Az irányregény és a családregény köztes terében
Kísérlet a nemzeti narratíva megújítására
________________
TARJÁNYI ESZTER

 

Az utóbbi időkben a 19. századi magyar regényírói hagyományokat vizsgáló értékes dolgozatok soraiban a vitathatatlan állítások retorikájával kerül elő az Egy magyar nábob meghatározása az irányregény műfajával. Bényei Péter a Különös házassággal szembeállítva mutatja ki a Mikszáth-regény iránytalanságát a Nábob irányzatosságával szemben, és Jókai regényét a 19. század „legkitűnőbb irányregényének” nevezi. Imre László A Bélteky ház kapcsán említi az irányregény „későbbi példányai” között az Egy magyar nábobot.

A recepció annak ellenére hajlik az irányregény elfogadására, hogy ez a műfaji leíró kategória mára egyre kevésbé tűnik termékeny megközelítési módnak, és az előbb említett kiváló tanulmányok is valószínűleg csak azért kerülték el problematizálását, mert homlokterükben nem ez a regény állt, hanem a Nábobbal csak mint viszonyba hozható példával igyekeztek a korábbi és a későbbi művek irányregényszerűségét megközelíteni. A 20. századi irodalomtörténészek pedig – például Zsigmond Ferenc, Sőtér István, Nagy Miklós[1] – általában az irányregény fogalmát alkalmazzák a Nábobra. Valószínűleg ez a mechanikusan hagyományozódott és finomítások nélkül átvett, leegyszerűsített vélemény az, amely továbbra is fenntartja a mű irányregényszerű szövegértését.

Az újabb recepció azzal, hogy ezt a műfajmeghatározást alkalmazza, elfogadja a szerző meghatározását. Két helyen használja ugyanis saját regényének műfajmegjelöléséül Jókai az irányregény kifejezést. Az Egy magyar nábob végén és a Politikai divatok elején, egy utószóban és egy előszóban, azaz olyan szövegekben, amelyek a regény cselekménymondásában nem vesznek aktívan részt, hanem általában az életrajzi szerző olvasatalakító paratextusaként működnek.

A Nábob Végszó című utószava az, amelyben a Jókai Mór névvel aláírt beszélő az irányregény műfajával mentegeti magát kritikusai vádjaitól: „Rosszallják, hogy az első kötet, tehát a regénynek egynegyed része, csupa epizódokból áll. Én magam sem találok számára mentséget; hanem azt hiszem, hogy ez aránytalanság talán minden irányregénynél megvan, ahol a társadalmi eszméknek keresztülvitele felszabadít a művészi formák alól. A mesét illetőleg tulajdonképpen az egész első kötet egészen el is maradhatott volna, ha alakjaim jellemzésére okvetlenül nem szükségeltetnék. […] Nem helyeslik, hogy két nagy nevet beleszőttem e regénybe, kiknek azután nem adtam szerepet. Én e két jellemet valódi mítoszi alaknak tartom társadalmunk történetében, kiket mellőzve magyar irányregényt azon időkből senki hálátlanság és ismeretlenség vádja nélkül nem írhat, mint nem írhattak hőskölteményt a római írók Mars és Minerva nélkül; a különbség csak az, hogy rólok csupán valót szabad írni, s költői alakokul felhasználni azon századnak, melyben éltek, tiltja a méltó kegyelet.”[2]

Másodszor a Politikai divatok című regény elején szintén az olvasó által felfedezhető hibák előzetes mentségéül él az irányregény fogalmával: „Hiába mondják nekünk, válasszátok külön a magányéletet a közélettől; tudjatok érzelmesek lenni, mint a német, praktikusok, mint az angol, elmések, mint a francia – költők azok, anélkül, hogy politizálnának. Írjatok úgy, hogy az elmondott mese ne legyen feltűnően magyar történet, tele a közélet lármájával; hogy tudja azt élvezni akármi nemzet szülötte is, egyszóval: ne írjatok mindig irányregényt. […] Nem lehet szót fogadnunk; lehetetlen az. […] Nálunk minden életregény, minden családi dráma annyira össze van nőve a nemzet közéletével, az általános bú és öröm, a történelmet alkotó közemelkedés és süllyedés minden egyes életregény alakulására oly határozott befolyással bírt mindenkor, hogy ez alaphangot semmi költő nem mellőzheti, anélkül, hogy élethűtelen vagy éppen frivol ne legyen.”[3]

Jókai maga tehát irányadó és mentséget adó kategóriaként használja ezt a műfajmeghatározást. A Politikai divatokban pedig a sajátos magyar történeti tudatból vezeti le hazai jelentőségét.

