EPA Budapesti Negyed 40-41-42. (2003/2-2003/4) > Zsigmond J: régi katonatemető
A Farkasréti temető története
________________
TÓTH VILMOS

 

1.
A magyarság egyik legfontosabb funerális emlékhelye, Buda egyik szimbolikus jelentőségű, fogalommá vált, méltán nevezetes része, az 1894-ben megnyitott Farkasréti temető a fővárosi temetkezési helyek közül a második, amelynek több kötetet szentel a Budapesti Negyed. Aki ismeri temetőinket, annak számára a választás, a megkülönböztetett figyelem nem szorul magyarázatra, hiszen a Farkasréti temető jelentősége több szempontból is vitathatatlan. Amit elsődlegesen hangsúlyozni kell: sehol a Kárpát-medencében nincs még egy temetkezőhely, ahol ilyen sok neves magyar személy nyugodna. Több, mint a kolozsvári Házsongárdi temetőben és a budapesti Kerepesi úti temetőben együttvéve… A Farkasréti temető emlékanyagát feldolgozva e munka szerzőit is meglepték a hatalmas számok: itt nyugvó — vagy egykor nyugodott — nagyjaink száma öt-hatezerre, bővebb, a lokális szinten jelentős személyeket is felölelő válogatás esetén akár nyolc-tízezerre tehető.
A Farkasréti temetőre fokozottan érvényes — és nem mond ellent a fentieknek —, hogy a magyar temetkezéstörténet szempontjából fontos és ma is meglévő budapesti temetkezőhelyeket elsőként az 1849-ben megnyitott Kerepesi úti temetőhöz viszonyítva kell megvizsgálni. Farkasrét története elválaszthatatlan a pesti sírkerttől, a páratlan síremlék-együttes létre- jöttéhez vezető út legfontosabb stációja a Kerepesi úti temető lezárása, majd részleges kitelepítése volt. A lezárás által Farkasrét értéke, rangja fokozatosan nőtt, végül helyet is cserélt a Kerepesi úti temetővel a fővárosi temetők szimbolikus hierarchiájában. A folyamatot gyorsította, hogy a Kerepesi úti temető síremlékeinek egy része helyváltoztatásra kényszerült, és sok közülük éppen Farkasrétre került (hogy ott azután mi lett a sorsuk, más kérdés). A nagy változásig Farkasrét Buda temetője volt, a hatvanas-hetvenes években azonban a legfontosabb fővárosi elittemetővé vált.[1]
Farkasrét és a Kerepesi úti temető, mint Buda és Pest, kényszerű testvérek. Síremlék-együttesük kiegészíti egymást, és együtt adnak megfelelő képet a főváros 19–20. századi temetkezési kultúrájáról. Mindkettő országos jelentőségű temető, de Farkasrét később vált azzá, s ennek feltétele éppen a Kerepesi úti temető ellehetetlenülése volt. Mindkettőt városi köztemetőként alapították a pesti, illetve a budai oldal temetkezési gondjainak megoldására, függetlenül bármiféle pantheonizá- ciós szándéktól, ám a 20. században már inkább a nemzet egésze, mint a főváros számára volt jelentőségük. (E két interpretáció között, számos más budapesti témakör- höz hasonlóan, óriási átfedés van.) A Kerepesi úti temetőt megnyitása után nem sokkal, 1885-ben dísztemetővé nyilvánították, Farkasrét ezzel szemben hivatalosan máig köztemető.
A cezúra a 20. század derekán húzódik: a Kerepesi úti temető lezárásáról szóló határozat a diktatúra legsötétebb évében, 1952-ben látott napvilágot. A magyarság legfontosabb sírkertjéből, Batthyány, Deák és Kossuth nyugvóhelyéből 1952. szeptember 30-a után kényszerűen terra incognita lett, egészen 1956 májusáig, amikor hivatalosan Nemzeti Sírkertté nyilvánították. Így a temető létét csak viszonylag rövid ideig fenyegette veszély, ám a rendszerváltásig zárt és ateista kegyeleti hely maradt: területén csak a Fővárosi Tanács engedélyével lehetett temetkezni, s egyházi szertartásra 1988-ig még a díszsírhelyben részesítettek esetében sem kerülhetett sor.
A reakció egyértelműen kiszámítható volt. A Farkasréti temető rangját ekkorra már megalapozta fekvése, páratlan természeti környezete, több száz kimagasló jelentőségű személy itteni eltemetése, számos jelentős funerális alkotás felállítása, valamint a Tabáni és a Vízivárosi temető megszüntetése. A rangos sírkert pedig a Kerepesi úti temető lezárásával egycsapásra a legrangosabb lett — bár ekkor még a Németvölgyi temető is létezett —, és ez nem változott meg 1956 után sem, amikor a Kerepesi úti temető elvben újra elérhetővé vált. Sőt, Farkasrét nagyobb respektusa, egyes nagy politikai temetéseket és újratemetéseket leszámítva, 1990 után is megmaradt, ami igencsak elgondolkodtató. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy a rendszerváltásig az egypártrendszer vezető politikusai többnyire a Kerepesi úti temetőben kaptak sírhelyet, ám azok, akik 1990 után haltak meg — tehát a politikai elitváltást követően —, szinte valamennyien Farkasrétre temetkeztek.
A Kerepesi úti temető ugyanis az 1870-es Batthyány-újratemetéstől kezdve elsődlegesen a mindenkori politikai elithez kötődött. Amíg Magyarországon az uralkodó politikai irányzat valóban tömegeket tudhatott maga mögött — ami a nacionalizmus különféle 19–20. századi formáira egyértelműen igaz —, addig a politikai elit temetője valódi nemzeti sírkertként működött: jellemzően ide temetkeztek a közéleti kiválóságok, a gazdasági és a tudományos elit, a művészek, és az ő közelségük vonzó volt általában az értelmiség számára. Mindez 1952-ig alig változott, pusztán annyiban, hogy 1948-tól a politikai elit „kihátrált” a Kerepesi úti temető mögül, amely így sebezhetőbbé vált, mint akár a nagy ostrom alatt.
1956-ban a politikai elit újra legitimálta a Kerepesi úti temetőt, amelynek elértéktelenedéséhez azonban paradox módon éppen a Nemzeti Sírkertté nyilvánítás vezetett. A fenti értelemben ugyanis 1952-től már a Farkasréti temető került közelebb a nemzeti sírkert eszméjéhez, azaz itt folytatódott a nemzeti pantheonizáció, amely teljes mértékben elszakadt a politikai panthe- onizációtól. A Kerepesi úti temető 1956-tól hivatalosan „munkásmozgalmi” temetőként, a Párt temetőjeként működött, a Kádár-kori politikai elittel azonban kevesen vállalták az örök nyugalom közösségét. (Náluk is inkább a fennmaradt családi sírboltokba való temetkezésről volt szó.) A többség, a passzív tiltakozás jellegzetes formájaként, hátat fordított a hatalom temetőjének. A hatvanas évektől hivatalosan még a Kerepesi úti temető, ugyanakkor funkcionálisan már Farkasrét számított a nemzet első számú sírkertjének.
1952-ben a Farkasréti temető vált a régi, háttérbe szorított politikai elit — amely ekkor, a totális hatalomátvételt követően már a legkülönfélébb irányzatokat foglalta magába —, a régi egyházi, gazdasági és katonai elit, valamint általában a tudós- és művészvilág első számú fővárosi temetkezési helyévé. 1952-től Farkasrét fogadott be szinte mindenkit, aki 1948 előtt fontos pozíciót töltött be, tekintet nélkül az egykori társadalmi rétegre és foglalkozásra. Farkasréten, a legelőkelőbb köztemetőben egymásra talált a népi és az urbánus világ, egy helyen temetkezett az egykori nemesség és a nagypolgárság maradéka, egymás szomszédságába kényszerültek az egyes keresztény felekezetek és az ateizmus. A legszembetűnőbb azonban a politikai sokszínűség és eklekticizmus: az 1952 után elhunyt és itt eltemetett politikusok közt megtaláljuk például a dualizmus egyes veteránjait, a Horthy-korszak fél politikai elitjét, továbbá a kisgazdákat vagy a polgári és a szociáldemokratákat. A sort hosszasan lehetne folytatni, egészen a szélsőségekig, a nyilas kormány termelési miniszteréig vagy Rákosi Mátyásig, akinek — akárcsak vezértársai többségének — az a szerencsétlenség jutott osztályrészül, hogy túl- élték saját regnálásukat, így szinte valamennyiüket a hetvenes-nyolcvanas évek politikai elitjének szempontjából marginálisnak számító Farkasréten temették el.
A Farkasréti temető a teljes 20. századi politikai palettát reprezentálja, de az ide temetkezők nagy többségének legfontosabb közös tulajdonsága: halálukkor már nem tartoztak a politikai elithez. A lehetséges politikai zarándokhelyek tekintetében mégis a nacionalista-konzervatív tradíció élvez előnyt, a konzervativizmus fehér és fekete hagyományait egyaránt ideértve. Mindemellett a Kádár-korszakban állami- munkásmozgalmi temetkezőhelyek is létesültek Farkasréten, amelyek a hierarchiában elfoglalt pozíciójukat leszámítva nem sokban különböznek a Kerepesi úti temető hasonló részeitől.
Mindezzel összefüggésben meg kell említeni két meghatározó sztereotípiát: az „ellenzéki” temető, valamint a „népfrontos” temető legendáját. Mindkettő leegyszerűsítés, bár mindkettőnek van alapja. Ami Farkasrét ellenzékiségét illeti, valóban sokakat temettek ide, akik bizonyos értelemben lázadónak, kitaszítottnak számítottak, például politikai okokból börtönbe kerültek vagy valamelyik reformer irányzathoz tartoztak. A koncepciós perek áldozatai közül is többen itt nyugszanak (többnyire olyan kivégzettek, akiket már 1989 előtt rehabilitáltak). A Farkasréti temetőbe való temetkezés azonban elsősorban kényszerűség volt, tehát semmiképpen sem beszélhetünk egyfajta titkos, „alternatív” pantheonizációról. Még fontosabb, hogy az ide temetett neves személyek jelentős része a fenti értelemben sem nevezhető „ellenzékinek”. A Kerepesi úti temetőben betiltották az egyházi szertartásokat, és a Fővárosi Tanács kompetenciája lett a — munkásmozgalmi parcellákon kívüli — sírhelyek felajánlása, így a civil temetkezés ellenőrzés alá esett. A további fővárosi sírkertek közül pedig Farkasrét volt a legrangosabb és legattraktívabb, így természetszerűleg hagyományozódott rá az elittemető státusa: mindazok számára, akik valamilyen értelemben kívánatosnak tartották a funerális reprezentációt, Farkasrét vált az elsődleges helyszínné.
Itt kapcsolódhatunk vissza a másik hiedelemhez, Farkasrét „népfrontos” voltához. Farkasrét csak annyiban tekinthető „népfrontosnak”, amennyire a Kerepesi úti temető „munkásmozgalminak”. Farkasréten nem a tudatosság, hanem a kényszerű- ség eredményezte, hogy számos „népfrontos” személyiség sírja ide került. A Hazafias Népfront, amely 1956 után elsősorban a politikai alternativitás illúzióját és a Párt homályos szövetségkereső politikáját szolgálta, a hatvanas-hetvenes években egyébként sem Farkasréthez, inkább a Kerepesi úti temetőhöz kötődött: fővárosi bizottsága hozta létre 1968-ban a Nemzeti Pan- theon Akcióbizottságot (a későbbi Nem- zeti Sírkert Bizottságot), melynek elsődleges célja a pesti sírkert régi síremlék- együttesének megmentése volt.
A Farkasréti temetőhöz kötődő harmadik fontos sztereotípia: a „művésztemető”. Jóllehet az ötvenes évektől — a fenti okok miatt — nagymértékben megnőtt az ide temetett kiválóságok száma, ez éppúgy igaz a tudósokra, az egyházi személyekre vagy a sportolókra, mint a művészekre. „Művészparcellát” a 20. században mind a Kerepesi úti, mind a Farkasréti temetőben kialakítottak, de az utóbbi valóban jóval ismertebb. Farkasrét kapcsán külön kiemelendő az utóbbi négy-öt évtizedben tragikus körülmények közt elhunyt, önpusztí- tásba belehalt vagy öngyilkossá lett művészek sora, akiknek sírja nem egyszer zarándokhelyként, profán szentkultusz helyszíneként működik. El kell fogadni, hogy Farkasrét népszerűségét elsődlegesen a művészsírok növelték meg, s hogy Farkasrétnek éppen a széles körben népszerű személyek — színészek, sportolók, nótaénekesek, korai médiasztárok — emlékhelyei miatt nincs alternatívája a tömegek szemében, ugyanakkor újra és újra hangsúlyozni kell, hogy Farkasrétet nem csupán a művészvilág itteni temetkezése tette fontossá, jelentősége sokkal komplexebb.
A Kerepesi úti temetőben a múlttal, Farkasréten elsősorban a félmúlttal szembesülünk. A Kerepesi úti temetőt Vörösmarty és Arany, Deák és Kossuth, Ybl és Jókai, Mikszáth és Ady, Krúdy és Kosztolányi neve fémjelzi, Farkasrétet Kodály és Bartók, Szekfű és Jászi, Németh László és Illyés, Weöres és Pilinszky, Kabos Gyula és Solti György. Látható a különbség: a farkasréti síremlék-együttes időben jóval közelebb áll hozzánk, az itt nyugvó neves személyek döntő többsége a 20. század máso- dik felének halottja. Kiemelendő, hogy ugyanebben az időszakban vált jelentőssé Farkasréten a pantheonizáció számos formája: utalhatunk például az akadémiai parcellák vagy az említett „művészparcella” kialakítására.
Az 1952 előtt elhunytak sírjai Farkasréten a jóval kevésbé ismert minoritást jelentik, a 19. századi, valamint a 20. század első évtizedeire jellemző temetkezési kultúrát tükröző síremlékek pedig a rejtett értéket. Erről a periódusról, éppen relatív ismeretlensége miatt, az alábbiakban hasonló terjedelemben esik szó, mint az 1952 utáni időszakról (bár ez az olvasat nem felel meg a tényleges aránynak).
A régi farkasréti síremlékek jelentős része más temetőkből került ide, számos olyan is akad köztük, amely régebbi, mint maga Farkasrét. Utóbbi egyik fő jellemzője, hogy a 20. század nagy részében befogadó temetőként működött, elsősorban a régi budai temetők — a harmincas évek végén felszámolt Tabáni és Vízivárosi, valamint az 1963-ban megszüntetett Németvölgyi temető — öröksége révén, de temérdek síremlék került ide a Kerepesi úti temetőből, s jó néhány a Rákoskeresztúri temetőből is. Farkasrét nemcsak politikai értelemben eklektikus, sokrétű és mozaiksze- rű, hanem általában a neves személyek, valamint a temetkezési kultúra tekintetében is. Síremlékei, bár nem eredeti helyükön állva, a 19. század derekától napjainkig szemléltetik a funerális kultúra változásait.
Számos olyan síremlék is fennmaradt — nagyobb számban az 1920-as évektől —, amely eredetileg is Farkasréten állt, s legfeljebb a temetőn belül helyezték át. Szűkebb értelemben ezek összessége tekinthető a „régi farkasréti” emlékanyagnak (tágabb értelemben ide sorolhatóak a más temetőkből ide került sírok is). A 20. század első feléből származó, eredeti farkasréti emlékek mennyisége már elegendő ahhoz, hogy a sírkert bizonyos részein tér- szervező erejük legyen, és meghatározó módon befolyásolják az összképet. Mivel kellően nagy számban fennmaradtak, egy- egy általánosítás is megkockáztatható velük kapcsolatban. A korai farkasréti síremlékeken több, egyszerre tipikus és speciális vonás is felfedezhető, amelyek hangsúlyosan rányomják bélyegüket a környezetre. A Kerepesi úti temetőhöz képest más a síremlékek aurája, mások a jellegzetes vizuális toposzok, a leggyakrabban használt szimbólumok. Mindez szoros összefüggésben áll azzal, hogy Farkasrét a 20. század közepéig hivatalosan is csupán Buda, s nem a főváros temetője volt. Ennél is fontosabb, hogy a Kerepesi úti temető reprezentatív részei a dualizmus korában, a liberalizmus és a szekularizáció diadalai idején épültek ki, ezzel szemben Farkasréten a korai síremlékek döntő többsége a Horthy-korszakból maradt fenn. A Kerepesi úti temető világiasságát a korabeli konzervatív pub- licisztika tényként kezelte. „Kiépítésének és stílusának fénykora a liberalizmus, vagy mondjuk értelmesebben: az Istentől elfordulás s az elvilágiasodás korára esik” — jelentette ki Nyisztor Zoltán a Nemzeti Ujság-ban, hangsúlyozottan a síremlékekre, a miliőre, s nem az ott nyugvókra célozva.[2] A régi farkasréti emlékeken ezzel szemben egyértelműen a két világháború közti évtizedek kissé komor atmoszférája dominál.
Közismert, hogy a dualizmus korának meghatározó politikai-eszmetörténeti irányzata, a liberális nacionalizmus az első világháborút és az ország szétesését követően gyors és minőségi változáson ment keresztül, s a társadalom „neobarokká” merevülésével párhuzamosan egyfajta keresz- tény nacionalizmussá alakult át. Mintegy ellenhatásként a dualizmus korára, a közéletben és a köztereken egyfajta antiszekularizációs folyamat bontakozott ki (amely attól volt különösen paradox és anakronisztikus, hogy közben a mindennapi élet, a privát terek általános modernizációja zajlott). A változás a temetői művészetben és az alkalmazott ikonográfiában is megmutatkozott: a nemzeti és a katonai szimbolika változatlan dominanciája mellett visszaszorult a profán — mindenekelőtt az antik —, s előretört a keresztény szimbolika. Mindezt a vallásos feliratok elszaporodása kísérte. [3]A változás valamennyi jelentős fővárosi temetőt érintette, ám néhol az új temetkezési kultúra, az egyszerre nacionalista, militáns és keresztény ikonográfia kevésbé vált meghatározóvá (ilyen a Kerepesi úti temető), néhol viszont jellemzően előfordul a temető fontosabb, reprezentatív részterületein (mint Farkasréten).
Farkasrét tehát, ha a korai síremlékeket helyezzük előtérbe, döntően a két világháború közti korszak temetője. Máig őriz egyfajta konzervatív, „budaias” miliőt, amely a fennmaradt régi emlékek mellett megmutatkozhat az újabb síremlékeken, illetve a sírjelek használatában, a kultuszgyakorlásban is. Utóbbi kapcsán utalhatunk bizonyos díszítési módokra — 2002 tavaszán például szép számban jelentek meg a sírokon a kokárdák — vagy arra, hogy az újonnan létesülő síremlékek egy részén a 20. század második felében folyamatosan fennmaradt az előnév- és címerhasználat, illetve a családnemesítési év feltüntetésének szokása. A történelmi gyökerek egyes újabb keletű feliratokban már-már túl is hangsúlyozódnak: Farkasréten nyugszik például „a Huba nemzetség utolsó sarja”, sőt, „az Árpád-ház Magyarországon élt utolsó egyeneságú leszármazottja” is.
A Farkasréti temető az 1920-as évekig budai külterületi temető volt, legfeljebb száz-kétszáz jelentősebb síremlékkel és kevés neves elhunyttal. A két világháború között azonban, párhuzamosan Farkasrét városrész kiépülésével, valamint a bel-budai temetők likvidálásával, rangos sírkertté, majd 1952-től első számú nemzeti pan- theonná, az eleinte lenézett agyagos föld pedig a 20. század végére szimbólummá vált.

2.
Az élők és holtak misztikus közösségét a templom és a temető egységében kinyilvánító archaikus keresztény eszme érdemben a 18. század végéig gyakorolt hatást az európai temetkezési kultúrára. Ez a felfogás egyértelműen nagyobb jelentőséget tulajdonított a temetkezésre használt területnek, mint a síremlékeknek: a temető (cemeterium, cinterem) szent hely volt, a templom része, mivel a holtak a szent sír vagy ereklye körül (depositio ad sanctos) nyugodtak. A reformációt, illetve a rekatoli- zációt követően azonban a templomokban és a templomok körül való temetkezést mind katolikus, mind protestáns oldalon korlátozni kellett, és a 18. században egyre nagyobb számban jelentek meg a templomkerteket felváltó, a falakon, illetve a településen kívül létesített sírkertek, amelyek általában már nem felekezeti, hanem köztemetők voltak. A korlátozás elsődleges okai a világi hatalom közegészségügyi reformintézkedései voltak (Magyarországon 1775-ben), de fontos szerephez jutottak az urbanisztikai, városrendezési szempontok, valamint a felvilágosodás hatása is. Temető és templom közvetlen kapcsolatára azonban továbbra is igény volt — egy idő után már inkább a hagyománytisztelet, mint a szentségből való közvetlen részesedés vágya miatt —, így a települések perifériájára kerülő új sírkertekben temetőkápolnák épültek.[4]
A 19. század során az új temetők a városközpontokhoz képest egyre messzebb létesültek, ám a korabeli gyors urbanizáció miatt a beépített terület hamarosan utolérte őket. A magyar városi temetkezésben is jellemző tendenciának mondható, hogy az új, létesítésükkor térben periférikus temetők sokáig a szegények, a tömegek vagy egy lokális közösség temetkezési helyeként működtek, miközben az elit ragaszkodott a régebbi, tradicionális temetkezési helyhez, mint az 1849-ben megnyitott pesti Kerepesi úti temető esetében az egykori Váci úti sírkerthez. A régi temetők lezárása azonban az újak rangját növelte: a folyamatnak megfelelően a 19. század végére már a Kerepesi úti temető vált elittemetővé, és az akkori periférián létesült Rákoskeresztúri sírkert lett a köztemető. Utóbbi, 1886-ban megnyitott temető kapcsán írta a kor emblematikus hetilapja: „A halottak arisztokrácziája — mert ilyen is van már — mint valami kolonusokat nézi le az új telep lakóit.”[5]
Hasonló folyamat játszódott le a 18–19. századi Budán is. A visszafoglalást követően először a Mátyás-templom körül létesült temető, az egyházi és világi elit pedig a templomokba temetkezett, a 17–18. század fordulóján érvényes preferenciáknak megfelelően. Néhány más templom körül is temetkezőhely alakult ki, ugyanakkor az újonnan épített plébániatemplomoknak már nem temetőkerületük, hanem különálló temetőjük volt, hiszen a beépítettség miatt az őskeresztény-középkori tradíció továbbvitelére csak korlátozott lehetőség nyílt. A fentieknek megfelelően a 18. században megnyílt újabb temetők az akkori Buda perifériáján létesültek.
