EPA Budapesti Negyed 46. (2004/4) Magyar: Kertek, parkok... < > Szalai: Hagyomány és újítás
Evangélikus társasélet a reformkori Pest-Budán

________________
LÁSZLÓ FERENC

 

Ha elfogadjuk, hogy a változatosság gyönyörködtet, úgy a reformkori társasélet kutatóinak aligha lehet komoly okuk panaszra. Bálok és házi mulatságok, kaszinók és egyletek, életképek és jótékonysági koncertek, mind megannyi színtere és megjelenési formája a korszak vonzó társaséletének. Mi több, maga a magyarországi társaság is felettébb változatos képet mutat, hisz számos kisebb-nagyobb, könnyűszerrel elkülöníthető csoportból tevődik össze, s ezek mindegyike sajátos társaséleti kultúrával rendelkezik. Ilyen csoportot alkot a reformkorban a pest-budai evangélikus elit is. Ez az elit nemcsak azért érdemel különös figyelmet, mert társasági élete rokonszenves és sokszínű, vagy mert három nyelvi-etnikai elem (németajkúak, magyarok, szlovákok) multikulturális együttese biztosítja működését. Érdeklődésünket leginkább talán az magyarázhatja, hogy az evangélikus elit kitüntetett (értsd: erősen felülreprezentált) szerepet játszik a reformkor társadalmi és kulturális életében.A Deák téri evangélikus templom, 1830-as évek, Vasquez litográfiája
E három aspektus külön-külön is kielégítő módon indokolhatná a címben megjelölt témaválasztást, így együtt pedig olyan lehetséges összefüggésekre irányítja figyelmünket, amelyek igazolása tanulmányunk végső, legmerészebb célkitűzését jelenti.

Nem nehéz belátni, hogy a pest-budai evangélikusság társaséletének tárgyalásához szükséges, sőt bízvást állíthatjuk, egyenesen nélkülözhetetlen, hogy Pest-Budán evangélikusok lakjanak. Nos, erre mindössze csak alig három évtizeddel a reformkort megelőzően, II. József Türelmi Rendeletének kiadása (1781) után nyílt mód. Egészen az 1780-as évekig ugyanis - I. Lipót 1703-ban kelt kiváltságlevelének rendelkezései szerint - a protestánsok (lett légyen szó akár evangélikusokról, akár reformátusokról) nem szerezhettek sem Pesten, sem Budán polgárjogot, s ebből következőleg e két testvérvárosban nem gyakorolhatták nyilvánosan hitüket, nem lehetett templomuk, nem viselhettek hivatalt, s még ingatlant sem birtokolhattak.[1]

A fenti tiltásokból következett, hogy míg néhány más, elsősorban felvidéki vagy nyugat-magyarországi városban (például Sopronban, Pozsonyban, Eperjesen) lehetőség nyílt egyfajta polgáriasult és városias felekezeti társasélet kialakulására és szárba szökkenésére, addig Pest-Budán egészen a 18. század végéig nem beszélhetünk ilyesféle fejleményekről. Mindennek hiányában ez idő tájt a térség evangélikus társas-, s részben hitéletének elsődleges színtereivé a Pest-Budától úgyszintén távol tartott, s a felekezetük iránt elkötelezett lutheránus arisztokrácia környékbeli kastélyai (Aszód, Acsa, Tóalmás) váltak. Fontos jeleznünk, hogy a felekezeti arisztokrácia (elsősorban a Prónay és a Podmaniczky család) ilyetén szerepvállalása, valamint állandó kapcsolattartása a társadalmi ranglétrán lejjebb álló hitsorsosaival, ismertetőjegye lesz majd az evangélikus társaséletnek a reformkorban is (de a későbbi korszakokban is, egészen a 20. század első feléig).

Az arisztokrácia jócskán kivette a részét a pesti gyülekezet 1787-es megalapításából, és itt különösképpen az irodalmi szalont működtető, s Kármán Józsefet fölkaroló evangélikus nagyasszony, özvegy Beleznay Miklósné Podmaniczky Anna Mária szerepét kell kiemelnünk. Mindazonáltal a gyülekezet megszületése csak azután vált lehetségessé, hogy 1787-ig mintegy négyszáz evangélikus telepedett le Pest-Budán. Jóllehet ez a szám statisztikailag elenyésző volt Pest-Buda ekkortájt majd' ötvenezres lélekszámához képest, ahhoz immár elegendőnek bizonyult, hogy a felekezet megvesse a lábát ehelyütt, valamint kiépítse infrastruktúráját és megteremtse társaséletét.

