EPA Budapesti Negyed 47-48. (2005/1-2005/2) Bevezető < > Vörös: "Szamuelli repülőgépen..."
A bűnügyi hír, a riporter és a rendőr
________________
BUZINKAY GÉZA

 

A riporter az igazi, a "par excellence" újságíró - amint ezt az első riporterek kortársai az 1890-es években már felismerték. "Az újságnak legfontosabb része és az újságírásnak tulajdonképpeni formája a riport. Enélkül nincs újság és enélkül nem lehet újságíró."

Megjelenésétől kezdve a 20. század elejéig a riporter megnevezés a rendőrségi tudósítót jelentette.Rendőri razzia a fővárosban. A detektívek között jobbról a hetedik Hetényi Imre riporter, 1905, Reprodukció: Tolnai Világlapja
Így hát a rendőr és a riporter kapcsolatában, a rendőrség által őrzött ismeretek nyilvánosságának kikényszerítésében, egy több évtizedes küzdelemben formálódott ki a 20. századi magyar hírlap arculata és a modern újságíró alakja, egyénisége, jellege.

Azonban nem könnyű elfogadni ezt a nézetet, mert a riporter sajtótörténeti jelentőségének kiemelése óhatatlanul megfakíthatja a hagyományosan legértékesebb újságírói műfajok művelőinek, a publicistáknak és tárcaíróknak a babérkoszorúját, amelyet legalább másfél század óta rendíthetetlenül viseltek. Mert a riporter nem népnevelő, nem politikus és nem szépíró (belletrista), hanem "csak" újságíró és semmi más. Számára a riporteri munka minden részletével együtt maga a cél, nem pedig eszköz és nem is pótlék. Ha igaz, hogy ő az igazi újságíró, akkor - sarkítva - előjátéknak minősülhetne a magyar sajtót elindító szerkesztők működésén túl még az első, legalább néhány éven át főfoglalkozású újságírónk, a magyar vezércikket megteremtő Kossuth Lajos politikai közvéleményt teremtő, történeti jelentőségű szerkesztői működése is.

 

A nevelő és programadó sajtó helyett szórakoztató újság

Magyarországon, pontosabban Budapesten a riport mint sajtóműfaj közel másfél évtizeddel a kiegyezés után jelent meg, néhány évtizeddel követve a nyugat-európai sajtót. Beszivárgása, majd térhódítása a hírlapokban azzal a folyamattal függött össze, amint a pártokhoz kötődő, a napi politizálásban megrekedő hírlapokat kiszorították a politikailag függetlenné váló, üzleti alapon működtetett hírlapok, amelyek a korábbi nevelő-vezető szerep helyett az olvasók kiszolgálását tűzték ki célul. Következményeit tekintve az "olvasó kiszolgálása" sokrétű fogalom volt, átrendezte a hírlapokban megjelenő cikkek, a sajtóműfajok szerkezetét, fontossági sorrendjét. Természetesen a régebbi politikai hírlapokban is volt bűnügyi tudósítás, híranyag, de leginkább a hátsó oldalakon, "Aktuális", "Ujdonságok", "Különfélék" és más hasonló rovat-megjelölések alatt, önálló címek nélkül. Tekinthetnénk ezeket a vegyes tartalmú és terjedelmű írásokat az információnyújtás egyik változatának - ám fő célkitűzésük különbözött ettől, mert a lap színességét szolgálta, hogy a fantáziát megmozgató különösségekről, illetve a mindennapi életnek a közemberrel megeső, a szeme láttára megtörténő eseményeiről is hírt adjon.

A vegyes hírrovat általában ilyen jellegű cikkeket közölt, amilyenek például a Reform egyik 1872. december eleji számában látható

Hivatalos

Rendviselési engedély

Követségi kinevezések

Ösztöndij [egyetemi]

Névviselési engedély

Adományok [iskolai célra]

Mostani fő uraink [eladott ősi birtok]

Halálozás

A rókász-társaság [arisztokrata vadászat]

A kolera állásáról

A budai h. tiszti főorvos jelentése a kolerajárványról

Faültetés a Gellért-hegyen

A buvár [megbetegedett]

Botrányok a bukaresti szinházban

Vásár megtartás

Névnapi üdvözlet

Értesítés

A csillaghullások okáról

Önmérgezési kisérlet

Iszonyu rablógyilkosság

Gyilkosság

Rablás

Elfogott szegény legény

Kincsásók

Hangverseny

Dal- és tánczestély [1]

A bűnügyi tárgyú híranyagot általában az utolsó előtti helyeken lehetett megtalálni (utána már csak a kulturális - zenei - program következett). Ez jól érzékelteti, mennyire távol állt a lapszerkesztői felfogástól a tömegsajtó egyik legfontosabb tárgyköre.

Az újságolvasót a tőle nagyon távoli különlegességek mellett a közönséges napi események, amelyek akár vele is megtörténhettek volna, amelyeknek szereplői között élt és talán ismerhette is őket, amelyek a világ eseményeinek vele azonos léptékű benyomását sugallták és így az otthonosság érzetét keltették, és amelyeken egyszerre szörnyülködhetett, de meg is nyugodhatott saját rendezett életformája miatt - ezek sokkal jobban vonzották, mint amikor nevelni és vezetni akarták, mint amikor állampolgárként és választóként tekintettek rá, mint amikor kultúrával tömték a fejét. Az újságolvasó vezetése helyett a kiszolgálása ezért is döntő szemléleti fordulat megjelenése volt: a legtágabban értett szórakoztatás került a sajtóműfajok hierarchiájának élére, s ezzel megnyílt az út a tömegsajtó kialakulása előtt. Ezt nevezhetnénk pulitzeri fordulatnak[2] az amerikai, a legnagyobb szabású és a legjelentősebb újságpiacon végrehajtott átalakítás alapján. Az újság mint vélemények és információk tárháza után a riporterrel megjelent az újság mint szórakozás.[3]

A fordulat nem elhatározás kérdése volt, nem megtervezett üzleti fogás, hanem szükségszerűség, amely abból fakadt, hogy a magyar sajtó is eljutott arra a fejlődési állomásra, amelyen a nemzeti hivatás önfeláldozó szolgálatát fel kellett váltani az üzleti racionalitással, különben működésképtelen lett volna a sajtó. Kétféle úton indultak el a fordulat idejét felismerő kiadó-laptulajdonosok. Az egyik út Wodianer Fülöp kiadó-nyomdatulajdonos nevéhez kapcsolható, aki a Budapest című képes politikai napilap (1877), majd a Kis Ujság című szintén képes politikai napilap (1887) megindításával formailag és cikkeinek stílusát tekintve "néplapokat" teremtett meg, amelyek nagyon olcsók voltak, a nyugat-európai tömegsajtó mintájára illusztrációkkal kísérték fontosabb cikkeiket, ezzel is újabb közönségréteg megnyerését remélve, olyan olvasókét, akiknek a szöveg megértésében a képek segítségére volt szükségük.[4] Ezek a lapok azonban csak hosszabb működés után alakultak valódi tömeglapokká, mert Wodianer abból a feltevésből indult ki, hogy Kossuth Lajos nevének és politikai eszméinek varázsával tömegeket tud megnyerni olvasóul.[5] Ez azonban tévedés volt az 1870-80-as években, olyasféle archaikus elvárást fejezett ki a sajtóval szemben, amely csak visszafelé, a reformkori magyar hírlapokhoz kötődött, de nem nyitott utat a modern napisajtó megteremtése felé.

