EPA Budapesti Negyed 57. (2007/3) Géra: A Jókay család... < > Szerzőinkről
Budapesti mesék
Jókai és Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben
________________
SZÍVÓS ERIKA

 

„Az Osztrák-Magyar Monarchia eddigelé, daczára némely jó előmunkálatoknak, még mindig híjával van egy olyan népismei munkának, mely a jelenlegi tudományos buvárlatok magaslatán állva, a művészet annyira tökélyesült sokszorosító eszközeinek segélyével hazánknak és néptörzseinek teljes képét vonzó és egyuttal tanulságos modorban nyújtaná.

Az ezen monarchia határain belül élő népfajok tanulmányozása nemcsak a tudós elé tár tágas mezőt, hanem egyúttal az általános hazaszeretet emelésére sem csekély jelentőségű.

Mennél behatóbban vizsgáljuk az egyes népcsoportok jó tulajdonságait és sajátságait, úgy szintén azoknak egymástól szellemi és anyagi tekintetben való kölcsönös függését, annál nagyobb mértékben fog erősbülni azon összetartozandóság érzete, melynek hazánk népeit egymással össze kell kapcsolni.

Azon népcsoportok, melyeket nyelvük, szokásaik és részben eltérő történelmi kifejlődésük a népesség többi alkotó részeitől elkülöníttettek, az által, hogy nemzeti egyéniségük a monarchia tudományos leíróinál az őket megillető elismerésre talál, bizonyára kellemesen lesznek érintve, s ez által egyszersmind felhíva arra, hogy szellemi súlypontjukat az osztrák-magyar monarchiában keressék...”

A fenti gondolatokkal, Habsburg Rudolf főherceg bevezetőjével indult útjára Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című nagyszabású könyvsorozat az 1880-as évek közepén. Mint az idézet mutatja, Rudolf célja egy olyan népszerű kiadvány létrehozása volt, amely oly módon mutatná be a monarchia minden területét, népét és nemzetiségét, hogy erősítse közöttük az összetartozás érzését, növelje egymás iránti megbecsülésüket, és – nem utolsósorban – szorosabbra vonja kötődésüket a Monarchiához.

A sorozat első, bevezető része, mely a birodalom földrajzát, növény- és állatvilágát, valamint a Monarchia kialakulásának történetét tárgyalja, 1885 decemberében jelent meg Ausztriában, 1886-ban pedig Magyarországon, „Rudolf trónörökös főherczeg Ő császári és királyi fensége kezdeményezéséből és közremunkálásával” – amint az a címlapon olvasható volt. Az első füzetet Rudolf főherceg „a legmélyebb tisztelettel" apjának, I. Ferenc Józsefnek ajánlotta. Ezt követte Magyarország I. kötetének 1. füzete, majd Bécs és Alsó-Ausztria 1. füzete; azután pedig felváltva a Magyarországgal, illetve az örökös tartományokkal foglalkozó részek. Rudolf főherceg 1889-ben bekövetkezett halála után a sorozat megjelentetése a trónörökös özvegyének, Stefániának a védnöksége alatt folyt tovább, egészen az utolsó kötetig, mely 1902-ben jelent meg.

A könyvsorozat ötlete 1884-ben fogalmazódott meg Rudolfban. A trónörökös hamarosan meg is kezdte a szervezést, konzultált tekintélyes tudósokkal és értelmiségiekkel, és kapcsolatba lépett azokkal, akikre szerkesztői és szervezői feladatokat kívánt bízni. Ilyen minőségében ismerkedett meg személyesen Jókaival is, aki utóbb a sorozat magyar kiadásának főszerkesztője lett, valamint több fejezetet is írt – például a Budapestről szóló kötetbe.

Ahhoz azonban, hogy megértsük Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben jellegét és jelentőségét, látnunk kell egyfelől azt, milyen szerepet töltött be ez a vállalkozás Rudolf főherceg életében, másrészt pedig azt, hogy az ő személyes szándékain túl milyen más erők alakították a sorozat koncepcióját. Jókai szerepvállalásának értelmezésekor ugyancsak szólni kell az író motivációiról, Rudolfhoz és a dinasztiához fűződő viszonyáról, valamint arról, hogyan értelmezte ő az általa szerkesztett kötetek célját.



Rudolf szándékai és szerepe

Az 1880-as évek elején a már húszas éveiben járó Rudolf főherceget szándékosan elszigetelték a politikai cselekvés lehetőségétől. Rudolfnak voltak ugyan katonai és reprezentációs feladatai, ám ezeken túl apja, Ferenc József nemcsak a birodalom kormányzásába nem vonta be, de környezete még arra is ügyelt, hogy a trónörökös ne jusson hozzá az ország ügyeit, valamint a külpolitikát érintő lényeges információkhoz. Ennek oka nemcsak abban rejlett, hogy a tekintélyelvű Ferenc József semmi hajlandóságot nem mutatott hatalma megosztására, hanem abban is, hogy közte és fia között alapvető világnézeti különbségek mutatkoztak. Rudolf köztudottan liberális nézeteket vallott, érdeklődőtt a munkásmozgalom iránt, és gyakran szemlélte kritikával úgy a magyar, mint az osztrák kormányzat tevékenységét; egész világnézete és politikai felfogása ellentétben állt azzal a szellemiséggel, amelyet Taaffe osztrák miniszterelnök 1879 és 1893 között fennálló kormányzása képviselt. Taaffe és az udvar Rudolfot megbízhatalannak tartotta, és ezért igyekeztek őt távol tartani a politikától. Mesterséges elszigeteltsége vezetett oda, hogy Rudolf szoros együttműködést alakított ki Moriz Szepsszel, a Neues Wiener Tagblatt című baloldali-liberális bécsi napilap főszerkesztőjével. Szeps révén Rudolf tájékozódhatott az őt érdeklő ügyekről, ezen túl pedig gondolatait névtelen cikkek formájában közölhette a lapban.[1] Az aktív politizálástól elzárt trónörökös ebben a formában élhette ki közéleti ambícióit.

