Valóság, tervek, ábrándok
Civil vélemények és elképzelések Buda-Pestről az 1860-as években
________________
TOMSICS EMŐKE

 

"Budapest ábrándozik; jobban mondva - tervez. Egyébiránt mindegy: sok terv csak ábránd, mint minden kivitt tervet egykor szintén ábránd előzött meg. (...) Álmainkat, ábrándjainkat a mindenféle szépítési tervek fejezik ki. Az elnök miniszter, a főmérnök, a két polgármester (Dunán innen és Dunán túl), Henszlmann - a szépnek szenvedélyes barátja - a Széchenyi testvérek, kis és nagypolgárok mind a jövendő fővárosról gondolkodnak."[1]

A 19. század előtt a városszépítés, a szabályozás, Olsen meghatározásával élve a "város mint műalkotás"[2] létrehozása uralkodói, fejedelmi kezdeményezésre történt, maguk a városok gyakorlatias megoldásokra, a lakosság és a forgalom növekedése által kiváltott kényelmetlenségek megszüntetésére szorítkoztak. A század második felében a nagy léptékű tervek célja már nem ragyogó ceremoniális városok építése volt fejedelmek számára, hanem hatalmas, modern, a kor minden követelményének megfelelő települések létrehozása. Nagyobb városok esetében a hangsúly inkább a meglévő terület tökéletesebb működésének biztosítására esett, míg kisebbnél a várható növekedésre terveztek.

Sokan érezték honfiúi kötelességnek a nemzethez méltó főváros megalkotásának eszméjét. "Jó falusi emberek most egész nap csoportonkint állnak és hangosan mondják el észrevételeiket egy-egy közintézet vagy kitűnőbb épület előtt" - írta a Fővárosi Lapok 1865-ben.[3] A sajtó mindent megtett az érdeklődés felkeltésére és ébren tartására. Rendszeresen tájékoztatták olvasóikat, gyakran képekkel kísért tudósításokban Európa és Amerika nagyvárosainak modernizációjáról, és felhívták a figyelmet arra, hogy a főváros ügye nemzeti, országos érdek. A Buda-Pest fejlesztése iránti figyelmet fokozta és a gondolatoknak irányt szabott a nagy rivális, Bécs monumentális rendezésének megkezdése 1857-ben, Széchenyi reformkorban írt művének, a Pesti por és sárnak a megjelenése 1866-ban, a párizsi világkiállításon szerzett tapasztalatok, az haussmanni városrendezés tanulságai, az évtized végén pedig már Andrássy Gyula városszépítési felhívásának hatása is jelentkezett.[4]

Elismerve a politikai szándék, a városigazgatás, a nagy telektulajdonosok érdekeinek és az ország gazdasági lehetőségeinek elsődlegességét a főváros képének alakulásában, úgy vélem, nem elhanyagolható szempont az sem, milyennek láthatta a pesti ember saját városát, mit gondolt átalakításáról, a fejlődés irányáról, mi volt az elképzelése a modern nagyvárosról, és nem utolsó sorban milyen volt az a városkép, az a mindennapi életet meghatározó épített környezet, amely a városról való gondolkodást alapvetően meghatározta.

Az 1860-as évek végén szinte nem volt olyan nap, hogy ne jelent volna meg hír, vélemény, értekezés a főváros jövőjét illetően vagy jelen állapotaira vonatkozóan. A hivatalos terveken kívül számos magánelképzelés is napvilágot látott a lapok hasábjain vagy magánkiadásban. Ezek, valamint a lapok "Fővárosi hírek," "Egyéb" című rovataiban olvasható, a közvéleményt befolyásoló, de egyben azt közvetítő észrevételek segítenek erről képet alkotni.

Mindenki által érzékelt fogyatékosság volt Buda-Pest csatornázásának fejletlensége, a jó minőségű ivóvíz és a tiszta levegőt biztosító zöld területek hiánya. A kereskedelem fejlődését szolgáló kikötők, a Duna-part szabályozása és az előbbi műszaki jellegű feladatoknak a megoldása a városok fejlesztési terveiben elsődleges szerepet kapott. Ezekre a témákra most nem térek ki.

A háztenger

Anthony Sutcliffe megállapítja, hogy minél nagyobb egy város, annál inkább eltér gazdasági, társadalmi és fizikai struktúrája a preindusztriális központokétól. A 19. század során létrejött metropoliszok két vonását emeli ki: a dinamikus centrifugális növekedést és a jól elkülönülő funkciójú részekre oszlást. E jellemzők közül Buda-Pesten az 1860-as években az utóbbi alig volt érzékelhető. A Belvárosban és a Lipótvárosban elsősorban a kereskedelem szempontjai domináltak, a József, Ferenc és Teréz külvárosok falusias jellegű települések, a vár erődítmény.[5] Középület alig volt, ami volt is elavult, mint a Curia[6] a Belvárosban. Az országház ideiglenes.[7] A kiegyezést követően napi rendszerességgel szállnak fel hírek arról, melyik minisztériumnak hol bérelnek otthont s hová költözik a miniszterelnök, a posta, a városháza.

A modern médium, a fotográfia az 1860-as, 70-es években számos panoráma felvételen és látképen ábrázolta a kettős fővárost szélesen terpeszkedő házhalmazként. A Buda-Pesttel kapcsolatban rendszeresen olvasható kifejezések a városi "tömkeleg", útvesztő, "háztenger."

A lakók számára napi élmény volt a város horizontális kiterjedésének, növekedésének és ezzel kapcsolatban a centrum felé tartó közlekedés sűrűsödésének, a szűk és kanyargós utcák szorításának érzékelése s az ehhez kapcsolódó por és levegőtlenség. Az extenzív terjeszkedés, a város határainak további kiterjesztése helyett inkább vertikális kiterjedése foglalkoztatta a kortársakat, adott okot állandó elégedetlenségre. A Budapest jövőjéről szóló, 1868-ban megjelent cikksorozatában ezt a véleményt fejezi ki Podmaniczky Frigyes is: "nem látjuk még eljöttnek annak idejét, hogy a jelenlegi Budapest keretén túl keressünk terjeszkedést s újításokat fővárosunk számára, mert, területe, akár fekvését vegyük fontolóra, akár közel remélhető felvirágzását, untig elég nagy."[8] Hasonló véleményt fogalmazott meg a Közmunkatanács is az angyalföldi Hampel-telkek beépítése ügyében: "Meglehet, hogy később a város terjeszkedésének esetében e telkek új városrészek emelkedésére fognak szolgálni, ez idő azonban a jelentől, midőn Pestnek beltelkein is annyi számos üres és beépítetlen telek létezik, még távol van."[9] A kortársak többsége a várost zárt egységként fogta föl s a növekedés irányát a meglévő területek intenzívebb kihasználásában, a népsűrűség emelkedésében látták. A Képzőművészeti Társulat felolvasásai csekély látogatottságának okát is abban keresték, hogy az Akadémia épülete, melyben a tárlatokat rendezték, messze volt a várostól.[10] Hasonló érv hangzott el a városi főmérnök, Szumrák Pál tervével kapcsolatban, hogy az új Nemzeti Színházat a Huszár- és a Vigyázó-ház[11] helyén építsék fel: "e hely ismét kiesik a város központjából. Jobb lenne a Nemzeti Színháznak ott, ahol most a szerviták ronda telepe áll."[12]

Az egyenetlen házmagasságok és a földszintes, vagy egy- és kétemeletes házak nagy száma - a belső kerületeket kivéve - általában nemtetszést váltott ki. Az alacsony klasszicista vagy barokk házakat ekkor már nem találta megfelelőnek, nagyvároshoz méltónak a pesti polgárok jelentős része. Egy 1868-ban napvilágot látott Szerény vélemény című tervezet magát csak nevének néhány betűjével (Sz...nyi J.) jelölő szerzője hibájául rója fel Pestnek a "tökéletlen beépítést": "mihelyt valaki Pest belsejében - Budát nem is akarom említeni - megfordult, a város csekély részei kivételével egyszerű kő- vagy házhalmaznak bélyegeztetik. - Van, az igaz, József, Erzsébet és Lánchíd terünk, de egyik sincs kellően kiépítve, valamint egyetlen utcánk sem. Tökéletes kiépítés alatt felfogásom szerint az értendő, hol egy ház sem akad már, melynek egy vagy két emelettel fölebbemelését az arány és összhangzás szükségessé tenné. A József tér is csak akkor lesz tökéletesen kiépítve, ha csupa háromemeletes ház fogja környezni, mert egy a nagyvárosok stíljét, szimmetriáját és nagyszerűségét megszokott szemre kielégítetlen és kicsinyszerű hatást gyakorol..." A Duna-parttal kapcsolatban pedig úgy véli, hogy annak egész hosszában "négyemeletesnél kisebb házakat építeni vétek."[13]