Az infrastruktúra kiépítése és az önálló társasélet megteremtése természetszerűleg összekapcsolódott. Az új gyülekezet által 1792-ben megszerzett területen, a Gránátos kaszárnya fásudvarán (ahol addig Schmallöger Johanna állatviadalokat bemutató "Hetz Theater"-e működött) nemcsak a Pollack Mihály által tervezett klasszicista stílusú templom épülhetett fel, hanem a lelkészlak és az iskola is. Így jött létre az Insula Lutherana, a lutheránus sziget, amely a hitélet, egyúttal a felekezeti társasélet egyik középpontjául is szolgált hosszú évtizedekig.[2]

A pesti evangélikus gyülekezet istentiszteletei német nyelvűek voltak, s ekkoriban a lutheránus elit is túlnyomórészt a német nyelvet kultiválta. Az elit első vezéralakjai is nagyobb részben németajkúak voltak: az első lelkészek éppúgy, mint Liedemann János Sámuel, Pest első protestáns polgára, a sikeres kereskedő és befolyásos szabadkőműves, vagy Friedrich Werthes, az ismert drámaíró, a pesti egyetem első protestáns professzora, majd dékánja. Az elit magyar tagjai között említhetjük a prókátor Doloviczényi Andrást, az első evangélikust, aki bekerült Pest város tanácsába, vagy Garay Sámuelt, Pest második lutheránus polgárát.

1792-ben telepedett le Pesten az a professzor, Werthes utóda az esztétika tanszék élén, aki azután egészen 1847-ben bekövetkezett haláláig a pest-budai evangélikus társasélet központi alakja maradt: Ludwig Schedius/Schedius Lajos. A kettős névírás korántsem véletlen, hiszen a győri születésű, s egyetemi tanulmányait Göttingában abszolváló Schedius mindvégig megmaradt - amint egy róla szóló tanulmány címe mondja - német-magyar kultúrközvetítőnek, a magyar kultúra iránti mind erősebb elköteleződéssel, ám teljesen soha ki nem szakadva a német kultúrkörből.[3]

Kármán József barátja, s Kelemen László budai színtársulatának dramaturgja, Schedius a társaséletben is közvetítő szerepet töltött be. Kezdetben igen szerény, már- már szegényesnek is nevezhető, ám rendkívül szívélyes Ország úti (a mai Múzeum körúti) háza nemcsak a magyar irodalomtörténet nagy alakjait, de Pest-Buda formálódó evangélikus elitjét is gyakorta vendégelte. Liedemann János Sámuel és társai rendszeres látogatói voltak Schedius és felesége, a tekintélyes értelmiségi családból származó Elisabeth Windisch (atyja az európai hírű literátor és pozsonyi polgármester, Carl Gottlieb Windisch volt) otthonának. A Schediuséknál rendezett összejövetelek, vendéglátások jellegükben a német nyelvterület századvégi lateiner-polgári társaséletének szolidabb formáit, szokásrendjét és ethoszát imitálták:[4] fölolvasások, a közös olvasmányok megvitatása, szelíd mulatságok, a zene kultiválása, kellem és némi tudálékosság, a felvilágosodás, a racionalitás iránti elköteleződés, valamint ekkor még döntően német-, ritkábban latinnyelvűség.Schedius Lajos

Schedius ideális közvetítő, s egyúttal ideális kapcsolatépítő volt. Harmonikus egyénisége (jelszava ez volt: összhang mindenben!) alkalmassá tette őt arra, hogy a legkülönfélébb társaságokban is elfogadtassa magát. Ennek eredményeképpen Schedius a legmagasabb fokon beépült a hazai társadalmi és kulturális életbe, s alakját ott találhatjuk szinte minden nagyobb művészeti, tudományos, közéleti kezdeményezés létrejötténél, megalapításánál. Marczibányi-alapítvány, Akadémia, Kisfaludy-társaság, Uránia, Tudományos Gyűjtemény, Lánchíd, vagy éppenséggel a Mercantil Casino, mind számíthatott Schedius - e tevékeny korszakban is párját ritkító - szorgalmára és ügybuzgalmára. Változatos megbízatásai közepette Schedius sosem felejtette el támogatni felekezetét, ifjú hitsorsosait, s tette ezt oly sikeresen, hogy bízvást őt tekinthetjük az evangélikus térnyerés legjelentősebb és leghatékonyabb korai munkásának.

Schediust a változatos társadalmi megbízatások mellett állami, illetve uralkodói elismerések is megtalálták, hiszen 1835-ben a pesti egyetem rektora, azután pedig királyi tanácsos lett. Ám befolyásának legfontosabb összetevőjét nem az uralkodói kitüntetés, a rektori tisztség vagy éppenséggel az akadémiai tagság jelentette, hanem egy teljességgel informális viszony. Schedius ugyanis előbb magyartanára, majd belső bizalmasa lett a hazai evangélikusság "védangyalának", József nádor harmadik feleségének, Mária Dorottyának.[5]