A valódi teendők hiánya és a gyakorlati cselekvéstől való elzártság lehetett az oka annak, hogy Rudolf más téren is nagyobb feladatot igyekezett találni magának. A trónörökösben – Brigitte Hamann szerint unokatestvére, János Szalvátor herceg ötlete nyomán – 1884-ben merült fel egy olyan vállakozás gondolata, amely a Monarchia minden tájegységét, népét, kultúráját nagyszabású könyvsorozatban mutatná be, s amelyben a birodalom legjelesebb tudósai, írói, művészei működnének közre szerzőként, illetve illusztrátorként.

Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben létrehozásában Rudolf szerzőként is közreműködött. Mint láttuk, ő írta az egész sorozat bevezetőjét (a magyar kiadásban is); szintén tőle származott az 1885-ben (magyarul 1888-ban) megjelent Bécs és Alsó-Ausztria című kötet bevezetője, valamint ebben a kötetben egy 24 oldalas rész a Bécsi-erdőről. Ezen felül pedig aktívan részt vett a szerkesztésben is; a cikkek mind keresztülmentek a kezén.[2]

A könyvsorozat fölötti védnökség és a szerkesztői munka Rudolf értelmiségi ambícióit is kielégítette. A trónörökös alapos nevelésben részesült, és nevelői beleoltották a tudományok – kivált a természettudományok – tiszteletét. Rudolf vágyott volna arra, hogy a tudományt komolyabb formában művelje, vagy legalábbis egyetemi tanulmányokat folytasson. Helyzeténél fogva azonban erre nem volt módja (Ferenc József nem engedélyezte, hogy fia az egyetemet látogassa), és Rudolf tisztában volt műveltsége, felkészültsége hiányosságaival. Egyik életrajzírója, Brigitte Hamann említi, hogy amikor a bécsi egyetem 1884-ben díszdoktorrá avatta, Rudolf zavarban volt, hiszen tudta, hogy a cím nem a teljesítményének szól.[3] Mindezzel együtt a főherceg szívesen időzött tudósok, írók társaságában, és Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben munkálatai kapcsán erre bőven nyílt módja. A trónörökös lényének közvetlensége, valamint korához képest nagy tudása és felkészültsége mind Budapesten, mind Bécsben mély benyomást tett a közreműködő munkatársakra, akik többnyire nagynevű, Rudolfnál évtizedekkel idősebb tudósok, írók, politikusok voltak.

Az Osztrák Magyar Monarchia írásban és képben végül nem egészen a trónörökös eredeti szándékai szerint valósult meg. Rudolf minden nemzetiséget egyenrangúként szeretett volna ábrázolni a sorozatban, ám ez a terv Magyarországon ellenállásba ütközött. Az alapkoncepcióhoz képest máris kompromisszumot jelentett, hogy a magyarok ragaszkodtak a külön magyar kiadás megjelentetéséhez – ennek kivívásában Jókai fontos szerepet játszott. A Magyarországon, illetve Ausztriában kiadott köteteket külön szerkesztőbizottság állította össze, a Magyarországról szóló kötetek fejezeteinek megírására pedig a hazai szellemi élet jeles képviselőit kérték fel. A magyar kiadás szerkesztőbizottsági üléseire Budapesten került sor; Rudolf mind a bécsi, mind a budapesti bizottsági üléseken személyesen elnökölt.[4]

Ha a Magyar Királyságot tárgyaló köteteket összevetjük azokkal, amelyek az örökös tartományokat írják le, egy különbség azonnal szembetűnik. A dualista monarchia két felében jelentősen – és a századforduló felé haladva egyre markánsabban – különbözött a nemzetiségekkel szemben követett politika; ez a különbség maximálisan megmutatkozik a sorozat Ausztriát, illetve Magyarországot tárgyaló köteteinek jellegzetességeiben. Az örökös tartományokról, ahol indokolt volt, mindig helyi, többségükben nem német nemzetiségű szerzők írtak; pl. a Csehországról szóló kötetbe főként csehek, a Galíciáról szóló kötetbe főként lengyelek stb. A Magyarországot tárgyaló nyolc kötetben ezzel szemben alig akad nemzetiségi szerző, ami a Magyar Királyság etnikai arányait tekintve legalábbis szembeszökő – bár Magyarország korabeli nemzetiségi politikáját ismerve egyáltalán nem meglepő. Jellemző az is, hogy a nemzetiségek milyen kis súllyal szerepeltek az egyes országrészeket tárgyaló kötetekben. A több mint két és fél milliós román lakosságnak egyetlen rövid fejezetet szentelt a Délkeleti Magyarország, vagyis Erdély és a szomszédos hegyvidékek című kötet (1901); körülbelül ugyanannyit, mint amennyit a palócoknak a Felső-Magyarország II. része.

Egy kivétel akadt, a Horvát-Szlavónországról szóló VIII. kötet. Ezt nagyrészt horvát szerzők írták, és a cikkeket úgy fordították aztán le magyarra (a szerzőt és a fordítót mindig feltüntették). A sorozatnak ez a része több szempontból kivételes, tükrözve a horvátoknak a többi nemzetiséghez képest lényegesen jobb közjogi helyzetét. A horvátokat e kötet államalkotó népként kezeli; szemben más etnikumokkal – például a románokkal, szlovákokkal –, amelyeknek csak néprajzi jellegzetességeit tárgyalják a Felső-Magyarországról vagy Erdélyről szóló kötetekben, a horvátok esetében történelmüket, irodalmukat, országuk gazdaságát, társadalmi és politikai viszonyait is. Már a cím is sokatmondó: tapintatból ez a könyv – a többi héttől eltérően – nem a Magyarország VIII. kötete címet viseli, hanem az áll a borítóján, hogy Szent István koronája országai VIII. kötet. Horvát-Szlavónország. Mint a korábban megjelent előzetesben olvasható, „Szerkesztésével a magyar felügyelő bizottság határozata alapján dr. Kršnjavi Izidor felügyelő bizottsági tag bízatott meg, a ki a maga hatáskörében intézte e kötet szellemi tartalmának összeállítását”, együttműködve a magyar szerkesztőkkel. Tehát a horvátok az országukról szóló kötet létrehozásában is meglehetős önállóságot élveztek.[5]



Jókai szerepe

A magyar kiadásnak, mint arról már volt szó, Jókai lett a főszerkesztője, emellett pedig egyes fejezeteket saját maga írt. Annak, hogy a választás Jókaira esett, számos oka lehetett. Írói hírneve nemcsak Magyarországon volt óriási, de a császári családban is tisztában voltak jelentőségével, s ennek megfelelően nagyra becsülték.