A Farkasrét szempontjából fontosabb elődtemetők közül elsőként a vízivárosi Szent János (ma Varsányi Irén) utcai sírkertet kell megemlíteni, amelyet 1695-ben nyitottak meg, és az 1739–40-es pestisjárvány után többé nem használtak. Mivel pestistemetővé vált, évtizedekig nem bolygatták a területét, csak a 18. század végén szüntették meg.[6] 1740-től a Szent Anna-templomhoz tartozó Medve utcai temető váltotta fel, melynek felszámolására a 19. században került sor.[7] A harmadik fontos budai sírkert a krisztinavárosi török temető helyén a 17–18. század fordulóján létesült katonatemető volt, a mai Déli pálya- udvar környékén.[8] 1797-ben számolták fel, közvetlen utódja a Vízivárosi katonai temető lett, egyes sírjait oda telepítették át.[9] E temető elsőként képviselte Budán a felekezetek felettiséget: ebből a szempontból a katonai temetők általában is a modern köztemetők előfutárai voltak Európában (Pesten 1746-ban nyitották meg az elsőt).
A távolabbi Duna-jobbparti sírkertek közül megemlítendő az 1706-ban az újlaki templom körül megnyílt, néhány évtizedig működött régi újlaki temető, valamint sokkal jelentősebb utódja, a Kiscelli temető vagy egykor széles körben használt nevén sváb temető. Utóbbi 1780-ban nyílt meg, a 19. században újra és újra lezárták, majd megint használatba vették, így egészen 1924-ig működött. Néhány síremléke a mai Óbudai temetőbe került.[10] 1788-ban nyílt meg, s 1888-ig működött a Kórház utcai temető, amelynek felszámolása szintén évtizedekig húzódott. Végül a főváros 1930 körül üríttette ki, ekkor bontották le az 1820-as években épült temetőkápolnát is. 1881-ben még egy temető nyílt Óbudán, a Tábor-hegyen, amelynek használatát a rendszeres földcsuszamlások miatt már 1909-ben felfüggesztették.[11]
Farkasrét közvetlen elődei közül elsőként a magyar temetkezéstörténet egyik legfontosabb fejezetéről, a Vízivárosi temetőről kell részletesebben szólni. Polgári részét 1785. október 10-én szentelték fel, a mai Szilágyi Erzsébet fasor, illetve a Kútvölgyi lejtő és a Virányos út által közrezárt mintegy 15 holdas területen, a Városmajor közelében, amelytől egy mély vízmosás választotta el. Hivatalosan az egyes keresztény felekezetek közösen használt temetőjének minősült, megelőlegezve a 19. szá- zadi átalakulást, gyakorlatilag azonban, az akkori Buda vallási összetételének megfelelően, katolikus dominanciájú temető volt. 1885-ben, a Németvölgyi temető megnyitásakor részlegesen lezárták (a főváros külön engedélyhez kötötte az itteni temetkezést). Az utolsó temetésre 1914-ben, a végleges lezárásra 1930. január 1-jén, a temető teljes eltüntetésére a kötelező várakozási idő leteltével, 1939-ben került sor. 1797-ben közvetlenül mellette nyílt meg a jóval kisebb katonai temető (az Alvinczy- temető): a polgári temető délkeleti oldala és a Városmajor között jelölték ki, néhány ezer sír számára. Itt az utolsó temetésre 1893-ban került sor, a felszámolásra pedig a polgári temetőével párhuzamosan.[12]
A polgári temetőt, Buda nevezetes „erdei temetőjét” ismerjük a legrészletesebben a ma már nem létező fővárosi sírkertek közül, elsősorban a felszámolásra váró, lezárva vegetáló temetőről a húszas-harmincas években megjelent számos leírásnak köszönhetően; közülük legfontosabb a főváros közegészségügyi osztályán a fenntartásra javasolt sírokról készült jegyzék, ma még azonosítatlan szerzők professzionális, korukat megelőző munkája.[13] A 659 tételes, illusztrált összeállítást hivatalos használatra nyomtatták, kereskedelmi forgalomba nem került, s a katonai temető, hon- védségi tulajdon lévén, egyáltalán nem szerepel benne. Közel egyenlő számban sorol fel a 19. század első, illetve második feléből származó emlékeket, ami nyilvánvalóan nem a tényleges arányt tükrözi. Érdemes megemlíteni, hogy számos régi sírkövön már ekkor is másodlagos-harmadlagos bevésés volt olvasható.
E jegyzékben mint legmegbízhatóbb forrásban a régi síremlékek elsősorban a XII. számú parcellában összpontosulnak, a mai Kútvölgyi út vonalán túl, a temető felső, kevésbé exponált részében. Az 1790-es évekből, valamint a 19. század első évtizedeiből itt regisztrálták a legtöbb emléket, s itt szerepel a két legkorábbi, foglalkozáshoz is köthető név: Johann Georg Igl molnáré (1791), valamint Anton Schnirch városi gyógyszerészé (1791). Itt állt a számos budai városvezetői sír három legkorábbi képviselője: Johann Baptist Dimschutz (1798), Stephanus Axamety (1802) és Antonius Seth (1804) emléke. A parcella, s egyben az egész temető legrégebben eltemetett neves lakója az 1800-ban meghalt Tersztyánszky Dániel jogtudós, bécsi udvari kamarai titkár, a Ratio Educationis egyik kidolgozója volt (sírja ma a Kerepesi úti temetőben található). A Vízivárosi temető XII. számú parcellájában nyugodott Christoph Hikisch építőmester (1809), Franz Xaver von Kramerlauf nádori főudvarmester (1811) és Martinus Ignatius Lendvay levéltár-igazgató (1814). Ugyanakkor a jegyzékben szereplő legrégebbi sírt — Carolus Pogner (1789) — nem itt, hanem a XIV. számú parcellában regisztrálták.
A Vízivárosi temető legfontosabb korszaka a 19. század első fele, s a fenti, korai példák már körvonalazzák a jellemzően ide temetkező és reprezentatív emlékeket hátrahagyó kört: a budai városvezetők, patríciusok, kereskedők és iparosok mellett a nádori udvartartás tagjait, valamint a Helytartótanács, a Hétszemélyes Tábla és más állami szervek hivatalnokait, levéltárnokait. Az ide temetkező egyháziak többsége szerzetes volt, viszonylag kevés az itt nyugodott tudós és orvos, művészekkel pedig alig találkozunk a jegyzékben. Ezzel együtt feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy a 19. század első felében az elit jelentős része még szerte az országban a templomi temetkezést preferálta: a budai templomokban ekkoriban olyan személyiségek kaptak nyugvóhelyet, mint Marczibányi István vagy Kovachich Márton György. Úgyszintén fontos, hogy Buda vezetői, közéleti szereplői közül azokat, akik földbirtokkal rendelkeztek, nem egyszer vidéken temették el.
A Vízivárosi temetőben nyugvók többsége, a fennmaradt névanyag alapján, német származású, s a 19. század első feléből származó emlékek nagy része német nyelvű volt. Nem annyira Buda, mint inkább Ofen temetőjeként működött tehát; sok síron a magyar nevek is németesen, illetve német feliratokkal kiegészítve szerepeltek. Jellegzetes példával szolgálnak a korabeli budai csizmadiák, mint „Georg Johann Biro, bürgl. Scischma Macher Meister” (1801) vagy „Joseph Szalay, bürgerlicher Tschis- mamacher Meister” (1839). Érdemes felidézni az 1838-ban elhunyt Ignatz Pulpan címerfestő sírfeliratát is: „Zimmer und Wappen mahher”. Itt a „Zimmer” szó nem „szobát” jelent, hanem egyértelműen a magyar „címer” szó németes átirata, az emlék tehát két nyelven közölte a tulajdonos egykori foglalkozását. A korai sírokon a magyar nevek latinos formában is gyakran előfordultak.
A 19. század második felében azonban a német polgári tradíció háttérbe szorult a magyar nemzeti tradíció mögött, s a korábbi tendencia megfordult: a magyar nyelvű feliratok és a magyaros formában leírt nevek váltak uralkodóvá. A vízivárosi síremlék-együttes tehát kiválóan tükrözte, hogyan változott a 19. század folyamán a reprezentáció releváns nyelve (a ma legrégebbi fővárosi sírkert, a Kerepesi úti temető csak a század közepétől ad képet erről).
Az egykori temető legfontosabb emlékei közt kell megemlíteni a grófi mauzóleumokat, illetve általában a 19. századi arisztokrata sírokat. A két mauzóleum — a Csáky és a Gyulay család temetkezőhelye — közül utóbbi emelendő ki, mivel Steindl Imre tervezte 1874-ben, egyik első megvalósult neogótikus műveként. Az épület belső, kápolnaként kialakított terét Jakobey Károly nyolc freskója és Antonio dal Zotto mintegy húsz szobra díszítette. Utóbbiak közül a két főalak az 1886-ban elhunyt gróf Gyulay Sámuel altábornagyot, valamint fiát, Ignácot jelenítette meg teljes katonai díszben, imádkozás közben. Az oltáron szentek és angyalok, az épületen kívül pedig egy alvó oroszlán alakja kapott helyet. A Gyulay-mauzóleumot már 1931-ben feltörték, az egyik főalak is eltűnt, majd az ostrom során az épület belseje a legtöbb szoborral együtt elpusztult (néhány megmaradt része a Hadtörténeti Múzeumba került).[14]
A Vízivárosi temetőben nyugvó arisztokraták két legnevesebbje számára a miliő meglehetősen idegen lehetett, lévén mindketten protestánsok, akik az erdélyi magyar reformellenzék vezetőiként váltak ismertté: az 1849-ben meghalt báró Kemény Dénes, a Batthyány-kormány belügyi államtitkára, valamint az 1851-ben meghalt gróf Bethlen János (sírjuk ma a Kerepesi úti temetőben található). Az erdélyiek mellett számos magyarországi mágnáscsalád is rendelkezett vízivárosi emlékhellyel, például a Gerliczy bárók, vagy a Keglevich és a Zichy grófok.
Eredetileg a Vízivárosi temető polgári részén temették el Vásárhelyi Pált, Clark Ádámot, Verseghy Ferencet és Nyáry Pált, valamint Mayer Ferencet, az árvaház-alapító tábornokot, Szkalnitzky Antal építészt, Hajnik Károlyt, a magyar gyorsírászat egyik megalapítóját, Patachich József történészt, Lechner József építészeti főigazgatót és Reitter Ferenc mérnököt, az egyik legjelentősebb budapesti városrendezőt. Egy- kor itt nyugodott több neves piarista tanár, valamint számos 1867 után elhunyt volt 48-as honvédtiszt — köztük Czillich Ede ezredes és Fülepp József százados —, továbbá az Alagút építésében részt vett jeles külhoni mérnökök, James Teasdale és John Andrew Masjon. Itt temették el Med- veczky Frigyes, Lassu István és Riedl Szende akadémikusokat, valamint Abt Antalt és Machik Bélát, a kolozsvári Tudományegyetem, illetve Kriesch Jánost, a budapesti Műegyetem rektorát. Az említettek többségének sírja ma a Kerepesi úti temetőben található.[15] A legtöbb jegyzékbeli síremléknek azonban mára nyoma veszett, az egykor szintén itt nyugvó, kávéháza révén a magyar történelembe bevonult Karl Pill- wax sírkövének hollétéről pedig már a harmincas években sem tudtak…
A Vízivárosi katonai temetőt egykor Al- vinczy-temetőnek is nevezték, leghíresebb emléke, az 1810-ben elhunyt borbereki báró Alvinczy József tábornagy sírköve miatt. Gazdag ornamentikájú díszurnája egykor a katonai temető legfelső, a polgári temetővel határos részén, a „tábornoki sarok- ban” állt. Alvinczy a „régi Magyarország” egyik neves császári hadvezére volt, az egyetlen magyar abból a kilenc katonából, aki a Habsburg Birodalom története során megkapta a Mária Terézia-rend mindhárom fokozatát. Részt vett a hétéves háborúban, a bajor örökösödési háborúban és a 18. század török háborúiban, emléke mégis a koalíciós háborúkban elszenvedett vereségei, különösen a győri csata révén maradt fenn, sőt, Alvinczy a nosztalgikus nemesi múltidézés egyik pillérét jelentő utolsó inszurrekció miatt a magyar katonai anekdotakincs legismertebb hősei közé került. Vízivárosi sírhelyének egykori nevezetessé- ge, a baldachinos sírépület mára megsemmisült, hatalmas kőurnája azonban megvan mint a Kerepesi úti temető egyik legrégibb síremléke.
Egykor mellette nyugodott az 1809-es inszurrekció vezérkari főnöke, hanusfalvi Petrich András altábornagy, a neves hadmérnök, kartográfus és képzőművész is, címeres kőobeliszkje azonban ma már nem temetőben, hanem a Kiscelli Múzeumban található. Sírfelirata felidézésre érdemes: „Hadban dicsőn, békében jámborul, / Ész, tudomány, míveltség, művészet díszeivel.” Egykor ebben a sírkertben temették el a koalíciós háborúk számos más neves tisztjét, például báró Anton Dietrich táborszernagyot, Buda várparancsnokainak egyikét, vagy Varju Győző Mátyást, a nemesi felkelősereg tábori püspökét, akinek empire szarkofágja szintén a Kiscelli Múzeumba került.
A budai katonai pantheonizáció fókuszában értelemszerűen a várparancsnokok álltak. Közülük kiemelendő báró Stwertnik Ágoston altábornagy, aki 1819-től 1838-ig volt Budavár parancsnoka (magyar indige- nátusát sírfelirata is feltüntette). A legismertebb várparancsnoki sír azonban kétségtelenül Heinrich Hentzié, a Budavár 1849-es bevételekor elesett császári tábornoké volt.
Az 1849-es ostromkor elesett honvédeket a Tabánban temették el, ezzel szemben a császári hadsereg áldozatai, harminc tiszt és több száz közkatona a Vízivárosi katonatemetőben kapott nyugvóhelyet. Hentzi mellett köztük volt Alois Allnoch, a Lánchíd helyett önmagát felrobbantó ezredes is. 1899-ben, a Hentzi-emlékmű áthelyezésekor exhumálták, majd a monumentum alatt, a hűvösvölgyi kadétiskola parkjá- ban temették el őket. Bár az emlékművet 1918-ban lerombolták, a császári tisztek sírboltja ma is ott található. Az elesett osztrák katonák közös — másodlagosan felhasznált, eredetileg 1810 körül készült — vízivárosi síremléke előbb a Németvölgyi, majd a Kerepesi úti temetőbe került (némileg bonyolítja a helyzetet, hogy Hentzi és Allnoch neve ezen is szerepel). A vízivárosi 1848–49-es osztrák emlékek a kiegyezést követően érthető népszerűtlenségnek voltak kitéve, a lapok többször felemlegették például az 1848-ban elesett báró Maasburg József főhadnagy sírját, amelynek felirata nyíltan becsmérelte a magyarokat.
A Vízivárosi katonatemető mégsem volt teljes mértékben a császáriaké. Jó néhány volt 48-as honvédet is eltemettek itt: olyanokat, akiket 1867 után reaktiváltak, s később a közös hadsereg vagy a honvédség tisztjeként vonultak nyugalomba, például a lengyel származású honvéd századost, Zulawsky Simont, vagy balajthi Szász Mihály őrnagyot, Pest város volt térparancsnokát. A temető egyik neves emléke a Fackh család tagjai közt nyugvó Kakowska Paulának, az Aradon kivégzett Poeltenberg tábornok özvegyének sírja volt.
A katonai temető további nevezetessége, hogy 1914-ben mellette, egy beépítetlen telken találta meg Gárdonyi Albert főlevéltárnok és Bartucz Lajos antropológus a magyar jakobinus mozgalom 1795-ben kivégzett vezetőinek földi maradványait. Gárdonyi, mint ismert, azért fogott kutatásba, mert a főváros és a hadsereg között birtoklási vita bontakozott ki a Vérmezőt illetően, s így akadt rá Hainiss Frigyes városi mérnök 1810-es térképére, amely feltüntette a titkosnak vélt temetési helyet. A kivégzettek csontjai a Fővárosi Levéltárba, majd 1926-ban a Kerepesi úti temetőbe kerültek; végleges síremlékük felállítása 1960-ig húzódott.
A Vízivárosi polgári és katonai temető egykori síremlék-együttese a hazai vizuális kultúra történetében is igen jelentősnek számít: a „táblabíróvilág” funerális művészetének legfontosabb példatára. Lyka Károly fogalommá vált kifejezése egyrészt a számos sajátságos vonással rendelkező magyarországi biedermeierre vonatkozik, másrészt általában a koalíciós háborúktól a szabadságharcig tartó magyar művelődéstörténeti periódusra.[16] Ekkoriban a hazai plasztika mind a megelőző, mind a következő korszakhoz képest alárendelt szerepbe kényszerült, csupán két műfaj nem sorvadt el: az épület- és a síremlékszobrászat. Ferenczy hazaköltözése előtt négy jelentősebb mester működött Pest-Budán: Bauer Mihály, Dunaiszky Lőrinc, Huber József és Uhrl Ferenc. A nagyrészt csak reprodukcióról ismert vízivárosi figurális síremlékek többségének alkotója köztük keresendő, ám az azonosítást nehezíti, hogy az emlékek nagy része szignálatlan volt.[17]
A kivételt Huber József jelenti, akinek nevéhez ma már több emlék is egyértelműen kapcsolható.[18] Ismert funerális művei közt azonban egyetlen, minden kétséget kizáróan eredeti vízivárosi alkotást sem találunk. Feltételezhető, hogy Huber inkább Óbudán teljesített ilyen megrendeléseket: példaként említhetjük az 1824-ben készült Meixner-síremléket (Kiscelli temető) vagy Siebenrock Dániel 1832-ben faragott, páncélos vitézt ábrázoló sírját (Kórház utcai temető). Utóbbi mű egyértelmű mintaképe a bécsi Laudon-síremlék volt (Huber egykori tanára, Franz Anton Zauner műve). Eredetileg szintén a Kiscelli temetőben állt, és csak később került a Vízivárosi polgári temetőbe Schmidt Karolina 1832-ben készült emléke, amelyen Huber a korabeli funerális ikonográfia egyik alaptípusát, a sírkőhöz támaszkodó, melankolikus nőalakot jelenítette meg.
A legnevezetesebb, elpusztult Huber- művet, Fleschner Fülöp alezredes 1828-ban készült síremlékét általában a Vízivárosi katonatemető eredeti alkotásaként említik, más források szerint ez is Óbudáról került ide. A Fleschner-síremlék — Huber többi művétől eltérően — nem antropomorf antik allegória volt, hanem az európai katonasírokon a koalíciós háborúkat követően népszerűvé vált pajzsot őrző, fekvő oroszlánalak. [19]A korabeli pest-budai sajtó valóságos dicshimnuszt zengett a valóban kiváló műről, amelyet olyan sokan kerestek fel a temetőben, hogy a család szintén a sajtó útján tiltakozott a síremlék körüli csődület miatt. Érveik még a fune- rális művészetről alkotott archaikus felfogást tükrözték: a síremlék nem a művészi élményre vágyó közönség, hanem kizárólag az elhunyt és a család számára készül.
Huber tehát elsősorban az óbudai temetők számára dolgozott, a vízivárosi figurális sírok legfontosabb mestere pedig feltételezhetően Dunaiszky Lőrinc volt. Egyértelműen hozzá köthető az 1831-ben meghalt Orlandiny Antal udvari tanácsos domborműves szarkofágja (ma a Kiscelli Múzeumban), valamint a régi budai síremlék-együttes egyetlen olyan szobra, amely ma is síron található: Rosina Pistori 1828-ban készült emléke. A síremlék eredeti tulajdonosának hamvai a Vízivárosi polgári temetőből már a harmincas években Farkasrétre kerültek, a Dunaiszky-mű pedig Dulitzky Vilmos levéltárnok síremlékeként előbb a Németvölgyi, majd a Kerepesi úti temetőbe. Szobrászatunk e ma már alig ismert fejezetének szimbolikus értékű, utolsó tanújele Szent Borbálát, a haldoklók és a keresztényekhez méltó „jó halál” védőszentjét jeleníti meg.
A két Vízivárosi temető mellett Farkasrét legfontosabb elődtemetője a Tabáni, illetve az ennek közelében megnyílt Németvölgyi temető volt, amelyeket szintén részletesebben be kell mutatni.
A Tabáni temető számos szempontból a Vízivárosi rokonának, analógiájának számított. Közös vonásuk például a régies, a kolozsvári Házsongárdi temetőéhez hasonló térszerkezet: egyik sem tervezett terület volt, síremlékeik nem sorokban, hanem attraktív összevisszaságban álltak. Nem a számozás határozta meg a sírok hollétét, hanem fordítva: az egyes területi egységek — amelyek itt csak átvitt értelemben nevezhetők parcellának — elhatárolása és számozása alkalmazkodott a domborzati viszonyokhoz, illetve az utakhoz, ösvényekhez és a növényzethez. Egyik sem volt fallal körülkerítve, és utolsó éveire mind- kettőt elérte a terjeszkedő város: a Vízivárosi temető szomszédságában épült fel 1898-ra a Szent János Kórház új épülete — a kórház megnyitása után a sírkertet úttal vágták ketté —, a Tabáni temetőt pedig csak egy ösvény választotta el az újabb lakóházaktól. Buda legszebb, legregényesebb részei közé tartoztak: két elhanyagolt, pittoreszk sírkert, a Vízivárosi inkább erdei temető, a Tabáni inkább liget jellegű, előbbi elhagyatott, utóbbi viszont, akár a középkori temetők, pezsgő közösségi élet színtere.