A közszeretetnek örvendő nádorné, ez a mélyen vallásos, s az evangélikus egyházhoz eltéphetetlen kötelékekkel kapcsolódó asszony mindent elkövetett a hazai evangélikusság fölvirágoztatása, hitsorsosainak támogatása érdekében.Mária Dorottya főhercegnő, Carl von Saar festménye nyomán készült metszet
A württembergi uralkodócsaládból származó Mária Dorottya 1819-es házasságkötését és Budára költözését követően, mondhatni azonnal kiépítette kapcsolatait felekezetének elsősorban pest- budai illetőségű elitjével: Schedius Lajossal, a gyülekezet lelkészeivel (Kalchbrenner Józseffel, Lang Mihállyal, Ján Kollárral, majd később Székács Józseffel és Bauhofer Györggyel), valamint az evangélikus iskola tanáraival, elsősorban Kánya Pállal. Ez a kapcsolat pietista szellemiségű közös bibliaolvasásokban és áhítatokban éppúgy megtestesült, mint puritán, ám meghitt vendéglátásokban. Az ilyen társaséleti események, valamint Mária Dorottya buzgó pártfogása és kezdeményezései (például a budai gyülekezet életre hívása vagy a skót zsidómisszió megtelepítése), az általa irányított Budai, illetve Pesti Jóltevő Asszonyi Egyesület enyhe evangélikus dominanciája, nemcsak erősítették az éppen csak formálódó evangélikus elitet, s az evangélikus elit társaséletét, de nagyban emelték rangját, presztízsét is.

Mária Dorottya buzgó pártfogásának érzékeltetésére álljon itt az alábbi rövid történet, amely egy bizalmas társaséleti pillanatképet tár elénk Mária Dorottya és Schedius főszereplésével! Az evangélikus Döbrentei Gábor 1822-ben Árpádia címmel mulattató folyóiratot kívánt kiadni, s hogy az engedélyezési folyamat meggyorsíttassék, igénybe vette Schedius segítségét. Döbrentei így írt erről Kazinczy Ferencnek:

"Prof. Schedius ki a Palatinának Magyar Nyelv tanítója, eléhozta a' dolgot Ő Herczegségének, ez tenyerébe tapsolva fogadta. Olvasónénknak ajánlá magát. Instántiánk béadásával késvén holmik miatt, a' Palatina kérdezé Schediust, hogy miért nem megyünk a Herczeghez, holott vár."[6]

Az Árpádia végül mégsem jelent meg, mert Döbrentei Gábor időközben megváltoztatta terveit, ám a történet így is jól jelzi, mennyire eredményesen érvényesíthette Mária Dorottya és Schedius, s rajtuk keresztül a korabeli pest-budai evangélikus elit céljait, szándékait.

A fentebb elmondott előtörténet, illetőleg a körülmények ismeretében talán már valamivel kevésbé tűnik föl meglepőnek a tény, hogy a pest-budai, pontosabban a Pest-Budán megtelepedő evangélikusság a felekezet országos - tíz százalék alatti - számarányát messze meghaladó mértékben képviseltette magát a reformkor társadalmi és kulturális életében, s hogy a lutheránus elit, az országos éppúgy, mint a pest-budai, a korszak egyik legjelentékenyebb, legtekintélyesebb csoportjává vált.Balassa János, 1860-as évek, Angerer Viktor felvétele
Az evangélikusság térnyerése nehezen túlbecsülhető. Ennek érzékeltetésére, s korántsem a teljesség igényével, fölemlíthetünk néhány nevet: az irodalmi élet evangélikus szereplői között ott találjuk Berzsenyi Dánielt, a püspök Kis Jánost, Bajza Józsefet, Döbrentei Gábort, Kerényi Frigyest, Pákh Albertet, a két Vachotot (Imrét és Sándort), Bulyovszky Gyulát, s nem utolsósorban Petőfi Sándort; szinte valamennyi jelentős orvost (Markusovszky József, Balassa János, Schöpf-Mérei Ágost) és könyvkiadót (Wigand, Heckenast, Hartleben, Geibel); a Nemzeti Múzeum első igazgatóját, Kubinyi Ágostont, majdani utódját, Pulszky Ferencet; vagy éppenséggel Kossuth Lajost és Görgey Artúrt.

Az evangélikus elit felülreprezentáltságát mindazonáltal botorság lenne teljességgel Mária Dorottya pártfogásának vagy éppen Schedius támogatásának betudni. Nyilvánvaló, hogy számos tényező (például az evangélikusok nívós iskolahálózata, illetve az evangélikusok fölülképzettsége) közrejátszott az imponáló végeredményben. Mi ehelyütt egyetlen tényező megvizsgálásába bocsátkozhatunk, s ez a társasélet szerepe az elit sikereiben.

A reformkor első felében igencsak megizmosodott a pest-budai evangélikusság, s a lutheránus elit. Ekkor már három lelkész működött a mai Deák téren (korabeli nevei: Kohlmarkt, Káposztás piac, Szén tér, Török tér, Zsidó piac) lévő templomban: a német lelkész mellé előbb egy szlovák került Ján Kollár személyében, majd 1837-ben - minden bizonnyal egy jól előkészített akció eredményeképpen[7] - immár magyar lelkész is alkalmazást nyert, Székács József.Székács József, 1860-as évek, ismeretlen felvétele
Az 1840-es évtized első felében pedig, hála Mária Dorottya buzgóságának, különösen pedig 1843 nyarán tett húszezer forintos alapítványának, sor került a budai gyülekezet megalakulására, s a kiváló képességű Bauhofer György lelkészi alkalmazására.