Jókai ezenfelül szerkesztőként is sok évtizedes tapasztalattal rendelkezett. Már huszonkét éves korában, 1847-ben az Életképek című lap szerkesztője lett; a forradalom és szabadságharc alatt az Esti Lapoké és a Pesti Hírlapé. Az ötvenes évek közepétől a hatóságok megint engedélyezik számára, hogy szerkesztői megbízatást vállaljon, így ettől fogva több lapja is megindul: 1856-ban a Nagy Tükör című szatirikus lap, 1858-ban ennek utódja, az Üstökös, 1863-ban A Hon, 1867-ben az Igazmondó. Több politikai rendszerváltozáson edződött lapszerkesztőként Jókainak abban is nagy rutinja volt, hogy bizonyos felsőbb elvárásoknak hogyan kell megfelelni úgy, hogy közben az olvasóközönség különféle rétegeinek érzékenységét se sértsék. Érdemeiből az sem vont le, hogy a hetvenes évek végére valójában már nem túlzottan törődött lapjaival.

Jókait alighanem személyes okok is motiválták akkor, amikor elvállalta a magyar kötetek főszerkesztői megbízását. (Rudolf először 1884-ben kereste meg Jókait levélben.) Akárcsak Rudolf főherceg, aki a valóságos politikai és közéleti cselekvés elől elzárva, mintegy pótcselekvésként vetette bele magát Az Osztrák- Magyar Monarchia írásban és képben létrehozásába, Jókainak is jól jött ez a nagyszabású feladat. Írói pályájának delelőjén túl volt, és bár a kilencvenes évek elején bekövetkezik még egy jelentősebb szakasz, amelyet az irodalomtörténészek „ajándék esztendőknek”, „harmadvirágzásnak”, „megújulási kísérletnek” tekintenek,[6] abban egyetértenek, hogy a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években Jókai nem alkotott igazán jelentőset.

Politikai pályafutása az 1870-es évek közepétől ugyancsak egyre kevesebb örömet jelentett az író számára. Jókai 1861-ben, majd 1869-től kezdve jó néhány cikluson keresztül volt országgyűlési képviselő, de politikai pályáját több meghasonlás kísérte. 1848-ban a márciusi ifjak egyikeként vett részt a forradalomban; az 1848–49-es eseményekben való részvétele miatt a szabadságharc bukása után egy darabig bujdosni is kényszerült. Az 1861-es országgyűlésen a határozati párt tagja volt, tehát azé a párté, amely a magyar függetlenség kivívását tűzte ki célul, az 1848. áprilisi törvényeket minimális kiindulási alapnak tekintette, és nem ismerte el legitim uralkodóként Ferenc Józsefet. A kiegyezés után ellenzéki képviselő lett, a balközép párt tagja.

Pártjának vezére, Tisza Kálmán 1875-ben úgy döntött, hogy eredeti programját részben feladva fúziót hoz létre a kiegyezést megteremtő Deák-párttal. Jókai úgy hitte, hogy ezáltal elő lehet mozdítani a kiegyezés korrekcióját, ezért támogatta a fúziót; csak a két párt egyesülésekor derült ki, hogy Tisza a hatalom megszerzése érdekében hajlandó feláldozni eredeti célkitűzéseit. Jókai ellentmondásos helyzetbe került, és joggal érezte úgy, hogy mint korábbi ellenzéki politikus – aki ezt a szellemiséget lapjaiban is képviselte – hitelét vesztette választói és olvasói előtt. A továbbiakban kiábrándultan, csak pártja és nemzete iránti kötelességérzetből vett részt a politikai életben.[7] Népszerűségének megcsappanása tükröződött abban is, hogy számos választókerületben vesztett; pártja egyre kisebb jelentőségű, egyre távolabbi körzetekben léptette fel. Jókai akkor vonult vissza végleg, amikor 1896-ben a Függetlenségi Párt jelöltjével, Madarász Imrével szemben vesztett a karcagi választókerületben.

Az őt közelről ismerő Mikszáth szerint Jókai voltaképpen nem volt politikusi alkat. Közéleti szereplése inkább annak volt köszönhető, hogy pártja jól ki tudta használni Jókai népszerűségét, s ezért támogatta a választásokon, az írónak pedig hízelgett saját népszerűsége, amelyet a választókkal való találkozások alkalmával közvetlenül megtapasztalhatott. Kezdetben ez valódi népszerűség volt; ennek tudható be például az, amikor Jókai 1869-ben legyőzte Gorove István minisztert Pesten, a terézvárosi választókerületben. (Hivatalban lévő miniszter ellen győzni példátlan politikai sikernek számított). Mikszáth azonban úgy látta, hogy Jókaiból több olyan tulajdonság hiányzott, ami a vérbeli politikusok sajátja. Egyrészt képtelen volt megjegyezni azoknak az embereknek az arcát és nevét, akik egy-egy választás alkalmával személyesen támogatták; ezért aztán a helyi kortesvezérek és támogatók elidegenültek tőle, és Jókai rendre elvesztette azokat a kerületeket, ahol az előző ciklusban megválasztották. Egy esetet kivéve (Kassa 1884–1887, illetve 1887– 1892) nem is volt soha kétszer ugyanannak a kerületnek a képviselője. Másrészt a politika mindennapi kis érdekharcaiban, intrikáiban, a folyton alakuló klikkekben és szövetségekben sem igazodott el, és az aktív politikusok többségével ellentétben nem próbált sem saját maga, sem választói számára előnyöket kijárni. Harmadrészt, felkészültségét tekintve, nem volt igazán jelentőségteljes politikus; szónoki képességeinek és írói vénájának köszönhetően sokféle témához hozzá tudott szólni, és beszédeivel sokszor hangolta derültségre a parlament üléstermének hallgatóságát, de a valódi törvényhozó munkában nem volt igazán számottevő tényező.[8]

