Budapesti Negyed 53. (2006/3) Irodalmi emlékezések < > Versek
Anekdoták
________________

 

 

A vesszőfutás

Lipót király idejében honositották meg a katonaságnál a vesszőfutást és 1855-ig maradt szokásban. Kegyetlen büntetés volt ez nagyon!

Az elitélt katonának, akit elkövetett hibájáért föllebbvalói érzékenyen akartak sujtani, két egymással szemben felállitott sor között kellett végig mennie. A sorban álló katonák mindegyike a kezében lévő pálcával végig sujtott a szerencsétlenen, aki sebektől boritva, gyakran aléltan terült el. Jajkiáltásait a pergő dobok hangja nyomta el.

Értésére esett ez a szigoru és embertelen büntetés a királynénak is. Nemes szive megesett a szerencsétleneken.

- Felséges uram - szólt a királyhoz, - Te jóságos atyja vagy népeidnek. Katonáid is gyermekeid, akik szivesen áldozzák érted és hazájukért éltöket és véröket. Ne engedd meg tehát, hogy ezeket ugy kinozzák, sanyargassák. Töröld el a vesszőbüntetést.

S e kérés nem hangzott el nyomtalanul. Milliók áldása szállt érte az egekbe.[1]



 

A mi Királynénk

Mikor 1866-ban északról a porosz, délről az olasz fenyegette Ausztriát, az uralkodó-családnak menekülnie kellett Bécsből. Erzsébet királyné gyermekeivel együtt Budára jött s a zúgligetben lakott egyszerű villában.

Az udvar emberei megrémültek. Azt hitték, a magyar nemzet megbosszulja hosszas elnyomatását, tengernyi szenvedését. Kérték a királynét, hogy ne menjen a magyarok közé.

De Erzsébet nyilt lelke felháborodottan utasította vissza a magyar nemzet gyanusitását:

- Sokkal jobban ismerem a lovagias magyar nemzet lelkét, semhogy a szerencsétlenen bosszút álljon. Védtelen asszonyt, ártatlan gyermeket nem bánt a magyar.

Nem is bántotta senki. Még a lába nyomát is megcsókolták; áldották, dicsőítették és mindennapi imáikba foglalták hű magyarjai.[2]



 

Báli botrány

A felirati bizottság már megalakult s működését meg is kezdé, mikor ő felségeik január 29-én[3] Budapestre jöttek. Épen uri bál volt az Európa nagy termében. A császárné kiséretéből többen óhajtotak volna ott megjelenni s a császárné főudvarmestere ezt közlé a rendezőséggel. A rendezőség néhány tagja azonban kijelenté, hogy udvari emberekkel és katonatisztekkel ők együtt nem mulatnak s igazi honleányok nem tánczolnak. Megjegyzendő, hogy az Almássy összeesküvés áldozatai akkor még a börtönt szenvedték. No hiszen, lett erre az udvarnál rettenetes riadalom. Az udvari személyzet nem akart kevesebbet, mint hogy fölségek rögtön pakoljanak s menjenek Bécsbe, a magyar rebelliseket pedig vasra kell verni. Midőn a császárné megtudta e báli botrányt, mint a bécsi lapok nevezték, kezét tördelve így kiáltott fel: "Mein Gott, was werden die Herren Erzherzoge dazu sagen?" (Istenem, mit mondanak majd ehhez a főherczegek.)[4]

 



A királyné és Klapka

Az általános amnesztia után Kossuth Lajoson kívül a szabadságharcznak majd minden szereplője hazatért.

Hazajött Klapka György tábornok is, Komárom hős védője.

Erzsébet királyasszony, mióta elolvasta Horváth Mihály történeti művét, különös érdeklődést táplált a komáromi hős iránt. Midőn a felséges asszony megtudta, hogy a tábornok is visszatért hazájába, magához rendelte.

A Hofansage, amelylyel Klapkát felrendelték a várpalotába, csak így volt czimezve: Klapka György urnak.

Klapka elment a várkastélyba és jelentkezett. Azt mondták neki, hogy a királyné a várkertben sétál s azt kívánja, hogy Klapka ott mutassa be magát neki.

Ugy történt. Erzsébet királyné lebilincselő szivességel fogadta s egyenesen igy szólitotta: Tábornok ur...

Ez a gyöngédség felette meghatotta a szabadságharcz hős tábornokát. Még inkább meglepte az, midőn a királyné egy pár konvenczionális mondat után, amelyekben a budai kilátás szépségeit magasztalta, rögtön a szabadságharczra tért át. Klapkának beszélni kellett a hős harczokról, Komárom haláltmegvető védelméről. A királyné könnyes szemmel hallgatta végig a várvédő hős visszaemlékezéseit.

Bucsuzáskor igy szólt hozzá:

- Megkönnyebbült a lelkem, tábornok úr, hogy annak a korszaknak egyik legnagyobb élő alakjával megismerkedhettem.[5]



 

Erzsébet királyné és Deák Ferenc

Deák Ferenc iránt tudvalevőleg halála órájáig különös hálával és tisztelettel viseltetett az uralkodóház, anélkül, hogy a nagy államférfi annak a hálának és tiszteletnek a fejében bármily kegyet is elfogadott volna. A dinasztia Andrássy Gyula gróf utján mindent elkövetett, hogy a haza bölcsét megjutalmazhassa, de az öreg Deákkal, mihelyt arra került a sor el is kellett fogadni, nem lehetett menni semmire.

Majdnem két esztendő mult el a koronázás ténye után és a Habsburg háznak még mindig nem sikerült leróni őszintén érzett tartozását a nagy ember iránt. Már le is mondtak a reményről, hogy ezt életében tehessék, amidőn a királynénak az a gondolata támadt, hogy Deákot sajátkezüleg irt levélben fogja meghivni az udvari ebédre. Fényes udvari staféta vitte az egyszerű öreg úrhoz a királyné levelét [...].

