EPA Budapesti Negyed 49-50. (2005/3-4) Házak, utcák, terek... < > Épül, fogy, olykor pedig omlik
   A helyek
       éltetnek
egy várost

________________

 

A Lukács gőzében kiereszt a gőz

A Lukács uszoda törzsközönségét nem úszógumis gyerekhad vagy a fitnesstermek ifjú látogatói alkotják. Az ódon hangulatú csupakő gyógysziget "lakói" inkább az idősebb korosztályhoz tartoznak. Sőt! Köztük van például Molnár Karcsi bácsi is, aki tavaly, százkettedik születésnapján emléktáblát helyezett el az uszoda falán: "1920 óta, 76 éven át a Lukács uszodába minden nap eljöttem. Hosszú életemet ennek köszönhetem. Hálás megemlékezéssel Dr. V. Molnár Károly orvos-tábornok, az utolsó magyar király utolsó katonája 102. születésnapján. Budapest 1996. december 12."

Az utolsó magyar király utolsó katonája ma is mindennap felkeresi az uszodát, de talán azon sem lepődnénk meg, ha maga az utolsó magyar király, IV. Károly is felbukkanna a napozóteraszon, hogy a koronát maga mellé téve, leheveredjen egy sárga napozóágyra.

Kávéházpótló intézmény

Királyok nincsenek itt, "ászok" annál inkább. A színházi élet, a zeneművészet, a tudomány kiválóságai, akik számára a Lukács az utolsó nyugodt zug a városban, amolyan kávéházpótló intézmény, amely gyógyvízével nemcsak a testet tartja karban, de békéjével a lelket is.

Mint egy régi bérház. Az Orfi ölelésében áll a Lukács uszoda hangulatos épülete, földszintjén található két medencéje, különböző folyosóin a gőzfürdő, a kisebb-nagyobb gyógymedencék, a gyógyszolgáltatások: a súlyfürdő, a szénsavas fürdő, a sósfürdő, az iszapkezelés, a masszázs, az ultrahang, a rövidhullám, a galvánkezelés, a víz alatti masszázs és a termál kádfürdő.

A tetőterasz pedig maga a szentély: a napozó, ahol a törzsközönség pihen vagy éppen napozóágyról napozóágyra járva ismerőst keres, társat a beszélgetéshez, az emlékezéshez, ahol olykor tudományos felfedezések születnek, máskor versek karcolódnak a jegyzetlapokra.

Mint egy nagy család. Beleértve az uszoda személyzetét is.

Itt van például Oszi, a fürdőmester, aki 27 éve dolgozik a Lukácsban, és akit ugyan Oszvalcsek Jánosnak hívnak, ám valódi nevén még a telefonközpontos sem szokta kapcsolni. Oszi hajnalig tudna mesélni a vendégekről, de persze nem mesél. Bizalmi állás az övé, hiszen hírességek osztják meg vele gondjukat, bajukat. És hírességek fogadnak neki szót. Megesett, hogy egy miniszterre parancsolta föl az úszósapkát, és az is megesett, hogy egy ismert professzort figyelmeztetett halkan a csúnyább időkben: "Vigyázzon, a vendégek között rendőrök vegyültek el. Önt a disszidens fia miatt figyelik!" Más kérdés, hogy a segíteni akarás néha csaknem bajba sodorja az embert, lásd a fönti esetet, amikor a kissé nagyothalló professzor jó hangosan visszakérdezett: "Ki figyel engem, Oszikám?..."

A Lukács forrásai az 1500-as években egy lőpormalmot hajtottak, a vizében már a török korban is jelentős fürdőélet folyt. 1857-ben egy óbudai molnármester kezdte meg komolyabb kiépítését, maga az uszoda 1885-ben készült el. A második világháborúban jelentős károk érték, a felszabadulás után azonban újjáépítették: korábban szállodaként működő épületében reumakórház kapott helyet.

Egy szentnek hálálkodtak

Hogy gyógyvize valóban csodát tesz, arról az udvari falszakaszon elhelyezett márványtáblák hálás mondatai is tanúskodnak. "Makacs lumbago évekig kínozott, Szt. Lukács abból kigyógyított" - írta például 1899 júliusában Sághy Benő az Ipolyságból, és bár nevezett Benő fenti kis szösszenetével nem küzdötte be magát az irodalmi lexikonba, azért szép dolog az utókorra hagyományozott hála.

- Márványtábla bizony sokkal több volt ennél - meséli Kádas Attila, az uszoda vezetője -, ám az ötvenes években nem nézték jó szemmel azt, ha az emberek az orvosok helyett egy szentnek hálálkodtak. Le is verték a táblák jó részét, a Szent Lukács-szobrot is csak az mentette meg, hogy a leverésére kirendelt ember állítólag olyan ügyetlenül bánt a szerszámokkal, hogy munka közben megsérült.

A szobor tehát maradt, és maradt a törzsközönség is. Amely évtizedek óta alig változik. Öt-hatszáz állandó vendég, köztük a korelnök: a 103 éves Molnár Karcsi bácsi. Mindennap jön, hogy ötször körbeússza a medencét. Erre egyébként egyedül neki van engedélye, másnak kötelező hosszában szelni a vizet.

- 1920 óta járok ide - mondja. - Ha a Lukács nem lenne, talán már én sem lennék!

Ám Karcsi bácsi van, és a vele egykorú uszodával állja a versenyt! Sőt! Az igazat megvallva a Lukács szorult több renoválásra az elmúlt több mint száz évben...

Emberek, emberi módon

Ebben az esztendőben is folytatódik az uszoda belső homlokzatának felújítása, ám ettől az élet nem állhat meg.

- Nem tehetjük meg, hogy bezárunk - mondja Kádas Attila. - A törzsvendégeink még azt is nehezen viselik el, ha évente kétszer, január elsején és húsvéthétfőn nem nyitunk ki. Amúgy is meglehetősen sok kívánsággal állnak elő. Egyszer például a nem dohányzók aláírást gyűjtöttek azért, hogy az öltözőfolyosón ne lehessen rágyújtani. Ezt meghallva aztán a dohányosok is aláírásokat gyűjtöttek azért, hogy lehessen. Szóval zárt közösség ez, amely szabályozni igyekszik saját életét és nehezen fogad be újakat, főleg fiatalokat.

Befogadja viszont a művészeket, akik közül nagyon sokan keresik itt a nyugalmat. És itt ők kevésbé művésznők és művész urak, sokkal inkább kisgatyára vetkőzött átlagemberek, akik - ahogy Presser Gábor egy korábbi beszélgetésben találóan mondta - itt találták meg azt az utolsó helyet, ahol még "békén vannak hagyva". Bizony látták már a Lukácsban az egyébként kedves Garas Dezsőt imigyen ráhorkanni egy autogramkérőre: "Ide én úszni járok kérem! Itt én nem vagyok színész!"

Van persze olyan is, akit kevésbé zavar, ha megszólítják. Ilyen például Bergendy István is.

- Azért olyan sokszor nem szokták ismeretlenül megállítani az embert - mosolyog -, bár az is igaz, hogy én is inkább a kollégáimmal, barátaimmal beszélgetek. Körmendi Vilivel, Presser Picivel beülünk a termálba, és néha annyit beszélek, hogy nyakig a vízben ülve kiszárad a szám. A nyolcvanas évek eleje óta átlagban heti négyszer járok ide, hogy leússzam a negyven hosszamat, és hogy találkozzam az ismerősökkel, barátokkal. Beszéljünk zenéről, politikáról, ha úgy adódik, megkérdezek egy-egy szocialista képviselőt a medence szélén, hogy mégis hogy képzelik például az autópályadíjakat... Azt szoktam mondani, hogy azért járok a Lukácsba, mert ez az utolsó helyek egyike, ahol emberek emberi módon találkoznak. És itt lehet a gőzben kiengedni a gőzt!

1997. június 6.

Trencsényi Zoltán

 

 

Megéri-e századik évét a Fészek?

Régebben, amikor még csupa kellemes dologról lehetett beszámolni a Fészek Klub kapcsán, gyakran kezdődtek a témáról szóló cikkek azzal a vicces fordulattal, hogy kilencvenhat éve, 1901 szeptemberében raktak fészket a főváros művészei a Kertész utca 36. alatt. De kinek van kedve mostanság vicces fordulatokat használni egy olyan ügyről szólva, amely egyre komorabb?

Ki tudja, a Fészek művészklub megéri-e századik születésnapját. Lehet, hogy 2001-ben az épület már a kor szellemének megfelelően hamburgerszentély lesz, villódzó automatákkal telepakolt játékterem, esetleg súlyos függönyökkel titkosított menedzserklub.

A falakról most mállik a tapéta, a szőnyegpadló foszlik, egykori beázások mintázzák a falakat, csoda-e, ha a művészek közül is egyre többen maradoznak el. Az épületet fel kellene újítani, ám nemcsak a pénz hiánya akadályozza ezt, hanem a klub tulajdonjogának rendezetlensége is. A Fészek - egyelőre - állami tulajdon, ezért vezetői külső tőke bevonásával meg sem kezdhetik a felújítást. Azt sem tudni, hogy mikor kapják vissza a művészek azt, ami az övék. S miközben az idő múlik, a helyiségek egyre szomorúbb látványt nyújtanak, szinte minden vezető kívülről fújja már a politika rájuk vonatkozó varázsmondatát: "Társadalmi szervezetek által használt ingatlanok jogi helyzetének rendezése."

Erre várnak.

Az érdeklődők előtt közismert tény, talán leírni is kár: az egykori leányárvaházban egymásra találó művészek klubját a Nemzeti Színház ifjú színésze, Zilahy Gyula keresztelte el FÉSZEK-nek a festők, építészek, szobrászok, zenészek, énekesek (mások arra esküsznek, hogy "és egyéb"), komédiások szavak kezdőbetűit összeillesztve. Az idők során aztán az elnevezés Fészekké nemesedett. A bohém lelkek nagyon is komolyan vették akkoriban a közös otthont, ők adták össze a megvásárlásához szükséges pénzt, ők formálták saját képükre. Lett étterem, könyvtár, kártyaszoba, kaszinó, nagyterem, a legfölső emeleten saját szálloda működött, mi több: még saját borbélya is volt a klubnak! Jöttek a művészetpártoló nagytőkések adományai: hol pénz, hol egy kastély komplett berendezése.

A szigorú felvételi szabályok szerint nem volt elég a két támogató klubtag ajánlása, hónapokig be kellett járni ide, hogy mindenki alaposan megismerje a leendő tagot. Legendás figurák, legendás asztaltársaságok. Bársony Rózsi, Szép Ernő, Molnár Ferenc, Latinovits... Jani bácsi, a pincér, aki csak művészeket szolgált ki, félórákig beszélgetett az asztal mellett, ám sohasem tette a kezét az asztalra, alkarján mindig ott lógott a kifogástalanul tiszta hangerli, és időnként kikergette az új szakácsokat a konyhából, mert csak ő tudta pontosan, hogy melyik művész hogy szereti az ételt...

A háborúban akna esett a házra, a működő kártyaterem pinkapénzéből hozták rendbe.

Az 1949-es államosítás után odahelyezték a művészeti szövetségeket, s bár az első emeletet irodák foglalták el, azért pezsgett az élet. A Művelődési Minisztériumon keresztül az állami költségvetésből jutott pénz a klub működtetésére. 1959 januárjától a Művészek Szakszervezete kapta meg a kezelői jogot, amelyet aztán egészen a rendszerváltásig gyakorolt is.

Az utolsó nagyobb felújításra 1963-1965 között került sor, ennek azonban enyhén szólva nem örültek a Fészek tagjai. Az épületet tönkretették, kifosztották, az adományként kapott muzeális értékű berendezés eltűnt, a szocreál rongyrázás sokat csúfított a helyiségeken. A hely a művészetek szellemétől mégis új erőre kapott. Változatlanul divat volt az, hogy a hazánkban fellépő jelentős külföldi művészek ingyen szórakoztassák kollégáikat a Fészekben, de nemcsak Marcel Marceau, Yehudi Menuhin vagy Juliette Greco miatt volt érdemes a klubba látogatni. Rendszeresek voltak a filmvetítések, a galériában megrendezett kiállítások, a koncertek, még mindig káprázatos volt az étterem, elegáns fogadásoknak, rendszeres filmforgatásoknak és a művészeti díjak átadásának is otthont adott a Fészek.

A jelen kor inkább a túlélés művészeinek kedvez. Márpedig a Fészek vezetői képtelenek az ügyeskedésre, kényszerűségből viselik lehetetlen helyzetüket, napi gondokkal küzdenek a ház jogi helyzetének rendezéséig. A rendszerváltás után egyetlen esztendőre visszakapták ugyan az épület kezelői jogát, ám ez az idő csak arra volt elegendő, hogy a Művelődésügyi Minisztérium másfél millió forintos támogatásával alapítványt hozzanak létre, s visszautasítsák a Kordax 500 milliós ajánlatát, amely azt valószínűsítette, hogy a klub a jövőben a művészek helyett inkább a menedzserek birodalma lett volna.

Később az állam visszavette a kezelői jogot, s mivel a "társadalmi szervezetek által használt ingatlanok jogi helyzetének rendezése" várat magára, így a klub tehetetlenül várja a csodát. Saját tulajdonukért még lakbért is fizetnek! Pedig volt olyan nap, amikor a Fészek kasszájában mindössze ötven - nem tévedés: 50 - forint volt. Szponzoroknak nem jó hirdetési terep a Fészek Klub, ezért maradnak az alapítványi támogatások, a tagdíjak, a pályázatok.

És a klub ennek ellenére él. Bár a nagy kvaterkázások ideje lejárt, azért számtalan színművész, zenész, képző- és iparművész, író, költő és komédiás látogatja ma is a Kertész utcai intézményt. A galéria hangsúlyozottan csak új alkotásokat mutat be, az étterem is működik, filmvetítéseket, előadásokat változatlanul szerveznek. Csak a hangulat kezd egyre szomorúbbá válni. Csoda-e ez egy málló vakolatú, egyre leromlottabb épületben, ahol nap mint nap az a kérdés: lesz-e még századik születésnap?

1997. november 7.

Trencsényi Zoltán



Eljő a kávéház reneszánsza?

A csésze, a tálca meg egy pohár víz

Egyfelől adva van a szomorú budapesti kávéházhelyzet. A nagy múltú kávéházak maradékai sorra kipusztulnak. A vendégek is. Az egykori Japán kávéházból azért még az Írók Boltja lett (apropos: akkor már miért is nem árusítanak írószereket: papírt, ceruzát, komputerlemezt?); de már az Abbáziából némi ízetlen ételbárközjáték után egy önértékelési bizonytalanságait nikkel és márvány mögé rejtő bankfiók vált; vagy a Belvárosi, a kávéház, ahol egykor sakkoztak a galérián, pár év Lidó bár átképzés után korhű keleti-nyugati kaszinóvá avanzsált. Talán a leglesújtóbb (sajnos tipikus) eset Kovács Pál kardvívó világbajnok híres-nevezetes Quint presszója, amelyről egy darabig úgy tűnt, hogy szolidan kibír mindent és (túl)élő klasszikussá válik, nos ebből a műemlékből most nemrégiben a vállalkozói profizmusnak némi befektetéssel sikerült egy tradíciómentes, valamint a kávéház és a belsőépítészet ideáját egyszerre csúfolni képes borzalmat varázsolnia. Ráadásul nem átallottak megtartani a Quint nevet.

Kis túlzással: mintha a lebontott Parthenon helyére épített parkolóházat neveznék azontúl annak. Ezek után az, hogy a Centrál helyén (egykori Eötvös Klub) most egy szimulációs technológiára épülő játékszalon nyílt, már szinte nem is olyan bántó; és az, hogy a hajdani kávéház egyik vendégének emléket állító márványtáblát megőrizték, kifejezetten megnyugtató. Talán lesz egyszer egy kávéház-szimulációs program is.

