Asszonyt kísér - Istent kísért^[1]
(Részletek)
________________
JÓKAI MÓR

 

Éjfél után három óra volt, mikor odahagytam a „Kék Macskát”; mármost mit csináljak még annyi ideig?

Meguntam már nagyon ezt a históriát; – mindennap ugyanazok a chansonnette-ek, az előre ismert több mint kétértelműségekkel; ugyanazok az énekesnők, hol szőke hamis hajjal, hol barnával, az a visítozás, kiabálás, ser, bor, puncs, szivar- és hajkenőcs-bűz, merész táncfigurák és őszinte oldalba döfések, szalicilsavas pezsgő s hölgyek, akiknek az is jó, leányok, akikkel az ember pertu van s férfiak, akiknek a „Lauskerl” már titulus: az embernek utoljára ettől is elmegy a gusztusa.

Mármost, ha regényíró volnék, untomban azt tenném, hogy leírnám a Kék Macska-beli életet, épületes olvasmányul az érettebb korú fiatalság számára; hozzátéve a végén, hogy mindez azért lett a maga természetes mivoltában egész élethűséggel leírva, hogy irtózzanak vissza tőle mindazok, akik még nem ismerik, s aztán igyekezzenek saját tapasztalataik nyomán meggyűlölni azt a förtelmes életet. Le tudnám én azt írni olyan szépen, hogy igazán csúnya volna.

Hanem hát minden fluidum között csak az egy tinta az, amitől alaposan irtózom: azt nem itatják meg velem semmiféle alakban.

Pedig igazán mondom, megérdemlené, hogy egy regényíró elfirkálja azt, ami velem történt.

Mondtam már, hogy három óra volt éjfél után, s én nem tudtam elhatározni, hogy hová menjek most.

Hazamenni még korán van: ha lefekszem, úgy elalszom, hogy délig föl sem ébredek, pedig ma nagy névszerinti szavazás van az országházban: ha elmaradok, a párt kinyomatja a nevemet a szökevények közé.

Ha az ember a feleségét felhozta volna magával, hát legalább várna rá az a kellemetes emóció, hogy hazatérett kivallatják: hol járt? Lehet aztán szebbnél szebb hazugságokat lőni: s az is sport; végül lehurrogatják, s az is élvezet; de hát a tavalyi rossz termés nem engedte meg ezt a luxust. Tűrni kell ezt a nyomorú életet! Mindennap Kék Macska, Orpheum meg Beleznay! Robot ez!

Felnézhetnék a Casinóba: ott még ilyenkor találni tarokkpartit. Csakhogy azok reggel felé már nagy pénzben játszanak, s nekem ma éppen a vesztő napom van.

Táviratozhatnék talán a választási elnökömnek odahaza. Be megörülne neki, ha reggel fél négyre kiugratnák az ágyából, azzal a szóval, hogy itt egy távirat, s olvasná hevenyében, hogy Rothschild megbukott, a bankó százról ötre devalváltatott, a muszka cár kikiáltotta a respublikát. – Csak azt tudnám, hogy vajon kisasszonyok végzik-e ilyenkor a távirdahivatalban a szolgálatot?

Gondoltam valamit. Gyerünk fel a Szent Gellértre. Sohasem láttam még a napot fölkelni. Azt mondják, hogy nagyon szép. Odáig kifújja a friss szél a gőzt a fejemből. Visszatérett aztán stációt tartunk a „Három Kapásnál”, ahol pompás korhelylevest lehet kapni, fukszintalan rác ürmössel.

Nincs olyan bolond, amit meg ne tegyek, ha indítványozva van.

Fel a Gellért ormára.

A Lánchíd előtt a constabler megfogott, hogy hová megyek?

Azt mondtam neki, hogy Somoskőit üldözöm, aki a brazíliai császárné gyémántjaival megszökött, segítsen elfogni. Utoljára ő könyörgött, hogy eresszem el, sohase áll az utamba többet.

Amint a Lánchídnak az első oszlopánál befordultam a kanyarulóba, a nagy kandeláber oszlopa mellett egy nőalakot pillantok meg.

Nőalak, magában véve is érdekes előttem; hát még a Lánchíd oszlopa előtt, éjfél után három órakor.

Egyszerű, szegényes fekete ruha volt rajta, a vállaira hanyagul odavetve egy kopott, kockás nyakkendő, kezei kesztyűtlenek, a kalapja gyűrődött, valami vedlett tollal az oldalán; hanem volt aztán, ami mindazt fejedelmi módon kárpótolta; két olyan tömött tekercsbe aláomló szénfekete haja, hogy az ember keresztülakadt benne, ha ránézett.

A nőalak csikorgó lépéseim neszére odalapult a kandeláberoszlop mélyedésébe, s úgy látszott, mintha merev tekintettel azt méregetné, hogy milyen messze lehet innen a Dunáig?

Megálltam a háta mögött: mire ő bosszúsan rántotta fel a fejére a kockás nyakkendőt, s az egész arcát eltakarta vele.

Megharagudtam érte, s odább mentem.

– Sose félj, húgám: még annyira nincs elerkölcstelenítve századunk és nemzetünk (a jelen kormány átkos befolyású rendszere által), hogy a leányokat elraboljuk erővel: jönnek azok maguktól is, csak rájuk kell nézni. Szervusz!

Hanem aztán, amint a másik kandeláberoszlopig haladtam, ahol a gyalogjáró megint bekanyarodik, mégsem állhattam meg, hogy vissza ne tekintsek felé.

Hát ekkor már az én nőalakom, hirtelen ledobva magáról a nagy kendőjét és a kalapját, erősen kapaszkodóban volt a Lánchíd-oszlop kőkorlátjára; csak éppen hogy odafuthattam mielőtt a Dunába levetette magát.

Amit megkaptam, az az egyik gazdag hajtekercse volt. Látszik, hogy igazi, mert fogva maradt általa.

– Uram! Ne húzza ön a hajamat! – kiálta rám, s azalatt az egyik kezével eltakarta előlem az arcát.

– Hát mijét húzzam, kérem?

– Bocsásson el, hadd megyek utamra!

– De már azt a bolondot nem teszem. Szálljon le onnan. S mert szépszerével nem akart szót fogadni, nyalábra fogtam minden instálgatás nélkül, s leemeltem abból a veszedelmes pozícióból.

Akkor aztán egészen közel jutott az arca az enyimhez.

Sohasem láttam életemben tökéletesebb szépséget.

Milyen szemek! Még lámpavilágnál is!

Sohase ragyogtak rám szebb szemek életemben.

Hogy mennyire szépek voltak, azt majd bővebben fel fogja világosítani az én történetem.

Mikor még csak először néztem ezekbe az élő csillagokba, akkor az jutott eszembe, hogy ezeket kár volna a Dunának odaengedni.

– Mi indítja önt e szörnyű elhatározásra? – szóltam hozzá atyai kegyességgel. – Ilyen fiatal még! Tán boldogtalan szerelem?

– Nekem nincs szeretőm.

– Hát talán megsértette a gazdaasszonya?

– Én nem vagyok cseléd.

– Bocsánat! Tehát: zilált anyagi viszonyok?

– De ne vallason ön! Hanem eressze el a ruhámat; mert ha elszakítja, nincs több.

– Mindenekelőtt jöjjön el innen a Lánchídról.

– Minek? Ha most átad ön a rendőrségnek, becsuknak, kikérdeznek, s amint szabadon eresztenek, megint csak idejövök; mert ez leghamarább megvan.

– Hallgasson csak rám. Mondja meg, mi baja. Hátha találok ki valamit? Én a haza atyja vagyok: tehát önnek is atyja. Kötelességem a szenvedők ügyét felkarolni: tehát az önét is; programomban van.

– Mit segíthet ön az én bajomon? Holnap licitálják az apámnak a házát, meg a gyárát. S aztán – nagyon is tudom, mi lesz belőlem!

– Mennyire megy a tartozása az atyjának?

– Ej. Nagyon sokra.

– Hátha én előkeríthetném azt az összeget.

– Csak még egyszer mondjon ilyet, mindjárt beleugrom a Dunába.

– No, no, lelkem! Hiszen ne értsen félre. Nem úgy gondolom, hogy én magam teszem ezt, hanem elindulok egy aláírási ívvel a képviselőházban: ott ez mindennapi imádság. A képviselők úgysem fizetnek egyéb adót, mint a jótékonyság adóját. Igen szívesen teszik, s összekerül.

– Az egy igen nagy összeg.

– Teszem föl.

– Úgy tudom, hogy ezer forint, azonfölül még a prókátoré.

(Ezer forint. No, annyi van most éppen a zsebemben. Ezt ugyan a Kapaun váltójának a kifizetésére szántam holnap. De hát azt hiszem, hogy ha azt mondom Kapaunnak, hogy az eddigi „két per méze” helyet „három per mézét” ajánlok neki, hát prolongál. Dobtam én már máskor is ezer forintot a Dunába egy pár szép szemért: s az nem is volt ilyen szép.)

– Hiszen ez még nem oly nagy halálélesztő summa. Lássuk csak! Hátha én azt az ön atyjának átadnám?

A leány olyan fájdalmasan nézett rám ennél a szónál.

– Eresszen ön el, uram. Ne akarjon még ön is oka lenni annak, hogy a Dunába ugrom.

– Ne értsen félre, kérem. Tudom, hogy önnek szépsége mellett lehetetlen volt elkerülni olyan ajánlatokat, amik önt megsérthették; de engem ne tartson olyan embernek. Miféle tárggyal működik az ön atyjának a gyára?

– Nitroglicerinnel.

(A kémia sohasem volt erős oldalam. A glicerinről csak azt tudom, hogy kétféle glicerin van; ahogy egy erdélyi barátom mondta Herman Ottónak, hogy csak kétféle pók van a világon: a kaszás pók, meg a keresztes pók, amiből majd párbaj lett. Tehát az egyik glicerin az, mikor a feleségem megkeni vele a kezét, s én kezet csókolok neki, hát édes lesz utána a szám; aztán meg van egy képviselőtársam, aki nagy borász, az glicerint tesz a borba: azt mondja, hogy az nagyon jó, ez a másik. A „nitro” alkalmasint salétrom. A kettő együtt nagyon jó lehet: csak azt tudnám hogy hogyan isszák?)

– No, hát én leszek ezer forintig üzlettárs abban a nitroglicerin-gyárban. Ne tekintsen ön olyan gyanakodva rám. Én minden hazai iparvállalatnak buzgó pártfogója vagyok. Erre engem programom kötelez. Az én nevemet mindenütt ott találni. Alapító tag vagyok a Balatonboglári Gőzhajótársulatnál, Gyöngyös-kassai Selyemháziipar-vállalatnál, a Miskolci Kiházasítókelengye-társulatnál, a Palotai Törökmeggyfapipaszár-neveltető Egyesületnél, az Újpesti Esernyőellopatásellen-biztosító Társulatnál; no meg a Corvinánál! Tele van énnekem ilyen részvényekkel a fiókom otthon. Abból élek én. Aztán hazaatyja vagyok. Nekem módomban van, ha egyszer magam is érdekelve vagyok a nitroglicerinben, olyan törvényt hozatni, amelynek folytán az ország köteleztetik nagyban fogyasztani a nitroglicerint. – Hát ez nálam egészen üzleti természetű ajánlat; ami által kegyed semmi tekintetben sem érezheti magát érintve. De talán legjobban elintézhetnők ezt tisztelt uraatyjánál; ha megmondaná, hogy hol lakik.

A lyánka e szavamból erősen meggyőződhetett, hogy tisztán emberbaráti céljaim vannak, s abbahagyta a válogatást, hogy nekem higgyen-e inkább, vagy a Dunának?

– No, engedje ön, hogy hazavezessem atyjához. Hol lakik?

– Az nagyon messze van.

– Itt áll egy bérkocsi a szegleten. Elvisz bennünket nagy hamar.

– Nem lehet oda bérkocsival mennünk.

– Nem bízik ön tán lovagiasságomban?

– Én nem tudom, mi az a lovagiasság. Azért mondtam, hogy nem lehet bérkocsival odamennünk. mert abba az utcába hintó nem jár soha.

– Hát micsoda utca az?

– A „Suttogó utca.”

– De furcsa neve van! Talán akik abban az utcában járnak, csak suttogva beszélnek?

– Meglehet.

– No, hát elkísérem önt oda gyalog.

A leány végig nézett rajtam.

– Ilyen öltözetben nem jöhet ön oda.

– Hogyan? Nem volnék tán elég szalonképesen öltözve?

Az igaz, hogy az inggalérom egy kicsit le van már törve.

– Ellenkezőleg. Egyszerre megismerik önön, hogy úr.

– Most? Hiszen éjszaka van.

– Vannak emberek, akik éppen ilyenkor járnak az utcán.

– Ön nem félt ilyenkor ott járni?

– Én még az este eljöttem hazulról, s azóta mindig a Duna-parton járok, egyik hídtól a másikig, s nézegetek le a vízbe.

– De hát ne aggódjék ön miattam. Nem ütnek engem agyon. Jártam én ennél furcsább helyeken is éjszaka, Londonban a Rotherhithe-on, Párizsban a Montmartre-on; zsebemben a life-preserverem, s tudok bokszolni, mint Heenan vagy Bonami Price.

– Ej! Nem lehet önnek így engem odakísérni.

– Hát tudja mit? Itt van a Dorottya utcában a „Gránátéros Pince”, igen elegáns lebuj, átellenben a Szabadelvű Klubbal. Ott én jó ismerős vagyok. A korcsmárostól kérek egy viselt öltözetet: olyat, aminőben ő jár ki a Kőbányába sertést vásárolni; abban egészen polgárjogot szerzek az önök „Suttogó utcájához”. Kegyed pedig azalatt megiszik egy pohár tojásos puncsot; nem fog ártani, a hideg éjszakai séta után. Az úton majd gondoljunk ki valamit, hogy mit mondjunk az uraatyjának?

– Na azzal ebben az időben úgysem beszélhetünk.

– Miért?

– Csak!

Kitaláltam: bizonyosan olyan állapotban szokott lenni ilyenkor a derék úr, amikor az emberre nézve ez a planéta nem létezik.

Szabad önnek a karomat nyújtanom?

Még mindig láttam, hogy nincs bizodalma hozzám.

– Ön engem még nem ismer eléggé – mondám neki, – én nem olyan ember vagyok, mint más. – Ismeri ön Sztupa Györgyöt? Híréből? No én kicsiny híja, hogy az nem vagyok. Minden fővárosi bölcsődének, kisdedápoló intézetnek, szeretetháznak és a veres keresztnek buzgó és tevékeny tagja vagyok. A feleségem választmányi tag valamennyi jótékony női intézetnél.

A „feleségem” szó kapacitálta. Átlátta, hogy lojális emberrel van dolga, aki nem adja ki magát nőtlen legénynek, hogy szegény tapasztalatlan leánykákat elszédítsen csábító hazugságokkal; hanem bevallja mindjárt, hogy törvényes házasságban él.

Erre a vallomásra elfogadta a karomat: aztán eljött velem a „Gránátos Pincébe”. Mikor a kezét megfogtam, hogy jobban a karom alá vonjam, éreztem, hogy ez a kéz kicsiny ugyan és gyöngéd, hanem a tenyerei durvák, s az ujja hegyei tűszúrásoktól érdesek: ez a varróasztal és mosóteknő mellett keresi a kenyerét. A lebujban még nem volt akkora a dohányfüst, hogy a korcsmárost meg ne találhattam volna benne, s miután egy katonapéket, aki két széket elfoglalt azzal, hogy rajta aludt, letettem szépen az asztal alá, folytassa ott, helyet csináltam számunkra egy szögletasztalnál, s kényszerítém a halálból megmentett hölgyet a belül eső székre letelepedni. Most már reszketett minden tagja.

A korcsmáros hamar megértette a kívánságomat, s bevezetve a hálószobájába, átöltöztetett szépen. Olyan tökéletes volt az átalakításom, hogy mikor véletlenül megláttam a tükörben magamat, megörültem neki, hogy a nagyváradi disznókereskedő jön a mangalicáimra alkudni. Fél esztendeje, hogy várom.

Ilyen átalakulásban tértem vissza elhagyott védencemhez.

Olyan nagy volt a színpadi csalódás, hogy mikor letelepedtem mellé a másik székre, erélyesen tiltakozott: „Ez a szék le van foglalva”.

Aztán mikor a hangomról rám ismert, elmosolyodott szegényke. Csak egy futó pillanatig mosolygott, de mennyire átváltoztatta ez az arcát! Mintha zománcozott porcelánból lett volna ez az arc, amire a testszín csak úgy rá van lehelve. Minden vonása finom, ideges; a szemei tele magnetizmussal, s a megnyílt ajkai között egy kivillanó gyöngysor, s ami legjobban tetszett, hogy olyan tiszta derült homloka volt.