Másként tekintett a sajtóra a Légrády- Testvérek nyomda és kiadótulajdonosok egyike, Légrády Károly a Pesti Hírlap megalapításakor. A lap mutatványszáma 1878 karácsonyára jelent meg. A feltámasztott újságcímből látható, hogy Légrády is Kossuthhoz fordult, rá hivatkozott - de csak a címadással. Ő már nem kívánta nevelni vagy vezetni közönségét, hanem a jó kereskedő mozdulatával az olvasó felé fordult és azt mondta, hogy azt adja, amit tőle a közönség elvár.Detektív krónika, Fröhlich János, 1908, Folyóiratának címlapja
"A 'Pesti Hírlap' ...nagy és érezhető hézagot fog betölteni a magyar napisajtóban: a valódi közvélemény visszhangja lesz - ígérte a programcikk - [eredeti kiemelés - B.G.]..."
[6]

 

Az örökéletű bűnügy

A hírlap jellegét illető szemléleti fordulat előtt már régóta az újság szerves részei voltak azok az írások, amelyek előadásmódját és a lapon belüli elhelyezését modernizálva, alkalmassá tehetők voltak arra, hogy a tömegsajtó köréjük épüljön. Az olyan bűnügyi esetek leírása, hírként történő közlése, amelyek rendőrségi ügyek voltak (vagy lehettek volna), kezdettől fogva a hírlapok törzsanyagához tartoztak. Megjelenésük módjának alakulására nézve álljon itt néhány jellemző példa. Az első a Bécsben kiadott Magyar Hírmondó 1793. évfolyamából származik:

"Anekdotás Újság. Posonyi újj Anekdota.

El megy a' napokban egy piperés Asszony-személy a' játék-néző helybe, 's bé ül nagy fittyre magánosan egy Lózséba. Mind addig páratlan nézője vala ő Dámasága a' játéknak, míg egy ide 's tova tekingető Gavallérnak szemébe nem tünt. Hogy e' történik: nossza bizon mindjárt farkas szemet kezdenek nézni egymással; azután pedig, kéttség kívűl katsingattak is, mert elég a' hozzá, hogy tsak hirtelen el-tün a' Gavallér előbbi helyéről, 's fel-lopja magát a' Lózséba. - A'millyen mézes mázos beszédekkel folyt a' Legény' mosolygó szájából a' maga ajánlása: szintén ollyanokkal fogadta el azt, 's tettzetősködött vissza, vigyorogva a ' tzifra Nimfa. Vége lévén a' játéknak, kisérőül ajánlja magát a' Gavallér. A' Leány jól értvén a' gyújtogatás' mesterségéhez, a' maga érdemetlenségét, 's szállása' messzelétét kezdi emlegetni; 's kéri a' Gavallért, hogy ne alkalmatlankodna magának, a' kisérés' fáradságával. A' Legény még inkább neki hevesedett, ezen nem-hivó tsalfa hivásra; 's már ekkor kész lett vólna operentzián is túl repülni azon szárnyakon, mellyeket fűzött néki az a' beste karafi szárnyas kis Gyermek (Kupidó). Karjára veszi tehát a' Nimfát, 's viszi olly örömmel, mint hajdan Páris, lopott Helenáját. - Midőn a' Miserikordiánusok' (Könyörületes Rend') Klastromához értek vólna: elő vesz a' Leány egy pikszist, 's kinállya belőle a' Vezetőjét. Ez, kész módisággal nyúl a' pikszisbe, 's szívja édesdeden a' képzeltt jó-féle tobák helyett, a' tsalárd Sirennek álom-hozó porát. Alig mennek két lépést, hát már operált (dolgozott) a' por; mert el szenderedik álltában a' Gavallér, 's el hanyatlik. E' kellett a' Sirennek: mindjárt neki áll az el-altatott Legény' zsebjeinek; 's magához vévén, a' mi pénzt talált azokban, az órával együtt, úgy el-tünt, valamint a' tengeri Sirenek a' mélly víz' öbleiben. - Feleszmélődik kevés idő-vártatva a' Legény, 's látja, hogy koránt sem pihes ágyon nyújtódzott; és hogy nem tsak társ, hanem pénz és óra nélkül is maradtt. - Nem mind arany az, a' mi arany módra tsillámlik. Nem is mind nagy, és nemes érzékenységű Dáma az, a' kit annak mutat a' külső szin. - Bóldog, ki a' más kárán tanúlhat! - Dixi." [7]

Az eset bemutatása, elmesélése jellemzően a felvilágosodás korának szülötte. Hangsúlyos benne az erkölcsi tanulságot levonó nevelő szándék, a bűneset leírása pedig határozottan irodalmi igényű. Nem sokkal később, 1811-ben már a jóval későbbi tömegsajtóra jellemző hírre lehetett bukkanni a Hazai Tudósítások című hírlapban. Itt a hír nem irodalmi alapanyag és erkölcsnevelési ürügy, hanem az esemény önmagában lett közlésre érdemes. Pontosabban megfogalmazva: a közönséges, sajátosság nélküli eseményt a hír megfogalmazása, a jelzők használata teszi a sajtóban megjelentethető hírré, azaz egyedivé.

"Rettenetes történet rémítette el az emberiségből ki nem vetkezett szíveket - kezdődik a hír. - Mert valamely magános szobában lakó leányzó önnön lakásán megtámadtatott, és több halálos sebek ejtetvén rajta, megölettetett. Ezen szörnyű cselekedetnek végbevivőjét nem látszik, hogy egyedül bosszúság indította volna; mivel a védelem nélkül való gyenge személynek halálával meg nem elégedett, hanem aranyláncait, igazgyöngyeit, és drága gyűrűit is elrablotta. Vérben fetrengő testét leánybarátja estve 7 órakor látogatására jövén a szoba közepén találta, mely iszonyatos látásra lármát ütvén a történet ugyan kinyilatkozott, de gonosztévője mái napig homályban maradott: hanem ma világosságra jött."[8]

A reformkorban elsősorban a politikára hegyeződött ki a magyar sajtó figyelme: a lapok vonzerejét a publicisztika, majd Kossuth működése nyomán a vezércikkek jelentették. A reformerek irányítása alatt álló sajtó a nemzeti küldetés teljesítésének hitében működött, amihez nem illett a szórakoztató szándék. Bűnügyi hír legfeljebb úgy kaphatott helyet a Kossuth által szerkesztett Pesti Hírlap-ban, ha annak politikai vetülete lehetett, illetve ha az a nyilvánosság körüli harc része volt. Úgy látszik, hogy a történelmi értékelés szerint jelentéktelenebb, az eszmék terén konzervatív sajtó fontosabb szerepet játszott azoknak a hagyományoknak a megőrzésében, amelyek a sajtó mint szószék a hírlap, mint politikai harci eszköz helyett az olvasói érdeklődést figyelő polgári sajtóhoz, majd a tömegsajtó kialakulásához vezettek. A Budapesti Hírlap-ban az 1840-es évek közepén a színműíróként és költőként is alkotó Nagy Ignác már kifejezetten az olyan híreket gyűjtötte össze és írta meg Budapesti Hírharang elnevezésű rovatában, amelyeket ma "bulvár híreknek" neveznénk. Alkalmanként az eseményt közlő hír hátterének megrajzolását is követte a későbbi lapszámokban, öntudatlanul, nem szándékoltan, mégis már többé-kevésbé riporterinek nevezhető munkát végezve. 1847. július közepén jelentek meg ezek a hírei:

"Júl. 9-én a Rókus-templom mögötti kőhalmaz közt egy levágott némberfejet találtak, mely orvosok állítása szerint oly ügyesen van a nyakról lemetszve, hogy e műtétel bármely kitanult bakónak is becsületére válhatnék. Testét a leggondosb kutatások dacára sem lehete föltalálni. E talált fejen a haj fekete, száj kicsin, s arc gömbölyű. A rendőrség nagy gonddal nyomozza e gyilkosság elkövetőit.