Tán fordulópont, hogy a Művészből mégsem lett autószalon, sőt nyitvatartásban veri a mezőnyt: egyszer még a New York is életre kelhet, és megint igazi nonstop kávéház lesz, nem csupán a turistacsoportok legelésző helye. A legfontosabb, hogy utolsó mohikánként még többé-kevésbé változatlan formában létezik a Lukács kávéház. Az épület ugyan már üres, kiürítették, csakúgy, mint az egykori Dunapark kávéházat, de reménykedjünk, talán nem alakítják át, és nem csinál belőle Frici (a vállalkozó szellem) benzinkutat. Bár arra is szükség van.

Másfelől adva van a hamburgi Unter den Linden kávéház, amely az egyetlen kávéház volt kerek Nyugat-Európában, ahol a Népsport és az Élet és Irodalom is ott lógott az újságtartón. Egyik tulajdonosa Wilhelm Droste, aki mellesleg a magyar irodalom kiváló ismerője, tökéletesen beszéli is nyelvünket, és amellett, hogy maga is remek kávékat főz, megmenti a legyilkolt Quint presszó kidobott cégtábláját. A közeljövőben Magyar Kávéház névvel alapítványt tervez létrehozni profi kávéházbarátokból. Célja a kávéházi kultúra támogatása szakmai tanácsadással és gyakorlati segítséggel. Azaz: hogyan is kell ezt a kivesző mesterséget űzni. Hősünk az egyetemen, ahol öt éven át volt német lektor, Kávéház projekt címmel szemináriumot tartott Bécs és Budapest kávéházainak történetéről. A forradalmi lendület nem tört meg: a szeminárium hallgatói a tanár úr vezetésével rövidesen megalapították a Szimpla fekete Bt-t. Innen már egyenes út vezetett a Dürer Kávéház megszületéséig. Az egyetem hihetetlenül nagyvonalú és Wilhelm Droste szerényebb befektetésével tavaly áprilisban új kávézó nyílt az Ajtósi Dürer soron, az ELTE BTK területén.

Az egyetemi rezervátum fogságában született kávéház jelenleg még csak a campus főkapuján át közelíthető meg, de nyáron lesz kerthelyisége, és remélhetőleg egyszer majd az utcáról is be lehet térni egy kávéra. A lényeg, hogy máris igazi humán központtá vált, mindenki azonnal ráébredt arra, hogy eddig mi is hiányzott neki, és a léptek már automatikusan ide vezetnek.

Igazi kávéházi hangulat uralkodik: a kerek márványasztalok körül tonettszékek, kézzel írt árlap, finom zsongás, újságok helyben olvasására, üldögélő, beszélgető, kávézó vendégek. A Dürer nem nagyzol, a lényeggel foglalkozik, és ez a kávé, meg azzal, hogy mindig legyen tálca a kávé alatt, mellette pedig egy pohár víz.

1995. április 25.

Színes Géza

 

 

A Bambi presszó az utolsó bástya

A Bambi presszóban megállt az idő. Ugyanazok a fekete kövek a padlón, a kerámiaváros a falon. Boros Gézáné, Zsuzsika is ugyanaz maradt: kilencszázhatvanegy óta főzi a kávét. Azt gondolnánk, mindennek megvan a maga ideje, ez a kor már nem kedvez a Bambi-féle presszóknak, bank kell ide, kínai étterem, pizzéria, játékbarlang.

A tűnődő figurák, a mélán bámuló műanyag őzike a kávégép fölött, a pohár szóda mellett ücsörgő, "begemont" játszó urak kimentek a divatból. Valóban kimentek. De a Bambiba még vissza-visszatérnek. A fodrászmester a Fő utcából, a fröccsöntő kisiparos és a hölgy, aki nyitáskor még fiatal lány volt: ők maradtak a régiek közül. Ha nem is mindennap, de jönnek rendületlenül. Itták itt ők a kávét három húszért, és isszák ma hatvanért. Hosszan kevergetik, méláznak a forró örvény fölött. Húzzák az időt, hátha megkegyelmez. Van, akinek már nem teszi. Gobbi Hilda, Ronyecz Mária már régen nem ücsörög itt egy sarokház vagy gesztenyeszív mellett. Bezerédi Mária grófnő sem jön többé, pedig úgy járt ide, mintha hazamenne. Az államosítás előtt övé volt fél Szekszárd, utána kegyelemkenyéren élt, bár évente kétszer kapott némi valutát távol élő rokonaitól. Akkor úgy osztogatta a százas borravalót, mint egy igazi, bőkezű grófnő. Minden áldott nap kilincselt a hivatalokban, hogy adják vissza végre a vagyonát. Mire megalkották a kárpótlási törvényt, meghalt. Kilencvennyolc éves volt.

Matild néni is elmaradt. Őt Andor Tamás, a filmrendező kérte fel egy szerepre a Szemüvegesek című filmjéhez. Matild néni csak hallgatta kerekre nyílt szemmel a mestert, még a kistányéron magát kínáló friss rigójancsiról is elfeledkezett.

Akkoriban reggel hétkor még sorban álltak a Bambi előtt. A taxisok ide jártak kávézni a Fény presszó előtti drosztról. Nemhiába végzett Zsuzsika kávéfőző-tanfolyamot az Észak-Budai Vendéglátó Vállalat jóvoltából, a kisujjában volt a szakma. A dupla az hat gramm volt, egy szemmel sem kevesebb. Ő még megkönnyezte élete első borravalóját: egy forintot.

A Bambi megélt három évtizedet, tulajdonos- és rendszerváltást. Csöndben zajlott minden - mélázik el Zsuzsika -, ha hallottunk is valamit, másnapra elfelejtettük.

Az idő múlását az jelezte csupán, hogy eltűnt a gesztenyeszív a sütemények közül, és a Bambi az itallapról. Egyetlen üveggel azért megmaradt nekünk, ma ott díszeleg a fő helyen a kávépult fölött, nyakát műanyag őzike öleli hevesen. Valamikor - talán észre sem vettük - kicserélték a piros műbőr székeket, természetesen piros műbőr székekre, igaz, ezeknek már támlájuk is van. A Bambi nem korszerűsödik: a nagymama függönyére emlékeztető terítők állják az idő próbáját. Ide nem kell becsempészni a múltat.

- Talán a vendégek mások - gondolkozik el a főnökasszony, Oszfolk Ottóné, aki tizenhat éves korában tanulóként kezdte a Bambiban -, talán a vendégek megváltoztak egy kicsit. A felszolgálónő mindent észrevesz az arcokon. A régiek nyugodtabbak voltak.

Hirtelen fontos lett a Bambi, és nemcsak a vendégeknek. - Minden héten megtalál valaki - mondja Oszfolkné -, hol azzal, hogy adjam el a helyiséget, hol játékgépeket akar valaki betuszkolni. Nemhiába: nagy hely, tágas hely - gondolom -, megfelelne banknak. Az a szerencse, hogy közel az iskola, és a ház sem enged semmiféle változtatást: nem lesz itt sem játékgép, sem biliárd. A régi főnököm a "belkerből" azzal nyaggatott: korszerűtlen a presszó, alakítsuk át sörözővé, pizzériává. Most annak örül, hogy nem változott semmi.

A Bambi rendületlenül tartja magát: utolsó bástya. Körülötte már elhullottak a kisebb boltok, önkiszolgálók, presszók. Ha megszűnne, a 20. század nyom nélkül adná át helyét a "legújabb" kornak. Fényképeken láthatunk ilyesmit, miközben elszorul a szívünk.

De addig is minden áldott nap reggel hétkor leül az első törzsvendég, aztán jön a következő. Délután egymáshoz koccannak a dominólapok, kényelmesen elhelyezkednek a kopott öltönyös öregurak. Jönnek a fiatal művészek a Tölgyfa Galériából tejeskávét inni, külön bögrében rakja eléjük a felhabosított tejet a pincérnő. Talán eljön Petri György is vagy Zeke Gyula kávéházkutató elmaradhatatlan, kocka alakú bőröndjével.

A Bambiban nincs helye tévének, és nem harsog kereskedelmi rádió sem. Eljön talán az idő, amikor bédekkerekben mutogatják, mint valami csodabogarat.

Hamarosan kinyit a terasz, vasárnap délután lehet múlatni az időt, és csendben figyelni a lányok bokáját.

1999. március 13.

Tyápay Katalin

 

Flódni és macesztorta

A vendégek visszakövetelték a Fröhlich cukrászda kirakatába az elveszett mackót

Erzsébetváros új címerét a menórával még nem fogadta el a képviselőtestület. Viszont a kerület körúton belüli része mint hagyományos zsidónegyed a világörökség részévé válhat. Az UNESCO-hoz benyújtott pályázatban fontos szerepet kaptak azok a még létező kis boltok, műhelyek, amelyek a zsidó kultúrához kötődnek.

Ilyen a Dob utcai kóser cukrászda, a Fröhlich is, mely kissé átalakult azóta, hogy itt jártam. Az én emlékeim még a nyolcvanas évek végéről valók, amikor a Kazinczy utcai főiskoláról átjöttünk néhányszor ide a tanítás után vagy helyett.

Ez a mai cukrászda picit más: nem úgy áll a pult, több a fény, s tágasabb a hely is. Új az üzletvezetés: az alapító Fröhlich szülőktől nemrég lányuk, Erika vette át a boltot. Ő pedig megpróbálja belevinni fiatalos lendületét. Le is teremtették néhányszor ezért: hogy merte érinteni azt a régi hangulatot?

Sokan hiányolták például azt a mackót, amelyik izraeli zászlót tartott a kezében, s a hetvenes évek óta ott ült a bolt ablakában. Fröhlichéket a rendszerváltás előtt eleget vegzálta miatta a hatóság, hogy vegyék be a kirakatból. De ők csak azért is kint hagyták. Aztán jött a politikai fordulat meg az üzlet átalakítása, s a fölfordulásban sikerült úgy elrakni, hogy többé nem került elő. Ám a vendégek kérdezgették, hová lett a maci. Végül egyikük, egy művész megformálta gipszből: ez látható most a kirakatban.

A cukrászda 1953 óta működik a Dob utcában, Fröhlich György alapította egy üzlettársával, aki azonban nem sokkal később elhagyta az országot. A bolt helyén előtte kóser pékség volt, s meg is maradt egy nagy kemence az egyik hátsó helyiségben, ahol még sokáig sütötték a barheszt. Ma már nincs meg a kemence, néhány éve le kellett bontani, életveszélyessé vált. De így egy helyiséggel nagyobb lett a bolt.

Naponta körülbelül negyvenféle süteményt készítenek. Flódni mindig van. A dióval, mákkal és almával töltött csemege a zsidók nemzeti édességének számít. Szinte mindig tartanak lekvárral vagy csokikrémmel töltött macesztortát. Szombatra van kuglóf, újévre lekach (mézes-diós piskóta barackkal vagy diókrémmel), chanukára fánk.

Persze engem az érdekel, mitől kóser egy sütemény. Ezt kérdezem Fröhlich Erikától is. Természetesen attól, hogy tartózkodnak bizonyos alapanyagoktól, nem használnak például zselatint, pudingport, bizonyos színezőket, sűrítőket és olyan e-listás élelmiszer-adalékokat, amelyeket az ortodoxia nem engedélyez. Bizonyos margarinok sem felelnek meg, mert bálnazsírral táblázzák őket. Minden olyan adalékot kerülni kell, amely a gyártási folyamat során rituálisan tisztátalan (tréfli) anyagokkal, tárgyakkal, gépekkel vagy személyekkel érintkezhet. Egyébként pedig a kóserság feltétele az általános tisztaság is, meg az, hogy a sütemények hagyományos receptek alapján készülnek. Ezek nagy részét még Erika édesapja állította össze, s ma is az ő útmutatásait követik.

Fröhlichéknél egyébként kaphatók általánosan ismert monarchikus alapú magyar sütemények is. Meg Erika kísérleti kompozíciói. A legújabb találmány egy narancsos, kakaós édesség, amelynek még nincs neve. Van ilyen több is. Az a megtiszteltetés ér, hogy az egyiknek én adhatok nevet. Legyen: Pufi - mondom. De érzem, hogy nem elég találó.

Közben jönnek a vendégek. Gézuka, az egyik legfiatalabb törzsvásárló pogácsát kér. Egy rabbi két sárga almát hoz. Ő valószínűleg inkább csak a társaság kedvéért jött. Vannak napi, heti, havi vendégeik. Egy svájci hölgy három-négyhavonta jelentkezik, még akkor is elküldet ide süteményért, ha csak egy órát tölt Pesten. Mióta a cukrászda szerepel az útikönyvben, külföldiek is betérnek.

A cukrászdában zsidó folyóiratokat is lehet olvasni. Olykor festők, grafikusok hozzák el a képeiket, hogy kiállítsák. A jövőben pedig egy antikváriumból átkerül ide a judaikai anyag.

2001. november 14.

Cs. L.




Helyszíni szemle: Szimpla

Amikor az ember beköltözik első önálló lakásába, boldog reménnyel kezdi csinosítgatni. Színeket választ, pingál, fúr, farag, olyanokat mond, hogy ezt a bútort nem veszem meg, mert nem passzol a többihez, ez a függöny viszont kell, mert színben megy a kárpithoz. A lakásban eleinte rend uralkodik, minden színes és szélesvásznú, a díszmackó is a feng shui szellemének megfelelően csücsül az ágy végében. Igaz, az ember akkor még az életről is azt hiszi, hogy csupán ügyesen kell vele gazdálkodni, és akkor abban is rend lesz; álmában sem gondolja, hogy az élet nem más, mint nyolc óra munka, nyolc óra lihegés, nyolc óra sórakodás.

Telik-múlik az idő, a lakásba beköltöznek a tájidegen nippek, a stílustörő fotelek, Ikea-ágy karambolozik a népi komóddal, csővázas kagylófotel az antik varrógéppel. Ám az ember már nem kapál a feszengős rend után, rájön, hogy az életben akadnak fontosabb dolgok is. Megadja magát a célszerűségnek és a bumfordi rendetlenségnek.

Annak idején pontosan ezt a bájos és bölcs összevisszaságot szerettük a Tilos az Á nevű helyen, a Pótkulcs titkos zugaiban, és ezt szeretjük most a Szimplában is. A Szimpla a Kertész utca négy-öt hónapja nyitott vendéglátóegysége, ha akarom, söröző, kávézó vagy teázó. A hajópadló még az egykori lakatosműhely érzékeny olajszagát leheli, ám a hely alapos átváltozáson ment keresztül. A színházak kelléktárainak kiselejtezett bútoraival berendezett kisebb-nagyobb termek, galériák otthonos nagymamahangulatot árasztanak, a fotelok, tonettszékek, varrógépvázra szerelt asztalok, sárgásfényű hangulatlámpák, régi tálalóból szerkesztett pult: mind-mind nyugalomra intik az embert. Ne rohanj, ne kapálózz, nyugi. Igyál egy kávét vagy egy sört, egyél egy spenótos szendvicset, és hallgasd a lemezpörgetőket. Keddenként nézd a táncházasokat, ha éppen harmonikázik az örmény David Yengibarjan, akkor merülj el érzékeny dallamaiban, ha meg betéved egy filmőrült kissé rozzant vetítőgépével, és régi magyar filmeket kezd vetíteni, akkor meg nézd a tízpercenként ragasztásra szoruló kópiákat. Esetleg jelentkezz Ottó bácsi tánc- és illemóráira, de ha úgy érzed, aznap túlságosan lelakott vagy, ne csinálj semmit, süllyedj el egy fotelben, és szimplán élvezd ezt az édes rendetlenséget.

2002. március 13.

Trencsényi Zoltán

 

 

A Lyuknak való lyuk

Ötéves lesz márciusban a Lyuk, lánykori nevén Fekete Lyuk.

Nem lenne ezzel nehéz dolgom, lemehetnék szépen egy este, begyűjthetnék egy-két jó deviáns ürgét, mondjuk egy erősen ittas 13 éves arcot meg egy negyvenes ősnarkóst, írnék egy tökös Lyuk-riportot, az olvasó jólesően botránkozhatna, esetleg elgondolkozhatna egyes társadalmi jelenségeken, le lenne tudva az egész.