A vizuális rend létrehozására vonatkozó igény rendszeresen visszatérő eleme a kritikáknak. A Fővárosi Lapok cikkírója az Andrássy által felvázolt, nagyigényű városépítési tervről szólva megjegyzi, hogy az abban foglaltakra ugyan szükség van, de éppoly szükség lenne Pest éktelen helyeit kiépíteni. "Bécsnek nincsenek oly hosszú útjai, mint a Váci, Kerepesi, Üllői, de kunyhó kunyhót ér rajtuk. A múzeummal szemben oly házikók éktelenkednek, hogy a hortobágyi csapszék is különb náluk."[14] A belvárosi utcák képét egészen a 19. század végéig a földszintestől négyemeletesig terjedő házak váltakozása határozta meg, melyek sok esetben nem is álltak az utca vonalával egy síkban. A karikatúrarajzolók visszatérő kedves témája az egymás mellett sorakozó, különböző magasságú házak sora. Borostyáni Nándor "egy kővé vált fűrészhez" hasonlította a Molnár utcát, "melynek éktelen fogait az utca közepére kidűlő házak képezik."[15]

Gazdasági megfontolások és esztétikai igény egyaránt az emeletek és a beépítettség növekedésének irányában hatottak. Az alacsony házak mielőbbi felszámolásában a belső területeken teljes volt az egyetértés a közvélemény és a városigazgatás között. Azonban a felépítendő új épületek magassága, a megengedhető emeletek számának végleges rögzítése már több bonyodalommal járt. A Hild-féle, soha hatályon kívül nem helyezett szépítési terv és a Pest városépítési és szépítési bizottsága által 1867-ben kidolgozott rendszabály-javaslat három emeletben állapította meg a Pesten épülő házak legnagyobb magasságát, és a közvélemény is a háromemeletes házak tömegét találta megfelelőnek a nagyvárosiasság esztétikai követelményéhez. A Felső Duna-sor egyik palotájának építése kapcsán 1862-ben ezt olvashatjuk a Vasárnapi Ujságban: "A Dunagőzhajózási Társaság feldunasori házát nagy szorgalommal építik, mégpedig négyemeletesre, mi ellen szépészeti szempontból már több hang emelkedett. A Pester Lloyd egyenesen fölszólítja a város szépészeti bizottmányát, hogy ezt akadályozza."[16]

A 19. századi városi forradalom új kérdéseket vetett fel a városi tér használata fölötti ellenőrzés tekintetében, és a közérdek szempontjainak markáns érvényesülését követelte meg a várospolitikától a városi környezet fizikai képének alakulásában.

Az 1870. évi X. tc. "az építésügyet szabályozó javaslat" kidolgozását a Fővárosi Közmunkák Tanácsának hatáskörébe utalta. Ekkor kezdődött meg a beépítés és a terület-felhasználás módjának új szabályozása, vagyis a magántelken való építkezésnek a köz érdekét szolgáló szabályrendszerrel való korlátozása.[17] Tisza Lajos, a Közmunkatanács elnöke 1870. szeptember elsején kérte

fel Szentkirályi Mórt, az ideiglenes építési utasítás kidolgozására kiküldött bizottság elnökét, hogy készítsék el a tervezetet. A munka októberre készült el. "A század több mint első negyedében az ügy parlagon volt, mindenki épített, úgy, azt, miként ízlése, kedve vagy szeszélye tartá" - méltatta az 1873. évi módosítás után a szabálygyűjtemény fontosságát jelentésében a Fővárosi Közmunkák Tanácsa.[18]

Az Ideiglenes utasítás, majd az annak alapján kidolgozott építési szabályzat[19] elfogadtatásának és az előírások betartatásának nehézségeiben a magánérdek és közérdek szembekerülése tükröződik, továbbá arról tanúskodnak, hogy a tulajdon szabad felhasználásának problémája az 1870-es évek városfejlődésének fontos kérdése. Ez olvasható erről az ideiglenes építési utasítás IV. pontjában: "A lakházak végső magasságának megállapítása lényeges részét képezi az építési rendszabályoknak, nem csak azért, mivel fontos közegészségi tekintetek, hanem azért is mert a főváros jövő fejlődése szoros összefüggésben állanak a kérdéssel: még nagyobb jelentőségűvé válik a kérdés, ha a lakházak magasságát az utcák szélességéhez kívánjuk viszonyítani, mert itt már a közegészségi tekinteteken kívül még a magántulajdonjog igényeivel is szemben állunk, és e téren óvakodnunk kell minden oly intézkedéstől, mely a közérdek különös követelménye nélkül a már szerzett jogokon nagy csorbát ejtene." Ez után: "csak a közérdek legsürgősebb igényeit vévén figyelembe, mely előtt a magánérdeknek föltétlenül háttérbe kell vonulnia" megállapítja, milyen széles utcán milyen magas házak építhetők. Kivételt képeztek azok az utcák, amelyekben már álltak a szabályozásban megengedettnél magasabb házak. Ott magasabb épületek emelésére is lehetett engedélyt kapni, de legfeljebb háromemeletes házmagasságig.

Az Ideiglenes utasítás megszületését megelőzően, az érvényben lévő rendszabályok ellenére már számos többemeletes ház emelésére adott engedélyt a város. Galbavy Márton sajtkereskedő például négyemeletes ház építésére kapott engedélyt a Lipót (ma: a Váci utca déli szakasza) és a Tél utca sarkára 1870-ben.[20] Később sok esetben éltek az Ideiglenes utasításban biztosított kivétellel, mely lehetőséget adott a megállapított legnagyobb házmagasság túllépésére. Így például 1871-ben Majtényi Mária kapott építési engedélyt arra, hogy a Magyar utca 5. számú telkén kétemeletes házat építsen, jóllehet az utca szélessége nem érte el az ehhez előírt négy ölet. Az engedélyt azzal indokolták, hogy az utcában már több háromemeletes ház is állt.[21] A szabályok kijátszásának egyik leggyakoribb módja a félemelet fogalmának bevezetése volt.

A házak magasságának az utca szélességéhez való viszonyítása újdonság volt a főváros építésében. Malatinszky Lajos mérnök 1864-ben a Magyar Sajtóban megjelent, majd különnyomatként is napvilágot látott "Az Aldunasor beépítésének kérdése" című elaborátumában a Felső Duna-sor beépítését kritizálva részletesen kitér az Akadémia utca hibáira, melyek a házmagasság és az utcaszélesség helyes arányainak figyelmen kívül hagyásából keletkeztek. Így az utca sötét, a házak nem kapnak elég napfényt, egészségtelenek.[22] 1869-ben küldöttség járt Hamburgban a város modernizációs vívmányainak tanulmányozására. A bizottság jelentéséről beszámolva a Vasárnapi Ujság cikkírója kiemeli, hogy "különösen a házépítési modor az, mely kiváló figyelmet érdemel, beleértve az utcák szélességét, a házak magasságát és a szorosan vett építési modort, mert ezek tekintetében Pesten roppant zűrzavar uralkodik. Arra például semmi gond sincs fordítva, ami Berlinben szabály, hogy a városban egy háznak sem szabad magasabbnak lennie az utca szélességénél, úgy, hogy ha az utca harminchat láb széles, a ház magassága is csak harminchat láb lehet."[23] Az utcaszélesség és házmagasság egymáshoz viszonyítása az Ideiglenes utasítás előmunkálatai során még kérdésként merült fel. A kidolgozásával megbízott bizottság nevében Gerlóczy Károly számolt be a Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1870. szeptember 7-ei ülésén, ahol a következő kérdéseket tette fel: "1. Nem volna-e szabvány alkotandó az iránt, hogy mily szélességű utcákban mily magasságú házak építése engedtessék és milyen szélességű járda köttessék ki, s ha igen, melyek volnának a követendő alapelvek? 2. Nem volna-e célszerű a városnak bizonyos részeit kijelölni, melyekben a szigorú építési szabályoktól eltérőleg, könnyebb és olcsóbb építési mód engedtethetnék? 3. Nem volna-e célszerű szabályrendeletet alkotni arra nézve, hogy már fennálló házak emeletekkel való ellátása vagy nagyobbszerű átalakítása csakis a kitűzött szabályozási vonalak pontos betartása mellett fognak engedélyeztetni?"[24]

Következetes és hathatós szabályozás hiányában azonban az 1860-as évek végén lábra kapott építkezési kedv idején számos épület emelkedett a fővárosban a tulajdonos kénye-kedve szerint. Az 1870-es évek elején napirenden voltak a szabályellenes építkezésekkel kapcsolatos eljárások. 1870 szeptemberében két ízben szólította fel a Fővárosi Közmunkák Tanácsa Pest városát, hogy szigorítsa meg az építkezések ellenőrzését.[25] Az utca embere leginkább a közlekedést akadályozó módon és balesetveszélyesen felállított állványzatokkal és az előírásokat megszegő és sietős építkezések következményeivel találkozott. Gyakran fordultak elő kisebb-nagyobb balesetek. "Az építkezéseknél újabban sok szerencsétlenség fordul elő" - írja a Fővárosi Lapok. "A Szép utcában épülő Győry-féle háznál is szombat délután két elemi iskolás kisfiút veszélyesen megsértett a lehulló kő. (...) Általában a közbiztonság érdeke hatóságilag nincs eléggé óva az építkezéseknél. A külföld nagy városaiban egészen el szokták deszkázni az állásokat az építkezés körül."[26] Az 1886-ban kiadott építési rendelet az állványzat elkészítésének módját is előírta.