Azon lyányfejnek, melyről már emlékezénk, testét is meglelék a Józsefvárosban, s most közszemlére van kiállítva. Csinos ugyan, de a középosztály alsóbb részéhez tartozni látszik, s így nehezen azon h-i gyógyszeres lyánya, ki elveszett, vagyis elorzott gyermekét hírlapok útján nyomozta.

Azon lemetszett fejhez, melyről már kétszer tevénk említést, mégsem találtak holttestet; ha eleven fej nélküli testet keresne a hatóság, úgy alkalmasint igen sokat talált volna már.

Azon talált fejet, melyről már többször szóltunk, még egyszer meg kell említenünk. A nagyszerű eseményből csak parányi egér lett. Egy orvosnövendék ugyanis két húszason vette azon fejet boncolás végett egy kórházi szolgától, ki a közel kőrakásba rejté a fejet, hogy este átadhassa, hol aztán játszó gyermekek találták meg, és ez lázítá fel a fél várost! Két húszas egy holt fejért kevésnek látszik ugyan első tekintetre, de mégis soknak kell azt mondanunk, mert van elég eleven fej, miknek párja sem ér két garast...".[9]

A hírek útján történő szórakoztatás, ennek minél sokoldalúbb hírlapi kiaknázása terén a 19. század közepi magyar sajtóban évtizedekig nem történt előrelépés. Az 1850-60-as évek hírlapjaiban nem találunk másféle és másként megfogalmazott híranyagot, mint az 1830-40-es évek lapjaiban. Az ok kézenfekvő: a nemzeti történelem tragédiába fordulása 1849-ben, a nemzeti politika kilátástalan helyzete a hírlapok nemzeti politikai intézményként való felfogását tartották életben. Végül is az osztrák-magyar kiegyezés áttételes hatása tette lehetővé a magyar sajtó számára a felszabadulást a közvetlen politikai függés alól.

Még az 1870-es évek elején is jellemző volt a hírlapok szerkezetére, hogy jelen voltak ugyan bennük a napi, részben bűnügyi hírek, de szinte csak eldugva, illetve nem ritkán egy rövid tárcalevél irodalomközeli stílusában előadva. A Reform című lapban jelent meg az alábbi hír:

"[Bünbánatból öngyilkos.] W. F. 48 éves előkelő polgár, nős létére már több év óta tiltott szerelmi viszonyt folytatott egy férjezett nővel. Mult hó 19-én ebéd után, dolgai elintézése ürügye alatt hazulról szőllőjébe ment, esti visszajövetelét igérvén. Itt levelet irt szerelmesének és a vinczellér által a városba küldé, szigoruan meghagyván neki, hogy egyedül saját kezébe adja. A levélben öngyilkossági elhatározását adá tudtul. Az asszonyság azonnal fiát küldé azon kéréssel, hogy reggelig várakozzék. Másnap korán reggel csakugyan kisietett a szőllőbe, de az ajtót zárva találta. Zörgetésére feleletet nem kapván, kocsiján ismét visszahajtatott. Ugyanekkor az uton egy aggodalomtelt nő, Winek [!] neje gyalog ment ki a szőllőbe, mert férjének hazatértét bevárni nem volt képes. Zörgetésére nem nyilván meg az ajtó, előhivta a vinczellért, betörette vele az ablakot és ott találták vérboritottan a pamlag előtt a már hideg holttestet, mellette a pisztolyt s egy nagy kést. Az asztalon két levelet hagyott hátra, egyiket nejének, másikat fiának. Az elsőben kihágásaiért, tévedéseiért bocsánatot kér; a másodikban fiának szivére köti tanulmányainak bevégzését és hogy halála okát soha ne fürkészsze. A szerencsétlennek a golyó szivét szaggatta szét."[10]

Ez a hír egy hétköznapi lapszám négy nagy, Times-méretű oldala közül (az utolsó oldal a hirdetéseket tartalmazta) a 2. alján kezdődött el, 23 hír közül a 15. helyet foglalta el, és a rovat maga is csupán egy hetedét tette ki a lap hirdetések nélküli terjedelmének.

Az 1870-es évek végéig, az 1880 körüli időkig a bűnügyi hírek jellege, a hírlapokon belüli súlyuk és terjedelmük nagyrészt változatlan maradt. Ezután megnőtt a számuk, és észrevehetően mind fontosabb tartalmi elemmé váltak. Ezt a politikai élet stabilizálódásából, Budapest nagyvárossá fejlődéséből és a bűnözés azzal együtt járó növekedéséből éppúgy meg lehet magyarázni, mint a modern közigazgatás kiépüléséből, amelybe beletartozott a rendőrség szervezetének kiépülése is. A sok tényező közül kettőt érdemes közelebbről is szemügyre venni: az újságírói szakma alakulását és a rendőrségi szervezet kiépülésén belül a sajtó és a rendőrség kapcsolatának szervezetté válását.Riporterek a rendőrség központi ügyeletén. Ülve balról: Rozsnyai Aurél fogalmazó, Kovács Norbert a Neues Pester Journal riportere és Szentkirályi Béla kapitány. Hátul ül: Geyer rendőrorvos, állnak: Kovács felügyelő és Hetényi Imre a Budapesti Hírlap riportere, 1912. november, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

 

A riporter megjelenése

Újságírói magyarázat szerint a riporter csupán a közönség igényeit elégíti ki. "Ma, amikor az események korszakát éljük és a szenzációk kaleidoszkópszerű tarkaságban izgatják gyors egymásutánban a kedélyeket, az újságolvasó közönség különös érdeklődést mutat a riport iránt - írta 1907-ben Balla Jenő, a Budapest riportere. - A publikum szereti a szenzációt és minél részletesebben, minél kimerítőbben követeli az események ismertetését. Az ujságolvasók szenzációhajszája kényszerítette rá a magyar lapokat is a szenzációk széles mederben való tárgyalására és ennek a következménye az, hogy a riport tíz esztendő alatt hihetetlen mértékben kifejlődött és tökéletesedett. Ma már a riport képezi az ujságcsinálás gerincét és az ujságolvasók nagy részét nem is érdekli más, csak a riport."[11] Valójában, persze, a riport (és a riporter) megszületése ennél összetettebb folyamat eredménye volt, amelyben nem annyira a közönség követelte meg az új sajtóműfaj létrehozását, mint inkább az újságírók által nyújtott új kínálatra jól válaszolt, vagyis fokozta fogyasztását, s ezzel érzékelhető hasznot hajtott a laptulajdonosnak. Természetesen ez a közönségreagálás döntő állomás volt, amely nélkül nem terjedhetett volna el a riport műfaja.