Számos fiatal evangélikus is megtelepült ez idő tájt Pest-Budán. Ezek a zömmel felvidéki eredetű, s gyakorta lelkészcsaládból származó fiatalok biztosították az elit utánpótlását. Kassán volt lelkész példának okáért Heckenast Gusztáv édesapja, azé a Heckenasté, aki Pesten beházasodott Wigand Ottó üzletébe, majd átvette azt Lipcsébe áttelepülő sógorától. Lelkész volt Pákh Albert atyja, s ugyancsak lelkészként szolgált Liptóban Markusovszky Lajos, a Tolna megyei Szentlőrincen pedig Balassa János apja. E fiatalok a már beérkezettek, részben rokonaik vagy legalább távoli atyafiságuk támogatásával alapozták meg egzisztenciájukat. Számukra a felekezeti társasélet egyszerre jelentett biztonságot nyújtó, ismerős közeget, s egyfajta tréninget, fölkészítést az érvényesülésre.

Három nemzetiség szoros együttélése az ébredező nacionalizmusoktól zajos reformkorban, s ambiciózus, sikerre éhes fiatalok nagyszámú fölbukkanása komoly kihívást jelentett az evangélikus elit számára. Az okot, amely miatt az elit széttöredezése nem, pontosabban csak részben ment végbe, a rendkívül erős felekezeti csoportszolidaritásban ismerhetjük fel. A német szociológia (Ferdinand Tönnies) terminológiáját segítségül híva kijelenthetjük, hogy a pest-budai evangélikus elit "Gemeinschaftot", közösséget alkotott, amely közösségben - szemben a formálisabb, személytelenebb társasággal, a "Gesellschafttal" - a csoporttagok érzelmileg motiváltakká váltak, elsőrendű fontosságú volt az összetartás, a konformitás, a kontroll.[8] A kisebbségi létből fakadó felekezeti összetartás, az evangélikusok kifejlett nostras-tudata (amelyet a korban gyakorta párhuzamba állítottak az izraeliták összetartásával és csoportszolidaritásával) nemcsak nagyban hozzájárult az egyes csoporttagok társadalmi előmeneteléhez, érvényesüléséhez, jó ideig fölülírva a társadalmi és rangbéli, sőt a nyelvi-etnikai különbségeket is, hanem - mindezekkel összhangban - a belső konfliktusok kockázatát is a minimumra csökkentette.

A nyelvi-etnikai és társadalmi különbségek másodlagosságát igazolja az a bizalmas viszony és együttműködés, amely Ján Kollár és az evangélikus egyház világi főgondnoka, a magyar - ám otthonában elsősorban németül beszélő - arisztokrata, br. Prónay Sándor között egészen az utóbbi 1839-ben bekövetkezett haláláig fönnállt. Mindamellett Ján Kollár példája azt is jelzi számunkra, hogy a harmincas évek végére az említett erős csoporttudat részlegesen megszűnt, ugyanis a szlovák elem mindinkább kívül került rajta. A szlovák nemzeti öntudat ébredésének, s az elitből való kiszakadásnak egyként irodalmi lenyomatát láthatjuk Kollár Sláwy dcera című elbeszélő költeményében. E műben Kollár ugyan Prónay Sándort még a Lethe, a szláv üdvözültek világába helyezte, de már a magyar politikai és kulturális élet egyéb jelesei számára csak a pokolban talált megfelelő helyet.[9]

A szlovák evangélikusság tehát, amely a kezdetektől fogva kevés elittaggal rendelkezett, lassanként teljességgel elkülönült, hogy azután jobbára el is tűnjön a pest-budai elit társaséletének színhelyeiről. Egészen más viszony alakult ki ugyanakkor a gyülekezet, illetőleg a felekezeti elit németajkú része, s a magyar elem között. Itt egyfajta egyesülési, összeolvadási folyamatról beszélhetünk, amelynek eredményeképpen az elit németnyelvűsége lassanként, ám figyelemreméltóan problémamentesen adta át a helyét a vizsgált korszakban, illetve teljességgel csak az azt követő évtizedekben a kétnyelvűségnek, illetőleg a magyarosodásnak.