Számos alkalommal kellett épülő vagy már elkészült házat javítani. 1869. február 3-án éjjel kigyulladt "a nemzet kincse, büszkesége", az Akadémia palotája. A baleset kivizsgálására kiküldött bizottság jelentése szerint a tető tűzveszélyes, az Esterházy képtár folytonos veszélyben van, jóllehet, már 1865-ben utasította az építési bizottság az építtetőt, hogy emeljen tűzbiztos válaszfalakat.[27] 1872-ben "Roskadozó régi és új házak" címmel arról számol be a Magyarország és a Nagyvilág, hogy a Haas-palota[28] egyik kirakatát kellett befalazni, hogy a törmelékessé vált főfalat megtámasszák, és megrepedt a Váci utca és a Régi német színház (ma Vörösmarty) tér sarkán álló új Mocsonyi-ház egyik fala.[29] 1876-ban pedig a Ferenciek bazárának építésénél elkövetett szabálytalanságok következtében meghasadt és leomlott fal két ember életébe került és hatot súlyosan megsebesített.[30] A balesetek oka általában az előírtnál vékonyabb fal, a hanyag építési felügyelet és a szakemberhiány. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1870 októberében figyelmeztette Pest város tanácsát, hogy "odahatni törekedjék, miszerint csak kőmíves üzleti engedéllyel bíró mesteremberek vállalhassák fel az építkezéseket."[31]

Rend a tömkelegben

A városi háztömegben való vizuális rend megalkotásának feltétele a házak magasságának és arculatának egységesítésén kívül az utcák szabályozása, "csinos" utcahálózat - értve ezen a közlekedési útvonalak megfelelő szélességét és egyenességét - létrehozása és a látványt meghatározó hangsúlyok kialakítása. A nagy városrendezési tervek a változatosságot általában terekkel, szembeszökő épületekkel, emlékművekkel kívánták elérni. Az utcákat alkotó házak homlokzatával kapcsolatban az egyöntetűség volt kívánatos. Párizsban az építési rendszabályok pontos előírásokat tartalmaztak a homlokzatkialakításra vonatkozóan. Ezek a szempontok az 1860-as évek Buda-Pestjén még nem estek nagy súllyal latba. A Fővárosi Lapok cikkírója ugyan megjegyzi, mennyire szükséges a bazilika mielőbbi felépítése, mert "egy magas s minden más építmény fölött uralkodó kupola oly szükséges egy város panorámájához, mint a kalap a férfi fején,"[32] a magánházak homlokzati kiképzésével kapcsolatban azonban legfeljebb csak egy-két, már felépült ház kritikája hangzik el. A "Szerény vélemény..." szerzője megállapítja, milyen jó hatással van egy-egy utcára néhány "változékony alakú, csinos ház".[33] "Közintézetek mennyire lehet, saját épületeikben helyeztessenek el, mert a tapasztalás mutatja, hogy ily középületek nem csak az illető vidék beépítését és felvirágzását szokták maguk után vonni, hanem a szép iránti fogalmakat és az esztétikai érzéket is növelik."[34]

M. Christine Boyer a városreprezentáció három formáját különbözteti meg: a 19. század végéig a várost műalkotásként írja le, a 20. század elejének nagyvárosát mint panorámát, az utóbbi évtizedek városát pedig mint látványosságot határozza meg. A Párizs újjászületésének tapasztalatait szem előtt tartó nagy európai városrendezési tervek alapján megvalósult városok jellemzője nyílt terek, végtelenbe vesző egyenes utak, parkok létrehozása, a városi perspektíva kitágítása.

A Duna partja, mint jó levegőt és más európai várossal össze nem hasonlítható kilátást biztosító "természetes bulvár", az érdeklődés középpontjában állt. A legtöbb vita épp a partok sétányként való hasznosítása körül folyt. Sokan ellenezték - a legismertebb közülük Táncsics Mihály véleménye - a folyó pesti oldalának felparcellázását és beépítését.

1864 tavaszán a város megkezdte a folyó Nagyhíd (ma: Deák Ferenc) utcától dél felé terjedő partszakaszának feltöltését, a rakpart építését. Ekkor írta Malatinszky Lajos már említett, az Alsó Duna-sor beépítésére vonatkozó tanulmányát, melyben a meglévő házakhoz tartozó telkek bővítését javasolta. Elképzelése szerint a Budára eddig kilátással bíró ingatlanok, a klasszicista Duna-sor tulajdonosai és a város is jól járt volna az általa kínált megoldással. "Minden házbirtokos még egy udvart nyer, ha az újonnan építendő házának homlokzatát a Dunasorra építi újra ki" - vélte, Pest pedig megtakaríthatta volna így az új házsor és a klasszicista Duna-sor közötti utca szélességét. A Régiposta utcától lefelé vásártérnek és piacnak biztosított helyet tervezetében. A folyó partja a pesti kereskedelem központja volt, kikötők és piacok uralták. 1869-ben a város közgyűlése Weisz Bernát arra vonatkozó indítványát, hogy az Aldunasoron sétányt kellene kialakítani, azzal az indokkal utasította vissza, hogy a hely szűk és a kereskedésnek van fenntartva.[35]

A bulvárok kérdése, bár folyamatosan foglalkoztatta a közvéleményt, sokkal kisebb hangsúlyt kapott, mint a közlekedés zökkenőmentes biztosítására alkalmas utcahálózat megteremtése. A párizsi típusú, fákkal szegélyezett, széles sétányok kialakítása elsősorban a már meglevő, a külvárosokat átszelő, a Belváros felé tartó országutakkal és a régi Pestet körülvevő egykori várfal helyén húzódó Országúttal (Kiskörút) kapcsolatban merült fel. "Több tehetős pesti lakos ismét azon gondolattal foglalkozik, hogy Pesten a Váci utat [ma: Bajcsy- Zsilinszky út] s Országutat, sétányok ültetése s csinos kövezés, tisztántartás által a párisi boulevardokhoz hasonlóvá lehetne varázsolni" - tudjuk meg 1861-ben a Vasárnapi Ujságból.[36] Az elképzelést a városi mérnöki hivatal is felkarolta. Egy 1864-es terv szerint "a kocsik közlekedésére középen hat ölnyi széles út lenne fönntartva, s a megszélesített járdák mellett külön út az indóházhoz járó targoncásoknak, míg a baloldali fasorok mellett az újpesti lóvonatú vasút haladna végig. (...) A nyári port majd a pesti vízvezeték fogja öntözni. Csakhogy az soká lesz, s ki addig megunja barangolni az említett utak hegy-völgyes kövezetén, magának tegyen szemrehányást, miért nem született legalább félszázaddal későbben" - teszi hozzá az újságíró.[37] A városi környezet átalakulásának egy-két évtizeden belül megismert tempója még elképzelhetetlen volt, s - a pénzhiány mellett - ez óvatos tervezésre intette a kor emberét.

A belvárosi utcák képének alakulásában a házak magassága mellett fontos szerepet játszott a szabályozási vonalakhoz való alkalmazkodás vagy annak hiánya. A háztulajdonosok sok esetben ragaszkodtak volna telkük eredeti utcai vonalához. Több Molnár utcai telektulajdonos csatlakozott például a sodronygyáros Kollerich Pálhoz, aki a Molnár és Serfőző utca sarkán álló tervezett építkezésével kapcsolatban fordult a Főváros Közmunkák Tanácsához, amely azonban a "városi közönség véleményétől eltérőleg" ragaszkodott az utca hat ölre való kiszélesítéséhez és az építkezési engedélyt csak e szabályozási vonal betartásával adta ki.[38] Az 1870 előtt kiadott építési engedéllyel rendelkezők sokszor nem is fordítottak gondot arra, hogy ellenőrizzék, készülő házuk nem esik-e majdan szabályozás alá, vagy nem is törődtek a szabályozási vonalakkal.[39]

Az Építő Ipar című folyóirat 1899-ben egyenesen a Fővárosi Közmunkák Tanácsa megalakításának egyik okaként hozott fel egy szabálytalan építkezést. "A főváros 1869-ben a Váci utca és Kishíd (Ma: Türr István) utca sarkán kiadta az engedélyt egy négyemeletes ház építésére.[40] Az építkezés megkezdődött: már a földszinti falak kezdtek emelkedni. Ekkor a közgyűlésen fölszólaltak, hogy ott szabályozás van elhatározva, az épület pedig a régi vonalon épül. A közgyűlés elrendelte az építés megtiltását. Mulatságos volt látni, hogy hány embert alkalmaztak akkor az épülethez s hogy egy hét alatt felépítették mind a négy emelet főfalait, úgy, hogy mire a betiltó végzést kézbesítették, a ház készen volt. A közgyűlés a bevégzett ténnyel szemben aztán bölcsen meghátrált."[41]

Fővárosunk című, 1864-ben íródott, de csak 1867-ben megjelent művében Táncsics Mihály szabályozási terv készítését sürgeti, s ennek megszületéséig építési tilalmat javasol a főváros egész területére vonatkozóan. A Szerény vélemény... szerzője is megállapítja, hogy "a város minden ideiglenes terv nélkül orvosolhatatlan építési hibákat követ el, miszerint elég kicsinyes gazdálkodási úton minden arasznyi tér sorsa, a szabályozási tekintetek mellőzésével, úgy szólván csak a pillanatnyi haszonnak rendeltetik alá". Véleménye szerint azonban nem egy "általános és sok oldalú kimerítésen alapuló hosszas terv készítése" az elsőrendű feladat, hanem az, hogy a "folyamatban lévő oly építkezések, melyek a szabályozásnak és szépítésnek világos gátul szolgálnak, azonnal beiltassanak".