Ennél bonyolultabb lesz az ügy. Mert 1988 óta rendszeres látogató vagyok, gyakorló Lyukas. Jobban szeretem, mint amennyire utálom ezt a helyet.

A hely tehát egy gyönyörűséges gyártelep, a nyolcker legvégiben, a Népligeten innen, a Harlemen túl. Világosban csak kétszer láttam. Rákos, rokkant épületek, mintha kormos lenne minden, steril, ehető mocsok, van egy kísértettorony is. Háztömbnyi Manchester. Budapest a négyzeten.

Flaszterművészeknek találták ki az ilyen valódi helyeket. Itt lehet csinálni valódi rock and rollt.

A Balkan Futurist együttes tagjai találták meg ezt a Lyuknak való lyukat a Ganz Vörösmarty Művház hónaljában. A leharcolt, szürke légópincét kitakarították, kifestették leharcolt, szürke légópincének.

Éppen kellet egy hely akkor, '88-ban. Csöndesen elhullott a Kassák, a Ráday, A Nagy Magyar Féllegális Underground Búvóhelyek. A Józsefvárosiból egy nagy verekedés miatt kitiltódtak a punkzenekarok, így Kőbányára jártunk ki, a Mutter Klubba, aztán ott is volt bunyó, onnan is el kellett jönni. A Lyuknak megörültünk, hogy most már lesz helyünk, zenénk, sörünk, lesznek erősítők, hangfalak, dobszerkó (mert ezek neuralgikus pontok voltak). És örültünk előre, hogy milyen jó kis lebuj lesz ez, mint egy igazi, szabad ('88!) nyugat-berlini punkkocsma (Kreutzberg!) itt, Pesten, benne derékig a magyar valóságban, a cocilizmus végóráiban.

A Balkánosok néhány hónapja után Nagy Gyula vette át a Lyuk vezetését, és viszi azóta is az üzletet. Tele a város avantgárdnál alternatívabb, elvontnál undergroundabb helyekkel, és a Lyuk még bírja magát. Százhúsz a beugró, néha kétkilónál is több (gondoltuk volna az elején, max. ötvenessel királykodva?). A szomszédban egy nagy diszkó halódik.

A zenék. Waszlavikra jártam legtöbbet, ha összeszámolom. Aztán az AMD meg a Leukémia a fiksz műsorszám. (New York-Budapest hadrcore-tengely). Sok jó külföldi banda járt itt (Alternative Music Centre), már a nevükre sem emlékszem, csak a dühös zenékre, kétszer nagyon jó volt a Dog Faced Hermanns, és az is biztos, hogy legalább háromszor játszott a UK. Subs - rohadt gyengén.

A Lyuk ifjúsági szórakozóhely. Kevesen járunk már olyanok, akik a nyitásnál is itt (ott) voltunk. Mostanában utálni szoktuk a Lyukat. És utálkozva jövünk le újra meg újra, mert mégis kell igaz rock and roll.

Elviseljük valahogy a sört, tízest kunyeráló tinédzsereket, adunk is néha nekik, bár ha pillantásunk ölni tudna... egyébként Stefflt iszunk, de inkább Amstelt, százasból nem kérünk vissza, káromkodva lépkedjük át a húgytócsákat a klozetban (a térség legmocskosabb vécéje!), bent a hangfalnál állunk, mert fülileg bírjuk a gyűrődést, már nem mozgunk, kicsit irigyen nézzük, ahogy a fiatalok sztédzsdájvingolnak.

De az a lényeg, hogy három fogalom nélküli gyerek van fönn a színpadon. Valami ronda, agresszív számot gyilkolnak, kurva jó. Üvöltenek, mint valami beteg állat, ahogy nekünk is üvölteni kéne jobb napokon, és tényleg olyan, azaz nem rosszabb, nem jobb, mintha csak úgy lennék valahol Budapesten, és történne, ami egyébként, az a három gyerek ott fönn, tízcentis emelvényen (színpadon) nem rabló, nem gyilkos, nem kurva, ez biztos, és nem lesz belőlük nemzeti csalogány, még csótány sem, megfejthetetlen okból és cél nélkül pengetnek, üvöltenek. Tüdőből, izomból csinálják magukat olyanabbra, csinálnak minket olyanabbra.

(Mint amilyen ez a város, mint amilyen ez a Lyuk.)

1993. február 5.

Uj Péter

 

 

Végleg bezárt a Tilos az Á

Bezárták. Véglegesen. Ezentúl nem csupán az átjárás tilos, hanem a bemenet is.

A Tilos az Á ugyanis nincs többé. A környéken élők nagy örömére, az alternatív zenehívők mélységes bánatára. Ami történt, az tulajdonképpen nem meglepő.

Természetes végkifejlete annak az öt éve tartó állóháborúnak, amit a kocsma-koncerthely tulajdonosai, illetve a környező házak lakói vívtak, megjárva a hivatalos fórumok minden lépcsőjét. Az ivó létének öt éve ugyanis nem más, mint folyamatos támadások és ellentámadások, no meg nagy bulik története. A Mikszáth tériek szerint az alternatív zenehely maga volt a pokol. Megtalálható volt ott a gonosz minden kelléke: alkohol, kábítószer, meg az is, amiről a szemérmetes polgárok még csak nem is beszélnek. Az tény, hogy a Tilos az Á sohasem volt széplelkű lánykák és jól nevelt fiatalemberek teázó helye. Tántorgó, hányó, vizelő ifjakból sem volt hiány. A zene sem Mozartot utánozta, de még csak nem is a Beatlest.

Az Á-t sötét helynek nyilvánították, s a környékbeliek kitartóan küzdöttek ellene. S lám meg is lett az eredménye. A különböző hivatalos szervek köztük a vám- és pénzügyőrség, a rendőrség és az önkormányzat sem kedvelték a botránykőként ismert szórakozóhelyet. Most bezárták. Egy gonddal kevesebb.

A kocsma egyik tulajdonosa, Németh Valgyimír nem kívánta kommentálni az ügyet. Annyit jegyzett meg csupán: - Nem árultunk zárjegy nélküli italokat.

S bár szerinte a többi vádpont sem igaz, most már úgyis mindegy. Nem kívánnak tovább csatázni. Így a múlt héten bezártak - örökre. Polgári foglakozásukat kívánják a későbbiekben űzni és soha többé nem nyitnak alternatív ivót. Sem itt, sem másutt.

1995. augusztus 22.

Sz. A. A.

 

 

Az FMK olyan klub, amely túlélte a rendszerváltást

FMK. A megtűrt és támogatott. Ellenzéki gondolatok gyűjtőhelye és szelepe. A politikai tisztogatás okán újra és újra bezárt és tatarozott. Pártvezérelt és szabadelvű vezetők, szobrász, karmester, festő, író és költő tagok. Szigorúan magukban, egymás közt, védetten. Ellenőrizhetően. Az idén harmincöt éves.

1960-ban úgy százhatvan művészember úgy vélte, kellene egy hely. Egy szakmai klub, ahol maguk lehetnek, ahol gondolatot cserélhetnek művészetről, eszmékről, bemutatkozhatnak az új utakon járók, ahol színházat csinálhatnak, felolvashatják egymásnak írásaikat, eljátszhatják zenéjüket és legfőképpen beszélgethetnek. Egy zárt klub, ahová csak az értők hivatalosak.

A KISZ-től kapták az Andrássy (Népköztársaság) úti épületet kerttel, pincével, kiállítóteremmé alakítható szobákkal.

Csupaszon. Az első berendezés a falra rajzolt székekből, asztalokból, zongorából állt. Az alapítók társadalmi munkában fúrtak-faragtak, varrtak, festettek, hordtak széket otthonról, barátoktól, szülői házból. Alapítványt is tettek a klub felvirágoztatására fejenként 100 forinttal. Apránként helyére került minden. Beindult a klub. Kiállítások, irodalmi estek, pódium-előadások, "bulik" váltották egymást anélkül, hogy politika keveredett volna az ügybe. Így telt el az első tíz év. 1970-ben azután a nem művész értelmiségiek is bebocsátást kértek és kaptak. Ettől kezdve a klub a politikailag is másként gondolkodók találkahelyévé vált. A hatalom pedig szemet hunyt. Érdekében állt.

Az ellenzék előttük nődögélt, s amint kicsit megerősödött, hát bezárták a klubot. A "tatarozások" végeztével azután csak a kellően "tiszták" térhettek vissza.

Fénykorában mintegy kétezer tagja volt a klubnak, bár ez inkább csak becslés, mivel az 1980 előtti dokumentáció szőrén-szálán eltűnt. A klub viszont maradt és túlélte a rendszerváltást is, meg a szólásszabadságot is. Visszatért a művészethez. A kezdetekhez. Csak egy dolog változott: megnyílt mindenki előtt.

Most évente 30-40 kiállítást szerveznek, számos együttes indult el innen a siker felé . A kicsinyég korosabbak még emlékezhetnek a Kontroll Csoportra meg a Bizottságra, az ifjabbak meg a Korai Öröm pályakezdésének lehettek tanúi. De nem feledték az irodalmi esteket, és néha pódiumszínházi bemutatóra is telik. A politikai korlátok helyére a financiális gondok léptek. A Fiatal Művészek Klubjának egyetlen egyre gyengülő pénzügyi védőpajzsa a Fővárosi Önkormányzat támogatása. Évi 6,5 millió forint, ami éppen arra elég, hogy kifizessék az áramot, a vizet, a béreket és efféléket. A programokra nemigen marad. Egy kiállításra például alig több mint 2000 forint.

Lassan az életben maradáshoz is több kell. A klub vezetője és munkatársai számos pályázatot írnak, de hát túl sok az eszkimó. Bérbe adták hát a kert egy részét, meg a pincét. Ott működik 1990 óta Made Inn. Ez akkor megmentette a klubot a bezáratástól. Mára már nem maradt bérbe adni való terület.

A szülinapi ünnepségek azonban nem kesergésre valók. A szerdától vasárnap délig tartó fesztiválra az alapító tagokon kívül minden klubkedvelő hivatalos volt.

A hatalmas dekortorta árnyékában folyt a zene, a vidámság és az emlékezés. Kihirdették a 3,5 hüvelykes képzőművészeti pályázat díjazottjait, meghallgatták a 35 szavas irodalmi művek egynéhány darabját, valamint a 3,5 perces zenedarabokat.

A klubvezető Klötz Ildikó azonban a vigasság alatt sem feledte, hogy a múzsák dicséretét sem zengik ingyen. Az FMK azonban nem képes több véráldozatra. Az alapító gondolatba ugyanis nem gyömöszölhető be több "fizető" program.

1995. május 2.

Szalai Anna



A Kiülők és a Kukkolók a Tér teraszain

Kasztosodó vendégkoszorú - Van, aki csak feltűnni szeretne -
A környék lakóit zavarja az éjszakai élet

A nyár közeledtével, langyos estéken a városlakók vágynak kiülni valahová. Ezért nem múlik a nosztalgia a murvával felszórt sörkertek iránt, ezért a teraszok utáni szüntelen áhítozás. Mert volt idő, amikor a sörkertek sorra bezártak, a kávézók teraszai pedig még nem léteztek. Csak éjjel-nappalival volt tele a város, ahonnan a sört vitték a közeli parkba. Olyan nagy volt a teraszínség, hogy a legforgalmasabb utak mellé kitett asztalokhoz is kiültek az emberek. Azt se bánták, hogy légelszívóként működtek.

Volt idő, amikor hatalmas terasz volt a Tilos az Á előtti Mikszáth tér, ahonnan kiűzetett a fiatal művész- és értelmiségijelölt társaság az Olimpiába, az Erzsébet híd lábához, meg feljebb az Avarba. A hazajutásra is gondolóknak meg ott volt a Fehér Gyűrű apró terasza a Balassi Bálint utcában. Aztán megnyitott a Liszt Ferenc téren az Incognito. Miután kitették az első kényelmes nádfoteleket a Terézváros tágas, óriási platánoktól árnyas széles sétányára, bizonyos volt, hogy itt, a legmegfelelőbb helyen feltartóztathatatlan lesz a teraszosodás. Mert a Tér - már csak központi elhelyezkedése miatt is - nagyon alkalmas a kiülésre. A kiülők ugyanis nem akarnak semmi különöset, csak nézelődni, fecsegni, inni és cigarettázni. "Jó" levegőn. Látni másokat és megmutatni magukat. Hogy ott vannak azok között, akik kiülnek. Mert megtehetik ugyanis.

A Zeneakadémia épülete uralja a Tér Király utcai végét, de az esti pörgésben az elitek odajáró tagjai nem sok vizet zavarnak. Nem sok átfedés van a klasszikus zene kedvelői és a tériek között. Ők vagy nem kiülősek vagy más helyekre vágynak, de a Téren legfeljebb bedobnak egy kávét a koncert előtt, ritkábban harapnak valamit utána a Pompei pizzériában. De az outfitjük miatt folyton Kívülállók vagy Betolakodók maradnak. A zenészek tűnnek fel még néha, hogy műszak után ledöntsenek néhány pohár bort.

Alibi

Mintha a terasznélküliség átka ülne a Zeneakadémiával szembeni, régóta étteremként vegetáló helyen. Az nem volt csoda, ha valaki betévedt az egykori Kékfrankosba, de a kannás boros fröccs után hamar kifordult a jól öltözött cigányzenészek társaságából. Aztán egyszerre igényes Halászcsárdává alakították, mégsem ment be a kutya sem. Most víg kínaiak próbálják elűzni a hely rossz szellemét.

A Zeneakadémia látogatói lehetetlenné teszik a Téren a parkolást. Míg odabent tart a műélvezet, nem egyszerű letenni az autót a környéken. Mert az, aki teheti, autóval érkezik a Térre kiülni. Naggyal. A Paulay Ede utca végébe aztán tülekednek a jól látszó helyekért. Beálláskor még a lehúzott ablakú BMW-ből ezer watton döng a techno. Hogy mindenki észrevegye, ki érkezett. Egy Kaliforniát járt zenész jegyezte meg, hogy ott csak a feltűnni vágyó kisebbségi amerikaiak üvöltetik az utcán gengszterrepjüket. De az autóból már nekik is ciki, vontató után kötik inkább a felhangfalazott jachtot, pompás nőikkel elterpeszkednek odafent. Így járják az utcákat.

A Téren található teraszokon - az Incognito, a Mediterrán, a Palacsintázó és a Pizzéria asztalainál - elenyésző kisebbségben vannak a Helyi Erők. Ők is többnyire lakást bérelő fiatalok vagy külföldiek. Legfeljebb egy-egy esti kutyasétáltató tűnik még fel rendszeresen, aki beugratja a rácson az ebet, kicsit bámészkodik, aztán már parancsolja is ki az alibiállatot. Húzza sebesen valamelyik söntésbe, hogy több ideje legyen beönteni néhány búcsúsört. Mert már megy is. Kell mennie. Fura szerzet még a fiatal vézna srác, aki többször végigszáguldja körbe az egész Teret egy kis korcsot vonszolva maga után.

A tősgyökeres helybéliek kétségtelenül irtóznak a téri vircsafttól. Legszívesebben deportálnának onnan mindenkit. Ha tehetik, pereskednek az üzletekkel. Csak néha elvetik a sulykot, mert az éjjel egykor tényleg szigorúan bezáró kávézót például úgy jelentették fel, hogy ott még hajnal négykor is áll a bál. A bírósági ítélet ki is mondta, azért ez mégiscsak túlzás, kettőkor be kell zárni a helyet.