A hetvenes évek végétől egyre inkább megcsappant a népszerűsége, és pártja sem támogatta már olyan mértékben, mint korábban; ez is közrejátszott abban, hogy utolsó választását 1896-ban elvesztette. Ez az elvesztett választás nagyon lesújtotta Jókait, aki ezt követően soha többé nem indult képviselőválasztáson, és gyakorlatilag hátat fordított az aktív politizálásnak.

Jókai lapjainak népszerűsége szorosan összefüggött az író politikai pályájának alakulásával. Lapjai attól kezdve, hogy főszerkesztőjük kormánypártivá vált, folyamatosan vesztettek népszerűségükből; az író nemigen lelt már örömet bennük, és egyre kevesebbet törődött a szerkesztéssel. Három lap – A Hon, az Üstökös és az Igazmondó (az utóbbit 1879-ig szerkeszti) – szerkesztését egyébként is erejét meghaladó feladatnak találta.[9] A Hon 1882-ben egyesült az Ellenőrrel, és a továbbiakban Nemzet címen jelent meg, ám olvasója és előfizetője kevés volt; a lap a kormány szubvenciója nélkül nemigen tudott volna fennmaradni.[10]

Mindezeken a lehangoló élményeken túl az írót magánéletében is csapások érték. 1886 novemberében halt meg felesége, Laborfalvi Róza. Magánélete akkor vált ismét derűsebbé, amikor fogadott leánya, Róza – tulajdonképpen Laborfalvi unokája, akit a művésznő és Jókai leányukként neveltek – 1888-ban hozzáment Feszty Árpád festőművészhez; ekkortól fogva az idős művész egy háztartásban élt a fiatalokkal. 1891-ben mindhárman beköltöztek Fesztyék újonnan épült Bajza utcai villájába, ahol nagy társasélet folyt: ez volt az ún. Feszty-Jókai szalon fénykora.

A különféle kudarcok és sorscsapások fényében érthető, miért fordult Jókai olyan nagy lelkesedéssel a Monarchia-sorozat munkálatai felé. A feladat iránti lelkesedéshez hozzájárult a Rudolffal kialakult jó kapcsolat, amely az évek során egyre szorosabbá és barátibbá vált. A szerkesztőségi üléseken rendszeresen találkoztak; Jókai gyakran utazott Bécsbe a trónörökössel konzultálni, amikor pedig Rudolf járt Budapesten, Jókai mintegy itteni vendéglátójának, a „királyfi kancellárjának” szerepében lépett fel. A trónörökös 1889-ben bekövetkezett halála ezért is sújtotta le Jókait olyan rendkívüli mértékben.[11]

Jókainak a Habsburg-dinasztia iránt táplált érzelmei egyébként nagy változáson mentek át élete során. A kiegyezésig magatartását ellenzékisége határozta meg; amikor Ferenc Józsefet 1867-ben magyar királlyá koronázták, Jókai tüntetőleg távol maradt a koronázási ünnepségtől. Az író megnyerése azonban fontos volt az udvarnak, ezért egy évvel később felkérték, hogy A szerelem bolondjai című művét személyesen adja át Erzsébet királynénak. A királynéval való találkozás mély benyomást tett Jókaira. Tegyük hozzá, hogy a jelenet akképp is volt megrendezve: a királyné magyar viseletben fogadta Jókait, karján kislányával.[12] Mária Terézia és a magyar rendek vitam et sanguinem jelenete óta köztudott, hogy koronás fiatal anya és kisgyermeke együtt ellenállhatatlan hatást tudnak gyakorolni a rebellis magyarokra; nem történt ez másképp Jókai esetében sem.

Erzsébet királyné érdeklődése és persze szépsége Mikszáth szerint olyannyira hatott nagy írónk érzelmeire, hogy Jókai megenyhült a dinasztia irányában – különösen azután, hogy az udvar elismerése és iránta való figyelme egyre több formában nyilatkozott meg. 1876-ban az uralkodó az írót a Szent István rend kiskeresztjével tüntette ki. Rudolffal való, fentebb már említett jó kapcsolatán túl József főherceggel és családjával is szívélyes viszonya alakult ki. A főherceg (a néhai József nádor fia, Ferenc József császár másodunokatestvére) nemegyszer vendégül látta őt alcsúti kastélyában; bábáskodott Jókai ötvenéves írói jubileumának[13] előkészítése körül, egyébként pedig szintén közreműködött Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben egyes köteteinek munkálataiban. Az életrajzok tanúsága szerint Jókai, az egykori radikális politikus, akkor tudott a legkevésbé ellenállni az udvar közeledésének, ha az a kedves gesztusok formáját öltötte. Hízlegett neki minden olyan alkalom, amikor a császári család valamely tagja figyelmével tüntette ki, és még inkább az, ha személyes kapcsolatba került vele. Kétségtelen ugyanakkor, hogy Jókainak a dinasztia iránti nagy tisztelete nehezen volt összeegyezetethető negyvennyolcas múltjával, az önkényuralom alatti irodalmi tevékenységével, és a hatvanas években játszott politikai szerepével. Az írót idős korában komoly dilemma elé állították az olyan helyzetek, mint például Kossuth temetése 1894-ben, amikor vezérszónoknak kérték fel, s vívódott, hogy elvállalja-e a megbízást; tudta, hogy ha nem vállalja el, nemzete fogja rossz néven venni, ha elvállalja, akkor pedig az udvar.[14]