Átfogó terv hiányában számos részmegoldásra született javaslat, sok esetben a háztulajdonosok részéről, mint az Országút és Váci út előbb említett bulvárosításának ötlete. 1867-ben Széchenyi Béla gróf, a lipótvárosi háztulajdonosok bizottmányának elnökeként terjesztett be javaslatot az Újépület lebontására. A társulat az épületóriás helyére két házsorból álló parkos területet képzelt el, és itt kívánták látni az állandó parlamentet is.[42]

Meglehet, hogy ezt az elképzelést dolgozta ki részletesen 1869-ben Honvéry Antal és Wágner Ottó nagyvonalú tervezete egy kormányzati negyed kialakítására az Újépület[43] helyén. Elöljáróban leszögezik, hogy "Pest szépítési munkálatai a felső Duna-parton találják kiindulási pontjukat, s irányuk a Lipótvárost nagy és tervszerű építkezések által a rendetlenül beépített fölső Duna-parti térrel hozni szerves kapcsolatba." A rosszemlékű épületóriás egy Louvre-szerű épületnek adná át a helyét, melyben a minisztériumokat helyeznék el. Az ettől délre húzódó paloták négyszöget képeznének, melynek közepét a koronázási domb és az országház foglalná el. "E négyszög épületcsoporton át két út lenne átadandó a közlekedésnek" - folytatódik tovább a tervezet - "a négyszög épületcsoport háttul állna a Lipótvárosból jövő Háromkorona (ma: Hercegprímás), Kétsas (ma: Sas), Bálvány (ma: Október 6.) és Nádor utcának s az ezeket magában foglaló Széchenyi térnek.[44] A kormányépület homlokzata előtt vonulna el a tágas boulevard, míg északról több rendbeli angol park, délről fákkal beültetett térség terülne el. Az egész tervezet költségvetése körülbelül hatmillió forintot tesz ki a kormányépületek kivételével, Pest szépítése azonban oly jelentékeny lendületet nyerne általa, hogy fővárosunk maholnap szégyen nélkül állhatna sorompóba a többi nyugat-európai fővárosokkal."[45] Két évvel korábban a mérnöki hivatal az általa tervezett pesti építkezések költségeit, beleértve a Reitter-csatornát,[46] a Duna-szabályozást, a vízvezetéket, hatvanhét utca csatornázását, iskolák, templomok, más épületek emelését, 4687 ezer forintra becsülte.[47]

A "sok tervhez a Lánchíd tér palotáinak tulajdonosai még egyet szeretnének toldani - tudósított a Fővárosi Lapok 1868-ban -, ti., hogy a koronázási dombot mielőbb hordják szét. E domb, mint valami szemölcs a szép arcot, egészen eldíszteleníti a város legszebb terét." 1864-ben pedig egy vállalkozó szellemű pesti polgár tervet nyújtott be a Helytartótanácshoz egy Duna-híd építésére vonatkozóan a Soroksári út végénél.[48]

Az utca

Vessünk egy pillantást egy belvárosi utcára! Mit olvashatunk le egy 1870-ben készült felvételről? Simonyi Antal fotográfus a család kérésére örökítette meg a bontás előtt Fáy András Kalap utcai, egyemeletes, régi építésű, még a nagy árvíz előtt készült házát. A rokonok ezzel a képpel akartak emléket állítani a városházán s néhány nagy középületben a "haza mindenesének", aki 1827-től haláláig, 1864-ig lakott ott.

Az igénytelen, egyemeletes házat nézve feltűnik, hogy homlokzata, nyilvánvalóan a középkori utca vonalához igazodva, kettő-négy arányban megtörik. Az épület falát a rohanó kocsiktól nem csak a kapunál, hanem a fal törésvonalánál is kerékvető védi. A két ház között lefutó ereszcsatornából az esőzéskor kizúduló víz akadálytalanul ömlött a Kalap utca esetében még az úttest közepén futó víz elvezetésére szolgáló mélyedésbe. Az út közepén két lovas kocsi áll, mellettük építkezési anyag, valószínűleg homok terül el nagy kupacban. Az út járdának nevezhető részén sima, párhuzamosan rakott kövezetet látunk, míg a befelé lejtő úttest burkolata egyenetlen, ferdén futó sorokból áll. A Fáy-ház és a tőle jobbra lévő épület lábazatán kifelé nyíló pinceablakok vannak, melyek a tüzelő berakására szolgáltak. Ugyancsak kifelé nyílnak a szomszédos ház földszinti ablakai is. A Lakatos utca sarkán új építésű, kétemeletes ház emelkedik, magasan a környezete fölé, tűzfalát mutatva felénk. A modern bérház homlokzata szemmel láthatóan a Fáy-ház homlokzatához illeszkedik, nem új szabályozási vonalat követ.

A képen hétköznapi állapotot látunk. (Kivéve az ablakban látható hölgyeket, akiket bizonyára a fényképezés vonzott oda.) A fotográfus nem várta meg, míg a szekerek elmennek. Számára megszokott látvány lehetett a képen látható útakadály. Simonyi fényképész, bár célja feltehetően mindössze annyi volt, hogy megőrizze az utókor számára annak a háznak a képét, ahol Fáy András élt, számos olyan momentumot örökített meg, melyek fontos ismereteket árulnak el az 1870 körüli pesti utcaképről, használatának lehetőségeiről, gyakorlatáról.

Por, piszok, szemét, a forgalom zsúfoltsága, a közlekedést nehezítő akadályok és kulturálatlan viselkedés - ezek a pesti utcákkal szemben leggyakrabban felhozott kifogások.

Járay József, a Fővárosi Lapok akkor indult "Javaslatok, indítványok" című rovatának első írójaként 1865-ben az utcák modernizálásával foglalkozik. Szempontjai gyakorlatiasak, javaslatai konkrétak, a mindennapi életből indul ki. "Pest érdekében" című írásában arról fejti ki véleményét, melyek azok a változtatások, amiket szükségesnek tart ahhoz, hogy Pest kellemes lakóhely legyen. Javaslata elsősorban arra irányul, hogy az utcán gyalogló ember számára elegendő tér legyen. A legfőbb bajt abban látja, hogy az építtetők túlságosan kihasználják a magas telekárak miatt az építési területet, az udvarok kicsik, kevés a fény és a levegő s ugyanezt a hibát követte el a város is, mikor "annyira kevés helyet hagyott a közlekedésre, hogy még jó, ha az utcákban két kocsi egymást kényelmesen kikerülheti, a köztereken pedig egy-két szent szobor elfér." Konkrét javaslattal áll elő azt illetően, milyen szélesnek kellene lennie az utcáknak. Felhívja a figyelmet arra, hogy "minél több az emelet, annál több az abban az utcában járó ember is, s következőleg annál nagyobb a szorongás. Hogy két pár ember egymást kényelmesen kikerülhesse, arra okvetlenül szükséges legalább másfél ölnyi szélességű járda, s ez az, amiért szót emelek." A járda mellett fél öl szélességű mélyedést javasol az esővíz lefolyására, ami ugyanakkor távolabb tartaná a kocsikat is a járdától, hogy "a járókelő népet eltiprással ne fenyegessék". A kocsiknak három-négy öl szélességű útra van szükségük, így véleménye szerint az ideális utcaszélesség 7-8 öl.[49] Ami járda Pest Belvárosában található, alig szélesebb fél ölnél "s az is el van foglalva kiaggatott áruk által - írja -, pedig a gyalog járókelő szintén érdemelne annyi kedvezést, mint a kocsik.

A járdák keskenysége okozza, hogy a fél város az utcák közepén kénytelen járni, szüntelen riadozva és visszatekintgetve, ha egy-egy kocsirobaj közelít. A jelenlegi városi tanács sok dicséretet érdemlő intézkedéseit nagyban szaporíthatná az által, hogy a járdákat ne engedné elfoglalni a korcsmárosoknak és kávéházbérlőknek, de még az utcai árusoknak sem; ahol pedig még lehetséges, ott a járdákat szélesebbre rakathatná. Bécs Grabenén és a város új utcáiban 2-3 öl széles járdák láthatók."

Malatinszky Lajos már említett tervezetében az épületmagasság és az utcaszélesség helyes arányát 1:2-ben állapította meg - hozzáteszi azonban, hogy Párizsban ez az arány 2:3 -, aminek alapján az Akadémia utca ideális szélessége véleménye szerint szintén nyolc öl lett volna.