A Vízivárosi temető vadregényességéről Tormay Cécile is megemlékezett (A régi ház): „Köröskörül, mint egy erdő, úgy álltak a fák a hantok között, egy erdő, amelyben temetnek. Itt nem a fák igazodtak a sírok szerint, a sírok igazodtak, ahogy az erdő akarta. És az élet buja erőt szívott a gazdag halálból.” A legjellemzőbb mikroleírásokat azonban Krúdy Gyula hagyta ránk a régi budai sírkertekről. A katonai temetőről pél- dául a következőt (A gyaloghintó titka): „Ez a vízivárosi temető, ahol többnyire tisztelet- ben megöregedett, vén katonatisztek nyugodtak érdemrendeik, sisakos emlékköveik, vaskeresztjeik alatt: hajdanában ugyancsak kedves találkahelye volt a szerelme- seknek, akik dolgaikat nem akarták szellőztetni, mint a modern nők kurta pendelyeiket, hanem legfeljebb holt katonatisztek lovagiasságára bízták titkaikat.” Ezzel szemben a Tabáni temető nála is merőben más hangulatot sugall (Aranyidő): „A sok vén fejfa alatt csupa megelégedett öregember horkolt, aki régen megérdemelt nyugalommal hallgatta itt a vasárnapi híreket.”
A Tabáni temető közvetlen előzménye a tabáni plébániatemplom kertje, valamint a Gellérthegy mellett, a mai szálloda helyén fekvő régi temető volt (utóbbi 1775-től 1796-ig működött).[20] A Tabáni temető — néhol „rác temetőként” is szerepel — 1796-ban létesült, a főváros mai térképére vetítve az Alkotás és a Hegyalja út, valamint az Avar és a Csörsz utca által közrezárt területen (a Hegyalja útnak ezt a szakaszát régebben Csend utcának hívták, éppen a Tabáni és a Németvölgyi temető miatt). A sírkertet a krisztina- és rácvárosi polgárság alakíttatta ki; a német és magyar lakosok mellett ide temetkeztek a budai ortodox keresztények — szerbek és fanarióta görögök — is. Utóbbiak kezdettől fogva egy szegregált temetőrészt használtak, a majdani „szerb parcellát”, amelyet árok választott el a temető többi részétől (a valláshatár-jelzésnek ez az archaikus módja szerte az országban elterjedt a több felekezet által is használt sírkertekben). A Vízivárosihoz hasonlóan a Tabáni temetőt is 1885-ben, a Németvölgyi temető megnyitásakor zárták le, engedélyhez kötve az itteni temetkezést. Az utolsó temetésre 1916-ban került sor, a sírkert végleges lezárása és a felszámolása pedig a Vízivárosi temetőével párhuzamosan zajlott le. A fővárosi közegészségügyi osztályon a Tabáni temetőről is készült egy, a vízivárosival megegyező kivitelű jegyzék, jóval rövidebb, csupán 196 tételes.[21] A Tabáni temető a nevezetes sírok számát tekintve valóban elmaradt a két Vízivárosi sírkert mögött, de megjegyzendő, hogy a szerb temetőrészt 1930 folyamán kiürítették, így már nem szerepel a jegyzékben.
A Tabáni temető két nagyobb építménye az 1858-ban épült Szent Benedek-temetőkápolna — a Szépvölgyi úti Mária-kápolna mása —, valamint a Szent Borbála- kápolnának is nevezett Dubasievits-ma- uzóleum (1836) volt, amelyek a temető felszámolása után is a helyükön maradtak, míg az ostrom romot nem varázsolt belőlük. Ma is megvan viszont az egykori közös kegyeleti helyen álló temetőkereszt (halottak keresztje), mégpedig a Bécsi úton, az újlaki plébániatemplom mögötti kis kertben. A keresztet Swirak Pál állíttatta, létesítésének évét (1833) kronogramma adja meg.
A temetőt bemutató jegyzékben szereplő legrégebbi sírokon Elisabetha Marich (1788) és Haraszti Borbála (1797) neve olvasható. Eredetileg itt nyugodott két, a koalíciós háborúkban 1810-ben, illetve 1811-ben elesett fiatal tiszt, Mayerffy Alajos és Ferenc: a korabeli, közel egyforma barokk katonasírok ma a Kerepesi úti temetőben állnak, a 48-as honvédsírok közé sorolva. A Tabáni sírkertben eltemetett első igazán neves személy az 1819-ben elhunyt Joannes Fuss, azaz Fusz János volt, a jeles zeneszerző és karnagy, külföldön is megbecsült zenei író. Síremlékét barátja és majdani életrajzírója, Krüchten József budai ügyvéd állíttatta — egykor maga is a Tabánban nyugodott —, és a 19. századi pest-budai városleírások közül több is megemlékezik róla mint Buda egyik nevezetességéről.
A Tabáni temető legfontosabb emlékei azonban a Buda 1849-es ostromához kötődő honvédsírok voltak. Budavár bevételét követően, május 22-én egész nap szállították a szekerek az elesett honvédeket a temetőbe. Sok névtelen és néhány azonosított sír is létesült ezen a napon: utóbbiak közé tartozott Burdina Alajos őrnagyé, Ghyczy István századosé és Jezertsek Lukács honvédé (ma mindhárman a Kerepesi úti temetőben nyugszanak). Az önkényuralom korában a nagyrészt jelöletlen vagy csak egyszerű sírjellel azonosított 1849-es honvédsírok köré további volt honvédek temetkeztek. Ebből az időszakból maradt fenn Psota Mór ezredes sírja: Görgei kiváló főtüzére 1863-ban kilátástalan anyagi helyzete miatt lett öngyilkos, a hír nyomán pedig egy nagyobb összeg gyűlt össze közadakozásból — síremlékre. Görgei Artúr gunyoros javaslata szerint a sírra csupán három szót kellett volna vésni: „Kenyér helyett követ”.
1867 után közös díszsírhelyre temették át a névtelen vagy azzá vált, de azonosítható honvédsírokat, összesen 168 személy maradványait. A közös sír fölé 1877 májusában reprezentatív, a Gerenday-műhelyben készült obeliszk került, amelyet az ország honvédegyletei állíttattak, a következő felirattal: „Itt nyugszanak az 1849-ik évi május 21-én a Budavár bevételénél elesett vitéz honvédek porai, áldás emlékükre.” A közös síremléket 1899-ben körülkerítették, s kívül egy újabb felirat kapott helyet: „A főváros hatósága e sírok örök fenntartását e helyen, 1887-ben közgyűlési határozattal magára vállalta.”
A Honvédemlék minden temetőlátogatás elsődleges célpontjává, fontos nemzeti zarándokhellyé vált, maga a Tabáni sírkert pedig egyre inkább „honvédtemetővé”, szemben a „császári” katonatemetővel. A fővárosban elhunyt volt honvédtisztek közül többen meghagyták, hogy a közös sír közelében temessék el őket, mint például Polák Vilmos alezredes, a Szélaknánál fél karját elveszítő Sréter Lajos ezredes vagy Móry Ferdinánd százados, a komáromi sáncrendszer védelmének egyik vezetője. Később az ő sírjuk is a Kerepesi úti temetőbe került.
A Tabáni temető másik kitüntetett pontja, valóságos szimbóluma Virág Benedek egyszerű köve volt a sírkert közepén, négy vadgesztenyefa között. Eredetileg a Tabánban állt Döbrentei Gábor síremléke is, rajta az örökkévalóságot jelképező, saját farkába harapó kígyóval. Itt temették el Lenhossék Mihály Ignác orvosprofesszort és Bauhofer János Györgyöt, az 1844-ben megszervezett budai evangélikus egyházközség első lelkészét, Mária Dorottya hercegnő udvari papját. Talán az is több a budai legendák egyikénél, hogy egykor, tört oszlop alatt, itt nyugodott Robespierre menyasz- szonya, Helene Gautier párizsi színésznő.
Végezetül érdemes megemlíteni, hogy a budapesti köztéri emlékművek közül — némi metamorfózist követően — kettő is helyet kapott a már felszámolt temető területén vagy annak közelében, az egykori honvédsírok mementójaként. Az első Horvay János munkája volt (Öreg honvéd), amely eredetileg a központi pesti Kossuth-emlékműhöz készült, ám 1934-ben Budán, a Lovas úton, a levéltár alatti hegyoldalban állították fel, és innen helyezték néhány évvel később a temető helyén kialakított parkba. A szobor az ostrom során semmisült meg, a honvédsírokat megörökítő utódja pedig a ledöntött Tisza István-emlékműről származó, kígyóval viaskodó oroszlánszobor lett, amely később a közlekedési csomópont kialakítása miatt került raktárba.

3.
Az 1880-as évek derekán a hatalmas léptekkel fejlődő fővárosban két új köztemető létesült: Pesten a Rákoskeresztúri, Budán pedig, a Tabáni sírkert szomszédságában, a Németvölgyi temető. A Rákoskeresztúri temető már megnyitásakor az ország legnagyobb sírkertje volt, s kialakítását követően a pesti lakosság nem, vagy csak kivételes esetekben temetkezhetett Budán. Az 1885-ben megnyitott, jóval kisebb Németvölgyi temető — amelyet, Budapest mai térképére vetítve, az Alkotás és a Hegyalja út, valamint a Jagelló és a Csörsz utca fogott közre — egészen máshová került a fővárosi temetők hierarchiájában. Az 1910-es évekre telt meg, de már korábban, megnyitása után kilenc évvel dísztemetővé nyilvánították, Buda végleg fenntartandó pan- theonjává, ahová majd a régi temetők értékeit is át lehet menteni.
A Németvölgyi temető sok tekintetben a Tabáni és a két Vízivárosi sírkert utódja volt, az utolsó stáció a Farkasréti temetőhöz vezető úton. A régi temetők teljes lezárására 1930. január 1-jén, többszöri halasztás után került sor (a részleges lezárás már a Németvölgyi temető megnyitásakor bekövetkezett). Sokáig kétséges volt, hogy milyen sorsot szán nekik a főváros, a katonatemető jövője pedig kimondatlanul is a Vízivárosi polgári temetőétől függött. A lezáráskor még egy-egy emlékpark kialakítása volt a deklarált szándék, ekkor készült el a fentebb említett két jegyzék is a fenntartásra javasolt sírokról — amelyet a fővárosi közgyűlés jóvá is hagyott. Ugyanakkor már 1930-ban megkezdődött a kiürítés, mindenekelőtt a jegyzékbe fel nem vett régi, gazdátlan kövek értékesítése (a tabániakat csak az Alkotás út túloldalára kellett átvinni).
Egyes vízivárosi síremlékek nem a Németvölgyi sírkertbe, hanem már 1930-ban a Kerepesi úti temetőbe kerültek, nem szervezetten, hanem családi kezdeményezésre történt áttemetésekkel. Köztük volt négy régi budai polgárcsalád — a Frumm, az Oeffner, a Stahl és a Zechmeister — egyesített sírboltja, ma is itt nyugszik például Oeffner Ferenc, aki 1828-tól a forradalomig töltötte be a budai polgármesteri tisztséget. Szintén ekkor került a pesti temetőbe az Áldásy család sírboltja: Clark Ádám, Székely Ferenc volt igazságügymi- niszter, valamint Áldásy Antal, az utolsó budai városbíró nyughelye. Verseghy Ferencet 1931-ben temették át szülőváro- sába, Szolnokra (ahol tervezett mauzóleuma sohasem épült meg). Nyáry Pál hamvai Nyáregyházára kerültek, eredeti sírköve pedig a pesti Vármegyeháza épületébe. Virág Benedeket 1938-ban, számos tisztelője jelenlétében temették át a gellérthegyi pálos rendi sziklatemplomba (ahonnan koporsója 1966-ban a Kerepesi úti temetőbe került).
Már az első felszámolási tervek bejelentését követően nagy felháborodás tört ki, amely végül a valaha volt legnagyobb hazai temetkezésügyi sajtóviharhoz vezetett (a legkevésbé sem polémiáról, inkább egymásra nem reflektáló cikkek hosszú soráról volt szó). A téma, a temetkezéssel kapcsolatos írások általános arányát tekintve, komolyan napirenden volt: a harmincas évek végéig évente több terjedelmes cikk jelent meg a régi budai sírkertekről, döntő többségük jobboldali lapokban. Számos lírai hangú írás a két temető festői környezetét mutatta be. Az első világháborút követő évtizedekben, amikor megkülönböztetett figyelem irányult a két temetőre, különösen szívbemarkolónak tűnhetett az időben nem is olyan távoli, mégis régmúltnak számító, idegenné vált miliő. A Vízivárosi és a Tabáni temető eltűnésével Budapest valóban pótolhatatlan értéket vesztett, ám a két sírkertet a húszas-harmincas években már elvadult bozót lepte, ami ellen — tehát a két temető fenntartásáért — a gyakorlatban senki nem tett semmit, évről évre pusztultak és rongálódtak. Hangsúlyozandó, hogy a temetőket övező közfigyelem egyetlen érdemi produktuma a főváros által kiadott két jegyzék volt.
A fővárosi vezetés közegészségügyi, közbiztonsági és városrendezési szempontokat felvető érveire mindig ugyanazok az ellenérvek érkeztek válaszul: Buda történelmi emlékeit, a neves személyek síremlékeit eredeti helyükön kell megőrizni. A mentalitás módosulása, a tradíciók felértékelődése szembetűnő: négy-öt évtizeddel korábban a Váci úti temető kiürítése még nem sok visszhangot váltott ki a közvéleményből (némi kezdeti idegenkedés után könnyen elfogadták helyette a Kerepesi úti temetőt). Mind a Tabáni, mind a Vízivárosi temető kapcsán felmerült, hogy területét egykor a budai polgárok adták össze a telkeikből, így a fővárosnak nincs joga elvenni. A régi budai polgárcsaládok leszármazottai rendre a Helytartótanács és a város között egykor megkötött szerződésekre hivatkoztak. Hevesen tiltakoztak a felszámolás ellen az egyházak is. A harmincas évek közepén azonban a fő igyekezet már nem a temetők fenn- tartására, hanem a neves sírok megmentésére, az áttemetésre irányult.
A lényegében nem hivatalos közlönyként megjelenő Fővárosi Hírlap 1930-ban még mindkét helyen emlékkertek kialakítását ígérte: „a régi jelleg elpusztítása nélkül veszik kertészeti gondozás alá e területeket, amelyek lényegében már úgyis régóta sétahely gyanánt szolgálnak.”[22]1932-ben a főváros kétszázezer pengő elkülönítését ígérte a Vízivárosi temető parkká, illetve a Tabáni temető rózsaligetté alakításához. Ekkor már javában zajlott a jegyzékekben nem szereplő sírok felszámolása és a tereprendezés. Amit azonban a közvélemény talán valóban az emlékkertek előkészítésének hitt, az csupán a megsemmisítés kezdete volt. A harmincas évek második felében emlékkertekről már szó sem esett, egyedül a Honvédemlék eredeti helyen hagyását tervezték.
A főváros álláspontja szerint a felszabaduló területre az ekkoriban létrejövő új budai kerületeknek volt a legnagyobb szükségük. A Vízivárosi temető helyén kerületi elöljáróság, iskola és vásárcsarnok építését tervezték. A szembenállók azonban elbeszéltek egymás mellett. 1937-ben a Magyarság így emelt szót a kiürítésre ítélt temetőkért: „Feketén és üresen feküsznek feldúlt sírdombjaikkal, széthajigált emlékköveikkel a régi budai temetők. (…) Ábrándos és kevésbé ábrándos szerelmes párok tanyájává züllöttek a kegyeletnek szentelt helyek. (…) A sírok évről-évre pusztultak, az utcagyerekek, kecskék és nyulak közös munkája folytán. (…) A város esztétikája, lelke kívánta volna meg, hogy ez a két ritkaságszámba menő szép régi kert megmaradjon. (…) Úgy látszik nálunk Kemálnál radikálisabb és a yankeeknél üzletemberebb szellemek vezetik az ügyeket.”[23]
A Vízivárosi és a Tabáni temető osztályrésze végül a teljes felszámolás lett; ma már alig akad, aki személyes emlékeket őrizne róluk. A katonai temető kihantolására 1938-ban került sor a honvédség szervezésében, a neves hadtörténész, Aggházy Kamill vezetésével. Az arra érdemesnek ítélt „holt katonatisztek” a Németvölgyi temetőbe, az értékesebb sírleletek a Hadtörténeti Múzeumba kerültek. A polgári temetőkből nagyrészt a két jegyzékben szereplő sírokat helyezték át, a főváros közegészségügyi osztályának szervezésében. A tabáni honvédsírok és az ígéretek ellenére mégis költözni kényszerülő Honvédemlék 1939-ben került a budai dísztemetőbe. Korábban olyan tervek is felmerültek, hogy az 1849-ben elesett honvédeket egy önálló mauzóleumban kellene eltemetni valahol Budán. A javasolt helyszínek közt szerepelt a Nádor-kaszárnya, a volt Palota tér — mint az egykori ostrom egyik fontos helyszíne — és a Halászbástya. Már ekkor felvetődött az is, hogy a budai honvédsírok Pesten, a Kossuth-mauzóleum körül lennének a legjobb helyen (végül, néhány évtizedes kitérőt követően, ez utóbbi elképzelés valósult meg).
1939 végére befejeződött a kiürítés, illetve a neves halottak szervezett áttemetése. A két eltűnt temető helyét felásták, minden további földi maradványt kihantoltak, s áttemették egy közös sírhelyre, a Rákoskeresztúri temetőbe. A Tabáni és a Vízivárosi temető felszámolásával párhuza- mosan alakult a Németvölgyi sírkert dísztemetővé: a 14/1. számú parcellában kaptak helyet a neves polgári személyiségek, a 14/3-ban a Hadtörténeti Múzeum által kijelölt császári katonasírok — köztük a budai várparancsnokok és a szabadságharc idején elesett osztrák tisztek —, a 14/4-ben pedig a három temetőből válogatott 1848-as honvédsírok. A három parcella találkozásánál, körönd közepén állt a Honvédemlék, a császári és a honvédsírokat elválasztó kisebb köröndön pedig báró Alvin- czy József sírja (a díszparcellák kiépítése 1941-re fejeződött be). Hangsúlyozandó, hogy — mind ekkor, mind néhány évtizeddel később — tényleges áttemetésekről, s nem csupán síremlékek átviteléről volt szó. A kivételt a Németvölgyi temető déli falánál lapidáriumként kiállított régi sírkövek jelentették, utóbbiak megmaradt képviselői később nem a Kerepesi úti temetőbe, hanem a Kiscelli Múzeumba kerültek. Mindez együtt a 20. századi magyar temetkezéstörténet egyik legjelentősebb, a körülményekhez képest nagyvonalú pantheoni- zációs folyamatát jelentette.
A negyvenes évek elején került a Németvölgyi temetőbe több, 1894 után elhunyt és eredetileg a Farkasréti temetőben nyugvó 48-as honvéd sírja is, köztük Mikár Zsigmond főhadnagyé, a Honvéd Schematismus összeállítójáé (később ezek az emlékek is a Kerepesi úti temetőbe kerültek). Ez a jelenség egyértelműen Farkasrét akkori alacsonyabb presztízsét tükrözte, ám a képet némileg árnyalja, hogy más volt honvédeket a régi budai temetőkből vagy akár Pestről éppen Farkasrétre temettek át ezekben az években. A Németvölgyi temetőben, a Honvédemlék körül az egykorú leírások szerint a szabadságharc 95 ismert nevű elesettje és veteránja nyugodott.
Az áthelyezettek mellett röviden meg kell említeni a Németvölgyi temető eredeti neves sírjait is. Itt temették el például Budenz József nyelvtudóst, Hunfalvy János geográfust, Varásdy Lipót budai főmérnököt, Markovits Iván gyorsírót vagy Reményi Antal írót. A sírkert egyik legszebb emléke a Krecsányi család sírboltja volt: itt nyugodott Krecsányi Ignác, a budai magyar színjátszás megalapítója, és Krecsányi Kálmán helyettes rendőrfőkapitány, a tudományos kriminológia egyik úttörője. Az összképet meghatározó módon befolyásolták Schmidt Gyula alkotásai: kőfaragóműhelye hasonló szerepet játszott a Németvölgyi temető kialakulásánál, mint a Kerepesi úti temetőben a Gerenday-féle vállalkozás.[24] Művei közül kiemelendő a báró Schwartzer család sírboltja: különleges, monumentális architektúra, középen fehér márvány Pietà-szoborral. Schwartzer Ferenc és báró Schwartzer Ottó, a tudományos elmegyógyászat és az igazságügyi elmekórtan hazai úttörői, akárcsak a többi említett személy, ma már a Kerepesi úti temetőben nyugszanak, a sírboltból azonban még töredékek sem maradtak.
Buda utolsó belvárosi temetője, ez a rövid idő alatt kiépült, egységes képet nyújtó kis ékszerdoboz csupán három évtizeddel tovább maradhatott fenn, mint az a két sírkert, amelyek örököseként megnyílt. 1944–45-ben, a bombázások és az ostrom következtében valóságos romhalmazzá változott, ekkor semmisült meg számos, a felszámolástól megmentett régi budai síremlék is. Az ostrom után részben ide, részben Farkasrétre temették a budai oldal közterein összegyűjtött halottakat.
A még megmenthető régi emlékeket a hatvanas évek elejére restaurálták vagy kiegészítették; ez azonban már felkészülés volt az újabb költöztetésre. 1963-ban, nehezen indokolható határozatot követően, sor került a magyar temetkezéstörténet egyik legsötétebb fejezetére, a Németvölgyi temető felszámolására. A hivatalos szervek részéről — a felszámolást névleg a XII. kerületi tanács kezdeményezte — ekkor már nyomokban sem volt tapasztalható az a gondoskodás és értékőrző szándék, mint egykor a Vízivárosi és a Tabáni temető ügyében. A régi budai síremlékek számára a Németvölgyi temető rövid stációnak bizonyult: a honvédsírok — és néhány, tévedés folytán közéjük keveredett császári tiszti emlék — a Kerepesi úti temetőbe, a Kossuth-mauzóleum mellé kerültek, a Budapesti Történeti Múzeum által kijelölt katonai és polgári emlékek ugyanott egy másik, az árkádsorok közelében kialakított parcellába. A családi sírboltok egy részét Farkasrétre telepítették, a lapidárium néhány köve pedig a Kiscelli Múzeumba került, akárcsak a Petrich-síremlék, amely nem bizonyult méltónak a Kerepesi úti temetőbe való áthelyezésre. A temetőt parkká alakították, az át nem helyezett hamvakat — ellentétben a két régi temetőnél követett gyakorlattal — a földben hagyták. A sírkert gesztenyesora mellett — innen a Gesztenyés-kert elnevezés — egyetlen mementó emlékeztet a Németvölgyi temetőre: a Honvédemlék, amely ugyanott áll, ahol 1939-ben helyet kapott.