Deák Ferenc átvette, eltette és megőrizte a levelet, de az udvari ebédre nem ment el, hanem kimentette magát. Ekkor az udvar határozott fölszólitással küldötte hozzá Andrássy grófot, arra kérve Deákot, hogy végre kérjen már valamit. Deák mindenekelőtt gondolkozási időt kért. Mikor ez az idő lejárt, megjelent nála Andrássy Gyula gróf, hogy igérete beváltására, vagyis kérése előterjesztésére kérje a haza bölcsét. Arról a párbeszédről, ami köztük lefolyt, hiteles följegyzések nem maradtak ránk, de a találkozás után nyilvánosságra jutott, hogy mit kért Deák: a királyi pár fotografiáját egyszerü keretben...[6]




Bizalmas ebéd

Az ilyen polgárias, bizalmas ebédekről kedves kis anekdota forog közszájon. Ráday Pál gróf, Gödöllőnek a hetvenes években szolgabirája, 1873. november havában hivatalos volt Ő Felségeikhez ebédre. Az egyik szárnysegéd folyton kínálgatta Rádayt borral, úgy, hogy a Király is észrevette:

- Igyék gróf úr! Hisz egy pohár bor a hazáért meg nem árt!

Ráday meglepetve nyult poharához:

- Felséges Uram, engedje meg, hogy a költő szavait tovább füzhessem: A legelső magyar ember a Király! Éljen a Király!

S már üriteni akarták a poharat, midőn Királynénk szólt közbe mosolyogva:

- Hadd folytassam én is: Addig éljen, míg a honnak él![7]

A császári pár 1854. április 24-én tartott esküvője. Uj Idők, 1898. szeptember 25.

 



Az utolsó mosoly

Rudolf trónörökös halála[8] óta ritkán mosolygott a királyné. Finom, tulérzékeny lelkületén rendkivül mély nyomokat hagyott egyetlen fia szerencsétlen vége.

Az udvar estélyeit sem szivesen kereste föl és a krónika följegyezte azt az egyetlen esetet, mikor a királyné mosolygott, Budán történt, még Wekerle miniszterelnöksége korában. A királyné Wekerlével beszélgetett és a miniszterelnök egy tréfás megjegyzésén mosolygott.

A király ott állott a közelben. Észrevette a ritka eseményt, mely egészen boldoggá tette.

- Az én királyném nevet?

E szavakkal fordult a felséges úr Erzsébet királyné felé és hálás tekintetet vetett Wekerlére, aki ennek az örömnek az okozója volt.[9]



 

A királyné és az Andrássyak

Elhunyt királynénk a legszivélyesebb barátságban állt Andrássy Gyula gróf családjával. A budai Andrássy-palotában gyakrabban megjelent és nagy előszeretettel időzött Katinka[10] grófnő társaságában. E bizalmas körben az udvari etikettel édes-keveset törődött, de annál kedélyesebben csevegett. E látogatásokról a főrangu körökben még ma is sok érdekes epizód emléke maradt fönn.

Egyik este az Andrássy-palota előszobájában valaki kopogtat. A szundikáló komornyik boszusan megy az ajtóhoz és kiszól: "No, ki az?" - "A szomszédasszony!" - feleli egy édesen csengő, kacagó hang. A komornyik ekkor kitekintett és ekkor látta, hogy a királyné volt odakünn.[11]



A királyné a millenniumon

...Az ezredévi kiállításnak talán nem is volt több olyan szorgalmas látogatója, mit a királyi pár. Ugy ő felsége, mint a királyné az egész kiállitást megtekintették.

A kiállitás történelmi csarnoka kötötte le legjobban Erzsébet királyné figyelmét. Négy napot szentelt a történelmi csarnok megtekintésének, élénk érdeklődést tanusitva a legaprólékosabb részletek iránt is. Szalay és Czobor kalauzolták Erzsébet királynét a történelmi kiállitás termeiben. A királyasszony nagy történelmi tudása környezetét valósággal meglepte.Erzsébet királyné fogadja Horváth Mihályt. Erzsébet királyasszony emlékének. Szerk.: Gábel Gyula

A történeti kiállitás ama részeinél, melyek 1848 történelmi ereklyéit mutatták be, a vezetők Erzsébet királyasszonyt udvariasan tovább akarták vezetni, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy ezeket az emlékeket is megtekinti.

- Látni akarom!

A királyné óhaja parancs és vezetői sorra magyarázták az egyes tárgyak eredetét. A Kossuth-bankó, a honvédcsákó, a csorba kaszák... mind, mind lekötötték az érdeklődését. A Kossuth Lajosról fennmaradt emléktárgyakat is megtekintette a királyné. Az 1848 iki idők történelmének alapos ismerete látszott minden szavából.[12]



 

Bölcsesség

A Rajna mellett, Elszászon robogott a vonat s a királyné elgondolkodva tekintett ki az ablakon. Majd, mintegy magában beszélve, megszólalt:

"Ha szegény ember vesz el valamit erővel, azt mondják, hogy rabolt; ha uralkodó teszi ezt, azt mondják, hogy okkupálta."[13]



 

Erzsébet királyné érintkezése alattvalóival

A királyné jó szíve megszánta a betegeket, bénákat, szegényeket, árvákat, özvegyeket s mindenkit vigasztalt, pártfogolt, aki gyámolításra szorúlt. 1866-ban Laxenburgban magán-kórházat alapított sebesült tisztek számára. A kórházi rendre személyesen ügyelt fel s gyakran meglátogatta a szenvedő sebesülteket, kiknek mindegyikéhez volt nehány nyájas, biztató szava.

Többek között egy magyar hadnagyot ápoltak a kórházban. Egy napon a királyné szeliden kérte:

- Üljön le hadnagy úr, üljön le.

Aztán kikérdezte:

- Hol sebesült meg? Sokat szenved-e? Van-e étvágya? Tud-e aludni? Hogyan bánt vele az ellenség?

- A poroszok nagyon jól bántak velem, beczézgettek. Ha megengedi Felséged, többet is mondok.

- Csak mondja, kérem, szívesen hallgatom.