A felekezeti összetartás, az erős csoportszolidaritás magyarázta az evangélikus társadalom és társasélet vertikális nyitottságát, az arisztokrácia - a korábbiakban már említett - állandó jelenlétét, szerves beépülését az evangélikus társaséletbe.Podmaniczky Frigyes, 1860-as évek, Simonyi Antal felvétele
Ez a jelenlét, ez a szerep korántsem merült ki a gyülekezetalapításban, majd a gyülekezet felügyeletében vagy éppenséggel a Jóltevő Asszonyi Egyesület működtetésében.[10] A Podmaniczkyak például régtől fogva kapcsolatban álltak több pesti polgárcsaláddal (a Liedemannokkal, a Vogelekkel, a Fuchsokkal és másokkal) és - szinte magától értetődő módon - Schedius Lajossal, míg a Prónayak az Insula Lutheranán székelő Kánya-famíliával ápoltak szívélyes viszonyt. Az ilyesfajta viszonylatok általában mindkét fél számára gyümölcsözőnek bizonyultak, amit jól példáz, hogy Podmaniczky Frigyes báró hosszú pályafutása során többször is profitált abból a népszerűségből, amelyet családja és személye ("der liberale Baron") a pest-budai, illetőleg már a budapesti polgárság körében élvezett.[11]

A vertikális kapcsolatépítés egyik intézményesült formájának tekinthető, hogy a felekezeti arisztokrácia családjai gyakorta alkalmaztak tehetséges fiatal evangélikusokat nevelőként, magyartanárként. Így például Hunfalvy János a Podmaniczky- fiúk, míg Tavassy Lajos Prónay Elek nevelője lett. (A kevésbé fiatal Kánya Pál pedig István főherceg cseh tanáraként működött.) Az ilyesfajta kapcsolatok, amelyek gyakorta mellőzték a hierarchiabéli különbségeket, az alkalmazás megszűnte után is erősek maradtak, s mintegy belefűződtek az evangélikus társaság, s társasélet sokfelől összeszövődött viszonyrendszerébe.

Talán még erősebb kapcsolatot teremtett az evangélikus arisztokrácia és az evangélikus társadalom alacsonyabb státusú tagjai között az ügyvédi, ügyészi alkalmazás (Doloviczényi, Thaisz). Ennek bizonyságaképpen, mintegy társaséleti lenyomataként fölidézhető a tény, hogy Thaisz András (báró Podmaniczky Károly, majd özvegyének ügyvédje és tanácsadója) nevezetes Szövetség utcai disznóvágásain rendszeresen részt vettek lutheránus arisztokraták is, s láthatták, amint a közkedvelt, ám házi körében meglehetősen hisztérikus természetű Thaisz András maga felügyeli a disznótor valamennyi fázisát.[12] E disznótorok egyébiránt jól példázzák az 1820-as, 1830-as évekbeli evangélikus társaséletnek azt a szeletét, amely hangsúlyozottan a magyar, a patriarchális, s a (birtokos) nemesi jelzőkkel írható le.

Az 1811-ben, ugyancsak a Felvidékről Pestre települő Thaisz András igen eredményesen építette ki kapcsolatrendszerét, s jól kamatoztatta társaságbéli népszerűségét. Mindebből a reputációból, társadalmi tőkéből korántsem csak a királyi táblán pereskedő prókátorként profitált, de a Tudományos Gyűjtemény (1817-1827), majd a Sas (1831-1833) című folyóiratok szerkesztőjeként is.[13] Társaságbéli elfogadottságát jelezte, hogy - bekerülve a Podmaniczky-család legbelső körébe - maga is protezsált immár fiatal evangélikusokat, s hogy fia jövőjét ugyancsak sikeresen megalapozta. Olyannyira sikeresen, hogy Thaisz Elekre, Pest-Buda, majd Budapest korántsem gáncstalan rendőrfőkapitányára még jó ideig kisugárzott valami az 1840-ben elhunyt atya - mondhatni síron túli - közkedveltségéből, elfogadottságából.

A fentiekben elmondottak, vagyis a nevelői és az ügyvédi megbízatások messzemenően eredményes kombinációja gyanánt említhetjük meg az alacsony származású, ám rendkívül tehetséges jogász, Zsivora György esetét.[14] Őt először Balassa Jánosnak az előzőekben már megemlített atyja, a szentlőrinci lelkész karolta föl, később a pesti evangélikus iskolában tanított magyart, hogy azután Thaisz András ajánlására a Podmaniczky-lányok magyartanára legyen. Innen rövid úton az evangélikus, majd kisvártatva a mindennemű arisztokrácia és nagypolgárság jogtanácsosává, 1848-ban pedig az első nem nemes septemvirré lépett elő, hogy immáron maga váljék tehetséges ifjú evangélikusok támogatójává, s korántsem mellesleg korának legbőkezűbb filantrópjává.

Az imént vázolt vertikális átjárhatóság mellett igen fontos ismertetőjegye az evangélikus társaságnak, s társaséletnek a horizontálisan rendkívül kiterjedt kapcsolatrendszer. Ezen nemcsak az értendő, hogy Magyarország és Erdély evangélikusai számon tartották, s szükség esetén segítették egymást, hogy érintkezésben álltak egymással, s hogy e kapcsolati háló középpontjában mindinkább Pestet találjuk. Hanem az is, hogy a pest-budai evangélikus elit számottevő része - döntően származása okán - szoros rokoni vagy üzleti kapcsolatokkal rendelkezett német földön.Heckenast Gusztáv
Kölcsönös látogatások, házasságkötések, néhány évre szóló, vagy éppenséggel véglegessé váló áttelepülések alkották, s erősítették időről-időre e viszonyt.