Azt, hogy Jókai ezzel a két regénnyel valóban irányregényt írt volna, már a kortárs sem fogadta el. Gyulai Pál kritikája egyenesen kétségbe vonta Jókai szakértelmét. Ez a maga korának szemszögéből akár pimasznak is nevezhető megjegyzése ma a szerzői szándék dekonstruálásaként olvasható: „Jókai, úgy látszik, a politikai és társadalmi viszonyok rajzát, melyet különben a regényekben ritkán kerülhetni ki, a nemzeti életbe mélyedést, a nemzeties felfogást, melynek minden nemzeti költőben meg kell lenni, s más ilyesmit nevez itt irányregénynek. Örvendünk rajta, mert jó, ha a költő inkább az alkotásban szabatos, mint az elméletben. Az irányregény nem valami derék zsáner, legalább az esztétika folyvást tiltakozik ellene, mert rendesen valamely politikai párt vagy vallásos fejezet érdekében készül, valamely rendszert vagy reformot akar reánk vitatni, s eszméi kedvéért az esztétikai célt mellékessé, a költői cselekvényt az absztrakció szillogizmusává, a személyeket puszta eszmék hordozójává alacsonyítja. Megtörténik ugyan néha, hogy némi politikai vagy társadalmi irány jól egyezik a művészi céllal, beleolvad az egész mű organikus kényszerűségébe, de ekkor aztán többé már nem is úgynevezett irányregény, hanem egy jó regény, mint a többi.”[4]

Gyulai leszögezi, hogy szerinte Jókai még egyáltalán nem írt irányregényt, ezért nincs is szüksége mentegetőzésre. A Politikai divatok előfizetési felhívására reagálva, amely a regény bevezetése volt, határozottan kijelenti, hogy sem az Egy magyar nábob, sem a Kárpáthy Zoltán nem tekinthető irányregénynek.[5]

Nem Gyulai volt azonban az egyetlen, aki a regény megszületése után nem sokkal kifogásolta Jókai a saját regényének műfajára tett megjegyzését.

A kritikai kiadás ugyan azt jelzi, hogy a végszó csak 1858-ban került a Nábob végére,[6] azt azonban már az első kiadás is tartalmazta. Greguss Ágost a Pesti Naplóban a regény első könyvformájú megjelenése után közvetlenül, 1854-ben már szintén az irányregény kapcsán mondott ellent a szerzőnek. Azonban jóval udvariasabban tette meg korrekcióját, mint Gyulai: „Irányregény alatt olyat kell érteni, melyben a művészeti czél alá van rendelve egy más, nem művészeti, tehát példaul valami vallási, politikai czélnak, hol tehát amaz első, melynek főnek kellene lenni, imez utóbbinak eszközévé lesz. Másik faja az irányregénynek az, melyben a művészeti czél mellett egy másnemű czél is mutatkozik oly módon, hogy ez utóbbi össze nem esik amaz elsővel s nem is válik annak eszközévé, de azt elő sem mozdítja, sőt olykor akadályozza.” Majd határozottan kijelenti: „Ha tehát az irányregény fogalmát szigoruan alkalmazzuk, az »Egy magyar Nábob« nem irányregény…”[7]

Nem lehet nem észrevenni a különös szituációt: A dekonstrukciós irodalomelmélet által a szerzői szándék kétségbevonására feljogosított mai irodalomértésünk hajlik az életrajzi szerző öndefinícióját komolyan venni, míg a szerző tiszteletében nevelkedett, a szerző értelemadó központi szerepét még fokozottan tiszteletben tartó 19. század közepi kritikusok egyértelműen dekonstruálják a szerzői szándékot.