Hanem a párolgó puncs érintetlenül állt előtte.

– Miért nem issza meg? – kérdém tőle.

– Irtózom a szagától! – felelé –; éppen olyan, mint mikor késő éjjel az atyám hazajön, s aztán megfogja a két kezével a hajamat, s megrázza a fejemet, s azt suttogja az arcomba: „hát mégis megvagy?” Ezt érzem a leheletén.

Derék pater familias lehet az én jövendő üzlettársam!

Elvitettem a puncsot, s kávét hozattam védencemnek, azt megitta és megköszönte.

– Mármost hát mehetnénk. Elég becsületére válok így a Suttogó utcának, nemde?

– Igen. De kérem, hozzon magával egy nagy botot is, mert ott sok harapós kutya van, s éjjel mind szabadon járnak.

– Én mást gondoltam ki. A korcsmárosnak van egy lova meg egy fakó szekere, amin a sert hordja a Kőbányából. Azt megfogadom. A kocsisülésben elférünk. Önt ültetjük középre.

Ez a neme az ekvipázsnak megnyerte a tetszését.

A korcsmárosnak előadva ajánlatomat, az azt azon módosítvánnyal fogadta el, hogy nem bánja, odáig, a Suttogó utca szegletéig elvitet, de magába a Suttogó utcába nem reszkirozza a szekerét. – Derék egy utca lehet, hogy még olyan szekér sem mer belemenni, amelyik mindennap megjárja a Stáció utcát kétszer!

A szekér előállt, s én felsegítettem a védencemet a kocsis mellé; s én magam állva foglaltam helyet a hátuk mögött, hogy ne legyen zsenírozva. – Még eddig a keresztnevét sem kérdeztem meg tőle.

De most már tegyünk ide három csillagot, mint mikor új fejezet kezdődik: képzeljük, mintha három pohár rostopsin volna, amit a kocsissal jó barátság kedvéért megiszogattunk.

* * *

A Suttogó utca csakugyan az elsőrangú nevezetességei közé tartozik a magyar fővárosnak. Ezt mutogassátok meg az anglusnak, aki itt keresztülszalad, ne a korzót; ilyet, fogadom, hogy még Londonban sem látott.

Amint az Osztrák Államvasút töltése elrekesztette a Terézváros északi oldalát, az arrafelé torkolló utcák ezzel mind egyszerre be lettek zárva. Ők csakugyan megtalálták a világ végét, ahol az rájuk nézve be van deszkázva. Nekik ez a töltés a láthatáruk; ez a Khokonoor hegylánc, amin nem lehet keresztülmászni.

Mindjárt a szép Sugár úton túl, a városerdőn innen fekszik ez az örök elveszésre kárhoztatott provincia, aminek létezéséről, az ott lakókat kivéve, az egész fővárosi lakosság kilencvenkilenc századrészének még csak sejtelme sincsen.

Ennek az elzárt zugnak az utcái egy minden mértani szabályokat vakmerően kihívó keresztbe-hosszába szelt vonalak tömkelegét képezik, amikben Theseus legyen, aki Ariadne nélkül eligazodik. Kidült, bedült palánkok, vakolatlan vályogfalú viskók, amiknek a meggörbült tetején vastagra nőtt a zöld moha; salátás kertek, kankalikos kutakkal, s azoknak a közepén tarkára festett kalyibák, vasúti vagonokból degradált kunyhók, amiket ki tudja hogyan sikerült ellopni, pléhfödelű putrik, amiknek az ablaka a földet éri, s az egymás hegyire-hátára épített deszka, léc, vályog, ól, szín, istálló, szárnyék, ami mind egymást támogatja, ha egy kiugranék közülök, a többi mind összeomlana. Amelyik ablak papirossal van beragasztva, az még az arisztokráciához tartozik: a népszerűbb üvegpótlék a szalma. Itt-ott egy udvar tele halomra rohadt fával, másutt a világ minden részéből halomra hányt ócska ablakrámák pozdorja Bábele. Ami fa a kertekben ácsingózik, azon több a száraz ág, mint a levél: ez is mind portól, szénfüsttől szürke és fakó.

Kövezetről természetesen szó sincs, azt pótolja a széna, szalmatörmelék, amit a szél minden városnegyedből ide hord össze, s ami aztán itt megragad. Mert itt mindig sár van. A csatornáknak nincs hová kifolyni; ott marad minden az utcán. Néhol a tollszárat öntötték a ház elejbe, amivel restelltek a szemétdombig fáradni, ami ott magaslik az útfélen Egy-egy régen leégett háznak az ablaka, kapuja be van szegezve deszkával, s a falain mindenféle száraz kóró szomorkodik gyászsorsa felett. Hanem azért abban is laknak. Egy nagy veres téglafalra látszik még felírva valami töredéke e szomorú hírmondásnak: „Wasserhöhe 1838”. Ez az egyetlen megmaradt régészeti emléke egy boldogabb hajdankornak.

Aztán ide vette ki magát mind az a neme az iparnak, amit a bűzéért a többi finnyás orrú városnegyed nem akar megtűrni. Érezni itt égetettcsont-bűzt, szappanlúg-szagot, cserillatot, kátrányfüstöt, bőrrohát, keményítőposajt, salétromdohot, a fehérnyegyár vérbűzét, ami aztán mind szépen összevegyül az általános fokhagyma atmoszférában, amit a kertek halomra hányt zöld trágyája bűzölög ki magából.

De van azután egy csinos utcája is e tömkelegnek. Nem hosszú, de görbe. Egy sor rendes ház közepén áll egy emeletes épület. Az a vendéglő. Olyan alacsony emelete van, hogy beválnék földszinti háznak. Hanem azért ezt a büszke nevet viseli: „Hotel”. Mégpedig „Zur rothen Rose”.

Nevezetes vendégfogadó ez. Ezt magát is úgy lopták össze. A tégláit a losonci vaspályaépítéstől lopták el; a gerendákat helyettesítő vassíneket az osztrák államvaspályától, a tetejéhez való zsindelyeket a kártolyfonoda építéséből, a meszet és homokot a lipótvárosi bazilika lucaszékéből, a bútorzatot, felszerelést, iminnen-amonnan. Mindent apródonkint, és becsületesen több helyekről úgy, hogy egy sem vette észre a hiányt. Az egész ház úgy van összelopva. Képzelhetni, hogy mik lehetnek még, akik belejárnak.

A sorjában épült házak azzal árulják el nagy bizodalmukat, hogy valamennyinek a kerítése és kapuja hegyes szegekkel van kiverve. Egyébiránt, nem kell őket félteni, mind valamennyiben zálogra adó lakik, más néven „orgazda”.

Ebben az utcában már van valami kezdetleges nyoma a gyalogjárónak. Nem egészen tökéletes, de kezdetnek elég. Téglából van, és olyanformán támadhatott, hogy az utca szegletén valaki házat akart építeni, téglát hordatott már; hanem aztán megbánta, és felhagyott vele, inkább otthagyott téglát, meszet, homokot, s eltagadta, hogy az övé a fundus. S aztán éjjel minden azon menő elvett kettőt-hármat a téglahalmazból, s azt egy-egy lépésnyi távolban maga elé rakta a sárba, s így aztán megalakult végig a trottoir, célszerű hézagokkal.

Hanem ennek a boulevard-nak nagy hamar vége szakad; egy hatalmas nagy posvány elállja az útját. Abba már nem lehet belemenni a mi egylovas szekerünkkel; mert odaragad. Le kell szállni: itt kezdődik a Suttogó utca.

Az utolsó olajlámpás ott pislog a szegleten, egy lámpásra feltűzve; túl rajta mélységes sötétség, minek a magas horizontján egy-egy visító, tűzszemű gőzmozdony sikamlik egyszer-egyszer végig.

– Ez a mi utcánk. Suttogá a védencem, amint lesegítettem a kocsiülésből.

Itt a salétrombűz uralkodik.

– Az ott az apám gyára, szólt egy nemigen magas vaskéményre mutatva, amiből fehér füst szállt volna fel, ha a szél le nem verte volna.

Most aztán szükség volt a nagy botra.

A végigdöcögő szekeret minden oldalról csaholva kísérték a szemétdombokon őgyelgő kóbor, csikasz ebek, azokat el kellett verni a testemről, s azontúl is vigyázni ugyan magamra, hogy amint egy-egy kapu előtt elhaladtunk, az udvarból orozva meg ne rohanjon egy éhségben dühös kuvasz, amit, ha a kapu alatt visszaszalajtottam: azon volt, hogy a kerítésen keresztül ugorjék a nyakam közé.

Aztán pedig itt a lába alá kell vigyázni az embernek. Mert nincs ilyen utca több a világon sehol. Minden háznál van valamiféle gyár, ami különbnél-különbféle disznósággal foglalkozik. Annak az udvarából mindegyiknek jön ki az utca közepére, minden szemérmetes takarózás nélkül, egy széles és mély árok, ami a gyárból a mindenféle moslékot levezeti. Azokat aztán felveszi egy közös csatorna – s abban aztán ott is maradnak.

Ezért nem lehet ide szekérrel bejönni.

Azokon az egész utcát keresztülszelő árkokon aztán egy-egy szál gerenda vezet át, amiről ha le talál lépni az ember, nyakig esik bele valamibe, ami akármi, csak nem parfüm.

Alig haladtunk egypár árkon keresztül (az árkokat nevezem stációknak), amint egyszerre veszett lárma támad a kocsma felől; amiből annyit lehetett kivenni, hogy valakit a fényes vendéglő kebeléből a dicstelen sárba kidobtak, és míg a kocsmaajtót be nem csukták, valami kintornahang visítozott az éjszakába. – A kellemetlenül érintett egyéniség pedig elkezdett káromkodni és szitkozódni. Káromkodott magyarul és szitkozódott németül. Együtt szép az. Amellett a kocsmaajtót kezdte döngetni valami tégladarabbal. Akkor aztán kijött a kocsmáros, s ahogy a pufogásából kivehettem, a bikacsökkel jó sort vert a rendőri kihágást elkövetőnek a nyaka közé anélkül, hogy a büntető kódex életbe léptetését bevárta volna. A kifizetett honfitárs azután ordított, mintha a haza volna veszedelemben, s azáltal, hogy a szenteket és a Szűz Máriát emlegette, azon megnyugtató elővéleményt költé maga iránt, hogy nem zsidó, hanem igazhitű keresztyén.

– Jaj, kérem, siessünk – rebegé rémülten az én kis védencem –, hogy utol ne érjen bennünket.

Sietni pedig lehetetlen volt, mert válogatni kellett az utat, hogy az ember egy-egy követ találjon, ami a sárból kiáll.

– Ne féljen kisasszony — biztatám. – Nem jön az ebbe az utcába.

– De ide jön. Ide tart az, én tudom.

– Aztán nem lát meg az bennünket a sötétben.

– Dehogynem lát. Olyan az, mint a bagoly; mindig éjjel jár, nappal sohasem jön az elő. Messziről észrevesz bennünket, s akkor utánunk rohan, s belénk köt.

– No, az neki lesz rossz: mert akkor ezzel a bottal olyat nyújtok rajta végig, amilyet még nem kapott a Suttogó utcában.

– Az Istenért, dehogy teszi azt! Hisz ez a bátyám! Ismerem a hangjáról meg a nótáiról.

A jajgatás és káromkodás elvégeztével ugyanis az irányadó egyéniség elkezdte dalolni azokat a szép gassenhauereket, amikben a német költészet úgy excellál; különösen szép az, amiben poloskák jönnek elő.

– Tehát önnek bátyja is van? – kérdezém védencemet, aki előttem sietett, oly biztosan, mintha sötétben is ismerné itt a járást. – Vajon miféle mesterséget űzhet, hogy csak éjszaka van mellette ébren?

– Nem. Ne gondolja ön. Nem tolvaj. Csak azért nem jöhet ki nappal, mert szökött katona. Valamit elköltött, azért szökött meg.

Respektábilis atyafiság! Egy bátya, aki szökött katona.

– Tehát csak bújában iszik? – kérdezém. – Különben jó fíú. No, majd beszélek a honvédelmi miniszterrel meg a katonai főparancsnokkal, s szükség esetén a hadügymimszterrel is, ha Bécsbe felmegyek a delegációval, s kieszközlöm, hogy nézzék el a vétséget, s mentsék fel a büntetés alól. Majd talán egy kis alkalmazást is találunk a számára.

– Azt, azt! Az Isten megáldja érte! – sóhajta a leány, s úgy látszott, hogy elkezdett már hozzám bízni.

Az érdemes bátya pedig, akinek nincsen egyéb hibája, mint hogy szökött katona, aki valamit elköltött, s azért bújában iszik, nappal aluszik, s ha fölébred, verekedik, – amidőn a Suttogó utca bejáratánál meglátta azt a szekeret, mely bennünket idáig hozott, természetesen hogy belékötött a kocsisba. Eleinte csak összefeleseltek, utoljára a kocsis az ustornyéllel a nyaka közé húzogatott, akkor az elkezdte a kocsist tégladarabokkal hajigálni, arra a kocsis kapta magát, elhajtatott, otthagyott engem a magam sorsára: a kedves bátya pedig futott utána, torkaszakadtából kiabálva: „Fogjátok el! Tartsátok fel!” – Legalább ezt elvitte a nyakunkról – egy időre.

Végre egy helyen egy kút elé értünk, mely a legzseniálisabban az utca közepére volt helyezve el, s onnan vezetett be egy deszkavályú egy rozzant palánkú udvarra, hogy az arra menőnek a kutat körül kellett kerülni, ha nem akart a vályún keresztülmászni. Itt az én védencem megfogta a kezemet, s azt mondta, hogy mármost csak bízzam rá magamat, majd ő elvezet ebben a tömkelegben, ami következik. Mert sohase hallották itt hírét Fővárosi Közmunkatanácsnak. Minden ember azt épít, és oda épít, amit, és ahová tetszik; ami üres tér, az mindenkié; ha a szomszéd elejbe épít a szomszédja ajtajának egy putrit, akkor az meg van fogva; ellenben, ha nem tetszik a szomszédnak, hogy a másik a szomszéd útjában áll, rést tör a kerítésen, s bejáratot csinál magának az udvaron keresztül. Ilyenformán kellett az én nitroglicerines compagnonom házához is eljutni egy harmadik szomszéd udvarán keresztül. Jó szerencse, hogy ez nem tartott kutyákat, mert zsidó. Tudva azt, hogy közrendű héber polgártárs kutyát meg madarat nem szokott tartani, inkább kisgyereket szerez magának, annak a tartása sem kerül többe.

Innen aztán egy fakilincsre járó ajtón át egy kertfélébe jutottunk, amiben legtöbb volt a fosztott tollszár és csonthalmaz; egy szögletben még a sátorok ünnepéről ottmaradtak a száraz lombok négy karóra rakva, ahhoz voltak kötve különféle kötelek, amiken válogatott rongyos mindenféle lebegett, amit fehérneműnek híttak fiatal korában.

Az erre következő palánkon keresztül már látható volt a gyár kéménye, sőt érezhető is annál a földre szálló füstnél fogva, aminek olyan émelygős, langyos, sós-édes illata van.

Ennek a palánknak ajtaja is volt, de az be volt zárva. Belül pedig egy irtóztató nagy dühös szelindek ugatott ránk, s szaggatta fogaival a kapu alját; ugrált fel a kerítésre, de az nagyon magas volt neki.

– Maradjon ön itt, kérem – szólt erre a védencem –, míg én valahol bejutok, s aztán a kutyát megkötöm, s az ajtót kinyitom.

A kedves teremtés talált a palánkon egy olyan helyet, ahonnan egy deszka kijárt. Úgy látszik, szándékosan csinált rés volt, a bennlakók kényelmére: hogy ne kelljen kapukulcsot hordani magukkal. Azon keresztül jutva, láttam, hogy bement a házba: bizonyosan a kapukulcsért; s én egyedül maradtam a neheztelését folyton nyilvánító kutyával. Volt a zsebemben (azaz a kocsmáros kabátjában) egy knakkvurst; azt elővettem, s behajigáltam neki a kapu alatt, hogy ne csináljon olyan nagy lármát.

– No, gondolám magamban, amint itt egyedül maradtam ebben a putribabilonban, ha most engem az én védencem itt felejt, ellenben a „szomszéd” rajtakap, hogy a kutyát iparkodom megvesztegetni: összeröffenti a népséget; azt sem tudom, merről jöttem ide: elcsípnek, bekísérnek Thaisz Elekhez, s holnap ott lesz a zsornálban, hogy X. képviselő „auf frischer That ertappt”, amint éppen a fehérneműeket akarta a kötélről ellopni!

