KÖRMENDI ZOLTÁN: BUDAPESTI BÉRKASZÁRNYA

(1937)

ÓVÁS!

Óvással kezdem: ez a cikk nem szociográfia. Nem olyan nagyigényű tehát, mint az utolsó esztendők irodalmi divatja,[*] mely gyors lélegzetű, de hamar kifulladó riportsorozatokkal, legendák és parabolák helyébe nőtt adatkölteményekkel dudvásította el a szociográfia talaját.

E sorok írója öt esztendő egymásba kapcsolódó napjait és hónapjait hívhatja tanúságul, hogy mit jelent egy társadalmi réteg, embercsoport, laza vagy szorosabb közösség felmérése. Több mint tizenötezer családlátogatást végzett és legalább háromezer család életébe kapcsolódott. (Budapesti ínségesek és deklasszáltak életébe.) Háromezer család megismerése, tizenötezer családlátogatás tapasztalata és öt esztendő mindennapos munkája formálta benne félig-meddig befejezett mozaikká az ezerkilencszázharmincas évek budapesti bérkaszárnyáinak társadalmi képét, és éppen ezért nem meri állítani, hogy egyetlen cikkben szociográfiát adhat.

A RÉGI BÉRKASZÁRNYA

A budapesti bérkaszárnyák rokonságban állanak egymással: ősük a spekuláció. A közös származás közös tulajdonságokkal áldotta meg őket, amikor tehát legközelebbi ismerősömet helyezem előtérbe, melynek 160 lakása közül 140-ben hetenként többször is megfordultam, bérkaszárnya helyett Bérkaszárnyának nevezem, hogy megkülönböztessem sok hasonló testvérétől s főleg azoktól, melyek közvetlenül hozzá támaszkodnak a belső Józsefváros jó nevű uccájában.

Budapest legrégibb bérkaszárnyái őszinték voltak, foghíjjasan vigyorogtak a messzeségbe és kérdezetlenül is bemutatkoztak a távolban ballagónak: én, kérem, bérkaszárnya vagyok.

Ezerkilencszázhatban vagy -hétben kezdődött a bérkaszárnyák új divatja, a kendőzött külső, a legújabbak pedig már nem is kendőzött arcot, hanem valóságos álarcot mutogatnak az ucca felé.

A Bérkaszárnya helyén is ezerkilencszázötben még széles, egyemeletes épület terpeszkedett. Azt mondom, terpeszkedett, mert ezt az érzést keltette a járókelőben, pedig negyedannyi helyet és negyedrésznyi tért sem foglalt el, mint a helyére tolakodott idegen. A hatalmas, mély teleknek mindössze két szárnya volt - egy uccai és egy udvari -, és a kihasználatlan nagy területen az emelet fölött kitekintgető fák törzse, gyér fű és néhány fűszeres illatú bokor különös életmódot kényszerített a ház lakóira. A lakásokban kevés kivétellel iparosok laktak, akik nem zárták be ajtajukat, ablakukat a zöld fény és édeskés illat elől, sőt tavasztól őszig a kertes udvarban végezték lassú munkájukat, és sohasem kerültek be a gazdagodásnak abba az erős sodrú áramába, ami akkor Budapest gazdasági életében keringett. Kevés tudomásuk volt erről az áramlatról, inkább csak arról, hol mérik a legjobb sört és ha friss csapolás híre érkezett, akkor literes meg kétliteres kancsókkal szalasztották inasaikat a forráshoz,

Sörmelletti vicceken nagyokat nevettek, és hahota fogadta azt a hírt is, hogy a ház gazdát cserélt, meg hogy az új tulajdonos elhordatja fejük felöl a cserepet, felszedeti lábuk alatt a korhadó, elaggott padlót. Nevettek, mert nem hitték, és hitetlenkedve csóválták még akkor is fejüket, amikor a szekérre rakott ócska bútorok és kopott szerszámok mellett az utolsót hörpintették, hogy elszéledjenek és össze ne verődhessenek sohasem.

Az új tulajdonos kivágatta az évszázados fákat, kiirtatta a bokrokat, lebontatta az épületet, és hét-nyolc hónap múlva már új lakók nyüzsögtek a Bérkaszárnyában.