A Budapest-kötet. Jókai cikke a budapesti életről

Szerkesztői megbízatása mellett az is érthető, hogy a Budapest-kötet fejezeteinek írásában miért vett részt Jókai. Ezen a téren is jócskán voltak tapasztalatai, hiszen nemcsak a város életéből merítő regényíróként, hanem ismeretterjesztő anyagok, pamfletek szerzőjeként is nemegyszer írt a fővárosról. 1870-ben jelent meg pl. A Magyarország képekben című honismertető album (Nagy Miklós szerkesztésében), amelybe Jókai írta a Budapestről szóló részt. Kifejezetten a városba látogató idegenek számára jelentették meg a Budapesti Látogatók Lapja című kiadványt; ebben jelent meg Jókai Csevegés Budapestről szóló írása.[15] Írt ezenkívül a régi pesti életről és a főváros jövőjéről, valamin képviselőként is felszólalt, illetve cikkezett több budapesti vonatkozású kérdésben.[16]

Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben című sorozat Budapestről szóló kötete 1893-ban jelent meg. Az egyes fejezeteket itt is illusztris szerzőgárda írta, a maguk területén mindannyian elismert szaktekintélyek; a kötet írása idején nagy részük egyetemi tanár vagy valamely országos kulturális intézmény vezetője. Budapest építészetének történetéről például Pasteiner Gyula művészettörténész, egyetemi tanár írt; Budapest iskoláiról Berzeviczy Albert, aki ekkoriban a vallás- és közoktatásügyi minisztérium államtitkára volt; a színjátszásról Paulay Ede, a Nemzeti Színház igazgatója; a Nemzeti Múzeumról Pulszky Ferenc, a múzeum akkori vezetője; Budapest iparáról és kereskedelméről Lukács Béla, a kereskedelmi minisztérium államtitkára, majd miniszter; a festészetről és szobrászatról Keleti Gusztáv festőművész, a M. Kir. Országos Mintarajziskola és Rajztanárképző (a későbbi Képzőművészeti Főiskola) igazgatója stb.

Jókai a bevezető és a Budapesti élet című rész szerzőjeként működött közre. Lássuk, hogyan foglalja össze ő maga, miről kíván írni budapesti élet címszó alatt:

„Addig azonban [ti. míg a budakeszi erdőt nyilvános kirándulóhelyként át nem engedik] a budapesti népkedélyre legélénkebb vonzó ereje továbbra is az eddigi látványosságoknak és rendezett mulatóhelyeknek lesz, milyenek: a színházak, a kiállítások, a múzeumok, a Városliget és a Városmajor, a Margit-sziget, az állatkert, a czirkuszok, lóversenyek, corsók, melyeket külön be fogunk mutatni. [...] Az előkelőbb osztályok kaszinói, klubjai, a munkások egyesületei, olvasó körei, dalegyletei, tornázó és tűzoltó társaságai mind megannyi központjai a népéletnek, melyek aztán időszakonként megint egy közös nagy gócpontban gyűlnek össze: a képviselő-választások alkalmával. S egy ilyen nagy politikai mozgalom jelenete érdemes lesz arra, hogy mint Budapest népéletének is sajátossága, élethíven be legyen mutatva.

S végül koronáját képezi a Budapest fővárosi népéletnek az a felséges ünnepély, a mely egy emberöltő alatt rendszerint csak egyszer fordul elő: de akkor aztán a magyar népéletnek minden pompáját és erejét egy napon, egy helyen összpontosítva mutatja be, a minőhöz hasonlót Európának egy fővárosa sem mutathat föl: a magyar király koronázásának ünnepélye.”

Jókai tehát sorra veszi Budapest népszerű kiránduló- és mulatóhelyeit. Ír a Svábhegyről és Zugligetről, a Svábhegy benépesülésének, divatba jöttének történetéről; elidőzik a pünkösdi búcsúnak, a városiak egykor szokásos pünkösdhétfői svábhegyi kirándulásának színes leírásánál. Majd következik a Városliget a vurstlival, nyáron csónakázó-, télen korcsolyázó-tóval; a Stefánia-úti korzó és az Andrássy úti kocsi-korzó a lóverseny után. Aztán, a Margitsziget ismertetésénél, a romantikus helyszínek romantikus leírásokra csábítják Jókait. A Dunaparti élet című részben prózaibb, de egyben mozgalmasabb jelenetek következnek: a rakodópart, a gyümölcspiac, a baromfipiac és a lacikonyhák leírása. Nem hiányozhat egy drámai közjáték sem: a jégzajlás a Dunán, mely ez esetben szerencsésen, árvíz nélkül ér véget.

Jókai szól ezután a különféle díszlakomákról, bálokról és egyéb mulatságokról; az Ájtatosságok című részben a körmenetekről (föltámadás-napi, úrnapi), Szent István király ünnepéről a budavári ünnepségek részletes ismertetésével, továbbá halottak és mindszentek napjáról. Majd Társadalmi és politikai élet cím alatt egy képviselő-választás fordulatos elbeszélése következik. Végül, 4 és fél oldalon keresztül, Ferenc József királlyá koronázásának ceremóniáját és az azt kísérő tömeges ünneplést ábrázolja egy nagy tabló keretében.

Jókai meglehetős szabad kezet kapott, amikor azt kellett eldöntenie, miről is írjon budapesti élet címszó alatt. Érdemes tehát elidőzni annál a kérdésnél, hogy vajon miért éppen a fenti témákat és helyszíneket tartotta figyelemre érdemesnek. Az elkészült fejezet ugyanis egyszerre tükrözi Jókai egyéniségét, írói szemléletét, de az egész kötet célját is.