A regényszövegre fókuszálva az Egy magyar nábob esetében – és valószínűleg más Jókai-regény meghatározásakor is – az irányregény kategóriáját használni tehát a recepciót tekintve sem tűnik megnyugtatóan bizonyosnak. Valószínűleg azért szilárdult meg Jókai véleménye ilyen egyértelműen Greguss és Gyulai Pál határozott megállapításaival szemben, mert a későbbi kor számára már kevésbé tűntek elő az irányregénynek ellentmondó sajátosságok. A mai szövegérzékelés számára elhalványultak az irányregénynek azok a szigorú szabályai, amelyeket a 19. század közepén még érvényesnek és maghatározónak érzékeltek, valamint az a korábrázoló, a maga korának ideologikumát megjelenítő jelleg – amely a műfaj alapja – mára már kevésbé mutatkozik ellentmondásosnak. A maga korában sokkal konkrétabb és aktuálisabb jelentésvonatkoztatással kötötték össze e műfajt, mint a későbbiekben.

Mi is hát az irányregény és melyek azok a jelenségek, amelyek megnehezítik az Egy magyar nábobnak a műfaj nyomvonalán haladó olvasatát?

Mivel az irányregény – ahogy Gyulai Pál és Greguss véleményéből is érzékelhető volt – nem tartozik a magasabb esztétikumot képviselő műfajok közé, műfajelméleti kidolgozottsága sem mérhető a jelentősebb és nagyobb presztízzsel rendelkező zsánerekhez. Nem csoda, hogy a róla szóló fejtegetések is esetlegesek és alkalmiak. Inkább csak kikövetkeztethető, hogy mit értettek alatta. A 19. században alkalmazott irányregény kifejezést a későbbiekben kiszorította a tézisregény, és az erőteljes ideológiai állásfoglalásra nevelő, a didaktikus jellegű regénytípustól idegenkedő műértés erősen háttérbe szorította. Ez a háttérbe kerülés már Greguss és Gyulai véleményén is érzékelhető, de már A falu jegyzője által kiváltott vita is a műfaj alacsonyabb rangja körül forgott.[8] Mindketten – Greguss jóindulatúan, Gyulai fanyalgóbban – Jókai regényét valószínűleg azért is igyekeznek kivonni e kategóriából, mert jelentősebbnek érzik a regényt annál, hogy az irányregénynek a műfajhierarchia aljára került fogalmával becsüljék le esztétikai jelentőségét. A falu jegyzője által kanonizált műfaj határozott aktuálpolitikai vonatkoztatottságú, értékrendszembesítő, egyértelmű és minden ironizálástól mentes affirmatív jellege ugyanis Jókai 1853–1854 folyamán négy kötetben megjelent regényében erősen módosul, metaforikusabbá válik. Elveszti határozott karakterét. Nemcsak az aktuálpolitikai vonatkozás mosódik el, illetve válik történetivé, hanem – ahogy már Zsigmond Ferenc is célzott rá – az értékszembesítés egyértelműsége sem olyan meghatározó és kiegyenlített erőviszonyú, mint az 1845–46-ban megjelent Eötvös-regényben. Csak Abellinóra és Kárpáthy Jánosra, a hazafiatlan és a nemzeti érzelmű magatartásforma szembeállítására vonatkozik, a konzervatív és a reformirányzat közötti különbség azonban nem hangsúlyozódik. Az a reformkori készülődés, az érdekegyesítésnek, a nemzeti liberális magatartásformáknak az igenlése, amely a Nábob irányregényszerű olvasatát sugallja, a regény megjelenésének idejére már elvesztette aktualitását, mozgósító erővel már nem rendelkezett. A regényt csak egy általánosabb értelemben, a nemzeti öntudat, a nemzeti identitás tendenciózus megjelenítése miatt tarthatták irányregénynek. Jókai felfogása, saját regényéről adott meghatározása ilyen általánosabb felfogást képviselt. A kortársak viszont elsősorban azért nem tartották annak, mert ez az átvitt értelmű „irány” számukra még nem rendelkezett elég műfajkonstituáló erővel, hiszen az 1850-es évek elején szinte minden magyarul írt mű a nemzeti identitás ápolásaként értelmeztetett. Az irányregényt ők határozott és korhoz kötött irányvonalként gondolták el. Az 1850-es években pedig inkább a passzív rezisztencia, mintsem a reformkori eszmeiség lett volna aktuális.