A német kapcsolatok nemcsak az elit rekrutációs folyamataira voltak hatással, hanem a társas érintkezés polgáriasulására is. A német-osztrák biedermeier eszmények, a bensőségességet fönntartó és megerősítő társas, zenés, táncos együttlétek megjelenése a reformkori magyar társaséletben - ha nyilván nem is kizárólagosan, de részben minden bizonnyal - köthető az evangélikusság, s ekképpen elsősorban a pest-budai evangélikusság társaséletéhez, annak mintaközvetítő szerepéhez. Az ilyesféle együttlétekre példaként megemlíthetők azok a vidám házi mulatságok, amelyeket Heckenast Gusztáv otthonában, az Egyetem utcai Szirmay-házban rendeztek meg, s amelyekről az egyik legérzékletesebb beszámolót éppen egy Pesten, rokonainál, a Liedemann családnál vendégeskedő német leány, Julie Riecke egyik 1848. januári levelében találhatjuk.[15]

Ugyancsak a polgáriasult szellem hatásáról tanúskodik a társasélet új formájának, a kirándulásnak a megjelenése hazánkban, közelebbről Pest-Budán. A szentimentalizmus természetimádata és a biedermeier szelíd kalandvágya találkozott össze a kirándulás új kultuszában, ebben az újfajta társiasságélményben.[16] A pest-budai evangélikusok ennek meghonosításában ugyancsak említésre érdemes szerepet játszottak. Lelkes kiránduló volt még az agg Schedius Lajos is, aki minden év májusának huszonkettedik napján a természet lágy ölén ünnepelte tanári működésének évfordulóját. Tavassy Lajos 1847-es írásában így emlékezett meg Schedius utolsó ilyen májusi kirándulásáról, s e kirándulás meghitten társaséleti jellegéről:

"E napikirándulásnak célja a »Virányos« (Zugliget) volt. E vidéknek egyik dísze, ama százados hársfa, mely túlesik az »Isten-szemen« és innen a »Mátyás-csurgón«. Itt pihentek meg a természetimádók is ősz szellemvezérük oldalán. Ő ilyenkor vagy emlékezete gazdag éltitárából szokott volt némelyeket közleni, vagy pedig felolvasni valamely közérdekű cikket...

...mint tudott az Öreg még 79-dik évében is éltének, bot és egyébkinti támasz nélkül hegyekre mászni, mint foná ilyenkor az ifjabbakat karjaira, s mint vallá be - mint valódi bölcs - éppen a természet nyílt kebelén titkait."[17]

A legfontosabbnak ítélt ismertetőjegyek, mozzanatok és fejlemények elősorolása után dolgozatunk hátralevő részében megkíséreljük egy komplex példán, egy kicsiny csoporton bemutatni a pest-budai evangélikus elit reformkori társaséletének jellegzetességeit. Választásunk az Insula Lutheranán élő Kánya és Székács család társaséletére esett. Ez két szempontból is kézenfekvő döntés volt: egyrészt aligha tévedhetünk túlságosan nagyot, ha a szerteágazó pest-budai evangélikus társasélet közép- és súlypontját itt leljük fel; másrészt e csoport társasélete (s részben magánélete is) jól rekonstruálható, hála Kánya Emília visszaemlékezéseinek.[18]

Kánya Pál, az evangélikus iskola igazgatója és Székács József, a pesti egyház magyar lelkésze, akit a korban csak az "ország papjaként" emlegettek, voltak eme csoport megkérdőjelezhetetlen irányítói. A korábbiakban az evangélikus elitről elmondottak jórészt reájuk vonatkoztatva is elmondhatók. Mindketten elsőgenerációs pesti lakosok voltak, mindketten nevelősködtek pályafutásuk kezdeti szakaszában, mindketten - vertikálisan és horizontálisan egyaránt - kiterjedt kapcsolati hálóval rendelkeztek, s a multikulturalitás, a többnyelvűség (mind egyértelműbb magyarosodási tendenciával) velük kapcsolatban is okkal fölemlíthető. Emellett, mindketten vezéregyéniségnek számítottak, akikben egyszerre volt jelen a társadalmi-közéleti kiválóság, s az emberi vonzerő, a társaságbéli kellemesség, akik képesek voltak érzékenyen ápolni a pest-budai, s részben az országos evangélikusság szerteágazó kapcsolatrendszerét, végezetül, akik méltóképpen reprezentálhatták felekezetüket a reformkori köz- és társasélet színpadán.

