EPA Budapesti Negyed 49-50. (2005/3-4) A helyek éltetnek egy várost < > Koszos, büdös, de szeretni kell
   Épül,
      fogy,
olykor pedig
   omlik

________________

 

Kinek mire elég egy tucat év?

Néhány hete, mint oly sokan e város lakói közül, öntudatos polgárként, jót és nem jót elválasztva, fontosat és kevésbé jelentőset értelmes sorba rendezve magamban, a szavazófülke függönye mögé léptem. Mint utóbb nyilvánvalóvá lett, ott aztán szülővárosom, otthonom, a magyar főváros lakóinak többségével azonos rubrikákat választottam ki, s azokba tollammal apró, egymást keresztező vonalakat helyeztem el. E rövid időre és parányi térre vonatkozó mozdulat, kapkodó csuklóbalett, melyet mások szeme elől rejtve, kizárólag a saját lelkiismeretem belső figyelme alatt hajtottam végre, egy állásfoglalás szélsőségekig leegyszerűsített változata lett. Egyértelmű támogatása, pártolása a várospolitikai gyakorlatnak. Annak, amelynek alapvető tételeivel sem értek egyet. Soha még tevőlegesen nem segítettem olyan ügyet a politikában, melyet ilyen nagyon nem kívántam, csak most. Most, amikor, milyen szomorú, a vélt még rosszabb elhárítására ez az egyetlen esély kínálkozott. Tucat év után - meggyőződésem - sikeres politikusok is cserére szorulnak; jobb, ha a végén még bennük marad egy-két ötlet, becsvágyó elképzelés, mint ha túlérve önmagukat, már csak a kamarillapolitika önelvű játékaival kötik le tornyosuló energiáikat. Tucat év után tehát, abban az esetben is..., különösen pedig így, amikor a város életében rengeteg látványos változás, ám azon belül még több rossz megoldás született.

Demszky főpolgármester nem fukarkodik mindennap hivatkozni az eltékozolt utolsó, ínséges négy esztendőre, cselekvőképességét mégsem elsősorban a Fidesz (persze jócskán az is), de mindenekelőtt saját pártjának a rendszerváltás pillanatában forszírozott és a törvényhozáson végigvert önkormányzati koncepciója korlátozta. Ugyanúgy, ahogy az előző két ciklusban is a borzalmas önkormányzati törvény tartotta sakkban, és szorította rá, hogy polgármestersége legékesebb műveként, tizenhat év után majd pusztán folyamatos regnálását ünnepelhesse meg.

Elsősorban ennek az ostoba, sem városszerkezeti, sem történeti, sem infrastrukturális, sem építészeti vagy városépítészeti összefüggéseket nem követő közigazgatási döntési rendszernek tulajdonítható Budapest építészetileg bénult állapota. S bizonyos értelemben a főpolgármester által képviselt ultraliberális szemléletnek is, amelyben meggyőződve nem él azzal a (mind a budapesti hagyományban, mind pedig a nemzetközi gyakorlatban létező) joggal, hogy alkalmanként egy-egy építészeti produkció kezdeményezője, hiú patrónusa legyen.

Szerepkörétől tehát elutasítja a teremtést, a korszakokat jelölő, a városi kommunitás számára közösségi élményt kínáló alkotás örömét. A föld alatti csőrendszer mégoly fontos cseréje, az itt-ott komoly külsőségek között elvégzett útrekonstrukció, a villamospályák korszerűsítése, meglehet, roppant áldozatos tettek, de bennük semmi nincs, ami említést érdemel, ahogy egy családban sem esemény, amikor apu kipucolja a mosdó hajszálakkal, lemetszett arcszőrzettel eltömődött szifonját, ellenben emlékezetes marad, amikor a nagyszoba új ülőgarnitúrája megérkezik.

Ebben a tucatnyi évben Berlin lakói hatalmas gödrök partjain álltak, s figyelték egyre büszkébben megtalált új berlini öntudattal, amint a mélyből sosemvolt épületek százai, egy nagy program egymást követő darabjai nőttek ki. A csonkult német fővárossal szemben gyakorlatilag érintetlen Prága néhány olyan új, emblémaszerű házzal gyarapodott ez alatt, amelyben a szocializmus utáni városlakó saját megváltott korára, annak értékteremtő képességére ismerhetett rá. Bécs, ha nem változna is, városépítészeti egészet alkotna. Mégis, e tucat évben gyökeresen új, világviszonylatban is magas színvonalú negyedeket és építészeti csúcsprojekteket valósított meg. Távolabb London és Párizs, a valaha Budapesttel szinte minden paraméterében párhuzamosan mozduló Barcelona elképesztő léptékű és igényű épületeket emelt. Moszkva a polgármester Luzskov városa lett az építések miatt. A budapesti helyzettel szemben nemcsak a vadkapitalizmus, az arrogáns, adókedvezményért a helyszínre siető, az épített teret kizsaroló, majd gyorsan továbbálló építtetők házai emelkednek e helyeken (persze azok is), hanem olyan magasabb szellemi és közösségi eszményekhez igazodó épületek, amelyekkel azonosulni tud és akar a kor embere.

Itt Budapesten mihez igazodjon? Dédapáink a semmiből látták kinőni a nagy múzeumokat, egyszeriben hidak feszültek a folyó fölé, figyelték, amint felvidéki kubikusok kockáról kockára összehordják, majd kőművesmesterek összerakják az akkor még hatalmas ország arányos méretű házát. Az eltelt tucat évben ugyanúgy, mint más városok lakói, persze mi is végignézhettük, amint házak százai készültek el hirtelen (mellém szegődő szerencsémnek köszönhetem, hogy e lap, s a nagykorúvá nőtt belső Budapest újságja oldalain e százakat darabról darabra, hétről hétre vizsgálhattam végig), de e burjánzó folyamatban semmiféle rend, értelmes és örömteli irány ki nem bontakozott. Ha a hiábavaló törvény helyében Budapest városát jogi lehetőségekkel felruházó törvény lett volna érvényben ez idő alatt, ha a főpolgármester értette volna az építészetben gazdagon kifejezhető közösségi reprezentáció értelmét, látta volna hasznát a cseppet sem öncélú szépészeti és városkompozíciós tervek társadalmi szervezőerejének, akkor ma Budapest is olyan város lenne, amilyen a többi európai metropolis. Nem lett. Le kell tehát mondanunk arról, bármilyen jóleső is, hogy kizárólag az "átkos" negyven évet szapuljuk. Csapjuk csak hozzá bátran ez utóbbi tucatot, s így kerekedik ki egy olyan fél évszázad, amelyben Budapest egyetlen olyan építészeti művet sem volt képes felmutatni, amely helyi értékein túl nemzetközi rangon is megállná a helyét. Egyetlen kivétel a holland Erick van Egeraat egy kisebb léptékű épületfelújítása az Andrássy út 9-ben, amelyet minden nemzetközi építészeti magazin publikált. Összehasonlításul nem is a mai nyugati fenegyerekek, hanem dicső elődeink, Lajta Béla, s kivált a remek Lechner Ödön, Steindl Imre, Hauszmann Alajos és Ybl Miklós, Schickedanz Albert teljesítményét citálnám. Átlagos műveik koruk legkiválóbb német, angol, francia tervezői munkáinak átlagával vetekedtek, s vetekedhettek volna még inkább, ha éppen akkor Berlinben vagy Párizsban terveznek házakat. Az eltelt tizenkét évben a legkiválóbbak között sincs olyan ház, amelyet ha csak ide, Bécsbe helyeznénk át egy képzeletbeli mozdulattal, ott ugyanazon az értéken becsülnék, amilyen rangot nálunk szerzett vagy követelt magának.

Építészettel természetesen nem lehet várost feltámasztani. Azaz, nem az építészetnek kell a feltámasztás aktusa első lépését megtennie. Budapest máig nem tudja, mit kezdjen magával. Illetve hát, vezetői nem tudják, mit kezdjenek vele. (Legfeljebb magukkal, Budapest politikai mezején.) Építészete nemcsak a kaotikus jogi környezetet és az engedélyezések förtelmes korrupciós viszonyait mutatja, de mindezeken túl, az így létrejövő silány, kusza, műveletlen építészettel fejezi ki a város szerepzavarát. Ha lenne valaki, lennének döntési jogkörrel felruházott emberek, akik tudnák, hogy az egyes részelemek, például a frissen épülő házak milyen rájuk testált feladattal kapnak helyet a város egészében, akkor elvárásokat, irányelveket lehetne megfogalmazni velük szemben. Ilyen átfogó vízió azonban nem létezik. Legfeljebb különféle korlátozások vannak érvényben, melyek értelme a jövedelmező kiskapu léte és az ajánlott, kezdeményezett cselekvések helyett a bármiféle cselekvés azonnali, következetlen és logikátlan behatárolására szorítkozik. És hát léteznek olyanok is közöttünk, akik Budapest lakóinak kialakuló jó közérzetét a mai politikai döntéshozatali szisztéma fenntartásával óhajtják megteremteni. Ebben nem hiszek. A közjó szerintem nem olyan törvény fenntartásával érhető el, amely elsősorban az egyes pártok vazallusainak stallumhoz és jövedelemhez juttatását szolgálja.

No, de fordítsunk egyet a dolgon. Legyen elég a keserves hörgésből, panaszkodásból. Hisz nincs kimerítőbb, mint szakadatlan a gondokat sorolni. Természetesen hát vannak pozitívumok is, ezt bárki tapasztalja, aki Budapest utcáin jár. És persze fárasztó szerep a kíméletlen odamondó; két éve már szinte csak ha dicsérhetek, akkor veszem kezembe a tollat. Szerencsére mind több okom van rá. Mégis sokszor találkozom olyanokkal, akik a hideg fejű mészárost szeretik látni az építészeti műbírálat gyakorlójában. Legkevésbé sem becsülve, hogy a negatív bírálat nem a lerántás öröme, de egy holnapi terv jobb, több szempontú megközelítése céljából születik.

Tíz év alatt nem Budapest, hanem a magyar építészet lépett előre nagyot.

A főváros gazdasági ereje, szükségletei magyarázzák, hogy a honi architektúra számos jeles műve miért éppen itt keletkezett. Budapestnek ma nincs, nem lett, és e feltételek között nem is lesz XXI. századi saját architektúrája, ahogy a XIX. század vége kétségkívül hagyott ránk ilyet. A Belső-Ferencváros, Újlak, a lágymányosi töltésen kibontakozó egyetemi negyed, vagy Óbudán, az egykori Gázgyár területén épülő Graphisoft park korunk legnagyobb városépítészeti fejlesztései. Egymástól elszigetelt, európai összehasonlításban közepes méretű városokat jellemző programok. Egy-egy építész, tervezőiroda azonban jelentős és értékes nyomokat hagy a jelenkori Budapesten. Cságoly Ferenc és irodája (Alkotás Pont irodaház, Fény utcai piac, Medve utcai iskola, Számadó utcai apartmanház stb.) a legjobbak közül való. Finta József házai, mint valaha Hild vagy Ybl munkái, legalább olyan mértékben meghatározók a mostani városképen. Értékes villákat emel Turányi Gábor, Janáky István, szép templomot tervezett Pazár Béla Békásmegyeren, Dévényi Tamás jó társasházat a Rottenbiller utcában (Mag-ház), de szerencsére a sor hosszan folytatható. Igaztalan, ha valaki érdemén kívül kimarad belőle. Pedig szerencsére vannak már sokan.

Vannak tehát jó jelek, egy-egy tervező szép életművet kerekít magának. Mindez azonban elszigetelt, nem közösséget, a budapestiek öntudatos, méltán büszke közösségét építő folyamat. E város építészetéről ritkán szólnak konferenciák, az említett építészek sem diskurálnak róla túlságosan sokat. Inkább alakítják egyenként, tehetséggel vagy azt nélkülözve, szerencsés vagy éppen többször szerencsétlen csillagzat alatt, de mindenki otthon, egyedül, a többiekre alig figyelve.

A mostani négy esztendő lepereg hamar. A városról, annak sajátos dialektikájú helyi építészetéről még lehet szót ejteni. Szükség is lesz rá, mert ez a gyakorlat hosszan nem tartható. Kivárjuk.

2002. november 14.

Bojár Iván András

 

 

"Vén dómjaidnak zöldes kővirága"

A Spenótház színének tervezői maguk is meglepődtek azon, amit a kivitelező produkált

Ismét médiaszereplő lett a Roosevelt téri Spenótház. Átépítik, eltűnik a városképből. Sokak óhaja volt ez. Bár nem tudni, milyen érzelmeket vált ki, ami majd a helyére kerül. Mindenesetre érdemes visszapillantani ebből az alkalomból az irodaház viharos múltjára.

A Spenótház nem annak készült, ami lett. Eredetileg három nagy külkereskedelmi cég, a Medimpex, a Tannimpex és a Kikex közös székháza lett volna, ám a hosszasan elhúzódó építkezés során a szándékok, a tervek is módosultak.

Háborús foghíjat kellett itt beépíteni, úgymond. A bombatalálatot kapott Ullman-ház helyét. A régi, kétemeletes, klasszicista ház a XIX. században Európa szállóként volt Pest nevezetessége, később pedig rendőrkapitányság kapott benne helyet. Híres volt bálterme, amelyet romjaiban egészen 1967-ig lehetett látni, mert csak ekkor kezdődött maradványainak végső eltüntetése.

Az új ház tervezése 1969-ben kezdődött. Először megbízták Hofer Miklóst, aki akkor a Középülettervező Vállalat mérnöke volt, majd szűk körű pályázatot írtak ki, amelyet Hübner Tibor nyert meg, s így végül ő fejezte be az első tervváltozatot, amely nem egészen olyan épületet mutatott, mint amilyet ma (még) látunk az Akadémia mellett. Üvegfalú, modernebb vonalú házat tervezett, bár az emeletek lépcsőzetes kiugratása már ekkor szerepelt az elképzelésben. A költségeket akkor 180 millió forintra tervezték, a három cég közösen állta volna, arányosan.