A kortársak számára még az is szembeötlő lehetett, hogy a bemutatott értékrend igenlése sem olyan egyértelmű a Jókai-regényben, ahogy az egy irányregénytől megkívánható. Bényei Péter három alapvető feltételt állapít meg, amikor a 19. század közepén kialakult irányregény-fogalmat igyekszik rekonstruálni. Alaposabban belemerülve a regény szövegébe, az általa másodjára és harmadjára említett feltételt ez a regény nem teljesíti.

Nem feleltethető meg a Nábob az irányregényektől megkövetelt azon kívánalomnak, hogy a narrátori szólam nem tartalmazhat kétértelműséget és bizonytalanságot, és annak sem, hogy olyan világképnek kell megjelenni ebben a műfajban, „amely megőrzi egységét és stabilitását minden vele szembehelyezkedő negatív, romboló tendenciával szemben, hiszen a jelentésadásban közvetített tétel érvényessége és hitelessége csak így garantálható a befogadó előtt”[9].

A sugallt értékrend ugyanis nem annyira biztos, ahogy az elvárható lenne. Nyilvánvaló, hogy a regény Széchenyi szerepeltetésével és Szentirmay fikcionalizálásával a Széchenyi-féle reformeszmék affirmációját képviseli. Kárpáthy János megtérése után a Széchenyi-féle politika képviselőjévé szegődik. A Kárpáthy családban is találhatók nyomok ennek a politikai hagyománynak a képviseletére. Az évenkénti pünkösdi király választását az egyik Kárpáthy-ősnek a lótenyésztés iránti buzgalma hozta létre. Bár a regény nem hangsúlyozza, de Szemtirmayval elmélyülő kapcsolata sejteti, hogy Kárpáthy János pálfordulása együtt járt a konzervatív oldalról a polgárosulást segítő liberális nemesi eszmék irányába tett lépéssel, amely a honi gazdasági élet fejlesztésére létrehozott egyletek alakításában nyilvánul meg. Az agártenyésztés a regény világában úgy jelenik meg mint ennek egyik kisszerű, de a polgárosulás programjába beleillő vonulata. Ezek után meglepő és irányregénytől teljességgel idegen az az ironikus hang, amelyet a narrátor megüt Kárpáthy János agarászegyletért folytatott munkálatainak bemutatásakor:

„Az agár okvetlenül egyike a legfontosabb és figyelemre méltóbb tüneményeknek a hazai természetben, de legkivált azon sokoldalú hivatásánál fogva, mellyel a közélet rugóiba vág, kénytelenek vagyunk azt mint a társadalom világának egyik pozitív tényezőjét tárgyalni. […] De nemzetgazdászati tekintetben is fontos és jelentékeny tényező az agár, mert nem is említve azt, hogy a legszebb kalapok a nyulak szőréből készülnek, ami tehát nevezetes kereskedelmi cikk, mellőzve azt is, miszerint hazánkban a gyümölcstenyésztésnek legátalkodottabb ellenségei a nyulak, melyek a fiatal ojtványok kérgét lerágják, s ekként gyümölcstenyésztésről addig szó sem lehet, amíg az agarak rendes működése szervezve nincs; csupán arra kívánjuk figyelmünket vetni, vajon a hazánkban annyira pártolandó lótenyésztés és nemesítésnek mi a legerősebb rugója? Az agár! Ki a tatár fog szaladni az agár után? Ahhoz ló kell, mégpedig jó ló. Tehát az agarászat mozdítja elő a lótenyésztést. […] Ehhez járul még az is, miszerint az agarászatban talált élvezet sok gonosztól megóvja az embert; megőrzi mindenfele rossz könyvek, ostoba újságok olvasásától, s a nemzeti kedélyt azon ősi egyszerűségében tartja fenn, amidőn még a nyughatatlan tudományok s feszengő költészet nem cserélték ki a korszellemet. […] Azt se gondold pedig, szíves olvasó, hogy az agarászat valami oly felületes tárgy, amihez minden előleges stúdium nélkül lehet érteni, hogy agarat is olyan könnyű nevelni, mint könyvet írni. Ahhoz nagy előrelátás, széles ismeretek, gazdag tapasztalás, kölcsönös eszmecserék, higgadt ész és nem higgadt erszény kívántatnak; egy-egy jó agár öt-hatszáz p. forinton kel, s ha minden magyar földesúr egyszer életében csak egy kölyökagárnak az árát fordítaná hazai literatúrára, azt örök időre virágzóvá tehetné; amiből átláthatod, mily fontos és életbevágó kérdés hazánkban az agarászat, s mily büszkék lehetünk mi más nemzetek felett, midőn a közmíveltség ezen ágazatát oly tökélyre fejlesztők, hogy századok kellenek hozzá, míg valaki bennünket utolérhet azon ostoba népek közül, melyek ipar-, kereskedés-, tudomány-, művészet- s furcsa találmányokon törik ezalatt fejeiket.”[10]

A kétértelműséget a regény nem dolgozza el. Nem tudja meg az olvasó, hogy vajon az agártenyésztés a konzervatív politika elítélendő pótcselekvése vagy a Széchenyi- féle politika hamis, félrevezető vonalának értékelendő, avagy az irónia éle általában a Széchenyi-féle program ellen irányul-e. Kárpáthy Jánosnak az agarászegylet létrehozatala melletti beszédéről nem dönthető el, hogy paródiája vagy sem a kor gazdasági egyletalapítási lázának. Sőt az sem, hogy paródiája-e a regény irányregényszerű szólamának. A hűség ugyanis, amely a nemzeti elkötelezettségként a regény fő irányaként értelmezhető, itt az agarak fő tulajdonságaként jelenik meg, úgy, hogy ennek patetikus bemutatása[11] egyben a Chataquéla történetre is utal. Mintha a regény önmaga cselekményvezetését is a nevetségessé tétellel idegenítené el. Az egyértelmű értékállítás, a bizonyos és átlátható értékrend bemutatása a regény e fejezetében kicsorbul. Nem jelenik meg a kétértelműséget és az ellentmondásosságot rendbe tevő narrátori vezérszólam. E hiány, bár lehet, hogy megnehezíti a túlzottan iskolás didaktikájú parabolikus olvasatot, az esztétikai jelentésképzés szempontjából jót tesz a regénynek. Sokkal összetettebbnek és retorizáltságtól függőnek mutatja be az irányt. A regény szövege nem magától értetődő, gondolkodás nélkül elfogadható, naiv olvasatú igazságként, érzelmi döntésként, hanem az olvasó számára már problematizálható, a dolgok kisszerűségét is megmutató értelmi döntésként kínálja fel a nemzeti identitás szerinti olvasatot. Az irányregény biztos értékrendközvetítő jellege tehát bonyolultabbá válik, szinte hermeneutikai kérdéssé alakul át.

A regény mintha védekezne a szöveget túlzottan leegyszerűsítő és feltételezhetően a szerző szándéka szerinti irányregényszerű értelmezés ellen. A végszóban Jókai a Nábobnak az anekdotákra széteső első felét az irányregény formálási elveivel mentegeti. Szerinte tehát e műfaj alapvetően a kevésbé szerkesztett, a fő cselekményszálat gyakran megszakító, anekdotikus műtípushoz tartozik. A regényben viszont az ilyenfajta szerkesztés éppen a célzat elrejtéseként mutatódik be. Amikor Mayerné az esti beszélgetéskor lányát Abellino ajánlatának az elfogadására akarja rábeszélni, a narrátor megjegyzi: „kellett közbe-közbe valami tréfás, közönyös anekdota is, hogy az előadás célja rejtettebb legyen”. A nyilvánvalóság és rejtettség ellenmondásában alakul ki tehát a regénynek a maga korában elutasított, a későbbiek során egyre inkább elfogadott irányregényszerű értése.