A Szerény vélemény... című munka szerzője Bécs és Pest összehasonlításáról szólva szintén felhívja a figyelmet arra, hogy az osztrák főváros, amelyet amúgy követendő példának állít Pest elé, a városrendezés során szerinte hibát követett el: "és minthogy most már orvosolhatatlan, az részben például és okulásul szolgálhat nekünk, t.i. a belváros számos szűk és görbe utcái."[50]

A Járay József által ideálisnak tartott utcaszélességet csak az újonnan kijelölt utcáknál lehetett volna megvalósítani. A belső kerületek, így a Belváros esetében olyan rombolással járt volna, amire a város akkor még nem volt felkészülve. Minden zsúfoltsága ellenére a Belváros és a Lipótváros felelt meg leginkább a városiasság követelményeinek, s a rendezés e területen súlyos kisajátítási problémákkal és érdekütközéssel járt. Napirenden volt bizonyos utcák, így a Duna utca és a Kígyó utca kiegyenesítése, szélesítése, a Fehér hajó fogadó[51] lebontása által a Belváros és Lipótváros összeköttetésének biztosítása, de a Járay által helyesnek tartott arányok nem kerültek szóba. Nyolc öles szélességet még Budapest 1872-re elkészült végleges szabályozási tervében is mindössze a Hatvani (ma: Kossuth Lajos) és a Gránátos (ma: Városház) utca ért el. A többi fontos, a Belvárost keresztülszelő főút, mint a Zöldfa (ma: Veres Pálné) utca, a Molnár utca, a Lipót utca csak hat ölre volt bővítendő a tervek szerint.

Az utca vonalának kiegyenesítése a forgalom szabad áramlásának csak egyik feltétele. A másik követelmény a burkolat modernizálása, értve ezen a zökkenőmentes közlekedést biztosító kövezést és az út tagolását. Ahogy a börtön, az iskola vagy az elmegyógyászat reformerei a racionalizálás, fegyelmezés problémáira indirekt építészeti megoldást kerestek, az 1860-as évektől kezdve egyre inkább terjedt az a vélekedés, hogy a felszín formájának megváltoztatása megfelelő mederbe tereli az utcahasználati szokásokat is.

Nagyobb mérvű kövezési munkálatok 1868 után kezdődtek Pesten Mitterdorfer Ferenc városi mérnök irányításával, akit a város 1867-ben a párizsi világkiállításra küldött "műutazásra", és a nagyobb európai városok tanulmányozására.[52] Az utcákat a belső területeken többnyire trachitkővel burkolták, oly módon, hogy az úttest a közepe felé enyhén lejtett és az így kialakult kis mélyedés vezette el a vizet. Nem csak az esővíz csorgott ezekben a csatornákban: "a most élő nemzedék tán azt is megéri, hogy Pest minden utcája el lesz látva földalatti csatornával s az utcák némelyikét nem fogja ékteleníteni oly bűzös folyócska, mely a házakból kiömlő tisztátlan vízből gyűl össze és örömest lefolyna valamerre, ha lehetne."[53] Még az 1890-es években is számos ilyen módon burkolt utca volt található a Belvárosban. Később, a Járay József által leírt módon, az út szélén alakították ki a víz elvezetésére szolgáló csatornákat. A trachitburkolat előállítása olcsóbb volt, mint a fa- és a gránit- vagy a később elterjedt aszfaltburkolat. Karbantartása azonban nagyobb költségeket rótt a városra.[54] Aszfalttal először a Hatvani utcának az Országút és Úri (ma: Petőfi Sándor) utca közé eső részét fedtek le próbaképpen, 1871-ben. Az új burkolóanyag olyan sikert aratott, hogy a Váci és Dorottya utcai bolttulajdonosok azonnal kérvényezték e két utcának aszfaltozását is,[55] ami 1872-ben meg is történt.[56]

A kövezet minőségét az utak feltöltése is befolyásolta. A Szerény vélemény... szerzője felhívja a figyelmet arra, milyen rossz hatással van a város levegőjére nézve a belső területeken tárolt nyersterményekből és gyárakból származó gázon és füstön kívül az, hogy "Pest talapzatának feljebb emeléséül nagyrészt szemetet kénytelenítettünk felhasználni".[57] Ez a gyakorlat éveken keresztül folyt. A Fővárosi Közmunkák Tanácsa 1870 szeptemberében levélben szólította fel Buda és Pest városát, hogy a kapitányságot erélyes intézkedésre utasítsa, mert "számos utca és tér rendellenesen ganéj és szemét által töltetik fel, miáltal nem csak az illető környék egészségi állapota veszélyeztetik, de a később lerakandó kövezet biztonsága is kockáztatik".[58]

Figyelembe véve azt, hogy a pesti "szekeresek" elleni állandó panaszok egyike a sebes hajtás - a másik a viteldíjak magas összege - volt, valamint a fiákerek és főleg konflisok számának nagymérvű növekedését, láthatjuk, hogy az utcák szűk volta és a járdák hiányosságai komoly veszélyforrást jelentettek a gyalogosok számára.

A gyalogos és fogatos közlekedés elkülönítését biztosító, kiemelt kősoros járdaszegély Pesten 1868-ban készült el Szumrák Pál főmérnök tervei szerint a Váci utcában.[59] A kísérlet nagy sikert aratott. A korábbi járdák ívesen hajlottak az úttestre, alig akadályozva a kocsikat abban, hogy a gyalogosok közé rontsanak. Az "Ideiglenes építési utasítás" javaslatot tett a főváros tanácsának a járdák elkészítési módjáról, mivel a Közmunkatanács hatásköréről szóló 1870. évi X. tc. 17. és 20. paragrafusai szerint "az utcák, térek burkolatának készítése és fenntartása iránti határozathozatal a városi tanácsot és képviselői testületet illeti." E javaslat szerint a járdák az utca szélességének hatodrészét kell hogy elfoglalják, 12 arasznál szélesebb gyalogjárót azonban sehol sem tartottak szükségesnek. Hat ölnél keskenyebb utcában pedig nem javasolta a Közmunkatanács emelt járda építését. Belterületen a járdák kialakítását 1874-ben tette kötelezővé a főváros.

A főváros fejlődését szívükön viselő publicisták nemcsak a város fizikai képének jobbítását tűzték ki célul, hanem rendszabályokat sürgettek és a nagyvárosi viselkedési normák meghonosítására törekedtek. 1868-ban a Hazánk s a Külföld cikkírója szerint a párizsi bulvárt nemcsak az út külalakja teszi azzá, ami, hanem a rajta "sürgő-forgó tömeg" kultúrája.

Kiemeli a párizsiak udvariasságát és színházszeretetét, aminek eredménye véleménye szerint az a jó modor, ami kellemessé teszi a francia főváros utcáin való tartózkodást.[60] A magyar lapok rendszeresen ostorozták a kettős főváros lakóit neveletlen viselkedésükért: az éjszakai kurjongatásért, az omnibuszokon való tülekedésért, a bérkocsisok dohányzásáért, a Lánchíd jegyszedőinek durvaságáért és gorombaságáért...

Az 1860-as években egyre jobban tetten érhető az a folyamat, amely Gyáni Gábor meghatározásával élve az "utca hatósági igazgatásának" kialakulásához vezetett.[61]

A Fővárosi Lapok cikkírója 1868-ban így foglalta össze "Pest gyönyörűségeiből" című cikkében az utcán való tartózkodás tapasztalatait: "A lapok folyvást kezdik emlegetni a fővárosi utcák szemetes voltát. Ennek oka nemcsak az érdekesebb tárgyak hiánya, hanem a szégyenérzet is, hogy építésekben, intézetekben és társulatokban egyre emelkedő fővárosunk tisztasága világrészünknek alighanem az utolsó városa. A nagy utcavonalak teli vannak rohadt hulladékkal, melyeknek bűze e nyári hőségben valóban dögletes. A Duna-part pedig valódi piszokfészek, hová az idegeneket ma már röstelljük vezetni. Vannak másnemű kellemetlenségek is, pl. a kúria épülete előtt az ülések alatt folyvást lánccal zárván el a közlekedést, a kocsik a jobbról-balról levő szűk utcákba kénytelenek hajtani. Legnagyobb baj ez azoknak, kik a Reáltanoda utcába kényszerülnek, melynek sarkán az épülő takarékpénztár állványai s téglahalmazai úgyis elzárják az utca felét. Itt napjában oly kocsitorlódás van, hogy a közlekedés gyalogok és szekerek számára egyaránt fennakad. Az sem utolsó gyönyörűségek közé tartozik, midőn a járdán sietők egy-egy ernyő vasrúdjába ütik homlokukat. E tekintetben legbotrányosabb a »Nemzeti Színházhoz« címzett, s annak a szomszédságában álló sörház a szegleten. Az ernyők rúdjai ott oly alacsonyak, hogy néha még a középtermetű emberek kalapjait is leütik. Ilyesmit egy városban sem tűrnének, de nálunk minden lehet. E napokban egy drabant nevetve nézte, mint valami jóízű komédiát, hogy egy jó magas képviselő tizenkét lépés alatt háromszor ütközött fejével az alacsony vasrudakba. Miután drabantjaink az ilyesmit nevetik, a lapoknak kell fölhívni a városkapitányságot arra, hogy ez alkalmatlan ernyőzeteket kissé fölebb emeltesse."[62]

1865-ben rendelet tiltotta meg, hogy a kocsik a járdára fölhajtsanak. E szerint "az utcákon mérsékelt ügetésben, befordulások s házakba való robogások alkalmával vagy templomok körül pedig csak lépésben szabad hajtani. A kocsisoknak a gyaloglókat hangos kiáltásokkal kell figyelmeztetni. A vonuló katonaság előtt kocsik vagy szekerek tartoznak kitérni. Ostorral csattogatni, járdára hajtani s azon megállni tilos."[63] A rendelet megszületését már évek óta sürgették az utcai biztonsággal és viselkedéssel elégedetlen pestiek. "A kocsik és teherhordó szekerek egy darab idő óta a fővárosban új szokást kaptak fel: t.i. a járdákra hajtanak és a járókelőket a falhoz szorítják. Ezt ajánljuk a kapitányság figyelmébe, mert a kocsiknak, de a targoncásoknak sem kellene megengedni a járdák elfoglalását" - írta 1863-ban a Hölgyfutár.[64]

A szűk utcákban egy kiadós eső tovább nehezítette a közlekedést. A háziurakat 1868-ban kötelezte egy tanácsi rendelet, hogy ereszcsatornával lássák el házukat. Azelőtt jobbára akadálytalanul csorgott a háztetőkről lefolyó víz a gyalogosok nyakába. A rendelet néhány nappal azután született, hogy a Fővárosi Lapokban, valószínűleg sokak véleményét megszólaltatva, ezt olvashatta a pesti polgár: "Valóban nincs a világon főváros, hol oly habarék lenne, mint most a mi utcáinkon s nincs nagyváros, hol az eresz úgy csepegnék a járókelők nyakába, mint itten."[65] Az 1870-es években épült házakban a háztetőről lefolyó esővizet sok helyen már az árnyékszékcső kiöblítésére használták.[66]

Állandó forgalmi akadályt képeztek a teherhordó kocsik, az építési állványok, az üzletek elé kirakott áru és néhány utcán végzett tevékenység, mint például a tűzifa hasogatása.