Az építkezés 1971-ben kezdődött, s 1973-ra eljutott a szerkezetkész állapotig, ekkor azonban megrekedt a projekt. Úgy maradt a ház évekig félkészen, a nyers falakból kilógó betonvasakkal. Egyesek szerint az olajválság miatt elfogyott a beruházók pénze. Mások szerint tervmódosítás és munkaerőhiány miatt állt az építkezés. Az árak közben emelkedtek, a 180 milliós költségkalkulációból a hetvenes évek végére 750 millió lett.

"Az épület minden bizonnyal új rekordot jelent a hazai székházépítészet kisebb-nagyobb kisiklásoktól amúgy sem mentes történetében. (...) Egy- két esztendős ácsorgás után megnyíltak a központi pénztárcák és csörgedezett újabb néhány milliócska, hogy ne csúfolkodjon szégyenszemre a Lánchíddal szemközt a csupaszürke vázszerkezet. S tavaly örömünnepet ülhettek volna a reménybeli tulajdonosok - ha éppen az utolsó simítások nem kavartak volna újabb vihart a sokat megélt épület körül. Összfővárosi felháborodás tört ki az épület színe láttán. A pesti nép ezúttal sem hazudtolta meg szatirikus hajlamát, röviddel a zöldre fújás után Spenótpalotának keresztelte el a székházat" - írta a Magyar Nemzet 1981. január 24-én, amikor beköltöztek az első lakók, az Országos Tervhivatal, a Munkaügyi Minisztérium, az Országos Anyag- és Árhivatal.

A felháborodás tulajdonképpen már évekkel az átadás előtt kirobbant. A napi sajtóban rendszeressé váltak ellene a támadások. A Ludas Matyi-ban is viccelődtek rajta. A tévé 1979-ben készített róla riportfilmet: a megkérdezett járókelők fantáziátlannak, ormótlannak, tömegével a környezetbe nem illőnek tartották a "spenótkaszárnyának" is csúfolt épületet. Valóban: az új irodaház tömege akkora, mintha elődjéből, az Ullman-házból kettőt egymásra építettek volna. Az Esti Hírlap-ban Harangozó Márta írt jegyzetet a tévéműsorról és ennek kapcsán a házról, e címmel: Unokáinknak sem fog tetszeni.

Az Élet és Tudomány-ban építészek érveltek ellene, de mellette is. Például az egyik tervező, Hofer Miklós: "A Roosevelt teret az Akadémia és a Gresham épülete annyira uralja, hogy hozzájuk mindenképpen csak valami csöndesebb épület illeszkedhet. Ma is úgy érzem, hogy az irodaház tömegében is, megformálásban is jó oda, mert nem lehet egy korszerű irodaházat (...) belekényszeríteni (...) egy XIX. századi építészeti keretbe." A Fővárosi Tanács építési osztályának vezetője, Láng Tivadar egyenesen azt kérte számon, hogy miért ez a nagy szerénység az építészek részéről, miért nem vállalták bátrabban a saját korukat. Szerinte nem kellett volna ennyire alkalmazkodniuk a szomszédos épületekhez. Kubinszky Mihály a Budapest című folyóirat egyik 1982-es számában maga is túl egyszerű megfogalmazásúnak tartja a spenótházat, veleszületett hibájának pedig a túl hosszú homlokzatot és a szomszédos épületektől eltérő méretet. De felhívja a figyelmet, hogy a tervezéstől a kivitelezésig tizenhárom év telt el, s ez alatt ízlésváltozás is történt. Mint mondja, 1968-ban "még tetszett volna az épület". Hibájaként említi, hogy a legfelső szinten található étteremből a napvédő eltorzítja a szép kilátást. Érdekes módon védelmébe veszi az épület sokat kárhoztatott zöld színét: "Nem hivalkodó, és megfelelő az épület nagy méreteihez. Legfeljebb egyhangú."

Érdekes talán elmondani, hogyan is választódott ki ez a bizonyos zöld szín. Az egykori statikus tervező így emlékezett vissza a burkolat kialakítására: "Üveg és alumínium itt nem jöhetett szóba, tehát végül is abban maradtunk Hübner Tiborral, aki ekkor már az épület tervezését átvette, hogy kisebb darabokból felcsavarozunk a homlokzatra vékony vasbeton elemeket, melyeket azután egy műanyagkötésű réteggel lefújnak, ami hasonlít a kő struktúrájához. Heine írja egy helyen: "Vén dómjaidnak zöldes kővirága" - valami ilyen lebegett a szemeink előtt, egy finom angol szövet, benne kis zöldes színezés. Amikor azonban szabadságunkról visszatértünk, megdöbbenten láttuk, hogy egy erős és ellenszenves zöld színnel festette be a kivitelező a Zrínyi utcai homlokzatot, és az anyagot az egész házra már megvette. Szörnyű volt és utóhatásaiban is igen kedvezőtlen. Valami újságíró vagy riporter kitalálta a spenótház elnevezést és ez minden további lehetőségnek gátat szabott". Pedig a tervezők szerint a kicsúfolt irodaház néhány elemében úttörő volt itthon: "ez volt az első épület Magyarországon, mely teljes egészében fej nélküli gombafödémmel készült, melyhez teljes egészében acélzsaluzatot használtak, melynél teljes felületen hálós vasszerelés készült, az első épület volt, melynél minden válaszfal áthelyezhető volt, és ez volt az első teljesen légkondicionált épület."

A viták a nyolcvanas évek végére elültek, de a gúnynév közhasználatú lett. 1990-ben megszűnt az Országos Tervhivatal, a munkaügyi és a pénzügyi tárca kezelésébe került a ház. 1996-ban rákerült a privatizálandó állami épületek listájára, az ÁPV Rt. tulajdonába ment át. Ekkor itt működött a Munkaügyi Minisztérium mellett a Pénzügyminisztérium néhány részlege, az Önkéntes Biztosító Pénztárak Felügyelete, a Gazdasági Versenyhivatal és az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Felügyelőség, valamint néhány magáncég. A privatizáció lehetőségével együtt szárnyra kapott esetleges lebontásának híre is, mert mint az akkori kalkulációk kimutatták, épület nélkül hétmilliárdot ér a telek, azzal együtt viszont csak ötöt.

2001-ben végül a MOM Park beruházásával ismertté vált Schörghuber- csoporthoz tartozó BHG Beruházó Bt. szerezte meg a házat, 8,3 milliárd forintért. A privatizáció előtti utolsó állami lakó a Szociális és Családügyi Minisztérium volt. Kiderült, hogy az új tulajdonos nem akarja lebontani az épületet, csak átépíteni. A közelmúltban nyilvánosságra kerültek az erre kiírt tervpályázat eredményei is. Kicsit alacsonyabb lesz a megújuló palota, s homlokzatán megszűnnek a lépcsőzetes kiugrások. Az átépítés heteken belül elkezdődik.

2003. április 11.

Csordás Lajos

(A ház átépítése azóta megkezdődött. A szerk.)

 

 

 

Manhattan Pesten

Egykori városatyáink gondosan strukturált szervezetnek álmodták meg Budapestet; kis, nagy és még nagyobb körutakkal övezett városrészekkel, amelyek között sugárutak alkotnak összeköttetést. Hiába száz évnél régebbi elképzelések ezek, a főváros felduzzadt lakossága, autóforgalma még mindig viszonylagos kényelemben él a konflisok számára megálmodott köztereken. Az egyes városrészek időnként átalakuló funkciói azonban váratlan terheket rónak néhány utcára, ilyenkor a forgalom egyenetlenül oszlik el, és előre kiszámíthatatlanul koncentrálódik. Máshol pedig, ahol egy-egy kerület elöregedése szükségessé teszi, ismét elő lehet venni a régi álmokat; olyan urbanisztikai elképzeléseket, amelyek életet lehelnek halódó mikrovilágokba. Az ilyen mesterséges szabályozás mindig kockázatokkal jár, a tabula rasa során fontos értékek, városi hangulatok tűnhetnek el. (A Madách sétány kialakításának a szabályozott városképpel szinte egyidős újra- meg újraébredő elképzelése szintén ilyen veszélyeket hordoz.) A Madách téren ívelő ünnepélyes kapu mögött egyszer talán sétálók számára vágott széles út fut majd ki a körútra.

A terv megvalósulása felé ötvenévnyi különbséggel két meghatározó lépéssel közelít a város. A harmincas években készült bejárat után a közeli hetekben adják át a Madách Center épületét, amely máris ellentmondások hordozója. Mint majdan bérirodaház, a csöndes és szűk utcáival udvarain befelé élő negyedet, az egykori gettó vidékét egy csapásra az üzleti élet, s pénzcsinálás high tech alkímiájának zónájává teheti. Drága irodák, üzletek és proccos vendéglők képe dereng föl a pozitív, egyszersmind negatív jövő képében. A pénz betörése erre a vidékre magával hozhatja a szép régi házak rekonstrukcióját, a lakók emberi mivoltához méltó életkörülmények kialakítását, ugyanakkor a kapualjakban megrekedt, százéves szagokat, a feltört kövezetű udvarok, ecetfák hangulatát; a fölszökő árakkal pedig a szükségképpen együtt járó lakáscseréket, a generációk óta itt élő "őslakosság" elvándorlását. Hogy mindezek a változások jók-e vagy sem, nyitott kérdések, s egyelőre nem fenyegetnek a teljes átalakulás holnapi veszélyei. Egyelőre nincs pénz elrontani azt, ami jó, sem javítani azon, ami rossz.

A Madách Center ellentmondásainak egy másik vetülete urbanisztikai, illetve építészeti jellegű. Ha elképzeljük a tervezett sétány útvonalát, a következő élményre számíthatunk. Belépve a Wälder Gyula tervezte Madách-házak között nagy lendületű, erős húzású úttengely irányítja a járókelőt, aki az építészeti sugallat dinamizmusával egyenest nekimegy egy jókora toronynak. Mielőtt azonban azt hinné, hogy itt vége szakadt a túlartikulált útvonalnak, a torony mellett fölfedez egy ösvényt, amely szelíden átöleli a lábazatot. A ma még meg nem valósult tervek szerint itt (állítólag) már tényleg elkezdődik majd az út, és meg sem áll a körútig. A rakott téglafalak, kötőanyagok, szerkesztett terek nyelvén az a teljesen fölösleges effektus megfelel a nomármostkéremszépenéncsakaztakarommondanihogy kezdetű mondatoknak. Domsár János, aki az épület, egyszersmind a Madách sétány pillanatnyilag érvényben lévő terveinek megálmodója, többszörös szerepzavarba került. Urbanistaként nyilván városléptékű hangsúlyokban gondolkodik ott is, ahol erre semmi szükség, noha az általa tervezett ház, mint önmagában lévő jelenség, korrekt és nem kellemetlen látvány. Valójában nem is egy, de mindjárt két épületrészből áll, amelyek a pincegarázs szintjén alkotnak csak összeköttetést. A torony, amelynek indokolt létrejötte ellen semmi kifogásom nem lenne, csupán azért jött létre, hogy legyen. (Legfelső szintjéről amúgy páratlan kilátás tárul a városra.) A benne meghúzódó terek számos egyéb épületformában, akár a Wälder-féle házhoz hasonlóan nagyvonalú kialakítású kapuzat formájában is elfértek volna, ekképp biztosítva a majdani út teljes átlátását. Így azonban csupán egy épületszárny vége, amelyben lift sem fut, belső terei pedig korántsem aránylanak ahhoz a léptékhez, amelyet a tömeg külseje sugall. Műkövet imitáló eredeti mészkőlábazata, a hengert abroncsként összefogó párkányai és pilaszterei, valamint baldachinhoz hasonló koronája olyan, ahogy Kelet-Európában elképzelik Amerikát. Kissé megfáradt neoeklektika ez, nem durva és harsogó, sőt a tér túlbonyolított megoldásához képest alapvetően kulturált kialakítású, csak hát nehezen szabadul az ember attól az igénytől, hogy szeretne valami igazán kiváló, az építészeti gondolkodásban újszerű és meggyőző erejű házat látni ott, ahol a város minden ellentmondása ellenére is talán legizgalmasabb átalakulása készül. Óhatatlanul fölmerül, ha ilyen a felütés, végül milyen lesz majd a csattanó?

1994. július 29.

Bojár Iván András

 

 

Átfestik a Bécsi úti "kék házat"

Az építtetőnek több mint húszmillió forintos bírságot kell fizetnie

A Szépvölgyi út és a Bécsi út sarkán, a buszvégállomás mögött, az Újlaki templommal átellenben áll a hírhedté vált "kék ház". A nap mint nap erre járók már megszokták, ügyet sem vetnek rá. Aki viszont most látja először, meghökkenve figyel föl a szürke környezetből kirívó furcsa épületre.

- Általában dicsérik az emberek, mindenkinek tetszik - közli az épület előtt könyvet áruló fiatal pár hölgy tagja.

- A színe eléggé furcsa, de végül is miért ne lehetne ilyen? - mondja a fiú.

- Meg lehet szokni - véli egy középkorú háziasszony, aki két cekkerrel vár a busz indulására. Eleinte szokatlan volt ez a virító kékség, de most, hogy a templomot is élénkebbre festették, nincs vele semmi baj. A formája meg tetszik nekem. Nézzen csak át a túlsó oldalra, az ott épült lakóházak sem nagyon illettek volna bele a régi óbudai hangulatba. Hallottam hogy le akarják bontani, de annyi pénzt pocsékolnak manapság el, és szinte mindegy, hogy magánpénz vagy állami. Én azon a véleményen vagyok, hogy nem szabad így pazarolni.

- Ne az én véleményemet kérdezze - mondja egy másik hölgy. - A Ráday megmondta, hogy ronda. Bár az igazat megvallva, nekem nincs vele semmi bajom. Azt mondják, át fogják festeni. Talán az használ neki. Hogy kinek juthatott eszébe éppen ez a kék?

Az építés története elég kalandos. Az építtető az eredetileg itt állt házat engedély nélkül lebontatta (200 ezer forintos büntetést kapott), majd két évvel ezelőtt a kerületi önkormányzat jóváhagyta a benyújtott tervet. Eredetileg irodák és a Kolosy téren megszüntetett posta kapott volna helyet benne. (A terv gondos előkészítését jellemzi, hogy a Posta azért lépett vissza, mert az emeleten kellett volna berendezni a várhatóan forgalmas hivatalt.)