Egy másik műfaj is szóba kerülhet az Egy magyar nábob műfajának körülírásakor. Ezt azonban sokkal ritkábban említik. A családregény kategóriáját újabban Nagy Miklós vetette fel egy zárójeles megjegyzés erejéig: „nehéz volna egyszerűen »családregény«-nek nevezni”.[12]

A családregényről vagy nemzedékregényről jóval körülírtabb definíciókkal rendelkezünk,[13] mivel a polgársággal összeköthető műfajként a polgári világ igenlői és ellenzői egyaránt szívesen fordultak ehhez a kategóriához. Az Egy magyar nábob esetében azonban ez a körülírtság mintha éppen megnehezítené a behatárolást. A családregény ugyanis jellegzetesen 20. századi műfajként tűnik fel, annak ellenére, hogy a kézikönyvek rendre megemlítik a korábbi előzményeket, egészen a 16. századi Jörg Wickram Von guten und bösen Nachbarn című regényéig visszamenve az időben. A műfajleírások azonban a Buddenbrook-házat szokták alapvető műfajkanonizáló „modell”-ként,[14] „minta érvényű” alkotás”-ként[15] kezelni. Általában csak a nemzedékek közti viszony ábrázolása az, amelyet műfajkonstituáló motívumként neveznek meg. Ha viszont a 20. századi példákat nézzük, akkor ezen túl, a polgári világ hanyatlása is fontos kellékévé válik a műfajnak. A Buddenbrook-ház pedig már alcímével is (Egy család alkonya) ezt szuggerálja. Az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán a megformáltságot tekintve oly különnemű együttese tehát családregénynek vagy nemzedékregénynek csak akkor tekinthető, ha ezt a hanyatló mozzanatot nem tartjuk a műfajiság fontos tényezőjének. Nemzedékregényként olvasva a Nábob szorosabb összetartozást követel meg a Kárpáthy Zoltán című regénnyel, és még jobban előtérbe kerül a Kárpáthy János, Béla (Abellino), Zoltán által képviselt vonulat. A dilógia második részében már sokkal naivabban, de talán a korabeli irányregény felfogáshoz közelebb kerülve, szinte mesei alakká idealizált figura képében jelenik meg a nemzeti elkötelezettségű polgáriasuló magatartásforma. A két regény szorosabb összeolvasását követelő családregény tehát mintha inkább erősítené a példaadásra, a magatartásminta nyújtására koncentráló műformát.

Maga Jókai a családregény fogalmát még nem ismerhette, ezért nem is használta regényének magyarázatakor, hanem – jobb híján – az irányregény kategóriáját kívánta kitágítani annyira, hogy a Nábob még beleférhessen. Nem ismerhette – mert még nem született meg – a tudományos fantasztikum műfaját, a sci-fit sem, ezért A jövő század regényének elején, amikor szintén regényének műfaját kívánta körülírni, csak úgy volt képes meghatározni, hogy azt elemezte, mi hasonlít rá, ami mégsem azonos vele. Ez esetben nem egy ismert műfaj átértelmezésével, hanem az adott műfajok elhárításával igyekszik körülbástyázni, érthetővé tenni az újabb, akkor még fogalmi leírással nem rendelkező kísérletét. Utolsó korszakában aztán ennek a szerzői gesztusnak az önparódiájáig is eljut, amikor a De kár megvénülni című regénye elején a narrátor az „izé” műfajával jellemzi a szövegét.