Aggodalmaim nemsokára megszűntek: a sötét házban egy ablakot láttam megvilágosodni az emeleten (a ház emeletes volt), azután egy ajtó nyílt meg az udvar felé, s onnan is világosság támadt elő. Védencemet láttam kilépni, egy hosszú, csontból alkotott hölgy kíséretében, akinek, a szokatlan látogatási órához képest nem egészen elfogadáshoz illő volt a toalettje. Ennek a kezében volt egy sodronnyal bevont lámpás.

Amíg a csontvázhölgy a nagy szelindeket odacsalogatta magához, hogy a láncához hozzákösse, azalatt az én ismeretlen nőm kinyitotta előttem az ajtót, s bevezetett az udvarra.

Tarjagos hordók, kádak tátongtak mindenütt szerteszéjjel, némelyikben gyanús folyadék, lúg vagy micsoda.

– No, csakhogy hozott már haza valahára a kisasszony egy urat magával! Csinos legényke!

Ezzel a szóval köszönte fel az élő csontváz; végigvilágítva rajtam a kocsilámpással.

A leány bosszúsan ütött a szájára.

– Fogd be a szádat! Ez az úr az atyámat keresi üzleti ügyekben.

A paleontológiai hölgynek nem nagy fáradság kellett hozzá, hogy vigyorogjon.

– Tudjuk azt már! Így szokták azt. Én is voltam egyszer fiatal: nekem is volt szeretőm.

(Teringettét! Ez akkor lehetett, amikor a halál még garçon volt.)

– No, csak tessék felsétálni a kisasszony szobájába! – mondá, hozzám fordulva, s megtapogatva a karomat. – Ez a legalkalmasabb óra. Én kinnmaradok a konyhában, s ha azalatt megjön az ifjúr, majd kituszkolom. Az öreget aztán majd szépen meglepjük, ha fölébred.

Ezalatt beterelt a házba, aminek a falai ragyogtak a lámpásnál a nyiroktól. Egy rozzant, csikorgó lépcső vezetett fel az emeletre, amelynek az első lakosztálya volt egy konyha: abból lehetett felmenni a padlásra. A konyhát nagyon kevés edény díszíté; ellenben ott volt felállítva a csonthölgy toalett-asztala, egy tükörrel, amiről az amalgama már mind levált, s annak a fiókjából kilógó chignonnal. A tűzhely mellett volt az a szétnyitható pad, ami feltárt alakjában nyoszolyát helyettesít. Minthogy éppen most keltek fel belőle, tehát az utóbbit képviselte éppen.

– No, csak tessék besétálni a kisasszony szobájába! – unszolt a derék hölgy, az öklét a hátamba túrva: majd szólok, ha az öreg fölébred. – S azzal meggyújtott egy gyertyát, s aztán betette utánunk az ajtót.

Széttekintettem a kis szobában. A lehető legnagyobb egyszerűség uralkodott benne. Se szőnyeg, se tükör. Egy tiszta fehérrel behúzott ágy, egyetlen kicsi vánkoskával. Afölött volt egy kis, fekete rámába foglalt kép, fátyollal letakarva. (Azt szerettem volna tudni, hogy kinek a képe lehet.)

Azután volt egy ócska díván, meg egypár szék az asztal körül; azon az asztalon volt egy pohár, tele valami kékeszöld folyadékkal, – aztán meg egy – borotva.

Mikor egyedül maradtam a leánnyal a kis szobában, az egy olyan sajátságos tekintetet vetett először rám, azután meg az asztalon levő tárgyakra, amiből mindent megértettem. Ez a leány előbb válogatott a halál nemeiben, mielőtt elhatározta volna magát, hogy a Dunába ugrik. Mit keres egy leány asztalán a borotva? – Most is válogat?

– Ön el van fáradva – szóltam hozzá –, meg is fázott. Pihenjen le. Én odakinn a konyhában fogom megvárni, míg az atyja fölébred. Jó alvást.

Azzal magára hagytam, s kimentem a konyhába.

Ott pedig sötét volt, mert az a némber magával vitte a lámpást.

Mégis rátaláltam valahogy, az ülőkére. Már megint paddá volt vissza- boszorkányozya. Arra leültem, s elkezdtem rajta gondolkozni, hogy mi lesz ennek a vége. Mint valami modern novellaíró, aki maga is szeretné, ha megmondaná neki valaki, hogy hol lyukad ki az ő megkezdett históriája.

A leány hálószobájának az ajtaja éppen szemben volt velem. Annak a felső részén végig volt hasadva a deszka, s keresztülszűrődött rajta a világosság.

Én bizony nem kértem engedelmet a lelkiismeretemtől, hogy odalopózzam, és beleskelődjem a szobába. Íme meggyónom – s felold a bűnöm alól a pap – vagy a papné.

A leány még mindig ott állt az asztal előtt, s merően bámult arra a két veszedelmes tárgyra. Nehányszor végigtörülte homlokát, mintha zilált hajtincseket simítana el onnan; amik pedig nem voltak ott. Majd meg mind a két kezével eltakarta az arcát. Azután undorodva összerázkódott. A kezeit összekulcsolta görcsösen. Végre fölkapta azt a poharat az asztalról, az ablakhoz ment vele, azt felnyitotta, s kiöntötte a sötétbe a pohár tartalmát. Az valami jóféle méreg lehetett. Azután a borotvát vette fel a kezébe, felnyitotta, megnézegette a pengéjét, olyan furcsán mosolygott hozzá, talán megtetszett neki, hogy a fényes acéllemez tükre milyen fintorképet mutat neki vissza. Beszélgetni látszott hozzá. Alkudoztak egymással. A borotva tagadta, mintha ő olyan híres nőcsábító volna. Nem kér többet, csak egy csókot. Csak egyszer fáj az, többször nem. Ha jó nem volna, nem kívánnák. A leány nem adta meg magát. Fejével tagadólag intett, s azután becsukta a borotvát, megbizatatva, hogy no majd máskor, s végre eldugta az ágya fenekére.

Akkor aztán keresztbe tette a két kezét a mellén, s egy nagyot sóhajtva, felemelte az arcát. Ha én most festeni tudnék!

Most egy heves mozdulattal lekapta a fátyolt az ágya fölötti képről, ami addig be volt takarva, talán, hogy ne lássa, ami itt történik. Én is ismerem azt a szép, fiatal „Urat”; sokszor láttam: rendesen töviskoszorú van a homloka körül. Az előtt térdre borult a leány, s úgy maradt, arcát ágytakarójába temetve mozdulatlanul.

Én pedig visszamentem a lócára, s a fejemet a kezembe véve, gondolkoztam tovább, hogy hol végzem én ezt el.

Kinn a konyhaajtó előtt lassú csoszogást hallottam: bizonyosan a halál felesége közelített. Csendesen viseltem magamat a sötétben.

Csakugyan ő jött be. A lámpást kívül hagyta a folyosón, s aztán lehúzta a papucsait a lábáról, hogy ne csoszogjon velük, úgy lopózott az ajtóhoz, aztán beleskelődött a hasadékon. Nagyon gyötörhette a kíváncsiság. Hagytam egy ideig bajlódni, s aztán megszólítottam a sötétben.

– Egyedül van.

Erre odafordult felém.

– Nini! Hát az úr hol van itt?

– Ülök a padon.

– Minek ül ott?

– Várom, hogy megvirradjon.

– Ezt odabenn is megvárhatná.

Bosszantott a jó asszony.

– Ugyan kérem, hogy lehet az, hogy kegyed olyan sovány maradt?

Erre a surcoupe-ra nem volt készen.

– Hogy én ilyen sovány maradtam?

– Mikor a többiek rendesen mind olyan kövérek.

– Micsoda, az úr engem talán olyan asszonynak néz?

– Csak olyannak hallom.

– Rosszul teszi. Én becsületes asszony vagyok. Gazdaasszonya vagyok az úrnak húsz esztendő óta. Nincs nekem gondom senki szép leányára. Hanem ezt a miénket sajnálom nagyon szegénykét; szeretném, ha elvinné innen valaki.

– Már akár becsülettel, akár anélkül?

A sovány hölgy behozta a lámpást, s letette az asztalra. Úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.

Azután leült mellém a padra.

– Éppen tizennyolc esztendeje, hogy ebben a mi környékünkben híre futamodott annak, hogy egy menyasszonyt esketni visznek a vőlegényével; fehér koszorú volt a fején; úgy szaladt utánuk minden ember ennek a csodájára.

– Hát azóta nem házasodnak?

– De igen. Hanem csak úgy, koszorú nélkül.

– Szép kis fertály lehet ez a maguké.

– S a Suttogó utca annak a feneke.

– Ez volt a válasz ugyebár arra, amit kérdeztem?

– Ez ám. Ugyan kinek jutna eszébe a Suttogó utcába jönni háztűznézőbe? Násznagyokat küldeni ide? Messze van ide a templom. Kinek mutogatná itt valaki a fejkötőjét? Még letépnék a kontyáról. – No, de menjen az úr, ne magyaráztassa magának, mintha nem is tudná levágni odáig, ameddig megsült. Hát hol halászta el ezt a leányt?

– Biz én, kincsem, kicsiny híja, hogy a Dunából nem halásztam ki. A Lánchídon fogtam el, mikor le akart ugrani a korlátról.

– Ott van ni! Mindig mondom az atyjának, hogy ne bomoljon vele; mert egyszer ez lesz a vége. Ó lelkem! Ezen a mi vidékünkön nemcsak az esküvő ritkaság, de még a temetés is. A mieinket többnyire a Rókusból hordják ki. Azért szeretném, ha valami derék ember elvinné innen ezt a jámbor, szép leányt. Olyan kár volna a halaknak! Pedig elébb-utóbb oda jut, mert furcsa teremtés ez. Nem való ide a Suttogó utcába. De hiszen nem is itt laktunk mink mindig. – Mert lássa az úr, ennek az apja egy nagyon tudós ember, csakhogy nincsen neki helyes esze. Ez mindent kitalál, ami csak lehetetlen. Olyan fáklyákat készít, amik a víz alatt is égnek. Tud olyan mesterséget, amivel a legerősebb várat egy óra alatt el lehet pusztítani. Azt mondja, hogy ha idegen kormánynak árulná el a titkait, hát milliókat adnának neki érte; mert azokkal csak úgy söpri el az egyik ellenség a másikat; de nem akar hazája ellen dolgozni. Inkább meghal éhen. – Aztán az a legkülönösebb benne, hogy reggel is más, meg este is más. Reggel, mikor felkel a nagy katzenjammerrel, mindjárt nekem áll veszekedni. Mikor aztán velem kicivakodta magát, akkor megy a leányával zsörtölődni. Szidja, hogy mégis itthon van a nyakán. Mért nem megy szeretőt fogni? Valami gazdag szeretőt, aki eltartaná! Valami nagy urat, honatyát, aki a magas kormánynál berekommendálná az apja találmányait. Addig szidja, míg csak el nem megy a leány dologra. Egy varrónénál dolgozik szegény. Kap havonként nyolc forintot. S késő estig ott kell neki ülni. Este aztán már retteg, mikor haza kell kerülni: csak úgy bujkál a háznál, mert az apja már akkor várja a kancsukával. Már akkor részeg az öreg, s egészen más ember, mint délelőtt volt. Akkor meg azért üldözi a leányát, hogy merre járt. Bizonyosan szeretőt keresni járt. Iszonyú nagyra van a becsületével; s úgy prédikál a jó erkölcsről, mint egy barát. Rendesen meg is veri a szegény leányt. Az meg csak sír, nem tesz egyebet. Csodálom, hogy eddig kiállta.

A némber a szemét törülgeté a kötényével.

A csontváznak hát szíve is van.

Aztán megint elvigyorodott.

– Lássa az úr. Azért örültem meg, mikor az urat megláttam, hogy majd mikor reggel megint idetoporzékol a gazda, hát azt mondhatom neki, hogy ne lármázzon, meg van már, amit keresett, s legalább azután délelőtt nem veri meg szegény Ágnest.

Ekkor tudtam meg, hogy Ágnesnek hívják.

Nem állhattam meg, hogy megjegyzést ne tegyek rá.

– De hát ön miért nem védelmezi a szegény teremtést? Ön izmos, erős asszonyságnak látszik.

– Az is vagyok én, lelkem, megbirkóznám én két olyan emberrel is, mint őkegyelme, de bolond ember ám az nagyon. Ha megfogom a kezét, s nem engedem, hogy kedve szerint kiverekedje magát rajtunk, hát azzal fenyegetőzik, hogy lemegy a gyárba, s valamennyünket levegőbe vettet.

– Hogyan?

– Hát nitroglicerinnel, amit itt gyártanak.

– Mi az a nitroglicerin?

– Mi az a nitroglicerin? Hogy még azt sem tudja az úr. Talán bizony disznókereskedő méltóztatik lenni? Hát az az a szer, amivel a bányákban, meg az alagutakban a kősziklákat repesztik. Egy akkora töltény belőle, mint az ujjam, elég arra, hogy ezt a házat szétdöntse, s rendesen van belőle valami húsz mázsa idelenn alattunk. Most kivált nagyon sok van, mert igen lement az ára, s az öreg esküszik, hogy inkább felrobbantja az egészet, mint hogy ilyen olcsón adja. Attól pedig a holdvilágig repülünk. – Kitelik az az Öregtől akár reggel, akár este. Mert este, ha ivott, eszébe jut a becsülete, s akkor dühös; reggel meg, ha józan, eszébe jutnak az adósságai, s akkor kétségbeesett. Repülünk mi elébb-utóbb.

Kedves kaland! Mondhatom. Egy dinamittöltény-gyár fölött. Ezen a néven már ismerem a portékát. De jót választottam ki stiller compagnonságra!

– Azért szeretném, ha elvinné innen valaki az Ágnest! – mondá végül az asszonyság.

Ezt mondva, eloltá a lámpásban a petróleummécset a nő. Az ablakon bederengett a hajnalvilágosság. Már amilyen hajnalfény Pesten van, a Suttogó utcában: egyharmada köd, egyharmada bűz.

A hajnalfény azt eredményezte, hogy az úrfi hazakerült. Neki nem kellett kapunyitás, ő a kerítésen szokott bemászni egész becsülettel, elébb a húgának az ablaka alatt eldanolt egyet azokból a fertelmes gassenhauerekből, amiknek nem tudok jobb nevet adni, mint „a költészet múzsájának a kolerája”, azután felfelé esdegélt valahogy a lépcsőn, s egyszer csak nagy kaparás után bedőlt az ajtón.

Gyönyörű példány volt. Ahol nem rongyos, ott sáros. Összegyűrt kalapja mellett egy piszkos csinált virág; ruháin alig volt már gomb; nyakravalójának a csombókja hátul lógott ki a nyakából. Duzzadt, vörhenyes képének az egyik fele ütlegfoltokkal tarkállott, amik különböző dátumúak voltak, piros, kék és barnazöld színeik szerint osztályozva, – az egyik füle vérzett. Valamikor fiatal korában szép fiú lehetett. Most olyan huszonkét esztendős-forma aggastyánnak látszott, a jobb kezében volt egy nedves szivar- csutak, amelyiknek hol az egyik végét dugdosta, hol a másikat a szájába, abban a hitben, hogy a másik ég. A bal kezében volt egy főkötő.

A szikár asszonyság sietett őt elfogadni mindjárt a konyhaajtóban.

– No, csak fel a padlásra, minden ceremónia nélkül.

A részeg fickó megbicsakolta magát.

– Nem megyek, frau Rézi, ott megesznek a svábok.

– No, csak eredj fel. Ott az ágyad.

– Jaj: ne fogdja a nyakamat, frau Rézi, mert kiabálok.

– Kiabálj, kiabálj! Majd kijön az apád, s akkor olcsó lesz a spanyol nád.

– Dehogy jön, dehogy jön: részeg az, mint a tök.

– No, hát hol akarsz lefeküdni?

– Ott a szobában. Ahol a leány van.

– Nincs itt semmi leány, te bolond.

– No, no, no, frau Rézi, hehehe. Dehogy nincs.

– Szamár te! Az a húgod.

– Hoztam neki egy főkötőt.

– Bizonyosan valami hozzád illő dámának a fejéről tépted le.

– Az mindegy. Jó lesz neki. Még nincs neki.

– Eredj a pokolba.

– Mindegy az.

S hogy mennyire mindegy, azzal bizonyította be, hogy pofon csókolta a csontasszonyságot; amiért aztán kapott attól egy jól megérdemelt nyaklevest, s egy még jobban megérdemelt címet.

Jónak láttam interveniálni, előlépve a tűzhely mellől.