A Bérkaszárnya előtt megálltak a járókelők. Gyönyörű bérpalota - mondták és a kíváncsiság bevitte őket a kapu alá, meg az udvarba. Hatalmas épület - jegyezték meg bátortalanul, közben meg is borzadtak kissé, és sietve menekültek onnan. A cicomás épület belülről dísztelen volt, szürke, homályos, sőt sivár és kopár. Két udvar foglalta el a régi kert helyét, mindkét udvar fölött négy-négy emeletsor, köröskörül nyílt függőfolyosó, a folyosókon véges-végig keskeny ajtók, szűk ablakok.

A Bérkaszárnya akkori életét nem ismerem, történetéből csak annyit tudok, hogy először ezerkilencszáztizenöt elején cserélt gazdát, a háború végéig még háromszor és a háború befejezése óta kilencszer. Jelenlegi tulajdonosa két évvel ezelőtt vásárolta és azonnal olcsó tatarozási kölcsönnel fogott átalakításához, illetőleg újjászervezéséhez. Az újjászervezés azzal kezdődött, hogy a régi lakóknak egytől-egyig felmondtak.

A MAI BÉRKASZÁRNYA

A háztulajdonos csak olyan lakót tűr most házában, aki kéthavi lakbért biztosítékul hagy nála, és kötelezvényt ír alá, hogy egyhavi házbér pontos fizetésének elmulasztása esetén lakását azonnal elhagyja. Ezzel szemben zöld festékkel és divatos vonalakkal harminc évvel megfiatalították a Bérkaszárnya ábrázatát, a kétszobás udvari lakásokat egyszobásokra osztották, a konyhákból kidobták a régi tűzhelyeket és gáztűzhelyet állítottak százhatvan lakásba. Viszont nem szereltek W. C.-t egybe sem, és nem szaporítatták a folyosóról nyíló ilyen helyiségek számát. Az uccai nagylakások nem használják ezeket, és így hét udvari lakásra jut egy közös W. C. Tizenhat lakásnak van külön saját W. C.-je és ugyanezekben fürdőszoba is van. Két- és háromszobás uccai lakások ezek. Háromszobás, komfortos uccai lakás évi bére ezerötszáz pengő, kétszobásé ezerkétszáz pengő, a szoba-konyhás udvari lakásokért havi negyven-negyvenöt, ötven és ötvenöt pengőt szednek.

A Bérkaszárnyának három lépcsője van. Az elsőn csak a nagylakók közlekednek, a felvonót is csak ezek vehetik igénybe, a másik két lépcső azonban korlátozás nélkül áll az összes többi lakó rendelkezésére. A mosókonyhát a nagylakók havonként, a kislakók háromhavonként vehetik egy-egy hétköznapra igénybe. Ez azonban csak eszmei jogosultság, mert két mosókonyha van csak a Bérkaszárnyában, és a három hónap hetvenhét hétköznapjára százkilencvenkét napi mosókonyhajog esik. Negyvennyolc kislakó tehát okvetlenül kielégítetlen marad, hacsak nem mosnak egyszerre ketten a mosókonyhában.

Pince és padlás a nagylakókon kívül csak a házmesternek és az egynéhány ötvenöt pengőt fizető legnagyobb kislakóknak jutott. Ezzel szemben a házirend egyik szakasza kimondja, hogy a lakásokban ruhát mosni vagy teregetni tilos.

A százhatvan lakáson kívül négy üzlethelyiség is tartozik a házhoz. Fűszerüzlet, kávémérés, fodrász és dohánytőzsde. Ezeknek bérlői közül csak a kávémérés tulajdonosa lakik a házban és szolgálja ki elég gyakran a ház lakóit. A dohánytőzsdébe is be-bejárogatnak két darab Leventéért, vagy olcsó cigarettadohányért a házbeliek, de a trafikosné jobban szereti, ha nem jönnek, mert kiolvassák és összepiszkolják az újságjait, és nem tudja eladni azokat a "rendes" vevőkörének. A fűszeres büszkén emlegeti, hogy a tizenhat nagylakó kivétel nélkül nála vásárol, holott a következő sarkon szövetkezeti bolt is van, de a többieknek nincs keresnivalójuk nála, mert ő ilyeneknek nem hitelez. A borbély panaszkodik, hogy a nagylakók maguk borotválkoznak, a többieknek pedig nincs is pénzük ilyesmire.