Jókai – talán levonható a következtetés – akkor igyekszik regényének műfaját megmagyarázni, amikor bizonytalan területre tévedt, amikor új, még leírással és megnevezéssel nem rendelkező hangvétellel kísérletezik. Az az irányregény, amelyet az Egy magyar nábob műfajaként nevezett meg, lényegében a nagy nemzeti narratíva újfajta létrehozására tett kísérletként jellemezhető, amely a konkrétabb jelentésvonatkoztatásról leszakadva már a fokozott metaforikusság felé mozdulva újítja meg a műfajt.

[1] Zsigmond Ferenc monográfiájában (Jókai. Budapest, 1924.) irányregénynek nevezi, de különbséget tesz az 1840-es és 1850-es évek irányregényei között, mert a Bach-korszakban – szerinte – már nem lehetett annyira polarizálni, ezért jelenhet meg szimpatikusan a konzervatív álláspont (142. old.). Sőtér István óvatosan fogalmazva, csak részben ismeri el Jókainak az irányregényre vonatkozó szerzői intencióját: „Jókai »irányregénynek« tekinti művét, nem egészen jogtalanul, habár ez az irányzatosság nem valamely konkrét társadalmi kérdés megoldását, hanem a nemzeti érzület áldozatosságának, önzetlenségének kialakítását célozza.” (Világos után. Budapest, 1987. 561. old.). Nagy Miklós könyvében – Jókai. A regényíró útja 1868-ig. Budapest, 1968. – nem foglalkozik az irányregénnyel mint műfajjal, de a Nábobot és a Kárpáthy Zoltánt tárgyaló fejezetének a címe (Irányregények a reformkorról. Uo. 116–169. old.) egyértelmű meghatározás ez ügyben. Újabb monográfiájában már tartózkodik az irányregény kategóriájának hangsúlyozásától: Jókai. A regényíró nyomában. Budapest, 1999. A továbbiakban: Nagy Miklós, 1999.

[2] Jókai Mór: Egy magyar nábob. Budapest, 1962. S. a. r. Szekeres László. 1962. 256–257. old. A továbbiakban: Jókai, 1962.

[3] Jókai Mór: Politikai divatok. Budapest, 1963. S. a. r. Szekeres László. 5. old.

[4] Gyulai Pál: Jókai legújabb regénye. In: Gyulai Pál válogatott művei. Budapest, 1989. S. a. r. Kovács Kálmán. Budapest, 1989. 150. old.

[5] Uo. 149. old.

[6] A jegyzetekből kiderül, hogy már az első megjelenése is tartalmazta ezt, a kiadási gyakorlat azonban – félreértésre adva okot – az 1858-as regényvégi jelzéssel a végszót későbbi keltezésűként jelöli.

[7] -s.: Pesti Napló, 1854. február 12. l. old.

[8] Vö. A magyar kritika évszázadai 2. Irányok. Romantika, népiesség, pozitivizmus. I. Írta és összeáll.: Fenyő István, Németh G. Béla, Sőtér István. Budapest, 1981. 20. fejezet. Vita az irányköltészetről. 298–319. old.

[9] Bényei I. m. 294–295. old.

[10] Jókai, 1962. II. k. 90–92. old.

[11] „…szabad legyen megemlítenem, uraim, azon esetet, midőn egy agár gazdája meghalálozik, mit cselekszik a hű eb? Elveszti étvágyát, nem érdekli semmi többé, kimegy a gazdája sírhalmához, ott lefekszik, nem eszik és nem iszik többé, s hetednapra – (itt elkezdé homlokát dörzsölni János úr, nem tudva, hogy mint mondja: »meghal« vagy »megdöglik«), s hetednapra elpatkol”. […] Sokan nevetni kezdtek.” Uo. II. k. 141. old.

[12] Nagy Miklós, 1999. 30. old.

[13] Vö. pl. Gorilovics Tivadar: A modern polgári családregény. Budapest, 1974; H. Szász Anna Mária: A 20. századi családtörténeti regény. Budapest, 1982.

[14] H. Szász I.m. 53.

[15] Kiss Gy. Csaba: Városok a határon. Irodalmi adalék a közép-európai polgárosodás teréhez. In. Polgárosodás és irodalom. Szerk.: Alexa Károly. Budapest, [2003.] 395. old.