A téri nénikék csak üldögélnek későig a padon "ez a világ megérett a pusztulásra" szörnyülködő arckifejezéssel. Nemcsak a helyek, a teraszok, az esti nyüzsgés bosszantja őket, hanem minden. Az önkormányzat is vihet oda terézvárosi napokon koncertet, mesejátékot, bármit, a lakók felháborodott küldöttsége délután négykor is tiltakozik, hogy azonnal hagyjanak abba mindent, mert ők bizony aludni akarnak. Most rögtön. A Téren elő nem fordulhat az, amit a világot látott vendéglátós mesélt, hogy amikor megkérdezte egy amszterdami ház földszintjén lévő mozgalmas dzsesszkocsma főnökét, hogy mit szólnak a zajhoz a lakók, a tulaj csak értetlenül nézett: mit szólnának, itt szórakoznak ők is.

A Térre betévedő felületes szemlélődőknek, a Kívülállóknak persze egyetlen, általában antipatikus masszává áll össze az asztalok törzsközönsége. Nekik csak a léhaságról, a burázásról, a gazdagság, a könnyen-születettség, a divatosság pökhendi és ostoba fitogtatásáról, a fogyasztás istenítéséről és az élvhajhász élet dicsőítéséről szólnak ezek a nyüzsgő téri esték. Különösen a komplexusos csóró szociológusok kapnak irigységrohamokat a tehetős és könnyed budai fiatalok látványától. Az ifjú filozófiatörténészek nem képesek feldolgozni azt, hogy nekik olyan nőjük soha nem lesz, mint a százhatvan centis, terepjárós pittbullembernek, ők tudják a legracionálisabb érvekkel megmagyarázni, miért pokoli, nem értelmiséginek való helyek ezek.

Felvilági élet

A gyakran a Téren ücsörgők tudják csak, hogy a látszólag egynemű populáció széles kasztokra tagolódik. Már csak a helyek szerint is: életkorban, társadalmi státusban legváltozatosabb a Pizzéria vendégköre, ide ismert színészek, politikusok éppúgy betérnek, mint ahogy bekapnak itt valamit a szponzorkereső iskoláslányok. Az Incognitóban ül a Tér krémje, brókerek, menedzserek, zenészek, a dj-k, meg a törleszkedők, akik hozzájuk tartozónak akarnak látszani. Vagy a legvonzóbbaknak domborító csajokat akarják közelről látni. Mindazok itt állnak inkább asztalra várva, akik át nem mennének a túlsó oldalra a Mediterránba, ahol nekik már túlságosan felhígult, proli, dzsanki, vagy ami még rosszabb, értelmiségi a közönség.

Mindenhol majdnem ugyanaz kapható, a pincérek szokásosak, az árak ugyanannyira magasak, ezért ezek nem meghatározói a kasztosodásnak. Valamennyi hely törzsközönsége megegyezik abban, hogy a Palacsintázóba be nem ülnének. Semmi pénzért. Az valahogy ciki. Ezért is akad ott gyakran szabad asztal, amire lecsaphatnak a tudatlan Betévedők, ahonnan felállítják őket tízkor, hogy záróra. A törzstériek meg vannak győződve arról, hogy a Palacsintázót maga üzemeltető tulaj be van oltva üzlet ellen, máskülönben nem zárná be a boltot a legnagyobb vendégsereg elől.

Bárhol megjelenhetnek a keményen bepipázott gengszterek, akik mit se törődnek azzal, hogy egzisztenciájuk szerint az alvilágban lenne a helyük, ahelyett, hogy itt mutogatják magukat hivalkodóan a felvilágban. Néha "bepróbálkoznak" a személyzettel vagy a tulajokkal, de komoly atrocitás ritkán történik, egymást is csak a Paulay Ede utca sarkán túl fenyítik be. A Téren gyakran megforduló, feltehetőleg több ezer emberből és a néhány száztagú, naponta betérő kemény magból is kitűnik néhány extrém alak. Az Ezredes, akit mindenki ismerni vél, ha megjelenik bermudájában, borzongva súgnak össze mögötte, hogy a balkáni frontokat is megjárta, talán ölt is. A Bolond lány, aki kis nadrágocskában addig mutogatja combjait és néz kihívóan mindenkire, míg valaki le nem szólítja, bele nem köt, akkor pedig nyelvét öltögeti és megátkozza a férfinemet. A díszhímek közül páratlan a Tér Perzsája, akire előbb-utóbb ráakad valami csaj, akinek még úgysem volt perzsa hapsija. Valaki mindig tud válaszolni arra a kérdésükre is, amit persze csak utólag mernek feltenni: de kik azok a perzsák?

Az egész Teret maga alá gyűri a teraszosodás. Ez alól mintha nem vonhatná ki magát egyetlen üzlethelység sem. Valamennyi egy teraszlehetőség, amit valaki mindenképpen ki akar aknázni. A műszaki könyvesbolt még tartja magát, a Patyolat már elesett a teraszosodás lázában. (Állítólag francia kávézó lesz. Építik.) Az Incognito mellett két-három üzlet hatalmas kirakatait még választási és aktuális parti plakátok borítják, de mögöttük már üzembiztosan készülődik egy újabb halászcsárda, drinkbár vagy café. Az üzletemberek bizonyosak abban, hogy minél több lesz a hely, annál több lesz a vendég. Nem féltik egymástól azokat. Legfeljebb az Üzletvezető oldja meg úgy az esti sétát, hogy minden környékbeli vendéglátóhelyet végigjár, integet, köszönget, barizik, de mindenhol tudják csak azért jött, hogy megnézze, mennyien vannak, mit esznek, mit isznak. Ő panaszkodik mindenütt, hogy ugyan nála is foglalt minden asztal, de már megint csak kávézik meg kólázik mindenki. Biztos jól beszívtak a nyavalyások - dohog. Ahelyett, hogy nála rúgtak volna be.

A másik oldal

A Tulajdonosok tudják jól, hogy a teraszon levés természete olyan, minél többen vannak, annál többen jönnek. Mert az egész Tér valójában egy hatalmas kukkolda. Látszólag inni, találkozni, fecsegni vannak ott az emberek, de mintha mindenki a többieket figyelné. Mit csinálnak, hogy néznek ki. Nemcsak a fiatal férfiak használják egy nagy ingyenes peepshow-nak a Teret, hanem a nők is, akik ennek megfelelően öltözködnek. Kipakolják, amit csak megmutathatnak magukból, és vonulnak végig a teraszok asztalai között. Begyűjtik a tekinteteket. Tipikus kukkoló a Kereső, aki látszólag ide beszélt meg találkozót, és fürkészőn megy egyik helyről a másikra, hátha ismerősökbe botlik és akkor saját jogon stírölhet, nem kell végre keresést imitálnia tovább.

Egy-két zárvány, őskövület akad még a Téren, az Ásványbolt, meg a távoli végen az Írók könyvesboltja. Így keretes a Tér szerkezete a másik magaskulturális végvárral, a Zeneakadémiával átellenben. A könyvesbolt kis asztalainál gyakran sírják vissza a letűnt kávéházi kultúrát, holott onnan száz méterre funkcionál a kvázi kávéházi agora. Olyan bunkó századvégien, de működik. Gazdag szoláriumozott, tenyésztett izmú ficsúrok uralják a placcot, és nem a szellem bajnokai. Bárcsak megnézhetnénk egy időgép segítségével, hogy a századelőn valóban az írók-költők voltak-e a kor hősei, a kávéházak, az éjszakák császárai! Vagy csak mítosz az egész? És akkor is a kor menedzserei, vállalkozói, gengszterei töltötték meg a helyeket, csak ők jelentéktelen epizódszereplői lettek a verseknek és novelláknak. Vagy tüdőbajosnak tetették magukat, mert akkor az volt a divat? A mai agorát pedig már nem akarja megénekelni egyetlen csenevész költő sem.

Az Andrássy úton túl is van egy tér, a Jókai. De az már idegen bolygó. Közepén játszótérrel. Csak az eltévelyedők néznek át néha mondjuk a Cactus Juice-ba. És mesélik a Téren, hogy arrafelé is történik valami, ott is élnek emberek. De senki nem tudja, mifélék.

1998. május 30.

Sós B. Péter

 

 

Helyszíni szemle: Tabán

Félreértés ne essék: nem kétséges, hogy Ramon Novarro, Mae West, Rudolph Valentino vagy Pola Negri finoman szólva is korszerűtlen mozisztár. Modoros, szemrebegtetős, patetikus. Olyan, akit egy harmadosztályú színészképzőből is kihajítanának ma már.

És mégis. Az embernek néha elege van a mogyoróagyú gyilkosokból, a szüntelenül ropogó fegyverekből, a tűzesőből és a kaszkadőrtruvájokból, és ilyenkor az igazi mozista a bájos régmúltat morzsolgatja. A túljátszós, olajos hajú, idejétmúlt kedvenceket idézi, el nem felejtve a hozzájuk tartozó lepattant filmszínházakat. A mozizongoristával, a nyikorgó faszékekkel, a perecessel és az elképesztő munkával megfestett vászon reklámtáblákkal.

Volt egyszer egy filmes kultúra Budapesten, ám a fővárosi mozik az elmúlt években, évtizedekben sorra estek el. Halott a Bányász, a Balaton, a Bástya, a Rákóczi, a Sziget, a Tátra, a Híradó; hajnalig sorolhatnánk. Pöffeszkedő multiplexek vették át a hatalmat, de ne tévedjünk: ezek nem mozik. Kéjes élménycsarnokok, dübörgő hatástemplomok, bárgyú látványkaszinók. Az érték úgy szorult a parányi túlélőkbe, mint kifulladófélben lévő futóba a szusz.

Fontosak a még lélegzők, az életben maradottak. Még a legkisebb is, mint például a Tabán. Amely egy Pécsi Manó nevű úr jóvoltából már 1910 óta szögezi a vászon elé a mozistákat. Előbb Palotának, utána Krisztinának, majd 1990-ig Diadalnak hívták, ma Tabán, de már nemcsak mozi. Videotéka, kávézó, az új generáció egyre izmosodó szakmai műhelyének, az Inforg Stúdiónak egyik filmkészítő bázisa, találkahely. Ahol az előtérben, rögtön a kávézó apró asztalai mögött egy lapozgatható, állandó fotókiállítás mesél az említett mozis múltról, ahol az Odeon Videotéka minőségi műveket kínál, ahol egy doboz várja a cetlire írt kívánságokat, ahol ki tudja, mennyi ideje rendszeresek a diák filmklubok, ahol rendezői sorozatok csalogatják a rajongókat. Ahol még látható a Derszu Uzala, a Keménykalap és krumpliorr, Méliés 1902-es látványmozija, az Utazás a Holdba. Ahol elsőként alakítottak ki klubhelyiséget vitáknak, filmkluboknak, ahol...

Ahol senki nem rivall az emberre, hogy gyere, zabáld a pattogatott kukoricát, vedeld a kólát, fizess, fogyassz, bámulj, aztán menj a fenébe. Ahol a mozi még pont olyan, mint régen. Olykor nem színes, nem szélesvásznú, mégis: mindenre képes.

2002. március 27.

Trencsényi Zoltán

 

 

Csak azért is nyaralnak

Micsoda élet van itt a parton! Kocsma kocsmát ér, valaki egyszer összeszámolta, több mint húsz van néhány száz méteren, egymás hegyén-hátán. Mire beköszönt az alkonyat, mégis zsúfolt mind. Köztük szakadatlan emberfolyam. Trikóban, sortban, bugyogóban, tunikában, tetováltak és makulátlanok, szeplősek és szeplőtlenek, hangoskodók meg finomkodók, ahány ember, annyi figura. Nem haladnak célirányosan, nem igyekszenek sehová. Nem törekszik senki semmire, csak bolyong, sétál, andalog. Slattyog. Nyaral? Lehet, hogy ma reggel még nem nyaralt, holnap reggel sem fog már, de most és itt csak azért is nyaral. Papucsban.

Még az is közös ezen a promenádon, hogy itt a súlyfelesleg nem szégyen.

Az urak lazán kieresztik pocakjukat, nem titkolják bájaikat a termetes hölgyek sem. Szívdöglesztő manökenek itt ritkán vonulnak fel. Janik és Magduskák gyakrabban. Behajtani autóval ide nemcsak tilos, de bajos is, ám a kerékpárok ingyen parkolnak. Lovak is poroszkálnak, de azok nyergébe felkapaszkodni költségesebb. A folyón visítanak a motorcsónakok, egy sétahajóról recseg a sramli, a Jancsi büfében 230 forint a sült kolbász, az Evezős sörkertben, ha hihet az ember a fülének, áll a bál. A gyászos képű Bíbic csónakház imázsán nem sokat javít, hogy a szomszédos kocsmában 1200 forintért Orgazmus koktél kapható, a Fehér Orosz azonban csak 800-ba kerül, és egy korsó sör 250. A hajóállomásból is kocsma lett, River Pub, de azért ott még majd megáll a Jászai Mari tér felől közlekedő vízibusz. Amikor majd jön. Aki türelmetlen, addig beszállhat a híd sarkában horgonyzó velencei gondolába.

A part amúgy csupa szemét. Törött betonoszlopok, törmelék, por, piszok.

A Bíbic és a Kócsag meg a többi csónakház állapota szívfájdító. A panziók konganak. De útközben, a kopár part és az elnyűtt csónakházak között bugyog a jókedv. A Nyárfás kávéház Dunára könyöklő teraszán kávé ugyan kevés, sör, bor és étek annál bővebben fogy. A legkelendőbb mégis a zene, amelyet népes banda szolgáltat, vérpezsdítőleg. A táncparketten feszülő fekete nadrágban egy ősz úr és hozzá illő korú partnere figurázik. Tangómelódiára hajladoznak, de a twistet is bírják.

Három lány férfipartner hiányában összefogózik, és ropják a rockyt.

Kétszázötven forintért bárki vesz egy korsó sört, leül valamelyik asztalhoz, és ha van kivel, táncol. Ha nincs, akkor is megteheti. Ágnes asszony, a főnök azt mondja, hogy annak sem szól, aki beáll táncolni a párjával anélkül, hogy bármit fogyasztana. Csak besétál, és táncra perdül. Hogyan szedhetne itt bárkitől belépődíjat?

A táncterem neve: a Római-part.

2001. augusztus 11.

K. Gy. J.

 

 

A Telekin 26 forint a kisfröccs

Nézegetem a biliárdasztalt, a posztó ugyan hellyel-közzel kikopott, de a lábai jól bírják. Mióta állhat itt vajon? Az urak nem közlékenyek, hagyják, hadd találgassam. Tíz éve vagy húsz, vagy ősidők óta? Két dákóval négyen lökdösik a számozott golyókat. Dél van, a tornaterem méretű termelői borkimérésben kevesen lézengenek, megrekedt a csend, az ivópultoknál álldogálók meredten nézik poharukat. Nem hinném, hogy drágállnák, egy kisfröccs olaszrizlingből 26 forint. Literes palackokkal várnak sorukra a söntésnél, akiket éppen leszalajtottak borért. A kimérést a pult mögött homály fedi. Egy liter bor 116 forint. Fehérbor, vörösbor, édes vagy száraz, hegyvidéki vagy homoki ugyanannyiba kerül. A biliárdasztal mögött a deszkafalon az áll, hogy Játékterem. Meg: roulett.

De ott semmi sincs.

Odakint, a Teleki téren sem történik semmi. Elballagok a Lujza utcáig, és azután tovább. Lehúzott redőnyök, üres kirakatablakok. Senator pókerklub. Fogorvosi rendelő. Bútorvétel és -eladás. Zárka Bt. betörésmegelőzés. Vámügynöki Kft. Autófejtámla-kisiparos. A Népszínház utca sarkán pedig tágas kínai diszkont. Rizshegyek, fűszerek, festett csészék, "vok" vasedény, nyolc különféle kínai újság, száznapos tojás és a mélyhűtőben óriás polip, kilója 1800 forint. Magyarul nincs semmi kiírva, de még angolul sem. Saját vevőkörük lehet.

A tér túlfelén, a sínek mellett szigorú felirat figyelmeztet arra, hogy itt mit nem lehet. Árusítani, kutyát póráz nélkül ide vinni, mások nyugalmát zavarni. A napsütésben padon való sörözést nem tiltják. Még jó.