- Minden nap előkelő úr látogatott meg s az osztrákok folytonos vereségeiről beszélt nekem. Úgy tettem, mintha nem is érteném a szándékát. Egy nap azt mondta, hogy jó hírt hoz, mert a porosz király megengedte, hogy kényelmes kocsiban szállítsanak engem az osztrák táborba. Megköszöntem a szivességet, de nem fogadtam el. Az úr csodálkozott, mire kijelentettem, hogy hadi fogoly vagyok. Én nem nyújthatok segédkezet arra, hogy az osztrák előőrsek állását kikutassák.

A királyné szemében gyémántcsepp ragyogott s meghatottan mondott búcsut a derék magyarnak, akit az naptól fogva naponkint felkeresett, míg csak gyógyúltan el nem hagyta a kórházat.[14]



 

A cigánylegény operációja

A királyné egyizben a sebesültek között járva, hangos jajkiáltást hallott. Egy cigánylegénynek akarták a katonaorvosok karját levágni, a cigánybaka azonban nem engedte, hogy a mütétet végrehajtsák rajta és lármásan, jajgatva tiltakozott ez ellen.

A királyné megszólitotta a bakát:

- No, ne féljen. Bizzék az orvos urak ügyességében. Meglássa jól sikerül majd, a jó Isten is megsegiti.

A cigánylegény a királyné jóságos arcára nézett, aztán elcsendesült.

- Isten neki - felelt - vágják le a karomat, de csak akkor, ha a felséges asszony itt ül az ágyam mellett, míg nyiszálnak.

És a királyné jó szive sugallatára hallgatva, a cigánylegény ágyához ült és megvárta, mig az orvosok elaltatták.

Aztán kis időre távozott.

Időközben az orvosok levágták a cigány karját, majd jelentették a királynénak, hogy a mütétet sikeresen végrehajtották.

Ő felsége visszatért a cigány ágyához, midőn az magához tért, ujra ott látta a felséges asszonyt.[15]


 

Az életmentő

Szép példáját adta a királyné lélekjelenlétének, mikor 1882-ben Magyaród környékén vadászott. Ő Felsége kisebb kirándulást tett kocsin. Kiséretében két udvarhölgy volt. Mikor a magyarodi országúton döczögött a kocsi, a királyné észrevette, hogy a Rákospataknak egy mély alámosása felé egy öreg asszony botorkál. Az öreg olyan közel volt már a veszedelemhez, hogy néhány másodpercz alatt menthetetlenül elpusztul, ha a királyné le nem ugrik kocsijáról és oda nem megy hozzá. Ő Felsége megragadta az öregasszony karját és visszahúzta, mikor épen csak egy lépésre volt a sirtól. Az öreg vak volt s valahogyan elhagyta a vezetője. A királyné vagy husz perczig beszélgetett vele, míg elő nem került kisérője, egy kis fiu. Ő Felsége keményen megdorgálta a hanyag gyereket s az öregaszonyt gazdagon megajándékozta. A vadásztársaság hiába kérdezte, hol maradt oly sokáig, a királyné egy szót sem mondott az egész jelenetről...[16]



 

A királyné pohara

Nemcsak a gyalogsétákat kedvelte királynénk, hanem lovagolni is nagyon szeretett. Utjában Harasztin, egyik pestmegyei falun vezetett egyszer útja keresztül. Nem is haladhattak tovább, mert észrevették, hogy az égen fekete felhők tornyosulnak. Tanácsosnak vélték tehát a zivatar elmulását bevárni.

Körülnéztek és az egyik csinos házikó felé tartottak. Pethes uram, a falu jegyzője lakott abban. Leánykája, Boriska az ajtó előtt állott és kiváncsian várta az idegenek közeledtét.

A királyné és kisérője a ház elé érvén, leszálltak lovaikról. Boriska tisztelettudóan köszönté őket és a királyné lovának nyakát megsimogatván, így szólt:

- Beh gyönyörü állat, még a királyné is ráülhetne. -

Őfelsége nem fedezte fel a gyermek előtt kilétét, hanem mosolyogva a lakásba tartott. A lovakat egy az udvarban álló suhancra bizták.

Boriska szolgálatkészen követte az idegen vendégeket. Azok helyet foglaltak és kérték a leánykát, hogy hozna számukra friss vizet. Egy-kettőre teljesité a parancsot. Tudta, hogy távollevő szüleit kell a vendéglátásban helyettesitenie.

Midőn visszatért, tekintete véletlenül a falon függő Erzsébet királyné képére szegződött. Az egyik méltóságos alakban felismerte a királynét. Megilletődésében térdre rogyott előtte.

A királyné nyájasan felemelte Boriskát a földről és még huzamosabb ideig barátságosan beszélgetett a gyermekkel.

A zivatar elmultával útra kelt a királyné és kisérője.

Midőn Boriska szülei hazaérkeztek, megmutatta nekik azt a magyar koronás diszitésü poharat, melyből a királyné ivott. Eltették emlékül és nagy becsben tartották.[17]



 

Mikor a királyasszony a bögrét fogta

Magános sétáján nagyon elfáradt, meg is szomjazott. Betért egy parasztkunyhóba. Öreges parasztasszony adott neki innia, aki aztán megint csak hozzá látott a főzés dolgához, távul se sejtvén, ki a vendége.

Az asszony tésztát kavart valami bögrében egy meglett fakanállal.

Közben beszélgettek.

- Az urát várja ugy-e? Mért siet úgy a főzéssel?

- Azt ám. Azért ám.

- Haragszik ugy-e, ha készre nem várják?

- Haragszik ám, mert sietős a dolga szegénynek, vissza köll mennie mindjárt.

- Hová?

- A dolgára. Hanem nézze csak, kisasszonykám, ez a bolond bögre, ahogy a kanalat pörgetem benne, folyvást forog. Maga, ugy nézem nagyon ráér, fogja meg a fülét nekie, még behabarom ezt a tésztát.

A királyasszony odaállt a tüzhely mellé, tartotta, fogta a bögrét, hogy ne forogjon. Nem elég, de meg is várta, míg elkészült a morzsóka-leves, nagyobb igazságért bele is kóstolt... Aztán szépen megköszönte a vendéglátást.