"Jóllehet gőzfűrészgyárak működnek Pesten - írta egyik tárcájában Forgó János -, még sem léphetünk tízet, hogy ama derék napszámosokba ne ütközzünk, kik mesés gyorsasággal aprítják föl a fát; s míg nyáron az öntözők tették próbára másfél éves tornászatunkat, most a pinceablakon berepülő fanyalábokon szökünk át kecske ügyességével s egy balerina kecsével."[67] Egy öt évvel későbbi cikkben: "Egy laptársunk felszólal ama visszaélések ellen, hogy a járdákat, főleg boltok és pincék előtt málha, fa stb. lerakás által gyakran egész félnapra lezárják. Valóban ideje volna már a hatóságnak e tekintetben intézkedni."[68]

Az utcán végzett tevékenységek sorát lehetne tovább színezni a különböző utcai alakok leírásával. Az utcasarkokon gyümölcsárusok kínálták portékájukat, gesztenyesütők, virágárusok álldogáltak, üvegesek, Duna-vizesek jöttek-mentek. Az utcai élet e szeletének részletes ismertetése azonban messze vinne témánktól. Két új figura azonban a nagyvárosiasodó élet és a növekvő forgalom eredményként jelent meg a pesti utcán: a hordár és a csizmatisztító.[69] Az előbbi a gyors információcsere eszköze, a városi kommunikáció egyik letéteményese, az utóbbi megszületése pedig a külső megjelenésnek a szaporodó és szépülő közösségi helyek és hivatalok terjedésével növekvő fontosságára utal.

A sűrűsödő személy- és teherforgalom a szűk utcákban dugókat hozott létre. A Belváros legzsúfoltabb pontja a Ferenciek tere, Hatvani (ma: Kossuth Lajos) utca, Koronaherceg (ma: Petőfi Sándor) utca találkozási pontja volt. A teherszállítás Pest legnépszerűbb utcáját, az elegáns világ kedvelt déli korzóhelyét sem kímélte. "A Váci utca tagadhatatlanul legdíszesebb utcája Pestnek: annál nagyobb dísztelenségére válnak tehát azok a teherhordó kocsik, melyek ez utcán örökké föl- s alárobognak. A Váci utcai bolttulajdonosok most hír szerint in corpore akarnak folyamodni a városi hatósághoz, hogy a mondott utca legalább a teherhordó kocsik elől elzárassék. Aki netalán azt hiszi, hogy erre nincsen elegendő ok, menjen egyszer a Váci utcán, midőn pl. történetesen egy vasrudakat szállító szekér döcög rajta, s ha még tovább is megmarad véleménye mellett, irigyelni fogjuk herkulesi idegzetét."[70] A teherrel megrakott szekerekkel való közlekedést csak 1894-ben szabályozta a főváros. Eszerint a Koronaherceg, a Kígyó, a Városház és a Váci utcában, valamint a Liget belső útjain csak akkor szabad közlekedniük, "ha a rakomány ezen utcák valamelyikébe vagy onnan szállíttatik".[71]

Az 1860-as évek végétől egyre szaporodtak a házlebontások és az építkezések a pesti utcán. Ettől kezdve mintegy három évtizeden keresztül meghatározó élmény, megszokott utcai jelenség lett a felállványozott épület és a hozzá tartozó szekerek hada. Az építési kedv mértékének változását jól mutatja, hogy míg 1850 és 1864 között a Lipótvárosban 90 nagyobb építkezésről számol be a Fővárosi Lapok,[72] addig 1869-ben, az 1865 január elseje óta eltelt négy év alatt, egész Pest területére vonatkozóan 1177 új ház és melléképület, valamint 41 gyár építéséről ad hírt a Vasárnapi Ujság.[73]

1861-ben a Belvárosban 600, a Lipótvárosban 307 ház volt.[74] Ugyanakkor a Fővárosi Lapok szerint 1870-ben Pest Belvárosát 596 ház alkotta.[75] Ez az adat is rávilágít arra, hogy a város belső területein a lakások számát már csak emeletráépítésekkel és alacsony házak lebontása utáni újabb építkezésekkel lehetett növelni. Így például 1873-ban, az építési kedv tetőpontján, a Belvárosban 3 kétemeletes, 7 háromemeletes ház épült, viszont lebontottak 8 földszintes és 2 egyemeletes házat, tehát az épületek számában szaporodás nem volt, viszont ez alatt az egy év alatt húsz bontást és építkezést éltek végig a Belvárosban közlekedők az azzal járó porral, forgalommal és útakadályt okozó állványokkal. Az építkezések fellendülésének kezdetén, 1868-ban ezt olvashatjuk erről: "Pest minden részén, majd minden utcájában foly az építkezés szakadatlanul. Ez örvendetes. Hanem az bosszantó, hogy a közlekedés fenntartására nem sokat ügyelnek. Az utcák egy részét állványok, építési anyagok foglalják el: oly csekély vonal marad szabadon, szűkebb utcákban, hogy egyetlen kocsi is teljesen betöltheti. Ha kocsi jön, félóráig is eltarthat, míg átjut a gyalogos."[76]

A régi városképhez kötődő épületek bontása és a nagyobb építkezések megtekintése divattá lett az 1870-es években. A város növekedésének, modernizálódásának mindennapos érzékelése a lassan formálódó budapesti identitás fontos alkotóelemévé vált.[77]

Ábrándok

Ábránd és valóság karöltve jártak a Budapest világvárosi arcát tervezgetők fejében. Az elkövetkezendő évtizedek sok álomnak tűnő elképzelés megvalósulását és jó néhány megvalósulás küszöbén lévő gondolat bukását hozták.

Bulvár született a Reitter-féle csatorna helyén, bár már a vonalába eső területekre az építési tilalmat is elhatározták 1868-ban,[78] és a kettős főváros jövendőbeli arculatának meghatározó elemeként tekintettek rá. Így írt róla a Szerény vélemény... szerzője: "a pesti szépítési bizottság igen lényeges megállapodásának tekintendő a Reitter-féle csatornának elfogadása, mely rakparttal és boulevardokkal ellátva, számos előnyön felül kereskedésünkre szintúgy mint városunk átalakítására nagy horderejű."[79]

Sokan álomként tekintettek a pesti bulvárokra. A Fővárosi Lapok egyik cikkében így ábrándozott a párizsi világkiállítás kapcsán: "Mit lehetne Pestből is csinálni! Valahányszor a Váci úton végigsétálok, mindig egy hosszú fasort képzelek oda, mely így Pest boulevardja lenne. Képzelek egy dús, zöld lombú sátort, az indóháztól fel a Széna térig, kivilágítva, megnépesítve, fényűző boltok kirakatai által emelve! Mily halvány lenne mellette a mostani Váci utca, e fő sétahelyünk, melynek hibája az, hogy nincs benne hely - sétálni."[80] 1870 elején azonban már "bulvardirozták" a Váci körutat, és három évvel később megnyílt a Sugárút első, Nagymező és Városliget közötti szakasza is.

A talán legnagyszabásúbb - és tegyük hozzá: legirreálisabb - Budapest-vízió egy vak honvéd, Blána Szilárd nevéhez fűződik. Az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején szerzett sérülései következtében negyvenhárom éves korában megvakult férfi a Budapest naggyá tételéről való elmélkedésnek szentelte idejét. 1874-ben megjelent művének címe: Egy terv Magyarországnak, illetve fővárosának virágzóvá tételére, s ennek folytán a világkereskedelem és ipar közvetítő főpontjává leendő emelésére, melyet mint utolsó, illetve búcsúzó művét, ajánlva a nagylelkű jótévőinek és pártfogóinak. A világot járt egykori honvéd - írása szerint bujdosott Ázsiában, Afrikában, Dél-Amerikában - Andrássy Gyula pártfogoltja volt, de támogatói között tudhatta Türr István tábornokot is, aki magyarul és németül kiadott Franklin-fordításának jövedelmét neki és családjának ajánlotta fel.