Az 1880 körüli éveket megelőző magyar sajtó, mint már utaltunk rá, Kossuth Lajos Pesti Hírlap-jának bűvkörében élve, a kizárólagosan politikai és közéleti hírek közlésében látta célját. Az ilyen típusú lap azonban a kiegyezés után már nem tudott megélni, hiszen az újságolvasó embereket már nem hajtotta valamiféle mindenre kiterjedő reformláz, sem ellenállási ösztön az idegen elnyomókkal szemben. A lassan polgárivá váló közéletben az érdekes és szórakoztató elemeket is tartalmazó sajtó tudta csak fenntartani, illetve fokozni a figyelmet.

Fröhlich János, 1905, Reprodukció: Tolnai Világlapja
Barna Izidor, 1911, Reprodukció: Vasárnapi Ujság
Ezt az új elemet hozta meg a riport. Ahhoz azonban, hogy riportok szülessenek, a magyar sajtó hagyományos szereplőitől eltérő újságírói egyéniségekre is szükség volt. Lehetőségét a kiegyezés évének utolsó törvénye teremtette meg, amely az ország zsidó vallású polgárait "a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak" nyilvánította (1867:XVII. tc. 1. §). Az emancipációnak hatását a sajtó területén szemléletesen ábrázolta az író-újságíró Cholnoky László. "...Aztán kezdtek megjelenni a zsidók és velük együtt élet és nyüzsgés költözött a szerkesztőségekbe - írta. - Amíg mi keresztények azelőtt ravaszul egymásra akartuk tólni a riportot meg a politikát, és mindnyájan csak a kényelmes irodalomra vagy az elegáns színházi kritikára aspiráltunk és egy világért ki nem mozdultunk volna megszokott köreinkből, addig a fiatal zsidógyerekek lázasan szaladgáltak a városban fel- alá, ott voltak mindenütt, tudtak mindent, a politikai rovat vezetője szinte egész életét a parlamentben és a pártkörökben töltötte, megteremtették az úgynevezett interjút, amit azelőtt csak külföldi lapokból ismertünk, a közgazdasági rovatot, amit azelőtt még ímmel- ámmal összenyirbálni sem volt érdemes, mert úgy sem olvasta senki, a lap legfontosabb rovatává emelték [...] A zsidók kezdték meg a külföldre járást, ők teremtették meg a sajtó internacionális kapcsolatait [...], szóval a magyar sajtót belekapcsolták az európai sajtóba. Vészi József, Barna Izidor, Braun Sándor, mind a három zsidó ember, voltak az új magyar sajtó megteremtői...".[12] És fűzzük hozzá: 1860 körül születtek, és mindhárman 20 éves koruk körül riporterként kezdték pályájukat: Vészi József a budapesti német sajtóban; Barna Izidor az Egyetértés, majd a Budapesti Hírlap belső munkatársaként, majd az ő szerkesztésében indult meg az első magyar valódi bulvárlap, az Esti Újság (1896); és Braun Sándor, aki a Pesti Napló riporteréből lett utóbb a szenzációsajtó első magyar példájaként számon tartott A Nap alapító szerkesztője (1904).[13]

Az 1880-90-es években több tucat fiatalember jelent meg az újságírói pályán, és néhányukban álomként élt az a hivatásválasztás, amit a 20. század elejének egyik legnépszerűbb riportere, Tarján Vilmos így fogalmazott meg, kamaszkorára visszaemlékezve: "én pedig szerelmesen vágtattam az éjszakában, folyton arra gondolva a misztikus csendben, hogy eljön még az idő, híres riporter leszek, én fogok vigyázni a pesti uccák éjszakájának rendjére..."[14]

A hivatástudatot azonban nem szabad általános jellemzőnek tekinteni. A megszállott hivatástudatútól a bűnözőnek tekinthető zsarolóig tagolt skálán helyezkedtek el a riporterek. Volt, akit csak a lendülete ragadott el, mint Tarján Vilmost, aki olykor ténylegesen zsarolt, még ha a nyomozás érdekében is. Ő maga írta le egyik esetét. "A bankár határozottan kijelentette, hogy ő nem beszél semmit. Én erre a következő ultimátumot közöltem vele:

- Adok hat óra gondokozási időt. Vagy elmondja a dolgokat és akkor nem jelenik meg a neve a lapban, vagy nem mondja el és akkor kiírom.

Hat óra mulva találkoztunk. Róth mindent a legrészletesebben elmondott."[15]

Ennél ártatlanabb esetekről írta Várkonyi Dezső, az Egyetértés riportere: "Utánjárás: ebben az egy szóban van kifejezve a reporter kötelességének fő- és legnehezebb része. Mikor aztán ebben egyik-másik ifjoncz, túlbuzgó reporter túlhajtja az élelmességet és erősen megközelíti a szerénység ellenkezőjének a fogalmát: akkor csinálja meg rendszerint a közönségben az e foglalkozás iránt nyilvánuló ellenszenv, balvélemény alapját."[16]

És aztán voltak nem kevesen olyanok is, akik kifejezetten visszaéltek a megszerzett információval, üzletet kívántak csinálni belőle, és zsarolásra is felhasználták. Ez a visszaélés szülte meg Magyarországon is a "revolveres újságíró" fogalmát, a vicclapok kevéssé hízelgő újságíró figuráit Szimathy Sebestyéntől Betörnöki Zs.-Ivánon át (mindkettő az Üstökös-ben) Alborákig (a Mátyás Diák-ban), és eredményezte azt, hogy az ilyen magatartás a sajtóvétségek közé került az 1914. évi sajtótörvényben.[17]

A visszaélés, még ha ürügyet szolgáltathat is a támadásokra, nem kérdőjelezheti meg a jelenség egészének fontosságát. A Magyar Szemle egyik tanulmányának az a megállapítása, hogy a magyar sajtó fejlődéstörténetében a riporter megjelenése új korszakot nyitott: az irodalmi, majd a politikai korszak után a 19. század végére beköszöntött a riporteri korszak, lényegét tekintve helytálló megállapítás, annak ellenére, hogy negatív összefüggésben szerepelt.[18] Mivel a riporter az igazi újságíró "szakember", aki már nem szépirodalmi gyakorlatokként, sem nem politikusi pályája előtanulmányaként, hanem az újságírásért magáért folytatja mesterségét, ezért aztán a tulajdonos gyakran tette meg szerkesztőnek, hiszen nem kellett félnie önálló koncepciójától és önállósuló törekvéseitől.[19]