Mikor az öreg paraszt délben hazajött, odanéz véletlenül az ablak párkányra, hát ott kékellik egy vadonatuj tizes. Régen nem látott ő, szegény feje, akkora pénzt, meg is ijedt.

- Hogy került ez ide anyókám? kérdi a feleségitül.

A szegény asszony dehogy tudta, hogy is tudta volna, csak himölt- hámolt, ijedten dadogván el, hogy mely s milyen vendége volt az elébb.

- Te asszony, te! - feddette az ura - hisz az akkor a királyné volt!

- Jézus Mária! Én pedig ugyan fogattam vele a bögrét, hogy a morzsikám bevegye a vizet!

...Én pedig fogadom, hogy az a tiz forintos még most is ott rejtőzködik az öreg parasztemberék ládájuk-fiában s akkor se válnának meg tőle, ha a morzsókának való liszt nem tellenék abba a bizonyos bögrébe.[18]




A cserépcsupor

Egy másik alkalommal sétája közben az isaszeghi úton hét-nyolcz éves parasztlányka jött vele szemben kis bögrével a kezében. A gyermek nagyon elbámészkodott, s olyan ügyetlenül ment neki egy útjelző oszlopnak, hogy a cserépcsupor összetörött. Természetesen zokogni kezdett, mire a Királyné hozzáment, vigasztalta, majd a mikor szülei is előjöttek pénzt adott nekik, hogy azon új csuprot vegyenek a megvigasztalódott leánynak.[19]



 

A fölvett kalap

Valahány sárga falevelet annak az ösvénynek a fáiról leszakajt a síró őszi szél, mind tanusítja ezt a történetet.

Száraz ágat szedett egy öreg ember a gödöllői erdőben. Kötésbe kötötte, nagyerősen vállára tette s oldalgott vele a keskeny gyalogúton hazafelé. Nem akarták irígy fák ereszteni, hol errül, hol ama felől akaszkodtak bele rőzsekötegébe.

Kerülgette-kerülgette, közlette az akadályokat, egyszer csak egy ingerkedő galagonyavessző lekapta szegénynek a kalapját s lehajította a földre, be egy somfabokor alá. Zsírvette, öreg kalap volt, ugyan csóválták leveleiket a kékbonyós gyöngyvirágok miatta.

Az öreg ember hosszú ősz hajába belekapaszkodott a hideg szél, s az öreg ember nem tudta: mi tévő legyen, hogy vegye föl a kalapját? Ha lehajol utána, soha ő, evvel a teherrel, többet föl nem kél, holott ellensége, az egész erdő, lemarasztalja.

Akkor az ösvényen megjelenik a gödöllei erdők százszorszép tündéraszonya, se szól, se beszél, csak mosolyog, aztán ki tudja a somfabokor közül a vénhedt kalapot, kitől úgy húzódoztak a kékbogyós gyöngyvirágok, aztán odaigazgatja az öreg ember homlokára.

Valahány sárga levelet annak a gyalogútnak a fáiról leszakajt a búbánatos őszi szél, mind tanúm az a falevél, hogy ez is így volt, ez is így volt...[20]



 

Öt ezüst forint

Egyszer a Királyné sétára indult.Erzsébet királyné sétája az Andrássy úton, 1888, Budapest Útjában az egyik terebélyes fa alatt, a hűs árnyékban, rongyos vándorló legény aludta délutáni álmát. Feje alatt kis batyuja, keze mellén összefonva, kalapja pedig a feje mellett; látszott, hogy alvás közben csúszott le arczáról.

A Királyné észreveszi. Nemes lelkében fölvillan egy eszme, odafordul a kisérő udvarhölgyhöz:

- Örömet akarnék ennek a szegény embernek szerezni. Van a grófnőnél pénz?

Udvarhölgye kivesz a tárcájából öt darab ezüst forintost.

S a következő perczben Magyarország Királynéja... óvatosan a vándor mellé lép, s lehajol, hogy az öt ezüst forintost a zsiros, rongyos kalapba tegye...

Aztán szintén olyan óvatosan visszalép, s pár lépésre távoznak. Ekkor a Királynénak eszébe jut, hogy azt az öt csillogó ezüst forintost könnyü meglátni akárkinek s könnyü elvinni is!

Visszasietnek tehát, s a Királyné még egy papirforintost is kér a grófnőtől. Abba szépen begöngyölgeti az öt ezüst forintost, leteszi a vándor mellé, s a kalappal leboritja...[21]



 

II. Lajos

Máskor, ugyancsak ily magányos séta alkalmával egy erdőcsősz kis kunyhója előtt ment el a fejedelemasszony.

A csősz künn ült a lóczán, rettenetesen belemélyedve egy kopott külsejü könyv olvasásába.

A királyné megállott előtte:

- Barátom, mi az, amit oly móhon olvas?

A csősz fölpillantott, aztán egy perczre rámeresztve szemeit az előtte álló szép asszonyra s válaszolt:

- Ah, asszonyom, ez egy szerencsétlen király története, aki vizbe fullasztotta magát. - Szomoru, nagyon szomoru történet, már harmadszor olvasom, mert oly szép és annyit lehet rajta sirni! - csak azt szeretném tudni, vajjon igaz-e?

Ezzel oda nyujtá a nyomtatványt; de midőn a királyné lapozgatni kezdett benne, arcza elkomorult és könyek tódultak a szemébe: egyike volt ez ama ponyvairodalmi termékeknek, melyek tömegesen jelentek meg II. Lajos bajor király gyászos kimulása után;[22] pedig Ő felsége valamennyi bajor rokonai közt e zseniális férfit szerette legjobban.

- Hát ön is sir asszonyom? - kérdé a csősz. - Akkor mégis igaznak kell lenni e történetnek!

- Igaz - mondá a királyné bús hangon s azzal tovább ment.

Másnap, mielőtt sétájára indult, kikereste könyvtárából a szerencsétlen bajor királynak egy népszerü életrajzát és fotográfiáját. Ezzel aztán megint a csősz kunyhója felé vette utját.