A sírkert megszüntetése után felmerült, hogy templom épüljön a helyén, de végül győzött a konferenciaközpont és a szálloda ideája. Utóbbiban a legenda szerint nem ritka a kísértetjárás.


4.
A régi budai sírkertek tehermentesítésére kijelölt Farkasréti köztemető hivatalosan 1894. április 1-jén nyílt meg. Ez a nap mérföldkő a magyar temetkezéstörténetben, ám korántsem a budai aktus miatt; e napon zajlott odaát, Pesten a valaha volt legnagyobb szabású magyarországi gyászszertartás, Kossuth Lajosé.[25] 1894. március 15-én a Farkasréti temető közelgő megnyitása és a Németvölgyi temető dísztemetővé nyilvánítása még hírértékkel bírt, ám 20-ától kezdve már senkit sem érdekelt (ha a hivatalos megnyitáskor figyelmet akartak terelni a sírkertre, akkor az egész procedúrát el kellett volna halasztani).
A temető nevét a területről, a Széchenyi-hegy délkeleti lejtőjéről kapta, maga a „Farkasrét” szó pedig a Honderű lapjain Döbrentei Gábor által kezdeményezett dűlőkeresztelő, a reformkor egyik fontos budai eseménye révén született meg. Mint köztudott, Döbrentei 1844-ben magyar elnevezéseket ajánlott 56 budai német hegy-, völgy- és dűlőnév helyett — oklevelekben talált régi neveket, tükörfordításokat, illetve saját kreációit —, és az indítványt Buda elöljárói 1847 júniusában hiva- talosan el is fogadták. Farkasrét eredeti neve Wolfswiese volt: tehát, mint a legtöbb esetben, itt is tükörfordításról van szó. Arra nézve, hogy a területnek mi köze a farkasokhoz, homlokegyenest eltérő nézetek láttak már napvilágot.
Buda az 1890-es évek elején hasonló temetkezésügyi gondokkal küzdött, mint ma, persze kisebb léptékben: a régi, védettségre szoruló temetőkben már minden talpalatnyi helyet kihasználtak, és sürgős szükséggé vált egy új, az addigiaknál nagyobb köztemető megnyitása. Ekkor is szóba jött, s a 19–20. század fordulója óta újra és újra felmerül, hogy a végső megoldást jelentő budai temetkezési helyet a Kamaraerdőn kellene létrehozni.
A helyzet valóban súlyos volt, 1892–93-ban a szegényebb budai elhunytakat már a Rákoskeresztúri temetőbe kellett átvinni. A Farkasréti temető megnyitása mégis elsősorban tiltakozást váltott ki, főként a hatalmas, gyönyörű fekvésű Buda-hegyvidéki telek temetkezésre való felhasználása, illetve a budai gyógyforrások vélt elfertőződése miatt. „A nagy városok emelkedésének egyik szomorú tüneménye a temetők szaporodása. A véges ember órái, napjai, esztendei és ideje meg van számlálva. Csak vándorok vagyunk itt a mennyien és meddig valánk azok azt földi porhüvelyünk szomorú emléktelepei tanúsítják” — merengett el 1894-ben a Buda és Vidéke újságírója, majd alább szigorúan megjegyezte: „Székes fővárosunk temetői elhelyezését nem mondhatjuk szerencsésnek. Elzár- ja a legtöbb egy-egy városrész emelkedését. A németvölgyi temető — nyugodjanak békében csendes lakói — nagy akadály a városrész terjeszkedése előtt. (…) Felmerült megint az a régi aggodalom, hogy az új [a Farkasréti] temető talajából a víz csak úgy fenyegeti a keserű- és sós-forrásokat, mint a németvölgyi temető megnyílásakor véleményeztetett. Nem szabad ezt kocz- káztatni, nehogy a forrás-tulajdonosok és a közegészség kárára ez a hír messze szárnyaljon.”[26]
A Buda és Vidéke ugyanitt közölte a fővárosi törvényhatóság előző évi, 1206. számú határozatát, amely a régi temetőket felváltó Farkasréti köztemető hivatalos díjszabását tartalmazta (eszerint például egy első soros díszsírhely 50 Ft-ba került). A határozat egyik passzusa egyértelműen jelzi, hogy itt nem dísztemetőt alapítottak a haza és a város nagyjai, hanem köztemetőt a névtelen tömeg, a kispolgárság és a szegények számára: eszerint ingyenes sírhely csak teljesen vagyontalanul elhunytak részére adományozható. Az 1868. évi LIII. tc. értelmében az egyes keresztény felekezeteknek közösen kellett használniuk Farkasrétet, melynek köztemetői jellegét az említett díszsírhelyek megléte sem vonja kétségbe, hiszen ilyenek minden jelentősebb urbánus temetőben előfordulnak. A határozat tájékoztatott arról is, hogy 1894. április 1-jétől „a német-völgyi, tabán-krisztinavá- rosi és vízivárosi temetők dísztemetőknek tekintetnek és ilyenekül tartatnak fenn — a tabán-krisztinavárosi és a vízivárosi temetők már csak egy későbben meghatározandó időpontig.” A Németvölgyi temetőben ennek megfelelően a sírhelyek kétszer annyiba kerültek, mint Farkasréten, mely történetének első periódusában éppen kedvező díjszabásával tűnt ki a fővárosi temetkezőhelyek közül (később, ahogyan budai, majd budapesti elittemetővé vált, úgy nőttek az árak).
A fenti határozat szerint „egyszersmind azonban fenntartatik azon korábbi határozat, mely szerint Pestről a Duna jobbparti temetőkbe temetni meg nem engedtetik, kivéve, midőn sírboltba temetés avagy korábban szerzett és fenntartott jogosultság esete forog fenn.” Farkasrét a 20. század közepéig őrizte fővárosi határozatban védett lokális jellegét: Buda temetője volt, ahová pesti lakosok csak előre megváltott sírhely vagy családi sírbolt megléte esetén temetkezhettek (ellenkező esetben az elhunyt kívánsága, végrendelete sem számított).
A Farkasréti temető eredetileg a mai Németvölgyi és Érdi út, Denevér és Bürök utca, valamint Tornalja lépcső által közrezárt területen jött létre. Térszerkezetének fő jellemzője — hasonlóan a Házsongárdi és a Vízivárosi temetőhöz —, hogy a területi egységek kijelölését a dombok és a köztük húzódó árkok, vízmosások határozták meg. A farkasréti parcellabeosztás e szempontból merőben eltér a pesti temetők geometrikus rendjétől. A megnyitáskori úthálózat lényegében megegyezik a maival, ám a parcellabeosztás és a helyszámozás gyökeresen eltérő: ezt alapvető tényként kell figyelembe venni a régi főkönyvek használatánál. A sírkert területe eredetileg 59 hold volt, ebből a főváros még 1894-ben átengedett 5 holdat a budai zsidó hitközségnek. Így jött létre a mai Alsó és Felső temető közé ékelődő Farkasréti izraelita temető — Frommer Rudolf és Ferenczi Sándor, Erdély Miklós és Hanák Péter nyugvóhelye —, amelynek főbejárata az Érdi útról nyílik.[27]
1894-ben a főváros megvásárolta a sírkert melletti Frohmann-villát, melyet a személyzet részére alakíttattak át. A meredek hegyoldalon megközelíthető temető sikeres működtetése szempontjából létfontosságú villamosvonal 1902-ben épült ki. A két világháború között már egyértelműen ide összpontosult a budai lakosok temetkezése: 1927-ben például a Németvölgyi temetőben 9, míg Farkasréten 1551 temetésre került sor.
1903-ban nyílt meg Budapest két legfontosabb 20. századi katonatemetője: a Rákoskeresztúri, valamint az új budai sírkert délkeleti sarkában a Farkasréti katonai temető. Felügyeletüket a főváros, a tulajdonjog megtartása mellett, a városparancs- nokságnak engedte át. Farkasréten jött tehát létre a Vízivárosi katonai temető utóda — s a régi temető sorsa ezzel gyakorlatilag meg is pecsételődött (néhány emléke később az új sírkertbe került). A Farkasréti katonai temetőt ma már „régiként”, „volt katonatemetőként” emlegetik, egységes képet a hatvanas évek óta nem nyújt, de eredeti jellegét máig megőrizte, s napjainkban újra a honvédség rendelkezik felet- te. Korábban azonban sokáig a köztemető részeként működött, így számos régi katonasírt felszámoltak. Az utolsó fennmaradt Monarchia-kori fővárosi katonatemető leglátványosabb alkotása, valóságos jelképe az 1909-ben meghalt lovag Gammel Ferenc altábornagy síremléke, amelyen bronz katonaalak, Istók János alkotása őrködik az itt eltemetett több száz magas rangú tiszt nyugalma felett. Maga Gammel is jelkép lehetne, a békeidők hadseregéé: 91 évet élt, és ez a hosszú katonaélet éppen Európa viszonylag konfliktusmentes korszakára, a koalíciós háborúk és az első világháború közé esett.[28]
A köztemető bővítését 1915-ben hagyta jóvá a Belügyminisztérium, de a Felső temető kialakítása 1920-ig húzódott (az új temetőrészre vonatkozó első biztos temetési adatok 1921-ből származnak). A Felső temető a Hóvirág és a Denevér utca közötti területen, az egykori Sóskuti utca helyén nyílt meg (gyakran Hóvirág utcai temetőként is emlegetik). Így kialakult, s az egykorú híradások szerint 1925-re meg is telt a Farkasréti temető mai, 42 hektáros területe, mely tovább nem bővíthető, s gyakorlatilag a húszas-harmincas évek óta állandó helyhiánnyal küzd. Zsúfoltsága szembetűnő: újabb és újabb ösvények tűnnek el, a parcellák utolsó szabad négyzetméterein is sírok vagy kolumbáriumok létesülnek, és új helyek kijelölésére csak a lejárt sírok felszámolása révén van lehetőség (Farkasrét e tekintetben is a Házsongárdi temetőre emlékeztet).
A Farkasréti temető kibővítése miatt újra akadtak tiltakozók. A már 1914-ben tervbe vett területnövelés kapcsán hevesen támadta a főváros vezetését, többek között, az első hazai bulvárlap, az Esti Ujság. A budai lakosság felháborodását tolmácsolni kívánó cikk a teljes temető mielőbbi megszüntetését követelte, mivel a talaj nem alkalmas temetkezésre és a sírkert akadályozza a városrész fejlődését.[29] Némely újságíró már ekkoriban is javíthatatlan volt: „A mi városházi bölcseink fel akarják vinni a temetőt a hegyoldalba, hogy az jó messzire ellátsszék. (…) Makacsul és konokul ragaszkodnak ahhoz, hogy azt az elragadó kilátást, melyet erről a hegyoldalról a szelíd Sas-hegy meg a regényes Csillebérc nyújt — a sírkeresztek élvezzék. (…) Vajjon kiért, miért kell okvetlenül köves hegycsúcsokon nyugodniok ezentúl a budai halottaknak? (…) Ahelyett, hogy a temetőt elhelyeznék a budafoki vagy a budaörsi határba, méregdrága pénzért hegyolda- lakat vesznek, gyümölcsösöket irtanak, villákat rombolnak s könnyelműen tönkre teszik a budai hegyvidék egyik legszebb részét!” Ugyanezek a szlogenek tértek vissza a későbbi tiltakozó írásokban is — halottakat telepítettek oda, ahová élőket kellett volna, a panorámát a sírásóknak adták, az egész temetőt meg kellene szüntetni —, jellemzően a konzervatív lapokban.
A Farkasréttel kapcsolatos legelterjedtebb legenda a talajvízre, illetve a talaj titokzatos mozgására vonatkozik, melynek révén állítólag el-eltűnnek a koporsók. A jobboldali Magyarság 1924-ben egy sor cikket szentelt a témának, mindössze egyetlen, a sírhant alól földcsuszamlás következtében elmozdult, s exhumáláskor nem talált koporsó miatt. Az esetet Papp Jenő publicista általános jelenségként, a koporsók tömeges vándorlásaként mutatta be: „Elképzelni is borzalmas, hogy ezek az örök nyugalomnak átadott megboldogultak hogy torlódtak össze egy-egy keményebb alakulatú földréteg előtt. (…) A halottaknak ez az erőszakos vándorlása méltán döbbentette meg még annakidején a főváros liberális vezetőit, de eltitkolták és semmit sem tettek ellene. Természetesen az lett volna az egyedüli intézkedés, hogy beszüntetik a farkasréti temetkezést.” A cikket egy érdekes fejtegetés zárta a liberális telekspekulációkról.[30]
Papp Jenő Farkasrét-ellenes kirohanása a lap másnapi számában folytatódott: „Öreg sírásók állítása szerint a farkasréti temetőben ritka az a sír, amelyikben fel ne törne a talajvíz.” Az előző naphoz képest új fejlemény, hogy már nemcsak a halottak mozdulhatnak el a sírok alól, hanem a sírhant is a halottak fölül, attól függően, hogy hol nedvesebb a talaj. „A koporsót a földdel együtt felkapja a víz és vígan vitorlázik vele szebb vidékek felé” — írta szerzőnk annak kapcsán, hogy a Haggenmacher- és a Dréhr-sírboltba bejutott a víz, így szivattyúzást kellett rendelni. Papp Jenő újfent a temető bezárását követelte, s helyette az Óbudai temető használatát ajánlotta a budaiaknak.[31] A lap közölte a főváros előző napi cikkel kapcsolatos velős állásfoglalását is: Farkasrét a legszínvonalasabban kiépített és parkosított fővárosi temető, melynek nemhogy a bezárását, de további bővítését tervezik.
Szintén a Magyarság-ban jelent meg Schafarzik Ferencnek, a hidrogeológia és a földrengéstan hazai úttörőjének szakvéleménye, ami, tekintettel a közérdekű ügyre, helyreigazította a „rettenetes tévedéseket és rémlátásokat”. Farkasréten csak kisebb talajmozgások figyelhetők meg, írta Scha- farzik, áradások nincsenek, csak időszakos szivárgás, a féltett keserűvízforrások pedig a Sas-hegyi vízválasztó ellentétes oldalán találhatók. Mindemellett a professzor sze- rint ekkoriban Budapesten még nem találtak olyan területet, mely geológiailag min- den tekintetben megfelelt volna temetőnek.[32]
A Farkasréti temető kiépülésének első jelentősebb mozzanata az Érdi út felőli fülkés és árkádos falsírboltok létrejötte volt. Előzményét egy 1897-es közgyűlési határozat jelentette, melynek értelmében a Farkasréti és a Rákoskeresztúri temetőben a technikai korszerűséget színvonalas parkosítással és minél több egyedi síremlék felállításával kellett ötvözni (javaslat történt a frekventáltabb helyeken létesülő síremlékeket véleményező bizottság létrehozására is). A fővárosi mérnöki hivatal építé- szei, Krátky János és Hegedűs Ármin e határozat nyomán kaptak utasítást 1899- ben egy korszerű, elsősorban észak-itáliai példákat követő farkasréti sírboltrendszer tervezésére, 48 nagyobb és 72 kisebb sírbolttal. A kivitelezésre 1900-ban került sor, és az első pozitív tapasztalatok után a főváros a Rákoskeresztúri temetőben is építtetett két hasonló sírbolt-együttest.
Az Érdi út felőli sírboltok fő újszerűsé- gét elrendezésük jelentette: a több szintben, fülkés rendszerben kiépült sírboltokat a komplexum belsejében folyosóval kötötték össze. Az egyes fülkék egymástól és a felszíntől elszigeteltek, így jóval gazdaságosabb helykihasználásra nyílik lehető- ség, és ez a megoldás összehasonlíthatatlanul higiénikusabb, mint a hagyományos, egy légterű sírboltok használata. A koporsó lesüllyesztését és a folyosón való mozgatását egy Freissler Antal tervezte egyedi szerkezet végezte. A folyosó levegőzését szellőzőrendszer biztosította, a fülkék befalazott nyílása fölé pedig, altemplomok- ban és családi mauzóleumokban megszokott módon, emléktáblák kerültek (közülük ma már egy sincs a helyén). Az európai színvonalú tervet sajnálatosan hanyagul kivitelezték, így a sírboltok már a húszas években rossz állapotban voltak.[33] 1927- ben a falsírboltok folytatásaként árkádos sírboltok létesültek és a falban közel kétezer csontfülkét is kialakítottak. A létesítmény a háborúban súlyos károkat szenvedett, később elhanyagolták, ma már lezárva és életveszélyessé nyilvánítva vegetál; az elhagyott, pusztuló folyosó és az ötvenes évek végén kialakított föld alatti kolumbárium kísérteties látványt nyújt.
Az eredeti tervek arról szóltak, hogy ha beválik az új temetkezési forma, akkor több falszakasznál is épül majd hasonló sírboltrendszer. A felmerült problémák miatt ebből semmi sem lett, újabb reprezentatív falsírboltok az 1990-es évekig nem létesültek Farkasréten. Ma az Érdi út felőli falnál találjuk a temető legrégebbi, nagyrészt eredeti állapotban fennmaradt részét. Mivel egykor a sírboltrendszer feletti falszakaszon lehetőség nyílt reprezentatív síremlékek állítására, itt maradtak fenn a legkorábbi eredeti farkasréti műalkotások is. A fal- sírboltok mellett a főbejárat környékén és a főutak alsó szakaszán létesült parcellák számítottak rangosabbnak.
Már a megnyitást követő években felmerült, hogy a temetőben kápolnának, ravatalozónak és halottasháznak kell épülnie. Az első, soha meg nem valósult terveket szintén Hegedűs Ármin készítette el 1899-ben. A főbejárattal szemben lévő kisebb dombra árkádos sírboltokat tervezett, amelyek ezekben az évtizedekben, a latin temetők hatására, egész Közép-Európában elterjedtek (legjelentősebb hazai példájuk a Kerepesi úti temetőben található). Farkasréten azonban sokáig nem épült más, csak egy ideiglenes ravatalozó.
A bejárati tér egységes kialakítására és megfelelő épületegyüttes átadására a régi budai temetők eltűnését megelőző évben, 1938-ban került sor, az Eucharisztikus Kongresszus ünnepségsorozatának keretében. Farkasréten temetőtemplom, ravatalozó és harangtorony épült Módos Ferenc és Krassói Virgil tervei szerint, Kapuváry Gusztáv kivitelezésében. Maga a ravatalozó öt helyiséggel rendelkezett, melyből a középső három összenyitható volt az ünnepélyes, reprezentatív temetésekre. A ravatalozó előtti teret U alakban árkádos sírboltokkal övezték. Ekkor létesült a főkapu, a körülötte álló, üzletnek szánt épületek, valamint a temető szimbolikus ábrákkal díszített vaskerítése is.
A Farkasréti temető kis temploma a két világháború közötti fővárosi egyházi építészet egyik kiemelkedő példája, a funerális művészetben pedig a korszak talán legjelentősebb alkotása volt. A Tér és Forma című szaklap a szellemes alaprajzi megoldást és a nagy szintkülönbség ötletes kihasználását emelte ki, továbbá az anyagiak ügyes előteremtését: a főváros ugyanis „közel ötszáz halott részére biztosítva kriptát, az ezeknek eladásából befolyó összeg előlegezéséből megépítette a temető új templomát”, amelynek elrendezése „lehetővé teszi ennek a temetőtől független használatát is és a megkívánt kegyhelyszerű kálvária létesítését ünnepélyes körmenetek céljára.”[34]
A bejárati együttes néhány évvel később, a bombázások és az ostrom során nagyrészt elpusztult, kiégett. A templom romjain később kolumbáriumok épültek, melyek a megmaradt altemplomi sírboltokat fogják közre; az urnafalak vonala pontosan jelzi az egykori templom tömbjét és alaprajzát (2002-ben az egész komplexumot felújították). Az egykori harangtornyot 1958-ra munkásmozgalmi urnaházzá alakították át, párhuzamosan a Kerepesi úti munkásmozgalmi pantheon kiépülésével (de ma is eredeti helyén található a torony vaskapuja, amelyen a Halotti beszéd első szavai olvashatók). A templom pótlására 1977-ben adták át a Szabó István tervezte farkasréti Mindenszentek-plébániatemplomot, a sírkert főbejáratával szemben.
A ravatalozó átalakítását Makovecz Imre tervezte 1975–77-ben, puszta átalakításnál azonban jóval többre került sor. Farkasréten valósult meg az organikus építészet egyik legjelentősebb 1990 előtti produktuma, egyúttal pedig a ravatalozók egyedülálló hazai példája jött létre. Makovecz alkotása, a speciális épülettípus jellegéből adódó- an, befelé reprezentál, a fő hangsúly a középső ravatalozóhelyiség belső kialakítására esett. A biomorf, sőt antropomorf, barlangszerű tér meghatározó része a fabor- dázat, mely egyértelműen emberi mellkast idéz fel. A bordák a mennyezeten egy gerincoszlopra emlékeztető középső részbe torkollnak, a koporsóhely pedig a szimbolikus test szívéhez került. A belső tér a feltámadó Krisztus, valamint egyik legfontosabb ószövetségi prefigurációja, Jónás tör- ténetét is felidézheti. A kapura kívül angyalszárny-motívumok kerültek, a csónakorrú fejfákra emlékeztető ülőhelyeket, valamint a koporsóhely mögé illő, mozgat- ható keresztet és életfát Mezei Gábor tervezte (utóbbiak a ravatalozó mindennapos használata során rövidesen tönkrementek). A ravatalozó eredetileg öt, az 1991-es átalakítás óta három helyiséggel működik.
A Farkasréti temető főbejáratával szemben 1913-ban avatták fel az első közös kegyeleti helyet, Horvay János Jó Pásztor- szobrát, amely az ostromban semmisült meg a templommal együtt. Helyén 1989 óta Mészáros Mihály közismert Főnixe áll: az újjászületés, a feltámadás és az idő mitikus megtestesítője. Az eredeti alkotás, a hazai funerális művészetben szinte gyökértelen, de nagyszerűen kiválasztott, egyszerre pogány és keresztény központi szimbólum eszmei értékét azóta csökkentette a többszöri reprodukció: napjainkra a Rákoskeresztúri és az Óbudai temető is kapott Mészáros-féle főnixszobrot.


5.