Jókai Budapest-leírását olvasva a gyanútlan olvasónak az az érzése támadhat, hogy Budapesten az élet csupa ünnep-, vagy legalábbis pihenőnapból áll. A kivételes, emlékezetes napok, események határozzák meg az összképet. A másik meghatározó szempont: a nyilvános tér. Budapesti élet – népélet – Jókai szerint leginkább az, ami kint az utcán, a szabadban zajlik, vagy ha nem kint a szabadban, akkor legalább a sokaság szeme előtt. Jókai leginkább a bámészkodó néző szemével láttatja a nyilvános eseményeket. És még csak nem is mindig ugyanannak a nézőnek a szemével. Elbeszélésére valamelyest rányomja a bélyegét azoknak a társadalmi rétegeknek a nézőpontja, akiket angolul leisure classnak szokás nevezni – azaz olyan társadalmi osztálynak, melynek tagjai ráérnek (ráérnek társasági életet élni, bankettekre, kiállításokra járni, élvezni a Margitsziget szépségét stb). De azért Jókai Budapestjén nem csak ők a szemlélődők. Mint az író maga is elmondja, a bámészkodás kölcsönös: a városligeti vurstliban a nép a főszereplő, és az elegáns világ a néző, a korzón fordítva: „creme a szereplő és plebs a néző”. A kor embere, akármely réteghez tartozott is, sok idejét töltötte azzal, hogy látványos, nyilvános eseményeken vagy akár csak az utcán bámészkodott.[17]

Jellemző módon az ünnepek, politikai események közül is csak azokat méltatja figyelemre Jókai, amelyek nagy, nyilvános ünnepségekkel, utcai eseményekkel járnak. A családi körben megült fontosabb ünnepeket – karácsony, húsvét – egyáltalán nem tárgyalja, alighanem azért, mert azok – ki nem mondott szelektív szempontjai szerint – a magánélet részét képezik. Ugyanez a helyzet az Ájtatosság címszó alatt tárgyalt vallásos élettel. A személyesebb, meghittebb vallásossággal nem foglalkozik, kizárólag a nagy körmenetekkel és látványos templomi rítusokkal. Jókai egyfajta városi folklórt akar itt megragadni, ami illik is Az Osztrák-Magyar Monarchia-könyvsorozat koncepciójába, hiszen annak kötetei minden vidék, etnikum szokásait, ünnepeit részletesen ismertetik. Miért éppen a nagyvárosi „népszokások” hiányoznának? A politikum szintén ünnepi mezben jelenik meg. Jókai dönthetett volna úgy is, hogy bemutatja az országgyűlés egy napját; lehetett volna erről is szellemesen, szórakoztatóan, ironikusan írni, amint azt némely kortársak meg is tették. Ám nem így döntött, mert ő a közéletnek is a különleges napjait akarta ábrázolni: a képviselőválasztást, illetve a királykoronázást.

Jókainak az ünnepek iránti érdeklődését részben megmagyarázza az, hogy ezek az alkalmak szerinte mindennél jobban jellemzik a budapestieket. Az itt élő emberek véleménye szerint egyedülálló módon szeretnek ünnepelni, és minden alkalmat megragadnak, hogy ezt a szenvedélyüket kiélhessék. Erről így ír a Közlakomák, mulatságok című részben:

„Budapest közönsége híres a vendégszeretetéről. Minden nemzetbeli celebritást, ki a magyar fővárost meglátogatja, a legszívesebb előzékenységgel fogadnak itt. Külföldi írók és művészek, költők és tudósok, hygieniai, ornithologiai, statisztikai és más tudományos kongresszusok minden nemzetbeli tagjai, stb. egyenlő testvéries fogadtatásban részesülnek; bárhová mennek, ünnepeltetnek; tiszteletükre díszlakomákat rendeznek, s azokon a magyarok az idegeneket saját nyelvükön köszöntik föl, míg az idegen hálából viszont magyar szavakban rögtönöz viszonzást.

Általában a díszlakomák rendezésében Budapest kiváló helyen áll. Nincs nevezetes esemény, örömhír, író, színész, közhivatalnok jubileuma, hogy az lakoma nélkül lefolyjon, s ha országos csapás jön: árvíz, tűzveszélyek, vagy külföldi nagy szerencsétlenség, földrengés, hajóelsülyedés: akkor meg a szenvedők fölsegélésére rendeznek itt hangversenyt, tombolát, hölgybazárt, s ennek a vége is díszlakoma. S ezeknek a becsét a pohárköszöntők sora határozza meg, miben hazánkfiai valódi virtuózok. Oly emberek, a kik máskor hallgatagok, pohárköszöntéskor Demosthenesekké válnak; komoly férfiak ajkáról szikrázik a humor; a vége a toastnak a vendégsereg üdvrivalgásába vész el.

S ha már a közlakomákról szóltunk, a rokontermészetű bálokat se hagyjuk említetlen...” stb.

A témák és helyszínek kiválasztásában Jókait nyilván írói szempontok is vezették. Egyrészt látható előszeretettel döntött olyan helyszínek mellett, amelyekhez személyes viszony fűzte, s amelyeket ezért igen plasztikusan tudott ábrázolni. Ennek legékesebb példája a szövegben kimerítően tárgyalt Svábhegy. Jókai attól fogva, hogy feleségével 1853-ban telket és házat vásároltak itt, idejének nagy részét töltötte a hegyen részben kertészkedéssel, részben írással. Ugyancsak az író tollára kívánkoztak a színesen leírható, festői és/vagy mozgalmas témák; a „városi folklór” iránti érdeklődés mellett ezért foglakoztathatta a pünkösdi búcsú, a vurstli, a Duna-parti piac vagy a kocsikorzó.