A ház előtti pad üres volt, a ház bezárva, a csősz nem volt otthon; de nyitva volt az ablak és a királyné ezen át dobta be a csősz szobájába a könyvet és a fényképet.

Vajjon megtalálta-e az, a kinek az ajándék szánva volt és megtudta-e valamikor, hogy az a fejedelemasszonytól ered - arról hallgat a krónika.[23]



 

A kovács

Más alkalommal egy kovácsműhely közelében járt a királyné. A mester épen egy makranczos lovat akart megpatkolni, s a mikor sehogysem tudott boldogulni a lóval, csúf káromkodásra fakadt s néhányat ráhúzott a makranczos állatra. A felséges Asszony, a ki addig érdeklődéssel nézte a jelenetet, erre odaszólt a kovácsnak:

- Ugyan, ugyan kedves barátom, hogy tud már egy szegény állattal így bánni! Bizonyosan magának is volt már rossz kedve, meg aztán ki tudja, nincs-e valami baja ennek a lónak?

A kovácsra hatottak e nyájas szavak és türelmesebben bánt a lóval. Mikor később megtudta ki beszélt hozzá, megfogadta, hogy soha életben nem dühösködik többé s nem káromkodik olyan csunyán.[24]



 

A csodaszakácsné

Valahogyan meghallotta egyszer a Királyné, hogy van Gödöllőn egy leány, a ki híres jó főztjéről.

A Felséges Asszony kiváncsi lett erre a csodaszakácsnéra s csakhamar megtudta, hogy az az egyik udvari tisztviselőnek a gazdasszonya.

Kóstolónak sütetett vele egy nyulat, nem "à la créme", hanem - magyarosan. A nyúl pompás volt. Másnap már szalonkával kellett a lánynak remekelni s a szalonka csakugyan - remek volt. A királyné annyira el volt ragadtatva ettől a különleges módfelett ízletes magyar szakács-virtuózitástól, hogy a "titkos" pecsenyékre meginvitálta a Királyt is.

Hanem a főszakács otellói féltékenykedéssel vett tudomást ezekről a magyaros szörnyűségekről s mód felett csodálkozott, hogy azokat egyáltalában dicsérni lehet? És ki tudja, az önérzetében mélyen megsértődött konyha-művész nem csinált volna-e kabinetválságot, ha Őfelsége, az áldott jószívű Királyné, nem siet biztosítani legmagasabb bizalmáról és teljes megelégedéséről...[25]




Az erdélyi konyha

Egyízben meg azt mondta a felséges asszony Andrássynénak, hogy szeretné megízlelni a híres erdélyi konyhát.

- De nem tud ám olyat főzni a maitre de cuisine - mondta erre Katinka grófnő. Ő felsége megkérdezte, hogy ki tudna hát olyan igazán erdélyiesen főzni.

- Kegyes engedelmével főzők én magam! - jegyezte meg Andrássyné, Kendeffy Katalin, erdélyi fejedelem ivadéka. A királynénak nagyon tetszett az ajánlat, de látni is akarta, hogy készül az igazi székely-gulyás és megmondta a grófnénak, hogy elmegy hozzá és végignézi az egész procedurát. És úgy is lett. Átsétált a miniszterelnökségi palotába, bement Andrássyék konyhájába, de nem csak nézte, hogy főz a grófné, hanem maga is segített neki s főztek híg lére, tejfölösen olyan fuszulykát, meg csináltak olyan tokányt, hogy mikor a királyt és Andrássy Gyulát meginvitálták vacsorára, ezek nem tudtak eléggé jóllakni a szép asszony főztjéből.[26]



 

A pékinas

Három esztendővel ezelőtt felkereste Erzsébet királyné Bártfa-fürdőt. Órákig elbolyongott görög nyelvmesterével az óriási kiterjedésű erdőben. A fürdő közönsége mindenkor kerülte a csoportosulásokat és a királyné háboritatlanul sétálhatott. A királyné ilyenkor rövidebb ruhákat viselt, amelyek nem akadályozták meg a gyaloglásban.

Egy kis pékinas járt rendesen az erdőben, hosszu rudon pereczeket kinálva sétálóknak. Ha Erzsébet királyné sétaközben a kis inas sipszavát meghallotta, rendesen megvárta. Gyakran tréfált is vele.

- Hogy a perecz kis fiu?

- Két krajczár.

- Olcsóbban nem adod?

A kis inas mindannyiszor elpirult és a királynét ez rendkivül mulattatta. Rendesen vett is egy pereczet és fényes ezüst koronával fizetett érte. A pereczet aztán jóizüen elköltötte.

A fürdő közönsége mindannyiszor megleste az ilyen jeleneteket és a kis inas fényes koronáját jóáron megvették. Bártfán agiója volt a királyné koronájának, annak a másiknak ugyanis, melyet a pékinasnak tartogatott. Mindig vittek magukkal kisérői uj koronákat erre a czélra.[27]



 

Tilosban

[...] a Királyné Besenyőre hajtatott s mielőtt leszállott volna a fogatról, meghagyta a kocsisnak, hogy hol és mikor várakozzék reá. A Felséges Asszony ezután elment egymaga a "Juharos"-ba sétálni. A gödöllői erdőségeknek legszebb részét képezi ez a hely, melynek hegyei a Cserhátnak végső kiágazásaihoz tartoznak.

A Királynénak már régi óhaja volt e helyeket bejárni. Alig mult el három óra, a Felséges Asszony útnak indult s keresztül-kasul bejárta az egész erdőt.

Midőn elérkezett az idő, melyre kocsiját megrendelte, vissza akart menni, de nem tudta merre; kissé ijedten járt-kelt az erdőben, mikor két parasztemberre talált, kik sikárt szedtek a tilosban. A Királyné hozzájuk sietett és kérte őket, vezetnék ki az országútra. Az egyik kereken kijelentette, hogy ő biz nem ér rá, mert az idő pénz. A másik szerencsésebb volt. Azonnal lerakta a batyuját s kész volt a kalauzolásra. Királynénk útközben kitudakolta a nevét, lakását s családi viszonyait. Midőn az országútra értek, a Felséges asszony megköszönte szivességét s ezzel elváltak.