A Farkasréti temető régi, 1952 előtti sírjai két, egyértelműen elkülönítendő csoportba tartoznak: vannak köztük egyrészt eredeti emlékek, másrészt a régi budai temetők valamelyikéből, a Kerepesi úti teme- tőből vagy ritkábban egyéb helyekről ide került sírok. Farkasrét, mint a bevezetőben már szóba került, hosszú ideje befogadó temetőként működik, s ma meglévő legré- gebbi emlékei kivétel nélkül máshonnan származnak. Mielőtt áttérnénk a primer farkasréti emlékek részletesebb bemutatására, érdemes röviden áttekinteni a más temetőkből származó sírokat is.
Egykor a Vízivárosi temetőben állt, 1914 óta az Érdi úti fal mellett található az egyik legértékesebb régi farkasréti síremlék, a Rupp család Schmidt Gyula műhelyében készült sírboltja. A család legnevesebb tagja az 1879-ben elhunyt numizmatikus és levéltáros, a főváros történeti topográfiai szakirodalmának megalapozója, Rupp Jakab volt. Síremlékük jellegzetes műhelytermék: távolról sem sablonmunka, ugyanakkor a szó szoros értelmében egyedi alko- tásnak sem nevezhető, egykor feltehetően több hasonló is készülhetett. Utóbbiak egyike, Burger Pál osztálytanácsos sírja ma a Felső temetőben áll, és szintén a Vízivárosi temetőből származik.
Több, egykor a Vízivárosi polgári temetőben nyugvó neves személyiség maradványait csontfülkék rejtik Farkasréten: megemlítendő közülük az 1880-ban meghalt Mina János állatorvos, valamint az 1899-ben elhunyt és már 1930-ban fülkébe került Gulden Gyula, a Ganz-gyár volt igazgatója és turbinagyártó részlegének megteremtője. A Vízivárosi katonatemetőből többeket temettek át a farkasréti utódtemetőbe, például az 1874-ben meghalt Elias Hoogh kapitányt vagy a két évvel később elhunyt Kriegs-Au György őrnagyot. A kevés vízivárosi 48-as honvédsírból ma Farkasréten található Gönczy Leó ezredes, 1848-as hadnagy sírköve. A Vízivárosi katonatemetőből az új sírkert polgári részére került a báró Csollich család sírboltja, valamint Farkasrét egyik kuriózuma: az 1849-ben, a kápolnai csatában elesett báró Üchtritz Frigyes Ágost császári vérteskapitány egykorú síremléke.
A Tabánból a húszas évek első felében megkezdődő családi áttemetések révén egész sírboltok kerültek Farkasrétre, nem egyszer az új temető legreprezentatívabb részeire: például utak találkozásához, mint a Petz vagy a Falk család síremléke. A Tabáni temetőből Farkasrétre temették át a már említett Bauhofer János Györgyöt és Lenhossék Mihály Ignácot; előbbi egyszerű obeliszkje a Bürök utcai fal közelében áll, az 1840-ben meghalt országos főorvos és tudományegyetemi rektor sírköve azonban napjainkra már a múlté.
A tabáni szerb közösség neves halottainak egy részét 1930-ban közös sírkő alatt temették el Farkasréten; ez ma is megtalálható a 31. számú parcellában, ahol a legtöbb ortodox keresztény emlék összpontosul. A Tabáni temetőből ide kerültek az 1865-ben meghalt Sztankovics Kornél zeneszerző és népdalgyűjtő hamvai is, a szerb műzene egyik megteremtőjét azonban 1940-ben ünnepélyesen Belgrádba temették át.
A Tabáni temetőből Farkasrétre került sírok legfontosabb csoportja az Érdi út felőli árkádsor falában található, jelentőségükhöz képest kirívóan méltatlan, pusztuló környezetben. A 1927-ben kialakított csontfülkék 704-es jelű szakaszába mintegy ötven személy földi maradványait helyezték át a harmincas évek második felében. A legkiemelkedőbb köztük kétségtelenül Fusz János, aki így nemcsak a Tabáni, de a Farkasréti temetőben is a legrégebben elhunyt neves halottnak számít (1819). Utóbbi „rang” jelképességét mi sem bizonyítja jobban, mint a nagy zeneszerző hamvainak elfeledett holléte és a degradáló körülmények (a csonto- kat egy viszonylag kis dobozba zsúfolva helyezték el a fülkékben). Ugyanitt találha- tók számos további, egykor a Tabánban nyugvó jeles személy hamvai is: köztük van Franz Mohr nádori levéltárnok (1835), Máté Zsigmond Sándor katolikus egyházjogász (1853), Henfner János jogászprofesszor, az első magyar nyelvű római jogi tankönyv szerzője (1856) és Perleberg Gusztáv vízépítő mérnök (1885).
A csontfülkékbe került a Tabáni temető kevés családi sírkertjének egyikéből a Ráth család hét tagja, köztük Ráth Péter gyógyszerész, országgyűlési képviselő (1873). Ide temették át Csanády István országgyűlési gyorsírót (1867), akinek a gyorsírási ügyek kormánybiztosa 1931-ben még farkasréti díszsírhelyet járt ki, mely végül csontfülkére módosult, Csanády korabeli, Gabelsberger-Markovits-féle gyorsírási jelekkel vésett sírköve pedig a Parlamentbe került. Az egyik fülke Kelmenfy László író csontjait őrzi (1851), akinek egykori tabáni síremléke, pontosabban felirata — „Élek Látok Ihletek” — párhuzamba állítható számos más, 19. századi gnómikus sírfelirattal, például Herderével Weimarban („Licht Liebe Leben”), vagy Stendhaléval Párizsban („Visse Scrisse Amò”). Farkasréten ma is megtalálható egy hasonló, korabeli példa, az 1888-ban elhunyt Vincze Antal országos biztos sírfelirata („Istentől Istennel Istenhez”).
Ugyanezekbe a csontfülkékbe helyezték át, de nem a Tabáni, hanem a Vízivárosi temetőből Hieronymi Ottó Ferenc 1848-as hadmérnököt, az első, még lóvontatású magyarországi vasútvonal tervezőjét és megépítőjét, s néhány további személyt, köztük az eredeti, Dunaiszky-féle síremléke kapcsán fentebb már szóba került Rosina Pistorit.
Ami a Németvölgyi temetőt illeti, fennállásának szinte teljes időtartama alatt találhatunk példákat Farkasrétre való áttemetésekre, a legtöbbet természetesen a felszámolás idejéből. A Németvölgyi temetőből Farkasrétre eleinte inkább egyéni, családi kezdeményezésre kerültek az elhunytak (szemben a régi budai sírok két, felsőbb helyről szervezett költöztetésével). A korai áthelyezések egyike az 1892-ben elhunyt Keleti Károlyé volt: az Országos Statisztikai Hivatal első igazgatóját, a tudományos statisztika hazai megalapítóját felesége halálakor, 1919-ben temették át Farkasrétre; viszont húsz évvel később apja, Klette Károly, József nádor egykori udvari festője a Vízivárosi temetőből nem Farkasrétre, hanem éppen a Németvölgyi temetőbe került.
A Németvölgyről Farkasrétre történő áthelyezések közül főként a második világháború előttiek figyelemre méltóak, hiszen ekkor még egyértelműen az előbbi sírkert számított magasabb rangúnak. 1922 és 1940 között temették át például ifj. Koch Henrik építészt, Térfy Gyula jogtudóst vagy Gervay Mihályt, a posta első országos főigazgatóját. Ebben a periódusban került Németvölgyről Farkasrétre két akadémikus sírja, Lutter Nándor Ferdinándé és Barna Ignácé; utóbb Farkasréten mindkettőt felszámolták. A 48-as honvédsírok közt is akadtak olyanok, amelyek ezt az utat járták be, például Rehák Ede századosé — 1961-ben, két évvel a budai honvédsírok pesti díszparcellájának kialakítása előtt.
A régi budai temetők felszámolása a harmincas évekre, a nagy fővárosi temetőrendezések következő szakasza a hatvanas évekre esett. Utóbbi fókuszában a megkülönböztetett státusú Kerepesi úti temető állt: ide helyezték át a felszámolásra kerülő Németvölgyi temető neves emlékeinek egy részét, ám eközben megkezdődött a pesti sírkert részleges, sok kárt okozó kiürítése is. A Kerepesi úti temetőből át kellett helyezni mindazokat a sírokat, amelyek a „dísztemetővé” való kiépítés előkészítésekor nem kerültek be a fenntartásra javasolt sírok közé. A kierőszakolt metamorfózis során a Kerepesi úti temető nagyrészt elvesztette eredeti képét: jelenlegi, részben parkszerű kiépítése tagadhatatlanul attraktív, ám jó néhány neves, fenntartásra méltó sírt száműztek innen, illetve áthelyezés hiányában jeltelenné tettek. Sok áttemettetés, elébe menvén az eseményeknek, önkéntesen zajlott, másokra a munkásmozgalmi mauzóleum felépítése miatt került sor. A legtöbb újratemetés helyszíne, a Rákoskeresztúri temető mellett, Farkasrét lett.[35]
A fenti okok valamelyike miatt került a 20. század második felében a Kerepesi úti temetőből Farkasrétre Kernstok Károly, Tormay Cécile vagy Palóczy Antal nyugvóhelye. A kényszerűen áttemetettek között több akadémikus is volt: Pólya Jakab közgazdász, Klug Nándor orvos, Pálfy Móric geológus, Baros Gyula irodalomtörténész, valamint két állatorvos, Tormay Béla és Tangl Ferenc. Nem fért be az akkori Nemzeti Sírkert-koncepcióba Epperlein Oszkár fegyvergyári igazgató, Csathóné Aczél Ilona színésznő vagy Sztojanovits Jenő, a Bazilika első karnagya, de Mauthner Ödön, a magtermesztés és magnemesítés hazai úttörője sem. Farkasrét fogadta be technikatörténetünk egy sor neves személyiségét, köztük Söpkéz Sándort, Réz Gézát, Zorkóczy Samut. A számos nevezetes taggal büszkélkedő Jendrassik család három tagja is ide került a Kerepesi úti temetőből (Alfréd építész, Aladár kémikus, valamint Kornél gépészmérnök). Heller Ágost akadémiai főkönyvtárnok obeliszkje Németvölgyről került előbb a pesti sírkertbe, majd onnan Farkasrétre. Az áttemetettek közt volt, aki később visszakerült a Kerepesi úti temetőbe, például a Kéler és a Bielek család tagjai 1982-ben, vagy ifj. Vastagh György szobrász 1995-ben.
Még 1953-ban, egy gyárépítkezés ürügyén, kisajátításra és felszámolásra került a Kerepesi úti temető mintegy 170 falsírboltja. Az áttemetések többsége ekkor Rákoskeresztúrra irányult, de volt, aki az ominózus falsírboltokból Farkasrétre került: az Érdi út felőli csontfülkék egyikében helyezték el — exhumálás, majd hamvasztás után — Lipthay Sándor műegyetemi rektor, valamint a rokon báró Müller család urnáit.
Ritkábban, de előfordultak a Kerepesi úti temetőből Farkasrétre való áttemetések a 20. század első felében is, általában családi kezdeményezésre. Az 1920-as években így került Budára Domanovszky Endre filozófiatörténész és Császár Károly matematikus sírja, továbbá két kiváló 19. századi vízépítő mérnöké, Mokry Endréé és Klasz Mártoné. Halász Sándor közgazdászt jelenlegi nyugvóhelye, az egyik reprezentatív farkasréti sírboltsor kiépülése után, 1922-ben temették át. 1936-ban került a Kerepesi úti temetőből Farkasrétre Kordina Zsigmond mozdonytervező, 1944-ben pedig Istvánffi Gyula botanikus sírja. A legrégebbi efféle utat bejárt emlék, az 1869-ben meghalt Johann von Herle sírja 1909-ben kapott helyet a Farkasréti katonatemetőben, ahol eredeti névtáblája, újabb kőbe építve, ma is megtalálható.
Végezetül érdemes említést tenni a Kerepesi úti temetőből Farkasrétre került 1848-as honvédsírokról. Bár a húszas-harmincas években, mint fent már szóba került, a 48-as emlékek befogadó temetője Németvölgy volt, ebben a periódusban került Farkasrétre például Uray József és Okolicsányi Zsigmond egykori századosok sírja. Utóbbit, akárcsak Batizfalvy István író, 1848-as főhadnagy — szintén Pestről áthelyezett — emlékét azóta felszámolták.
A Rákoskeresztúri temetőből Farkasrétre került legjelentősebb síremlék egykor a régi pesti elittemetőben, a Váci úti sírkertben állt. Az 1847-ben elhunyt Fabini Teofil Jánost, a világ egyik első szemészprofesszorát a kiegyezés évében temették át a Kerepesi úti temetőbe, 1900-ban Rákoskeresztúrra, majd 1971-ben az akkor éppen köztemetőként működő Farkasréti katonatemetőbe, ahol síremlékének még három évtizedet kellett várnia a védettség elnyerésére.
Ezek az áttemetések is jelentősen növelték Farkasréten a történelmi síremlékek számát, ám a budai temető nem sáfárkodott mindig jól a pesti örökséggel. A Kerepesi úti temetőből került ide, s később itt számolták fel például Fittler Kamillnak, az Iparművészeti Iskola első igazgatójának sírját, továbbá Sebestyén Artúr és Tőry Emil építészekét, Vécsey Tamás jogtudósét, Hornyánszky Viktor könyvkiadóét. A 1927-ben elhunyt Lóránfi Antal síremlékének megmentésére négy áttemetés sem volt elég: a kiváló szobrász, aki egykor négy évtizeden át oktatta a mintázás alapjait számos majdani nagy művészünknek, ötödik nyugvóhelyén vált a felszámolások áldozatává.
Időben legtávolabbról két budai templom altemplomából származó földi maradványok érkeztek Farkasrétre, a Felső temetőben létesített közös sírhelyekre: 1925-ben a Szent Anna-, 1928-ban pedig a krisztinavárosi plébániatemplom halottai.[36] Előbbi volt a jelentősebb temetkezőhely, számos ismert személy nyugvóhelye, köztük a világutazó Jelky Andrásé, az építész Hamon Kristófé, valamint a kiemelkedő nyelvtudósé és csillagászé, Sajnovics Jánosé. Közös farkasréti sírjuk felett ma már egy új, idegen síremlék terpeszkedik; a szomszédos kő, a krisztinavárosi halottaké, ha feldöntve is, de még megtalálható.

6.
A régi farkasréti síremlékek körébe szűkebb értelemben az 1952 előtt létesült, eredeti helyükön álló, vagy csak a temetőn belül megváltozott helyzetű emlékek tartoznak. Minden jelentősebb sírkertben bírnak bizonyos szimbolikus értékkel az első fennmaradt helyi emlékek, Farkasréten sincs másként. A legkorábbi, ma is ere- deti helyén álló neves sír jelképes értékét növeli, hogy Buda egyik nevezetességéhez kötődik: a farkasréti emlékek doyenje az 1901-ben elhunyt Cathry Szaléz Ferenc, a svábhegyi fogaskerekű vasutat tervező svájci születésű gépészmérnök tiszteletére létesült. Ugyanez a temetőrész, a viszonylag kis területű, 29. számú parcella néhány további emléket is megőrzött a 19–20. század fordulójáról, köztük Péchy Imre kartográfus sírját.
A Cathry-síremléket és környékét, valamint a katonatemetőt és a már említett Érdi út felőli falsírboltokat leszámítva Farkasrét története az 1910-es évekig valóságos rejtély. Az 1894-es megnyitást követő két évtizedből alig maradtak fenn említésre érdemes sírok: a korszakból származó képeken látható, hogy a parcellákban csak néhány reprezentatív emlék állt, egyszerű fa sírkeresztek sokadalmától körülvéve. Az 1894-től 1917-ig vezetett temetői főkönyvek elvesztek, így nagyobb mennyiségű, írott forrásból nyerhető adattal az 1918-as évtől rendelkezünk. A tízes-húszas évekből már jóval több ténylegesen fennmaradt emlék akad, a harmincas évek sírjai pedig bizonyos részterületeken meghatározzák a temető arculatát.
A fővárosban a 19–20. század fordulóját követő másfél évtizedben a Kerepesi úti temető, Budán belül pedig a Németvölgyi sírkert számított a legjelentősebbnek. Előbbihez kötődött a politikai és a nemzeti pantheonizáció, utóbbi volt a budai elit preferált temetkezőhelye. A néhány, 1914 előtt Farkasréten eltemetett neves személy esetében a választás fő okát az új sírkert előnyei jelenthették, főként a reprezentatív sírhelyek elfoglalásának lehetősé- ge. Erről tanúskodnak az e korból máig fennmaradt, valóban a temető hangsúlyos pontjain álló emlékek. A legrégebbi eredeti farkasréti sírokon olyan neveket találunk, mint Belházy János numizmatikusé, Imling Konrád jogtudósé, Ábray Károly íróé vagy Zachár Gyula közgazdászé. Ekkoriban temették el Farkasréten Török Aurélt, a fizikai antropológia hazai megalapítóját, Doby Jenő grafikust, Vavrinecz Mór zeneszerzőt vagy Hangl Márkot, a békebeli Hangli-kioszk vezetőjét. Még 1913-ban temették át a Rákoskeresztúri temetőből az Érdi úti falsírboltok egyikébe Fröhlich Róbert régészt. Farkasréten nyugodott Cserháti Jenő gépészmérnök, Erdélyi Gyula író, Kalecsinszky Sándor kémikus, valamint a hazai tudományos kartográfia atyja, Koguto- wicz Manó is, sírjuk azonban mára eltűnt, akárcsak Szalay Péteré, aki a dualizmus korában a posta- és távíróügy egyik vezetőjeként szerzett nagy érdemeket. Utóbbi sírboltjának tulajdonjogát nemrégiben szerez- te meg egy önmagát leszármazottnak valló család, akiknek a birtokba iktatás utáni első tettük — modern damnatio memoriae gyanánt — a Szalay családra emlékeztető feliratok eltüntetése volt.
1914–15-ben temették el Farkasréten Harrer Pált, Óbuda első, egyben 1990-ig utolsó polgármesterét, Kosutány Tamás mezőgazdászt, Majthényi Flóra költőt, Kor- buly Józsefet, a nevét viselő csapágytípus feltalálóját, Banovits Kajetánt, a Közlekedési Múzeum megalapítóját, valamint a főváros modern ivóvízellátásának kiépítésében nagy érdemeket szerző id. Paikert Alajos katonaorvost. Nincs már meg, ugyanezekből az évekből, Rauscher Lajos építész és Damaszkin Arzén Afrika-utazó, vadászíró sírja. Farkasréten kapott sírhelyet Serényi Jenő, a kiváló alpinista is, aki Doberdo mellett esett el 1915-ben, s az első itt eltemetett hősi halottak egyike volt. Figyelemre méltó síremlékét, amelyre Berán Lajos készítette portré került, a Magyar Hegymászók Egyesülete állíttatta. Ahogyan nőtt a számuk, az első világháborús sírok egyre egyszerűbbé váltak; a legtöbb, érthető okból, a katonai temetőben létesült.
1915-ben a sírkert egyik köröndjén temették el Kenessey Kálmánt, majd a következő évben mellette helyezték el apjának, Kenessey Albertnek a Kerepesi úti temetőből áthozott hamvait. A két kiváló hajóskapitány, hajózási író és közlekedéspolitikus közös, 1917-ben felavatott sírköve eleve kettős emlékhelyként készült, s Horvay János nagyszámú funerális munkájából a kevesek egyike, mely nem csupán allegóriákat, hanem az elhunytakra való közvetlen képi utalást is tartalmaz. 1917-ben egy másik, jóval régebbi alkotást is felállítottak Farkasréten: ekkor került ide a Kerepesi úti temetőből Marschalkó Jánosnak, a lánchídi orosz- lánok szobrászának sírja. Az 1878-ban készült angyalszobor a kevés korabeli hazai funerális mű egyike, melynek keletkezéséről leírás maradt fenn, s mind a szobrászati, mind az építészeti rész alkotója ismert: Marschalkó eredeti mintáját Hensch Ignác és a fiatal, nála inaskodó Róna József kivitelezte.[37]
1917-ben Farkasréten temették el Ponori Thewrewk Emil klasszika-filológust, Holló Barnabás szobrászt, Sebők Imrét, a budai érseki főgimnázium alapító igazgatóját és Hoszpótzky Alajos vízépítő mérnököt, az Al-Duna szabályozásának egyik vezetőjét, a következő évben pedig — az Érdi úti falsírboltok egyikében — Bőke Gyulát, a hazai fülgyógyászat egyik atyját. Ám a legtöbb neves sír 1918-ban a temető főbejáratával szemben, az 1. számú parcellacsoportban létesült, amely ma a ravatalozó és az árkádsor körül található, s Farkasrét egyik legrangosabb, számos — nagyrészt újabb — jelentős emléket rejtő része. Az 1918-ban ide temetettek közül mára sokak sírját felszámolták, köztük Fémes Beck Vilmos szobrászét és Antalik Ká- roly zenekritikusét, de megvan még Demkó Kálmán történészé vagy a Népoperát létrehozó Mérei Adolfé (utóbbi különleges sírszobrát Finta Sámuel készítette).
Szintén itt kapott nyugvóhelyet 1918-ban Kaffka Margit, fiával együtt, mindketten a spanyolnátha-járvány áldozataiként. A temetésen Babits Mihály és Móricz Zsigmond búcsúztatta, s a Nyugat később is „saját halottjának” tekintette az első modern magyar írónőt. A síremlékre pályatársak egy csoportja indított gyűjtést, mely azonban reménytelenül elhúzódott (amit a lapban Schöpflin Aladár és Török Sophie is többször felrótt). A Kaffka-síremléket, az első jelentős magyar szobrásznő, Kövesházi Kalmár Elza művét végül csak 1939-ben avatták fel.