Végül egy egészen más terv győzedelmeskedett, és annak alapján épült föl a ház: egyáltalán nem vették figyelembe az óbudai rekonstrukció szempontjait, tehát azt, hogy az épület illeszkedjék a Bécsi úton lebontottak helyére kerülő házak közé. Sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy egységes stílus lett úrrá a Bécsi úton. Nem véletlen, hogy ha építészt kérdez az ember, nehéz tőle nyomdafestéket tűrő véleményt kapni a környéket illetően. "Giccses, minden ok nélkül aszimmetrikus, a stíluselemeket rögtönzésszerűen keveri, fölösleges, oda nem illő cicomákat alkalmaz. Az eklektikus építésnek is megvannak a szabályai, amelyekhez egy építésznek legalább a látszat kedvéért illik magát tartania." (A fenti vélemény alapján mutatom a kétcekkeres hölgynek, hogy csak ablakmegoldásból hat- vagy hétféle van a házon. - Hát, ha így elemezni kezdjük - mondja -, akkor igaza van, látom én is, de ha csak úgy elmegyek mellette, nem tűnik föl.)

Ráday Mihály május közepén a parlamentben interpellált az ügyben a belügyi államtitkárhoz. Az épületet annak példájaként emlegette, hogy bárki felépítheti önkormányzati engedély nélkül, a műemlékvédelmi hatóság tiltakozása ellenére a saját ízlése szerinti épületeket, és nem kell félnie komolyabb büntetéstől.

Ha a frissen elkészült kék házat lebontatnák, ez jelentős precedens volna az engedély nélküli építkezők számára. Ugyanakkor viszont harmincegy vállalkozó adott eddig pénzt az építkezéshez, és ők ragaszkodnak ahhoz, hogy minél előbb megnyithassák az üzletüket ezen a forgalmas helyen. A harmadik kerületi képviselőtestület tehát nem állt könnyű döntés előtt. Végül is csekély ellenszavazattal úgy határoztak, hogy fennmaradási engedélyt adnak a háznak. Viszont példátlanul nagy bírságot szabtak ki. A bírság összege az eredeti tervtől eltérő építési megoldások költségének (anyagköltség és munkadíj) ötven százaléka. A szakértői jelentés a napokban készült el, e szerint a büntetés húszmillió-ötezer forint. Emellett kötelezik az építtetőt a tető átalakítására úgy, hogy megfelelően csatlakozzék a mellette most épülő házakhoz. Másrészt - mondja a verdikt - az épület színezésére új tervet kell készíteni és engedélyeztetni az önkormányzattal.

A kék ház tehát megmarad, csak éppen nem lesz többé kék. Majd meglátjuk, jobban tetszik-e, ha legalább a színe harmonizál a környezetével.

1993. július 23.

Kelen Károly

 

 

Az irodaház, amely meghökkentő

Sárgaréz lámpák, zöld korlátok

Valahogy úgy, ahogy Móricka fejében is mindig ugyanaz a gondolat rója újabb és újabb köreit, Makovecz Imrének is mindenről a templom jut eszébe. Ez nem is feltétlen baj. Ha eltekintünk a legtöbb épületének eszmei hátteret adó steineriánus gondolattól, életfázós, ősmagyar-jurtázós ideológiájától, többnyire egyedi formavilágot teremtő invenciót, ritka eredetiségű építészeti gondolkodásmódot, figyelemkeltő kvalitást tapasztalunk. És ez jól van így. A megépült ház úgysem az övé többé, csak a gondolatai. Az előbbit birtokba veszi a megrendelő, a városlakó közönség besorolja környezetének érdekességei közé. Kit érdekel ma már Lechner Ödön keletieskedő nemzeti romantikája, ha szeretjük az Iparművészeti Múzeum vagy a nemrég fölújított Postatakarék épületét. Szándékolt üzenetéből semmi nem jön át, a járókelő saját fantáziájába integrálja szokatlan formáit, díszítéseit. Így járhat Makovecz is, ha építészete mögül kimállik a homályos malaszt, személye mögül az aktuálpolitikai izgalom. A Szentkirályi utcai üzletház azonban nem sorolható a makoveczi életműbe. Terveit ugyan az iskolateremtő mester jegyezte, sok részletét Bata Tibor, a Makons Kft. munkatársa dolgozta ki. Makovecz a fő hangsúlyok, az alapötlet atyja, a többi..., no de ez maradjon a jövő filológusaira.

Oly sok szabad térbe tervezett önálló épület után a Makovecz-műhely bebizonyította, hogy képes megbirkózni a foghíjtelek-beépítés funkcionális szempontokat szem előtt tartó nehézségeivel. Ez az irodaház, a közel 3000 négyzetméter bruttó terével éppoly jól tud majd működni, akár a legtöbb az elmúlt öt év tradecenter típusú házai közül. Belső kialakításában nincsenek nagy ívű ötletek, szűk átriumos udvar köré szervezett összefüggő terek foglalják el az emeleteket. Csupán a két toronycsúcsba álmodott magánlakás szenvedte el a kiagyaltság csapásait; hosszú távon lakhatatlanok. Vendégek elhelyezésére azonban megfelelnek, akár egy szállodai apartman. A pince szabadon hagyott tégla- és vegyes kőfala kissé giccsesen, fugázva és álpusztultságot teremtő kiemelt vakolással várja azt, aki boltozott helyiségeiben vendéglőt nyit majd. A lépcsőház új, zöld korlátai illeszkednek a ház homlokzatán kitalált karakterelemek szelleméhez, élesen elütnek azonban a folyosói sárgaréz lámpák parvenü csillogásától.

A homlokzat megőrzött alsó két szintje a szokvány pesti ekletika alaphangját viszi az épületbe. A fölötte tornyosuló, hátraléptetett timpanonok motívumát azonban képtelenség komolyan venni. E két felület kapcsolatát, klasszicizáló szellemét a lábazat és a tornyok közötti formai távolság áthidalására találták ki. Az öblösödő homlokzat, illetve a kukoricacsutkára emlékeztető tornyok indiai templomok tömegformálását idézik.

A Szentkirályi utcai új irodaház meghökkentő és megszerethető alkotás. Szerethető a homlokzat formai zűrzavara, amelyet a fővállalkozó Középületépítő Rt. akár a térhasznosíthatósági szempont rovására is vállalt, és szerethetők égbe törő, kivagyi tornyai. Ha van a posztmodern eklektikában valami, ami méltán bosszanthatja a konzervatívokat, azt paradox módon épp a nagy organikus házában lelhetik meg maguknak.

1993. november 23.

Bojár Iván András

 

 

Rózsás és ragacsos ház a Kálvin téren

Csontos Csaba négycsillagos szállodája

Az első demokratikusan választott kormány megalakításnak havában - istenkém, már négy esztendeje - nyitotta meg magát a külföldi vendégek előtt a Korona Szálló. Milyen rövid is néha négy hosszú év, s másképpen pedig milyen kevés egy szálloda életében. Arra mindenesetre pontosan elegendő, hogy a kezdetben oly bántó jajzöld-rózsaszín színpárosítás, amely az épületet kívül és belül uralja, összeérjen kissé a reggeli és délutáni forgalmi csúcsok reátelepedő piszkától.

A Kálvin téren álló, három különálló szárny kapcsolódásából létrejött objektum 22 000 m2-en helyezkedik el. Legjellegzetesebb, tornyos főépületével szemben, azzal kétszintes híddal összekötve álló másik szárnya szintén szálló, de bérirodák is helyet kaptak ott, meg gyorsvendéglő a földszinten. A passzázs árkádjai alatt bérüzletek sorakoznak. A komplexum harmadik szárnya, a garázsépület - egy lakóház közbeiktatásával - a Magyar utcában áll, a főépülethez csak pincerendszerével kapcsolódik. A négycsillagos szálloda technikai igénye, az eredetileg rendelkezésre álló telkek bonyolult viszonya rendkívüli feladatok elé állította az építészt, Csontos Csabát. A szerteágazó funkcionális követelmények egységes rendszerré alakítását sikeresen oldott meg. Két beszédes motívum árulkodik a tervezés során kiindulásnak szánt koncepcióról. A két szállodai tömb között feszülő vashíd nem csupán a közvetlen közlekedést szolgálja, de formájával visszautal az egykori Kecskeméti kapura, amely valahol itt bontotta meg a városfalat. A Magyar utcában álló garázs alagsorában e fal maradványai ma is felfedezhetők, csakúgy, mint a többi környékbeli házban. Az épület szinte túllépett az áthidalással. Az utca életébe kapcsolódva, jelenléte városi léptékben is meghatározóvá lett. Annál sajnálatosabb a már említett színpáros kiválasztása, valamint a szálló nevét adó korona - tornyon kialakított - cikcakkos motívumának végigfuttatása a ház díszítő rendszerén. Hiába jók a tömegarányok, a városképi elhelyezkedés, a torony és a hidacska kellemes sziluetthatása, a ház lábazati szakaszára tapadó, zöldre festett és hegyesen meredező alumíniumkasztlik, mint megannyi befordított telefonfülke, szétverik a jól megkomponált összhatást. A német és osztrák külvárosok olcsó előregyártott elemes rendszere sehogyan sem képes kiszolgálni a pesti Belvárost meghatározó franciás eklektikába illeszkedő homlokzati díszítést. Az elemek közötti hézagok szervetlenül bontják vízszintes síkokra a függőleges hangsúlyú felületet, ekképpen sugallva vékonypénzűségre hajló kompromisszumot a nagyvonalúságot ígérő építészeti szándék mellé. Hiába futnak végig a házon (a lábazati szakaszon vájatolt) komolykodó lizénák, zárják akadémikusan szigorú timpanonok az ablaksort szemöldökeikkel, ha mindezek nem a színezés játékosságában olvadnak fel, hanem belefulladnak a részletkialakítás és rossz festés bornírtságába. Ilyet utoljára Syrka, a finn dizőz családi fészkében lehetett tapasztalni a Picasso kalandjai című svéd filmben. S a ház belseje még inkább ezt sugallja. A belsőépítész, Detre Villő rózsaszín és ún. vízzöld erezetű kvázimárvány oszlopai nehézkednek az ugyanilyen színekből összeálló, sakktáblás padlócsempékre. Hasonló harmóniában olvadnak össze a bútorok virágos huzatai a bennük ülő stájer asszonyság takaros nejlondzsörzé ruhájával. Az enteriőrök művészi kialakításában kizárólag Somogyi Győző grafikai sorozata éri el a minőség magasabb fokozatait. A B épület földszintjén húzódó gyorsétkezde falát kitöltő szekkó, Dienes Gábor munkája, a festő egykori képi világának totális feloldódása ebben a rózsás-ragacsos madártejben.

Négy esztendő azonban nem nagy idő egy ház életében. A szerkezet és a meghatározó tömegek jók, a homlokzat csicsája hamarosan szürkébe vált, a belső designján pedig még lesz alkalom javítani.

1994. március 25.

Bojár Iván András

 

 

Elnémult vurlicer a Keletinél

Különös folyamat, amikor a város építészetét következetesen figyelő ember apránként engedékenyebbé válik olyan épületekkel szemben, amelyeket korábban utált. Az épület szerkezeti vagy koncepcionális választásainak megértéséhez szükséges empátiával lassan elmerül a fölismert részletproblémák között; jólesően nyugtáz apróbb sikereket, mialatt fától az erdőt alapon elveszti a rálátás képességét. Alkotó és kritikus között rendszerint ez a klasszikus vita: a kívülálló az egészet bírálja, a tervező pedig a legyőzött akadályok, a jól megoldott bonyolult feladatok sokszor nem túl látványos eredményeivel védekezik. Épületek esetében különösen ellentmondásos álláspont a bírálóé, egyszerre állhat a járókelők oldalán, s friss szemmel, a homlokzati kulisszák mögötti tartomány iránt közömbösen is ítélhet. Ám, ha érteni is szeretné a formai megoldásokat indokló, vagy azokkal semmilyen közösségben nem lévő szerkezeti vagy reprezentációs funkciókat, vagyis visszaaraszol a ház megszületését magyarázó és az adott formákkal kialakító kiindulási ponthoz, az intellektuális gyakorlat során szinte maga is átéli a tervezés, teremtés élményét. Beleszeret gondolatmenete tárgyába, önkéntelenül is felnagyítja a közvetlen élmény szempontjából lényegtelen tervezői lelemények szerepét.

Valahogy így huny ki a kritikusi indulat, így veszít lendületet a kezdetben még oly kérlelhetetlen esztétikai szigor. Mit lehet kezdeni olyan épületekkel, amelyek, ha következetesen lehetne őrizni minőségi szempontokat, talán szóba sem kerülnének, mert messze alatta állnak a még éppen értékelhetőnek, ám ott virítanak valahol szeretett Budapestünk némely főterén. Miként ott csillog, szikrázik, akárha flipper lenne, vagy a forgalom zajában elnémult vurlicer, az Arzenál Áruház is, a Keleti Pályaudvar mellett.

Jól emlékszem hogyan fogtam a fejem két évvel ezelőtt, amikor a talmiság emlékműve először szórta olcsó csillámait szemembe. Ilyen nincs, ezt nem lenne szabad, dohogtam az ifjúság türelmetlenségével akkor, s lám, e két gyorsan pergő esztendő elég, mára belátóbbá, engedékenyebbé koptatott a tapasztalat, a szememet, agyamat zsúfolásig töltő rossz házak emlékképei. Működik az "ahhoz képest" opportunizmusa máris, pedig be jó is lenne reszkető kézzel írt névtelen levélben illetékeséknél tenni javaslatot; bontsák le, kérem szépen. Ezt is, meg még vagy ötven hozzá hasonlót.

Inkább ne legyenek többé, mert jelenlétükkel silányabbá formálják a város omladékaiban is érzékelhető esztétikai minőségét. Egyedinek, elszigeteltnek tűnő sikerületlen kísérlet helyett az Arzenál és társai lassan összeérnek, kihívó homlokzataikkal, komplexusos nagyzolásukkal városképileg is meghatározó szövetté szerveződnek. Rossz arányok, a környezettel szembeni rossz viszony, s mindenekfölött a legbántóbb és legmegfoghatatlanabb tulajdonság, a rossz ízlés eluralkodása ez. S miként egykori nagy szakállú tanítónk írta volt, a mennyiség egyszer csak minőségbe csap át; esetünkben a minősíthetetlen minőség minőségtelenségébe.