A két feleség, Buro Zsuzsanna (Kánya neje) és Veöreös Júlia (Székács hitvese), akik a családi életben, s a társaságban egyként férjeikkel egyenrangú szerepet töltöttek be, valamint a számos gyermek alkotta e kompakt társaság legbelsőbb körét. Hozzájuk csatlakoztak az evangélikus értelmiség legkülönfélébb kiválóságai, például az idős Schedius Lajos, az egyetemi tanár Haberern Jonathán, a Szarvasról be-belátogató lelkész-iskolaigazgató, s nagyhatású irodalmár Vajda Péter, Tavassy Lajos és Melczer Lajos, Kánya tanártársai. Itt találjuk az újonnan Pestre érkezett fiatalokat, Markusovszky Lajost és két testvérét (József - ügyvéd, Gusztáv - teológus), Balassa Jánost és Balassa Istvánt, az ügyvédet, s Emília titkos szerelmét, Pákh Albertet. Ugyancsak gyakori résztvevői voltak e társaséletnek azok a vidéki lutheránusok, akik időről-időre belátogattak Pest-Budára, hogy ügyes-bajos dolgaik elintézése mellett, megerősítsék kapcsolataikat pesti rokonaikkal, atyafiságukkal.

Úgyszintén a társaság teljes jogú tagjai voltak - mindazonáltal annak felekezeti jellegét nem gyöngítették - azok a személyiségek, akik nem az evangélikus felekezethez tartoztak, mint néhány katolikus és református pap (vagy éppenséggel az erdélyi unitárius Brassai Sámuel), vagy azok, akik csak frissen tértek át az evangélikus vallásra. Így volt ez nemcsak Horárik János, a kiugrott katolikus pap, de az izraelita felekezetet odahagyó Ballagi (Bloch) Mór és a Wohl család esetében is. Egyébiránt ez a befogadó mentalitás volt talán a legfőbb magyarázata annak, hogy az evangélikusság számos áttért izraelitával gyarapodott ezekben az évtizedekben. Az áttértek számára nyilvánvalóan az is rokonszenves és vonzó (s egyúttal bizonnyal ismerős) lehetett, hogy az őket befogadó evangélikusság, az evangélikus társasélet valódi közösséget, "Gemeinschaftot", elsődleges csoportot alkotott, normateremtésben és csoportszolidaritás tekintetében éppúgy, mint a csoporttagok érzelmi bevonásában.

Ilyen elsődleges csoportként működött a Székács József és Kánya Pál körül kialakult társaság. A csoport társasélete a patriarchális magyar nemesi, s a biedermeier városi, polgári-értelmiségi társas együttléti és érintkezési formák sikeres ötvözetét alkotta. Kölcsönös, s a hierarchikus különbségeket a bizalmasság, az összetartozás gesztusai által fölülírt vendégeskedések, közös színház- és hangversenylátogatások, szolid, zenés-táncos házi összejövetelek Melczeréknél vagy a zólyomi származású Wágner gyógyszerésznél, valamint kirándulások a budai hegyekbe, a Disznófő melletti kis tóhoz, alkották e társaság kedvelt időtöltéseit, kohézióerősítő rítusait.

Fiatal és öreg, asszony és leány egyaránt megtalálhatta helyét e társaságban, s mindenki lehetőséget kapott rá, hogy képességeit kibontakoztassa, hogy - a biedermeier és a reformkor összecsengő utilitarizmusának jegyében - önmagát hasznossá tegye.Kánya Emília, Barabás Miklós elveszett festménye
E bizalmas, intellektuális ingerekben gazdag ("nálunk mindenkit szívesen láttak, aki igényt tarthatott tudásra és műveltségre")[19], s egyszersmind érzelmileg erősen motivált körben kerültek birtokába a szereplők, elsősorban természetesen a fiatalok annak az érintkezési rutinnak, könnyed simaságnak, amely azután oly kedvelté tette őket (így Tavassy Lajost, Pákh Albertet) a pest-budai társaságban. Volt kitől tanulniuk, hiszen a társaságbéli szeretetreméltóság olyan mintái álltak előttük, mint a szórakoztatóan adomázó, közvetlen és derűs, s a gyermekeit a nyakában cipelő Székács József.

Az evangélikus társasélet jellegzetességeinek ismertetése kapcsán, s most a Kánya-Székács-körre koncentrálva is egyértelművé válhatott számunkra, hogy az evangélikusság korabeli sikereinek egyik legfontosabb összetevőjét a felekezeti elit társaséletében ismerhetjük fel. Jórészt ezen társasélet keretei között teremtődött meg, s kapott rendre megerősítést a pest- budai evangélikus elit csoportszolidaritása, figyelemreméltóan erős kohéziója. Eme társasélet színterein zajlott le az újonnan érkezett és/vagy fiatal elittagok szocializációja, előkészítése a társadalmi, a kulturális életben való szerepvállalásra.Pákh Albert, Schrecker Ignác felvétele
Általánosságban elmondható, hogy a csoportszolidaritás állandó fenntartása, s a csoporttagok sikeres szocializációja csak úgy mehet végbe, ha a tagok elégedettek csoportjuk életével, belső viszonyaival. A pest-budai evangélikus elit bensőséges és vonzó, rokonszenvesen sokszínű társasélete ebből a szempontból is különös jelentőséggel bírt, hiszen alkalmasnak bizonyult arra, hogy a csoport megelégedésére töltse be - a szociálpszichológia terminológiáját elirigyelve - integratív, társas-emocionális funkcióját, s ezáltal a csoport, a pest-budai evangélikusság feladatfunkciójára, eredményes társadalmi reprezentációjára összpontosíthasson.