– Hallja csak, fiatal igyatomi polgár (Új szó: ajánlom az I. osztály figyelmébe.):

– Nini, hát „egy” már van itt! – csuklá az ifjú úr visszahőkölve.

– Itt van egy forint, nemzetem reménye, fogja, s menjen vissza a kocsmába; s keresse fel, akit abból a főkötőből elvesztett.

Ennek nagyobb hatása volt rá minden szónoklatnál. Visszavette a határozati javaslatát, s beleegyezett az én módosítványomba.

– Ha kettőt ád az úr, estig ott maradok.

Ne fukarkodjunk, mikor a felnőttek neveléséről van szó – mondám magamban –, s megdupláztam az eredeti javaslatot.

Ezzel aztán teljesen meg volt elégedve, s elkezdett mindenféle szép instrukciókat adni nekem, amik nem találhatók professzor Wolff Der Umgangmitden Weibern illemtanában, míg frau Rézi ki nem taszigálta az ajtón, akkor aztán valahogy lepotyogott a lépcsőn, folyvást danolva, s nem harapta el a nyelvét.

No, ezzel kedves dolog lesz sógorságba keveredni.

Mégis föllármázta az öreget az eltávozásával, odalenn a földszinten valami rekedt lárma volt hallható, amiből nem lehetett semmi szöveget kivenni.

– Fölkelt az úr? – mondám.

– Még csak kezdi. Most még csak az első verset káromkodja.

A fiát szidja az ablakon keresztül. Azután következik majd, hogy a Kozákba vesz bele. Azután elkezdi a csizmájának a megteremtőjét szidni, amiért nem megy fel a jobb lábára való fele a bal lábára. Akkor kijön a nagy kutyát beszidni az ólba. Akkor átkiabál a szomszédra, aki az éjjel megint ide eresztette át a pálinkamoslékját. Azután feljön hozzám veszekedni. Utoljára marad az Ágnes. Akkor van nálunk „jó reggel”.

Mondhatom, hogy a tisztelt házatya pontosan megtartotta azt a programot. Fél hat volt, mikor az első „Kruzifíx sakkermenttel” beharangozott odalenn, s hét órára került elő a felső traktusba, áldását osztogatni a hívekre, azalatt csak köhögés szakította félbe nála a káromkodást, egyszer-egyszer a torkán akadva.

Jött már fel a lépcsőn. Rézi asszony a tűzhely mellé állt, mintha tüzet készülne rakni.

– Tudja az úr. Ha még nem raktam tüzet, akkor azért vesz belém, hogy mégsem készítem az ő reggelijét; ha pedig már ég a tűz, akkor meg az a baja, hogy mit vesztegetem a drága kőszenet.

– Hogy a hetvenhétágú mennykő csapja be azt az ajtót! – hangzék az ajtónyitás közben. Mindig letörik a körmöm a kilincsen.

Berúgta azt szépen.

Sohasem csalódtam még így a képzeletemben. Azt hittem a kegyetlen dörgő hang után, hogy valami herkulesi alakkal fogok találkozni, s hát aztán előttem állt egy kis, ötödfél láb magas gnóm: elül-hátul púpos, két hosszú keze a térden alul nyúlkált, s a lábai közül az egyik befelé görbe volt, úgyhogy minden lépésnél úgy tett az egész alak, mintha fel akarna dölni. Hanem hatalmas nagy feje volt, s bozontos haja, ami úgy állt szerteszéjjel, mintha minden egyes szála irtóznék a másikkal való érintkezéstől. Arcán a pedáns önhittség regnált, vegyítve a mámorra következő undorral.

Mikor meglátta, hogy egy idegen is van a konyhában, a szájába akadt a szó. Nyak nélküli fejét azon a púpos törzsön olyan furcsán tudta elfordítani. Éppen olyan volt, mint Mezőtúron csinálnak olyan kancsókat, amiknek a födele egy medvefő, aztán ha azt a főt féloldalt teszik vissza a kancsóra. Frau Rézire nézett, s hosszú kezével az Ágnes szobaajtajára mutatott.

Siettem az asszonyságot megelőzni, míg valami bolondságot nem mond.

– Jó reggelt uram! Azért jöttem ilyen korán, mert a Közlönyből olvastam, hogy ezt a nitrogliceringyárat ma akarják árverezni. Meg akartam a dolgot előzni. Mivelhogy énnekem éppen ily gyárra van szükségem, magam azonban nem értek hozzá, ellenben az ön szaktudóssága e téren országosan elismert, köztudomású tény; annálfogva kísérletet óhajtanék tenni, hogy nem lehetne-e az ön üzleti bilance-ának államháztartását olyanformán egyensúlyba hozni, hogy ezen közhasznú gyár továbbra is kielégíthesse az országnak nitroglicerin iránti igényeit.

Ez, valljuk meg, hogy szép szónoklat volt. Pedig le sem volt nálam írva. – De a házatya nem találta annak.

– De van-e az úrnak pénze? Ez volt az előzetes kérdés, mely a házszabályok 166-ik §-a szerint, mielőtt az érdemleges kérdés föltétetnék, eldöntendő volt.

Elővettem zsebemből az egész csomagot, mely még az „Első Hazai” szalagjával volt átkötve, e szépen hangzó felirattal: „100 darab 10 frtos – 1000 frt o. é.”[2]

Ez nem volt beszéd, de szép volt.

– Akkor gyerünk be ide a leányom szobájába.

– De a kisasszony talán még alszik.

– No iszen, majd felköltöm én!

– Ncm lehetne más szobába menni?

– Ne papoljon az úr már no. Odale a magam szobájába nem vihetem, mert az disznóól, ami tiszta szobám van, azt meg, lepecsételték a bírói foglaláskor. Nohát, mármost tudja. Tessék!

Tudtam, hogy a leány felöltözve feküdt le, nem fogom őt nagyon zavarni.

Mikor benyitottunk a szobájába, már az ablaknál ült (ez volt neki a tükör), s a gyönyörű szép fekete haját fonta be.

A púpos ráförmedt kegyetlenül.

– Hát te felöltözve fésülködöl? Össze akarod piszkolni a zsíros hajaddal a tiszta ruhádat? Vesd le mindjárt.

A leány hozzákészült, hogy szót fogadjon.

Az öreg széket tett nekem az asztalhoz, az ablakkal szemközt.

Én azért is a másik székre ültem, hátat fordítva a ruháját levető leánynak.

– Mit fésülködöl az ablakban? – rivallt most újból rá az öreg. Az kell, hogy az egész világ meglásson?

(Egész világ!)

Az egész világ állt három verébből a száraz szederfán.

– A leányával akar az úr veszekedni, vagy üzletéről akar beszélni? – kiáltottam aztán én még hangosabban. – Nohát, akkor üljön le; aztán vegyük ki a jegyzőkönyveinket a zsebünkből, s kezdjünk el kalkulálni.

– De hát hogy is híják az urat?

(A’ biz Isten, ezt magam sem tudom még. Az igazi nevemet meg nem mondhatom: mert arról rám ismernek, s megtudják, hogy semmiféle vegyítésben nem használom a glicerint. Valami közönséges nevet nem választhatok; mert lehet, hogy más ember is viseli, s az megharagszik érte. Ragadt meg egy furcsa név az emlékezetemben még patvarista korombul.)

– Az én nevem Koribanya Ignác.

– Ah! Jól ismerem ezt a nevet, Nyerges-Újfaluról, ugye? Sokszor rendelt meg nálam az úr dinamit töltényeket a márvány kőbányájához.

(– Ejnye, de jól eltaláltam! Már csakugyan elvettem hát egy eleven embernek a nevét! Szerettem volna már visszaadni.)

– Hát hogyan akar az úr most rajtam segíteni? Megrendel? Előlegez? Vagy kölcsönád?

– Egyiket sem. Mint „csendestárs” akarok belépni az úrnak az üzletébe, egyezer forint erejéig.

– Az nem lehet. Már van egy „csendestárs”.

– No, hát leszünk ketten.

– Az nem lehet. A Kozák nem tűr meg maga mellett másik csendestársat.

– Hát akkor kifizetjük a Kozáknak a maga letett részét, s mehet másfele.

– Kozáknak nincs itt befizetett semmiféle pénze, ő a munkavezető. Az pedig olyan ritka madár, akit nem lehet minden bokorban fogni. Mit gondol az úr? Aki egy nitroglicerin gyár vezetésére elszánja magát! Éjjel-nappal józannak lenni! Úgy érteni a dolgot punktumosan, hogy minutára összetaláljon a munka. Mert ha csak egy grádusnyi meleget elhibáz, ha egy centigrammot eltéveszt a keverékben, ha csak egy kész patront kiejt a kezéből, hát akkor nemcsak ez a ház, hanem a „Veres Rózsa” kocsmának is minden téglája oda megy vissza, ahonnan idelopták. Ide nagyon, nagyon idevaló ember kell, aki helyt álljon.

– Tehát Kozák úr éppen ilyen derék ember. No, annak igen örülök. Rajta leszek, hogy megnyerjem bizodalmát, s elfogadjon második csendestársnak.

– Hallja az úr! Az nehezen fog menni. A Kozák nem tűr maga mellett embert, kivált fiatalt: még segédet sem. Inkább maga dolgozik kettő helyett.

Azzal közelebb hajolt hozzám, s odadörmögött a fülembe: „Szerelmes a leányba”.

Fennhangon folytatá:

– Aztán olyan bolond ember az, hogy már egyszer öt esztendőre volt elítélve, le is ülte, amért a hűtelent meg annak az elcsábítóját revolverrel összelövöldözte. Azért is marad itt meg, mert másutt sehol sem fogadnák be.

(Egy új kellemes részlet. Egy dühödt imádó, aki revolverrel jár a vetélytársa nyomába, s már egyszer emberölésért öt esztendőre volt elítélve.)

– Azonban hát ne töltsük hiába az időt. Ha nem akar az úr Kozákja egy másik csendestársat tűrni, akkor egyszerűsítsük a dolgot. Én veszek az úrtól ezer forint ára nitroglicerint, s az úr nyugtatványozza az árát. Aztán majd elviszem, mikor szükségem lesz rá.

– Hm. Elébb meg kell gondolni ezt a dolgot.

– De ne sokat gondolkozzék ezen az úr, hanem szaladjon ezzel a pénzzel a prókátorhoz fizetni; amíg ki nem jön a licitáció. Mert az ám a legnagyobb betegség, amiből az embert a doctor juris gyógyítgatja: s nem is az a legdrágább folyadék, amit a patikában adnak, a doctor medirinae recipéjére, hanem a másik doctornak a tintája: hát csak iparkodjék abból kigázolni, míg bele nem fullad.

A púpos a fejét vakarta.

– Ad vocem „tinta”. A kalamárisomat becsukták a tiszta szobába, mikor mindent összeírtak: az ajtó le van pecsételve, nem tudok az úrnak nyugtát adni.

– Hát nem lehet a szomszédból valahonnan egy kis tintát kérni?

– Nem ád énnekem ebben a környékben senki még csak egy csepp tintát sem.

– Annyira haragusznak az úrra?

– Nem azért, mintha haragudnának: ámbár haragudhatnak is, ha akarnak, mert én bizony nemigen nyájaskodom senkivel; – hanem inkább félnek tőlem. Hiszen végigvándoroltam én már az egész várost, a gyárammal; először a Ferencvárosban kezdtem: ottan addig áskálódtak a szomszédok ellenem, amíg a tanács kitiltott; akkor odább mentem a Józsefvárosba: ott megint rám röffent valamennyi milimári, hogy szétrobbantom őket; kisajátítottak; majd meg letelepedtem a Terézvárosban: itt is addig tologattak, míg utoljára ideszorultam a Suttogó utcába, ahol aztán csupa olyan ember lakik, aki nem szereti az igazságát a városházán keresni. Ezek aztán csak úgy magányúton törekesznek a gyárammal együtt maguk közül megszöktetni: nem kapok én itt tintát, ha magamnak nincs.

Elkezdtem a kocsmáros kabátjának a zsebében kotorászni. Az ilyen kocsmárosnak mindig szokott a zsebében írószerszám lenni. Csakugyan találtam egy üvegcsét. Piros tinta volt biz az: valószínűleg fukszin. (Nem iszom nála több vörös bort.)

– No, ez jó lesz. Tollat majd húzunk ki a tollseprűből, s megfaragjuk. Papirost szakítok ki a tárcámból. No, hát írja az úr. Nyugta ezer forintról.

– Elébb beszéljünk a Kozákkal.

– No, hát hívassa fel az úr a Kozákot.

– Nem jön az ide fel.

– Miért nem jön fel?

– Ejnye már, no. Hiszen mondtam. Szerelmes a leányba, s aztán haragszik rá.

– Azért haragszik, mert szerelmes? Fel tudom fogni csekély eszemmel. No, hát menjünk mi le a Kozákhoz.

– Nem bánom, menjünk: de nem felelek róla.

Az emeletbe vezető rozzant lépcsőkön csak lejutottunk épkézláb, de a szuterénhez vezető lépcsőknél már nagyon jó volt a púposnak elölmenni, hogy ha a nyirkos lépcsőn el kell esnünk, ne ő essék az én nyakamba, hanem én az övébe.

Egy kis szűk kamra, aminek az ablaka egyharmadrészben a földszínen fölül emelkedett, volt a Kozák úr tanyája, akit látogatni jöttünk. Egy szalmaszék meg egy hárságy volt benne; az ágy alja volt a könyvtár.

Az említett férfiú mintegy harmincöt éves lehetett; a fakó bőr megfeszült az arccsontjain, bajusza, szakálla olyan volt, mint a jégverte vetés, amire feliben sem vállalkozik kaszás; ellenben savószínű haja hosszan volt leeresztve a vállaira. Mélyen beülő szemeinek fenyegető tüzét csillapítá a szemüveg. Egész tekintete ünnepélyes, komor, visszataszító volt.

A púpos bemutatott neki a fölvett nevemen.

Erre a tisztelt úr odalépett hozzám, s ráhágott a lábamra.

Mármost én aztán nem tudtam, hogy azért történik-e ez, mivelhogy abban a szűk szobában, ha három pár láb közül az egyik lépni akar, okvetlenül a másik két pár közül egyre rá kell lépni, vagy pedig, hogy ez az a bizonyos jeladás, amiről a nihilisták egymásra ismernek? Azt már tudtam egy újságíró barátomtól, hogy a nihilisták nem titkos kézszorítással (mint a szabadkőművesek), hanem titkos lábra lépéssel üdvözlik egymást. Aki nem adja vissza az üdvözlést, vagy azt mondja utána, hogy „pardon!”, az nem a szövetséghez való.

A gyáros mondta a csendestársnak, hogy én dinamitot akarok vásárolni – en gros.

A csendestárs megszólalt olyan hangon, mintha a talpa alul beszélne.

– Miféle minőségben? Mint töltényt? Bickford-gyutaccsal? Egyszerűt? összetettet? Azt csak tudnom kell nekem.

Nem akartam elárulni, hogy nem értck hozzá.

– Mindenféle fajtából vegyest: ami csak itt kapható!

Azok a sötét szemek úgy villogtak felém a szemüvegen keresztül.

– Jöjjenek velem.

Azzal előrement, keresztül-kasul vezetve egy rettenetes, bűztámasztó kádak és retortákkal teljes pincebolton, egy vasajtóval lezárt raktárig. Üveggel fedett lámpa volt a kezében, amit senkinek sem adott oda. A pokol tornácában jártunk.

A kész árú ládákba volt csomagolva, s mindegyik ládára felírva lángveres betűkkel, hogy hány dinamittöltény van benne.

Kozák úr felnyitogatta a ládák tetejét, amik különböző nagyságú töltényeket tartalmaztak, s kérdezte tőlem, hogy melyik tetszik.

Én úgy tettem, mint aki ért hozzá. Mind valamennyit kicsinylettem. Nagyobbakat szeretnék látni.

Végre a legbelső szegletből húzott egyet elő.

– No, úgy hiszem, ezek elég nagyok lesznek – mondám olyan bölcs képpel, mintha csak a cukoradó-törvényjavaslathoz szólnék.

– Elhiszem azt. Egymillió nyolcszázezerszeres ellenállási erőre vannak számítva.

– Úgy hiszem, hogy ez elég lesz nekem.

– Tehát ez tetszik? – kérdé tőlem gyanúsan, s amíg a ládát nyitogatta, a bal karján feltörte a kék blúz ujját, s ott láttam a bőrére tetovírozva a nihilista jelvényt: egy veres zérust, alatta két keresztbe tett tőrrel.

Ez csakugyan jeladás!

Csakhogy én azt nem tudom visszaadni; mert ilyen jelvény nekem nincs a karomra tetovírozva, hogy én is előállhassak vele.