Precedenssé válik, ne adj' isten hagyománnyá, kulturális örökséggé nemesíti a jótékony idő. Megéljük, hogy unokáink értéket lelnek maguknak benne, mint a hatvanas évek a szecesszióban, a kilencvenes pedig a szocreálban.

Egy korszak anyagokból gyúrt, emeletekké, falakká, homlokzatokká, végül pedig új hangulatú várossá formált szellemét leírni, persze nem lehet. Nem is érdemes. Az építészeti arzenálosodás azonban a hétköznapokban fenyegető veszély. Jól vigyázzon, aki tud, különben jaj nekünk!

1994. október 7.

Bojár Iván András

 



A térítőtemplom - az egyetlen hattyú

A mai Budapest átalakulását majdan regösénekekbe foglaló várostörténészek minden bizonnyal ízes rigmusokkal fognak megemlékezni a manapság új feladatokhoz jutó városi kivezető utakról, külső körutakról. A látványos folyamatról, amelyben az üzleti élet birtokba veszi ezeket a feljavított infrastruktúrájú külsőbb területeket is, egyúttal kisodorva oda a Belváros igényes látványvilágát, annak világnemzeti és pénzuralmi reprezentációját.

Állt egykoron a Hungária körút és Egressy út sarkán egy jókora, bánatos üzemépület, amelyben vájtszemű ingatlankereskedők és nagy fantáziájú építészeik Manhattan távol tündöklő fényeinek honi pislángjait látták meglobbanni. S, ahogy Hrabal mondaná; "így vált valósággá a hihetetlen" - a rút kiskacsa csodálatos sudár hattyúvá cseperedett. A háromemeletes vasbeton vázat tükröző üvegruhába öltöztették, hátsó szakaszát megtoldották egy lépcsőházi traktussal, elé pedig lépcsőtoronyból és fogadócsarnokból összeszerkesztett higtech patio került. A napocska egyik csápocskája is örömmel fickándozik immár a megújult ház feszes élein, méltóságos hajlatain. A környező térségek eddig is szomorú, zömmel szocreál tömbjei pedig még szomorúbban tekintgetnek a közibük csöppent hercegkisasszonyra.

Az, hogy az egykor dicsőbb napokat látott volt Kontrax-székház egy új korszak első hírnöke lesz-e, avagy megmarad a környezetét csúfondárosan lesajnáló, azzal semmiféle közösséget nem vállaló épületnek, ma még nem tudható. Reménykedjünk az első verzióban, mindannyian akkor járunk jól. A Hungária körút kétségkívül megújításra szoruló összképe is, no meg azok az építészek, akiknek köszönhető az egyelőre kakukktojásszerű épület minden vitathatatlan belső értéke. Mert a Kontrax-ház jó épület. Bármely jelentősebb gazdasági erejű nyugati nagyváros hasonló funkciójú és igényű épületsorába helye lenhetne. Technikai értelemben minden olyan szolgáltatásra képes, amely egy korszerű irodaháztól elvárható, építészetileg pedig egy csipetnyivel még ennél is több. A Molnár Péter vezette építészcsoport - Sylvester Ádám és Varjai Tamás - nem csupán az adott tömeg által meghatározott formai korlátokon lépett túl, de a részletformákra, apróságokra ügyelve a honi körülmények közötti legmagasabb színvonalon valósította meg a brilles nyakkendőtűtől a hatszázas Mercedesen át az üvegfalú székházig ívelő tárgy- és környezetkultúra rá eső részét. A háromemeletnyi belmagasságú recepciós tér fölött betonbélésű acélpillérek közé feszülő igazgatói iroda ötlete szellemes és rafinált. Olyan gondolat, amely az építészet valódi ízét közvetíti a jelenkori tervezés bátortalan, s a hagyomány meg nem értésétől szenvedő gyakorlatába. Egyenértékűen vezeti át az épülethéj formáit a belsőépítészeti kialakításhoz. Heimi Velez chicagói belsőépítész kevés alapformára és a szürke néhány tónusára következetes rendszert komponált, amely úgy határozza meg a belső terek korrekt, üzleti atmoszféráját, hogy lehetőséget hagy akár az irodabútorok cseréjére is. A közösségi terekben, sőt irodák folyosóin is helyet kapó sötétszürke gránit műanyag díszítőelemekkel párosul. S ha első olvasatban szokatlannak tűnik is ez az anyagpárosítás, a látvány, az elemek változékony és előnyös használhatósága, a terek hangulata feltétlen meggyőző. A ház külső jellegével azonos minőségű belső alapvetően diszkrét kulisszaként működik, noha a mostanában már bérirodaházként működő ház földszintjére költöző új cég épp a napokban számolta föl az egykori bemutatóterem teljes berendezését. A hazai design szegényebb lett ugyan egy jelentős enteriőrrel, ám bármilyen szomorú - hogy végre okosat is mondjunk -, az élet nem áll meg. S hogy miként formálódik majd a modernitás eme barbárok közé hozott térítőtemploma, azt már csak a majdani regösök édesbús dalaiból tudhatni meg.

1994. március 08.

Bojár Iván András

 

 

Az öregedés haszna

Az elmúlt öt-hat év során megépült, s alapvetően a gazdasági rendszer átalakulásának betudható új reprezentációs formákat hordozó középületek - ha léptékeikben szerényebb módon is - többnyire a Nyugat-Európában ma honos építészeti modernitás formavilágát közvetítik. A nem hatalmas állami beruházási programok keretében létrejövő házak zöme nem frekventált, városképileg kevéssé szembetűnő helyen áll. Inkább egy-egy - belvárosi szűk - utca képét, hangulatát határozzák meg. Egyelőre még az e házakhoz tapadó újdonság élménye dominál, de a megszokásukat követően már a városbéli létezés alapélményéhez szorosan hozzátartozó, elszigetelt mikrovilágok szerveződési pontjai lehetnek. A bérirodaházakban, kisebb - házsorba állított - szállodákban a korábbi csöndes utcákhoz képest viszonylag eleven élet zajlik. A gyakori mélygarázsokkal megnövő helyi forgalom olykor pezsgő, máskor zsúfolt hatást kelt. Csak vélt benyomásaink lehetnek arról, hogy e polarizált, sok apró központú élet miféle új városélménnyé áll majd össze. Néhány olyan - még az átkosban felépült - ház azonban, amely apránként beleöregedett a fentihez hasonló városi funkcióba, képet adhat a későbbi átminősülés mivoltáról. A Fő utca elején, közel a Clark Ádám térhez már a nyolcvanas évek elején (1983) olyan irodaház épült, amelynek tömegformálása, anyaghasználata, a várostestbeni elhelyezkedése előrevetített egy keveset a mai átalakulásból. A kétsávos utcát övező viszonylag magas, öt-hatemeletes házsorok csőszerűen szűkített látószögében - autóval érkező számára - hirtelen kitárul itt a tér. Derékszögben megtörő tükröző, homogén függönyfal középkori romot karol át. Az autós alig néhány pillanat alatt fogadja be a látvány kétpólusú (modern és régi) üzenetét, máris gurul tovább. A házsor házainak egynemű sorában egyetlen jellegzetes építészeti gesztus élménye ez, megjegyezhető felkapott-átvett hangulatként magunkban továbbvihető benyomás. Semmi rendkívüli nem történt, pusztán egy apró atmoszférikus elem, parányi íz gazdagította, s hatotta át az észleletek azon sokaságát, amelyeknek a mindennapokban összeálló együttese tesz bennünket elkötelezett helybelivé.

Pedig Gereben Gábor és Csoma Zsófia háza nem rendkívüli. Technikailag - a nyolcvanas évek eleji viszonyokból következően - meg sem közelíti a mai irodaházak komfortját, funkcionális színvonalát. Vörös téglás burkolata, zöld oszlopai és korlátai akkor talán valamiféle frissességet képviseltek, mára az építészeti köznyelv alapszókincsét alkotják. A legfelső, hetedik emeleti szinten elhelyezett gépház szabad láttatása nem csupán a kötelező robbanófelület szempontja miatt jött létre, esztétikai értelemben a high-tech szerkezeti-technikai szépségeszményének érvényesítése miatt is. Ez a motívum mostanra mókásan hat, ha összevetjük az általánosan elterjedt bonyolult és szerteágazó épületgépészeti megoldásokkal. Formailag viszont logikusan következik a függönyfalas rendszerből. Ez az összefüggő tükröző falsík, minden hibája ellenére, ma is helyénvaló. Csupán a minden második vízszintes üvegsáv ablakos megosztása ront a kimért raszterháló belső arányain. Mivel tudható, hogy az épületben nincs légkondicionálás, ennek is érthető oka van; az üvegfalon belüli ablakok biztosítják a kiváló Fő utcai levegő belső áramlását.

A tükrözés mint a múlt rekvizitumaival, a környék ódon épületeivel szembeni alázatos igazodás szándéka jól érvényesül az épületet körülvevő egységesen kialakított térségen. A háztól kissé távolabb, a járda mellett három zöld színű zászlótartó rúd áll, a szomszédos lépcsős kis utcát szintén vörös téglaburkolatú fal kíséri. Semmi luxus, semmi flanc. Nincs meghökkentő eredetiség, lenyűgöző ötlet sem - mindössze jól példázza azt a folyamatot, amikor egy ház anyaga és a szemlélő (valóságos és ízlésbeli) optikája összeért. Ez a tendencia azonban a házzal szemközt megépült Francia Intézet és az azt körülvevő térség kialakításával zárult le. Minden korábbi megoldás ezáltal nyert visszamenőleg is értelmet.

1994. április 22.

Bojár Iván András

(A házat azóta lebontották. A szerk.)




Mai Manó műteremháza

A Nagymező utca 20. szám alatti hatszintes ház egyedülálló építészeti és fotótörténeti nevezetesség Budapesten. A palotaszerű épületet Mai Manó császári és királyi udvari fényképész építtette. A terveket 1894-ben Nay és Strausz építészek készítették, s a ház előcsarnoki mennyezetfreskóján lévő dátum szerint még ebben az évben felépült Mai Manó műteremháza, ahová gazdag nagypolgárok jártak fényképet készíttetni. Az épület utcai szárnya a pincétől a padlásig a fényképészműterem céljait szolgálta. Az iroda és a lakás az első emeleten, a fogadóterem, amelynek festett üvegablakait Róth Miksa készítette, és a napfényműterem a másodikon volt. A fény az üvegezett, ferde üvegtetős, zárt erkélyen jutott a műterembe (amelynek vendége volt Ferenc József, Kossuth Ferenc, Bartók Béla és a Habsburg főhercegek is). A harmadik emeleten szobák, a tetőtérben műtermek és a retusőrök, színezők, másolók szobái voltak.

Az épület homlokzatát zöld-sárga mázas Zsolnay-majolika borítja, feljebb kváderes és ornamentális díszek és két Zsolnay-féle pirogránit szobor.

A harmadik emeleti terasz homlokzatát kerámialapokra festett freskók díszítik: a fényképészetet és festészetet jelképező allegorikus nőalakok, kezükben festőpaletta, fényképezőgép és reflektor. Az emeletre márványlépcső, a tetőtérbe öntöttvas csigalépcső vezet.

A századforduló budapesti fényképészetét reprezentáló műteremház 1930-ig Mai Manóné nevén volt. Az épületet később Rozsnyay Sándor vette meg, aki beépítette az udvart, s megnyitotta a híres Arizona mulatót, amely 1944-ig működött. A épület később raktár, majd a Básti Lajos vezette Irodalmi Varieté otthona lett. 1979-től a Thália Színház tulajdona.

Veres A. Pál fényképészmester vetette fel először, 1931-ben, hogy a Nagymező utca 20-ban be kellene rendezni a "fotográfusok kultúrházát".

Idén tavasszal nyílt meg a Mai Manó Fotógaléria az épület félemeletén. A galéria kortárs és régi fotográfiákat, szakkönyveket, kiadványokat árusít, és információs irodaként működik. Az elképzelések szerint a későbbiekben ez az épület lesz a Fényképészek Háza, amely hármas funkciót látna el. Itt kaphatna helyet a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum gyűjteménye, amely az ország egyetlen fotós szakmai könyvesboltjaként és antikváriumaként vesz és elad régi és új fényképészeti könyveket, újságokat. Ezenkívül a múzeum mindenféle, fotózással kapcsolatos dokumentumot, negatívot, fotós eszközöket gyűjt a kezdetektől napjainkig. A nemrégen megnyílt Mai Manó Galériában a kecskeméti múzeum minden szolgáltatása elérhető.

A Fényképészek Háza közép-európai fotóközpontként működne, fényképészeti szolgáltatásokkal, és szervezné a térség fotóművészetét, riporteri és alkalmazott fotós tevékenységét. A New York-i International Center of Photography mintájára tervezett központ kiállításokat rendezne, előadótermeket, kisgalériákat, információs irodát, könyvesboltot, antikváriumot és műtermet, az egykori Arizona mulató termeiben pedig kávéházat üzemeltetne. Az épület ismét visszakapná eredeti rendeltetését, a fotográfia szolgálatát, műemlékként pedig a századforduló Budapestjét képviselné.

A tervekből egyelőre a Mai Manó Fotógaléria és a félemeletre vezető lépcső rendbehozatala valósult meg.

A szervezők egy figyelemfelkeltő kiállítás megrendezésén és egy éjjelnappali lépcsőházi tárlat kialakításán dolgoznak, amely Mai Manó munkásságát mutatja be. A galéria információs központjában elérhetők és kutathatók lesznek a magyar fotográfia különböző köz- és magángyűjteményekben szétszórt emlékei is.

1995. október 20.

L. K.

 

 

Most őszintén, ki figyeli a portálokat?