Akár azt nézzük, hogy az összes újságírói feladatra mozgósítható munkatárs a riporter volt, akár a sajtóéletben betöltött, műfaj- és szakmaújító szerepüket tekintjük, közepesen megbecsült munkatársai voltak a szerkesztőségeknek, általában a belső munkatársak legalsó fizetési sávjába tartoztak, hiszen ők voltak a legfiatalabb munkatársak.[20] Pedig a pesti riportereknek lényegesen könnyebb volt a dolga, mint vidéki pályatársaiknak. Egy fiatal vidéki újságíró, mint a 21 éves Ady Endre Debrecenben, alig elképzelhető feladatmennyiség ellátásra volt kötelezve. "'Korán délelőtt felment a rendőrségre, végigérdeklődte az összes rendőrfogalmazókat, minden apróságot - tyúklopást, csendzavarást - szorgosan feljegyzett. Azután átsietett a törvényszékre, belekukkantott a tárgyalótermekbe, a jóismerős szolgáknál hirtelenében informálódott, s ha érdekesebb ügy volt soron, végighallgatta, jegyzeteket csinált. Ezután felszaladt a városházára, és kérdezősködött ott is, s ha történetesen ülésezett a városi tanács, beült húsz percre a tanácskozóterem sajtóasztalához, itt is feljegyzett egyetmást kövezetjavításról, gázvilágításról, fakitermelésről... Rögtön rá sietett be a szerkesztőségbe, ahol már bizton türelmetlenül várták, mert a nyomda kéziratra éhes...Ekkor aztán nekiesni az anyag feldolgozásának, gőzerővel szántani a sorokat, lélegzet, pihenés nélkül...Másfél órai hajszolt írás után kifogy a jegyzet, a lap negyed része még üres. Elő a fővárosi lapokkal... Némi igazítás a kiollózott cikkeken, s az újságíró elvégezte napi munkáját." [...] Valóban nemegyszer teleírta a lapot a vezércikktől a szerkesztői üzenetekig. Emellett még maradt ideje helyszíni riportra is, és csaknem minden este ott ült a színházban, hogy az előadásról kritikát írhasson. Színház után pedig az újságíró és színész cimborákkal töltötte az időt sokszor reggelig."[21]

A századfordulón a neves pesti riporterek fizetése már személyre szabottan igen magas is lehetett, hiszen ekkor már az újságíró pálya olyan kiemelkedő egyéniségei működtek riporterként, mint Fröhlich János, a Nemzet majd Az Ujság rendőri tudósítója, később a Rendőri Rovatvezetők Szindikátusának elnöke, illetve a Kinoriport nevű dokumentum- és riportfilm készítő vállalat alapítója az első világháború alatt,[22] vagy Balla Jenő, a Budapest, a Kis Ujság, Az Est és Az Ujság riportere, és az 1920-as évek közepén a Magyar Detektiv című lap szerkesztője. Csupán felsorolásként még néhány olyan név, akiknek működéséről is tudunk: Lenkey Gusztáv (Magyar Hírlap, utóbb a Pesti Hírlap szerkesztője), Clair Vilmos (Budapesti Hírlap, egyébként a Párbajkódex szerzője is), Szenes Béla (A Nap). Az 1910-es évekből tovább folytatható a felsorolás: Hetényi Imre (később budapesti főkapitány-helyettes), Tábori Kornél (Pesti Napló), Nádas Sándor (A Nap), Szamosi Armand (Az Ujság), Garay Ferenc (Tolnai Világlapja, Pesti Hirlap), Göndör Ferenc (Népszava), Tarján Vilmos (Magyar Hírlap, majd Az Est, 1920-tól pedig a New York kávéház bérlője). Emellett érdemes megemlíteni Az Est többi riporterét, Adorján Andort, Kéri Pált, Fényes Lászlót, Seres Lászlót, Szabó Lászlót és Pásztor Árpádot. Ők a kivételek, mert vagy könyveket is írtak, vagy egyikük-másikuk lapszerkesztő lett, s az őrizte meg emléküket. A többségnek azonban, aki megmaradt pusztán riporternek, gyors elfelejtés lett a sorsa.

A rendőrség kiegyezése a sajtóval

A rendőrség, a rendőr, illetve a magyar újságíró kapcsolata nem indult tiszta lappal. Eredendően nem egyszerűen az államhatalom nyers megjelenése egyfelől, illetve a nyilvánosság őrzője és szolgálója másfelől állt szemben egymással, hanem a rendőrséget vagy úgy ismerte meg a magyar társadalom, mint korrupt városi intézményt, vagy mint a bécsi udvar titkosrendőrségét és besúgói hálózatát. Ezen a súlyos tehertételen kívül, amely előítéletként tovább is élt, a kiegyezés megkötése után bő egy évtizedig a sajtónak csak alkalmi szereplője volt a rendőrség, amiben szerepet játszott több más ok mellett az is, hogy megszűnt a rendőrség cenzúrahatósági szerepe, vagyis radikálisan csökkent az ütközési felület. Egy-egy rendőrségi eseményen kívül talán a legtöbbször Thaisz Elek szerepelt a hírlapokban. Tény, hogy patriarchális jelleggel működött az általa vezetett, sokáig még önkormányzati (és nem állami) rendőrség, de egy gyors növekedésű nagyváros igényeit felismerő szervezés első lépéseit ő tette meg már a városegyesítés, 1873. előtti években a központi nyomozóosztály és a hozzá tartozó bűnügyi nyilvántartás első formáinak felállításával.[23] Rendőreinek egy része hírhedten korrupt volt, amit a sajtó sűrűn felhánytorgatott, és ezt természetesen őrá magára is rávetítették, nem kis részben házasságából kiindulva, amelyet az egyik ismert fővárosi nyilvánosház tulajdonosnőjével kötött.[24] (Mi tagadás, ez mai összeférhetetlenségi ízlésünket tekintve valóban különleges esetnek nevezhető.)

A sajtó hajtóvadászatait követő gyakori sajtópereknek legalábbis kétesélyes volt a kimenetele. Az 1870-es évek közepén még a Vasárnapi Ujság is gyakran közölt efféle híreket: "Thaisz Elek sajtópörét Czappel Károly, a 'P. Lloyd' munkatársa ellen szept. 23-án tárgyalták az esküdtszék előtt. Okot szolgáltatott e sajtópörre az említett lap azon közleménye, hogy a hatósági közegek a piaczokon mindenféle zsarolásokat űznek. Az esküdtszék nem talált rágalmat e közleményben s vádlottat 11 szóval 1 ellenében felmentette, s a főkapitányt 50 forint 82. kr. eljárási költségben elmarasztalta."[25] Viszont a nagyrészt levéltári adatok alapján készült legújabb történeti feldolgozás szerint a főkapitány "sorra megnyerte" a rágalmazási pereket "a minősíthetetlen hangon támadó sajtó ellen", és személy szerint őrá egyetlen korrupciós vádat sem sikerült rábizonyítani.[26] Mindenestre az állásából többször felfüggesztett főkapitányt csak 1885-ben váltotta fel az akkorra három éve már "államrendőrség" élén egy újabb, a sajtóval való viszonyt rendezni képes új főkapitány, Török János. Kinevezését követően a legsürgősebben létrehozta a rendőrségi sajtószolgálatot az új rendőrkapitányság Zrínyi utcai épületében, az egykori Európa Szállóban, amelynek ugyan csak egyetlen szobát és két személyt biztosított - Garlathy Ödön kapitány vezette, Aszalay Antal rendőrbiztos tartotta a tájékoztatókat -, de ez is előrelépés volt a korábbiakhoz képest. Török János főkapitánysága idején jelent meg a Borsszem Jankó egyik legnépszerűbb és leghosszabb életű, hétről hétre megjelenő figurája, Mihaszna András rendőr.[27]„Mihaszna András”, 1896, A Borsszem Jankó karikatúrája
Ennek a figurának a megformálása arra mutat, hogy kezdett inkább kedvelt, bár komikus figura lenni a "biztos úr", mintsem ellenség lett volna.