Ebben a parcellacsoportban temették el, már a húszas években, Haypál Benőt, a budai református egyházközség első lelkészét, Asbóth Oszkár nyelvtudóst, Petrik Géza bibliográfust, Polik Dezső operatőrt, Bér Dezső karikaturistát, Dobos C. József cukrászt és Plósz Sándor igazságügyminisz- tert, a polgári perjog tudományos művelésének hazai megalapozóját. Néhány esztendeig, Gödöllőre való áttemetéséig itt nyugodott Körösfői Kriesch Aladár. Itt volt az eredeti helye a 1924-ben meghalt id. Latabár Kálmán Madách-idézetes obeliszkjének is, amelyet később a temetőn belül helyeztek át; ő a legismertebb magyar színészdinasztia első Farkasréten nyugvó tagja. Errefelé számolták fel Preysz Kornél orvos és publicista sírját, aki 1908-ban, Himody álnéven az első Farkasrét-ismertető szerzője volt.[38]
Még egy 1918-ban meghalt, s eredetileg a Farkasréti temetőben nyugvó személyt kell megemlíteni: Szabó Ervint. Nagy társadalomtudósunkat az ötvenes évek végén helyezték át a Kerepesi úti temető munkásmozgalmi mauzóleumába, s urnája még napjainkban is ott porosodik. A vállalható példaképek után kutató mai baloldali értelmiség feladata lenne kihozatni a számára eleve idegen, s mára terhessé is vált környezetből.
A két világháború közötti évtizedekben a politikai és a nemzeti pantheonizáció legfontosabb budapesti helyszíne továbbra is a Kerepesi úti temető maradt, ugyanakkor ebben a periódusban már Farkasrét felértékelődéséről is beszélhetünk. Utóbbi változatlanul a budai lakosság sírkertje volt, de az ide temetkezők közt egyre többen akadtak, akiknek tevékenysége elsősorban nem lokális, hanem országos szinten bírt jelentőséggel. Új tendenciát jelentett, hogy mind a Kerepesi úti, mind a Farkasréti temetőben számos síremlék létesült a dualizmus kori elit erdélyi és felvidéki származású tagjai számára, nyilvánvalóan a tradicionális temetkezőhelyek „külföldivé” válása miatt. Az egykori kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem rektorai közül például — ha az intézmény rövid feltámasztását is számításba vesszük — tíznél többen nyugszanak vagy nyugodtak Farkasréten, de a budai temetőben található például az 1934-ben elhunyt Grosschmid Géza volt kassai várospolitikus sírja is, akinek temetése kapcsán fia, Márai Sándor írt a miliő idegen voltáról (Egy polgár vallomásai).
A húszas években a Farkasréti temető egyik legfontosabb részterületét a 44-től 49-ig számozott parcellacsoport jelentette a főbejárattal szemközti kis dombon. Ekkor épült ki a főutakra néző sírboltok sora — többek között Haggenmacher Károlynak, a malomiparban világszerte elterjedt síkszita feltalálójának nyugvóhelye —, amelyek mögött a dombon húzódó ösvények jelölték ki az egyes apró parcellákat. Itt temették el például Bánki Donát gépészmérnököt, Kertész Kálmán zoológust, Rákosi Vik- tor írót, Nagy Virgil építészt vagy Bély Mihályt, az 1896-os millenniumi mesterverseny vívóbajnokát. Itt található a már említett neves budai kőfaragó és sírkőkészítő, Schmidt Gyula nyugvóhelye is. Ugyanitt került sor a Farkasréti temetőben lezajlott egyik első, politikai szempontból is jelentős dísztemetésre, az 1921-es nyugat-magyarországi felkelés során elesett Vámossy Tibor gyászszertartására. A Siklódy Lőrinc készítette, két évvel később felavatott sírszobor, bár többszörösen megcsonkítva, de ma is eredeti, reprezentatív helyén áll. Az emlékre fordított egykori kitüntetett figyelmet magyarázza, hogy az 1921 augusztusában zajlott események a soproni népszavazás előzményét jelentették, így Vá- mossy és társai halála a korszakban meghatározó revizionista ideológia egyetlen tényleges eredményével függött össze.
Eredetileg ebben a parcellacsoportban nyugodott, később a temetőn belül kapott új sírhelyet Kolosváry Sándor jogtudós, Süss Nándor, a magyar finommechanikai ipar és oktatás megalapítója, valamint Semsey Andor, a jeles mecénás és világszerte ismert ásványgyűjtő is. Számos, ekkoriban és itt létesült sírról csak múlt időben beszélhetünk: ma már nyoma sincs például Mandello Gyula közgazdász és Vadas Jenő erdőmérnök emlékének.
A harmincas-negyvenes évek jellegzetes, sok eredeti emléket őrző részterületeiként a 6–7. és a 33. számú parcellacsoportot emelhetjük ki. Az itt eltemetettek az elit legváltozatosabb rétegeit képviselik, mint Szávay Gyula és Winchkler István gazdaságpolitikusok, Demény Dezső káplán, a Bazilika karnagya, Beöthy László színigazgató, Belatiny Artúr pezsgőgyáros, vagy az első világháború egyik magyar hőse, Tamásy Árpád táborszernagy. Különösen sok kiváló tudós kapott itt sírhelyet, köztük Csánki Dezső levéltáros, Divald Kornél művészettörténész, ’Sigmond Elek agrogeológus, Rados Gusztáv és Kürschák József matematikusok, vagy Kaán Károly erdőmérnök, a hazai környezetvédelem egyik úttörője. A mérnököket Stark Lipót és Zelovich Kornél, a jogászokat Sztehlo Kornél és Benedek Sándor, az orvosokat Buday Kálmán és Gerlóczy Zsigmond képviseli. A művészsírok közül megemlíthetjük Árkay Aladár építészét, Patkó Károly festőét, Buttykay Ákos zeneszerzőét, Küry Klára primadonnáét. Folytathatnánk a felsorolást Kehrling Bélával, kora egyik legkiválóbb teniszezőjével, Kovács Arnolddal, a századelő „riporterkirályával”, vagy éppen Csinszkával… további nevek citálása helyett azonban állapítsuk meg újra: a Farkasréti temető a harmincas-negyvenes években, nem függetlenül a korábbi viharos történelmi és társadalmi változásoktól, belépett a magyarság legfontosabb funerális emlékhelyei közé.
Ebből az időszakból már viszonylag sok neves emlék fennmaradt, ugyanakkor itt is utalni kell a hiányra, a felszámolt sírokra. Egykor a fenti részterületeken állt például Baloghy György igazságügyminiszter, Lőte József bakteriológus, Herzog József országos főlevéltárnok, Fekete Jenő geofizikus, Ray Rezső Vilmos és Sváb Gyula építészek, vagy Tarján Oszkár ötvös síremléke. Az eltűnt művészsírok száma különösen magas, a festők közül például olyan, egymástól gyökeresen eltérő pályát befutott alkotók osztoztak az utókor hálátlanságában, mint Nádler Róbert, Horthy Béla és Czigány Dezső.
7.
Az 1945 előtti magyar funerális művészet legfontosabb, többé-kevésbé eredeti állapotában fennmaradt produktumának a 19–20. század fordulóján működött nagy generáció alkotásai tekinthetők, élükön a specialistának számító Donáth Gyula és Kallós Ede, valamint a szobrászat minden ágában kiemelkedőt alkotó Stróbl Alajos műveivel. A fővárosi keresztény temetőkön belül működésük fő színtere egyértelműen a Kerepesi úti temető volt.[39] Farkasréten is találkozhatunk néhány ide sorolható alkotással, közéjük tartozik a már említett Gammel-síremlék (Istók János műve), vagy Farkasrét egyik legbecsesebb régi emléke, a Lord család sírboltja (melynek szobrásza Radnai Béla volt). Több művel is képviselteti magát Telcs Ede és Holló Barnabás, a temető egyik köröndjén pedig megtalálható Ligeti Miklós kései munkásságának egyik reprezentánsa, Góthné Kertész Ella színésznő sírszobra. A más temetőből ide került, eddig nem említett alkotások közül ki kell emelni Lang Jakab gépgyáros síremlékét (Ernst Hegenbarth művét), amely 1940-ig a Kerepesi úti temetőben állt.
A Jó Pásztor-szobor és a Kenessey-sír- emlék kapcsán már említett Horvay János jellegzetesen patetikus és teátrális, önmagukban látványos, sorozatban szemlélve azonban sematikus sírszobrainak többsége szintén a pesti temetőben található. Farkasrétre került művei közül kiemelendő még Wolff Károly képviselő, valamint Buzáth János alpolgármester sírja; utóbbi a temető egyetlen igazán reprezentatív városvezetői emléke. A régebbi mesterek közül meg kell említeni a különösen sok farkasréti művet alkotó Gabay Sándort — egyik legszebb alkotása, a szecessziós Ha- lusinszky-síremlék Pestszentlőrincről került ide —, valamint Damkó Józsefet. Utóbbi készítette Bacsa András festő és Ács Ferenc fővárosi főszámvevő sírszobrát, Divald Kornél eredeti, az ostrom során megsérült emlékét, valamint Kőnig Gusztáv plébános és Loczka József minera- lógus felszámolt síremlékét.
Az eredeti farkasréti művek, nagyobb számban, a két világháború közti évtizedektől tanulmányozhatók. A korabeli fune- rális alkotásokon, megfelelően az általános művészeti tendenciának, az egyre anakronisztikusabbá váló akadémikus neobarokk mellett megjelent egy modernebb konzervatív szemlélet, elsősorban az egyházi — s kevésbé az állami vagy fővárosi — megrendelésekben, amely elsősorban a római iskola művészeit látta el megbízásokkal. A konzervatív szobrászat e két irányzata mellett a progresszió háttérbe szorult, a modern szobrászat úttörői általában csak privát megbízásokhoz jutottak.
A kor legtöbbet foglalkoztatott művészei közül számos alkotással képviselteti magát Farkasréten Kisfaludi Strobl Zsigmond: a Bartos- és a Szüry-síremlék mellett a Halász család sírboltja említendő, melyen híres Ad astra-szobrának egyik példánya kapott helyet. Szintén jellemzőek Farkasrétre Sidló Ferenc munkái, közülük kiemelendő egyik legkiválóbb funerális alkotása, Nagy Géza zongoraművész síremléke. Bory Jenő több művet készített műegyetemi tanártársai — Kherndl Antal, Rados Gusztáv — számára, Lux Elek alkotásaival a katonai temetőben találkozunk, Csánki Dezső attraktív síremléke pedig Fülöp Elemér műterméből került ki. Siklódy Lőrinc jellegzetes, szinte kizárólag a korabeli militáns tematikán belül mozgó alkotásai közül a Vámossy-síremléket már említettük, további farkasréti műveiből Lévay Béla alezredes és Hanzély Pál főhadnagy sírja emelendő ki. Orbán Antal sírján a városmajori kistemplom általa készített terrakotta kálvária-domborműveinek egyik legszebb darabja, a Sírbatétel kapott helyet, bronzból öntött másodpéldány formájában. Különleges alkotás Hinsenkamp Bernát síremléke Berán Lajostól. A régi farkasréti síremlékek speciális csoportját jelentik Szép Béla harmincas-negyvenes években készült fa sírkeresztjei. Jellegzetes korabeli farkasréti szobrászként említhető még Sződy Szilárd, Gecső Sándor, Csiszér János, Gách István Lipót és Szamosi Imre, ugyanakkor a kor „hivatalosnak” számító művészei közül feltűnő Pásztor János és Szentgyörgyi István hiánya, főként ha tudjuk, hogy másutt, például a Kerepesi úti temetőben az ő műveikkel is találkozhatunk, tehát nem volt idegen számukra a műfaj.
A Farkasréti temető régebbi síremlékeinél meghatározó jelentőségű a római iskolának a funerális művészetre gyakorolt befolyása. Az „iskola” elnevezés elsősorban nem stílust jelöl és nem művészcsoportra vonatkozik, hanem egy szűk évtizednyi művészet- és művelődéstörténeti periódusra, melynek egyik fő jellemzője az említett konzervatív, klasszicizáló modernizmus volt. Többszörösen is kötődik a római iskolához Pátzay Pál egyik első temetői munkája, a farkasréti Árkay-síremlék: egyfelől a tagadhatatlan formai hatás miatt, másfelől Árkay Aladár utolsó műve, a városmajori nagytemplom révén, mely az irányzat valóságos galériája, diadalának jelképe volt. Pátzay e korszakából származik a Dingfelder-, a Garay-, a Lénárt-, valamint a Schey-síremlék, és ide sorolható az 1931-ben készült Szomorúság is, amelynek egyik példánya, több mint fél évszázad múltán, Bernáth Aurél sírján kapott helyet.
Gerevich Tibor, aki 1925-től a római Magyar Akadémia igazgatója, s így az irányzat fő teoretikusa volt, Pátzay mellett Ohmann Bélában találta meg a római ösztöndíjas magyar művészek reprezentáns szobrászát. Pártfogói-baráti kapcsolatuk bizonyítéka a Gerevich család egyik tagjának 1935-ben felavatott síremléke is, egy finoman megformált, középkori előképeket idéző korpusz, nem messze az Árkay-sír- emléktől. Ohmann másik jelentős korabeli farkasréti műveként a Halmi család sírszobrát kell kiemelni.
A római iskolához kapcsolódó további szobrászok közül meg kell említeni Ispánki Józsefet, elsősorban két, a Pályi család számára készített relief, továbbá a Felső temetőben található Kanyuch-síremlék miatt. Utóbbi közelében áll Boldogfai Farkas Sándor legfontosabb farkasréti műve, amely Kabay Jánosnak, a morfiumgyártás úttörőjének és a hazai alkaloidgyártó ipar megalapítójának emlékére létesült. Említésre érdemes még az Urbányi (Hiesz Géza), a Valló (Jálics Ernő) és a Szilágyi család (Győri Dezső) síremléke, továbbá, fontos analógiaként, a római iskola első számú festőművésze, Aba-Novák Vilmos sírjára készült színpompás Krisztus-mozaik (melyet Aba-Novák saját terve alapján Percz Jenő József kivitelezett).
A 20. század első felében modern szobrászatunk nagy úttörőinek többségére jellemző volt, hogy viszonylag kevés hivatalos megrendeléshez jutottak, melynek következményeként a szobrászat speciális, a privát mecenatúra által előnyben részesített ágazatai felé fordultak. Ezek egyike nyilvánvalóan a funerális szobrászat, mellyel kapcsolatban a fenti szempontból Beck Ö. Fülöp és Medgyessy Ferenc emelendő ki.
Beck Ö. Fülöp számos „nyugatos” alkotást készített: igen sok műve kötődik a folyóirat köréhez, illetve támogatóihoz, köztük temetői emlékek is, például Baum- garten Ferenc Ferdinánd síremléke a Kerepesi úti temetőben (a megbízáshoz Babits Mihálynak köszönhetően jutott). Ide kötődő farkasréti művei közül az első Fenyő Miksa felesége, Schäffer Aurélia emlékére létesült. Az 1934-ben felavatott, ünnepélyes, áhítatos angyalszobor mentes minden felesleges részletezéstől, leegyszerűsített formáit Beck, a régi mestereket követve, saját kezűleg faragta ki, mint a tízes évektől minden kőszobrát. Máig ez a temető egyik legértékesebb műalkotása, bár sérült, s napjainkban a műkő-rengetegben alig érvényesül. Másik itt említendő művét a Nyugat vezető műkritikusa, Elek Artúr rendelte testvére, Román Vilmosné emlékére. Beck további farkasréti alkotásai közül megemlítendő Szász Béla bíró és Hoffmann Frigyes pedagógus sírköve, valamint a felszámolt Illés-síremlék.
Medgyessy Ferenc eredeti farkasréti műveit nagyrészt baráti kapcsolatok révén szerzett megbízásra készítette, a Boros- nyay és a Radnai család számára két-két szobrot is. Utóbbiak egyike Radnai Béla, a neves gyorsíró és műgyűjtő feleségének sírjára készült; e mű első, a szobrász erényeit jobban kiemelő változatát 1959-ben Med- gyessy saját sírja felett avatták fel a Kerepesi úti temetőben, a nyolcvanas években pedig egy-egy példánya Hódmezővásárhelyen, illetve Debrecenben került köztérre. Eredetileg a Kerepesi úti temetőben állt, 1960 óta Farkasréten található Medgyessy első jelentős funerális műve, Lengyel Béla, a kimagasló jelentőségű kémikus síremléke (1917). Ezek a munkái, s további farkasréti alkotásai — a Török-, valamint az egykori Medveczky- és Szőcs-síremlék — fu- nerális szobrászatunk történetének egyik legértékesebb fejezetét jelentik.


8.
Farkasrét történetében nemcsak a fővárosi temetők rangsorának 1952-es, kényszerű átrendeződése, hanem Budapest 1944–45-ös ostroma is fontos cezúrát jelentett. Már a város 1944-es bombázásai során nem egy találat érte a temetőt, a nagy ostromban pedig nemcsak a néhány éve felavatott bejárati együttes szenvedett súlyos károkat, hanem az egész sírkert. Akárcsak a Kerepesi úti temetőben, itt is sokáig tűzharc folyt, sőt, Farkasrét a védelmi vonal legtovább tartott részei közé tartozott. A front karácsony körül érte el a temetőt, ahová a városban maradt egységek közül a 8. SS-lovashadosztály települt. Az első szovjet alaku- latok január 13-án nyomultak a sírkertbe, a védők ekkor a Bürök utca és a Németvölgyi út felőli részre szorultak vissza, ám a 25-én bekövetkezett ellentámadással a temető nagy részét visszafoglalták. Az SS-katonák a sírboltokban rendezték be a tüzelőállásokat, és a temetőt hosszú ideig tartották a túlerővel szemben, Farkasrét így hetekre harctérré változott, miközben a front más szakaszai már Buda belső részei felé tartottak. [40]Az ostromlók csak február első hetében, kevéssel az ostrom befejeződése előtt kezdték meg a temetőben rekedt és időközben teljesen bekerített német egység megsemmisítését.[41]
A bombatölcséreknél és a romoknál is szívbemarkolóbb lehetett a tömegesen létesült új sírok látványa: az ostrom utáni hetekben számos, a környéken talált, részben azonosítatlan áldozatot temettek Farkasrétre. A lebombázott házakban rekedtek számára közös emlékhelyek létesültek, például a Margit körúti volt Regent-ház több száz lakójának, akik a január 22-ei robbanáskor az óvóhelyen haltak szörnyet (közös síremléküket 1948-ban állították). A negyvenes évek második felében Farkasréten kapott sírhelyet a nyilasok nem egy áldozata is, például Kálló Ferenc tábori főesperes, Kemény Simon író vagy Szabó Ilonka operaénekes. Eredetileg itt nyugodott a Kiss altábornagy szabadítási kísérletekor tűzharcban elesett gróf Széchenyi Pál is (később Monokra temették át). Jóval tovább húzódott a korábban közterületeken és kertekben elhantolt áldozatok áttemetése. Az 1945-ben meghalt, a Habsburg-Lotaringiai család toscanai ágából származó Karolina Mária főhercegnőt például csak 1967-ben helyezték át ideiglenes sírhelyéről Farkasrétre (egyszerű köve ma Budapest egyetlen temetői Habsburg-emléke). Többeket temettek Farkasrétre a háborút követően a régi elitet ért pogromok, valamint a népbírósági perek áldozatai közül is, például gróf Révay József filozófust vagy Hindy Iván vezérezredest.
A temető történetének legnagyobb, végső soron pozitív fordulatára, mint a bevezetőben már kitértünk rá, 1952-ben került sor. Ami utána következik, az már a ma ismert Farkasrét története, a legelőkelőbb köztemető létrejöttének lassú, de tendenciózus folyamata. A temető mai arculata az ötvenes évektől alakult ki, többek között a magas színvonalú újraparkosítás és a máshonnan érkezett régi emlékek egyre nagyobb számban való befogadása révén. Az újonnan létesült sírok domináns részét ekkor már az egyforma műkő kubusok tömege jelentette. Az egyik legfontosabb változás a mai sírhelyszámozási rendszer kiala- kítása volt: ez a gyakorlatban a temető teljes, ellentmondásoktól sem mentes átszámozását jelentette. A tanúsírok, azaz a fennmaradt régi emlékek általában szintén új számot kaptak, ami nem egyszer igencsak megnehezíti azonosításukat.
A bevezetőben úgyszintén szóba került, hogy 1952-től jellemzően Farkasrétre temetkezett a régi elit háttérbe szorított, de nem emigrált része. Hosszas felsorolás helyett emeljünk ki néhány példát: politikusokat (báró Radvánszky Albert, Zsindely Ferenc, Scitovszky Béla, Marschall Ferenc), fővárosi vezetőket (Szendy Károly, Karafiáth Jenő), egyházi személyiségeket (Ravasz László, Enyedy Andor, Ordass Lajos), művészeket (Herczeg Ferenc, Csathó Kálmán, Németh Antal), tudósokat (Varga József, Bakay Lajos, Kornis Gyula, Huszti József, Domanovszky Sándor, Fettich Nándor). Különösen sokan kaptak farkasréti sírhelyet az egykori katonai elitből, köztük Aggházy Kamill, id. Andorka Rudolf, Baló Zoltán, Kádár Gyula, Ruszki- czay-Rüdiger Imre és Vattay Antal, s mellettük az első világháborútól 1945-ig aktív tábornoki kar számos tagja, akik 1952 után haltak meg Budapesten.
Farkasét volt a fő helyszíne a koncepciós perben kivégzett, majd néhány évvel később rehabilitált politikusok és katonák 1956–57-ben zajló újratemetéseinek is. Példaként említhetjük a Rajk-per rehabilitáltjait, akik közül csak négyen kerülhettek az újratemetés előtt néhány hónappal Nemzeti Sírkertté emelt Kerepesi úti temetőbe, köztük maga Rajk László. A per további áldozatai közül Merényi Gusztáv, Horvát Ottó, Korondi Béla, Szebenyi Endre, Németh Dezső és Deszkás János Farkasréten kapott sírhelyet. Szintén a budai sírkertben temették el a koncepciós perben kivégzett tábornokok legtöbbjét, köztük Sólyom Lászlót, Pórffy Györgyöt és Révay Kálmánt. Egy vagy több újratemetés után más koncepciós perek kivégzettjei is Farkasrétre kerültek, például Donáth György, Papp Ervin és Villányi András, s mellettük olyanok, akik börtönben haltak meg, mint Béldy Alajos vagy Kálmán András.