A BÉRKASZÁRNYA ARISZTOKRÁCIÁJA

A nagylakókat nem mutathatom be senkinek, mert magam sem ismerem őket, és hiába áll a névtáblán olyasmi, hagy segédhivatali igazgató, hogy nyugalmazott ez, nyugállományú az, meg hogy kereskedő, hivatalnok, gépészmérnök, tanítónő, ügynök: ezek a címek sem világítanak rá semmire. Az sem jellemző vonásuk, hogy megfizetik ezerkétszáz és ezerötszáz pengős házbérüket, mert a többiek is kiizzadják a maguk havi negyven-negyvenöt-ötvenöt pengőjét, de a fűszeresnél nem vásárolnak. Szóval, a címűkön és rangjukon kívül ezekről a nagylakókról csak annyi adattal rendelkezem, hogy két cselédet egyik sem tart, négynek van háztartási alkalmazottja, háromnál takarításért lakik magányos asszony, egynek egésznapos bejárónője van, kettőhöz minden nap jön néhány órára takarítónő, négyhez hetenként kétszer-háromszor és egy maga látja el egészen a háztartását. A házbeliek munkáját egyik sem veszi igénybe, még a vicinéjét sem. Albérlőt heten tartanak, de kettőnek ez idő szerint üres a szobája.

A pincében csak a vicipár lakik. Gyermektelenek, öreg napjaikra pénzt kuporgatnak, ezért húzódnak meg a pinceodukban, és adják ki albérlőnek szoba-konyhás lakásukat, amit a háziúrtól kapnak. Az asszony korábban háztartási alkalmazott volt, később kávéházi takarítónő, de öt éve kizárólag viciséggel foglalkozik. A férfi három évvel ezelőtt még gyárba járt, most is menne szívesen, de gondozatlan bajsza nagyon öregíti, és nem kap munkát. Megesküdni még nem tudtak, mert mindkettőjüknek különváltan élő házastársa van, és a válóperre irányuló lépéseket még meg sem kezdték. A hatalmas Bérkaszárnya alaposan igénybe veszi idejüket, és pénzkuporgatáson kívül másra nem gondolnak.

A házmester-család magasabb életszínvonalon, de hasonló életirányban vegetál. A férfi nyugalmazott állami altiszt, robosztus, kényelmes, de lelkiismeretes és pontos, felesége finomkodó, nyájas és aggodalmaskodó, mint egy kisvárosi jótékonysági egyesület most választott vezetőségi hölgye, lányuk érettségizett, de szabászatot tanult, egy belvárosi szalónban jó állása van, szüleinél lakik, de tőlük függetlenül éli a maga életét. A papa nyugdíjat kap, nyolcezer pengő óvadéka van a háziúrnál, Pomázon telke és további hatezer pengője takarékban. Nem kis dolog rendet tartani százhatvan főbérlő és pontosan soha meg nem állapítható számú albérlő között, de vállalja a munkát, mert fő gondja, hogy napról-napra legalább egy porrétegnyivel növelhesse vagyonkáját.

Nem lenne érdektelen a ház falunyi lakójának felsorolása, de talán az is elegendő, ha a legjellemzőbb típusokat emeljük ki közülük.

A FÖLDSZINT LAKÓI CSUPA ZŰRZAVAROS EMBER

Az egyik főbérlő például albérlőként szerepel. Senkinek sem adósa és lakásán mégis másnak a névtáblája olvasható. Ez a hetvenéves nénike - amint mondani szokták - valamikor jobb napokat látott, és rokonsága most is juttat néki havi húsz-huszonöt pengőt. Viszont egy bizonyos alapból havi negyvenöt pengőt kap, ezt azonban nem veheti fel személyesen, mivel az alap rendeltetése szerint az összeg csak az elaggott személyek gondozóinak fizethető ki. A nénike tehát annak nevében bérli a lakást, aki részére a havi segítséget felveszi, de azért gondozatlanul, magára hagyottan tölti napjait a kis sötét lakásában. Hatvanöt-hetven pengő a havi jövedelme, ebből negyvenöt a házbér, húsz-huszonöt pengőből eléldegél töredezett, porlepte bútorai között télen-nyáron.