– Igenis ez kell.

Arra Kozák úr fejébe húzta a sipkája ernyőjét, s rideg, durva hangon mondá:

– Ez pedig nem eladó!

– Miért nem?

– Mert már ennek gazdája van; aki el fog érte jönni.

A púpos vitatkozni akart vele; de arra Kozák úr nekilódult a lámpással, s kiment az ajtón; ha sötétben nem akartunk maradni, utána kellett nekünk is mennünk. Ránk sem ügyelt többet, visszament az odújába, hanyatt vágta magát a hárságyra; felvette a székről az oda letett brochure-t, s elkezdett olvasni; míg a púpos dühösen szidta és kapacitálta. Én otthagytam őket s felmentem a lépcsőn. Végezzék el egymás között.

Nemsokára a gyáros is utánam jött, egészen rekedtté veszekedve magát a csendestárssal.

– No, lássa az úr! Ilyen bolond ez! Hiába mondom neki, hogy mindjárt itt lesz a licitáció, s akkor aztán dobra ütik minden készletünket, csak azt feleli rá, hogy annak, aki e nagy töltényeket bírni akarja, az utolsó pillanatban meg kell jelennie.

– Fanatikus egy ember ez!

Szép egyetértés van ennél a háznál. – Itt minden ember fél egymástól, a szegény leány valamennyitől, s az egész háztól fél az egész városrész.

S ez nekem nagyon tetszik.

– Hanem hát mármost, uram, negyed nyolcra. Ha ön nem siet, másfél óra múlva itt lesz a végrehajtó, s elkótyavetyélik magát Kozák urat is, ha nem akar a helyéből mozdulni. Annálfogva én azt tanácslom önnek, hogy fogadja el tőlem a kínált összeget mint előleget, s azután majd ledinamitozzuk apródonkint a tartozást; nem kell az nekem egyszerre.

– Gyerünk fel a szobába: itt ne beszéljünk, minden szomszéd füle itt van.

„Szoba” annyit tett, hogy Ágnes szobája.

A leány készen volt már a hajával, a gazdasszony meg a reggelivel. A cikóriás kávé valami átlátszó tejjel ott párolgott az egyetlen asztalon, természetesen abrosz nélkül, ellenben két fülehagyott findzsában. Egy tegnapi zsemlye volt hozzá megaprítva szeletekre.

Kértem az öreget, hogy lásson hozzá, míg el nem hűl. A krapula utáni mogorva kedélyre nagyon jótékonyan hat a forró kávéféle. A leány is hozzáült: nem mondja, hogy ma már kávézott egyszer. Tőlem is megkérdezték, hogy hát én iszom-e, de én azt feleltem, hogy csak paprikás szalonnát szoktam reggelizni.

Aközben egészen ráértünk az üzletünkről beszélni.

Nem volt olyan könnyű azt az ezer forintot nyélbe sütni.

Az öreg abban gyanakodott, hogy hátha szép cím alatt ki akarom őt a pokoltüzes gyárából firuncváncigolni ezzel a pénzráerőltetéssel. Szerelmes volt a gyárába: valóságos pyromaniacus volt.

– Hát nem bánom; én odaadom önnek ezt az összeget – kölcsön; – váltóra. Váltó mindig van nálam.

De az az öregnél is volt.

Most meg azon gyanakodott, hogy hátha uzsorás vagyok. Mert hej, furfangos nép az! Mikor megtudja, hogy valakit egzekválni akarnak, odamegy hozzá: „Azt hallom, önnek pénzre van szüksége? Én adok kölcsön. Csak ötös kamatra.”

– „Ide vele!” Mikor aztán a pénzleszámlálásra kerül a sor, akkor sül ki, hogy hónaponkint volt értve az ötös kamat. Három hónap múlva aztán ő jön egzekválni.

Tehát legelőször is azt kérdezte tőlem a púpos:

– De milyen kamatra?

– Megmondom őszintén, hogy igen nagy kamatra adom. Azt kívánom kamat fejében, hogy amíg az úr e váltót be nem váltja: addig a leányát se egy rossz szóval, sem pedig tettlegeskedéssel érinteni nem fogja.

Ágnes erre felugrott az asztaltól. Tűzláng lett az arca.

Az öreg azonban nem engedte elfutni. Odahúzta magához.

Most értette már egészen a dolgot! Hiszen nem uzsorás ez a vendég úr. – Hanem sokkal rosszabb. Egészen az ő ideálja ez az úr.

Odavonta a keblére a leányát, s megcsókolta a homlokát gyöngéden.

– Mátul fogva áldásom reád!

A leány reszketett.

Vettem észre a púpos szándékát: hogy oda akarja ültetni a leányát arra a székre, amelyiken én ülök. – Én hát fölkeltem róla.

– No, hát áll az alku? — kérdezém.

– Áll! E naptól fogva szentség lesz ezen szoba.

Derék férfiú!

– De nehogy feledésbe menjen az a szép ígéret, hát tegyük írásba.

Kaptam egy darab krétát (a kocsmáros zsebében szokott az lenni: nem is volt dupla) azzal fölírtam a szobaajtóra kívül is, belül is:

„Ezen szoba szentély mindenkire nézve!”

A púpos ezalatt megírta a váltót a piros tintával.

Abból tudtam meg, hogy „Templomtornyi Haggeusnak” híják. Jó családból való lehet.

Amint aztán a pénzt és a váltót kicseréltük, megveregette a leánynak az orcáját.

– No, most én elmegyek dolgaimat rendezni. Te pedig ma nem mégy a varróba. Sohasem mégy oda többet. Nem engedlek többé idegeneknél dolgozni. Megélsz mint az én leányom, magadhoz illő módon. Amíg én odaleszek, itthon maradsz, és a mi drága, jó barátunkat illendően elmulattatod. Engemet aztán itt, a kisajtón eresztesz ki, hogy a Kozák ne lásson meg, hogy magamba megyek ki. Kérem az urat is, kedves jó barátom, hogyha máskor meglátogat bennünket, ezt a kisajtót használja. Innen egyenesen az utcára lehet lejutni. Senki se veszi észre. Holnapra csináltatok hozzá egy extra kulcsot.

A derék jó ember maga vitt oda a kis szobából nyíló kamrácskába, ahonnan egy kisajtó nyílt az utcára, ahonnan nem nagy ugrással lehetett jutni egy káposztáskertbe, s onnan ki az utcára: némi kis kapaszkodással ugyanezen az úton vissza.

Ez hát egészen rendben van. Jobb embert kívánni sem lehet, mint Haggeus úr – délelőtt.

Mikor visszaléptem a leány szobájába, a szegény ott állt sápadtan az asztal mellett, s nagy búsan nézett arra a kis kosárkájára, amiben mindenféle kötő-varrószerszámai álltak. Azzal szokott karonfogva sétálni a varróig máskor.

Nem várta, hogy én szólítsam meg. Nagy bátorság volt benne.

– Tudja ön, hogy mi jót tett ön most velem?

Nem tudtam kitalálni.

– Azt, hogy most már az atyám mindazt a bántalmat, amit eddig reggelre és estére szokott felosztani, ezentúl megduplázva adja ki egyszerre este.

– Ne féljen semmit. Gondoskodom én arról, hogy ez az én feliratom itt az ajtón este sötétben is respektálva legyen. Hanem elébb kérek öntől valamit.

Csak a fejét rázta. Nem hitte, hogy olyasmit kérhetek tőle – az előzmények után –, amit okvetlenül meg ne kelljen tagadni.

– Adjon nekem most egy kötőtűt.

No, azt ugyan soha ki nem találta volna.

Ezt nem tagadhatta meg, kihúzott egy kötőtűt a kosarából, s kíváncsian várta, hogy ugyan mit kezdek vele.

Én pedig azt kezdtem vele, hogy a kabátom ujját feltűrtem a karomról, s aztán a veres tintába mártott kötőtűvel apró pontokat raktam fel a bőrömre, amikből egy zérus meg két összetett tőr került elő.

Mikor a leány észrevette, hogy mi sül ki ebből, ijedten ugrott oda hozzám, s megkapta a kezemet.

– Mit akar ön? Tudja ön, hogy mit cselekszik ön most?

– Tudom.

– Az Isten szerelmére! Hisz ön akkor el van veszve!

– Sokszor elvesztem én már, úgy látszik, rossz pénz vagyok, mindig megkerültem.

Nem feleselt velem többet: bátor gyerek volt ez. Kapta a zsebkendőjét, s letörülte a karomról az abrakadabrát. Még nedves volt.

Nevettem én azt. Azért ott maradt a tetovírozás.

– Nem megy ez le, ne féltse; a jóféle fukszint szappannal se lehet lemosni a bőrről. Ne is féltsen engem semmitől. Én hetedik gyerek vagyok. – Megyek vissza Kozák úrral beszélni. – Ön pedig csak menjen a maga varróintézetébe. Legjobb önnek ott. Aztán este ne féljen hazajönni. Nem fogja önt bántani se az apja, – se más valaki.

Milyen öröme volt szegénynek, hogy azt a kis kosárkát megint a karjára ölthette!

Milyen boldogság az némely leánynak, mikor a kézimunkájához visszaszabadulhat. Nem értjük azt mi, férfiak.

Kezemet nyújtottam neki, s ő azt megszorította.

De mármost tegyünk ide megint három pontot, mintha három dinamitbomba volna.

* * *

Én is azon kezdtem Kozák úrnál, hogy ráléptem a lábára.

Már akkor munkában volt, fűtötte a katlant. Mint igaz demokrata, nem szégyellte a legalacsonyabb munkát sem.

Visszahágta a lábamat.

Erre én felgyűrtem a kabátot és a máncsetlit a karomról, s odafitítottam a jelvényt.

Ezt meglátva, keresztbe húzta ujját a száján, ami nem tudom, hogy ismét nem valami nihilista jeladás volt-e? Minden gesztikulációja ennek az embernek valami olyan különös volt, amilyet közönséges emberek sohasem használnak.

– Tehát itt az idő? – kérdezé tőlem, hosszú haját a füle mögé igazítva.

– Itt van. – Mit mondhattam volna neki egyebet?

– Akkor átadom a Phlegeton cseppjeit. E szóknál a jobb keze mutatóujjával a bal tenyerébe bökött. Nekem pedig ki kellett találnom, hogy a pokolbeli tűzfolyamnak a cseppjei nem lehetnek egyebek, mint a kérdéses dinamittöltények.

– Nagyon jó lesz. Az ára?

– Semmi. – Közöttünk minden köztulajdon. Ami az enyim, az a tied, ami a tied, az az enyim. Most én adok a szent célra, majd mikor kell a szent célnak, akkor rákerül a sor arra, ami a tied.

(No, ha az a szent cél megkaphatja azt, ami az enyém: az összes adósságaimat, attól leszek igazán nihillé.)

– Hanem egy gyenge skrupulusom van – mondám, — nincsenek ezek a holmik hatóságilag összeírva és lefoglalva?

– Hát ismerünk mink hatóságot, lefoglalást? Amit itt nem találnak, arra megesküszünk, hogy nem volt itt. Nekünk semmi közünk se Péter apostolhoz, se Pilátushoz. A mi megváltónk Barabbás, akit a nép szabadon bocsáttatott, míg a másikat keresztre feszítteté.

– Jól van, kifordított apostol barátom. Tehát a Phlegeton cseppjeit elvitethetem, ha akarom.

– Nem, hogyha akarod; hanem ha kötelességed.

– Ezzel a bányában nagyszerű robbantásokat fogok elkövetni.

E szóra megölelt, megcsókolt.

– Igen. A „bányában”. Abban a bányában, ahol a nép véres verítékéből ássák az aranyat; abban a bányában, ahol a nép könnyeiből vágják a sót, abban a bányában, ahol a nép láncaihoz való vasat teremtik elő...

– Én a nyerges-újfalusi márványkő-bányát értettem.

– Ej! testvér! – szólt galléromat megfogva. – Minek e bizalmatlanság? Engem az álnévvel tévútra nem vezethetsz.

Tudom én az igazi nevedet jól. Láttalak elégszer abban a „bányában”. Mikor ti odalenn dolgoztatok, mikor fúrtátok azokat az aknákat a nép szívébe, sokszor ott voltam a karzaton, azt is tudom, mely helyen ülsz: a jobb oldalon. Helyes. Így még jobban takar az álarc. Semmi bizodalmam azokhoz a mindent kifecsegő szélbalokhoz. Aki a mi hívünk, az hallgat és tesz. A te neved (megmondta hogy hínak).

Restelltem a dolgot. Ezt szerettem volna titokban tartani.

– Értelek egészen. – Monda ő. – Ez előtt a vén bolond előtt titokban kell maradnod. Ez délelőtt a pénzt szereti, délután a bort, este meg a becsületet. Délelőtt kész volna elárulni a szent ügyet pénzért, délután borért, este becsületért. Előle titkolózni kell. Hanem a leánya mindent tudhat.

– Tud is. Neki megmondtam az igazi nevemet és állásomat.

– Tehát már ismeritek egymást?

Azt hittem, most mindjárt tőrt ránt elő, s keresztülront rajtam. Ellenkezőleg: megölelt, s az orrát az orromhoz értette.

– Így már nagyon jól van. Akkor megnyertük, ami még hiányzott. Mert vigyázva kell minden lépést tennünk. Körös-körül vagyunk fogva a rendőrség kémeivel. Minden mozdulatunkat titkos rendőrügynökök kísérik figyelemmel.

(Ahán! Ezért nincs hát arra mifelénk semmi rendőr, mert mind a Suttogó utcában van összpontosítva!)

– Ha mi ezt az egész láda robbantó szert innen egyenesen a te lakásodra szállítanók; egyszerre megtudnának mindent. Ezt úgy kell áthordani egyes darabonkint. S az ismét egyenlő baj volna, ha akár te járnál ide gyakrabban, akár én látogatnék el hozzád. A kémek mindjárt rosszat gondolnának. Hanem a leány mindennap elvihet a kötőkosárkájában egyet-kettőt hozzád, s abból senki sem fog semmi rossz gondolatra jönni. Te fiatal vagy és gazdag, a leány szép és szegény. Senki sem gyanakodhatik rá.

A bámulat meglátszhatott az arcomon: mert a talált testvérem hozzáfogott a kommentáláshoz.

– Nos hát micsoda? Azt fogják róla hinni, hogy nem becsületes leány. De hát micsoda képtelenség az az egész becsületről való ábrándozás? Hát az nem olyan önzés, mint a birtokvágy? Egoizmus és kizárólagosság. Magánybecsületet nem szabad senkinek tartani; csak közös becsület lehet.

In genere el kellett fogadnom a tézist, de mégis gyönge skrupulusomat fejeztem ki az iránt, hogy in specie az emberiség szebbik nemének miként fog hasznára válni az a kollektív becsület?

– Az csak fogalomzavar. Társadalmi előítélet, amit meg kell törni. Ehhez nekünk semmi közünk. Ki nevezi a rózsafát becstelennek azért, hogy a rózsáit leszakítják? A közügyet szolgálni kell mindenkinek: testével, lelkével. Ki-ki azt hozza áldozatul, ami legkedvesebbje, egyik az eszét, másik az erejét, harmadik a vagyonát, negyedik a szépségét. Ezt én sokszor magyaráztam annak a leánynak, de nem találtam nála fogékonyságot annak megértésére. Ha neked jobban sikerült, annak örvendek.

– A patvart! Pedig föltenné rólad az ember, hogy szerelmes vagy abba a leányba.

– Hát mi különbséget tesz az? Ami az enyim, az a tied is, s ami a tied, az az enyim is. Amíg nem a tied, addig az enyim sem, s mihelyt a tied, akkor az enyim is.

Ez aztán a filozófia! Csak ezt kell elfogadni, mindjárt vége van minden párbajnak.

– Tehát száműzve van közöttünk minden féltékenység?

– Értsük meg egymást. „Közöttünk!” Ez az alapige. Csak közöttünk. Ha nem volnánk „hívek”, az, aki e kincs után kinyújtja a kezét, parázsba kapna. Nekünk van tőrünk! A becsületes urak legyenek becsületesek! Aki a mienkhez nyúl, meghal. Hanem kettőnk között nincs semmi indulat. Mi testvérek vagyunk. Annálfogva „ő” mindennap elvihet hozzád egypárt ezekből.

– S mi feladatom lesz nekem ezzel?

– Hát amit már elmondtál magad: a bányát nagyszerű robbantásokkal megmozdítani.

– Értjük alatta a képviselőházat a Sándor utcában.

– Igenis azt. Tudod jól.

– Felvettetni egyszerűen a levegőbe?

– Mikor legjobban tele van. Tudod te azt.