Másnap egy erdőőr állított be a paraszthoz, hogy az erdőmesteri hivatalba vigye. A szegény ember kétségbe volt esve, hogy följelentették, a miért sikárt szedett. Társa pedig kárörvendve mosolygott szomorú sorsán.

Az erdőmesteri hivatalnál azonban csakhamar eloszlott kétségbeesése, midőn Kallina Károly főerdőmester tudtára adta neki, hogy az a hölgy, a kit tegnap kikisért az erdőből - a Királyné volt, s azzal öt darab aranyat adott át neki. A jó embert nagyon meghatotta a dolog:

- Hej, ha tudtam volna, de másképp beszéltem volna vele![28]



 

Az öreg kertész

Egy műtermet keresett fel ezelőtt két évvel a királyné Budán. A műterem uj utczában feküdt és az út pesti minta szerint nagyon fel volt dulva. Kocsival épen nem volt a festő műterem megközelithető és igy egy kerten át kerülte meg a királyasszony az utat. Egy keskeny árok volt a kertben, melyet pedig mindenképen keresztül kellett lépnie.

- Nyujtsa a kezét, szólitotta meg az ottan álló öreg kertészt, aki tanácstalanul nézett nagy barna kezeire, majd meg a királyné finom fehér kezecskéire.

- Nyujtsa csak a kezét, barátom, szólitotta fel ujból az öreget a királyné és segitségével átlépett a hasadékon.

- Köszönöm, öreg.

- Az öreg kertész egy darabig nézett a királyné tovatünő, karcsu alakjára, aztán ujból megbámulta nagy barna kezeit és a meghatottságtól csak annyit tudott mondani:

A királyné volt...

És törülte a megnedvesült szemeit.[29]


 

A vén koldus

Egy délelőtt a haraszti erdőben járt a Felséges Asszony, hol egy töpörödött vén koldussal találkozott, ki alamizsnáért könyörgött. A Királyné rendesen nem szokott magánál pénzt hordani s így nem volt nála akkor sem. Hiába csitítgatta az öreget, hogy várjon csak, majd visszajövet ad neki alamizsnát, - az csak tovább kérte, hogy adjon neki a "kisasszonyka". - Majd könnyezve sóhajtotta, hogy a "kisasszony" nem akar neki adni, s azért mondja "visszajövet majd kap".

- A királyné megsajnálta a szegény, bizalmatlan öreget, s az épp arra menő erdőőrtől kért kölcsön egy forintot, mit oda adott a koldus kalapjába. A jó öreg alig akarta elfogadni a forintot, mert úgymond: "Nincs egy krajczárom sem, nem tudok visszaadni belőle", de midőn látta, hogy nincs reá szüksége, áldotta a "kisasszonykát", ki oly hamar elsietett, hogy még a kezét sem csókolhatta meg.[30]



 

A királyné Blahanénál

Péczelen nyaralt egy nyáron Blaháné. Csinos nyaralója egyik szobáját magyar parasztbutorokkal rendezte be. Az utolsó czifra mázos kancsóig hű volt a szoba berendezése, csak a koszoruszalagok, melyek a falakat tulontul ellepték, árultak el, hogy nem parasztszoba van a nyaralóban. A parasztszoba ablakán egy délelőtt, amikor a nemzet csalogánya nem volt odahaza, egy karcsu, előkelő hölgy tekintett be. A szobaleány volt a szobában és az idegen hölgy megszólitotta:

- Ki lakik itt?

- Blaháné ő méltósága.

- Az ő szobája?

- Igen, ha tetszik megnézheti a nagysága.

Az idegen hölgy bement és megtekintette az érdekes berendezésű szobát. Mielőtt távozott volna, két forintot csusztatott a szobaleány kezébe, aki hálásan köszönte.

- Csókolom a kezeit, nagysága.

Csak az ajtóból fordult vissza az idegen hölgy és annyit mondott:

- Urnőjének mondja meg, hogy a királyné megnézte a szobáját.[31]



 

Erzsébet királyné és a cigányok

Erzsébet királyné rendkivül kedvelte a czigányzenét. A millennium évében, egy szép őszi napon, 1896. október 14-én a Svábhegyre rándult ő Felsége, leánya, Gizella bajor főherczegasszony és Ferenczy Ida felolvasónő társaságában. A királyné kisérőivel a svábhegyi fogadó nyilt erkélyén foglalt helyet, a hová Ybl Lajos budai várkapitány előzetesen odarendelte Radics Bélát zenekarával együtt.

A királyasszony szembe ült a bandával és sorra húzatta el kedvencz nótáit, a "Csak egy kislány van a világon", "Édes anyám is volt nékem" és a "Ritka árpa, ritka búza, ritka rozs" kezdetű magyar dalokat s végül egy-két Strausz-féle keringőt. A czigányok délután kettőtől ötig játszottak egyhuzamban. A mikor az idő hűvösebbre vált, ő Felsége a belső étterembe vonult, a hol fél hattól hétig hallgatta a czigánymuzsikát. Távozásakor ő Felsége ezt mondta a czigányoknak:

- Nagyon örülök és köszönöm, hogy ily szép élvezetet nyujtottak nekünk.[32]



 

A királyné és a csendőrök

A Királyné ő Felsége gyűlölt minden czeremóniát és különösen gyűlölte a fekete frakkot.

Ha valahová megérkezett és a hotelier vagy fürdőorvos fekete frakkot és fehér nyakkendőt öltött, azonnal tudtára adta környezetének, hogy távolitsák el az ünnepiesen öltözött urat.

Épen úgy gyűlölte azt is, ha vigyáztak személyére és különösen nem szenvedhette a detektiveket.

Mikor Bártfán járt, a hol rendkivül jól érezte magát, részben Kádár Lajos ottani járásbiró gondját képezte az ő Felsége személyére való felügyelet.