Beszélgetés Sajó Imre építésszel

Most őszintén, ki figyeli a portálokat? Autóban araszolva a zsúfolt pesti utcákon, a tömött villamoson tovazötyögve legfeljebb az tűnik fel, ha az egyenszürke belpesti-belbudai házon hirtelen fehérre meszelt folt támad, benne a hívogatónak szánt kirakattal, boltbejárattal. Ezt megjegyezzük. De talán akad még valami, ami mércének tekinthető: bizonyára mindenkinek van olyan utcája, tere, körútdarabja, ahol - inkább mint máshol - jól érzi magát. És ez nem utolsósorban az épített környezetnek, a szemmagasságban, karnyújtásnyira fellelhető portáloknak köszönhető.

- A városvédők szempontjából talán az lenne a kívánatos, ha minden portál visszanyerné eredeti formáját. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az elmúlt ötven-száz év alatt a város is gyökeresen megváltozott: a járdát elfoglalták az autók, a por és a korom átszínezte a homlokzatokat. Más lett itt az élet, s gyakorta előfordul, hogy a megváltozott épülethez megváltozott portál illik - mondja Sajó Imre építész, a "kis magyar portálkalauz" szerzője. A beszélgetés azonban hamarosan elkanyarodik a portáltipológiától, és a mindennapjainkat átszövő "városlélektani" kérdésekről folyik tovább.

A tervező szerepe a városképet meghatározó portálok kialakításában.

A megismerés elkerülhetetlen része a tervezésnek - véli Sajó Imre. Arra a tervezőre már nyugodt szívvel rá lehet bízni bármilyen munkát, aki magába szívta a budapesti levegőt, érzi a város atmoszféráját - és megvan benne a kellő elszánás. Ugyanis a divat, a nyugati példa nagyúr. A multinacionális cégek dömpingszerűen öntik ránk városképet alakító termékeiket, ám ahhoz, hogy az eredmény szervesen a városhoz tartozzon, felettébb ügyesnek is kell lenni.

A szellemes alkotás szükségessége.

- Tegyük fel, hogy valaki megrendel tőlem egy igazán gazdag portált (jó, erre azért nincs nagy esély). Apait, anyait bele lehet adni, nyugati technológiát, veretes anyagot, fémet, fát, üveget és márványt. Mégis: kell hozzá gondolat is. Én azt tartom ideálisnak, ha a tervező az adott helyzetet végiggondolva dolgozik és nem pusztán jól bevált patentekből.

Budapest portálhelyzete.

- Igazi portálépítészet ott van, ahol pénz is van. Ebből a szempontból a Váci utca a legérdekesebb példa: Ezen az üzletileg is rendkívül frekventált helyen egyetlen tulajdonos sem engedheti meg magának, hogy lepusztult, észre sem vehető kirakat álljon a boltja előtt. Az ottani portálok között is van persze szellemes és szellemtelen, de egytől egyik reprezentálnak valamit. Ami azt illeti, számomra talán mást, mint ami az eredeti céljuk volt: én úgy látom, az az életminőség, amit ez a kirakatutca kifejez, már távol áll a budapesti emberek többségétől. Innen már kiszorultak mindazok az üzletek, amelyekre a mindennapokban szükség van: a hentes, a suszter, a cipzáros. A városnak ezen a részén már viselkedni sem tudunk: a régtől megszokott gesztusok itt nem érvényesek.

Az utca, ahol jól érezzük magunkat.

Kicsit meglepő, de Sajó Imrével egyszerre soroljuk: Mester utca, Ráday utca, Baross utca (mármint a körúttól kifelé). Igen, ezekre a helyekre gondolva valami békés nyugalmat érzünk.

- Otthonos szegletei ezek a városnak - mondja Sajó Imre. - Valószínűleg azért van ez így, mert itt még valóságos élet folyik. A beruházók nem egyszerre rohanták le sajátos érdekeikkel ezeket az utcákat, az átalakulás folyamatos. Itt is van jó és rossz építészeti megoldás, de a kapaszkodók biztonságérzetet nyújtanak.

Mi lesz itt?

- Úgy hiszem, Budapest azért lassabban fog átalakulni, mint a mostani tendenciákat látva gondolnánk. A frekventált területeken persze tanúi lehetünk a hirtelen felvirágzásnak, de a város, ahol valójában élünk, talán velünk egy tempóban változik majd meg. Azt gondolom, a lelkünknek is könnyebb lesz így - mondja az építész.

N. Kósa Judit

Budapest portálformái

Kivetőpántos műhelyportálok

Budapest talán legrégibb portálbeépítései ezek a reggelente kinyíló, majd estére behajtogatott spalettás üzletek, melyek a kevés szegecselt, vaslemezes ajtó kivételével fából készültek, hagyományos keretszerkezettel, míves pántokkal, veretekkel. Nyitott állapotukban a homlokzat földszinti részét kitöltve reklámozhatták a különböző mesterségeket, műhelyeket.

Dobozos kirakatbeépítések

A modern építészet hatása karakteres beépítési formát hozott a portálépítészetben is. A kirakat szinte mindig mint nagyméretű akvárium különül el az épület egyéb szerkezeteitől. Sima, nagyvonalú felületek, funkcionális rend, szerkezeti profizmus a jellemzői.

Kétszintes portálok

A kétszintes portálokat homlokzati méreteik, valamint látszó vagy rejtett osztófödémeik miatt külön is kezelhetjük. Szembetűnőek nagyméretű üvegfelületeik, filigrán tartószerkezetük.

Ablakbeépítéses portálok

Ez a típus képviseli az átmenetet. Az ablak és a kirakat között hagyott egyenes vagy íves záródású nyílások adják a beépítés keretét. A fa- vagy acélszerkezetű nyílászárók tagolását a kirakatablak jellege, valamint a bejárati ajtó elhelyezkedése határozza meg. A beépítés síkja többnyire a főhomlokzaton vagy attól nem sokkal mélyebben képez fülkés keretet. A parapet lehet az épület saját lábazata vagy a portálbeépítés része. A vastag főfalak alkalmas teret kínáltak a kirakatok vitrinszerű, zárható beépítésére.

Vegyes beépítésűek

Ebbe a csoportba azokat a portálokat soroltam, amelyek az eddig taglalt fajták köztes vagy öszvér kombinációi. Két karakteresen megkülönböztethető típusa a szabad nyílásba épített dobozportál és a redőnyszekrényes ablakbeépítés.

Redőnyszekrényes faportálok

A budapesti utcák karakteres beépítései ezek az épületből kitüremkedő, a homlokzatot elborító nagy testű, faragott szekrények. Ez a beépítési forma vesz legkevésbé tudomást a befogadó épületről. Önálló karakterének fő jellemzői az utcára enyhén kibillenő, nagyméretű festett feliratokat hordozó, faragott párkányú rendőnyszekrény és a homlokzat elé, a járdára is kilépő kirakatburkolat.

Egyebek

A portálok közül egyesek szervesen összenőttek a befogadó épülettel, az együtt-tervezettség és az anyaghasználat, homlokzati megjelenésük és építészeti karakterük elválaszthatatlanná és megmásíthatatlanná teszi viszonyukat. Ezekre mondhatjuk jobb híján, hogy szerves portálok.

Jelenkori tendenciák

Bioportálok

A zöldmozgalmak erősödése, a reformtáplálkozás térhódítása, a természetgyógyászatba vetett hit nyomot hagyott a portálépítészeten is. Egyre-másra jelennek meg a natúr fából álló, hagyományos kézműves munkával készülő, tradicionálisan bútorszerű portálszerkezetek. A légszennyezettséggel dacolva hirdetik, hogy jövőnk természetes, értékrendünk hagyományos.

Kontúrportálok

Kontúrportáloknak nevezem azokat a portálbeépítéseket, ahol az üzlet birtokhatárainak kijelölése volt a legerősebb szándék. Ez egyszerűbb esetekben a tulajdonon belüli homlokzati falmező elütő színű átfestésével, igényesebb portáloknál új burkolattal vagy plasztikus előépítménnyel kereszteződik.

Újacél portálok (New Steel)

Ezek az új stílusú portálok egyre több megbízót hódítanak meg dinamikus megjelenésükkel, a figyelmet erőszakosan felkeltő lendületükkel. Gesztusaik középpontjában a kifejezés szabadsága áll, a hagyományokkal szakítva sohasem volt mintákat követnek. Anyaguk szerint többnyire acélból, üvegből és egyéb rideg anyagokból készült dekonstruktivista szerkezetek.

Oszlopos portálok

Egyes tervezők legfontosabb szándéka a bejárat hangsúlyozása. Mint szakrális terekbe, úgy léphetünk be - "diadalívek" sorfala között - vágyaink piacára. Ezek a kapuzatok rendszerint leállnak a járdára, ritkábban visszahúzódnak a homlokzati sík mögé. "Nyitva van az aranykapu, Csak bújjatok rajta!"

1994. május 13.

 

 

A Hundertwasser-ügy folytatódik

(Munkatársunktól)

Egy év múlva lejár a Fővárosi Levéltár leendő székházára kiadott építési engedély. A XIII. kerületben, a vizafogói lakótelep és az Árpád híd közötti területen megépíteni remélt új levéltári központ, ismertebb nevén a Hundertwasser-ház kiadásai nem szerepelnek a főváros idei költségvetésében. Az építés költségeit tavalyi árakon 2,1 milliárd forintra becsülték. Novemberben a Fővárosi Közgyűlés felfüggesztette a beruházást, s úgy határozott, állami támogatást pályáz meg. A kért kormányzati hozzájárulás a költségek kétharmada, 1,4 milliárd forint.

A levéltárban őrzött anyag több mint fele nem önkormányzati, hanem állami szervek irataiból áll, ezért gondolták úgy a város vezetői, hogy az új székház megépítéséből a kormánynak is részt kell vállalnia. Azt, hogy az új épületre szükség van, senki nem vitatja, a levéltár jelenleg öt telephelyen, rendkívül rossz körülmények között őrzi a körülbelül húszezer folyóméternyi iratanyagot. A főváros pedig kötelezettséget vállalt arra, hogy a levéltári raktárként működő hűvösvölgyi Szentföld-templomot 1997-re kiüríti, s visszaadja az egyháznak.

Az új levéltári központ engedélyezési terveit Péterfia Borbála Ybl-díjas építész vezetésével a Buváti mérnökei készítették el. Péterfia Borbála lapunknak elmondta, a tervezés során maximálisan figyelembe vették a levéltár speciális (légköbméterekre, raktárak elhelyezkedésére vonatkozó) igényeit. Az építési engedélyt kiadták, a kivitelezésre pályázatot írt ki a fővárosi önkormányzat. Utóbb a versenykiírást a beruházást felfüggesztő döntés miatt eredménytelennek nyilvánították. A kiadott építési engedély két évig érvényes, ha lejárta előtt a munka megkezdődik, az engedélyt meghosszabbíthatják.

Miközben a Buváti mérnökei a főpolgármesteri hivatal megrendelésére az engedélyezéshez szükséges tervrajzokon dolgoztak, Demszky Gábor felkérte Hundertwassert, hogy vegyen részt az új levéltár külső arculatának megformálásában. Az osztrák képzőművész vállalta a közreműködést. Tavaly áprilisban a városháza munkatársai egy sorozattervet át is adtak Hundertwasser stábjának.

A homlokzati terveken Hundertwasser néhány módosítást eszközölt. Április végén Hundertwasser bécsi menedzsere emlékeztetőt küldött a Városháza vezetőinek, amelyben leszögezte: a tervezés vállalásának feltétele, hogy a magyar építész elfogadja az együttműködés általa ajánlott módszerét.

Hogy ez alatt pontosan mit kellett érteni, azt ma már a fiatal építészek is anekdotaként mesélik jobb társaságban. Hundertwasser a nyarat hajóján, Új-Zéland partjainál töltötte. A Budapesten készült tervrajzok is oda érkeztek, amelyeken különféle javításokat tett, továbbá szabadkezes vázlatot rajzolt hozzájuk. A rajzokat faxon Bécsbe küldte, ahonnan is menedzsere továbbította a magyar fővárosba. Hundertwasser ceruzája többek között az épület tetejének adott új vonásokat. Elképzelései szerint a tetőre növényzet kerülne. A módosított tömegvázlatba egy átriumszerű udvar is belekerült.

Az eredeti tervek elkészítője, Péterfia Borbála levélben fordult a Főpolgármesteri Hivatal vezetőihez, melyben szerzői jogaira hivatkozva bejelentette: nem járul hozzá, hogy nevét a módosított tervrajzokon feltüntessék.

A megrendelőnek, esetünkben az önkormányzatnak szíve joga olyan díszítést kérni az épületre, amilyet akar, szögezte le lapunknak Péterfia Borbála. Az eredeti terveket elkészítő építész kérdésünkre elmondta, az önkormányzat megrendelését teljesítették, a tervrajzokat pedig a Főpolgármesteri Hivatal kifizette.

Bár a beruházást a városatyák döntése erre az évre befagyasztotta, az önkormányzat nem tett le a Hundertwasser-ház megépítéséről. Számolnak azzal is, ha a munka folytatódik, a hazai építészekkel kirobbant vita újra fellángol majd.

A magyar tervező mindenesetre úgy véli: a Hundertwasser-ügytől függetlenül nem volt hiábavaló a munkája, hiszen annak, hogy egy középület felépítésére állami támogatásért pályázhasson az önkormányzat, előfeltétele a tervdokumentáció és az építési engedély megléte.

1995. július 25.

 

 

Adták, felavatták, ellopták

A bécsiektől kapott ivókút története

Több szakaszra osztható a bécsi ivókút története - olvashattuk a Fővárosi Közmű című lapban. Még 1995 elejét írtuk, amikor a bécsi vízműveknél járt Várszegi Csaba, a Vízművek Rt. műszaki igazgatója. Tudatták vele, hogy egy díszes ivókutat ajándékoznának Budapestnek.

A műszaki igazgató megbízta a fejlesztési osztály vezetőjét, hogy készítsen tervet, hová lehetne felállítani a díszkutat. Károly András arra gondolt, hogy a Bécsi út valamelyik látványos pontján kellene a kutat felállítani. Megkereste a Buváti tervezőit, s az egyik iroda vezetőjével közösen tervet készítettek, az ajánlott helyszínnel. Egy német nyelvű anyagot is összeállítottak, majd a képes prospektust kivitte Bécsbe a fejlesztési osztályvezető. Walter Kling, a bécsi vízművek illetékes munkatársa és Hans Muhr professzor, a kút tervezője azonban azon a véleményen volt, hogy jó ötlet ugyan a Bécsi út, ők azonban jobban szeretnék, ha valahol a Belvárosban lenne a helyszín, például a Vörösmarty téren.