Blána eszméje egy állandó világkiállítás létrehozása a lóversenytértől Ócsa és Örkény felé terjedő tíz-tizenkét holdnyi területen. A kiállítás területe öt-hat részre oszlana, "mégpedig nem a képviselt világrészek nagyságához, hanem a rajtok lakó népek értelmisége és műveltségi fokához képest arányosítva". Óriás körfalakkal körülvett területeken mutatnák be az egyes nemzetek művészetük és iparuk legjobb termékeit, növényzetük, állatviláguk ásványaik jellemző példányait és folyamatosan cserélve kiállítanák új találmányaikat.

A véleménye szerint 1883-ra végleg elkészülő kiállítás jó irányba változtatná meg a magyarokról a világban kialakult képet. Vele méltó módon ünnepelnénk meg a magyar állam fennállásának ezer éves évfordulóját, s Budapest három évtizeden belül nagyságára és lakosságának számára nézve Londont, Párizst, Berlint is felülmúlhatja.

Az állandó világtárlat megvalósításához szükséges pénzösszeget egyrészt az állam adná, másrészt a budapesti házak és telkek tulajdonosainak egyszeri megadóztatásából kívánná előteremteni. Mindenki kivétel nélkül ingatlana becsértékének öt százalékát fizetné be a kiállítás javára, ami számításai szerint huszonötmillió forintot tenne ki.

Elképzelésének legfontosabb hozadéka azonban az lett volna, hogy - mivel Budapesten létezik egy tökéletesen megvalósított világkiállítás - többé egyetlen kormány sem ruházna be hasonló vállalkozásba. Így Budapest "hivatva leend egy bátor óriási lépéssel az összes emberiség fővárosává (kiemelés tőlem - T.E. ) emelkedni - annak neve és a magyar nemzet e földgömb minden részeiben ismeretes leend, Budapest napként fog tündökölni, melynek melegítő sugarai az egész emberiségre nézve áldásdús jótékony hatással leendenének, honnét a felvilágosodás, polgárosodás, testvéresülés, haladás és művelődés kifejlődése az egész emberiség felé kiterjeszkedne, és így volna képes a földgömb többi fővárosait maga mögé szorítani..."

Blána Szilárd 1893-ban újra a nagyközönség elé lépett a fővárosra vonatkozó terveivel, melyek ekkor már gyakorlatiasabb városhigiéniai elgondolásokat tartalmaztak, s beérték Budapest világvárossá tételével.[81]

1877-ben Illyés Dezső Blána munkájára támaszkodva írta meg elgondolását egy budapesti kiállításra vonatkozóan.[82] A világkiállítás eszméjét a Duna-szabályozással és egy "nemzeti körút", valamint egy ahhoz kapcsolódó négy sugárútból álló rendezési tervvel egészíti ki. Budapest e végleges szabályozásának célja "fővárosunk terjeszkedésének oly határozott irányt jelölni ki, melynek létesítése nemzeti s nemzetközi igényeinknek, nemkülönben nemzetünk előtt egy - valódi eszményképet alkotó - magyar világvárosnak megfelelőleg századokra képes legyen magát érvényesíteni".[83]

E két tervezet a címben megadott korszak után keletkezett. Szemléletük azonban tükrözi a kor s a Budapest fejlődésében legjelentősebb következő három évtized jellemző vonásait: a haladásba vetett feltétlen hitet, a főváros és az ország sorsának szoros összefonódását, világvárosi ambíciót.

•

Françoise Choay megállapítja, hogy a káosz és rendetlenség következtében a várostervezés a 19. század folyamán átalakult. A város kritikai vizsgálat tárgya lett, amelynek kiindulópontja a régi városmag. A korábbi, azonnali megoldásokra törekvő gyakorlat helyét átfogó elemzés eredményeként létrejött tervezés vette át, amit "kritikai tervezésnek" nevez.

Erről az átalakulási gyakorlatról tanúskodnak a főváros fejlesztésével foglalkozó írások. Többségük a jelen állapotok felmérésén alapszik, s kiindulópontjuk egyrészt a látvány kiváltotta esztétikai élmény, másrészt az, milyen színvonalon képes Budapest a város iránt táplált elvárásoknak megfelelni.

A véleményekre, tervekre általában a funkcionalista szemlélet jellemző, fő céljuk a meglévő anomáliák megszüntetése a város zökkenőmentes működésének biztosítása érdekében. A hangsúlyt az infrastrukturális kérdések, elsősorban a közlekedéssel kapcsolatos térrendezés és a közegészségügy követelményeinek megfelelő téralakításra helyezik. Építészettel kapcsolatos vélemények a városszövetet alkotó házak magasságával és a középületek elhelyezésével kapcsolatban merülnek fel.

Buda-Pest méltó nemzeti fővárossá és világvárossá emelésének céljában egyetértenek. A megszólalók többsége azonban - jóllehet akadtak, akik átfogó tervek készítését sürgették, különösen Andrássy városszépítési felhívásának hatására - óvott a nagyszabású tervektől, a jelen égető szükségleteinek kielégítését tűzte ki elsődleges célul. "Budapest ábrándozik" - olvashatjuk a Hazánk s a Külföldben 1868-ban. "Mr. Jellyby jut eszünkbe - Dickens e remek alakja - ki egész lelkesedésével a távolnak él s emiatt a szeme előtt levőkkel nem sokat gondol."[84] "A városházán néha civódnak a legelső hivatalnokok, néha pedig ábrándoznak a legmerészebb tervekről, s e közben elfelejtik azt, ami szükséges és kivihető volna" - írja ugyanabban az évben a Fővárosi Lapok.[85]

A változás látványa, a főváros épülése, szépülése a lakók többségét elégedettséggel töltötte el. A változás folyamata már korántsem volt egyértelműen örömteljes, ellentmondásoktól mentes. Rengeteg kellemetlenséggel és olyan szabályok megszületésével járt, melyeknek szelleme idegen volt a kor emberétől, s számtalan kicsinyes szempont, provinciális érdek szegült szembe a modernizálás igényeivel. A város azonban kezdett lakói számára kényelmetlen, elégtelen lenni s egyre kevésbé felelt meg annak a víziónak, amelyet a pesti polgárok tápláltak magukban a korszerű nagyvárosról. Ennek a víziónak két legmeghatározóbb, nagyjából mindenki számára elfogadott eleme a forgalom lebonyolításához szükséges utcahálózat és a sűrű beépítés. E két szempont erősen rányomta bélyegét a főváros 1872-re elkészülő szabályozási tervére.

[1] Hazánk s a Külföld, 1868, 365. old.

[2] Olsen, Donald J.: The City as a Work of Art. London, Paris, Vienna, Yale University Press, New Haven. London. 1986.

[3] Fővárosi Lapok, 1865, 1148. old.

[4] Andrássy 1868 májusában konferenciát hívott össze, melyen kifejtette egy Béccsel versenyképes, a térség számára vonzó, európai színvonalú főváros létrehozásának tervét. Ennek része volt a Sugárút, a gyárövezet kialakítása, a kisajátítási törvény stb. A tanácskozás hatására megalakult a pesti és a budai városszépítő bizottmány. A témáról lásd: Vörös Károly: Pest-Budától Budapestig 1849-1873. IX. A városegyesítés útján. In: Budapest története IV. kötet. Szerk. Vörös Károly. Akadémiai Kiadó, Budapest 1978, 300-311. old.

[5] 1872-ben kezdett tárgyalást a Közmunkatanács a vár erődjellegének megszüntetéséről. 1874-ben a hadügyminisztérium kimondta, hogy a vár a modern kor katonai igényeinek többé nem felel meg. A kérdést azonban kártalanítással és a Gellért-hegyi erőd ügyével kapcsolta össze. Végül egy évvel később Ferenc József minden kikötés nélkül aláírta a vár erődjellegének megszüntetéséről szóló iratot.

[6] A ferencesek templomával szemben állt egykori Curia épületet 1720-30 között építtette Szeleczky Márton, Pest vármegye alispánja. A Kamara 1711-ben megvásárolta a Curia számára. 1848-ig itt működött a Hétszemélyes Tábla és a Királyi Tábla. Az épületet 1869-ben átalakították, majd 1897-ben az Erzsébet-híd építése miatt lebontották. Helyén Korb Frigyes és Giergl Kálmán Királyi bérháza áll.

[7] Az ideiglenes képviselőházat, a mai Olasz Kultúrintézetet 1865 augusztusában kezdték építeni Ybl Miklós tervei szerint. Az épület az év decemberére, az országgyűlés megnyitására el is készült, bár az első ülést csak 1866 áprilisában tartották benne. Rendszeres munka 1867-től 1902-ig, az új Parlament elkészültéig folyt falai között.

[8] Hazánk, 1868, 30. szám, 1. old.; Podmaniczky Frigyes: Egy régi gavallér emlékei. Válogatás a naplótöredékekből. 1824-1887. Budapest, Helikon Kiadó, 403. old.

[9] BFL II. 1.a Fővárosi Közmunkák Tanácsa jegyzőkönyvei (továbbiakban FKT tanácsi jk.) 1870.

[10] Fővárosi Lapok, 1868, 111. old.

[11] A mai Károly körútnak a Rákóczi úttól a Dohány utca torkolatáig terjedő szakasza.

[12] Fővárosi Lapok, 1868, 847. old.