– Tudom hát. Csak egy nehézség van a dologban. Annak a szóőrlő malomnak nincs pincéje.

– Ismerem a körülményt. Szándékosan építették úgy, hogy ne legyen pincéje. Már akkor, mikor a fundamentumát lerakták, tudták előre, hogy ebben a házban fogják a hazaárulás és a népelpusztítás műveit végrehajtani, s nem csináltak alá pinceboltot, hogy egy új Guy Fawkes fel ne vettethesse egy napon az egész pokolszanhedrint. – De azért nagyon csalatkoznak, ha azt hiszik, hogy sorsukat kijátszották. – Tudni fogod jól, hogy a teremben, a miniszteri padok előtt van három szelelőlyuk. Azokat öntöttvasrács födi. Ezeknek a csillag alakú lyukain keresztül le lehet eregetni ezen töltényeket. Egy képviselő, aki az ülés előtt bejárhat a terembe, mikor még senki sincs ott, ezt könnyen megteheti. Naponkint egynehányat. S mikor aztán valamennyi a helyén lesz, akkor bevárni a legkedvezőbb alkalmat, s mikor mind együtt vannak, egy nagy név szerinti szavazás alkalmával...

– De megengedj! Talán mégis meggondolandó lenne; akkor a szélsőbali honfitársakat is a levegőbe repítjük.

– Hát repülni fognak! Mi közünk van nekünk az országgyűlési szélbalhoz? Nincs azok között egyetlenegy hívünk sem. Ők itt nem másforma ellenzék, mint Franciaországban az imperialisták. A kormánypártiaknak van okuk, hogy béke- és nyugalomszeretők legyenek; azért azokat csak hidegvérrel ítéljük halálra; de a szélbaliak, akik éppen olyan fanatikus ellenségei a mindent felforgatás nagy művének, valóságos passzióval végeztetnek ki általunk. Nékik is van egy nagy emberük, akit imádnak: nekünk pedig nem kell nagy ember, akinek a neve a többieké közül kihangzik! Nálunk a semmi a minden! Azért a levegőbe velük!

– És aztán, aki ezt végrehajtja, az maga is repüljön együtt?

Az én emberem a két mutatóujját egymásba akasztá.

– Éppen nem úgy lesz. Gondoskodva leend mindenről. Mi a híveinket nem áldozzuk föl szükségtelenül. Hallgasd meg további utasításaimat.

– Hallgatom.

– Mikor a tűzakna megtöltése végre lesz hajtva, akkor az utolsó Bickford-gyutacshoz egy hosszú, vékony rézsodronyt erősítesz meg. Ezen sodrony észrevétlenül elhúzható a termet fedő szőnyeg alatt az elnöki székig. – Az elnöki széken van egy villanygépezet. Arról húzódik le egy sodrony az elnöki szék és az előadói szék szegletében. Ez adja meg a folyosók csengettyűin a beidéző jelt. Szoktak a képviselők, a név szerinti szavazás előtt ez emelvény lépcsőin üldögélni. Te tehát kiválasztod az alkalmat, amidőn legtöbben lesznek együtt. A nagy büdzsé-vita után. Vagy a boszniai adminisztráció kérdésénél. Mikor aztán az elnök kimondja, hogy név szerinti szavazás lesz, akkor öt percre az ülés felfüggesztetik. Te ez idő alatt a Bickford-gyutacshoz vezető sodrony végét rácsavarod az elnöki villanycsengettyű-gép vezető sodronyához. Akkor aztán sietsz ki a házból, bérkocsidba vágod magadat, s vágtatsz, ahogy a ló vihet ki a városból: mert amint az elnök az öt perc leteltével megnyomja a villanygép pisztonját, az már akkor a másvilágon megjelenésre fog csengetni, (ámbár ugyan nincs más világ) és ami ott körülbelül palota van, az mind halomra dűl mint Babilon és Ninive. S ha éppen akkor a múzeumban is ülést tartanak a főrendek, akkor egy csapással két legyet!

– Egészen megértettem

– Tehát aszerint fogsz cselekedni. Ezt parancsolja a Kozmosz. Mert minket csak csúfolnak nihilistáknak; mi magunkat kozmisztáknak nevezzük. Minden tag egy „atom” a nagy Kozmoszban.

Tehát készen légy, hogy naponkint reggel hét órakor meg fog nálad jelenni a közvetítő.

(Tudniillik: Ágnes.)

Bizonyos voltam felőle, hogy azt Ágnes nem fogja megtenni ha valamennyi demiurgus parancsolgatja is az atomokat egy új kozmoszi alakításhoz.

– Nem tartom azonban fölöslegesnek megjegyezni, édes atomtestvér – mondám én –, hogy ha ez a goromba púpos atom megtudja azt, hogy az ő leánya közvetíteni jár, az azt mindenekelőtt is agyoncsapja.

– Tudom. Az öreg délelőtt a pénz bolondja, délután a becsületé. Lesz gondoskodva róla. Ezentúl a leányát nem fogja bántalmazhatni, az én mellem fogja őt védeni. Most már ő a mi közös hitbizományunk. Én őt tereád bízom, te viszont énreám. Egy rossz szó miatt sem szabad neki többé szenvedni. Én itt leszek.

Hát hiszen csak azt akartam elérni.

De már ide ismét tegyünk három csillagot: mintha a képviselőház három szelelőlyuka volna.

* * *

[…]

A szokott óranegyedben ismét ott voltam a lánchídi sétán.

Ágnesnek visszájáról volt föltéve a kalapja, a tollal előre. Kérdeztem tőle, hogy tán fogadása tartja a tollal előre viselni a kalapot? El sem mosolyodott rá: azt mondta, hogy „úgy is jó az nekem”.

– Bizonyosan nem nézett a tükörbe, mikor föltette.

– Nem sok kedvem van a magam szeme közé nézni.

(Úgy látszik, az enyém közé nézni sem volt kedve.)

– Hát akkor mire való az a szép álló tükör a szobájában?

– Ön látta azt? – kérdé csaknem megijedve.

– Hogyne? Hisz ön kért fel, hogy látogassam meg az atyját.

– S ő ott fogadta önt el?

– A másik szobában takarítottak.

A leány különösen szomorú volt ma.

– Ön ma másodszor teszi meg ezt az utat a Lánchídon ide meg oda? — kérdém tőle.

– Nem. Reggel nem voltam itt.

– Hát a dinamittöltényt hová tette? Én még mindig kapom Kozáktól a leveleket a históriai álnévvel: ami azt mutatja, hogy még mindig tart a rakétákban.

– Egy idő óta nem hozom ide azokat, hogy a Dunába dobjam.

– Hát mit csinál velük?

– Visszatérek az útból, mintha otthon feledtem volna valamit, s a dina- mittöltényt elrejtem az ágyam fenekére.

– S aztán rajta alszik ön ezen a pokolgépen?

– Nem bánt az engem.

(Érdekes hálótársak! Borotva, ciánkáli és dinamittöltény.)

– Talán elfogy már. – Veté utána.

– Alig hiszem. Egész ládával volt.

Itt megint megakadt a párbeszéd. Nem szóltam neki semmit a tolvajkulcsról.

– Volt ön ma reggel óta odahaza?

– Igen, most otthon ebédelek.

– Mióta?

– Amióta új ruhám van, és új bútorom.

– Beszélt ön az atyjával ma délben?

– Ő beszélt hozzám.

Ennél a szónál már egész tűzláng volt az arca.

– Bízott önre valamit, amit nekem át kell adnia? – kérdezém.

– Igen: egy váltót. – De azt ön nem teszi ugyebár? – veté utána hevesen.

– Hogy mit nem teszek?

– Nem jön oda aláírni azt a váltót?

Nem akartam megérteni.

– Be van ön avatva a mi közös üzletünkbe?

– Semmit sem értek belőle. Én nem tudom, mire való az? Haszon lesz-e belőle vagy kár? Én csak azt tudom, hogy ön nem jöhet oda azt a váltót aláírni.

– Ért ön valamit a váltókhoz?

– Semmit. Én csak azt értem, hogy arra önnek egy nevet kellene fölírni. ami nem az ön neve, s hogy ezt nincs a világon az a kincs, amiért ön megtegye.

– Megtehetném egy esetben. Ha az a váltó nem kerül közpénzintézetbe, hanem magánhitelező kezébe. Ott azt boríték alá lehet lepecsételni, s aztán mikor vagy az ön atyja kapja meg a fiumei cég megrendeléseért járó összeget, vagy én kapok a birtokomból nagyobb összeget, teszem: a gyapjú vagy a konda eladásánál, akkor beváltjuk a váltót, s összetépjük, nem beszél róla senki.

– Tehát szabad valamit elkövetni, ami nem igazság: ha csak titokban marad? – kérdezé erősen a szemembe nézve.

– Nem szabad; de szokás.

– Jó embereknél is szokás?

– Ha valami jó eredményt érhetnek el vele. Például, ha egy családapa, akinek bizonyos reménye van, hogy három hónap múlva az üzlete sikert fog aratni, annak az időnek a megnyeréseért folyamodik ezen nem éppen korrekt, de senkinek kárt nem okozó fogáshoz.

– Képes volna ön ilyen fogáshoz folyamodni a saját ügyében?

– Nem.

– És akkor igen, ha máson segíthet vele?

– Ez már egészen dogmatikus kérdés.

– Akkor kell rá dogmatikus válasznak is lenni.

– Jöhetnek rendkívüli helyzetek, amikben az ember kizökken a rendes észjárás kerékvágásából.

– Ezt én nem értem. Én csak azt tudom, hogyha valaki nem bírja a saját lelkét megnyugtatni, mikor az irtózik valami tettől, akkor ha körülötte száz ember, minden ember teszi is ugyanazt, még akkor se békülhet ki saját magával.

Ki sugallja az ilyen gondolatokat a Suttogó utcában, a városi mocsárbűz közepett felnőtt leánynak? – Vele születik tán, és együtt nő fel némely emberrel a tiszataság érzete: az iszonyat a szennytől?

Talán az embernek „is” meg van adva az az ösztön, mely visszaborzad az „első” sárbalépéstől. Érzi, hogy csak a besározott lábhegy szégyen, fülig sárosnak lenni már dicsekedés!

Egyszer volt egy béresem, aki minden vasárnap úgy leitta magát, hogy az árokból kellett előkeresni a sár közül. Mikor ezért megfeddtem, azt mondá: „Csak egyszer próbálná meg az úr, hogy milyen jó abban a sárban feküdni; sohasem kívánkoznék többet pelyhes ágyba!”

A Lánchíd végéhez értünk. Itt el kellett válnunk.

– Ugye, hogy nem jön el ön ma oda? – szólt a leány, s könyörögve tette össze a két kezét.

– És ha a saját aláírásommal látnám el az ön atyjának a váltóját?

– De azt ön nem teheti; mert becsületszavát adta valakinek, hogy több váltót nem ír alá.

– Kitől hallotta ön azt?

– Attól az embertől, akinek a parancsára ide jövök mindennap. Az mindent tud, ami önnel történik. És utoljára is, ha ez önnek a legkönnyebb volna; ha ezt ön meg sem érezné, (pedig tudom jól, hogy amit ön ránk pazarol, az olyan, mintha az oltárról lopná el) még akkor is azt kellene kérdeznem: Mire ád ön? Mi zálogot kap? Ki fizeti vissza? Mije van az adósának, amit elvehet tőle? A láncra kötött kutyáját?

A leány e szónál a nyakán függő vékony fekete zsinórba akasztotta a hüvelykujját; a szemei azt beszélték:

– „Ím, ez az a láncra kötött kutyája az apámnak!”

Azután az ajkai is megrebbentek:

– Küldjön ön még ma ki hozzánk hordár által levelet, melyben az atyámmal tudatja, hogy nem jöhet el.

Azzal választ sem várva elfutott.

Én pedig azt csináltam egész éjjel, hogy hol én kerestem az édes eszemet, hol az keresett engem, nehezen találtunk egymásra.

Máskor hasonló esetekben, nem szoktak engem ilyen aggodalmak elővenni. Egy édes óráért sokszor el tudtam én azt felejteni, hogy annak keserű esztendő lesz a következése. Vannak bizony gonosztettek, amik a jó társaságnál virtusszámba mennek. Minden ember kinevetne vele, akinek elmondanám, hogy itt van nálam egy kulcs, amivel a paradicsom ajtaját lehetne felnyitni, s én nem merem azt használni; hanem hazamegyek vele, leteszem magam elé az asztalra, s úgy beszélgetünk ketten egymással.

Itt már vagy be kell menni, vagy vissza kell fordulni, de küszöbön állva maradni nem lehet.

Még álmomban sem tudtam menekülni azoktól a szép szemektől, amik ha lecsukták a szempilláikat, engem is úgy odacsuktak, hogy börtönbe zárt fogoly voltam alattuk, ha pedig rám néztek, úgy eltaszítottak, hogy azt hittem, a holdba repülök.

Másnap pedig nagy ütközet volt az országházban. Generális szavazás, név szerinti, a büdzsé felett, négy heti kemény vita után. Minden párt összekaparta mindenünnen a legelrejtettebb szavazatait is. Láttunk ismeretlen ábrázatú képviselői lopvanőszőket, mint a gombákat előteremni, akik különben egész esztendőn át mint spórák nyugosznak a levél alatt. Hallottuk a horvátokat „tam”-mal szavazni. Még a betegeit is felhozta minden párt; sőt még azok is elhagyták az ágyat, kik reggel szoktak lefeküdni. A szavazás kezdete előtt a zárbeszédek után 32 fok hőség mellett már opált játszott idebenn a teremben a levegő, s a sűrű gőzkör olyan volt, mint a tengerfenék, amelyből a szélsőbali, övig érő szakállas alakok úgy tünedeztek elő, mint egy-egy tengeri isten. A legfelső szélső padon ült egy, aki emlékeztetett a hidrára, aki nyolc minisztert szokott a gyomrába eltemetni. A karzatokon főtt a szorgalmas hallgatóság a közös párában; de kitartott mindvégig; pedig rég elmúlt dél. Azok a tisztelt úrhölgyek odafenn bizonyosan nem otthon ebédelnek, s azok a tisztelt diák urak valószínűleg sehol sem. – Egyszer csak megakad a színházi látcsövem egy ismerős arcon. Ez a sápadt tekintet, ez az összehúzott, fenyegető homlok: ez az én csendes-üzlettársam, Kozák úr.

„Tyhű,” ezer ménkü! Erről jut eszembe, hogy énnekem ma ezt az egész házat, a benne levőkkel együtt a levegőbe kellene röpítenem! – Egészen megfeledkeztem róla. – Ez most azt nézi onnan a karzatról, hogy mikor kelek föl a helyemről, mikor megyek oda az elnöki tribünhöz a villanygép sodronyát összecsatolni a pokoltűz-akna sodronyával, hogy akkor ő is menekülhessen. Biz ez most, édes csendestársam, lemaradt a napirendről! A te indítványodra ma nem kerül a sor. – Mivel fizessem ki, ha majd feleletre von? – „Kiadatott a kérvényi bizottságnak!”

Az „átkos kormány” ezúttal is győzött. S nem süllyedt el alatta a föld, kimondhatatlan súlyos bűneinek terhe alatt.

Az ipam csak ezt a nagy eseményt akarta bevárni: még az esteli vonattal szándékozott hazamenni. Kikísértem a vasúthoz. Tudom, hogy minden apósnak jólesik az, ha Budapestről hazaindultában a vasúti hercehurcánál a veje feladja a bagázsiáját: — valljuk meg, hogy ez a vőknek is jólesik. Az döngött a fejemben, hogy ma este már ismét szabad ember vagyok: nem kérdezi tőlem senki, hogy hány órakor jövök haza?

A tolakodó utazósereg és hordárraj közepett egyszer csak nekem jön egy hordárzubbonyos ember, mintha szándékosan tenné, s jól hátba lök egy málhával, amit a vállán visz, s azonkívül a lábamra tapos. – Jól le akartam hordani: hanem aztán mikor az arcát megláttam, még én mondtam neki, hogy „pardon!” Kozák volt az.

Kétségtelen, hogy velem akar beszélni. Semmi sem olyan alkalmas hely a konspirációkra, mint az indóházak előcsarnokai, s ha az ember egész biztosságban akar lenni, nézzen szét, hol áll egy rendőr? Álljon oda mellé.

Utána mentem: nehogy ő jöjjön én utánam.

– Mit csinálsz itt? — kérdezem tőle, tyúkszemére lépve.

– Pénzt keresek. Otthon szünetel a gyár – válaszolt a sipkaernyőjét lerántva a szemére.

– Hiszen nagy megrendeléseket kaptatok az irredentától.