Középen, a piacnak megmaradt piacon már vége a reggeli jövésmenésnek. Bezárt a húsbolt, elfonnyadt a zöldséges. A falatozók viszont telnek, a "brunch barban" már felszolgálták a villásreggelit, Béla bá' büféjében azonban még sül a kolbász. A bódék mögött, az őstermelőknek fenntartott asztalokra ócskások pakolnak, régi ébresztőórát, fűzős cipőt, szandált, melltartót, ponyvaregényt. Egy asszony kendőt terít, felállít rá egy orosz fabábut, a matrjoskát.

Karcsúbb, mint annak idején, lefogyott. Nézelődöm. Egyszerre csak látom, összekapkodnak mindent, rakják az asztal alatt a kosárba. Feltűnik egy huszonvalahány éves rendőr, kutyával. Usgyi, futnak az asszonyok.

Kérdem a rendőrt, mi baja velük? Készségesen elmagyarázza. Hogy ez itt élelmiszer-áruda, ez nem zsibvásár. Reggel az asszonyok, az őstermelők lefizetik a háromszáz forint helypénzt. Eladják, amit hoztak, és elmennek. Ezek a handlék meg csak jönnek, szemetelnek, szabályt sértenek, nem fizetnek senkinek semmiért egy vasat sem.

A rendőr, miután szétugrasztotta az ócskásokat, akik azt hiszik, hogy ez még mindig a Teleki tér, tovább járőrözik. A banyák meg visszaszivárognak, kirakják megint az asztalokra a kukából kikapart holmit. Az edényeket, ruhákat. Egy nénike nagyon megnéz, töpreng.

- Magát ismerem - vidul fel. - Itt árult maga is azelőtt!

Tagadnom kellett volna?

2000. május 20.

Kalmár György



A régi módi divatja

Gyanús, nagyon gyanús. Ennyi kiváló dolgozót nem hordhatott a föld a hátán. Tíz évvel a rendszerváltás után változatlanul széles választékkal várják kedves vásárlóikat a szocialista kitüntetéseket, szovjet katonasapkákat és egyéb vadonatúj antikvitásokat kínálók az Ecserin. Ezekre állítólag még mindig harapnak a turisták. Persze vizet prédikálok, aztán bort iszom. Bizony. Mert én is bekaptam a horgot a lebontott berlini fal mellett: a Német Demokratikus Köztársaságból átmentettem a jövőbe egy trabantkék és trabantzöld játék Trabantot. Csakhogy a trabi hasán az áll, hogy készült Kínában. Ennyiben vörös.

Az Ecseri, áthelyezhetik akár az Andrássy útra, akkor is Ecseri marad, a használt tárgyak paradicsoma. Szomszédjában az autópiaccal, tökéletes bevásárlócentrum speciális vásárlóréteg számára a kies Nagykőrösi úton. Különben meg amolyan kisváros a városban. A világ egyik jelentős régiséglerakataként számon tartott hazánk nem cáfol rá jó hírére, a századfordulós babakocsitól a kilencven éve varratott özvegyi ruháig minden van itt.

Minő meglepetés, valódi, hagyományos, klasszikus turkáló is akad a placcon. A hátsó sorban, úgy középtájt, a bódéváros szélén az ínyenceknek. Sajnos nemcsak azoknak, mert nyugdíjas nénikék nem puszta kíváncsiságból merülnek ám alá a rongykupacokban, évek óta. A hatvan- és százforintos egységáron kínált holmik közül kikerül a foltoznivalóhoz szükséges alapanyag, no meg másik terítő, másik függöny a lakásba. Két-háromszáz forintért Józsi bácsi kevésbé használtra cserélheti kopott kardigánját, Mari néni meg újszerű zsabós zsorzsettben jelenhet meg a kerületi nyugdíjasklubban. Ez van, ezt kellene szeretni.

A filléres holmik között amúgy valódi kincsek lapulnak. Jégeralsó például jó régi bolti címkével, eredeti ára anno 64 forint. Vagy szovjet katonafeleségek levetett fidres-fodros műszálas bébidollja. De ez mind semmi. A turkáló legkiválóbb darabja az a mackónadrág és a hozzá illő felső, amely az egész elmúlt kor jelképe lehetne talán. Nincs ember, aki a kék, oldalt két fehér csíkos holmit ne hordta volna az egyenruha, vagyis egyenköpeny, egyendorkó korában. Sosem gondoltam, hogy valaha vágyom majd egy ilyenre. Csak azt sajnálom, hogy a felfedezett darab meglehetősen használt, kész csoda már az is, hogy túlélte az elmúlt tíz-húsz évet.

Nem adok neki még egy évtizedet, s a jelképértékű mackó mása is ott sorakozik majd az utángyártott szovjet katonaöltözékek mellett.

2001. január 4.

Vidéky Fanni



Biztosan Ecseri marad

"Az Ecseri, áthelyezhetik akár az Andrássy útra, akkor is Ecseri marad..." - írja Vidéky Fanni néven jelentkező szerzőjük. Sajnálatos tévedés. Szerzőjük nincs tisztában az ócskapiac lélektanával. Az ócskapiac neve annyiszor változik, ahányszor továbbköltöztetik. Mostani neve mostani helyszínéhez kötődik. Csak a neve is mindig kicsit kopott, kicsit elhasznált, avítt, mint a választéka. Amíg az ócskapiac szülőhelyén, a Teleki téren működött, addig csak Tangónak hívtuk. Amikor átköltözött az Ecseri útra, akkor vette fel a Teleki nevet. Ecserinek viszont csak azóta nevezzük, amióta onnan is továbbköltöztették a Nagykőrösi útra. Ha megint költöztetnék, teljesen mindegy, hogy hova, attól a naptól fogva Nagykőrösi lenne a becsületes neve.

2001. január 13.

Válas György

 

 

Magányos szívek zsibvására

Ha megvan a dédapa pisztolya, akkor az anyagi gondoknak egyelőre vége

Igazi gavallér ez a biztonsági ember a kapuban. Azt mondja, ne fizessek húsz forint belépőt, újságíróknak ingyenes a bemenet. Hanem amikor a főnöke, esetleg egy piacfelügyelő vagy akármilyen nyilatkozatképes ember holléte után érdeklődöm, aki elmondhat ezt-azt a Petőfi Csarnok zsibpiacáról, akkor már elkéri igazolványomat. Tettét udvariasan megindokolja: ő olyan ember, aki a papírnak hisz.

Lökdösik már közben mögöttem a bejárat forgókarjait, áramolna a sokaság befelé. A biztonsági ember gyorsan elhadarja hát, hogy Petit keressem, aki egy magas, vékony ember hosszú hajjal, és bent szedi a helypénzt valahol, ő fog nyilatkozni.

Legutóbb akkor kaptam hasonló feladatot, amikor a nyolcvankét éves Imre bácsi elém tette a lövészdandár - vagy utászzászlóalj, már nem tudom, de voltak vagy százan - csoportképét a frontról, és azt kérdezte: na, melyik vagyok én?

Ehhez képest a zsibpiacon e kora délelőtti órában vannak vagy ezren, és egyre csak özönlik a nejlonszatyros nép a liget bordásra taposott jegén errefelé.

Akik itt vannak, mind korán keltek. Eszerint kell lennie ebben a piacban valaminek, amiért érdemes egy szombati napon korán kelni. S ezt azért tartom megfejtésre érdemesnek, mert hajlamos vagyok egyetérteni azokkal a kényelmesekkel, akik azt mondják, csak annak van elfogadható oka az emberi természettől merőben idegen korán kelésre, aki tejgazdaságban dolgozik.

A forralt bor, amelynek fűszeres illata a bejáratnál körülfon, nem lehet elegendő ok. Nem is állnak tömegek a büfé körül. Egyelőre a pultra tett hideg sörök katonás sorfala sem képes vonzani a népet.

Viszont műsor van. Öntevékeny színjátszók adják, mindjárt a büfé mellett. Saját maguknak, de érdemes belehallgatni. A néhány férfi s egy szál nő társalgása a kereskedelmi tévécsatorna népszerű politikai kabaréjának piaci változata. A férfiak mondják a poénokat, a hölgy azt, hogy hihihi. Bár néha azt is, hogy "a szegény meg éhen dögölhet!" A csevej így fest:

- Na, de majd, ha belépünk az Európa Unióba! Megnézheted, mekkora lesz a nyugdíjad! Mint most a miniszterek fizetése.

- Hihihi.

- Vagy akkor is csak azt a csontot zabáljuk, amit a nagykutyák ledobálnak nekünk az asztalokról. Csak bele ne törjön a fogunk. Mert a protézis baromi drága.

- Nem baj, majd eszünk puhát.

- Azt. Csirkebélszínt.

- A szegény meg éhen dögölhet.

Taps nélkül bár, viszont a szereplők szemlátomást istenien szórakoznak.

S ez például már elégséges ok arra, hogy érdemes legyen zsibpiacra járni.

A szabadtéri színpad nézőterének középtáján másik okra is fény derül.

Remek innen a kilátás, azok az árusok, akik ide települtek, jól tették. Úgy tárul szemük elé a teljes piaci látkép, beleértve a színpadon zajló forgalmat is, mintha havas domboldalról szemlélnének egy nagyszabású színielőadást, amelyben a statisztériával sem spóroltak. A látvány pedig színpompásabb, mint az Aida nagyjelenete a bevonulási indulóval.

Be is állok egy barátságos eladó mellé, hogy a forgalmat a keskeny közlekedőúton ne zavarjam, innen gyönyörködünk a többiekben.

A barátságos eladó réznek látszó kilincseket árul, egy kis mozsarat meg egy nagy mozsarat, amiről egyikünk sem tudja, mit törhettek benne annak idején. Talán egy húsztagú család egyheti mákszükségletét. Van az asztalkáján egy vadászkürt is, a régi tulaj belekarcolt nevével. Erről azt meséli a barátságos eladó, hogy kimeszelte érte egy öregember konyháját. És az öregember nem sajnálta a kürtjét? - kérdezem erre, a válasz azonban kézenfekvő: neki megérte, hogy kimeszelték érte a konyháját, a barátságos eladónak meg azért érte meg, mert ha igaz, kap érte pár ezer forintot.

- Ma különben is jó napom van, tízezret már kiárultam - mondja. - Kiárulhatnék százezret is, de most nem hoztam annyi mindent. Télen nem szokott akkora lenni a kereslet. Nyáron, akkor igen, akkor jönnek a német turisták, visznek mindent, mint a cukrot.

Míg a hólében toporgunk, mögöttünk egy sziszegő gázmelegítővel, el is tűnődöm, hogy is nem jut eszébe ínséges időkben annyi sok embernek, hogy összekapkodja otthon boldogult anyósa kézzel horgolt csipketerítőit, néhai apósa cúgos cipőjét, hogy négyszáz forint helypénzért kiálljon ide a placcra. Ha netán a dédpapa deli pár pisztolya is megvan, az anyagi gondoknak egy időre vége lehetne.

Egy másik barátságos árus másképp vélekedik. Szerinte csak annak éri meg itt árulni, aki különben is nagyban csinálja. Hagyatékokat vásárol, bútort, festményt, szőnyeget. Azzal igen, azzal lehet keresni. Ezzel mutat körbe rózsás képeslapjain, üveggyöngyein, nádból ragasztott házikóján - csak aprópénz jön be. Hogy így eltársalgunk, rám száll hirtelen a felismerés: hiszen itt mindenki ezt teszi. Beszélget. Elad vagy vesz, mindegy. Mindkettő ürügyén percekig lehet csevegni.

Felismerésemet napvilágra hozván, körös-körül helyeselnek: igen, a zsibpiac lényege éppen ez. Különösen télidőben. Jönnek a magányos emberek eszmét cserélni valakivel. Főképpen a nyugdíjasok.

A mobiltelefonos és a szórakoztatóelektronikai fertályra azért ezt nem lehet ráfogni. Az már egy másik világ.

- Kisfiam! Nyugati, na és? Ha nem működik a távirányító, nyugodtan ráhúzhatod a...

A mobiltelefonok százairól meg azért nem érdemes beszélni, mert nyilván rendben van velük minden, hivatalos márkaképviseletek árulják itt a portékát, vagy ha nem, szabályos vételi szerződések birtokában vannak. Elvégre járkálnak itt rendőrök is, most is itt megy kettő, csak intézkednének, ha disznóságról lenne szó. Beleértve a CD-ket, kazettákat, amelyek - a napnál világosabb - nem lehetnek kalózpéldányok, az elő nem fordulhat.

Meg különben is, az kérdezősködjön ilyesmiről, aki a tavaszi hóval együtt akar kiolvadni a színpad deszkái alól.

Petit különben nem találtam. De azt üzente a biztonsági emberrel, hogy nem nyilatkozik, mert ő csak helyettes. Jöjjek jövő szombaton, akkor lesz itt a főnök. Addig ne írjam meg a riportot.

Én meg úgy gondoltam, nem jövök. És megírtam.

2000. január 20.

Koblencz Zsuzsa




A disznófejű cica meg a kobrakirály

Lehullott a lepel a rejtély titkáról. Most már tudom, miből telik minden harmadik zsebpénzből tengődő pesti fiatalnak huszonötezer forintos orkánkabátkára: úgy, hogy háromezer forintért jut hozzá, a Kőbányai Bazárban. De hát hogy lehet ez? Rebesgetnek valamit, de leírni nem merem, elég szigorú helynek tűnik ez a bazár, kutyák, fegyverek stb., én meg már olyan gyenge vagyok, hogy ha tíz centivel arrébb kell tolnom a frizsidert, utána ágynak esem. Jobb a békesség.

Különben, ha az ember nem firtat bizonyos dolgokat, nagyon jól el tud lenni a Kőbányai Bazárban, kivéve persze, ha azok közé sorolja magát, akiket onnan lehet megismerni, hogy például a párducbunda, ami rajtuk van, még él; ilyen gazdag vevőt nem látni a bazárban. Ahogy fogalmazni szoktak, ez a hely a vékonypénzűek, a nagycsaládosok és a kisnyugdíjasok kedvelt bevásárlóhelye, én meg megkockáztatnám: paradicsoma.

A piacon ugyanis minden van, ami kell, plusz még sok más holmi, amiről viszont nem tudom elképzelni, hogy bárkinek kellhet, igaz, legalább az se drága. Egy kis kedvcsináló: mosolygós, széles fejsze illegális erdőirtáshoz ezerhatszázért, fabuzogány rézzel kiverve, Bizánc kapujának betöréséhez, két és fél ezerért. Perzsaszőnyegek, valószínűleg a mesés Transsylvaniából, tizenötért, rugós bicska szüreti mulatságba négyszázötvenért, mobiltelefonnak látszó zseblámpa, azoknak, akik úgy akarnak csinálni, mintha telefonálnának, pedig közben csak világítanak, kettőötvenért. Sípoló gumicápa, fából faragott kobrakirály, üveggyapotszerű pulóver, pislogó szörnyecske. Porcelánjézus, nem tudom, honnan, áttetsző vekkeróra aluljárói árusoknak, nem tudom, mennyiért, instant polip, tigrisfejes pokróc, Vészhelyzet-szett gyerekeknek, macis alsógatya férfiaknak, bőrcipő kétezerért, női táska ezernyolcért, atlétatrikó kettőért, két melltartó ezerért, öt pár zokni kettőötvenért. És kábel, rengeteg. Ha a végüknél összekötnénk őket, olyan hosszú vezetéket kapnánk, amellyel háromszor körbe lehetne tekerni a Földet. Bár ennek nem volna sok értelme, hiszen folyton belegabalyodnánk a lábunkkal.

A kínálat nagyrészt persze gagyi, de tetszik, hogy ezt senki nem próbálja véka alá rejteni. Mindenki tudja, hogy ezerötszázért nem fog olyan cipőt kapni, amelyben Tibetig elgyalogolhat, és szemmel láthatóan az sem borítja ki a publikumot, ha az áru szembeszökően kópia. Példa erre a másutt BK feliratú, itt PK (Pritish Knight) márkajelzésű tornacipők zajos sikere.