A második felvonás tehát a Vörösmarty térrel indult. Közelgett a bécsi és a budapesti főpolgármester találkozója, amikor szerették volna a kutat felavatni. Az V. kerületi önkormányzat azonban - a műemlék-felügyelet véleményére hivatkozva - közölte, hogy nem lehet a kutat felállítani a Vörösmarty téren. A kerületi főépítész támogatta ugyan korábban a tervet, ekkor azonban újabb helyszínt javasolt, a Vigadó teret.

Károlyi András azonban - tudván, hogy az ajánlott tér a világörökség része, s ez még más bonyodalmakkal járhat - újabb helyszínt keresett az V. kerületben. Meg is találta a Deák Ferenc utcában. Elkészültek a tervek, amelyek a Főpolgármesteri Hivatal nemzetközi kapcsolatok ügyosztályára kerültek. Itt a negyedik helyszínt is elvetették, s három újabbra tettek javaslatot. Az újabb három helyszínről hamarosan kiderült, hogy alkalmatlanok a célra. A főváros környezetvédelmi ügyosztálya ekkor kezdett érdeklődni a kút iránt, s újra a Deák Ferenc utcát javasolta helyszínül. Mivel addigra már többeket érdekelt az, hogy miként is néz ki a kút, Károlyi András elkezdte keresni. A fővárosi önkormányzat illetékes ügyosztályától megtudta, hogy már Budapesten van. Illetve nem is ott, hanem Galgamácsán, a Földgép Rt. hulladékhasznosító telepén. A Pyrus Kft. telepén meg is találta Károlyi András a kút egy részét, a lebúvónyílás díszfedlapját. A többi után megkezdődött a nyomozás, ami eredménnyel járt: Hans Muhr szobrászművész közölte, a kút igazándiból Bécsben van. A nyár elmúlt, közeledett az őszi főpolgármesteri csúcs. Villámgyorsan ütemtervet készítettek tehát a Vízművek Rt. szakemberei. Ekkor azonban újra bevágott a mennykő. Az V. kerületi önkormányzat ugyanis közölte, hogy a kút nem a Deák Ferenc utcában lesz, hanem a Fővám téren. De a Főpolgármesteri Hivatal úgy döntött, hogy a kút a Margitszigeten áll majd.

Gyorsan kellett cselekedni, a Vízművek megállapodott a Főkert Rt-vel, ez alapján szeptember tizenkettedikén kijelölték a helyszínt, három nap múlva kiásták a kertészek az akna helyét, újabb három nap elteltével megépült az akna, megkezdődhetett a víz bevezetése. Mire készen lett a műszaki beépítés a Margitszigeten, a kút is megérkezett. Huszonötödikére elvégezték a szakemberek a víz- és csatornabekötést, a beszabályozást, s hozzákezdhetett a Főkert a tereprendezéshez.

Elérkezett az ünnepnap. A bécsi és a budapesti főpolgármester október másodikán felavatta a díszkutat.

Az avatás szép volt, a kút is sokaknak tetszett. Indiai gránitból készült, szürkés-vörös erezetű, másfél méter magas kőtömbből, bronz kifolyóval. A kút tetszett tehát, az elhelyezése azonban nem a bécsi ajándékozóknak. Nem a Margitszigetet kifogásolták, hanem azt, hogy annak egy elhagyatott zugában van, pedig mégiscsak egyik főváros ajándéka a másiknak. Decemberig azonban nem volt baj. Károlyi András télen kisétált a Margitszigetre, s az alábbiakat észrevételezte: "Ismeretlen személyek leszerelték a kútról a mellső bronz rátétet, a kifolyórészt a medencével, s elvitték az akna díszes fedlapját is. A Főkert Rt. a balesetveszélyes, nyitott aknanyílást a tartalék fedlappal lezárta."

Ennyi.

1996. július 5.

Ruttkay Levente

 

 

Itt van Amerika!

Ezen a héten került a videoforgalmazókhoz az amerikai független filmes, Kevin Smith rendkívül vicces munkája, a Shop Show. Műfaját tekintve szerelmi bohózat. Átlagamerikai fiatalok között, átlagamerikai helyszínen játszódik. Szórakoztató, ügyes dolgozat, és a sárga földig lecikizi mindkét kategóriát. Elsősorban a helyszínt, a fogyasztás palotáját, amelynek ajtaján belépve a szagát is élvezet beszippantani. A városon belüli várost, amely a Mennyei Jeruzsálem földi másaként kicsiben modellezi a világ szerkezetét és bonyolultságát. A Helyet, ahol szerelmet és csalódást, izgalmat és kalandot élhetni át. Ahol, ha egy kis szerencse ér, még életünk addigi kudarcosságán is egy csapásra változtathatunk. Az üzletközpontot tehát, ahol számos ígéret szerint a lehetőségek kinyílnak. Ugyanezen a héten nyitotta meg kapuját az első amerikai típusú üzletközpont Magyarországon. Szimbolikus helyen, szimbolikus funkcióval, a vörös Csepelnek felelő Váci út közepén. (A Duna Plazát létrehozó cég mellesleg Csepelre tervezi következő ilyen, mall-típusú üzletközpontját.) Az efféle bevásárlóhely azért más, mert teljesebb a többinél. A városi lét sokkal többféle igényére kínál kielégülést. Nemcsak piac, áruház, hanem mozi, korcsolyapálya, vendéglő, söröző és a többi is szimbiózisban élhet itt. A mall-szisztéma lényege, hogy a különféle reklámokkal az üzletközpontba csábított polgárt a házon belül gyengéd késztetésekkel és rázuhanó információkkal vásárlásra bírják. Ezt a célt legjobban az olyan tértípus szolgálja, amely a shoppingolás édes érzését eredetileg körülvevő tér, azaz a városi utca látványára, fizikai viszonyaira emlékeztet. Fontos ezenkívül, hogy ez az utca mégis a természeti tértől rejtve, csupán két, legfeljebb három be- és kijárattal rendelkezzék; a már becsalogatott vevő "vesszen el" a házban - ha kijáratot keres is, távoztában újabb és újabb kísértéseknek legyen kitéve. A térszervezést pedig a lehető legtöbb bérletbe adható üzlethelyiség kialakítása, a boltok optimális megközelíthetőségének követelménye szabja meg. Földszintjével és két emeletével a Duna Plaza belseje is ezért néz ki úgy, mintha az Alcatraz fegyház folyosóit fosztották volna meg rácsaitól, komor falait pedig barátságos fürdőszoba-csempével dobták volna fel. A budai Vár királyi palotája és a Parlament után alighanem a harmadik legnagyobb fővárosi épület nem ház. Nem az, abban az értelemben, ahogy teszem azt az Andrássy út vagy a Nagykörút alapján egy budapesti ház elképzelhető. Funkciójából adódóan ez az épület befelé él. Falai mögött főként raktárak húzódnak meg. Gigantikus cipősdoboz tehát, amelyben, mint a gyermek fontos kacatjai, milliónyi tárgy sorakozik alaposan kigondolt rend szerint. Ez a doboz azonban valódi házak valódi városi közegébe telepítve áll. A tervező, Soproni Szabó Attila nem tehetett mást, mint hogy - elkerülve a házszerű imitáció csapdáját - olyan plasztikai megoldást keresett, amely jelentésében még nem avatja szoborrá a Duna Plazát, de már nem is ház a megszokott értelemben. Hatalmas geometrikus elemek játékos, változatos formáit szervezte egyetlen tömeggé, amelyek - figyelembe véve a plaza előtt futó széles Váci út autóinak sebességét - jól értelmezhető vizuális jelekkel ragadják meg a tekintetet. Nem kizárólag a homlokfalakra aggatott megaposzterek, fénylő márkajelek vonják el a kocsiban ülők figyelmét, hanem az olyan funkciótlan, mégis szükséges elemek, mint a homlokzat hullámos előtetője (amelynek ugyebár nincs valódi óvó szerepe) vagy a jobb oldali ki-bejárat helyét jelző megbillenő kocka. A kortárs építészet számos nemzetközi nagysága, a századelő modernizmusának merev doktrínáitól megszabadulva, egyre kötetlenebb épületeket formáz. A technológiai lehetőségek kitágulása szinte korlátlan épületplasztikai megoldásokat tesz lehetővé. Sidney világhírű operaházának, Frank O. Gahry párizsi Amerika Centerének szoborszerűsége vagy Peter Eisemann Berlin szívébe álmodott Max Reinhard-házának szeletelt, hajtogatott formái a pillanatnyilag érvényben lévő megvalósítási lehetőségek határait kísértik. A kötetlen formálással keletkező új épületek új problémákat vetnek föl. Elsősorban azt a kérdést, hogy miként lesznek azonosíthatók a szélsőségesen személyes jegyeket viselő házak. Honnan lehet majd tudni, milyen funkciók élnek expresszíven formált falai mögött? Másrészt pedig azt, hogy mialatt az architekturális újítások magas színvonalú épületei csak ritkán és hatalmas költségekkel valósulnak meg, azok hatáskészletét a sztrádák, körgyűrűk (és nem városi főutak!) vonalára települő marketing-építészeti jelenségek rendkívül gyorsan, felhígítva és az üzleti praktikum szempontjaihoz igazítva használják fel. Az anyaghasználat igényessége, a kivitelezés minősége, illetve a házak városon belüli elhelyezkedése, funkciója persze megfelelőképpen differenciál a mai házak között. Efféle üzletközpont állhat akár Osakában, New Orleansban, Limában, Modenában vagy Angyalföldön, szoborszerű formái sehol nem telnek meg jelentéssel. Puszta dekorációk csupán. Nálunk, ahol az építészet nem szokott hozzá a technológiai szabadság kevésbé gátlásos kiéléséhez, szinte csak az üzleti építészet tükrében tapasztalható az a változás, amellyel az építészeti közgondolkodás aktuálisan elfoglalja magát. Soproni Szabó tehát újdonságot hozott Budapest látványvilágába. Üzletközpontja lépték és megközelítés tekintetében más, mint az eddigi megoldások. Olyan újdonság ez nálunk, amely a nemzetközi elvárás értékrendszeréhez igazodik.

1996. október 18.

Bojár Iván András




Az út, amely sehonnan sehová nem vezet

A szakemberek és a közvélemény megegyezik abban, hogy a műemlék értékesebb a többi épületnél, miután olyan történeti, művészi, esztétikai értékekkel rendelkezik, amelyek kiemelik a házak tengeréből. Ettől műemlék.

Mit kezdjünk azonban azokkal az épületekkel, amelyek történetisége, művészi értéke negatív? Amelyek rossz emlékeket ébresztenek, vagy kompromittált politikai, művészi irányzatokról vallanak? Lehet-e műemlék a kétszer is gyászos szerephez jutott Andrássy út 60. vagy egy olyan épület, amely stílusával emlékeztet leszerepelt korszakokra? Olyan kérdések ezek, amelyekre nem egyértelmű a válasz, amelyekről régóta vitatkoznak a műemlékesek.

A nálunk szerencsére csak rövid ideig (1951-54) megkövetelt sztálini építészeti stílus, az úgynevezett szocreál műemléki megítélése körüli vita újabban feléledt. Az tette időszerűvé, hogy a Népstadion melletti szoborparkot el akarják bontani, hogy a közelgő atlétikai Európa-bajnokság idejére edzőpályát építsenek a helyére. Érték-e, védendő-e ez az együttes?

Azzal nagyjából mindenki egyetért, hogy a Népstadion a szocialista realizmus magyar építészetében a legjobb alkotás. Nem csoda: két kitűnő építész, Dávid Károly és Janáky István műve. Ők ugyan egy igazán modern stadiont terveztek, de politikai okokból kénytelenek voltak tervüket átdolgozni, elrontani, szerencsére csak annyira, hogy a mű még szép, még mindig jó maradt. Ehhez terveztették hozzá az egy rossz ügy gyászos kiszolgálójává tett, egyébként jeles szobrász, Pátzay Pál irányításával az Ifjúság útjának nevezett monumentális szoborparkot.

A hatalmas, többszörös életnagyságú szoborcsoportokat a korszak legjobb szobrászai: Somogyi József, Kerényi Jenő és mások készítették, lelkesen ünneplő, sportoló, felvonuló, táncoló fiatalokat ábrázolva, minthogy akkortájt csak ünnepelni volt illendő. A széles, impozáns útvonal sehonnan nem vezet sehová, tekintve, hogy a stadionnak onnan nincs is bejárata. Ha igaz, hogy az építészet meg a képzőművészet alkalmas politikai nézetek, ideológiák kifejezésére, úgy ennek bizonyítására ennél plasztikusabb példa még nem született széles e honban.

Műemlék-e hát a Népstadion a hozzá eszmeileg, látványilag szorosan hozzátartozó szoborparkkal? Vagy helyesebben: azzá kell-e nyilvánítani, tekintve, hogy most nem az? Védendő-e egy senki által vissza nem kívánt, rossz emlékű korszak kétségkívül legjellegzetesebb, önmaga keretei között legszínvonalasabb szoboregyüttese? Paradoxonnal élve: a múltat végképp eltörölni vagy a Rákosi-rendszert is a magyar történelem részének tekinteni és kiemelkedő építészeti-képzőművészeti-városépítészeti együttesét megóvni az utókornak élő múzeumként, okulásul, tanulságként?

Egy bizonyos: áthelyezni, átrendezni felesleges. Az ifjúság egykori útja csak ott és csak úgy mond valamit is, ahová és ahogy azt megtervezték, ahogy máig fennmaradt. A Népstadion tengelyében, büszke, grandiózus zsákutcaként. Ha az illetékesek úgy döntenek, hogy az atlétikai edzőpályát ott és csak ott lehet felépíteni, ne helyezzék át a szobrokat, ne vigyék a tétényi szobormegőrzőbe. Csak akad egy múzeum, amelyik raktárt tud biztosítani számukra, hogy a késői kutatók, művészettörténészek is fellelhessék. Budapest akkor gazdagabb lesz egy atlétikai pályával, de szegényebb egy nagyszabású kordokumentummal.