A különféle helyszínek számos narratív, illetve leíró technika megcsillogtatására adtak alkalmat. A komikum és az irónia játssza például a főszerepet a városligeti körhinta bemutatásánál:

„Kimagaslanak mind e mulatság színhelyei közül az igazi lovagias sportnak az amphiteatrumai: magyarul »keringék«, »ördögmalmok« („Ringelspiel”-ek). Itt látni azután, kinek van igazi bátor szíve! Mert felülni a szilaj paripára, ahhoz minden paraszt tud; de fölkapni arra az ágaskodó festett ménre, s annak a hátán, szivarra gyújtva, vágtatni a választott hölgy után, ki maga részéről kényelmesen hátradűlt helyzetben foglalja el a festett hintó hátulsó ülését, vagy pedig éppenséggel egy szomszéd paripa hölgynyergében ülve, kéz a kézben, lovagol hű szeladonja mellett: ehhez a mindennapinál erősebb elhatározás kell. Csupa gyönyörűség elnézni a nyeregbe kapott fölkapott bakát, csipőre tett kézzel, agyarára fogott verginiával, vágtatni a maga szakácsnéja mellett, a ki kifeszített veres parazoljával sorompóba hívja a fél világot.”[18]

Más, elragadtatottabb hangot üt meg az író a felső tízezerről írva:

„A most már világhírre kapott budapesti lóversenyek alkalmával ismét új életképet mutat a Városliget. A Stefánia-út a leglátogatottabb sétahellyé válik. Egyik úri fogat a másik elé vágtat, egész sora a négylovas hintóknak versenyez egymással; a hintókban a szépség, divat gárdaezrede vonul le szemeink előtt, melynek nem akar vége szakadni; s ez a tömege a szépségnek elfoglalja a versenytér tribünjeit.”[19]

Hasonló romantikus elragadtatást vált ki belőle a Margit-sziget idillje:

„Budapest tündérkertje! Egy darab a paradicsomból, – az édenkert tiltott fája nélkül. A Duna hosszú útjából Budapest alá érkezve, két hatalmas ágra szakad, melyek a hajóalakú gyönyörű Margitszigetet ölelik körűl.”[20]

Másképp, némi paternalizmussal eszményíti Jókai a Duna-parti zöldségeskofákat:

„Az elárusító hölgyek kivétel nélkül a legsúlyosabb néposztályhoz tartoznak, derék termettel, jó egészséggel, ép tüdővel megáldva, a kik a nyár rekkenő hevét s a zimankós tél hózivataros napjait ugyanabban a jellemző öltözetben daczolják végig panasztalan, sorsukkal megelégedve. Becsületes, jó teremtések. Engednek alkudni. Nem magasztalják fel a selejtest annak, aki ért hozzá; nem gorombáskodnak a válogatóval. Pedig ide jár a város minden »jó gazdasszonya«: fiatal kisasszonyok, polgárnők, hivatalnokok feleségei, divatos öltözetekben, cselédeiktől kisérve. Maga e sorok írója is gyakran meg szokott közöttük fordulni nyaranta a svábhegyi szükségletét bevásárolni s így tapasztalat nyomán adhatja ki a bizonyítványt, hogy a pest-dunaparti gyümölcs- és zöldség-áruló hölgyek mintaképei a kellemesen méltányos igazságtudásnak.”[21]

Jókai Budapest-narratívájának alaphangja a kedélyesség. Egyénisége, de írói habitusa is arra ösztönzi, hogy optimizmussal, a legrosszabb esetben is derűs iróniával szemlélje fővárosát, s ezt a hangulatot adja át az olvasónak. Tragikumnak, nyomornak, társadalmi problémáknak ebben a narratívában nyoma sincsen. Pedig, millennium előtti eufória ide vagy oda, a korszak publicisztikájában, szépirodalmában egyre több olyan írás jelenik meg, amely a budapesti élet sötétebbik oldaláról szól. Gondoljunk például Kóbor Tamás Budapest című regényére (1901), vagy Molnár Ferenc Az éhes város-ára (1901). E szerzők a szegénységet cseppet sem idilli mivoltában ábrázolják, hanem arról írnak, hogy hogyan vezet az a nyomor, amelyben Budapest lakóinak jelentős része él, erkölcsi zülléshez, az ember mind átvitt, mind konkrét értelemben vett prostituálódásához. Jókainál ezzel szemben a dolgozó osztályok festői couleur locale-ként jelennek meg, legrosszabb esetben is a tisztes szegénység vagy a kemény, dolgos, de becsületes élet megtestesítőiként.

Ha Jókai optimizmusára keresünk magyarázatot, az író habitusának boncolgatásán túl nem árt feltenni azt a kérdést is, hogy kinek is írja Jókai a maga Budapest-fejezetét. (Általában, kinek írják cikkeiket a kötet szerzői?) Ha Rudolf intencióinak akartak megfelelni, akkor nemcsak hazájuk népének, hanem a Monarchia többi népének is, akik ezekből a szövegekből ismerhetik meg Magyarországot. Tehát a cél, legalábbis részben, a kifelé való reprezentáció, részben pedig a reklám. (Ne feledjük, Jókai nem idegenkedett attól sem, hogy tollát a bimbózó turisztikai iparág szolgálatába állítsa!) A feladat az, hogy egy-egy terület fejlettségét érzékeltessék a szerzők; ennek a feladatnak a magyarok is meg akarnak felelni. A Budapest-kötet szerzői fővárosuk gazdasági és különösen kulturális életét (kulturális intézmények, irodalom, színészet, egyházi és világi zene stb.) úgy mutatják be, hogy abból nyilvánvaló legyen: Budapest Európa nagy fővárosaival összemérhető metropolisszá vált.