Van gyalázatosan ócska holmi, és akad figyelemre méltó minőség is. Volt például egy olyan vitrinbe szánt porcelándísz-kompozíció, amelyen a gombolyaggal játszó macska egyszerű disznónak tűnt, de láttam egy egész csinos szerszámos dobozt is, hétötvenért, olyan feszesen zárult, hogy még egy molekula se tudna meglépni belőle.

A kiszolgálás kifogástalan: ha valaki egy pillanatra megáll egy standnál, alig tud elmenekülni. Ha mégis megpróbálja, a kereskedő maga kezd faragni az árból. Az ezerötszázért kínált tizenhét darabos késkészlet ily módon került a birtokomba, ezerkétszázért. A külföldi kereskedők többsége még elég mostohán bánik a nyelvünkkel, bár az is igaz, hogy ehhez nem kell feltétlenül külföldinek lenni.

A miliő, amennyire ilyen közegben lehet, rendezett volt, senki nem verte a másikat, és a szemét sem tűnt fel. A büfék sokfélék, az árak normálisak. Magam a sült kolbászt ajánlanám, sörrel. A vécét a főbejárat szomszédságában találja a látogató. Nagy vonalakban azt mondhatnám rá, hogy rendben van, kisebbekben viszont azt, hogy valamivel ügyesebben kéne szellőztetni. A vásárlót az utcáig kíséri a szörnyű szag, bár lehet, hogy az se zavar senkit, csak engem, a családomat, két rokonomat, három barátomat és négy ismerősömet, akik jóban-rosszban velem tartanak.

1999. október 7.

Pesti Pál

 

 

Fürgefaló

Mekdönci

Nem nagyon értem én ezt a fanyalgást, nem tudom, miért szidják sokan a gyorsbüféket. Egyesek szerint magára valamit is adó ember oda a lábát be nem teszi.

Csakhogy az ilyen fürgefalókat nem illik összetéveszteni más étkezdékkel, mert a gyorsbüfék funkciója nemcsak az, hogy megetessék az embert. Kérdem egyszer posztkamasz barátomtól, hogy mondd már, mit eszel te azokon a helyeken. Erre ő azt mondja, hogy nem az a lényeg.

Tehát a gyorsbüfében nem az a lényeg, hogy gyorsan lehet enni, hanem a fíling. Az öregebbek emlékezhetnek rá, hogy milyen volt háromévente útlevelet kapni, leginkább sose kijutni Nyugatra, aztán a Marlboróban, a Coca-Colában meg a tévé előtt a Colombóban keresni a nyugati kultúra zamatát. Aztán megnyílt az első gyorsbüfé - talán a Váci utcában -, elcsodálkoztunk a terméken, kiváltképp a zsömlén, hogy nincs is héja. Ma meg mi fanyalgunk a legjobban az ilyen helyeken, ezek mostanság azoknak jelentik a fílinget, akik már angolt tanulnak orosz helyett.

Lássuk mindenekelőtt azt, amelyik a legkorábban épült be a tudatunkba.

Konkrét helyen jártunk, bizonyos Emília (oktató) szolgált ki, de végül is mindegy, hogy melyik volt, hiszen ez a láncolat lényege. Sokan neve becézett formáját használják, és úgy hívják, hogy Mekdönci. A fiatalok és kiváltképp a gyerekek kedvence. A legnépszerűbb termék minden bizonnyal a "heppimíl" menü. Környezetem felnőtt népességének jelentős százaléka kizárólag ezért megy a Mekdöncibe, ha pedig véletlenül azért, mert éhes, akkor se a sok megjegyezhetetlen MekValamiből rendel, hanem heppimél menüt kér. Persze csak a gyerek miatt, aki a lelkünk legmélyén lakozik. Az igazi gyerek csak kifogás. Vagyis a Mekdönci egyik lényege: a Made in China. A fröccsöntött és vonzó műanyag gagyi.

Mégsem elhanyagolható a táplálék. A krumpli például kifejezetten finom, sőt olyan, amilyet egyesek szerint otthon nem is lehet csinálni. Persze a gasztronómiai érték megítélését az is befolyásolja, hogy milyen gyakran akarjuk megszerezni a Made in China holmikat. Ha az ember elég ritkán és főleg elég éhesen tér be egy ilyen helyre, még jól is esik neki az uniformizált gumitáp.

A sima hamburger legnagyobb hátránya, hogy napközis adag, egy meglett embernek legalább fél tucatot kell bekapnia, hogy érezze, evett valamit. Ennyi pénzért azonban inkább a Gundelbe mehetnénk.

A Mekdöncikben éppen görög heteket tartanak, ami nem azt jelenti, hogy görög ételeket lehet enni, hogy hellaszi ízek csábítanak fogyasztásra. Az étel attól görög, hogy Greco meg Zorba nevet adnak neki, és attól lesz helyspecifikus, hogy elébiggyesztik a mágikus két betűt. Így McZorba, McGreco is kapható a McFarm, McRoyal, McChicken, McNuggets és McFlurry mellett.

Ezen elv alapján bármely nemzet étke mekdonáldosítható. A cseh hetek alatt ehetünk McPospisilt, ihatunk McPilsenit, a spanyol napokon McMatadort, a németen McFritzet, az olaszban McDigót, a lengyelen pedig a gyerekeknek színes McLolkával és McBolkával kedveskednek. Egyszerű, követhető logika és piaci stratégia.

Érdekes még a Mekdöncikben, hogy amíg eredendően a tehénevésre épített, addig most a marhahúsból legfeljebb a hagyományos hamburger készül. A csirke, a hal és a sertés eluralta a kínálatot.

A fürgefaló példa lehet arra, hogy a tömegtermelés miként teszi tönkre a tömegtermelést. A marhától szivacsosodik az agy, a csirke hormonkezelt, a disznónak fáj a szája meg a körme, és különben is, teli van koleszterinnel. A halról egyelőre nem tudunk semmit. Talán jobb is.

2002. április 25.

Éhes István



Mi lett veled, Lordok háza?

Mostanság olcsó nyakkendőkről álmodunk

Aki eddig nem tudta, hogy mi az a "Lordok háza", az már nem is fogja megtudni, mert bezárták, s biztos, hogy nem nyitják ki soha többet. Lassan egy éve már, hogy a "lordok" elmentek a Móricz Zsigmond körtérről, s csak nagyon kevesen alkalmazkodtak az új körülményekhez, kitanulván a koldusmesterség néhány rájuk illő fortélyát.

A "Lordok háza" önkiszolgáló étterem volt a 7-es busz körtéri megállójával szemben, ott, ahol most inget, zoknit, nyakkendőt áruló bódék sorakoznak és izgatott szerencsevadászok állnak sorban a lekaparható sorsjegyekért. Akkoriban, mikor a "Lordok háza" üzemelt, sok másnapos, kétes szagú, meghatározhatatlan korú férfi és nő állt az üvegajtó előtt vagy ült belül, az ablaktáblához közel eső asztaloknál, s laposan, kitartóan, hallgatagon pislogtak a megpakolt tálcásokra.

A megpakolt tálcások legfeljebb egy órát maradtak; ha egyedül voltak, akkor jobban siettek, ha párosával, akkor még beszélgettek, kenyérgalacsint gyúrogattak egy darabig. Voltak egytányérosok, akik többnyire magányosan érkeztek, olyankor jutottak ide, mikor akadt egy kis idejük, éhesek lettek, s táskájuk rejtett zugából vagy zsebük lyukán keresztül kabátjuk béléséből sikerült még összekaparászniuk néhány forintot, fillért. Ez utóbbiak voltak leginkább kiszolgáltatva a náluk is éhesebbeknek. Rendszertelenül viselkedtek, kenyérért rohangáltak, a pénzüket számolgatták, s amikor újabb forintokat találtak, otthagyták az egyetlen tányért, hogy süteményt vagy mást hozzanak mellé. Persze mire visszaértek, a "lordok" ették az ebédjüket, és ártatlan tekintettel néztek fel a nagyokat szuszogó, megrabolt egytányérosokra.

Mióta üzletemberek, vállalkozók, lila öltönyös, akrylzoknis, autótelefonos, kalkulátoros menedzserek, nyelveket beszélő, számítógépeket kezelő titkárnők vagyunk, fontos üzleti titkok, joghézagok ismerői, azóta nincs lyuk a zsebünkön - vagy reméljük legalább, hogy nem feltételezi ezt a ruházatunkról senki -, s a pénzünk sok ahhoz, hogy zsebben tartsuk, de a vendéglői, étkezdei árakhoz kevés. Szikkadt hamburgert, hot dogot, pizzát és színes, cukrozott vizet áztatunk a szánkban a Körtéren egy százasért. Ha a járókelők vagy az utasok meglöknek, összehúzott szemöldökkel kapargatjuk öltönyünkről a mustárt, kechupot, a "Lordok háza" előtt olcsó nyakkendőkről álmodunk, mégis inkább egy sorsjegyet veszünk, s aztán az arcunkra erőltetett "tudtam előre" grimasszal ejtjük a macskakőre délibábosnak bizonyult szerencsénket, végül a megmaradt filléreket egy régi "lord", csonka, sárga gennyesre dekorált lába elé dobjuk.

1993. december 28.

Bugán Adél

 

 

Előnyelő Világörökség

Dr. Vághra már nagyon ráfért a kulturált szórakozás, elintézett hát magának egy szafarit. A tévé élőben közvetítette, ahogy csontos kalabérjával kilövi Európa utolsó imádkozó sármányát, valamint olvashattuk, hogy sikerült leterítenie a világ egyetlen élő barlangijuh-párjának hím tagját. De aztán hirtelen csend támadt, és én biztos lettem benne, hogy elesett ott még valami. Amikor szerdán rácsörögtem, hogy megtudjam mi, éppen egy kétszázezer forintos eszmei értékű egyszikűt tűzött kalapja mellé. - Pénteken - suttogta, és sugárzó mobiltelefonját behajította a védett őslápba: meglátott egy unikornist.

A randevút az ugyancsak védett Andrássy útra beszéltük meg, az Opera melletti Tokaji borbárba, ahol vagy tizenöt éve nem hánytunk, így tiszta lappal indulhattunk. A hely szerencsére nem változott - állapítottuk meg kitérő örömmel, bár úgy vettem észre, hogy a vitrázsfüggönyöket mintha kimosták volna. - Mintha kimosták volna őket, nem? - vetettem fel, Vágh szerint azonban inkább lefesthették. Kevesen tudják, de a Sugárút nem kis részben a Tokaji borbár miatt kapta meg a Világörökség címet: a lokál máshol már sehol sem látható, pompás ősmaradvány.

A belépőt setét zugoly fogadja, lakattal elrekesztett pincelejáróval és hatalmas pergamenutánzatra kopizott bordallal, amelyet bizonyos Bercsényinének köszönhetünk. Maga a bár hosszanti helyiség, attól függően persze, honnan nézzük. Jobbra igazi klinkertéglából rakott söntés, fa boltívekkel, vörösréz munkalappal. A hátországot régi bankókból szervezett kiállítással dobták még feljebb, a pénzek zömmel kelet-európaiak, ezt onnan sejthetni, hogy igen sok rajtuk a nulla. Az ivót plafonig érő lambéria borítja, amelyet nemrég mázolhattak újra; a mester az okkersárga egy erőteljesebb árnyalata mellett tört lándzsát. A hidegburkolat a hatvanas években szabadalmaztatott módszerrel készült: vettek egy IFA-platóra való fehér és fekete csempehulladékot, kidöntötték, és röghöz kötötték. Oldalra neccszatyor-akasztókkal komfortosított könyöklőket, középre két magasított, hatszögű asztalkát installáltak bárszékekkel, az egyik falra pedig tévét, amelyben éppen Mike Hammer kereste az igazságot vigyázva, hogy kalapja a lehető legkevésbé érintkezzen a fejével.

Elsőként, óvatosságból a fémpultba süllyesztett rekeszben kondicionált üvegből kértünk két-két decit. Száraz furmint volt, és természetesen kitűnő, decinként mindössze száztízért. Ami egyébként a díjszabást illeti, jó nagy a szórás: van itt muzeális aszúesszencia, palackonként majdnem százezer forintért, kimért furmintok decinként hatvan alatt, szóda öt forintért - állapítottuk meg.

Italozás közben jókora fluktuációt észleltünk a FÉG-konvektorokkal hevített szalonban. A vendégek legtöbbje egyetlen pohárra esett be, és már ment is, többnyire szép egyenesen, ahogy jött. Csak a tévé alatt láttunk két friss nyugdíjast, akiknek vörösen izzott a fejük, de ők sem ütötték egymást levert nyakú palackkal. Egyetlen atrocitásról tudunk beszámolni: savanyú bort kért egy személy, akit emiatt a csaplárosné véresre vert, és kirugdosott a biciklisávba.

Másodjára a kimért szárazból kértünk. Kicsit persze könnyebb volt az üvegesnél, de kifogástalan. Ötvenkét forintra becsülték le decijét, ennyiért a fővárosban már használt akkumulátorsavat sem csapolnak. A remek italhoz a ház egyik specialitását, az ún. ropit rágtuk, nagy kegyelmünkben. Az ötödik pohárnál viszont már nem bírtam tovább. - Sármány, juh, unikornis: oké - hívtam tetemre Vághot -, de mi volt még? Megköszörülte a torkát, és intett, hogy hajoljak közelebb. - Ramapithecus - válaszolta csendben -, egy lövés a fejbe, öt a testbe.

2003. február 6.

Pesti Pál

 

 

Harminc éve lakatlan a Continental

Az ember akár évekig mászkálhat a Dohány utca környékén anélkül, hogy egyszer jól megnézné a Continental Szálló bombatámadást idéző homlokzatát. Ráfordul a Nyár utcára, aztán újabb jobb kanyarral beveszi a Dohány utcát, elhalad a volt Hungária fürdő még ma is tetszetős bejárata előtt, aztán megy tovább, telibe kapja a New York-palotát.

Egyszer mégiscsak megáll. Lecövekel az átelleni sarkon, és meglepetten leltároz: óriási háztömb, rajta két utcára nézve sorakoznak a szétmálló, kitört ablakok. A sarok fölött a hatvanas éveket idéző neonreklám roncsa lóg, a stilizált glóbuszban még olvashatók a drótból formált betűk - CONTINENT... A bejáratokat - már amelyik nincs befalazva - narancssárga rácsok óvják.

"Na igen" - mondja fotós kollégám, és egy ujjal belöki az egyik ajtót: a hegesztést ugyanis felvágták régen. Odabent már fordulnánk is vissza. Gyanakodva nézzük a szeméttel borított padlót, úgy tipegünk az azonosítható törmelékek és az elemezhetetlen kupacok között, mint a balett-táncosok. Automatikusan a fény felé vesszük az irányt: átvágunk a hajdani foyer töredezett üvegkupolája alatt, aztán - miközben téglákon, üvegeken, félig égett fadarabokon gázolunk át - hökkenten engedjük le a zseblámpát.

Előttünk színpad, kétoldalt oszlopsor - néhol még látszik a mozaikdíszítés -, a karzaton félkörben intim páholyok. A fejünk fölött üvegből rakott sátortető: nincs egyetlen ép kocka sem odafönt, a töredezett szélek közül fűtőtestek, gerendák, virágládák, mosdókagylók kandikálnak ki.

1897-ben, amikor a Ringer család megvette a Gamperl-féle fürdőt, soha nem látott fejlődésnek lett tanúja a VII. kerület: a kádfürdő mellé négy gőzfürdőt építettek, a Klauzál utcai fronton megnyílt a Népfürdő, 1908-ban pedig elkészült a Dohány utcai hatalmas uszoda. Ekkortájt már ezer ember fürödhetett itt egyszerre, a három védett termálkút 30 ezer hektoliter vizet adott naponta.