Szemközt véle hatvanöt éves vak kosárfonó lakik feleségével, fiával és unokájával. A fiú magánhivatalnok volt, és hét éve állástalan. Harmincöt éves. A házátszervezés idején kisegítő-álláshoz jutott, cipőre, ruhára gondolt, de aztán a kéthavi házbérbe adta csekélyke jövedelmét. Címírással napi egy pengőt keres; a kosárfonásban is részt vesz apjával, anyjával együtt, és havi huszonöt-harminc pengőt keresnek hármasban ezzel. Két albérlőjük is van, és a kettő havi huszonnégy pengőt fizet összesen. Ágyneműjük kevés, fehérneműjük foszlik, felső ruhájuk már levedlett róluk, cipőjükbe befolyik a víz.

Szomszédjuk magános özvegy, aki elmebetegeket és tehetetlen öregeket fogad hajlékába, ha családjuk vagy valamilyen közület fizet értük. Havi harminc pengőért teljes "penziót" ad, és öt-hat ápoltjából úgy megél, hogy még irigylik is a házbeliek.

Az udvar túlsó végén tizenegy tagú család lakik. Apa, anya tanult emberek, az asszony anyja ma is jómódú iparos, de összekülönböztek, mivel a vő elhagyta hivatalnoki állását; kitanulta anyósa mesterségét, egy ideig nála dolgozott, aztán önállósította magát. Az üzletfelek egy részét magával vitte, az üzlet mégsem sikerült, és az anyós most hallani sem akar róluk. Tizenegyen vannak, és két láda, továbbá egy ágy és két szalmazsák minden ingóságuk. Az apa csak alkalmi munkákhoz jut a kitanult szakmában, ennek jövedelme azonban a házbért sem fedezi. Felesége magával-tehetetlen, ágyhoz kötött beteg. Húszéves lányuk anyját és testvéreit gondozza. A tizennyolc éves fiú sem tanult szakmát, hanem csak apjának segédkezik, ha valami munka akad. Két fiú tanonc, heti három pengőt keres az egyik, négyet a másik. Egyik lány varrni tanul, és nem kap egy fillért sem. Négy gyermek iskolába jár, kettő meg nem jár iskolába; a legkisebbik hároméves, járni nem tud, és meztelenül mászkál a lakásban. A család táplálékát javarészt a napközi otthon és a népkonyha adja.

Bútorozatlan lakásban lakik a földszinten két sógor is. Az egyik hat gimnáziumot végzett, a másik nyolcat. Két-két gyermekük van, egyik sem jár még iskolába. A férfiak csak ritkán jutnak félig-meddig obskurus munkához, mely mindég valamilyen gyűjtéssel, aláírások szerzésével kapcsolatos, az egyik asszony férfifehérneműre varr kötőket valamelyik fehérnemű üzem részére, a másik pedig nagy szállítások előtt az egyik csokoládégyárban szokott kisegítőmunkát kapni. A két család együttes jövedelme évi átlagban nem haladja meg a havi hatvan pengőt. Tizenkét személy és havi hatvan pengő kereset. Ebből negyvenöt a házbér. Miből élnek? Hogyan élnek?. A földszint lakói csupa zűrzavaros ember.

ELSŐ EMELET: MEGBÍZHATÓ KISIPAROSOK ÉS MEGBÍZHATATLAN ENTELLEKTÜELEK

Az első emelet lakói jobbára erkölcsös kisiparosok: asztalosok, szobafestők és főleg szabók. Gyermektelen kevés van köztük, de háromnál-négynél egyiknek sincs több csemetéje. Ezeket lehetőleg tisztán tartják, gondozzák; csecsemőkorukban is orvoshoz viszik, rossz szavakat nem mondanak előttük, és a gyermekek mégis mindent megtanulnak - az albérlőktől. A kisiparosok közül ugyanis talán egynek sincsen állandó munkája, és albérlőtartással kísérelik meg a házbér biztosítását. Az albérlők többnyire a szakmából kerülnek ki, mivel azonban ők még nem családapák, nincsenek tekintettel a gyermekekre.