Amint már szóba került, a Farkasréten eltemetett politikusok kapcsán mutatkozik meg legerősebben a temető eklektikus jellege és a politikai pantheonizáció hierarchiájában elfoglalt örökös második helye. A sokszínűséget kiválóan szemlélteti itt nyugvó állam- és kormányfőink névsora: 2002-ben Berinkey Dénes, Simonyi-Sema- dam Sándor, Tildy Zoltán, Szakasits Árpád, Rákosi Mátyás, Hegedűs András, Grósz Károly és Straub F. Brunó sírját kereshették fel a temetőben az érdeklődő polgárok. A nagy állami dísztemetések, mivel elsődlegesen mindig a politikai elithez kötődnek, szinte mindig elkerülték Farkasrétet. A legtöbb ide temetett politikus közös jellemzője, hogy perifériára szorítva vagy megbuktatva haltak meg. Előbbiek közt legnagyobb számban a régi Független Kisgazdapárt prominens alakjaival találkozhatunk: Farkasréten temették például Oltványi Imrét, Drozdy Győzőt, Balogh István „pátert”, Rupert Rezsőt, Bárányos Károlyt, Csorba Jánost és id. Antall Józsefet. Analóg példaként újra meg kell említeni, hogy 1990 óta kifejezetten sok MSZMP-politikus kapott sírhelyet Farkasréten, köztük Aczél György, Marosán György és Czinege Lajos.
A megbuktatottak legkézenfekvőbb példájával a Rákosi-rezsim vezetői szolgálnak, akiket szinte kivétel nélkül Farkasréten temettek el. Közülük Rákosi Mátyás esete számít ismertnek és mond igazán sokat. 1971-ben, haláláig tartó száműzetését követően csak az urnája tért vissza a Szovjetunióból Magyarországra. A budapesti temetés a család kívánsága volt, és az MSZMP illetékesei végül azzal a kikötéssel hagyták jóvá, hogy Rákosi nem kerülhet a Kerepesi úti temetőbe, de még a farkasréti munkásmozgalmi temetkezőhelyekre sem. A titkosított temetéshez és az eldugott sír utóéletéhez számos legenda kapcsolódik.[42] Tény, hogy az egykori diktátor kettős urnafülkéjének fedőlapját gyakran megrongálták — általában írtak rá vagy befestették, bár sokkal súlyosabb esetek forognak közszájon — így 1990-ben a hamvakat áthelyezték egy olyan fülkébe, amely szemmel tartható a temetőiroda épületéből. Az új fedőlapon, az éberség jegyében, már csak Rákosi monogramja olvasható.
Az 1956-os forradalomhoz kötődő emlék viszonylag kevés akad Farkasréten, Tildyé mellett kiemelhető például az 1978-ban meghalt Nagy Imréné sírja (adalék Farkasrét eklekticizmusához: néhány sírhellyel odébb temették el a megtorlásokban jelentős szerepet játszó Korom Mihályt). A forradalom halottai közül egykor száznál többen nyugodtak a Farkasréti temetőben, harcban elesettek és civil áldozatok egyaránt. 1989-ben, Nagy Imre és társai újratemetésekor Farkasrét — mint lehetséges helyszín — aligha merült fel, hiszen itt nem nyílt lehetőség megfelelő méretű, reprezentatív kultikus tér kialakítására. Így a budai sírkertben inkább csak szétszórtan elhelyezkedő, 1956-hoz is kötődő sírokról beszélhetünk: a rendszerváltás előtt itt temették például Donáth Ferencet és Haraszti Sándort, 1990 után pedig Ujhelyi Szilárdot és Fischer Józsefet.
A 20. század második felében gyakran került sor Farkasréten repatriációt követő, illetve szekunder temetésekre. Előbbi esetben általában olyan személyek gyászszertartásáról volt szó, akik emigrációban haltak meg, de végakaratuknak megfelelően már ekkor hazahozták és itthon temették el őket, mint Hauser Arnoldot, Fenyő Miksát, Bárdos Artúrt vagy Zilahy Lajost (utóbbi urnája később a Kerepesi úti temetőbe került). Itt említhető a halála előtt néhány hónappal hazaköltöző, s a farkasréti „művészparcellában” eltemetett Lengyel Menyhért, vagy az 1990 elején, még szintén emigrációban meghalt Karády Katalin. Azonnali repatriációra tehát általában művészeknél vagy tudósoknál kerülhetett sor, az egykori politikai elit képviselői esetében jóval ritkábban (kivételként Bartha Albert honvédelmi miniszter vagy Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank egykori elnöke említhető).
Szekunder temetésről akkor van szó, ha valóban áttemetés történik, tehát ha a hazahozatalra nem a halálozást követően, hanem csak később kerül sor. A 20. századi, döntően politikai okokra visszavezethető szekunder temetések legnagyobb hazai hullámára a nyolcvanas-kilencvenes években került sor, középpontban a rendszerváltást közvetlenül megelőző, illetve követő eseményekkel. A nyolcvanas években Farkasrét volt a célpontja például Sztehlo Gábor evangélikus lelkész vagy a szociáldemokrata Bán Antal szekunder temetésének. A legjelentősebb farkasréti újratemetésre, sőt, általában a temető történetének eddigi legfontosabb eseményére 1988 júliusában került sor: ekkor kerültek Bartók Béla hamvai a New York-i Ferncliff temetőből Farkasrétre, létrehozva a budai sírkert leglátogatottabb, nemzetközileg is számon tartott emlékhelyét. A rendszerváltás előszeleként is felfogható, hogy az új sírhely körül vita bontakozhatott ki: a hatalom képviselői a Kerepesi úti temető mellett érveltek, de a család akarata győzött, s Bartókot a „munkásmozgalmi” sírkert helyett Farkasréten temették el. A szertartás hatalmas tömeg jelenlétében, ám visszafogott állami részvétellel zajlott: a nekrológot — a magyarországi unitárius püspök és a Magyar Tudományos Akadémia alelnöke mellett — az Elnöki Tanács elnökhelyettese tartotta. A koporsó körül művészek álltak díszőrséget, köztük a Bartók-síremlék alkotója, Borsos Miklós. A 60. számú parcellacsoport, amely hat évvel korábban létesült a temető addigi kertészete helyén, így került a farkasréti topografikus hierarchia vezető helyére. 1998 márciusában, saját kívánságára, Bartók sírja mellett temették el az előző évben meghalt Solti Györgyöt.
A rendszerváltás utáni szekunder temetések közül kiemelhetjük a koronaőrség utolsó parancsnokáét, Pajtás Ernőét (1993) vagy Hennyey Gusztáv külügyminiszterét (2001). Máig legnépszerűbb komikusunk, Kabos Gyula farkasréti temetésére 1996 novemberében került sor: első, New York-i sírhelyét a pályatársak alapította Kabos Gyula Társaság kutatta fel. A Bartóké mellett legfontosabb szekunder temetés 1991 júniusában zajlott: a család, a főváros és az újjáalakult Társadalomtudományi Társaság szervezésében, a végakaratot szem előtt tartva ekkor, a szovjet csapatkivonással egyidőben kerültek a farkasréti családi sírba Jászi Oszkár hamvai. Emléktáblájára az egykor általa sírfeliratul választott Ady-idézetet vésték.[43]
Más, a politikai változásokkal összefüggő áttemetések is Farkasrétre irányultak, mint a népbírósági per nyomán kivégzett és a rendszerváltás után rehabilitált Jány Gusztáv vezérezredesé, vagy a Kerepesi úti temető munkásmozgalmi mauzóleumából mint kellemetlenné vált kontextusból kiemelt Szakasits Árpádé. Ugyanakkor a nyolcvanas években megindult egy ellenkező irányú folyamat is: Farkasréten eltemetett egyházi személyiségek átvitele templomokba, templomkertekbe, rendi sírboltokba, tehát olyan temetkezőhelyekre, amelyek használata a korábbi évtizedekben gyakran tiltásba ütközött. Farkasrétről került például a Kerepesi úti temető- ben található új piarista sírboltba Sík Sándor és Schütz Antal, vagy a budai ferences templomba, többek között, Tamás Gergely Alajos koporsója. Ez a tendencia napjainkban is tart, 2002-ben például Farkasrétről a máriaremetei templom kertjébe helyezték át a kiváló zenetörténész és egyházi karnagy, Werner Alajos sírját.
A fentiek alapján egyértelmű, hogy a 20. század második felében a farkasréti pan- theonizáció, legalábbis szervezett formában, egyáltalán nem politikai jellegű volt. Fő típusai közül ekkoriban a Farkasréti temetőt többek között az intézményi pan- theonizáció jellemezte, amelynek legjelentősebb eredménye az akadémiai parcellák kiépülése volt. A Kerepesi úti temetőben található hasonló parcella jóval később jött létre, mint a Magyar Tudományos Akadémia farkasréti kegyeleti területei.
Legfontosabb közülük a 20. számú parcellacsoport mellett található, az ötvenes- hatvanas években kialakult akadémiai körönd. Hivatalos használatra szánt, kissé morbid elnevezése — „Kodály-körönd” — a legnevesebb itt nyugvóra utal, aki mellett a külső soron nyugszik, többek között, Szekfű Gyula történész és Horváth János irodalomtörténész, valamint Kniezsa István nyelvész, Szladits Károly jogtudós, Bulla Béla geográfus vagy Schulek Elemér és Zemplén Géza kémikusok. Itt temették el az 1956-os forradalom idején a Parlamentnél lelőtt I. Tóth Zoltán történészt is. A belső soron található például Jávorka Sándor botanikus és Ratkovszky Ferenc gépészmérnök sírja, a körönd közepén pedig a hetvenes évek végétől napjainkig használt, 36 fülkés, Matzon Frigyes tervezte urnaház. Utóbbiban kapott sírhelyet, mások mellett, Hahn István és Major Máté, vagy Mályusz Elemér és Juhász-Nagy Pál. Egy másik farkasréti köröndöt a hatvanas években rövid ideig szintén az Akadémia használt, de itt csak néhány sírhely létesült (például Surányi János mezőgazdász és Mihailich Győző építész számára).
A két körönd betelte után került az Akadémia használatába a 6/1. számú parcella, amely közel egy évtizeden át fogadta be nagy tudósaink egész sorát. Itt nyugszik például Rényi Alfréd matematikus, Winter Ernő, a kimagasló híradás- és vákuumtechnikai kutató, vagy Fonó Albert, a torló-su- gárhajtómű elméleti feltalálója. Megemlíthetünk számos további kiváló műszaki alkotót, köztük Kozma Lászlót, Széchy Károlyt, Gillemot Lászlót, Barta Istvánt és Csáki Frigyest. Az orvosok közül Kerpel- Fronius Ödönt, Issekutz Bélát vagy Kotlán Sándort emelhetjük ki, a természettudó- sokból pedig Gombás Pál és Gyulai Zoltán fizikust, Erdey László és Erdey-Grúz Tibor kémikust, Vendl Aladár geológust vagy Dudich Endre zoológust. Humán tudósaink közül például Pais Dezső, Bárczi Géza és Szabolcsi Bence kapott itt sírhelyet, s újratemetéssel került ide két kiváló etnográfus: Vikár Béla és Viski Károly. Egykor itt temették el Turán Pál matematikust is, akinek sírját 1980-ban helyezték át a Farkasréti izraelita temetőbe. A parcella „folytatásaként” napjainkban alakul új akadémiai parcellává a 6/2. számú, szomszédos terület: 1994-től olyan személyiségeket temettek ide, mint Keresztury Dezső, Benda Kálmán, Bökönyi Sándor vagy Szentágothai János. 1997 óta az Akadémia használatában van egy újabb területrész is, amelyet a főbejárat közelében alakítottak ki urnás temetkezésekre.
Meg kell jegyezni, hogy az intézményi pantheonizáció érintette területeken kívül számos további akadémikus-sír található Farkasréten, jóval több, mint amennyit az Akadémia nyilvántart; sajnálatos módon a felszámolt emlékek között is egyre több szerepel belőlük.


9.
A 20. század második felének magyar síremlékművészete ma még nagyrészt feldolgozatlan témának számít. A korszak első számú hazai temetője egyértelműen Farkasrét, így természetes, hogy a legfontosabb funerális művek tekintélyes része itt található. Széles körben ismert alkotásokról azonban az utóbbi évtizedekben alig beszélhetünk, s a korábbi szokással ellentétben a múlt század közepe óta a sajtó sem fordít figyelmet a funerális művekre. A téma feldolgozatlansága összefügg a legfontosabb helyszínt, a Farkasréti temetőt bemutató munkák hiányával.[44] Modern síremlékszobrászatunkról pedig nemhogy átfogó értékelés, de még számbavétel sem történt, eltekintve néhány fontos alkotás önálló ismertetésétől, valamint egyes életmű-katalógusoktól.
A korabeli síremlékszobrászat legegyedibb és legegységesebb, maradandó értékű életművét Borsos Miklós alkotásai jelentik, akinek számos műve található Győr és a Balaton-felvidék temetőiben, valamint a Kerepesi úti temetőben, de legtöbb funerális munkája (tizenkettő) Farkasrétre került. Legismertebb köztük az 1988-as hazatemetéskor felállított Bartók-síremlék fekete gránitfigurája: két zeneszimbólum, a madár és a lant (lyra) összekapcsolása, melynek első, mészkőből faragott változata még 1979-ben került köztérre, Bartók Béla győri emlékműveként. Több szempontból is jellegzetes Borsos-műről van szó: egyfelől a stilizált madáralak révén, másfelől a megörökített miatt, hiszen a szobrász korábban már számos alkotást szentelt a zeneszerző emlékének. Farkasrétre került, Berda József síremlékeként, Főnix című szobra is (1967), amelynek eredeti, hat évvel korábban készült példánya szintén Győrött, a Magyar Ispita épületében található. Itt a szobor és a megörökített között a sírversként felhasznált Berda-sorok teremtenek kapcsolatot. A harmadik farkasréti madárszobor Zelk Zoltán sírján áll, s a költő egyik legismertebb művét, a Sirály-t idézi fel (1983).
A Borsos-életmű kiemelkedő darabjainak egyike, a Napbanéző szintén másodpéldány formájában került a sírkertbe Ubrizsy Gábor biológus emlékeként (az eredeti változat 1963-ban készült). A szobrász jellegzetes motívumai közül a balatoni tematikát idézi fel. Két másik farkasréti műve a görög mitológiai témakörhöz kötődik. Közülük a zenerajongó mecénás, báró Hatvany Károly sírjára került, Orpheust és Eurydikét megjelenítő vörösréz relief elkészülte után egy évvel, az ostrom során megsemmisült. A másik mitologikus síremlék évtizedekkel később létesült: 1987-ben került Ferencsik János sírjára Apollón bronzalakja. A „művészparcellában”, közvetlenül a Ferencsik-emlék mellett áll egy másik, 1976-ban felavatott Borsos-mű: Gyurkovics Mária sírszobra, mely az énekesnőt a nevével legerősebben összeforrt szerepben, a Rigoletto Gildájaként örökíti meg.
Genthon István művészettörténész síremlékén (1971) a Borsosra szintén jellemző negatív faragású szellemalakok kaptak helyet. A hiány, az elmúlás ilyen típusú ábrázolása korábban a Kerepesi úti temetőbe került alkotásain is megjelent (a Krúdy- és a Karinthy-síremléken). Farkasréti műveiből meg kell még említeni az apósa, Kéry János sírján látható, Bánat című domborművet (1964), Petényi Géza gyermekgyógyász síremlékét (1965), s nem utolsósorban az 1981-ben készült, Hajnal című reliefet, amely 1990-ben bekövetkezett halála után Borsos Miklós saját sírján kapott helyet.[45]
Végül említsük meg első Farkasrétre került művét, az egész temető egyik legattraktívabb alkotását, Gulácsy Lajos nemes szépségű síremlékét (1941). A Borsos készítette rézdomborítás Gulácsy egyik képét, az Önarckép ciprusokkal című, 1903-ban készült grafikát fogalmazta újra, s értékét különösen megnöveli, hogy később az eredeti mű az Eisler-gyűjtemény részeként elégett. A Juhász Gyula Gulácsyhoz írt verséből vett sírfelirat, Sárkány Loránd kalligráfiájával, méltó módon egészíti ki a reliefet. A fune- rális reprezentációt az önarckép metamorfózisával elérő Gulácsy-síremlék közeli analógiájaként meg kell említeni Borsos saját művei közül a Kerepesi úti temetőben álló Nagy Balogh János-síremléket, más alkotók farkasréti művei közül pedig elsősorban Berény Róbert sírszobrát (Lesenyei Márta művét), amely a Szalmakalapos önarcképet jeleníti meg.
Borsos mellett a korabeli farkasréti síremlék-együttesből elsősorban Pátzay Pál művei meghatározóak, akinek korai munkássága fentebb már szóba került. 1945 utáni alkotásai közül az akadémiai köröndön álló három sírszobor említendő: Kodály Zoltáné, Buzágh Aladáré, valamint Szekfű Gyuláé. A Buzágh-síremlék a jóval ismertebb tabáni Virág Benedek-emlékmű előképe: a megörökített portréját felmutató allegorikus nőalak. Emlékműhöz, pontosabban emlékmű-tervhez köthető a Szekfű- sírra került Mécsőrző című relief (1958) is: Pátzay évtizedekkel korábbi, a Klebels- berg-emlékműhöz készített modelljére vezethető vissza, amelyet éremváltozatban is megformált. Pátzay készítette továbbá két költő farkasréti síremlékét: Gellért Oszkárét és Pinczési Juditét.[46] Valamennyi itt említett alkotása a gyászoló vagy emlékőrző, magányos nőalak toposzát variálja, így tematikailag kevésbé figyelemre méltóak, mint a Borsos-művek.
Köztéren elhelyezett emlékművek, illetve dekoratív szobrok számos esetben állnak kapcsolatban egy-egy, általában más településen lévő síremlékkel.[47] Van, hogy ez a kapcsolat egyszerre tartalmi és formai, mint Borsos Bartók-emlékénél vagy Kerényi Jenő Csontváry-szobránál, ilyenkor a megkettőzés természetesnek vehető. Sokkal furcsább helyzetet eredményez, ha a két egyforma vagy hasonló alkotás nem ugyanannak a személynek vagy eseménynek állít emléket, tehát ha a tartalmi kapcsolat elmarad. Példaként említhetjük Váci Mihály farkasréti síremlékét, Nagy Sándor művét (1972), melynek másodpéldányát néhány évvel később Nyíregyházán agrártörténeti emlékműként — örökváltság- emlékoszlopként — állították fel. Melocco Miklós Homo Faber című alkotásának első változatát 1989-ben avatták fel Amerigo Tot farkasréti síremlékeként, második, kőtrónus nélküli változatát pedig egy évvel később a székesfehérvári Mátyás-emlékmű egyik mellékalakjaként. Uray Tivadar színművész sírján a Blaha Lujza téri Népszínház-emlékmű variációja kapott helyet. Akadnak korábbi példák is, mint Istók János Szervita téri hősi emlékművének kis modellje, amely ma szintén Farkasréten, egy anonim katonasíron található. Megemlítendő, hogy az Istók készítette, már több ízben szóba került Gammel-síremlék (1912) is rendelkezik köztéri változattal: a puskájára támaszkodó bronz katonaalak kőből faragott másodpéldánya Győrszentiván község hősi emlékművén tűnik fel (1924).
A Farkasréten meghatározó jelentőségű modern szobrászok közt Vilt Tibor és Kerényi Jenő is megemlítendő. A budai sírkertben egy helyen, sokszor egymás közelében több évtizedes különbséggel született műveik állnak. Vilt harmincas években készült, expresszív, figurális alkotásai mellett — például Csinszka sírja, a Rihmer- síremlék vagy a Kerepesi úti temetőből átkerült Nyiri-síremlék — mellett ott vannak a hetvenes években felállított nonfiguratív művei. Utóbbiak közül kiemelendő Varga Károly református lelkész sírja, s főként Kassák Lajos 1977-ben felavatott síremléke, egyik képarchitektúrájának háromdimenziós változata. Kerényi korai, jobbára a római iskolához köthető műveit — mint a Bleszkányi-, a Dvorzsák- és a Benedek-síremléket — a saját sírjára került, revelatív erejű korpusz (1972) ellenpontozza, amely gyökeresen eltér robusztus köztéri munkáitól is. Farkasréten található Schaár Erzsébet kevés funerális művének egyike, Turóczi-Trostler József irodalomtörténész síremléke is (1964).
Vilt Tibor Gulyás Gyulával közösen jegyzett műve, Ország Lili síremléke (1978), a modern magyar funerális művészet egyik kimagasló alkotása a festőnő jól ismert motívumrendszerét jeleníti meg zömök, szarkofágszerű architektúrán. Később Gulyás készítette el Vilt Tibor síremlékét is, és számos további jelentős farkasréti alkotást, mint a Sziveri János emlékét őrző korpuszt, Hajnóczy Péter fejfáját vagy a Timár Béla sírjára került miniatűr színpadképet.
Különleges értéket képvisel Szervátiusz Tibor három farkasréti alkotása: Nagy László hatalmas arcos fejfája (1985), a Káldy Zoltán evangélikus püspök sírjára került Krisztus-fő (1989), valamint apja, Szervátiusz Jenő drámai erejű síremléke (1991). Amerigo Tot híres művének, a szülőfaluja templomában elhelyezett Csurgói Madonnának egy másodpéldánya került Farkasrétre. A funerális tervezésre specia- lizálódott Matzon Frigyes műve, a fent említett akadémiai urnaház mellett, a Munkácsy család attraktív síremléke. Számos farkasréti művet készített Búza Barna, például Kondor Béla, Márkus László vagy Gobbi Hilda számára. Különösen a nyitott szárnyasoltárt formáló Kondor-síremlék jelentős; a relief ezen is a megörökített egyik saját művére vezethető vissza. Több látványos művészsírt készített az utóbbi évtizedekben Fekete Tamás (Devecseri Gábor, Karády Katalin), valamint Kampfl József (Timár József, Mensáros László). Csúcs László többször mintázott az elhunyt munkásságára reflektáló plakett-sorozatot (Huszár Lajos, Zolnay László). Jól ismert, sajátságos színfoltot képviselnek Varga Imre krómacél kompozíciói, például Déry Tibor, Várkonyi Zoltán és Gábor László emléke, vagy az alább még szóba kerülő Básti- és Honthy-síremlék.