1920-ban aztán az Ingatlanbank újabb reformokat vezetett be. A sarkon felépült a 170 szobás Continenal Szálló, az uszoda helyén pedig megnyílt a Kamara-mozgó. Ez utóbbit alakították át az ötvenes években színházzá: itt működött a Bányász, a Honvéd Színház, a Fővárosi Nagy Varieté, s végül, 1963-ig a Tarka Színpad.

A színházterem mellett eldugott macskalépcsőn jutunk tovább. Először rábukkanunk a hajdani büfé szemfájdítóan rózsaszín helyiségére, aztán mászunk tovább, egyre följebb. Lassan megszokjuk a szagot, a szemetet, nem világítunk be kényszeresen minden sarokba. Mindenhol recseg a padló: igaz, a parkettát felszedték, eltüzelték régen, ám a legtöbb szobát vastagon borítja az üvegcserép. A folyosó végi vécékben, mosdókban ripityára tört fajansz, a szobákban leszaggatott fűtőtestek, no és szemét, hihetetlen mennyiségű szemét. 1986-os Népszabadság, Práter utcai házak pauszra rajzolt kiviteli tervei, óriási halom orvosi gumikesztyű, kibelezett matrac, üvegek. A falon firkák, üzenetek - akad 1963-as is.

A fürdőt - mondja Meskó Csaba, a fürdőigazgatóság osztályvezetője - 1955-ben zárták be néhány hónapra. '58-ban még készült beruházási terv a felújítására, a Fővárosi Tanács azonban elvetette, s elő se hozta többet. Annyi pénz ugyanis nem volt, amennyivel a már akkor évszázados Hungáriát korszerűvé lehetett volna varázsolni. Az épület egy darabig sűrűn váltott tulajdonost, aztán végleg lemondtak róla. A szálló húzta még egy darabig: 1970-ben zárták be.

A hajdani Continental háromszintes épületébe a tetőről keveredünk valahogy. Odaföntről látni a Gellért-hegyet, a Várat, a Bazilika kupolája ott van karnyújtásnyira. Így valahogy még rosszabb visszabújni a kongó, lakatlan kísértettanyára. Nézelődni sincs már kedvünk: körbejárjuk a liftaknát ("Az ajtó önműködően nyílik"), megszemléljük a Dohány utcai fronton megmaradt kazettás álmennyezetet. A másik felét - látni a földön - szisztematikusan feldolgozták tábortűznek.

Az illetéktelen behatolók (azaz a csövesek, hajléktalanok) évtizedek óta lakják a hatalmas tömböt. Szép lassan elfogy minden, ami használható, éghető. A kerületi önkormányzat - tekintve, hogy nem tulajdonos - nem tehet sokat. Figyelemmel kíséri a folyamatos állagromlást, s ha a homlokzat életveszélyessé válik, elvégzi a szükséges javítást. Bízva abban - mondja Demeter Lajosné -, hogy egyszer elkel a ház, s lesz, aki megfizeti a költségeket.

Kétszázmillióért nem kellett senkinek. Pontosabban kellett volna, csak hát kinek vannak manapság súlyosan milliárdjai a felújításra, rendbehozatalra. Pedig az egykori vásárló, a tönkrement vegyes vállalat tulajdonát értékesítő Ad-Valorem Kft. nemcsak a szállót kínálja: a Continentállal és a Hungáriával együtt árulják a századelőn még a fürdőhöz tartozó Klauzál utca 6-ot is. Szöllősy Attila, a felszámoló cég képviselője most abban bízik: ha néhány héten belül új pályázatot írnak ki, ezúttal 150 millióra, talán akad komoly érdeklődő.

Hiszen a hely vagyont ér.

1994. február 25.

N. Kósa Judit

 

 

Krúdy és a Pekáry-ház

A Király utcai épületre ráférne egy alapos felújítás

Sokan tudják, hogy Krúdy Gyula néhány évig a Király utca 47. alatt található Pekáry-házban lakott - emléktábla is hirdeti ezt -, de senki nem tudja, hogy melyik emeleten, melyik lakásban. A házról sokan írtak már, kikutatható a története is: a Budapest Lexikonból például elolvashatjuk, hogy Brein Ferenc építette 1847-ben Pekáry Imre volt városi alkapitány számára.

Följegyezték, hogy a ház földszinti termeiben, ahol most OTP-fiók működik, valamikor a Rómaihoz címzett tánccsarnok volt - egyszer, a múlt század végén nagy verekedés tört ki benne egy farsangi bálon. Írják, hogy már az 1870-es években hullani kezdtek a házról a szép neogótikus díszek, mert túl puha mészkőből készültek. Nyilván ilyen okból pottyant le a harmadik emeletről az a sárkányfő is, amelyet Krúdy több helyen megírt, például a Hét Bagoly című regényben: "...a Pekáry-féle régi házon még ott volt a sárkányfő, amely hosszú nyakát az utcára és egy erkély felé nyújtotta. Az erkélyen az ismert, kis termetű, barna írónő tartotta délutánonként kihallgatásait öreg és fiatal gavallérok között. Míg egyszer a nagyotmondásairól ismert Déri Gyula szerkesztő egy előadása után leesett a sárkányfő a helyéről."

Az író 1899 decemberétől 1901-ig lakott a házban ifjú feleségével Spiegler Bellával, aki Bogdán Bella és Satanella néven maga is tárcákat írt az Egyetértés című lapba, amelynek Krúdy 1897-től állandó szerzője. A Hét Bagoly-ban említett Satanella tehát Krúdy felesége, s az idézet szerint abban a lakásban élt, melynek erkélye fölött a fejetlen sárkány ül. Ez bizony a harmadik emeleti sarokerkély lesz, ma is jól látható, hogy ott kuporog fölötte a fejét vesztett sárkány. A balkon kissé szűkös ugyan, ám irodalmi kihallgatásokhoz elegendő nagyságú, két ember kényelmesen elfér rajta.

De mit mondanak vajon a mostani lakók? Lépjünk be! A kapubolton át tipikus pesti bérházudvarra jutunk, a három emeleten függőfolyosók szaladnak körbe, még a régi, neogót mintázatú vaskorláttal. A kapualjból induló, kopott, vörös márvány csigalépcsőt is ilyen szegélyezi, s a motívumokba minden emeletnél egy GP monogram (nyilván Pekáry generálisra utalva) illeszkedik. Fönn, a harmadik emeleten, abban a lakásban, amelyhez a sarokerkély tartozik, jelenleg a Kocsis család él.

Huszonegy éve övék a lakás, de soha nem hallották, hogy Krúdy és felesége is éppen ebben lakott volna száz évvel ezelőtt. Megkérdezek mást is. A ház legidősebb lakója, Erdős Sándor hatvan éve él itt. Ő úgy tudja, a második emeleten, a Csányi utcai oldalon az egyik középső lakás volt Krúdyéké. És hogy végképp kétségbe ejtsem az olvasót, idézem az Adalékok a belső Erzsébetváros történetéhez című könyvet, e szerint "a nagy író lakása az első emeleten található".

A lakókat egyébként nem nagyon foglalkoztatja ez a kérdés, jobban izgatják őket a betörések - szinte minden lakásajtó be van rácsozva. A lépcsőházra ráférne a felújítás, utoljára 1958-ban volt teljes renoválás. Tavaly viszont végre kicserélték a tetőt. Így áll most kopottan, szegényesen, de új tetővel a híres Pekáry-ház.

2000. április 26.

Csordás Lajos

(Az épület felújítása szeptemberben elkezdődött. A szerk.)




Odalent, a Lehel alatt

Az alagútbazár kínálata: ceruzaelem, sztreccskesztyű, gázöngyújtó

A Lehel téri aluljáróban egyfajta aggodalom fogja el az embert. Nem a közbizonytalanság, a zsebesek, a nagyvárosi martalócarcúak miatt. Persze azért is, de még inkább azért, mert a közelben van a Hilton Szálló. Mi van, ha lakik ott valaki, aki kimerészkedik a hotel keltette Budapest-illúzióból, és mondjuk a piacokat is szereti? Elindul gyanútlanul a Lehel csarnok irányába, eljut a hídig, ahol úgy-ahogy, de elvonja még figyelmét a templom. Ott azonban menthetetlenül le kell mennie az aluljáróba. Az aztán a hungarikum!

Nem mintha más aluljárók jobbak lennének. Budapesten valahogy az utak alatti átjárók valódi alvilággá alakultak. Itt a Lehel téren vagy a Nyugatinál mégis másra számítana az ember. Ha már beleöltek milliárdokat a környék felépítésébe, centert, plazát, csarnokot és - valami felfoghatatlan ötlettől vezérelve - luxushotelt építettek ide, akkor miért nem ástak ezekkel kompatibilis aluljárókat a mélybe? Ezért a lenti világ tökéletes esszenciája annak a Budapestnek, amelyről nem írnak az útikönyvek.

- Cáruzaálem, sztráccskásztyű, a kásztyű, a cáruzaálem... - mondogatja visszafogottan, de kitartóan egy öregasszony, mintha ő is csak saját elemeivel működne. Szürke az öregasszony, szürke a ruhája és az arca, csak a keze fagyott pirosra, ahogyan azokat a celofános elemeket szorongatja. Pedig kesztyűje, az van bőven, még el is adná. Idős férfi áll mellette a falnál, markában neki is a zöld elemek, de kínálata bőségesebb: ujján gázgyújtó fityeg.

Ez a piac északi részének aluljárója. Néhány járókelő, gyanús eredetű jégkristályos foltok a mocskos padlaton, értelmetlen ákombákomokkal telefirkált falak. A másik aluljáróban már nagyobb az élet, a nyüzsgés. Pedig a járókelő kevés, inkább a helyiek ténferegnek a metró kijárata előtt, és dohányosokra vadásznak.

- Cigi..., cigi..., cigi... - ismételgeti - mintha ő is elemmel működne - egy fiatal nő, aki reménybeli vevőivel néhány lépésre felveszi a ritmust. - Van mindenféle. Milyen kell? - elég csak rápillantani, és már sorolja is a márkákat. Az ismertebbeket külön, aztán a keleti érdekességeket, mint amilyen a Magnum és a Piluki. A méltán híres ukrán dohányipar remekei

Megállok, mintha várnék valakire. Legalább hatan szólítanak meg. A termékhamisított Nike dzsekis, pohos férfi többször is próbálkozik. Fel se vetődik benne, hogy közterületes lennék. Nem néz civil fináncnak, se nyomozónak, se adóellenőrnek. Látszik, orra van már az ilyesmihez. Aztán idősebb nő szólít le, azt mondja: van mindene. Kérdezek, csak úgy kíváncsiságból.

- Mennyi?

- Multi, palmal kétezeröt, malbi három. Csíkba adom - mondja, mint a vámosok, akik csíknak emlegetik a civilek kartonnak nevezett tételét.

- Zárjegy? - csak hogy a naiv, jogkövető állampolgár látszatát keltsem. Kissé értetlenül néz vissza, de nem lehet zavarba hozni.

- Azzal is, ha az kell. De maga se a zárjegyet szíjja.

Furcsa alku ez az ötvenforintos nyilvános vécé közelében. Megcsap a szag, de itt, az eukonformitástól ennyire mélyen fekvő helyen ez már fel se tűnik. Az aluljáróban legalább egy tucat cigarettanepper ténfereg. Főleg nők, de embereik is lecsapnak olykor egy-egy igyekvő civilre. Cigi nincs is náluk. Ha üzlet köttetik, csak a feljárati lépcső aljában ácsorgó társaikra pillantanak, és azok már hozzák is. Mire a pénzügyeket lerendezik, a vevő már bonthatja is az első pakli Pelukit.

Aki nyugalomra vágyik, inkább a metrókijárattal szemközti üzletek előtt ácsorog. Virágos, lottózó, újságos, látványpékség. Csak a két középső üzletben van némi forgalom. Az újságosnál cigarettát vesz egy nő. Az üzlet előtt kibontja, mintha csak bosszantani akarná a konkurenciát. Az egyik üzlet alkalmazottja is kijön a pult mögül. Rágyújt.

- Mindig itt vannak? - kérdezem, megőrizve inkognitómat.

- Többnyire. Néha többen, néha kevesebben - válaszolja szűkszavúan, és látszik, nincs orra, hogy egy idegenben kiszúrja a fináncot vagy akárki mást. Neki ugyanis mindegy.

- Rendőrök vagy közterület-felügyelők nem járnak erre?

- Néha jönnek. A közterületesek beszélnek velük néhány szót, együtt felmennek, aztán visszajönnek.

- Mármint kik?

- Mármint a... hát ők - biccent fejével a most valamin összekapó, vagy egyszerűen csak hangoskodó társaság felé.

Elég volt az aluljárói idillből. Alig néhány méterre üvegajtón vezet az út a Lehel "kiscsarnokába". A mocskos, firkált falak mellett öregasszony húzódik meg, mellette férfi. Csendben mondogatja, éppen csak meghallani: - Elemet vegyen, fiatalember. Vegyen már egy ceruzaelemet.

Én meg - már ha külföldi volnék - menekülnék is vissza a Hiltonba. Onnét pedig Ferihegyre. Aztán föl, minél magasabbra.

2003. január 18.

S. I.

 

Nem térkép

Vannak ravasz városok. Biztató épületek, finom kis terek, kipolírozott belvárosok. Bekötött szemmel kell ide behozni a vendéget, hogy ne lássa az omladozó külvárost, a bűzlő szegénynegyedet, a galambdúcnak kigondolt lakótelepeket, és akkor mindenki jól jár. A házigazdának jó hírét keltik, a vendég pedig elhiszi, hogy csodát látott. Minek az ostoba valóság, ha egy kis öncsalással segíteni lehet rajta. De ki gépen száll fölébe, annak a város a repülőtérrel kezdődik. Nagyon rendben van így, mert a városi képmutatás lehetőségei egyszerre korlátozódnak. Természetesen nincs mindig pontos megfelelés a repülőtér és a város között, mondjuk Frankfurt repülőtere már csak mérete miatt is jóval többet ígér, mint amit a város teljesíteni tud, de nincs az a városvezetőség, amely el tudná intézni, hogy a repülőtérről a belvárosba vezető út simára glancolt hazugság maradjon, ha a város egyébként nyomorúságos.

Budapest Feriheggyel kezdődik. Néhány vendég számára ott is végződik. Még a nyolcvanas évekből emlékezetes annak a filmes szakembernek a története, aki, miközben a vámos a bőröndjét forgatta, elintézte, hogy jegyet kapjon a legközelebbi, innét elvezető járatra, de a többség átvergődik azért a gyorsforgalmi út-focipálya-lakótelep szépségein, és tudja, hova érkezett. A kisebbség megért mindent a repülőtéren.

Tulajdonképpen hízelgő látvány jelenlegi állapotában a 2/B, mert új, csillog a padló, fehér a fal. Nincs nagy gépészeti ötlet, nincs semmi szenzáció, az étterem nyomorúságos önkiszolgáló, de működik a mozgólépcső. A méretek a legárulkodóbbak. Hiába nagyzol, szűk ez a város, és szűk a repülőtere is, olyan a világban, mint a vasútnál, mondjuk a csörötnökrönöki állomás. Oda sem kell nagy luxus, építészeti felhajtás, ha le lehet ülni, és nem sétálgatnak a váróban a kecskék, akkor nincs ok az idegeskedésre.

Egyvalamit nem tud ez a mi kulturált, tiszta és a maga módján kifejező erejű repülőterünk. Az embereket nem tudja lecserélni, a várakozókat. Súlyos fogyatékosság, mert csökken tőle a kultúrája, a tisztasága, és csak a kifejezőereje növekedik. Nyári délutánokon atlétatrikós, rövidgatyás, strandpapucsos atyafiak várják a rokonságot, zsivajognak, puszilkodnak, könnyeket törölnek a szemek sarkából. És a szag! Nálunk íze van a gyümölcsnek, fénye a nyárnak, szaga az életnek. De ez a legutóbbi nem tartozik a kellemes nevezetességek közé. Hónalj, láb és egyéb intim testrészek párolgása teszi összetéveszthetetlen hellyé Budapest repülőterét.