Már 1873 végétől gyakorlattá vált, hogy a napi fontosabb eseményekről összefoglaló írásos jelentést kell adni a főkapitánynak, amelyet neki déli 1 óráig kellett továbbítania a Belügyminisztériumba.[28] Ezeknek a jelentéseknek az anyagához szervezetlenül, csak személyes kapcsolatok útján juthattak hozzá az újságírók. Ez a helyzet változott meg 1885 végén, a rendőrségi tájékoztatás, a sajtószolgálat megszervezésével. A fogadó fél, az újságírók részéről ez azonnal mintegy kiváltságszerzési reakciót váltotta ki: megszerveződött két egymással szembenálló csoport, az egy évtizedig összetartó "nagy kartell" a Pester Lloyd, az Egyetértés, a Neues Pester Journal és a Budapesti Hírlap tekintélyes tudósítóiból (Szvoboda Lajos, Barna Izidor, Eichner Soma és Révész Gyula), illetve a fiatalok, a kezdők "kis kartellja".[29] A sajtószolgálatnál az "Aszalay bácsi"-ként emlegetett - tehát kedvelt - nyomozó tartotta a napi egy tájékoztatást az érdekesebb bűnügyekről, nyomozásokról.[30]

A modern sajtó igényeit tekintve "kézműves" működési formát egy ujabb főkapitány, Rudnay Béla alakította át Sajtóirodává, amelyet 1896. február 15-én kelt rendeletével sokoldalú tevékenységgel felruházott önálló szervezeti egységgé szervezett, sűrűn gyakorolt tájékoztatási tevékenységgel. Az addigi napi egyszeri sajtótájékoztató helyett reggel lapszemle várta a riportereket, "a lapok megjelenési idejéhez igazodva" (persze itt inkább a lapzártákra gondoltak) 12-14 óráig, 16-19 óráig[31] és 23-24 óráig, rendszeresen közleményeket adtak ki. Az első - nem is teljes - évben már 3289 hír, közlemény született meg így.[32] A Sajtóiroda fogadóóráira "...rendesen beállít 15-18 fiatal ember, aki ugy lesi a szenzációt, mint a megszikkadt föld az áldott májusi záporesőt" - szólt az egykorú beszámoló.[33] A lapok rendőri tudósítói szerkesztőségenként két arcképes igazolványt kaptak, amellyel rendőrségi eseményeknél átjuthattak a lezárt területek kordonjain.

Hamarosan a Sajtóiroda munkatársa lett dr. Székely Vladimir rendőrfogalmazó, a Sajtóiroda későbbi, közel két évtizedig, 1918-ig működő vezetője.[34] Székely az újságírók számára nem volt teljesen idegen rendőrtisztviselő. Olykor ő maga is írt, és például 1908-ban két bűnügyi riportkötetet is publikált a kor egyik legnépszerűbb rendőrségi tudósítójával, Tábori Kornéllal együtt (Nyomorultak, gazemberek; A csaló Budapest).[35] Székely szakított a korábbi rendőrségi felfogással, és szinte a tudósítók szemével tekintett az együttműködés elé. "Még sehogy sem ment át a köztudatba, hogy a rendőrség és a sajtó egymásrautalt tényezők - írta visszaemlékezésében. - Mintha az a felfogás uralkodott volna, hogy a sajtó kiszolgálása inkább egy kellemetlen tehertétel. A rendőrségnek reklámra, vagy mi egyébre semmi szüksége."[36] Az persze, hogy Székely megértette az egymásra utaltságot, nem változtatott azon, hogy érdekeik sokszor ütköztek, aminek gyakori eredménye az ellene is irányuló sajtótámadás volt. Székely azonban állta a sarat és védte támadóit. "Ne tessék fitymálni a rendőrriportert - írta egyik 1900 körüli cikkében. - Téved, aki azt hiszi, hogy az egyszerűen egy kopott hírvigéc. Szimpla hírboy. A riporternek kell, hogy magában egyesítse a jó detektív ügyességét, az emberismerő megfigyelőképességét, a művelt ember tudását s a rutinos író gyors, könnyű tollát. Ideg és testölő hivatás.Székely Vladimir, 1920-as évek, Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár
A riporter az ujság lelke, a színe ... rab és fejedelem: az élet krónikása."[37] Ez a terápiás hangvétel, amelynek hátterében a riporteri munka tényleges elismerése állt, az elkövetkező időkben működőképessé tette a rendőrség és a sajtó együttműködését, ennek eredményeként a rendőrségi tudósítói szakterület vonzása megnőtt, és a 20. század első másfél évtizedében tucatjával kezdtek dolgozni a tehetséges fiatal riporterek. A magyar hírlapok egyik legvonzóbb cikkműfaja lett a rendőrségi tudósítás.

1902. január elsejével megalakult a Budapesti Napilapok Rendőri Rovatvezetőinek Szindikátusa, amelynek az volt a feladata, hogy a tudósításokkal kapcsolatos összes kérdésben képviselje a sajtót a rendőrségnél. A Szindikátus vezetője Vészi József lett, tagjai Balla Jenő, Horváth Elemér, Illés H. Zsigmond és Soós Antal. Az ekkor átszervezett rendőrségi igazolványok struktúrája mutatja, hogy ekkorra már mennyire népes lett a riporteri szakma. Hírlaponként egy Rendőrtudósítói Igazolványt kapott a rendőri rovat vezetője; laponként két Rendőri Engedélyt kaptak a riporterek, amellyel a rendőrségi kordonokon átléphettek, és részt vehettek a Sajtóiroda tájékoztatóin; végül az Ideiglenes Engedély meghatározott helyre, adott időpontra szólt.[38] A riporterek, akik az 1880-as években még lenézett vagy gyanakvással szemlélt újságírók voltak, két évtizeddel később a nyilvánosság olyan fontos szereplői lettek, akikkel számolni kellett, néha intézkedéseket kellett hozni agresszivitásuk ellen. Sokan rettegtek tőlük, sokan mások a publicista elfajulását látták bennük - de egyet nem lehetett tenni velük, tudomást sem venni róluk, mint korábban. "Önök, tisztelt olvasók - írta a népszerű író-újságíró, Szomaházy István -, akik a legpompásabb gyilkosságokat és a legizletesebb sikkasztásokat készen kapják meg reggelenkint az ujságokból, nem is sejthetik, micsoda örökös küzdelmek folynak le a szegény rendőri fogalmazó és e szomjazó fiatal emberek [a riporterek - B.G.] közt, akik mindenáron érdekes dolgokat akarnak hazavinni a lapjuk részére."Gegus Dániel, 1910, A Tolnai Világlapja kaikatúrája
A rendőrség, a nyomozás érdekei miatt, gyakran csak részinformációkat adhatott. "Néha - folytatta Szomaházy -, mikor százezres sikkasztások hullámzanak a levegőben, a sajtóiroda csupán a szegény tótot szolgáltatja ki az éhes riportereknek, aki már annyi sokszor zuhant le a háromemeletes épitkezési állványról."[39] A kisebb trükkök és a folyamatos félrevezetési kísérletek ellenére 1907-re már az együttműködést szabályozó főkapitányi rendelet is a rendőrség és a sajtó egymásra utaltságának gondolatából indult ki.
[40]

Nem a rendőrség ment elébe a sajtóval való kapcsolatai rendezésének, valószínűbb, hogy a magyar sajtóélet és résztvevőinek súlya tette szükségessé számára, hogy megossza velük az információkat, abban is reménykedve, hogy folyamatosan használhatja a riporterek által megszerzett információkat.