Számos további művet kiemelhetünk, például Járfás Tamás hangmérnök sírszobrát (G. Lux Alice), a Czóbel-Modok művészházaspár emlékét (Farkas Aladár) vagy az első fővárosi tanácselnök számára létesült, Nagy-Budapest térképét megjelenítő Pongrácz-síremléket (Marosits István). Andrássy Kurta János számos műve a Medgyessy Ferenc megalapozta funerális tradíciót követi. Rétfalvi Sándor Pilinszky Jánosnak készített méltó sírszobrot, Farkas Ádám pedig Solti Györgynek: utóbbi mű a karmesteri pálca levegőben leírt ívére utal, így téve statuárissá a zenét, a zeneiséget és a mozgást. A legutóbbi időszak értékes alkotásai közé tartozik Csiky Tibor 1992-ben állított, letisztult formájú síremléke Buda- helyi Tibortól, továbbá Nemes Nagy Ágnes sírköve Jovánovics Györgytől, Lajta Kálmáné Heritesz Gábortól, Kiss Nagy Andrásé Lugossy Máriától, s folytathatnánk a sort Csíkszentmihályi Róbert, Kő Pál, Mészáros Dezső vagy Pusztai Ágoston műveivel.
A kilencvenes években váltak a farkasréti síremlék-együttes önálló, karakteres csoportjává az urbánus fejfák. Formai jegyeik alapján sokszor semmi különbséget nem fedezhetünk fel a paraszti fejfákhoz képest: a lényeges eltérés funkciójukban, használatukban áll. Fejfának hagyományos értelemben a fából készült protestáns sírjelek nevezhetők, amelyek a magyarság leggazdagabb formakinccsel rendelkező, legismertebb paraszti sírjel-típusát jelentik, s amelyek a 20. század végének jellegzetes folyamataként felekezettől független nemzeti szimbólummá váltak (katolikus, sőt, izraelita miliőben is előfordulnak). Ma már alapvető köztéri emlékműtípust képeznek, emellett temetői használatuk is kiszélesedett. Urbánus környezetbe kerülve azonban megjelentek a formai hagyományokat figyelmen kívül hagyó, mesterségesen kreált, egymással össze nem egyeztethető motívumokat halmozó fejfák is.
A farkasréti urbánus fejfák egyik nagy csoportját a tradicionális — vagy annak szánt — emlékek jelentik, melyek általában visszavezethetők valamely néprajzi tájegység jellegzetes fejfáira (ami sokszor az elhunyt származási helye, szülőföldje). E sírjelek közt sok autentikus darab is akad, nem egyet helyi mesterek készítettek, sokukon azonban olyan motívumok jelennek meg, amelyek tradicionális fejfákon elképzelhetetlenek (mint a kereszt, a portré vagy az egykori tevékenységre utaló szimbólum). Újabban egyre több fafaragó szignálja is alkotásait, ami szintén eltér a műfaj hagyományos anonimitásától. Az urbánus fejfák másik csoportját a szobrászok fából készített, egyedi alkotásai jelentik, amelyek a valódi fejfák ihlette, puritán formáktól (mint Gulyás Gyula már említett Hajnóczy-fejfája) a legkülönfélébb figurális mű- vekig terjedhetnek (mint Galsai Pongrác síremléke Nemes Ferenctől). Utóbbi csoportból érdemes kiemelni a gyökérzetével felfelé álló fatörzset megjelenítő Erdei-síremléket (Péterfy László művét), a Sinka István számára faragott korpuszt (Mónus Bélától), továbbá Koczogh András munkáit, közük Cserés Miklós, valamint apja, Koczogh Ákos síremlékét.
Neves személyek sírját, különösen tudósokét az utóbbi időben egyre gyakrabban jelölik fejfával vagy faragott fakereszttel, ami sok esetben az egykori tevékenységi körrel — például az etnográfiával, a folklorisztikával — függ össze. Megemlíthetjük például Lajtha László gazdagon díszített táblás fejfáját, Martin György csónakorrú fejfáját, vagy Domokos Pál Péter zsindelyes keresztjét, mely a székelyföldi és moldvai katolikus temetőket idézi fel. Utóbbi típus dunántúli változata került a Göcseji Falumúzeum egyik létrehozójának, Zalai Tóth Jánosnak a sírjára. László Gyula fejfájának reprezentációs tartalma elsősorban az archaizálásban, az ősi magyar motívumkincs továbbörökítésében jelölhető meg.
Végezetül meg kell említeni a farkasréti funerális művészettel kapcsolatos legszomorúbb jelenséget: az utóbbi egy-két évtized általános köztéri és temetői tendenciájának megfelelően itt is elszaporodtak a lopások és az öncélú rongálások. A kegyeletet semmibe vevő, napjainkban már riasztó méreteket öltő, szervezettnek tűnő fosztogatás elsősorban a könnyebben mozdítható domborműveket, plaketteket, címereket és fémdíszeket, s főként a mellszobrokat sújtja. Mivel kizárólag fémből készült alkotásokról van szó, okkal feltételezhető, hogy e viszonylag friss szokás elsősorban a színesfém-gyűjtők és illegális olvasztók számára nyitott új távlatokat. A veszteséglista hosszadalmas felsorolása helyett álljon itt egyetlen példa: Reich Károly grafikus sírja, amelyről felavatása után nem sokkal, fűrész segítségével távolították el a Kő Pál készítette, kétalakos bronzszobrot.


10.
A Farkasréti temető további, a 20. század második felében létesült jelentős síremlékeinek felsorolására nincs szükség, hiszen többnyire meglévő emlékekről van szó, amelyek megtalálhatók az adattárban. Az alábbiakban, befejezésként, a korabeli síremlékeket érintő pantheonizáció jellegzetes példáját, a farkasréti „művészparcella” kialakulását mutatjuk be.
Mint a bevezetésben már szóba került, Farkasrét széles körben elsősorban a művésztemetésekről és a művészsírokról ismert. A sírkert története során különösen jelentőssé váltak azok a hatalmas tömegeket megmozgató gyászszertartások, melyekhez a normatívnál jóval nagyobb mértékű tragikum kapcsolódott. Ezek a sírhe- lyek utóbb profán kegyhelyekké váltak, mint Bajor Gizié, Domján Edité vagy Máté Péteré.
Általában kijelenthető, ésa fentiekben a funerális művészetről elmondottak is alátámasztják, hogy a művészsírokat a 20. század második felében sokkal nagyobb figyelem övezte, mint a neves emlékek bármely más csoportját. Számos látványos síremlék és egyedi sírszobor létesült, mindenekelőtt színészek számára, melyek egy része gazdagon él a funerális reprezentáció vizuális lehetőségeivel. Utóbbihoz éppen úgy hozzátartoznak a sírjel formai jellemzői, mérete, anyaga, mint a kalligráfia, az ornamentika, az általános szimbólumok és az alle- gorikus ábrázolások. Vizuális reprezentációról szűkebb értelemben azokban az esetekben beszélhetünk, ha a síremlék vizuális formában, konkrétan vagy jelképesen utal az elhunyt életútjára, egyéniségére, valamely alkotására, illetve az egykor végzett tevékenység folyamatára vagy eszközeire. A fentiekben már számos olyan példa szóba került, ahol a funerális reprezentációnak ez a típusa valósult meg.
A Farkasréti temetőben a legtöbb művészsír a 25. számú parcellacsoportban, azaz a hetvenes évektől kialakult, közismert „művészparcellában” található, amely a sírkert egyik forgalmas, ma már legalább annyira nemzeti emlékhelyként, mint kegyeleti területként működő része. Elnevezése megtévesztő, két szempontból is. Egyfelől, mert ezen a temetőrészen nem híres sírok válogatott együttese található — mint a Kerepesi úti temető „művészparcellájában” —, nagyobb hányada napjainkban is köztemető jellegű, márpedig egyértelműen tapasztalható, hogy az ide látoga- tók egy részének prekoncepciója szerint a parcella valamennyi sírján ismert név szerepel. Másfelől azért megtévesztő az elnevezés, mert az itt létesült neves emlékek nagy száma ellenére sem mondhatjuk, hogy Farkasréten ide koncentrálódna a művészek temetkezése (a 20. század második felében a temető számos pontján állítottak reprezentatív művészsírokat). Ehhez még hozzátehetjük, hogy a parcellacsoportban, igaz, jóval kisebb számban, de a művészek mellett más ismert személyek is nyugszanak, például Rusznyák István belgyógyász, akadémiai elnök, Pogány Frigyes művészettörténész vagy Kessler Hubert barlangkutató. A parcella átalakulása az utóbbi években új lendületet vett: sorra számolják fel a köztemetkezésből fennmaradt, megváltatlan sírokat, s helyükön egyre nagyobb számban jelennek meg az adományozott sírhelyek.
Az itt található művészsírok egy részén semmiféle reprezentációval nem találkozunk, egyszerű, sablonos sírkő jelöli például Őze Lajos, Rábai Miklós vagy Féja Géza nyughelyét. Néhány síron máig is a temetéskor elhelyezett ideiglenes fejfa áll, mint Páger Antalén vagy Z. Gács Györgyén. Sok olyan emlékkel találkozhatunk, amely a szűkebb értelemben nem reprezentál, de a felhasznált nemes anyagok, a megmunkálás vagy a kalligráfia kiemeli a környezetéből (ilyen például Egri István, báró Lukács Miklós, Somogyvári Rudolf vagy Déri János sírja). Speciális csoportot jelentenek a szobrászok által készített egyedi, műalkotásnak felfogható sírkövek, mint Nádasdy Kálmán, Ruttkai Éva, Rónay György vagy Gyöngyössy Imre emléke.
A szűkebb értelemben vett reprezentáció leggyakoribb esete ezúttal is a portré, a 20. század második felében már általában relief, mint Farkas Ferenc vagy Simándy József sírján. A büsztök funerális alkalmazása ekkoriban egyre anakronisztikusabbá vált: nem egyszer korábbi, más célra készült művek felhasználásáról volt szó, mint az 1978-ban elhunyt Kiss Ferenc színművész sírja esetében, amelyre egy harmincas években készült mellszobor került (amit azóta elloptak). Művészsírokon ritkának mondható eset, a vizuális reprezentáció „közönséges” formája, a portréfotó jelenik meg Sárdy János síremlékén. Meglepő a nagyobb allegorikus szobrok viszonylagos hiánya; a kevesek legjelentősebbje Ferencsik János már említett Borsos-féle sírszobra.
Gyakran találkozhatunk megszokottnak mondható, a 19. század óta változatlan attribútumok szerepeltetésével. Színészekén, színigazgatókén leggyakoribb a tragikus és a komikus maszk, valamint a színházi függöny (Várkonyi Zoltán sírján mindkettő megjelenik). A maszkok könyvvel és lúdtollal kombinálva kaptak helyet Bálint Lajos műkritikus síremlékén. A vizuális reprezentáció hasonló példájával találkozunk Vogel Eric sírján (paletta), Szendrey-Karper Lászlóén (klasszikus gitár), Bárdos Lajosén (vezénylő kezek) vagy Vásárhelyi Zoltánén (énekkar). Számos esetben kottarészlet került a sírra: ez a gesztus mind zeneszerzőknél (Fényes Szabolcs, Bozay Attila), mind előadóknál (Joviczky József, Béres Ferenc) jellemző; finom megoldással szolgál Nádas Gábor sírköve, ahol a kottatöredék egyben sírfelirat is. A reprezentáció egyik igen gyakori formája, ha a jól ismert aláírás (Örkény István) vagy a szignó (Kovács Margit) kap helyet a síremléken. Az egyedi esetek közül kiemelhetjük Molnár Farkas Ferenc építész különlegesen szép, a Bauhaus-vizualitást felidéző síremlékét, vagy Devecseri Gábor sírját, ahol tört görög váza felnagyított ábrázolása kapott helyet. Önálló csoportot képeznek azok a szobrászsírok, amelyen a pályafutást egy saját alkotás reprezentálja (Kerényi Jenő, Martsa István).
Az utóbbi évtizedekben a „művészparcellában” is egyre több fejfával találkozhatunk: Nagy László már említett Szervá- tiusz-féle, részben rovásírásos síremléke mellett megemlíthetjük Hont Ferenc, Balázs Samu és Bágya András fejfáját, vagy Suka Sándorét, amelyen oda nem illő motívumként a két színészmaszk tűnik fel. Réti József fejfáján a szarvasok és a „Csak tiszta forrásból” felirat is a Cantata Profaná-ra utal, amelynek tenorszólója szinte elválaszthatatlan volt a nevétől.
Utóbbi síremlék az előadóművészethez kapcsolódó funerális reprezentáció legjelentősebb példáihoz tartozik: azon emlékek közé, ahol az egykori pályafutás egy vagy több híres szerepére történik utalás a síron, például jelmezes portré, idézet vagy kellék formájában. Ezzel a gesztussal találkozunk, a „művészparcellán” belül, Reményi Sándor sírján — a legismertebb alakítások felsorolása a síremlék oldalain —, s itt említendő újra Gyurkovics Mária síremléke is, Gilda alakjával. Giccsbe hajló példával szolgál Honthy Hanna jól ismert és sokat vitatott síremléke: Varga Imre 1982-ben felavatott alkotása színházi öltözőasztalkát jelenít meg a sminkeléshez szükséges kellé- kekkel, vázában rózsacsokorral, s az asztal feletti tükörben a primadonna felsejlő arcképével — mindezt krómacélból. A síremlék túlzásai ugyanakkor értelmezhetők reflexióként is magára a műfajra, az operettre, márpedig ez esetben releváns alkotásról van szó. A meghatározott szerephez való kapcsolást itt a hátoldali felirat teszi lehetővé („Hol van az a nyár…”)
Említhetünk néhány analóg példát Farkasrét más részeiről is: Székely Mihály síremléke például Sarastro alakját jeleníti meg (A varázsfuvola), Némethy Elláén három különböző szerepre utaló portré-triász kapott helyet, Losonczy György és Rigó Magda sírszobra és felirata pedig az énekes házaspár legemlékezetesebb közös fellépésére utal (A nürnbergi mesterdalnokok). Az egyik legérdekesebb példa Timár Józsefé: 1995-ben felavatott új síremléke legendás alakítására, Az ügynök halála főszerepére utal a szimbólummá vált kellék, a hatalmas irattáska megjelenítésével.
Végezetül két, egyazon darabhoz, szerephez és jelenethez kapcsolódó síremléket kell megemlíteni: Ráday Imréét és Básti Lajosét (előbbi a „művészparcellában”, utóbbi a temető főbejáratának közelében található). A Ráday-síremléken, Kő Pál alkotásán zárt színházi függöny látható a színpad felől leselkedő színész alakjával, a kontextust pedig a függönyre vésett felirat adja meg, a Lear király nyitányának részlete: Lear szavai, Vörösmarty klasszikus fordításában. A Básti-síremléken kőtrónus kapott helyet, rajta ugyanezen szerep kellé- kei: a korona és a palást (az azonosítást a korona felirata könnyíti meg). Utóbbin egy elterjedt funerális motívum, az elmúlás finom szimbolizációja is megragadható: a szobrász nem az elhunytat, hanem a hozzá kötődő, elárvult tárgyakat, ez esetben kellékeket ábrázolta. Efféle megjelenítéssel számos síron találkozhatunk, de Bástié — Kigyós Sándor pécsi síremléke mellett — a legjelentősebb hazai példát jelenti.
A farkasréti „művészparcella” központi jelentősége vitathatatlan: a temető „naggyá válásának” évtizedeiből, a már bemutatott akadémiai parcellák mellett, a pantheoni- záció legfontosabb példáival szolgál. Mindez együtt: Farkasrét, a legelőkelőbb köztemető jelenkora. Azé a fővárosi sírkerté, amely talán a legtöbb ismeretlen értéket rejtegeti, s amelynek megfelelő védelme a nemzeti emlékhelyeinkhez kapcsolódó legsürgetőbb feladatok egyikét jelenti. Ez a munka, a Farkasréti temető első monografikus igényű feldolgozása, e feladat beteljesítéséhez kíván segítséget nyújtani.

[1]A Kerepesi úti temető részletes történetét lásd: Tóth Vilmos: A Kerepesi úti temető másfél évszázada. In: A Kerepesi úti temető I. Budapesti Negyed 7: 2 (1999), 3-126. old. (A továbbiakban: A Kerepesi úti temető...)
[2]Nyisztor Zoltán: A kerepesi-temetőben. Nemzeti Ujság, 1942. november 8.
[3]Vö. Tóth Vilmos: Ökumenikus tendenciák a 19-20. századi magyarországi városi temetkezésben. Egyháztörténeti Szemle 1: 1 (2000), 120-128. old.
[4]Vö. A Kerepesi úti temető... 8-9. old.
[5]V. S.: A kőbányai új temetőben. Vasárnapi Ujság 1906. 736. old.
[6]Vö. Kovács Lajos: A budai pestistemető és kápolnája. Historia 5: 1-4 (1932), 51-72. old.
[7]Fehér Jolán Antónia: Budapest székesfőváros temetőinek története. Bp., 1933. 58-59. old.
[8]Fehér: i. m. 61-62. old.
[9]Vö. Kovács Lajos: A budai katonatemető áthelyezése 1797-ben. Historia 3: 4-6 (1930), 75-82. old.
[10]Fehér: i. m. 62-63. old.
[11]Fehér: i. m. 72-73. old.
[12]Fehér: i. m. 75-77. old.
[13]Jegyzék a Vízivárosi temető fenntartani javasolt sírjairól és síremlékeiről. H. n. [Bp.], é. n. [1931].
[14]Vö. Telcs Ede: A Gyulay grófok mauzoleuma. In Schoen Arnold szerk.: Pest-Budai Művészeti Almanach (1919). Bp., 1918: 122-130. old.
[15]Vö.: A Kerepesi úti temető 1999-ben. In: A Kerepesi úti temető II. Budapesti Negyed 7: 3 (1999), 258-262. old.
[16]Vö. Lyka Károly: A táblabíróvilág művészete I-II. Bp., 1922.
[17]Vö. Csemegi József, ifj.: A Buda-Vízivárosi temető alakos síremlékei. Magyar Művészet 1938. 171-176. old. A síremlék-együttes szempontjából példaadó fontosságú Thimi-síremléket, amely egykor a Kiscelli temetőben állt, Witver Hermann lembergi szobrász készítette. Vö. Schoen Arnold: A buda-újlaki Thimi-emlékek. Budai Krónika 4: 25 (1942), 4-5. old.
[18]Vö. Pusztai László: Huber József szobrász élete és művei. In: Zádor Anna-Szabolcsi Hedvig szerk.: Művészet és felvilágosodás. Művészettörténeti tanulmányok. Bp.: Akadémiai, 1978. 515-543. old.
[19]Vö. Csatkai Endre: Huber József mesterműve a budai vízivárosi temetőben. Művészettörténeti Értesítő 8: 2-3 (1959), 155. old.
[20]Fehér: i. m. 78-79. old.
[21]Jegyzék a Tabán-krisztinavárosi temető fenntartani javasolt sírjairól és síremlékeiről. H. n. [Bp.], é. n. [1930].
[22]Régi temetők alkonya. Fővárosi Hírlap, 1930. július 23.
[23]A budai temetők szomorú sorsa. Magyarság, 1937. november 4.
[24]Vö.: Individuális síremlékek és szobrok. Schmidt Gyula műépítész és kőfaragó-mester, Budapest I. ker., Budaörsi-út 15-17. szám. Bp., é. n. [1910?].
[25]Vö. A Kerepesi úti temető... 31-35. old. valamint Borus Judit: Kossuth a főváros halottja. In: Kultuszok és kultuszhelyek. Budapesti Negyed 2: 1 (1994), 35-58. old.
[26]Új temető. Buda és Vidéke 2: 14 (1894), 4-5. old.
[27]A Farkasréti izraelita temetőt e munka nem ismerteti, mivel a Budapesti Negyed-sorozatban a tervek szerint napvilágot lát majd a Salgótarjáni úti, a Kozma utcai és a Farkasréti zsidó temetőt bemutató kötetpár is.
[28]A Farkasréti katonai temetőt e kötetben részletesebben Zsigmond János tanulmánya ismerteti.
[29]A főváros húsz holdat vásárol. Esti Ujság, 1914. június 7.
[30]Papp Jenő: A farkasréti temetőben vándorolnak a halottak. Magyarság, 1924. március 4.
[31]Papp Jenő: Szivattyúk dolgoznak a farkasréti temető sírboltjaiban. Magyarság, 1924. március 5.
[32]Schafarzik Ferenc: Még néhány szó a farkasréti temetőről. Magyarság, 1924. március 14.
[33]Vö. Szatucsek Tibor: Fülkés sírboltok a Farkasréti temetőben. Hegyvidék, 2000. november 15.
[34]A budapesti Farkasréti temető kápolnája és ravatalozója. Tér és Forma, 1938: 293-295. old.
[35]Vö. A Kerepesi úti temető... 112-113. old
[36]Vö. Schoen Arnold: A Buda-Krisztinavárosi templom. Bp., 1916. valamint Schoen Arnold: A budai Szent Anna templom. Bp., 1930.
[37]Róna József: Egy magyar művész élete. Bp.: Szerzői kiadás, 1929. 226. old.
[38]Vö. Himody: A halottak birodalmából. Ország-Világ, 1908. 869-874. old.
[39]Vö. A Kerepesi úti temető... 53-54. old.
[40]Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Második kiadás. Bp.: Corvina, 1998. 140-141. old.
[41]Ungváry: i. m. 153. old.
[42]Összefoglalásukat lásd: Pünkösti Árpád: Rákosi bukása, száműzetése és halála, 1953-1971. Bp., Európa, 2001. 553-562. old.
[43]Vö. Litván György szerk.: Jászi Oszkár hazatérése. Bp., Társadalomtudományi Társaság, 1996.
[44]Az 1894-ben megnyílt temetőről csak nemrégiben jelent meg az első önálló kötet, egy fotóalbum. Vö.: Farkasrét. Bp., Nemzeti Kegyeleti Bizottság, 2003.
[45]Vö. L. Kovásznai Viktória: Borsos Miklós. Bp.: Képzőművészeti, 1989. valamint Horváth Béla: Borsos Miklós - Síremlékei. Művészet 17: 9 (1976), 16-17. old.
[46]Vö. Bakonyvári M. Ágnes szerk.: Pátzay Pál. Az ember és a mű. H. n.: Pátzay Pál Művészeti Alapítvány, é. n. [2001]. valamint Prohászka László: Pátzay és Klebelsberg, avagy egy emlékmű-terv utóélete. Új Művészet 7: 10 (1996), 64-67. old.
[47]Vö. A Kerepesi úti temető... 54. old.
EPA Budapesti Negyed 40-41-42. (2003/2-2003/4) > Zsigmond J: régi katonatemető