[1] A türelmi rendelet kiadását megelőző állapotokra, illetőleg az evangélikusok megtelepedésére és a pesti gyülekezet megalapítására vonatkozó adatok forrása: Fabiny Tibor: Az első kövek. A gyülekezetet, templomot és iskolát építő pesti evangélikusok története, 1787-1811. Bp., 2000.; Doleschall, E. A.: Das erste Jahrhundert aus dem Lebe einer hauptstädtischen Gemeinde. 1887.

[2] Történetére vonatkozólag, lásd: Fabiny Tibor: Insula lutherana: képek a Deák téri Evangélikus Gyülekezet kétszáz éves történetéből. Bp., Műszaki Fordító V. házi ny., 1987.

[3] A Schediusra vonatkozó adatok forrása: Hittrich Ödön: Schedius-emlék. Bp., 1925.; Doromby Karola: Schedius Lajos mint német-magyar kulturközvetítő. Bp., 1933.; Emlékszavak néhai idősb Schedius Lajos Ján(os) halotti tiszteletére a pesti Prot. Evang. Tanoda által tartatott gyászünnepély alkalmával... Pest, 1848.

[4] A német nyelvterület korabeli társaséletéről: Gaus, D.: Geselligkeit und Gesellige. Bildung, Bürgertum und bildungsbürgerliche Kultur um 1800. Stuttgart/Weimar, Verl. Metzler, 1998.

[5] A Mária Dorottyára vonatkozó adatok forrása: Mária Dorottya, az utolsó magyar nádorné élete képekben = Erzherzogin Marie Dorothea. Összeáll. és az előszót írta Fabinyi Tibor; [ford. Albrecht Friedrich]. Bp., Enciklopédia, 1997.; Payr Sándor: Mária Dorottya nádorasszony, egykorú napló és eredeti levelek tükrében. 1908.

[6] Kazinczy Ferenc levelezése. XVIII. k. Kiadta dr. Váczy János. Bp., 1907. 85. old.

[7] Erre vonatkozólag, lásd: Kerényi Ferenc: Pest vármegye irodalmi élete , 1790-1867. Bp., Pest Megye Monográfia Közalapítvány, 2002. 52-53.Székács személyére vonatkozva, lásd: Patay Pál: Székács József. Bp., 1914.

[8] Tönnies, F.: Közösség és társadalom [ford. Berényi Gábor, Tatár György] 2. jav. kiad. Bp., Gondolat, 2004. 14-93. old.

[9] Kollár 1832-ben, vagyis még bőven Prónay életében megjelent művére vonatkozólag: Kerényi Ferenc: i. m., 165. old.

[10] A pesti egyesület működésére vonatkozólag: Tudósitás az Asszonyi Egyesület által sz.k. Pest városában alapitott jóltevő intézetekről, azoknak belső elrendeltetéséről és fenn-állásáról 1817diki márt. - 1833diki sept. Bécs, 1834.

[11] A Podmaniczkyakra, elsősorban természetesen P. Frigyesre vonatkozólag: Podmaniczky Frigyes: Naplótöredékek, 1824-1886 (Szemelvények) = Tagesbuchfragmente, 1824-1886. (Auswahl) [Ford. Kutas Emilné Podmaniczky Márta.] Bp., Széphalom Könyvműhely, 2003.

[12] A Szövetség utcai disznótor, valamint Thaisz személyiségének leírását adja: Podmaniczky Frigyes: i. m., 78-80. old.

[13] Lásd, pl. Mader Béla: A Tudományos Gyűjtemény története Fejér György (1817-1818) és Thaisz András (1819-1827) szerkesztősége idején. Szeged, JATE, 1976.

[14] Zsivora pályafutására vonatkozólag: Sántha Károly: Zsivora György a nagy emberbarát. 1899.

[15] Levelei az Országos Evangélikus Levéltár állományában, katalogizálás alatt. Az egyebek mellett az első pesti kölcsönkönyvtárat működtető Heckenastra vonatkozólag: Heckenast Dezső: Heckenast Gusztáv. Bp., 1936.

[16] Zolnai Béla: A magyar biedermeier. Bp., Holnap, 1993. 80-81. old.

[17] Idézi: Hittrich Ödön: i. m., 4. old.

[18] Kánya Emília: Réges-régi időkről: egy 19. századi írónő emlékiratai. [A szöveggond. Fábri Anna és Kiss Bori munkája]. Bp., Kortárs, 1998.

[19] Kánya Emília: i. m., 35. old.

EPA Budapesti Negyed 46. (2004/4) Magyar: Kertek, parkok... < > Szalai: Hagyomány és újítás