A magyar sajtó modernizálódása, a nyugat-európaihoz való felzárkózása párhuzamosan ment végbe a budapesti rendőrség korszerű megszervezésével. Ez a párhuzamosság lehetőséget teremtett arra, hogy felismerjék kölcsönös hasznukat, és mindkettő elfogadja a másik létezésének szükségességét, együttműködésük kötelezettségét. Ez az újságírók számára azt jelentette, hogy a rendőrség fokozatosan elhagyta régi beidegződéseit és az óvatos demokratizálódás útjára lépett kormányzat szerveként tudomásul vette a sajtószabadság és legalább bizonyos határok között a nyilvánosság létét. Cserébe társadalmi elfogadottságát, vagy legalábbis folyamatos támadásának és kritizálásának csökkenését várhatta, ráadásul az újságírók kiterjedt információs hálózata révén gyakran fontos nyomozati szálak megtalálását. A riporter és lapja számára pedig a rendőrség az egyik legfontosabb és tartós hírforrás volt, amely nélkül nem tudta volna végezni a munkáját.

A riporter, 1913, Karikatúra a Budapesti Újságírók Egyesülete Almanachjából
Egy rendőri tudósító élményeiből. Előadás az Apolló projectographban, 1913, Plakát, Budapesti Történeti Múzeum Kiscelli Múzeum

Együttműködésükben is feltűnhettek a kényszerítő elemek, például nyomozói és riporteri alkuk arról, hogy az újságíró nem nehezíti, sőt összeköttetései, a rendőrség számára elérhetetlen hírforrásai révén segíti a rendőrség munkáját, ha az eredményről és a részletekről őt értesítik először.[41] Ez az etikailag ma már elfogadhatatlan, zsaroló alkudozás szinte a természetesség erejével hozzátartozott a rendőri és az újságírói munkához. Egymás sakkban tartása helyett az érdekek alapján való kompromisszumos együttműködés ugyan az első világháborút követően formálódott ki, de ennek megalapozása a megelőző másfél évtizedben történt meg. A sajtó oldaláról két fontos esemény játszott fontos szerepet az önkéntes együttműködés lehetővé válásában. A riporteri szerep a 20. század első éveiben kezdett kiterjedni a teljes újságírói foglalkozásra, s ez azt jelentette, hogy a riporter kiszabadulhatott a rendőrségi tudósító több fenntartást, mint elismerést élvező kasztjából. 1902-ben az újságírás és lapkiadás ismeretanyagát összefoglaló kötet a még élő közfelfogással szemben azt szögezte le, hogy annyiféle riporter van, ahány rovat a hírlapban.[42] 1910 tavaszán ennek az új felfogásnak a megvalósulása meg is jelent a korszak legsikeresebb lapjaként. Ez volt Az Est. Ugyanakkor az 1900-as évekre teljesen elavult és működésképtelenné vált régi sajtótörvény helyett 1914-ben megszületett az új sajtótörvény, mely bár több vitatott rendelkezést tartalmazott, de világossá tette az újságírói működés kereteit.

Függelék

Rendőri dolgok - A nagyváradi rendőrségről

Rendőri dolgokról akarunk beszélni egyet-mást. Ennek a témának nemcsak a kolozsvári szomorú eset adott aktualitást. A magyar vidéki városokban - sajna - csak úgy kínálgatja a rendőrség a legtarkább témákat. Éppen ez az oka, hogy csömörlésig tele vagyunk már velük. Szinte nem ízléses a rendőrségről írni már. Nagyobb esetek alkalmából legföllebb.

Hogy a legtisztességesebb rendőrség sem népszerű : egészen érthető. A rendőri intézmény egész mivolta szemben áll az egyén egész leszállított igényű szabadságával is. Aki teljesen biztosítottnak érzi magát, hogy nem jöhet összeütközésbe avval a becsülendő renddel, mely nélkül egymás közt élni nem tudunk: arról éppenséggel nincs biztosítva, hogy nem jön összeütközésbe a rendőrséggel.

Hajh, mert más a rend s más a rendőrség. Talán-talán csak hosszú kardos katonában tenghet még úgy túl a hatalom kéjes érzése, mint tombol az utolsó rendőrlegényben.

Ha hát már az intézmény sem lehet népszerű, magyar formája pedig elismerten veszekedett rossz: milyen lehet az eredmény a rendesen durva, bárdolatlan s fenthéjázó hatalom-érzéstől berzenkedő rendőröktől súlyosbítva? Bizony megértjük s nagy intelligencia jelének tartjuk a reakciót a rendőri túlkapásokkal szemben. De jobb a kitöréseiben veszedelmes reakció helyett az állandó ellenőrzés. Ha ez hiányzik, kész a kolozsvári állapot. Mert ellenőrzés hiányában a rendőrség mindig vétkezik. Imári márki operett-tréfája valóság. A hatalmat a rendőrség arravalónak tartja, hogy visszaéljen vele.

A nagyváradi rendőrség a tűrhetőbbek közül való. Legénysége ugyan szintén az ismert rendőr-massza, de vezetőiben mindig volt intelligencia s egy speciális nagyváradi erény: óvatosság.

Ismeretes, hogy a mi lapunk igazi örömmel üdvözölte Nagyvárad város rendőrsége élén Gerő Ármint, az új rendőrfőkapitányt. Humánus, meghiggadt, intelligens fejű, munkás ember. Nagy eredményeket vártunk tőle. Várhattunk is. Gerő, mióta főkapitány, dolgozik sokat. És mégis, tessék megkérdezni az intelligens, elfogulatlan polgárság nagy részét, azt mondják s mondhatják, hogy az új főkapitányban csalódtak. Kegyetlen állítás, de így van. Gerő Ármin eltévesztett úton halad. A sok tervezgetés az okvetlenkedő nagyotakarás hamis utakra vezették.

Elsősorban egy kicsinyes hülye előítélet ellen kellett küzdeni. Ezt a küzdést túlontúl komolyan vette Gerő. Nem szabad lett volna. Az előítélet az ő kinevezésével le volt törve. De ő még azóta is harcol ellene. S ez a makacs harc ma már majdnem őt is ennek az előítéletnek akaratlan hívévé tette. Gerő főkapitány dicséretét ma azok a lapok zengik, melyek az előítélettel telten tiltakoztak a kinevezése ellen.

Mutassunk újra rá a többi botlásra? Megtettük minden esetben. Elmondtuk, hogy az új főkapitány rendszabályozó mániája már nemcsak a rendőrség omnipotenciáját szolgálja, de eszköze a reakciónak, mely - ezt ne feledje senki - előtör s előtörni készül a magyar társadalmi élet legkisebb nyilvánulásában is. A szegényügy rendezése alkalmával kifejtett főkapitányi álláspont, a gabonaügynökök fura indekszezése, a bérkocsisok dolga, a zárórák ügye s még egész sereg külön-külön mintha - nem volna nagy dolog, de együtt az új régime határozottan veszedelmes voltát bizonyítják.

Az apróbb napi botlásokról nem is szólunk. Hallgatunk az olyan jeligéjű intézkedésekről, hogy: »szigorú leszek, nehogy részrehajlónak mondjanak«. Nem szólunk arról sem, hogy egy tisztességes bodegát egyszerű vádaskodásra, minden eljárás mellőzésével becsuknak. Hallgattunk a híres kapukeresztezésekről. Ezek s a többiek, kisebb, megjavítható botlások.