[13] Sz...nyi János: Szerény vélemény Buda-Pest épülése, jövője és szépítése felett. Pest, 1868, 5. old.

[14] Fővárosi Lapok, 1870, 51. old.

[15] Borostyáni Nándor: A Molnár utca. Vasárnapi Ujság, 1875, 218. old.

[16] Vasárnapi Ujság, 1862, 226. old.

[17] A városi építési hivatal mellett működő, városrendezési kérdésekkel foglalkozó szépítési bizottságnak csak tanácsadói jogköre volt. Preisich Gábor: Budapest városépítésének története Buda visszavételétől a kiegyezésig. Műszaki Kiadó, Budapest, 1960. 74. old.

[18] Idézi Preisich Gábor in Budapest városépítésének története a kiegyezéstől a tanácsköztársaságig. Műszaki Kiadó, Budapest, 1960, 54. old.

[19] A Közmunkatanács 1886-ra készült el a szabályszerű építési utasítással, de a városi tanáccsal folytatott hosszas hatásköri viták eredményeként csak 1894-ben sikerült kiadni az építési szabályzatot. Preisich Gábor: Uo.

[20] Engedélyét a Közmunkatanács 1872 márciusában háromemeletesre változtatta, mert a Lipót utca csak hat öl széles volt, majd májusban mégis megkapta a négyemeletes házra szóló engedélyt. FKT tanácsülési jk. 1872. március 21, május 2.

[21] FKT, tanácsülési jk, 1871. április 4.

[22] Malatinszky Lajos: Az Aldunasor beépítésének kérdése. Pest, Landerer és Heckenast, 1864.

[23] Vasárnapi Ujság, 1870, 65. old.

[24] FKT, tanácsülési jk, 1870. szeptember 7.

[25] FKT, tanácsülési jk, 1870. szeptember 1. és 17.

[26] Ugyanebben az utcában, egy másik építkezésen pár nappal korábban egy lezuhanó tégla egy napszámos fiú életét oltotta ki. Fővárosi Lapok, 1870. 492. és 499. old.

[27] Vasárnapi Ujság, 1869, 81. és 133. old.

[28] A Linczbauer István tervei alapján 1872-73-ban épült bérház a leégett német színház helyén Pest egyik reprezentatív épülete volt.

[29] Magyarország és a Nagyvilág, 1872, 348. old.

[30] Magyarország és a Nagyvilág, 1876, 841. old.

[31] FKT, tanácsülési jk, 1870. október 17.

[32] Fővárosi Lapok, 1870, 51. old.

[33] Szerény vélemény... 12. old.

[34] FKT tanácsi jk 1872. A műszaki osztály véleménye a Nákó-háznak országházzá szándékolt alakítása ügyében

[35] Magyarország és a Nagyvilág, 1869, 407. old.

[36] Vasárnapi Ujság, 1861, 129. old.

[37] Vasárnapi Ujság, 1864, 568. old.

[38] FKT, tanácsülési jk, 1872. április18.

[39] A Közmunkatanács felszólította Pest város tanácsát, hogy saját tekintélye érdekében azonnal intézkedjék a szabályozási vonalon történő építkezések betiltásával kapcsolatban. "Néhányan, dacára a városi hatóság tilalmának, tettleg építkezik" - olvasható az Közmunkatanács átiratában. Fővárosi Közmunkák Tanácsa tanácsülési jegyzőkönyvek, 1870. szeptember 1. BFL II. 1. a.

[40] Az épület 1870 májusára elkészült, ekkor nyílt meg földszintjén Tettey Nándor könyvkereskedése. 1912-ben lebontották.

[41] A cikk címe "Az ötödik emelet" s megjelenésére az adott okot, hogy bár 1894. január 1-jétől rendelet tiltotta ötemeletes házak építését, a fővárosban ekkorra már három állt belőlük. Építő Ipar, 1899. október 12. 303. old.

[42] Budapesti Közlöny, 1867, 221. old.

[43] A körülbelül a mai Szabadság tér egész területét elfoglaló Újépületet II. József építtette. A katonai célokat szolgáló hatalmas épülettömb az 1860-as években már akadályozta a Lipótváros fejlődését. Helyének hasznosítására számtalan terv született. Bontását végül csak 1894-ben kezdték meg.

[44] Az Újépülettől délre fekvő parkosított terület. Széchenyi István kezdeményezésére hozta létre a Sétatér Társulat 1846-ban.

[45] Honvéd, 1869, 19. old.

[46] Reitter Ferenc a Helytartótanács építési igazgatóságának középítési igazgatójaként 1862-ben egy a mai Margit-hídtól Csepelig terjedő Duna-csatornára vonatkozó tervet nyújtott be. A csatornát, melyen harminckét hidat tervezett, bulvárok és palotasorok szegélyezték volna. Művét, mely 1865-ben könyv alakban is megjelent, akadémiai tagsággal jutalmazták. A Helytartótanács elképzelését Pest figyelmébe ajánlotta. A város közönsége támogatta a tervet, de a megvalósítás pénzügyi források hiányában végül meghiúsult. Tervét Reitter 1869-ben visszavonta, de elképzelése nagy hatással volt a város fejlesztésére. A csatorna helyén ma megközelítőleg a Nagykörút húzódik.

[47] Vasárnapi Ujság, 1867, 378. old. A lap adatai bizonyára csak e munkálatok kezdeti költségeire vonatkoznak, de azt szemléltetik, milyen viszonyban áll egymással a város által új építkezésekre fordítható összeg és a fenti tervezet költsége.

[48] Vasárnapi Ujság, 1864, 348. old.

[49] Járay József: Pest érdekében. Fővárosi Lapok, 1865. 678. old.

[50] Szerény vélemény... 5. old.

[51] A mai Petőfi Sándor utca végén egykor állt épületet 1871-ben bontották le. Eltűnésével megindulhatott a Bécsi utcán keresztül a forgalom a Belváros és a Lipótváros között.

[52] Magyarország és a Nagyvilág, 1870, 23. old. Mitterdorfer Ferenc utazásának tapasztalatairól 1870-ben füzetet adott ki.

[53] Vasárnapi Ujság, 1859, 32. old.

[54] Edvi Illés Aladár: Budapest műszaki útmutatója. Pátria Irodalmi és Nyomdai részvénytársaság, Budapest, 1896, 365. old.

[55] Vasárnapi Ujság, 1871, 646. old.

[56] Magyarország és a Nagyvilág, 1872, 348. old.

[57] Szerény vélemény... 10. old.

[58] FKT, tanácsülési jk. 1870. szeptember 17.

[59] Lechner Jenő: Képek Buda és Pest fejlődésének történetéből. Budapest, Németh József Technikai Könyvkereskedése 1918, 162. old.

[60] Hazánk s a Külföld, 1868, 486. old.

[61] A köztereken való rendészeti felügyelet megvalósulásával kapcsolatban lásd Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. Társadalmi térhasználat Budapesten, 1870-1940. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó 1998, 41-43. old.

[62] Fővárosi Lapok, 1868, 743. old.

[63] Fővárosi Lapok, 1865, 681. old.

[64] Hölgyfutár, 1863. január 10, 38. old.

[65] Fővárosi Lapok, 1868, 3. old.

[66] Kelen József: Budapest lakházai. Magyarország és a Nagyvilág, 1876, 436. old.

[67] Vasárnapi Ujság, 1865, 519. old.

[68] Fővárosi Lapok, 1865, 27. old.

[69] Az első hordár 1862-ben jelent meg egy szliácsi fürdőtulajdonos jóvoltából, "csizmatisztító" intézetet pedig Széchenyi Ödön gróf alakított a fővárosban 1862-ben. Vasárnapi Ujság, 1862, 443. old., Vasárnapi Ujság, 1862, 107. old.

[70] Vasárnapi Ujság, 1862, 310. old.

[71] Szabályrendelet a terhes szekerekkel való közlekedésről. 17.§

[72] Fővárosi Lapok, 1865, 81. old.

[73] Vasárnapi Ujság, 1869, 550. old.

[74] Vasárnapi Ujság, 1861, 551. old.

[75] Fővárosi Lapok, 1870, 275. old.

[76] Vasárnapi Ujság, 1868. 396. old.

[77] A témáról ld. Gyáni Gábor: Az utca és a szalon. Budapest, Új Mandátum Kiadó, 1998, 62-66. old.

[78] Fővárosi Lapok, 1868. 783. old.

[79] Szerény vélemény..., 6. old.

[80] Fővárosi Lapok, 1867. 514. old.

[81] Blána Szilárd: Budapest fő- és székváros világvárossá tételének eszközei és módjairól. Tanulmány közegészségügyi és szociológiai szempontokból. Budapest, Pallas Rt. Nyomdája, 1893.

[82] A két szerző tervével kapcsolatban lásd Vadas Ferenc: Állandó világkiállítás és végleges szabályozás. Két múltszázadi munka Budapest jövőjéről. Magyar Építőművészet, 1989/5. szám, 44. old.

[83] Illyés Dezső: Fővárosunk végleges szabályozása tekintettel a Duna-szabályozásra és az állandó világkiállítás eszméjére. Budapest, Aigner Lajos, 1877.

[84] Hazánk s a Külföld, 1868, 366. old.

[85] Fővárosi Lapok, 1868, 843. old.