Korrekt dolog. A sötét öltönyös, aktatáskás vendég rögtön megérzi, hova érkezett. Bokázhat neki később a hotelportás, szavalhat az idegenvezető, susoghat a konzumnő, messze van már a világ parfümös, illatosított fele. És ahogyan azt vizsgák előtt szokás mondogatni: az első benyomás a legfontosabb.

1999. augusztus 31.

Rottenbiller

 

 

Plazafíling

Akciós koktélospohár

Plazák és centerek. Jól ismert fogalmak, szemben a boltokkal és üzletekkel, amelyek helyét néhány év alatt átvették. Mert Budapest szinte teljesen elplazásodott, van belőlük több mint egy tucat, és hamarosan - állítják a szakemberek - további legalább huszonöt nő majd ki a földből. Elvileg kereskedelemre szakosodtak, szolgáltatást végeznek. De csak elvileg. Gyakorlatilag a jelen néplélek, kultúra és életmód szomorú vagy éppen nevetséges lenyomatai.

A plazaéletérzés eluralkodott az ifjúság körében, a bevásárlóhelyek időtöltő komplexumokká léptek elő, úgy hatva ezzel az agyakra, mint a rosszul működő prionfehérje egy bográcsgulyás óvatlan elfogyasztása után. És szinte teljesen mindegy, hogy milyen plazáról beszélünk. Ha egy átlagembert bekötött szemmel leállítunk egy fedett helyen, jól megforgatjuk, elengedjük és levesszük szeméről a kötést, már a feltápászkodás közben tudni fogja, hogy plazába keveredett, de hogy pontosan melyikbe, arról fogalma sem lesz.

A tápászkodásnál már helyben kapható cipőpótlékokat lát a lábakon. A lányokon csótányrecsegtető, jól földelő villanyszerelő-cipőket, a fiúkon pedig a Buffalo névre hallgató, ortopédorvosok rémálma fantázianevű esztétikai és ergonómiai agyrémeket. Műanyagvilágba keveredik, műanyag növények között, műanyag székeken, hőre zsugorodó műanyag cuccokba öltözött műcicis lányok műanyag hajzselés fiúkkal műanyag kaját fogyasztanak. Mintha az egészet egy gigantikus vegyi gyárban freccsentették volna egy ízlésficamos dizájner fantáziavilága szerint, csupán azért, mert most ez a trend.

Persze nem szabad igazságtalannak lenni a plazákkal és centerekkel szemben. Mindannyian jártunk már ilyenben. Először Bécs mellett, amikor a Gorenje hűtők és Saba tévék még opciós kellékeknek számítottak a Hegyeshalom felé tartó Wartburgok és Ladák tetején. Aztán megkaptuk mi is a magunk centereit, bőségesen, behozva ezzel a több évtizedes lemaradást. Ezeknek a bevásárlóközpontoknak vannak előnyei is. Soha nem esik az eső, nem fúj a szél. Lehet enni, inni, filmet nézni. Mit és milyet, azt most ne firtassuk. Elvileg majdnem minden megtalálható egy helyen. Hogy milyen ez a majdnem minden, azt sem érdemes boncolgatni. Viszont mindig van parkoló, nem is drága, az első óra általában ingyenes, de a további tarifa sem éppen belvárosi. Ez alapkövetelmény, hiszen tömegtermékekkel vonzanak lehetőleg tömegeket.

Kezdjük mindjárt a legelső plazánál, amely a Duna nevet kapta. Annak idején valóban emelt a nem túl felemelő Váci út-fílingen, valamiféle lendületet adott a sokáig csak Csepelnek felelgető lepukkant vidéknek. Ma már Angyalföld központja, metróval is gyorsan és jól megközelíthető. Az árukínálat bőségesen sekélyes. Amolyan plazás. A parkolóház felől megközelítve az objektumot, az első akciós termék egy 220 voltról működő, színes, világító, műanyag jégkockákat táncoltató, hangulatkeltő koktélospohár, kifejezetten lakótelepi felhasználásra, mindössze 19 500 forintért. Ez akár a plaza jelképe is lehetne. Aztán mindjárt ott van a szupermarket, ahol nem kapni paradicsomot. Enni viszont több helyen is lehet, például a Nasi-Plazában. A hely nevéről bátran lehet levonni a messzemenő következtetéseket.

Régen nagy csoda volt a fedett műjégpálya, ami addig csak a Ligetben volt fellelhető, az is csak fedetlenül. Ma már nem működik, helyén ugrálóvár és óriás csúszda tereli el a szülőket a türelmes gyereknevelés erős szándékától. Van mászófal és kosz. A gyerek vidám, a szülő szomorú, a környezet szánalmas. Az üzletek átlagosak. Némelyik üres, mert tönkrement, a másik éppen megy, a harmadikban már más próbálkozik. A hatalmas Bambi játékbolt üres. Négy egyenruhás nő beszélget. Köszönés semmi, csak az utat állják el, és amikor kissé meglökjük őket, kicsit ciccegnek, a bocsánatkérésre viszont azt mondják: nem történt semmi.

Az első plaza hatása a nyelvben is érvényesül. Az itteni eladólányok többsége nem véletlenül kapta a bevásárlóközpont-lány vagy a centercsaj helyett a plazamaca nevet. Üres üzletben ül, görbe háttal, magas talpú cipőben, lenőtt, szőke hajjal, miközben épített karmokkal próbál ujjbeggyel esemesezni a fiújának. Nem érdemes megzavarni, mert pofákat vág. Ezek után üdítő változatosság a francia érdekeltségű cipőáruház eladója a gyerekosztályon, aki látva a kölyköket, kazettát tesz be a direkt erre rendszeresített videóba. Néhány rajzfilmkocka után egy férfi beszél rajta angolul a diznivilágról. A gyerekeket nem igazán köti le, de a szándék kedves, és némi finomítással mindenképpen követendő. Az üzletek előtt sétálgatva látni, miként keveredik követhetetlenül a luxus a gagyival, az érték az értéktelennel, akár egyetlen terméken is. Színes, olcsó és elnyűhető tolltartón, táskán és hátizsákon Harry Potter felirat.

A hangosbemondó a dohányzás elleni törvényre hivatkozva hívja fel a figyelmet a cigarettázásra kijelölt helyekre, közben útba esik a posta. Ez jó. Aztán a gyógyszertár, amelyen követendő az egyszerű Dunapart elnevezés, annak ellenére, hogy a kiadónál a lány át akar verni. Ez nem jó, de már-már természetes. Hát ilyen ez a plaza. Ennyi és nem több.

Dohányozni nem szabad, füstölögni nem érdemes. Gyorsan haza kell menni és elfelejteni az akciós koktélospoharat meg a paradicsomot.

2001. szeptember 13.

F. Hegyi István

 

 

Angyalföld, Palota, megannyi megacsoda

Övcsaton öngyújtó, kupakokból kólagép, százhetvenért főzelék

Gondoltam magamban, éppen ideje, hogy megnézzem, miért kell majd lehúzniuk a rolót a ferencvárosi meg a kőbányai kiskereskedőknek. Előrebocsátom, tőlem egyáltalán nem állnak távol a bevásárlóközpontok. Fiatalabb koromban például egy kedves, jómódú család egyszer elvitt magával a bécsi shopping citybe, ahol rendkívül szép élményekben volt részem: amíg ők vásárolgattak, engem beültettek egy kocsmába, aztán zárórakor visszaraktak a kocsiba és hazahoztak.

A Duna Plaza az egy rendkívül pompás épület a Váci úton. Csupa nemes kő meg üveg, szépen visszatükröződnek benne a szemben lévő bérkaszárnyák. Ismerősöm azt mondta, ide főleg nézelődni jönnek az emberek, nem annyira vásárolni. Na, én megálltam az egyik bejáratnál és figyeltem, ki mit hoz ki a házból. Mondhatom, ismerősömnek nem volt igaza, két perc sem telt el, máris jött valaki egy tepsivel.

A jégpályán éppen kisgyerekeknek tartottak korcsolyaórát. Az ügyetlenebbek színes papírkosarakkal egyensúlyoztak, vidám, kedves látvány volt. Egy táblára kiírták, hogy tilos tárgyakat dobálni a jégre. Akkor hajigáljunk be élőlényeket - indítványozta viccesen a mellettem álló férfi, akivel aztán felidéztük, milyen mókás volt, amikor a régi pesti jasszok a hídról forró kétforintosokat dobáltak a városligeti műjégre. A Plaza közértjében meleg szívvel nyugtáztam, hogy lehet kapni olyan zsemlét is, amelynek nem pöttyös az alja. A közértben egyébként minden volt, még ingyenkóstolót is adtak majonézből, kekszből, teából meg még valamiből. Jó kis szüret volt, itt-ott meg sem lehetett mozdulni a nyugdíjasoktól. Eszembe jutott az az ismerősöm, aki egyszer csúcsidőben itt járt, és azt látta, szegény pénztárosnők mennyire túl voltak hajszolva, alig álltak a lábukon. Megkérdeztem az egyik túlhajszoltnak tűnő pénztárost, mi a véleménye erről a dologról, de hamar elhajtottak azzal, hogy kérjem meg az egyik biztonsági őrt, az majd bekísér a boltvezetőhöz, és ott adjam elő, hogy mit szeretnék kérdezni a pénztárosnőtől. Gondoltam, így már nem lenne elég életszagú az interjú. Apropó, biztonsági őrök. A Plazában időnként az a gondolatom támadt, hogy a ház megnyitásakor az ország éppen állás nélkül lévő biztonsági őreinek elhelyezése volt a második legfontosabb szempont, de biztos tévedtem, hiszen Budapesten ma már a tűzkőárusok mellett is őrök állnak.

Az egyik butik előtt eléggé meglepődtem, mert odabent megpillantottam egy övcsatra erősített öngyújtót. Egy pillanatra elképzeltem, ahogy valaki cigarettával a szájában próbál ráhajolni az övcsatjára, de aztán észrevettem, hogy az öngyújtó elmozdítható. Gyönyörű dolgokat lehet kapni manapság. Hanem a Megacitynek nevezett játékterem, az aztán tényleg hihetetlen. Nem vagyok játéktermekbe járó ember, ezért nagyon meglepett, mire jutott mára a szórakoztató elektronika. Volt ott egy kendős nagymama, ő is nagyon meg volt lepődve. Egyébként a Megacityben a legkisebbekre is gondoltak, van egy játék, amelyre ki van írva, hogy "Üsd az éppen felfelé mászó majom alatti dobot, hogy ne érje el a kókuszdiót!" Megnéztem még a megamozit is, hát az is valami csuda. Hatalmas kupakokból vannak a kólagépek, kár, hogy a játsszuk szót tizenkét matricán is egy sz-szel írták.

Amikor a Plazából kiléptem, ettek a padon. Egy házaspár kolbászt falatozott bicskával, hozzá kifliket nejlonzacskóból.

A Budapesti Közlekedési Rt. első nekifutásra nem tette lehetővé számomra az utazást Újpest városközpont és a Szentmihályi út között, csak a második buszra fértem fel, ami munkám szervezése szempontjából mindig komoly kudarc. Palotán áthaladva azonban hamarosan megérkeztem Kelet-Közép-Európa legnagyobb bevásárló- és szórakoztatóközpontjához, a Pólus Centerhez.

A Pólust inkább létesítménynek nevezhetjük, mintsem háznak, tekintve, hogy semmi házszerűt nem lehet felfedezni rajta. Nagyjából úgy fest, mint egy gigantikus konténer, de nyilván az is akar lenni, mert különben egy barokk kastélyt építettek volna helyette. Akkora a vegyesboltja, hogy ha kicsit magasabb lenne és kiürítenék, akár gerelyhajító versenyeket is rendezhetnének benne. Még az ablakait sem vernék ki, mivel nincsenek neki.

Nagyon megtetszett egy kis plüssdisznó. Kosaram alján hosszú kirándulásra vittem, még a távoli zöldségespultokat is megmutattam neki. A pénztárnál biztos rá kellett volna tennem a futószalagra, amelyre az iszamos zacskóstejeket is pakolják, de féltettem a rózsaszín szőrét, így kézből fizettem ki. Adtak mellé nejlonzacskót, így ruhácskája is került.

A Pólus bejáratánál többször is kiírták, hogy mindenki kapcsolja ki a rádiótelefonját, legyen szíves. De beljebb azonnal kiderült, hogy a minisztériumban erősen kozmetikázzák az analfabetizmusról szóló statisztikákat. Ha az utazó végighalad a Pólus végtelenbe vesző folyosóin, fertályóra múlva egy vadnyugaton játszódó operett díszletei között találja magát. Ez, ahogy a tévéből is megtudhattuk, a híres-nevezetes westernfalu. Erősen figyeltem, hátha sikerül meglesnem Bács Ferenc színművészt, a falu polgármesterét, de csak újabb rádiótelefonálókat sikerült. Hol van ilyenkor a polgármester?! A westernfalu különben nagyon gusztusos hely, van minden, mi szem-szájnak ingere, az embernek patakokban folyik a nyála a finomságok láttán. Nekem különösen a cowboyok ételeit bemutató büfé tetszett, mert megtudtam, hogy a derék cowboyok egyik hagyományos eledele a majonézes káposztasaláta, a másik meg a fél grillcsirke. Jó nevű még a Börtönkonyha nevű egység, valamint egy magyaros hangulatú hely, ahol százhetvenért adnak zöldborsófőzeléket, fasírttal.

Az itteni játékteremben, a graffitikkel összefújkált, tinédzsergengek által uralt, bontásra ítélt amerikai szegénynegyedek atmoszféráját idéző Magic Cityben feltűnően tágas volt a tér. A multiplex moziban az egyik film aznap a több mint egyéves Golden Eye volt, becsületükre szóljon, hogy csak kétszáz forintot kértek volna a jegyért. Gondoltam, még visszamegyek a westernfaluba, és köszönök az egyik vendéglőben pincérkedő haveromnak. Elkezdtem sziszegni neki, de amikor hátrafordult, láttam, hogy ez nem a haverom, sőt úgy tűnt, ez volt az az ember, akinek még mindig nem vittem vissza a tíz évvel ezelőtt kölcsönkapott szamovárját. Jó nagyot rohantam, képzelhetik.

1996. november 22.

Bárkay Tamás



Új eligazító táblák turistáknak
1997. augusztus 7.
Velledits Éva felvétele
Utasok a frissen elkészült Ferihegy 2/B terminálján
1998. december 19.
Gárdi Balázs felvétele
Koncert a Fekete Lyukban
1990. október 31.
Szabó Barnabás felvétele
A Liliom utcai Trafóház
1998. szeptember 28.
Teknős Miklós felvétele
A legendás Tilos az Á
1991. október 31.
Boros Jenő felvétele
Diáksziget
1998. augusztus 5.
Velledits Éva felvétele
Napfogyatkozás a Lánchídon
1999. augusztus 11.
Szabó Barnabás felvétele
Munkába indul az utcazenész
1991. február 7.
Teknős Zoltán felvétele
Bolhapiac a Petőfi Csarnoknál
2000. január 15.
Szabó Barnabás felvétele
Budapest Parádé
2003. augusztus 23.
Teknős Miklós felvétele
Budapest Plázs
2003. augusztus 19.
Teknős Miklós felvétele
Utcabál a Nagykörút átadásának napján
1997. szeptember 13.
Gárdi Balázs felvétele
Sakkparti a Széchenyi strandon
1995. január 5.
Velledits Éva felvétele
A Lánchíd új világításának avatásán
1999. június 19.
Velledits Éva felvétele
A Halászbástya napfogyatkozáskor
1999. augusztus 11.
Szabó Barnabás felvétele
EPA Budapesti Negyed 49-50. (2005/3-4) Házak, utcák, terek... < > Épül, fogy, olykor pedig omlik