De egyre intjük Gerő Ármint. A rendőri hatalom szép csendben bevonulhat az egyéni jogok legbelsejébe. Nagy zaj nincs belőle, csak a néma elkeseredés növekedik egyre.

Attól őrizzen meg bennünket a jó sors, hogy az új régime egy olyan korszaknak a kezdetét jelentse, mely a szintén intelligens Kolozsvárt a minapi szörnyű botrányokba fúlt.

Nem rémlátás, hanem logikus rendű, jogos aggódás ez. Leírtuk okulás okából és hogy a már is csírát vert elkeseredett érzésnek kifejezést adjunk.

Ady Endre

Nagyváradi Napló, 1901. augusztus 11. ae.


[1] Reform, 1872. december 4. 2-3. old.

[2] M. Schudson kettős modellt állított fel az 1890-es években végbement amerikai sajtóforradalom értelmezésére: "Journalism as Entertainment: Joseph Pulitzer and the New York World", illetve a "Journalism as Information: The Rise of the New York Times" típusait. Schudson, Michael: Discovering the News. A Social History of American Newspapers. Basic Books, New York, 1973. Chapter 3.

[3] Ebben az összefüggésben mutatja be - az egyébként a magyar tömegsajtónak is mintaképül szolgáló - J. Pulitzer jelentőségét Michael Schudson: I. m., 88-120. old.

[4] A magyar sajtó története II/2. 1867-1892. Szerk.: Kosáry Domokos - Németh G. Béla. Akadémiai, Bp., 1985. 339-343. old.

[5] Lévai Jenő: Kossuth Lajos néplapjai. A magyar újságírás hőskora, 1877-1937. S. n., S. l., 1938.

[6] Mit akarunk? Pesti Hirlap, 1878. december 25. [mutatványszám] 1. old.; Buzinkay Géza: Bulvárlapok a pesti utcán. Budapesti Negyed, 1997/2-3. 31-44. old.

[7] Magyar Hírmondó, 1793. január 13. 57-59. old.

[8] Hazai Tudósitások, 1811. június 23.

[9] Nagy Ignác: Budapesti Hírharang. Budapesti Hiradó, 1845. július 13.; 15.; 17.; 20.

[10] Reform, 1872. december 5. 2-3. old.

[11] Balla Jenő: A rendőri riport. In: Harminc év 1877-1907. A "Budapest" jubileumi Albuma. Wodianer, Bp., 1907. 134. old.

[12] Cholnoky László: A magyar irodalom és a zsidóság. Mi az igazság? Garai ny., Bp., 1920. 7.Idézi: Zeke Gyula: A nagyvárosi kultúra új formái és a zsidóság. Budapesti Negyed, 1995/2. 98-99. old.

[13] Vészi Józsefre (1858-1940) ld.: Magyar Életrajzi Lexikon II. Akadémiai, Bp., 1969. 993-994. old.; Szinnyei József: Magyar írók élete és munkái. XIV. Hornyánszky Viktor, Bp., 1914. 1173-1175. old.; Barna Izidorra (1860-1911) lásd: Szinnyei József: I. I. Bp., 1891. 596-597. old.; Magyar Zsidó Lexikon. Bp., 1929. 90. old.; Braun Sándorra (1866-1920) lásd: Magyar Zsidó Lexikon I. 138.

[14] Tarján Vilmos: (t.v.)-től a Tarjánig. Bp., 1940. 23.

[15] Tarján Vilmos: I. m., 80-81. old.

[16] Várkonyi Dezső: I. m., 432. old.

[17] 1914: XIV. tv. 24. 6. pont

[18] Ludovicus [Cenner Lajos]: A mai napisajtó. Magyar Szemle, 1895/4. január 27. 38. old.

[19] Ludovicus: I. m., 2. sz. január. 13. 14. old.

[20] A 19-20. század fordulóján havi 100 forintos fizetése volt a riporternek egy átlagos napilapnál (Fővárosi Lapok), ahol a fizetések 100-200 forint között mozogtak (a kiugróan magas felelős szerkesztői fizetésen kívül), és ugyanennyi volt az "átlagos" riporternek egy nagy lapnál is, mint amilyen a Pesti Napló volt, míg egy Tábori Róbert rangúnak már 165 forint, ami a skála közepén helyezkedett el. MOL - Z - 1508, 3. cs. 380 i.sz.; Z-240, 100. cs. 1772. i.sz.

[21] Vezér Erzsébet: Ady Endre élete és pályája. Seneca, Bp., 1997. 29. old. Az idézetet Kardos László: A 21 éves Ady Endre című művéből vette (Gyoma, 1922).

[22] Magyar Életrajzi Lexikon, I. Akadémiai, Bp., 1967. 547. old.; Nemeskürty István: A mozgóképtől a filmművészetig. Magvető, Bp., 1961. 378-379.

[23] A fővárosi rendőrség története (1914-ig). Budapesti Rendőr-főkapitányság (a továbbiakban: Rendőrség), Bp., 1995. 186-187. old.

[24] Thaisz Elek működésének részletes leírására és értékelésére vonatkozólag ld. Rendőrség, i. m., 190-239. old.

[25] Vasárnapi Ujság, 1875/39. 620. old.

[26] Rendőrség, i. m., 190-192. old.

[27] Mokány Berczi és Spitzig Iczig, Göre Gábor mög a többiek... A magyar társadalom figurái az élclapokban 1860 és 1918 között. Válogatta, az utószót és jegyzeteket írta Buzinkay Géza. Magvető, Bp., 1988. 743. old.

[28] Magyar Országos Levéltár K-148-1873-XIV-6, 3309; idézi Rendőrség, i. m., 213. old.

[29] A Budapesti napilapok rendőri rovatvezetőinek szindikátusa 50 éves jubileumi évkönyve 1880-1930 (a továbbiakban: Szindikátus). Bp., 1930. 6. old.

[30] Rendőrség, i. m., 272. old.

[31] Az egykorú újságíró rövidebb tájékoztatási időkről tud: délben 12-13 óra, délután 18-19 óra között, ami egyébként valószínűbbnek is látszik. Szomaházy István: Az ujság. Pesti Napló Kiadás, Bp., 1893. 88.

[32] Főkapitányi Jelentés 1896. 40. old. id. Rendőrség, i.272, 274. old.

[33] Szomaházy István: I. m,. 88. old.

[34] Az adatok ellentmondásosak: egyesek szerint 1902-től vezette (Rendőrség, i. m., 275. old.), a Budapesti Napilapok Rendőri Rovatvezetőinek Szindikátusa az ötvenéves történetében 1898-at ír (Szindikátus, i. m., 10. old.), maga Székely Vladimir a visszaemlékezésében viszont 1896-ot állít (Szindikátus, i. m., 27. old.).

[35] Szinnyei József: I. m,. XIV.

[36] Szindikátus, i. m., 28. old.

[37] Szindikátus, i. m., 29. old. i

[38] Szindikátus, i. m., 6-7. old; Rendőrség, i. m., 275.

[39] Szomaházy István: I. m., 88-89. old.

[40] 8939/fk/1907. sz. Rendelet, teljes szövegét közli: Szindikátus, i. m., 10-12. old.

[41] Tarján Vilmos: I. m., 94-97. old.

[42] Sajó Aladár - Róna Lajos: I. m., 134. old.

EPA Budapesti Negyed 47-48. (2005/1-2005/2) Bevezető < > Vörös: "Szamuelli repülőgépen..."