Ugyanakkor a helyi kultúra színességét is érzékeltetni kívánják az egyes kötetek. Ez Budapest mint nagyváros esetében vagy azáltal lehetséges, hogy etnikai sokféleségét ábrázolják, vagy úgy, hogy a városi folklórt és a különféle rétegek társaséletét mutatják be. Jókai „népélet” címen mindkettőt tárgyalja. Etnikai tarkaságról, amint azt ő is elismeri, a kilencvenes években már kevéssé lehet beszélni, s ő is nosztalgikusan sorolja a félmúlthoz azokat a jellegzetes figurákat, akik, házról házra járva, a maguk német-egyéb keverék nyelvén árulták hajdan portékáikat a pestieknek: az ablakos tótot, a krumplit áruló soroksári svábot vagy a zsidó handlét. Ezért is fontos, hogy a vallásos és világi közösségi rítusokat úgy írja le Jókai, mint ahogy más szerzők a monarchia vidékein dívó népszokásokat.

Fejezetével Jókai az uralkodói családnak is meg akart felelni; a dinasztia tagjaihoz való személyes viszonyát, lojalitását is mintegy „beleírta” a budapesti életről szóló fejezetbe. A Margitszigetről írva megemlíti, hogy „váltakozó sokaság között ott lehet látni magát a fenséges házi gazdát, József főherceget, közszeretet környezte családtagjai között.” (József főherceg közkedveltségét egyébként nem túlozta el Jókai. A főherceg valóban népszerű volt Magyarországon, nemcsak a magyar királyi honvédség megszervezőjeként és főparancsnokaként, valamint a köztiszteletben állott néhai József nádor fiaként, hanem azért is, mert számos alkalommal tanújelét adta Magyarországhoz való kötődésének azzal, hogy részt vett az itteni társadalmi és kulturális élet különféle eseményeiben. A budapestiek különösen értékelték azt, hogy magánparkját, a Margitszigetet – belépti díj ellenében – megnyitotta a nagyközönség előtt.) Ugyancsak a Habsburg-ház előtt tisztelgett Jókai azzal, hogy Budapest-fejezete egyik leghangsúlyosabb részének Ferenc József 1867-es királlyá koronázását tette meg. Tekintetbe véve azt, hogy a Budapest-kötet 1893-ban jelent meg, nem volt igazán indokolt, hogy ezt a negyedszázaddal korábban lezajlott eseményt állítsa a közéletet tárgyaló rész fókuszába.

Az Osztrák Magyar Monarchia írásban és képben magyar kiadásának főszerkesztője, Jókai Mór személyében testesítette meg azt az ellentmondást, amely a hazai közreműködők szemlélete és Rudolf főherceg eredeti koncepciója között fönnállott. Jókai egyrészt azáltal, hogy még Rudolf életében elérte, hogy a Magyar Királyságot reprezentáló kötetek teljes egészükben magyar szempontok szerint készüljenek, végső soron a trónörökös eredeti tervét hiúsította meg. Rudolf elképzeléseitől meglehetősen távol kerültek az 1890-es években és a századfordulón megjelent magyar kötetek, amelyek híven tükrözték a századvég magyar közéletének sovinizmusát, és amelyek – akárcsak az 1896-os millenniumi ünnepségek – igen kevés teret szenteltek Magyarország nemzetiségeinek. Ezek a kötetek aligha voltak alkalmasak arra, amit Rudolf a sorozattal szeretett volna elérni; nemigen hihető, hogy erősbödött volna általuk a különböző népcsoportok közti kohézió.

Másrészt viszont Jókai szerkesztőként Rudolf főherceg halála után is továbbvitte a néhai trónörökös számára oly fontos vállalkozást, s a maga részéről mindent megtett azért, hogy keze alól az udvar számára is elfogadható kiadványok kerüljenek ki. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben Budapest-kötetét kivétel nélkül olyan emberek írták, akiknek nemcsak szakmai tekintélye állt vitán fölül, hanem akik mindannyian megbízható hívei is voltak a kettős monarchiának. A kötet – nem kis részben Jókainak köszönhetően – egyszerre volt a magyar főváros reklámja és a fennálló államrend melletti tanúságtétel.

[1] Brigitte Hamann: Rudolf. A trónörökös és a lázadó. Budapest, 1990. 182–185. old. Rudolf elszigeteléséről még: Uo. 244. old. Lásd továbbá Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habsburgok. Budapest, 1987. 256–257. old.

[2] Hamann I. m. 240. old.

[3] Hamann I. m. 233. old.

[4] Hamann I. m. 238–239. old.

[5] A nemzetiségekkel szembeni magyar attitűd fényében ugyanakkor érdekes, hogy a magyar kiadásban messzemenően ügyeltek a nem magyar nevek és szavak helyesírására; nemcsak a horvátok, de a többi nemzetiség esetében is nagy súlyt fektettek a magyarban nem létező betűk, ékezetek helyes használatára.

[6] Lásd pl. Nagy Miklós: Jókai Mór. Bp., 1999. 99. old.

[7] Lengyel Dénes: Jókai Mór. Budapest, 1970. 122–123. old.

[8] Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. Budapest, 1960. II. köt. 103–109. old.

[9] Lengyel Dénes I. m. 129. old.

[10] Nagy Miklós I. m. 134. old.

[11] Mikszáth I. m. 132. old.

[12] Lengyel Dénes I. m. 98–99. old.

[13] Ld. még erről jelen kötetben Rózsafalvi Zsuzsanna: Ötvenéves aranylakodalom a múzsával. A Jókai-jubileum és a díszkiadás története.

[14] Mikszáth I. m. 168. old.

[15] Budapesti Látogatók Lapja, 1892. február 20. III–IV. old.

[16] Lásd például Jókai Mór: Politikai beszédei. Budapest., 1930. I. köt. 180–181., 202–204., 211–219., 236–238. old.

[17] Lásd Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten 1870–1940. Budapest, 1999.

[18] Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. IX. köt. Magyarország III. kötete. Budapest és Fiume. Budapest, 1893. 138. old.

[19] Uo. 140. old.

[20] Uo. 141. old.

[21] Uo. 147–148. old.

EPA Budapesti Negyed 57. (2007/3) Géra: A Jókay család... < > Szerzőinkről