A műemlékvédők arra legilletékesebb szakmai testülete a minap nagy vita után, csekély többséggel úgy döntött, hogy a Népstadion és a hozzá tartozó szoborpark műemléki védettségét nem javasolja.

Román András

A Népstadionhoz vezető dromosz fővárosi védettség alatt áll: ez magában foglalja a Népstadion és a szoborcsoportok együttes kompozícióját, az építményeket és a látványt. Ahhoz, hogy a szobrokat elbontsák, a védett értékek listájáról törölni kell a dromoszt, amihez viszont a közgyűlés döntése szükségeltetik.

A fővárosban működő tervtanács több alkalommal is tárgyalta az atlétikai edzőpálya tervét. Az üléseken kiderült, hogy a Népstadion vezetői - gazdasági megfontolásokra hivatkozva - a dromoszbeli elhelyezéshez ragaszkodnak, miközben a tervtanács prominensei más megoldások, például a stadion túloldalán kialakítandó pálya mellett tették le a voksukat. A tervtanács elnöke valószínűleg nem fogja kezdeményezni a listáról való levételt, ám konkrét lépéseket tesz szükségessé az a tény, hogy az EB időpontja egyre közeledik, a részletes rendezési tervet módosítani hivatott Zugló illetékese pedig ugyancsak a helyzet tisztázódására vár.

1996. január 12.

Kósa Judit

 

 

A szobrok lesétáltak a talapzatukról

Még nem eléggé emberközeliek - Pozsonyban emlékművet állítottak
a város híres bolondjának

Viktor Hulík jópofa szobrot talált ki Pozsonynak. Egy csatornalyukból kikönyöklő, öreg csibészt, aki vigyorogva bámulja a női lábakat. Az emberek meghökkennek, visszavigyorognak rá, hasra esnek benne vagy éppen kocsival áthajtanak rajta, mint például az angol nagykövetség egyik munkatársa. Pozsony jelképfigurája lett, akár Koppenhágának a sellő vagy Brüsszelnek a pisilő fiúcska. De a pozsonyiak szobrot állítottak egyik híres bolondjuknak, "Schönen Nazinak" is, aki mindig frakkban járt! és kalapot emelt a járókelők előtt. Vajon nálunk mikor kap szobrot például Füttyös Gyuri, aki fenekére csapott majdnem minden pesti nőnek? Van-e báj, szellem, vidámság az új pesti szobrokban? Erről beszélgettünk Szilágyi Andrással, a Budapest Galéria osztályvezetőjével.

- Milyen szobordivatok vannak a rendszerváltás óta a fővárosban?

- Az egyik trend a második világháborús emlékművek vonulata, a másik pedig az ötvenhatos emlékműveké. Mindkettő elementáris igény volt, robbanásszerűen fogalmazódott meg az egész országban. Ezeken kívül nem nagyon szorgalmaztak személyeknek vagy ügyeknek emlékművet állítani.

- Ezek nagy része is kopjafa lett.

- A '89-90 körül újraéledő szervezetek nem voltak olyan anyagi helyzetben, hogy nagyobb ügyekre vállalkozhattak volna. Ráadásul a kopjafa sajátos magyar sírjel. Kézenfekvő volt, hogy ez jelenjen meg. Más kérdés, hogy szakmailag mindegyik megfelelő-e, vagy csak szándékában az. Ezekben az akciókban sokszor maga a helyfoglalás volt a lényeg, aztán majd boldogabb korokban lehet helyettük komoly szobrot is állítani.

- És más formák?

- Az esetek túlnyomó többségében a hagyományos szobrászi eszköztár fölvonultatását igényelték.

- Vagyis a nagy ember áll a talapzaton, egyik kezében papirusz, a másikkal meg valamerre mutat?

- Körülbelül, de természetesen vannak munkák, amelyek némi elmozdulást mutatnak, például az '56-os obeliszk, amelyik a Tabánba készült vagy a Kossuth téren a forradalom lángja.

- Vagy ott van nem messze, a Vértanúk terén az új Nagy Imre-szobor, amelyet egy medencén átívelő hídra állítottak. A hídon át lehet sétálni, oda lehet állni a szobor mellé fényképezkedni. Emberközeli.

- Végtelenül nehéz, mondjuk, egy mártír miniszterelnökről portrészobrot csinálni, túllépni a hagyományokon. Ezért születnek mindenféle próbálkozások, volt idő például, amikor a nagy embert szerették ülve ábrázolni. Itt azonban a hídnak értelme is van. Mégis kőkemény küzdelembe került, hogy így valósulhasson meg.

- Ez már olyan kor, amikor a szobrok lejönnek hozzánk a talapzatról, nem?

- Ilyen típusú gesztusok a hetvenes évektől kezdve számolatlanul állnak a magyar köztéri szobrászatban. Végül már a Lenin-szobrok is lejöttek. Szóval van egy erőfeszítés a művészek részéről, hogy a klasszikus elvárást kiküszöböljék.

- Önök véleményezik a felállítandó szobrokat. Volt már rá példa, hogy valamit nem tanácsoltak megvalósítani?

- Igen, előfordult, hogy a zsűri minden tagjának ingerküszöbét átlépte a látvány. Ez egy XVIII. kerületi óvodában felállítandó dombormű lett volna. Számunkra persze világos, hogy a mezőny kissé egyenetlen, de egy minimumot azért meg kell követelnünk. A mi véleményünk egyébként csak ajánlás, ettől még a kerület kiviteleztetheti a művet.

- És ezzel a domborművel mi lett?

- Úgy tudom, nem állították fel.

- Hol vannak Budapestről a vidám, emberközeli szobrok, mint amilyen a Duna-korzón a Kis királylány?

- Jó lenne, ha olyan hangulatú szobrok születnének, mint ez. De ehhez előbb engednie kellene a társadalmi görcsnek. A Kis királylányt annak idején azzal a céllal találtuk ki, hogy karakteres ismertetőjegye legyen a városnak. Sokan kétségbe vonták az ötlet helyességét, de a szobor határtalanul népszerű.

- Nincsenek hasonló kezdeményezések?

- Nincsenek. Még nem érzik a megrendelők, hogy a köztéri szobrászat nem csak az aktuális köztéri agitáció színtere. És sajnos tudomásul kell venni, hogy a megrendelő, a finanszírozó szerepe sokkal erőteljesebb, mint az alkotóé. A megrendelő felelőssége tehát, hogy a közösség valódi igényének megfelelő szobrokat állíttasson. Meg kellene szabadulni a sztereotípiáktól.

- Marton László Kis királylány szobrának társa lehetne a pesti srác a Corvin közben.

- Én úgy látom, hogy az a szobor nem ízesül a helyhez. Valahogy ott a jegy- és szotyiárusok között nem hordozza azt az üzenetet, hogy itt egy előttünk járó generáció tagjai gyerekként fegyverrel harcoltak a szabadságért.

- Pedig nem köpködik körbe. A moziba járók szeretik.

- Ha így van, akkor nagyon örülök.

- Úgy tudom, hogy egy mexikói szobrász például mozgatható szobrot szeretne Budapesten felállítani.

- Erről konkrétan nem hallottam, de a rendszerváltás után sok külföldre szakadt művészünk szeretett volna itthon szobrot felállíttatni, Többségüknek nem sikerült. Lehet, hogy jó lett volna egy kertet létrehozni műveiknek.

- Az időkerék is mobil szobor lesz tulajdonképpen.

- Az érdekes vállalkozás, de az az aggodalmam, hogy az év 364 napján nem fogja a múló időről való meditációra serkenteni az embereket, csupán azon a napon, amikor átfordítják. Remélem, hogy nincs igazam.

- Milyen lesz a legújabb pesti szobor, és hol áll majd?

- Budapest a Duna gyöngye címmel az Egyesítési Emlékbizottság és a Magyar Külkereskedelmi Bank kiírt egy szoborpályázatot, amelyet Csikszentmihályi Róbert nyert meg. Szobra tulajdonképpen egy oszlop, mely három hullám találkozásából nő ki. Az oszlopfő olyan, mint egy kristályköteg, de ha jól megnézzük, egy város, lépcsőkkel, házakkal. A mű itt fog állni a Budapest Galériával szemben, az Erzsébet-híd pesti hídfőjénél.

1998. június 22.

Csordás Lajos

 

 

Nagyvárosi illúziók a tűzfalakon

Csak akkor vennénk észre a csalást, ha belépnénk az ajtón

Az ember szeret becsapódni. Legalábbis vizuálisan. Máig fennmaradt egy ókori görög híre, aki olyan tökéletes szőlőfürtöt festett, hogy rászálltak a madarak, de Pompejiben is találtak olyan falfestményeket, amelyek álablakokat, s az ablakokban állátványt ábrázoltak.

Napjaink nagyvárosaiban a tűzfalak váltak az illúziókeltés legkedveltebb felületévé. Egy-egy tűzfalon gyakran annyira élethűen jelennek meg festett utcarészletek, hogy a gyanútlan autósok rendszeresen belehajtanak az épületbe.

Majoros Valéria művészettörténész tíz éve tanulmányozza a világ metropolisaiban a művészetnek ezt a nálunk még kevéssé ismert ágát. Az általa felkeresett nagyvárosok közül San Franciscóban, New Yorkban és Berlinben találta a legtöbb muráliát, nagyméretű falfestményt. S bár e képek számtalan változatban fordulnak elő, meghatározható néhány főbb típusuk. Jelentős részük például a környező házak homlokzatformáiból indul ki, majd a valóságos elemek festményként folytatódnak a falon. Esetleg bele is simulnak egy hatalmas, festett utcaképbe, s ez a nézőt annyira zavarba ejti, hogy néha képtelen megállapítani, hol a valóság és az illúzió határa. Van-e határ egyáltalán? Egészen költőien: Dsuang Dszi álmodja-e a lepkét vagy a lepke Dsuang Dszit? A szürke tűzfalból olykor meghökkentően valóságszerű reneszánszpalotahomlokzatot varázsolnak a festők, de a modern üvegépületek csillogását is éppoly élethűen utánozzák. A néző szinte csak akkor veszi észre a csalást, amikor be akar lépni, de az ajtó nem nyílik, nem működik a fotocella...

Egy másik típus a természet illúzióját próbálja becsempészni a városba, s kielégíteni valamennyire a polgárok zöld iránti igényét. Erdők, tengerpartok jelennek meg a tűzfalakon. Ha a fal előtt élő fa áll, a háttérbe ugyanolyanokat festenek, s az így létrejövő facsoport is majdnem olyan jó hatással van a lélekre, mintha mind igazi volna. Legfeljebb ezektől nem lesz tisztább a levegő. Berlinben különösen kedvelik ezt a megoldást.

Újabb kategóriába tartoznak azok a falfestmények, amelyek nem próbálnak tökéletes illúziót kelteni, inkább csak a kompozíciójukkal próbálnak meghökkenteni. Például világhírű festményeket ábrázolnak, óriásiban. Többek közt a poentilista Seurat Nyári vasárnap a Grande Jatte szigetén című alkotása látható így hatalmas méretben egy New York-i tűzfalon - minden tégla külön pötty. Az óriás figurák mintha istenekké nőttek volna - legalábbis Majoros Valéria ezt érezte, amikor előttük állt. Egyébként az eredeti festmény is New Yorkban található, a Metropolitan Múzeumban.

A murália tehát reklámnak is jó. Egyúttal a művészetet kiviszi az utcára, olyanoknak, akik soha nem teszik be a lábukat egy galériába. És épp ez az egyik célja. A másik nagy ihlető pedig a politika.

A falfestők között akadnak híresek, mint Keith Herring New Yorkban, Terry Schoonhoven Los Angelesben, Brian Barnes Londonban, de sok az anonim. Képeiket mindenesetre ma már számon tartják, mert a falfestészet gyorsan mulandó műfaj. Legfeljebb egy vagy két évtized, amíg ezek a művek fennmaradnak, aztán tönkreteszi őket a városi levegő vagy lefestik a háztulajdonosok. A műfaj különben is leszálló ágban van. Alig készülnek új murálok.

Bennünket még meg sem érintett ez a láz, hacsak a Kálvin téri, egykori, nagy "mosóporos fát" nem számítom. Majoros Valéria is csak egy értékelhető illúziófestményt talált Budapesten, az újpesti metróvégállomástól két buszmegállóra: egy pékség falán a sütőműhely életét örökítették meg a középkori metszetek modorában. Régebben a Nivo Carnak is volt egy hatalmas, festett autóreklámja a Széna téren, de a Mammut áruház megpecsételte a sorsát. A művészettörténész hölgy holnap nyíló fotókiállításán, a Városszépítő Egyesület Podmaniczky-termében így csak egy hazai kép lesz. Pedig a murália honosítására kitűnőek az adottságaink. Remek tűzfalaink vannak.

1997. december 08.

Csordás Lajos

 

 

Áll az ismeretlen építész műve

A könnyűvázas fémszerkezeteket megelőző korszak állványépítészetének ritka szép példánya áll a Pollack Mihály tér Bródy Sándor utcai sarkán. A véglegességet, befejezettséget szelektáló tekintet átsiklik rajta, az átmeneti állapot szükséges rossz érzését könnyedén fojtja el magában a gondjaival terhes járókelő. Márpedig a Bródy Sándor utca tele gondokkal, nemhiába szorul ki a méltóságot sugárzó szerkezet korunk látómezejéből. Holott maga is súlyos döntések, drámai tettek üzenetét sugározza.

Még csak egy vagy másfél évtizede áll Budapest szívében, de máris annyira besimult a város testébe, mintha mindig ott állt volna. Francia neoreneszánsz, klasszicista, üvegfalú high-tech és eklektikus házak gyűrűjében az archaikus kort idézi. Már ki sem sejlik mögüle az egykori Festetics-palota, habos stukkó-girlandjaival, betompult fényű tükörtermével.

A főváros legősibb építészetének hagyományőrzője népvándorló eleink földvárépítészeti tradícióját idézi föl. Ősi, nemes és tiszta architektúra. Formái áttekinthetők, szépsége a funkcióból fakad. Ismeretlen magyar építész alkotása.