– Ki mondta? A púpos Thersites? Az mindig vagy álmodik vagy hazudik. – Azok odaát az Adrián túl elébb egy csattanós ténnyel akarják bebizonyítva látni, hogy szövetségükre méltó nép vagyunk; nem pedig csupa nagyszájú árulókból álló nemzet.

– Erős szó.

– S a te részed a legerősebb benne! Miért maradt el a mára tervezett katasztrófa?

– Hát, édes atyámfia, az tiszta lehetetlenség, amit te terveztél. Hiszen nincs az elnöki csengettyű villanygépének semmi megfogható része benn a teremben, a két sodrony a gyorsirodába szól. Azután a szelelőlyukakhoz sem lehet ám úgy hozzáférni, ahogy te gondolod; mert amint a termet kinyitják, egy teremőr rögtön elhelyezkedik odabenn, s az a hely soha őrizetlen nem marad.

– Hát a Phlegeton cseppjei hova lettek?

– Azokat úgy elrejtettem, hogy ember rájuk nem találhat.

– Ez mind hazugság!

– Uram!

– Semmi „uram”! Mi nem szoktunk párbajt vívni. Ez marhaság. Mi, akit halálra ítélünk, azt ledöfjük hátulról. Ez az okosság. Köztünk nem szabad senkinek sértve érezni magát, ha szemébe mondják az igazat. Vagy közénk tartozol, vagy nem tartozol. Ha az első áll, akkor engedelmeskedned kell, és hallgatnod: ha a másik áll, akkor közénk lopódzott kém vagy, s el vagy ítélve. Óh, ne csinálj olyan fitymáló képet. Téged nem tőrrel végezünk ki, ha áruló vagy.

– Arról biztosítalak, hogy nem árultalak el senkinek.

– Óh, az árulásnak nemcsak egyféle neme van. Nemcsak azt nevezzük árulásnak, ha valaki följelent bennünket a rendőrségnek. Hanem azt is, ha valaki megcsal.

– Teringettét, ez már sok! Én csallak meg benneteket, aki készpénzt adtam a rakétáitokért?

Az ember egy krajcárt fogott a fogai közé, s azt összeharapva mondá (Úgy szokott mindig beszélni, hogy a fogait szét nem vette.)

– Pénzt adtál igenis azért, hogy azt a leányt elcsábítsd! Jól tudok mindent! Ő szerelmes beléd, s ezért megvet engem. Szemembe mondta. Gyűlöl engem, mert téged szeret. Így nem alkudtunk, testvér! Ez a XVIII. századbeli fogalom, hogy egy férfi nem tartozik hűséggel „egy” nőnek: hanem őneki hűséggel tartozik kettő is; meg valamennyi. A szerződés csak kétoldalú lehet. Vagy kozmista légy, vagy filiszter. Ha kozmista vagy, ne foglald le egymagadnak azt a leányt, aki nekem is jó lenne; ha pedig filiszter vagy, eredj haza a feleségedhez, s maradj mellette szépen. Te Ágnest egészen rabnőddé akarod tenni.

– Ez ellen tiltakozom.

– Nekem bizonyítékom van rá. Az a púpos lélekkalmár nem megalkudott már veled? Csak nem akarod tán eltagadni? Hisz azon a kétezer forintos váltón az én nevem is rajta van.

– De az enyim nincs.

– Még nincs. De amint rajta lesz, az olyan csalhatatlan bizonyíték lesz ellened, mintha egy egész népgyűlés hallotta volna, hogy mit alkudtál ki érte. Ezt pedig én rögtön meg fogom tudni. Mert az a sor, hogy „kinek a rendeletére”, betöltetlen maradt. Én nem tettem meg Haggeusnak, hogy „saját rendeletemre” töltsem ki a váltót. Akarom tudni, hogy ki lesz a forgató? Tehát amely este te aláírod a váltót, én másnap reggel már tudni fogom azt. S ha az álnevedet írtad oda, akkor már a következő napon valamennyi Volksblatt tele lesz azzal a hírrel, hogy X. képviselő egy idegen ember nevét írta egy váltó alá! Ha pedig a saját igazi nevedet írod oda, akkor egyenesen annak az öreg úrnak írok, akit idekísértél, s aki neked apósod, s felfedezem előtte, hogy először is megszegted a szavadat, hogy több váltót nem írsz alá, másodszor, tönkreteszed a családodat, amidőn könnyelműen pazarolva dobálod ki a pénzt, ami nem is a tied, és harmadszor, megcsalod a feleségedet, és én annak is fogok írni. Így öllek én meg; nem gyilokkal. Ismerem jól a viszonyaidat. Mind a két esetben rád van csapva a koporsófödél.

Rabiátus ember ez. Ezt jó lesz nekem láncra kötni. Mert abban az egyben nagyon csalódott a tisztelt testvér, hogy engem fenyegetésekkel el lehet riasztani. Ellenkezőleg: az engem csalogat. Ha azt mondják: „Veszedelem van!” – akkor menjünk oda! Ha pedig azt mondják, hogy „Nagy a veszedelem!” – akkor éppen siessünk.

– Egészen félreérted a dolgot, édes testvérem – mondám én nyugodtan ezekre. – Rólam tégy fel bárminő kutyaságot; de az előtt a leány előtt térdet, fejet kell hajtanod. Az egy nagy jellem: az egy Sasulics Véra!

– Hagyd el. Tudom én azt. De azért lehet valaki nagy jellem, és amellett a bibliai Rahab: az első kozmista nő.

– Csak azért mondom, hogy még ha énnekem volnának is önző céljaim, azok az ő acél jellemén mind megtörnének. Ha én segédkezet akarok nyújtani Haggeusnak, aláírva a váltóját, már akár a saját nevemmel, akár a máséval, ez nem történik egyéb célból, hogy ő elkészíthesse a mintáját a pyranastatornak az irredenta számára. Ez a magas cél, azt el kell ismerned.

– No, jól van. Szavadnál foglak. Tehát hozzánk tartozol, és hívünk akarsz maradni. Hanem azt be kell bizonyítani, próbák által. Mert nekünk a szövetségeseink nem hisznek. Azt mondják, hogy a magyarnak nincs elég elhatározottsága. Ez nem tud úgy tenni, mint az olasz meg az orosz, hogy ott robbanthatja el a pokolgépet, ahol legtöbb ember csődül össze: a mi barátaink mind olyan helyekre rakják el a petárdáikat, ahol senkiben nem tesznek kárt. Poéta nép vagytok. Hanem ezúttal nagy csatányra van szükség. Jól van. Azt már látom, hogy nincs olyan rinocérosz szívű ember sehol a hazában, aki a Sándor utcai barakkot, mikor tele van, a levegőbe röpítse. Szelídebb módszert ajánlok. – Most már csak egy akkora kis pokolgépről van szó, amekkora egy képviselő padfiókjában elfér. Ennek a felrobbantása pedig egy sajátszerű készülék által hajtatik végre. Bizonyosan hallottad hírét Thomas pokolgépének, aminek egy tengerre szálló hajót kellett volna elsüllyeszteni. Az én találmányom is ilyenforma. De inkább hasonlít az artilleristák tempírozó eszközéhez, amivel a bombákat szerelik fel. Ez olyan, mint egy kis zsebóra. Fel lehet húzni, és arra a percre igazítani a mutatóját, amelyben akarjuk, hogy elrobbanjon. Mikor a fogaskerék ahhoz a perchez elér, akkor egy kiugrószeg keresztültöri a gyútükröt, s attól felrobban az egész tűzakna. Te ezt hát igazíthatod egy olyan időpontra, amikor már a képviselőház üres. A robbanás nem fog emberéletbe kerülni, a falakat sem dönti szét, csak legfeljebb azt az egész padosztályt zúzza forgácsokra, ahol az archimamelukok szoktak ülni. S ez tüntetésnek elég nagyszerű lesz. Mi bebizonyítottuk a kozmista nagy szövetség előtt, hogy méltó testvérek vagyunk, s befolyásunk potenciára emelkedik. Kezedet rá.

– Itt a kezem.

– No, mármost hát egy ideig megszűnnek a leány találkái veled. Amíg én a pokolgéppel elkészülök. Ha az meglesz: a szokásos levélke reggel tudatni fogja veled egy históriai név által, hogy estefelé, a kitűzött órában rád vár ő. A helyet, ahol találkozni szoktatok, még előttem is titokban tartja. Nagyon helyesen. Nekünk csak az első és az utolsó lépésről kell számot adnunk egymásnak; a közbeesőkről nem is szabad. Tehát akkor majd elveszed tőle azt a kis játékszert. Sajnálom, hogy csak játékszer. Gyermekeknek való tréfa. Egy más alkalommal pedig majd a tempírozó gépet, nevezzük azt „tűzórának”, fogja átadni neked, amihez előbb az alkatrészeket kell több különböző helyről összevásárolnom.

– Mindannyiszor ott leszek.

Az ember rám nézett félig lehunyt szempillái alól.

– Hanem aztán ráemlékezzél, hogy ez nem gavallértréfa! És ha meg találsz csalni, ha elárulsz, ha bolonddá teszesz, akkor aztán csak fuss ebből a városból, és addig meg ne állj, amíg otthon a faludban a kályha mögött nem érzed magadat; mert a kéz, amit megszorítottál, gyors és messze elér!

– Meg vagyok felőle győződve.

– Most végül még egyet. A váltót és az aláírást illetőleg. Hogy a felvett neved írjad reá, az ellen in thesi semmi kifogásom. Csak a konkrét alkalmazásra nézve van különböztetésem. Hamisítani „nekünk” igenis szabad, sőt erény: ha egy koronát kell valakinek a fejéről leejtenünk; de hamisítani azért, hogy egy leánynak a fejéről a pártát leejtsük: halálbűn. Ezt tartsd eszedben.

Ezzel tovább vitte a málháját.

– „Ejnye, de soká alkudtál azzal a hordárral ottan!” – jegyzé meg az apósom, mikor visszakerültem hozzá.

– Negyven krajcárt kért a fickó a málha feladásáért; én pedig bebizonyítottam neki a taksából, hogy két és fél kilóért nem jár neki több huszonöt karajcárnál. Itt van a visszajáró pénz.

Az édes jó öregem megölelt, megcsókolt: „De már látom, hogy jó gazda lesz belőled!” S jutalmul nálam hagyta a visszajáró három krajcárt.

És már most tegyünk ide megint három pontot: mintha egy tékozló fiúnak szerencsepénzül nyert három krajcárja volna.

* * *

[…]

Nem hiába mondják ám azt, hogy az ördög nem alszik.

Mégis csak bekövetkezett, hogy pár nap múlva egy szép reggelen újra megjelenik az asztalomon Kozák bajtárs epistolája, s benne az a név „Prometheus”, aki a legelső cündhöltzlit ellopta Jupiternek a gyufatartójából!

Eszerint ma megint találkoznom kell Ágnessel.

Azt kezdtem magamon tapasztalni, hogy az elveimnek nincs elég mély fundamentuma rakva, nem bírják meg az emeletet.

Illusztrálta a barátságos levelet egy másik, amit az országházban kézbesítettek. (Mert vannak már okos emberek, akik kitalálták, hogy az olyan embernek, aki nem magában van a világon, nem minden levelet tanácsos a lakására címezni: ott az könnyen a cigányutcára szaladhat; az országházban is van posta, s az előcsarnokban ki van függesztve a hosszú lajstrom. A kényes természetű leveleket ide adresszálják. Ezt jól esik elárulnom; hadd gyanakodjanak más képviselőkre is, ne csak énrám.) Tehát ott várt rám a levél, amit senki sem írt más, mint Haggeus úr.

Nem titulált már Koribanya Ignácnak: felfedezte, hogy tudja az igazi nevemet, s ez becsértékemhez igen nagy ázsióval járul. Mert már teljes bizodalma van hozzám. Minthogy az irredenta számára akar pyranastatorokat készíteni, annálfogva semmit sem tart méltányosabbnak, mint hogy a kormány adjon neki előleget a pyrotechnikai műhelye nagyszabású felszerelésére, ő aztán majd leszolgálja azt petárdákban (amiket a miniszterelnök, meg a szabadelvű klub ajtajai előtt durrogatnak el). Mivelhogy pedig én egyszer már a kormányelnöknek a szivarját meg hagytam az én szivaromnál gyújtani, ezen befolyásomnál fogva semmi sem lesz könnyebb, mint azt a csekélységet kieszközölnöm a számára: inkább majd ő maga ezért interesbe ír egypár cikket a Volksblattba a kormánypárti korrupcióról. Csak hogy „adjad uram Isten, de mindjárt!”, mert a körmére van égve a dolog. Ha ma meg holnap hozzá nem juthat, készebb a légbe röpíteni a gyárát, hogysem reményei porba omlását túlélje. Kezemben van a boldogsága. Kívánjak érte bárminő viszonszolgálatot. Nincs olyan kincs a keze ügyében, amit tőlem sajnáljon. Válogathatok. Egész családja holtomig lekötelezettem marad. Visszautasítás esetén nem áll jót a történhetők felől. El van szánva a legvégsőre. Kér nagyon, hogy látogassam meg a házát, ha még van a szívemben egy húr, mely megrezdül.

Érthető volt.

Hiszen arra való az embernek a befolyása, hogy kérjen a minisztertől valami gráciát, s azalatt praktizáljon a széke alá egy petárdát, s csak arra ügyeljen, hogy addig fel ne robbantsa, amíg meg nem kapta, amit kért.

Beszéltem hát; de nem a miniszterrel, hanem azzal a kereskedővel, aki a gyapjúmat megvette; hajlandónak mutatkozott kétezer forintot előlegezni – váltóra, – föltéve, ha még két jó nevet íratok alá.

Ezt elintézve, azon lélektani adatot jegyeztem fel, hogy az embernek sokkal szilárdabbak az elvei, sokkal törhetlenebb az erénye ilyenkor, mikor pénzzavarban van, mint mikor fölösleg van a pénztárában. Vajon mi oka lehet annak?

Mai nap nem szövetkeztem semmi tarokkpartira a klubban, sem a Budai kaszinóba nem mentem piquétezni. Azzal vágtam ki magamat, hogy hét órakor színházba kell mennem. Pontban ott is voltam a Duna-parton, ahol a minap találkoztam Ágnessel.

Szép, meleg tavaszutói este volt. Egész nap troópikus hőség, estefelé langy meleg. A virágzó akácfák balzsamillata tölték el a léget.

Ott jött Ágnes a nagy, messze vereslő áruraktár felől. Könnyű nyári öltöny volt rajta.

Sajátságos varázs van abban, mikor egy hölgyet, akit télen ismertünk meg, s megszoktunk mindig prémes ködmenkében látni, egy tavaszi napon megpillantunk a meleg évszakhoz öltözve; könnyű. lengeteg ruhában.

Régóta is nem láttuk már egymást, nekem egy örökkévalóságnak tetszett.

Nem tagadhatom el, hogy jólesett őt látnom.

Ámbár a szívem hangosan vádolt.

Ő ugyanolyan ártatlan volt, mint egy alvó gyermek, de az én vétkem el nem tagadható, amit miatta elkövettem. Van már abban lopás, rablás, gyilkosság, árulás, hitszegés, hamisítás. Minden!

Úgy sietett elém, mikor meglátott.

– Féltem, hogy nem jön el – rebegé.

– Hogyne jönnék, mikor azt a levelet kaptam.

– Melyik levelet? – kérdé, és egész tekintetében meglátszott a rettegés.

– No, hát a Kozákét.

– Eh mit? Az csak őrjöngő. De hát a másikat?

Nem akartam neki megvallani a másikat.

Nem küldött nekem Kozák úr egy zsebóraformát?

– Ne beszéljünk arról. Jó helyen van az, oda tettem, ahová a többit.

– De kedves barátném, azt már mégse tegye oda. Az egy veszedelmes portéka, ami magától jön működésbe.

– Tudom, meg volt nekem jól magyarázva. Nem fogja ön azt meglátni soha. De szóljon a másik levélről, amit az atyámtól kapott.

– No, az üzleti levél.

– Amelyben önt meghívják, hogy ma vagy holnap, vagy valamelyik este látogassa meg a házunkat. Ön azt nem fogja tenni.

– Olyan nagyon gyűlöl kegyed engem?

A leány nem felelt semmit, csak rám nézett két nagy szemével, és nagyot sóhajtott.

– Ön nem jöhet oda hozzánk. Bátyám fekete himlőben fekszik, ott abban a szobában, amely az enyimhez vezet a kert felől.

(No ez szép biztatás! A gyermekeim a fekete himlő elől futnak hazulról, s én azt most vigyem nekik haza a helyükbe.)

– Talán nem az a baj? – mondám kétkedéssel.

– Itt van az orvos recipéje, most viszem a gyógyszertárba. Rá van írva a beteg és baj neve.