Kádár, a ki tudta a felséges asszonynak a rendőrség, csendőrség stb. iránt való idegenkedését, oly tapintatosan intézte a dolgot, hogy míg a királyné a kies sárosmegyei fürdőben üdült, soha nem esett találkozása se csendőrrel, se czivil rendőrrel.

A csendőröket, mint valami stratega, a Bártfa-fürdő és a város közt elterülő kukoriczában bujtatta el Kádár, meghagyva nekik, hogy elő ne merjenek bújni, ha a királyasszony fekete ruhás alakját látják.

Esetleges tolakodás - támadásra senki sem gondolt nálunk - estén bújjon elő csupán egy, az is azok közül, a kik polgári ruhát viselnek, hogy a királyné azt higgye, valami véletlen oltalmazó.

Rendkivül meg is volt elégedve Bártfán ő Felsége és mikor elutazott, igy szólt magyar környezetének:

- Igazán a mi hazánk mégis az igazi szabadság hazája - nincs minden lépten nyomon policzáj, mint Ausztriában. Bártfán hál' istennek egy szál pandurt sem láttam.

Igy mondta a királyné, a mi ismét csak azt bizonyítja, mennyire tőzsgyökeres zamattal beszélt, mert az igazi magyar pandúrnak mondja mindenfajta őrét a rendnek.

Nem kellett Erzsébet királyaszonyt őrizni nálunk, itthon volt ő, biztos őrizet alatt, minden magyar szivében.[33]



 

A királyné és a barátok

A besenyői zárda sekrestyés fráterének az volt a szokása, hogy ha beeresztett valakit a kapun, először is kezet fogott vele s akár nő volt, akár férfi, hatalmasan megrázta a kezét.

Egy alkalommal Királynénk csöngetett be a klastromba. A fráter beereszté s megmutatott neki mindent, azután ismét kibocsátotta, anélkül, hogy felismerte volna a látogatóban Királynénkat. A gvárdián épen kinézett az ablakon s észrevette, hogy a Felséges Asszony távozik a zárdából. Lélekszakadva rohant le az emeletről s ez volt az első szava a fráterhez:

- Megrázta a kezét?...

- Nem! - felelte egykedvüen a fráter, de látván a zárdafőnök ijedt arczát, kiváncsian megkérdezte:

- Miért?

- Szerencsétlen, hisz az a Királyné volt!

- A Királyné?... s a szegény fráter majd összeroskadt ijedtében.

Máskor meg a Királyné a besnyői kolostor feletti erdőrészben eltévedt és az erdőből a kijárást nem tudta megtalálni, mert drótkerítés zárta le előtte az utat. Szerencsére egy besnyői kapuczinus barát került arra, akit a Felséges Asszony megszólított.

- Gödöllői lakos vagyok - mondá - szeretnék hazatalálni, merre lehetne kérem kijutni az erdőből?

Az öreg barát, felismerve a Királynét, a kolostor kertjén keresztül - a besnyői templomig vezette.

A királyné megköszönte fáradozását és kijelentette, hogy "ha már itt van, benéz a templomba is". S ezzel bement a kolostor ódon templomába és térden állva, összekulcsolt kezekkel fohászkodott.[34]



 

Bártfa

A nap legnagyobb részét künn, a szabad természet ölében töltötte el, távol a világ zajától, a hol minden pompa és dísz nélkül, a legegyszerűbb öltözékben járta be a jól gondozott árnyas erdei utakat.

Egy ilyen sétája alkalmával történt, hogy az erdőben egy favágó családra bukkant, éppen mikor ebédelt. A felséges Asszony szóba állt a favágóval, a ki a nyájas idegen úri nőnek elpanaszolta, hogy milyen nehéz munkát kell végeznie; a favágóné is elmondta apróbb bajait, a gyermekek pedig pár szál virággal kinálták meg, melyet akkor szedtek. A királyné nyájasan megczirógatta a gyermekeket s a virágért pénz adott nekik bőven. Másnap a favágó megtudta, hogy ki volt a nyájas úri asszony, a ki vele beszélt; mikor lemondta a feleségének a nagy dolgot, az asszony visszaemlékezve a királyné egyszerű ruhájára, hitetlenül így kiáltott fel:

Nem lehet! A mi királynénk nem így öltözködik![35]



 

A pórul járt magyar

Egyik külföldi fürdőhelyen tölté a nyarat Erzsébet királyné. Reggelenként legszivesebben magas hegyeknek a csúcsára tett kirándulást. Ilyen sétájáról tért éppen egyszer vissza, midőn egy idegen, nem ismervén őt fel, megszólitotta:

- Nem tudja asszonyom - kérdé németül - messze kell még mennem, míg a tetőre érek?

- Egy negyed óra múlva felér - felelt a királyné. - Ugy látszik - folytatá - Ön nem ismeri ezt a vidéket. Talán külföldi?

- Brassóban lakom, felelt a kérdezett.

- Ugy, tehát magyar! örvendezett a királyné és rögtön abbahagyta a német beszédet és magyarul folytatta.

Ez az ember Magyarországon lakott ugyan, csakhogy még sem értett egy szót is magyarul.

Restelte most nagyon. Bevallani meg nem merte. A királyné nem tudta megérteni, hogy miért vált olyan szótlanná az idegen, köszönt és faképnél hagyta.

Ugy mondják, hogy azután tanult meg a brassói szász magyarul.[36]



 

A boldog Hanka

Végre a romok felől, az uton két sudár női alak tünt fel egyszerű fekete ruhában. A nép nem is sejtette, hogy ez Magyarország királynéja és udvarhölgye. Amint a két gyászruhás nő a kastély felé közeledett, az egyik csoportból egy szolgáló leány tiszteletteljes "jóestét" kívánt. E leány egy korábbi cselédünk volt, ki a nyári hónapokban Bártfán nálunk szolgált. Hanka - mert ugy hivták - igy beszélte el másnap e történetet:

"...Az egyik uriasszony, az idősebbik, köszönésre hirtelen felénk fordult és azt kérdezte? "Ki tud itt magyarul?"