Szemből, a Nemzeti Múzeum kertjének sarka felől mintha a Centre Pompidou posztmodern konstruktivizmusának ősi mása lenne. Hiányzik róla a homlokzathoz tapasztott üvegcső, a párizsi kultúrcentrum nyitott lépcsőháza, de a tömegarányok és főként a szellem... a tektonikus szellem, na az közös. Tanulságos megfigyelni miként reprodukálódik egy ilyen naivan magától értetődő szerkezeten az építészeti hagyomány számos kifinomult megoldása. Az övpárkányként is értelmezhető, s a homlokzat síkjából kiülő mellvéd alatti laza árkádsor, mint a mindenkori robusztus, földhöz tapadó házak nélkülözhetetlen eleme; a lábazatot képviseli. Erős vízszintes hangsúlyt ad a négy egymás fölötti mellvédsor, illetve az azokat tartó-osztó pillérnyalábok függőleges osztásai. A legfölső mellvéd akár koronázópárkányként is értelmezhető, mint megannyi klasszicizáló házon. Díszítése nincs, a gerendák nemes matériáját nem fedi festék. Csak újabban húzódtak az építmény gerendáira holmi gigantposzterek, amelyek a maguk vásári harsányságával a múló értékeket, a suhanó pillanatot sugallják. Miközben az állvány csak áll egyre, tiszta építészete - örök!

1993. november 30.

B. I. A.

(Az épületet azóta felújították. Lapzártánkkor hónapok óta mélygarázs épül a Pollack Mihály téren. A szerk.)

 

 

A József körúti identitás

Topogok a József körúti kapu előtt, az ördögbe, hogy tudok itt bejutni, hiszen egy lakót sem ismerek. Fejébe húzott micisapkában, kendővel a vállán kilép egy asszony. - Kit keres? - kérdi bizalmatlanul. - A házmestert - felelem. Úgy mér végig, mintha az űrből érkeztem volna. - Házmester nincs. - Akkor a viceházmestert - folytatom, de csak gondolatban, inkább előrukkolok: Mécsékről tudakozódom, itt laktak a másodikon. Ismerte őket?

A sárkány metamorfózisa következik. Hogyne ismerte volna, a szomszédjuk volt. Ha tudnám, hány beteg járt a főorvos úrhoz. Azt is gyógyította, akinek egy vasa sem volt. Az Imrével a gangon játszottak. Gyufásdobozokból csinált neki bababútort. Mindenki mondta, hogy ebből a fiúból feltaláló lesz. Lett is.

És traccsolunk a huzatos kapualjban Mécs Imre földijével, Durgonics Zsuzsannával. Mert leánykori nevét is elárulja, nem tudom, mivel nyertem meg a bizalmát.

A Mécs fiú a József körút 67-ből azt mondja, neki ez a szülőföldje. Ez a kapualj, ez a lépcső, amely mindig arra ingerelte, hogy felfele is fusson rajta, mert olyan nagyon szélesnek találta, ellentétben a meredek hátsó lépcsővel, ahol a cselédek cipekedtek. Akkoriban még a kapualjban ült a viceházmester, és ellenőrizte, ki jön be, ki megy ki. "Amikor anyám bejött beszélőre '56 után, és kérdezte, milyen a börtön, mondtam, hogy anyám, itt rengeteg a viceházmester."

Vannak emberek, akik szülőföldjüknek neveznek egy országot, netán kontinenst. Mécs Imre identitása József körúti.

Hogy azután melyik az a József körút, amelyhez ő kötődik, nem tudom.

Az ő Józsefvárosa az a Mária utca sarki pince, ahol a jezsuiták százötven üldözöttet rejtegettek, és ahová anyja három gyerekével menekült - a doktor úr Budán ragadt. Ötvenhat október 24-én meg befordult egy orosz tank a házuk elé. Apjával az ablakból nézték, hogyan célozza meg a velük szemközti ház egy ablakközét, majd rájuk fordul az ágyú. - A József körúton azelőtt sok ügyvédi iroda volt, orvosi rendelő, kereskedelmi kirendeltség, egészen az államosításokig burjánzott az üzleti élet.

Burjánzik megint. Egy pincerácson fityegő közlemény arról tájékoztat, hogy "Kutyacsizma érkezett, Wau-Wau!" (így), és megtudhatom, hogy Oskü Csaba grafológus a Graffiti moziban fogadja azokat, akik a sorsmegértésre fogékonyak. Igaz, a Graffiti mozin lakat fityeg. Bezárt.

Ám két házzal odébb lovas felszerelés kapható a "Horse shop"-ban és "fürdő soba" kellékek egy olyan boltban, amelynek a hiányzó "z" betű pótlására már nem telt.

Így burjánzik a József körút kétezerben. Nem baj, kinövi. Azért bevallom, én felsültem ott. Mert mondta Mécs Imre, hogy a Baross utca mindegyik sarkán volt egy kávéház. Nézzem meg, mi van ott most.

Megnéztem. Az egyik sarkon óriás betűkkel ki van írva emelet magasan a falra: STEX ALFRÉD HÁZ. Jó ég, gondolom, hiányosak a helytörténeti ismereteim, ki volt az a Stex Alfréd? Bemegyek, barátságos kávéház, utcára néző ablaktáblák előtt állnak az asztalok. Lépcső a játékgépekhez.

A bárpult mögött fölényes réz vigyor. Kérek egy kávét, és megtudakolom, kinek a mellszobra felügyeli a helyiséget. Józsi úr felvilágosít, hogy az bizony maga Stex Alfréd, az ő dédapja. Olvassam csak el az életrajzát az étlapon. Ott áll, hogy Stex Alfréd 1908-ban született Pozsonyban, vagyonát lutrin, kártyán, kockán, lóversenyen szerezte. 1934-ben kiment

Amerikába, Las Vegasban mindmáig utca őrzi a nevét. Kérdem Józsi urat, hogy is volt ez, mikor és miből nyitotta meg a kávéházat a dédapja. Szabadkozik és vigyorog. Akkor esik le a tantusz, hogy az egész történetből egyetlen szó sem igaz.

Ami a József körút és a Baross utca sarkán nem meglepő.

2000. február 5.

Kalmár György

 

 

Pillanatkép

Második napja zuhog az eső. Mondják, ezt is meg lehet szokni, és egyébként is, erre vártunk egész nyáron. Már aki. Nekem történetesen tanúim vannak, hogy amikor mindenki - a flórát és a faunát is beleértve - ájuldozott a hőségtől, már akkor leszögeztem: inkább a fortyogó aszfalt és a fonnyadó lomb, mint a városi tél.

Meggyőződésem, hogy nincs rondább dolog, mint latyakkal övezett, piszkos hókupacokat kerülgetni, a fél nyolcas virradat és a négy órás alkonyat közötti áthatolhatatlan szürkeségben bóklászni, állandó lámpafénynél. Ennél már csak az rémesebb, hogy december van, a Mikulás lihegve kapaszkodik fel a panelházak rücskös betonján, és közben zuhog az eső.

Fél órája, amikor még nem volt ilyen reménytelen, sarkvidéki sötétség, kinéztem az ablakon. Az ötödik emeletről még ragyogó időben is felejthető panoráma tárul az ember elé, a meghitt óbudai utcácskák helyén pöffeszkedő ázott betonszörnyek riasztóan csúfak tudnak lenni.

Fél órája, amikor kinéztem, szinte kézzel fogható volt a kosz - a város kötésig állt a nedves, füstös, szürke mocsokban. Ilyenkor mindig nagyon sajnálom az unokahúgomat, aki nekem pont derékig ér, és a napi óhatatlan séták során - óvodába be, onnan ki - még egy felnőttnél is jelentősebb mennyiségű ólmot, bonyolult képletű nyomelemet gyűjt össze a tüdejében. A nagymamám sem szellőztet már a megszokott alapossággal, talán egyszer felnézett Ferenc körúti házunk homlokzatára, és meglátta: pont az ő ablaka felett, a második és harmadik emelet között válik el a fekete és a szürkésnarancssárga sáv egymástól. Pedig gyerekkoromban még a legkedvesebb szórakozásaim közé tartozott a nagyival könyökölni az ablakban, kibeszélni a lent sétálókat, számolni az autókat.

A helyzet azért mégsem reménytelen. Anyámat a minap felkereste egy közvélemény-kutató, akit a főváros küldött. Szombat délelőtt volt, anyám a végén persze elfelejtette megfőzni a velős csontot, hiába fentük rá a fogunkat. A család mégis elégedett, mert több visszatérő kérdésben is megüzenhettük a Demszkynek, hogy már nem kapunk levegőt. Most várjuk a választ.

Egy időben célcsalád voltunk. Ez azt jelenti, hogy kidobott minket a számítógép, és onnantól kezdve a legváratlanabb pillanatokban felhívtak valamelyikünket, és megkérdezték, mit gondolunk. 1987-ben, amikor Budapestet betemette a hótakaró, és elnémult minden telefon, csak egyetlen hívás tudott befutni hozzánk. A közvélemény-kutatók voltak, engem kerestek - pesti egyetemista hajadon, 165 centi -, s kérdezték, szerintem lehetett-e számítani a hóra.

Azóta a "kemény telünk lesz" kifejezés új értelmet nyert a városban. Szociális munkások használják, s nem a szikrázó hóhalmokat, befagyott Dunát, nagykabáttal kivédhető mínuszokat értik alatta. Arra gondolnak, hogy megértük: ma már utcai gondozók járják a várost, otthonról termoszban vitt teával tartják életben azokat, akiknek nincs hová menniük. Becslések szerint nyolcezren alszanak az utcán, s nincs elég éjjeli menedékhely, ahol meghúzódhatnának. "Kemény telünk lesz": emberek ezrei lepik el a pályaudvarokat - a nyílt pályán álló vagonokon már most kénytelenek megosztozni a bezárt munkásszállókról idekényszerült vasutasokkal. Mindegy, havazik, vagy az eső esik odakint. Kemény telünk van.

1992. december 8.

 

 

A bezárt város

Furcsa szerzet egy város. Makacs, mint egy kisgyerek, duzzogós, mint egy kamasz, gőgös, mint egy úriasszony és ragaszkodó, mint egy hűséges kutya. Úgy küzd saját múltjáért, úgy kapaszkodik minden megszerzett kincsébe, mintha az élete függne tőle. És valljuk be, a város, ez az élettelen, alaktalan képződmény, ami nem több egy pöttynél a térképen, ez a bűzös, szürke házrengeteg néha élőbb a legélőbb élőlénynél. Helyén van a szíve, dobog, sajog és összefacsarodik, ha kell. A város érez, még akkor is, ha polgárai éppen elfelejtenek érezni.

Budapest szíve, ha igaz, olyan szaporán kalapál mostanában, mint rendes embereké érzelmi viharok idején. Kapkodja a levegőt ez a szerencsétlen város, nyeli a könnyeit, miközben polgárai egyre könnytelenebbül, egyre kíméletlenebbül, egyre színtelenebbül zakatoltatják életüket. Budapestet lassan, alattomosan bezárják titkos kezek. Látszólag építkezik a város, látszólag gyarapodik, változik, korszerűsödik, valójában azonban pusztul, pusztul, pusztul.

Mintha lassan kiszállna Budapestből az élet. Bezárt üzletek lépten-nyomon a néhány hivalkodó mellett, lakatok, dróthálók, agyonragasztott portálok. Nincs szomorúbb, mint egy hatalmas, bezárt épület. Sétáljanak el a Rákóczi úti hajdani Palace Szálloda elé. Hatalmas, mégis karcsú tömb, szép, népies szecessziós portál. Állítólag kilencvenhárom szobája van és kétszázötvenegy személyes étterme. 1911-ben építették, és most a kutyának sem kell. Évek óta üresen tátong. Pókháló, por, halálszag.

Tegyenek néhány lépést: Hauer cukrászda. 1896-ban épült, és 1901-ben uzsonnateremmel bővítették. Uzsonnaterem. Uzsonnaterem. Mormolják ezt a szót, miközben az összekaszabolt homlokzatra merednek. Mikor evett itt utoljára ember kuglófot? Hány éve? És mikor fog újra? Meddig egyezkedik Y. Z-vel, egyik arc nélküli mogul a másikkal? Vaníliáscukor-illat, forró csokoládé? Macskahúgy, szemét, ázó plakátok.

Aztán sétáljanak kicsit odébb a körúton. New York-palota. A tehetetlenség, a rossz szándék, a tétovaság és a tehetségtelenség netovábbja. Nem érdekelnek a részletek, a pénzügyi ügyeskedések. Nem. Mikor nyílik meg a New York-palota? Mikor verik le végre a láncokat a csodálatos épületekről? Egyáltalán meddig nézzük Budapest haldoklását? A lelakatolt, betört ablakú házakat? Meddig tart még halálos rosszkedvünk?

1999. december 14.

Rottenbiller



Megnyílt a West End City Center
2001. november 11.
Soproni Gyula felvétele
Bezár a Divatcsarnok
1999. augusztus 3.
Bánhalmi János felvétele
A Duna Pláza ünnepélyes megnyitása
1996. október 14.
Bánhalmi János felvétele
Épül a Kempinski Hotel
1991. október 3.
A régi Országos Rendező Iroda azóta lebontott székháza: a pesti köznyelv "elizélt palotának" hívta
2002. november 12.
Domaniczky Tivadar felvétele
Az úttalan utak városa
2003. június 19.
Gárdi Balázs felvétele
A Mammut építkezésén felborult daru
1998. február 21.
Velledits Éva felvétele
A Royal szálló, még átépítés előtt
2002. október 15.
Kovács Bence felvétele
A legendás Spenótház
1991. október 14.
Rédei Ferenc felvétele
Az Erzsébet tér átadása
2002. június 28.
Kovács Bence felvétele
A Citadella terasz építése...
2002. május 25.
Domaniczky Tivadar felvétele
...és bontása
2002. augusztus 29.
Domaniczky Tivadar felvétele
EPA Budapesti Negyed 49-50. (2005/3-4) A helyek éltetnek egy várost < > Koszos, büdös, de szeretni kell