Valósággal úgy volt... a receptekhez értek falusi ember létemre: ezzel a vénnyel a himlőt gyógyítják. Eszembe villant: hátha az van jelen, amiről az őrjöngő beszélt! Ha a keleti pestis volna? Ez a kölyök órahosszat hordta a testén az Asztrakánból jött prémeket!

– Nem jó volna, ha inkább kórházba szállítanák a beteget? – mondám a leánynak. Elég önző voltam hozzá.

– Őrá nézve jobb volna; de rám nézve rosszabb. A Rókusban a himlőbetegek számára külön osztály van, s ha nekem ott annyi sok beteg között kell testvéremet ápolnom, hát attól tartok, hogy hamarább megkapom én is a bajt, mintha csak egyedül őt ápolom otthon.

– Hogyan? Hát ön maga van a beteg körül?

– Éppen azért nem akarok önhöz közel érni.

Én pedig megmutattam neki, hogy nem félek tőle, s azért is meg fogtam a kezét, odavontam a kezem alá, s azzal kényszerítém mellettem maradni.

– Tudja ön, hogy én nem félek semmitől? Én a predestinációban hiszek.

– De azért mégsem fog ön atyám meghívásának engedni. Végezze el, ami ügye van, levélben.

– Az lehetetlen.

– Nem! Nem! Ön nem jöhet oda. Minden iszonyat el van szabadulva, ami önt megrontsa. Minden iszonyat között a legrövidebbek azok, amik azon végződnek, hogy „halál”. De hát aminek a vége „élet!” Minő élet? Minő rettenetes élet.

– Kedves Ágnes. Ahol engem fenyegetnek, ott engem csalogatnak.

– Ön nem jöhet oda, mert önt megölik.

– Abba én is beleszólok.

– Ön nem jöhet oda, mert elveszik a becsületét.

– Megváltom azt az árán, s nekem marad.

– Ön nem jöhet oda, mert hazaviszi gyermekeihez a ragályt.

– Nem megyek oda közéjük.

– Ön nem jöhet oda, mert feldúlják családi békességét. Meg lesz mérgezve egész élete, nyugalma, boldogsága.

– Bolondság! – kiálték közbe indulatosan, odavonva őt mindkét kézzel magamhoz.

Erre a leány lángoló szemekkel, kigyulladt arccal tekinte rám, keble lihegett, és ajkai reszkettek a forróságtól, amidőn olyan közel hajolt hozzám, hogy lehelete az arcomat égeté.

– Ön nem jöhet oda: mert én önt szeretem!

Azzal kiszakítá magát kezeim közül, s futott, mintha halálba űznék.

Én pedig ott álltam megmerevedve, mint a sóbálvány. „Ön nem jöhet oda, mert én önt szeretem.”

Igazad van, szegény leány. „Ez” a legnagyobb akadály! Idáig komédia volt az egész: ez az egy szó csinál belőle tragédiát.

Utána néztem, míg el nem tűnt előlem; nem iparkodtam utolérni, nem híttam vissza.

Megfordultam és hazamentem szépen.

Az inasomnak meghagytam, hogy csomagolja össze az útibőröndömet; holnap se kérdek, se hallok, elmegyek Füredre: izzadjon más odabenn a házban. Vissza sem jövök, míg nem kurrentálnak.

Neki is szabadságot adtam két hétre: mehet Vácra a nénjéhez látogatóba. Annyit megtettem mégis, hogy a háznagyi hivatalba izenetet küldtem, hogy szököm Füredre.

Az éjszaka is megerősített elhatározásomban.

Ezzel a szóval nem lehet tréfálni.

Még egy prózai körülmény is segítségére jött elhatározásomnak. A zápor elkezdett szakadni. Ilyenkor a Suttogó utcában csak vadászcsizmákkal lehet behatolni. Tiszta lehetetlenség sáros csizmákkal menni szerelmi találkozóra. Mezítláb inkább. A zápor képes meghiúsítani egy forradalmat; – elrontott már nem egy ütközetet. – Ez a mennyei spongya minden emberi tervezést összevissza töröl. Próbáljunk alunni!

Hányszor fölébredtem az éjjel!

Hányszor hallottam én ezt a szót: „mert én önt szeretem!” közelből suttogva, – távolból, elhalón, – mélységből sikoltva, – magasból énekelve; – üdvözültnek, elkárhozottnak hangján; a gyönyör extázisának, a kétségbeesés phrenesisének kifejezésével, a tündércsók fojtogatásával ajkamon, a bűnsúly boszorkánynyomásával mellemen! Hányszor estünk alá együtt véghetetlen mélységbe, hányszor futottunk együtt a föld felett, repülve, és folyvást kísérve, emelve, ragadva ettől a szótól: „mert én önt szeretem!” ami már alakot öltött, s benne volt mindenben, ami csak körülvesz: az egész világ abból telt ki utoljára.

Olyan korán fölkeltem, ahogy megvirradt, s egy órával hamarább ott voltam a budai pályafőnél, mint kellett volna.

Nem táviratoztam az enyéimnek: hadd legyen rájuk nézve meglepetés váratlan látogatásom. Egyéb okom is volt rá. Az éjjeli záporra erős szél keletkezett: ha megtudják, hogy jövök, mind ott fognak várni a parton, s összehűtik magukat.

A vihar folyton nőtt, mire Siófokra értünk, valóságos orkánná lett. A Kisfaludy gőzössel Füredről átjött utazók csodadolgokat beszéltek a magyar tengeren kiállt viszontagságokról. A hullám keresztülcsapkodott a tetőn, s a hajónak a fél kereke mindig a levegőbe forgott Tengeribetegséget kapott minden ember. A gőzös nem is megy rögtön délelőtt vissza, hanem csak délután; megvárja az esti vonatot: akkorra talán csillapodik a szélvész.

No, ez aztán szép mulatság: Siófokon rekedni egész napra, egy csoport lamentáló fürdővendég, kétségbeesett kéjutazó és waterproofos fiatal házaspár társaságában, egy nem szállodának készült falusi hotel egyetlen tánctermében összezsúfolva. Biztattam őket egyenkint, hogy menjünk át csónakkal; de egy sem vállalkozott rá. – Pedig hiszen jó az a siófoki paprikás csirke; de egész nap csak mégsem ehetik az ember paprikás csirkét.

Bárcsak valami más mulatság akadna!

Ha kívántam, hát megjött. Egy táviratot hoztak utánam a vendéglőbe.

A háznagyi hivatal küldte.

„Rögtön gyere vissza. Holnap név szerinti szavazás. Okvetlen itt légy”.

Egyszerre mintha a hasis-mámor kezdene el működni olyan kábulat fogott el.

Vissza kell térnem. Még ma és rögtön. Nem szabad folytatnom a menekülésemet. Visszaparancsolnak.

No, hát visszamegyek!

Hanem most aztán térj le a rám való gondviselésről, Te, akit úgy hínak, hogy „sors”: ha magad fordítottál vissza!

Visszamegyek, s többé nem alkuszom.

Nem kérdezem, mibe kerül e szó: „Mert én önt szeretem!”

Válaszolok rá.

Ha kell a vén lélekkalmárnak pénz, aláírás: kapja meg, nem gondolok a továbbira. Odamegyek.

Ha megtudja a bőszült vetélytárs, hogy kijátszottam, s orozva meglő: hát akkor ott maradok fekve. Ha nem azt teszi, hanem elárul azoknál, akik amilyen nagyon szeretnek most, olyan nagyon meg fognak gyűlölni, s azzal egyszerre tönkrejutok, megbukom: hát akkor meg ott maradok fekve. — Nem gondolok rá. Odamegyek.

Ha a himlőbeteg ragálya engem is meglep, hazaviszem, belehalok, vagy éppen a fekete halált találom ott, s az fogad a küszöbön, hát akkor meg ott maradok fekve. Nem bánom, átlépek rajta: odamegyek!

S ha magát a pyranastatort a tűzórával együtt odateszik is az utamba: felrúgom! Odamegyek!

S ha kétségbeejtem a leányt, aki szeret, s szerelmének nem talál más menedéket, mint a Duna szép kavicsos fenekét: hát akkor meg ott fekszünk mind a ketten. Nem bánom. Haljon meg, de szeressen.

S ha mindjárt kitörülnek is az üdvözülendők sorából; ha egyszerre besoroznak is az ördögök közé, ha porrá törnek is, s minden porszemem külön viselni fogja is az egész lelki öntudatot a világ végéig: mégis odamegyek hozzá, és megtudom, hogy milyen nagyon szeret hát.

Elfújtam az utolsó mécsecskéjét is a józan észnek, hogy tökéletes sötétségben maradjak magammal, amelybe mint a bűvlámpa vetette a felhevült képzelet tündérábráit.

Minő tünemények fejlődnek ki ebből a fénygócból: „Mert én önt szeretem!” Tündérvíziók: csupa fényből, csupa varázslatból. Az ember egy percre megistenesülve. A túlvilági üdv egész végtelensége beleszorítva egy óra örömébe! – Mit bánom én, mi következik rájuk?

Ülhetnek fölöttem törvényszéket minden arkangyalok?

Kérdezhetik tőlem: „Mit tettél?” Kevélyen fogom megvallani: „Éltem egy olyan pillanatot odalenn a földön, amit nem adok oda a ti egész mennyországtokért!” Szánakozom az üdvözülteken, akik nem tudják, hogy milyen édes az elkárhozás!

Hadd tegyünk ide most hulló csillagokat.

* * *

Milyen veres a pokol firmamentuma

A délutáni vonattal tértem vissza. Hét óra tájon értünk Fehérvárra. Kérdeztem a pincértől, nem érkeztek-e még a fővárosból esti lapok? De igen. Hozott is egyet. Az indóházban már sötét volt. Majd elolvasom, ha a vonat kirobog a szabadba. Hiszen nem sietős, nincs háború.

Alkonyat felé a szél felverte a felhőket, a lemenő nap olyan vörösre festé az egész eget, mintha meg akarná mutatni, hogy milyen lesz egyszer a pokol, aminek a firmamentuma nem kék, hanem skarlát és bíbor. Nekem az is tetszik.

Hát lássuk, mi van a lapban.

Az ég lángvörössége még a betűket is pirosra festi. A kocsi rázkódásától táncol előttem a sorba szedett huszonnégy kis ördög, akiből a világon minden jó, és minden rossz kitelik.

Az újdonságok végén, ritkított sorokban állt ez a legújabb napihír:

„Borzasztó robbanás. Egyikében a külvárosoknak, némelyek szerint a Terézvárosban, más tudósítás szerint Új-Pesten, ma 1 és 2 óra között irtóztató robbanás történt. Némelyek azt mondják, hogy petróleumraktár repült a légbe; mások szerint egy tűzijáték-készítő műhelye robbant volna fel; egy újabb verzió nyomán egy vagon dinamitszállítmány explodált a pályaudvaron. Lapunk nyomda alá bocsátásakor még nincs biztos tudomás a rendőrségnél, hogy hány emberélet esett áldozatul?”

Mintha magamat is elragadt volna az a forgatag, amivel a robbanás embert, házat, tüzet, hamut, testet, lelket felsodort az égbe: – elszédültem. Azóta kezdődik ez a görcsös szívdobogásom, ami sokszor úgy megkínoz, s elébb-utóbb meg fog ölni.

Az eszem megállt, egész lelkem zsibbadt: nem tudtam gondolkozni. Valami nagyon vékony reménysugár, mint a felhőből kitörő napküllő, rémlett egy ideig ebben a lelki sötétben: „Hátha nem az ő tanyájuk volt az? Hátha ő nem volt akkor otthon? Nappal nem szokott otthon lenni. Az a tűzóra lehetett úgy tempírozva, hogy akkor gyújtson, mikor nincs senki honn.” A lemenő nappal együtt ez a sugár is kialudt.

Nem láttam ami történt, és mégis tudom.

Nem lehetett annak más megoldása.

Ha Isten volnék sem tudnék neki más tanácsot adni.

Egy tiszta lélek, aki oda van dobva a sár közepébe, amitől irtózik: üldözve mindenkitől, aki neki védelemmel tartoznék. Körülkerítve, mint a vad, hogy semmi kijárása ne legyen, mint a förtelem útja. A lába alatt a műhely, ahol a pokol kotyvadékát főzik, amit neki kell megnevezhetlen rémtettek tervezői számára széthordani, szívében jéghideg rettegéssel, arcán égető arcpirulással, nem találva emberi szívet sehol, csak kutyaszívet, amiben nem szerelem lakik, hanem csak állati vágy! És aztán mikor ez a kétségbeesett teremtés talál egy lélekre, akiről azt hiszi. hogy az jobb a többinél, aki őt megérti, megszánja, de magáévá nem teheti. És mikor annak az egynek lelke felindulásában kimondja ezt a szót: „Ne jöjjön oda hozzám; mert én önt szeretem!” És mikor ott van a feje alatt az a gép, aminek egy ország nyugalmát kellene felháborítani, és az óra, amely akkor üt, amikor itt az ideje elhagyni a földet: nem így kell-e annak következni? Hogy ne várja be azt a pillanatot, amidőn az az ember, akit rajongó hite egy angyalnak festett, egy a földi sárból, szennyből kiragadó nemtőnek, úgy talál megjelenni előtte, mint egy démon, aki azt mondja neki – „Most jer velem abba a tűzbe, kárhozzunk el együtt!” S aztán semmivé tenni magát is, azt is! – Megsúgott neki a sejtelme valamit, s az elég volt. Megértette, hogy visszatérek, s elmenekült előlem oda, ahová nem mehetek utána.

Alig vártam meg, hogy a vonat megálljon Budafoknál, siettem át a propellerrel Pestre. Ott a legelső bérkocsinak megmondtam az utca nevét, ahová menni akarok.

– Oda most nem mehetünk, az el van zárva katonasággal, ott történt ma délben a robbanás; a tűzoltók egyre dolgoznak.

– Tehát menjünk odáig, ameddig bocsátanak, onnan majd megkísértem gyalog továbbhatolni.

Az ég ezalatt feltisztult; a szél lecsendesült, a telehold teljes fényében ragyogott alá a foszladozó felhők közül, amiknek némelyike úgy hasonlított egy, hosszú éjköntösét maga után úsztató alakhoz, a nyomába siető púpos hátú szörnyeteghez, meg a kettőjük közé furakodó idomtalan gnómhoz.

A Sugár úton túl, valahol a „Két szív” utca elején meg kellett állani a bérkocsisnak. Katonaság volt felállítva a közlekedés elzárására.

Nehány szó, amit a vezénylő tiszttel váltottam, megszerezte számomra az engedélyt, hogy gyalog továbbhatolhassak.

Nem kellett kalauz; ismerem én már e tájon a járást.

Mentül közelebb jutottam a célhoz, annál érezhetőbb lett az a nehéz, lélegzetfojtó bűz, mely elülte a léget.

Egy utca kanyarulatánál aztán előttem állt az egész borzasztó látvány.

Nem egy utca, de három volt halomra döntve. A házak, mint a kártyavárak, egymásra lapítva; gerenda, tégla, vályogtömeg, palánkok, kifacsart fák, felfordított üstök, gépdarabok, tonnák, vaskürtők, bútorok egy őrült tömkelegbe egymásra hányva, ami közül lomha, nehéz, fehér füst bűzölgött elő. Kert, utca, házsor mind egyenlővé téve.

Az összelapított Sár-Ninivé közül egyedül magaslik ki a Veres Rózsa vendéglője; minden ajtaja, ablaka összezúzva, égnek emelt szarufáival, s szétzilált lécezetével úgy tűnik fel, mint egy megrémült szörnyeteg, aki felborzadó hajjal s tátott szájjal és szemekkel bámul a rémület országa közepébe.

Nagy csendesség van. A tűzoltók nesztelenül takarítják félre a kuszált romhalmazt; csak a jeladó trombitaszó hangzik fel néha az éjszakában. A fáklyák kutatva világítják meg a romlás részleteit.

A Veres Rózsa kapuja előtt hever egy sarkából kiszakított félajtó, egyik oldala korommá perzselve a lángtól; a másik oldalán valami krétával felírt mondat kezdete látszik még: „ez a szoba szentély…” a többi le van törölve.

A tűzoltók trombitája meg-megszólal csendesen. A bámuló nézők suttogva kérdezik egymástól:

„Vajon mi történhetett itt?”

„Azt senki sem tudja.”

. . . .Én tudom . . . .

[1] Jókai Mór: Asszonyt kísér–Istent kísért (1880–1881) – Páter Péter (1881). Akadémiai, Budapest, 1973. S. a. r. Téglás Tivadar. 5–47., 76–87., 116–127. old.

[2] 1000 osztrák értékű forint.