- "Én nagyságos asszonyom!" - feleltem előlépve, nem is sejtvén, hogy a királynéval beszélek.

- "A többiek nem tudnak magyarul?" - kérdé a jóságos arczu uri asszony.

- "Nem bizony, nagyságos asszonyom; én is csak úgy tanultam meg itt szolgálat közben, M-k urnál".

- "Szép dolog, hogy megtanult magyarul!" - felelt reá az uri asszony és halkan mondott valamit a társának, aki erre ezt a szép uj öt forintos bankót adta nekem.

Megköszöntem, kezet csókoltam mindkettőjüknek, és azt mondtam: "A jó Isten áldja meg nagyságát!"

"Ezt a pénzt nem is adom ki soha életemben, pedig most Amerikába készülök az uram után, s minden garas jól esne. Nem adom ki, - ugy tekintem, mint egy szent képet; - ez a pénz szerencsét hoz reám!"

Ezzel végzé elbeszélését a boldog Hanka, aki valóban elment Amerikába és ott valószinüleg eldicsekszik vele, hogy ő a magyar királynétól ajándékot kapott azért mert "magyarul tud".[37]




[1] Kemény Simon. Erzsébet Királyné emlékünnepe. szerk.: Tóth Kálmán, Bp., Elek Lipót, 1904. 14. old.

[2] Böngérfi János: A mi Királynénk. A magyar népnek és ifjuságnak. Bp., Nagel Ottó, 1899. 34. old.

[3] 1866.

[4] Eötvös Károly: Emlékezések. Bp., Révai, (negyedik kiadás). 314-315. old.

[5] Az Atheneum Kossuth Naptára 1899. Bp., Atheneum, 1898. 27. old.

[6] Pesti Hirlap 1898. szeptember 13. 6. old.

[7] Ripka Ferencz: Erzsébet királyné Gödöllőn 1867-1897. Emlékkönyv a gödöllői Erzsébet szobor leleplezési ünnepére. Bp., 1901. 20-21. old.

[8] 1889. január 30.

[9] Országos Hirlap 1898. szeptember 11. 11. old.

[10] Kendeffy Katinka, Andrássy Gyula felesége.

[11] Pesti Hirlap 1898. szeptember 13. 6. old.

[12] Országos Hirlap 1898. szeptember 11. 11. old.

[13] Magyarország és a Nagyvilág 1898. október 2. 2. old.

[14] Böngérfi János: A mi Királynénk. A magyar népnek és ifjuságnak. Bp., Nagel Ottó, 1899. 23-24. old.

[15] Balogh Dénes: Erzsébet királyné élete és halála. (Magyar Népkönyvtár 16. sz.) Bp., Eisler, é.n. 26-27. old.

[16] Erzsébet királyné életéből. Élet és jellemrajz-adatok. Összegyűjt.: Vághó Ignácz, Bp., Pesti, 1898. (Különlenyomat a Ludovika Akadémia Közlönyéből) 46. old.

[17] Kemény Simon. Erzsébet Királyné emlékünnepe. Szerk.: Tóth Kálmán, Bp., Elek Lipót, 1904. 15. old.

[18] Erzsébet királyné emlékfüzet. Szerk.: Ujvári Béla. Bp., 1898. Atheneum, 8-9. old.

[19] Ripka Ferencz: Gödöllő a királyi család otthona. Bp., Hornyánszky, 1896. 129. old.

[20] Erzsébet királyné emlékfüzet. Szerk.: Ujvári Béla. Bp., 1898. Atheneum, 10. old.

[21] Ripka Ferencz: Erzsébet királyné Gödöllőn 1867-1897. Emlékkönyv a gödöllői Erzsébet szobor leleplezési ünnepére. Bp., 1901. 43. old.

[22] 1886.

[23] Karácsonyfalvi Sz. Róza: Emlékkönyv. Bp., Krammer, 1904. 18-19. old.

[24] Erzsébet királyné emlékfüzet. Szerk.: Ujvári Béla. Bp., 1898. Atheneum, 23. old.

[25] Ripka Ferencz: Gödöllő a királyi család otthona. Bp., Hornyánszky, 1896. 114. old.

[26] Uj idők 1898. szeptember 18. 243-244. old.

[27] Szeretett királynénk nagyasszonyunk élete és halála. Bp., Klein, 1898. 26-27. old.

[28] Ripka Ferencz: Gödöllő a királyi család otthona. Bp., Hornyánszky, 1896. 124-125. old.

[29] Országos Hirlap 1898. szeptember 11. 11. old.

[30] Ripka Ferencz: Gödöllő a királyi család otthona. Bp., Hornyánszky, 1896. 126. old.

[31] Országos Hirlap 1898. szeptember 11. 11. old.

[32] Erzsébet királyné életéből. Élet és jellemrajz-adatok. Összegyűjt.: Vághó Ignácz, Bp., Pesti, 1898. (Különlenyomat a Ludovika Akadémia Közlönyéből) 61. old.

[33] Erzsébet királyné életéből. Élet és jellemrajz-adatok. Összegyűjt.: Vághó Ignácz, Bp., Pesti, 1898. (Különlenyomat a Ludovika Akadémia Közlönyéből) 54. old.

[34] Ripka Ferencz: Erzsébet királyné Gödöllőn 1867-1897. Emlékkönyv a gödöllői Erzsébet szobor leleplezési ünnepére. Bp., 1901. 41-42. old.

[35] Erzsébet királyné emlékfüzet. Szerk.: Ujvári Béla. Bp., 1898. Atheneum, 22-23- old.

[36] Kemény Simon. Erzsébet Királyné emlékünnepe. Szerk.: Tóth Kálmán, Bp., Elek Lipót, 1904. 15. old.

[37] Maszák Hugó: A magyar szó diadala. In.: Erzsébet királyasszony emlékének. Szerk: Gábel Gyula, Bp., Globus, 1905. 49. old.

Budapesti Negyed 53. (2006/3) Irodalmi emlékezések < > Versek