A szabómester főbérlők között kivételesen szabósegéd is akad, de ez is mester volt korábban. A háború elején bevonult, pénzét hadikölcsönbe fektette, és amikor régi foglalkozásához visszatérhetett, már nem volt miből folytatnia az önálló vállalkozását. Beállt tehát ismét segédnek, megnősült és alkalmazotti sorban kereste boldogulását. Most ötvennyolc éves, felesége ötven. Négy gyermekük, három fiú és egy lány. A legidősebbik fiú tizenhat éves, nyolc elemit végzett, és jelenleg otthon lebzsel. Több helyre is beadták már inasnak, a próbaidő alatt fizetést nem kapott, és annak letelte után egyik mester sem szerződtette. Legrövidebb próbaideje négy hét volt, a leghosszabb hét hónap. Tizennégy és tizenhárom éves öccsei még iskolába járnak, úgyszintén tizenegy éves húga is. Az anya korábban manikürösnő volt, de családja annyi munkát ád, hogy ki kellett maradnia a Váci uccai szalonból. A családfő még rövid idővel ezelőtt is heti huszonnégy-huszonhat pengőt keresett, ez a jövedelem azonban az utolsó évnegyedben heti tizenhét-tizennyolc pengőre csökkent. A legkisebb lakástípust bérlik, de a havi negyven pengős bér így is jövedelmük nagyobbik felét emészti fel. Albérlőt nem tartanak, mert hat személynek is túlságosan szűk a lakásuk A falakon bekeretezett arcképek lógnak, továbbá egy olajnyomat, meg egy miniatűr lombfűrész-vitrin apró csecsebecsékkel. A padló mindég frissen súrolt és az anya majdnem mindennap mosóteknő előtt áll. A bútorzat hiányos, de gondozott, ápolt, az ágyhuzatok hófehérek.

Két ágyuk van, továbbá összecsukós ágyuk és egy díványuk. Az egyik ágyban az apa alszik, másikban az anya lányával. A dívány a legidősebb fiúnak jutott, a két kisebbik pedig együtt fekszik az összecsukós ágyban.

Ágyneműjük: négy párna, egy dunyha és egy paplan. A fiúk az ágytakarókkal takaróznak. Ágyhuzatuk valamivel több, mint egy váltás, fehérnemű kétszeri váltásra jut, az anya kivételével minden családtagnak van felöltője, vagy télikabátja, és ünneplő ruhája is csak az anyának hiányzik. Házbértartozásuk nincsen, mert a hiányt a zálogház pótolja. Zálogcéduláik összege százhat pengő. A szenesnek hét pengővel tartoznak.

A három iskolásgyerek napközi-otthonban étkezik, és az egyik tejet is kap. A család többi tagja rántottlevest reggelizik. Ebédjük hetenként egyszer, esetleg kétszer zsíroskenyér, máskor pedig egy tál étel: leves, főzelék vagy tészta. Vasárnap levest és tésztát esznek, de havonként legalább egyszer káposztát oldalassal. A vacsora többnyire zsíroskenyér és olykor-olykor déli maradék.

A gyermekek vérszegények, az apa maláriás, és családja ennek tulajdonítja rabbiátus természetét, ami hangos kifakadásokban és a család minden tagjának kijáró gyakori bántalmazásban nyilvánul meg. Az anya annál csendesebb természetű, s bár nemrég orbáncon esett át, ami nagyon legyöngítette, zokszó nélkül és önfeláldozóan gondozza családját.

Két egyetemi hallgató is lakik az első emeleti szálláson, fixfizetéses vidéki emberek fiai, s éppen csak annyit kapnak hazulról, hogy a közösen fizetett szobabér után öt-hat pengőjük marad még egy-egy hónapra. Ebédet menzán kapnak, a vacsorát többnyire elfelejtik, a reggelit pedig átalusszák. Éppen ezért meglehetősen rendetlenül járnak az egyetemre.

Az első emeletnek van még további két "intelligens" albérlője is. Vasúti tiszt volt az egyik és vidéki rendőrdíjnok a másik. Mindkettőt részegeskedés miatt bocsátották el állásából A volt díjnok hátborzongató kalandokat mesél "fogalmazó"-korából, és mindketten igyekeznek adósak maradni a szoba bérével. Segélyforrásaik ismeretlenek, de alkoholra mindég van pénzük, holott nyugdíjat, kegydíjat nem kapnak.

A vasutas ügyesebb, mint a díjnok, ez azonban szorgalmasabb, és ha az emelet szabóinak véletlenül sok a munkája, néhány fillérért szívesen megy el varrni, vasalni, javítanivalóért, és szívesen szállítja le a kész munkát.

A kisiparosok az emelet kozmetikusnőjét is az intelligensek közé sorozzák. Talán azért, mert jól öltözködik, a főlépcsőn jár, és szemébe néz a férfiaknak. Vagy talán azért, mert éhség miatt már kétszer kísérelt meg öngyilkosságot, de csak átöltözni jár haza, és hatósági értesítésre sem marad otthon, mert "kuncsaftjai" nem várhatnak rá hiába.

A TESTI ÉS LELKI NYOMORULTAKNAK A MÁSODIK EMELET A TANYÁJA

Elmebetegek a földszinten is laknak, az első emelet lakóinak sem kifogástalan minden tekintetben az egészsége, de a legtöbb nyavalyás és elmeháborodott a második emeletre jut. A betegek legnagyobb része szívesen beszél orvosról, gyógyszerről, kórházról, betegségi tünetekről, az egészségesek viszont irtóznak az ilyesmitől és veszedelmet éreznek abban: talán azért van az, hogy a roncsolt testűek és beteg idegzetűek keresik és megtalálják egymás közelségét.

Itt lakik a veseköves parkettrakó, a cukorbajos masszírozónő, két hisztériás vénkisasszony, akik közül az egyik sorra jelentgeti fel a ház férfilakóit különböző inzultusokért, a másik pedig minden ételét megkóstoltatja szállásadójával, mert attól fél, hogy megmérgezik. Hisztériás továbbá a fővárosi tisztviselő ötvennégy éves elvált felesége is, akinek mérnök és orvos fia van, de nemcsak férjétől, hanem fiaitól sem kap egyetlen fillért sem, de azért bundában házalja végig az összes adományt-juttató intézményeket. Az egyik öreg albérlő-néninek üldözési mániája van. Azt meséli, hogy négy háza volt Pécelen, meg Isaszegen, de fiai és sógorai kifosztották, de nem is azok fosztatták ki igazán, mert az már csak örökségének a morzsája volt, hanem nevelőapja, aki az anyakönyvbe is saját nevére íratta, holott ő valami grófnak vagy hercegnek a lánya, aki meghalt, mielőtt ő megszületett, és rengeteg vagyont hagyott rája. Fiairól azt állítja, hogy az ő vagyonából dúslakodnak, néki meg száraz kenyeret sem juttatnak, pedig a valóság az, hogy mind a három nagycsaládú, szegény munkás, és ennek ellenére és hetenként három-három pengőt adnak anyjuknak.

Egy másik idősebb asszony valamikor hivatalba járt, és hivatalnoknő volt a lánya is, de elhatalmasodott rajtuk a paralízis, és keresetképtelenek lettek. A huszonnégy éves lány már járni és beszélni sem tud, anyja viszont többnyire a beszámíthatatlanságig izgatott. Rendes albérlő egy percet sem tölt nála, és többnyire olyanok időznek ott néhány napig, akik nem szeretik, ha túl gyorsan jelentik be őket.

Szomszédja a negyvennégy éves pincér, öttagú családnak a feje. Három lánya közül kettő éjszaka dolgozik, egy pedig nappal; mindhárman textilmunkások. Tizenkilenc és tizenhét éves a két nagyobbik és tizennégy a legkisebbik. A három lány együttesen és összesen heti tizenhat pengőt hoz haza. A pincér valamikor egyetlen éjszaka is többet harácsolt, mert híres, sőt hírhedt lokálokban dolgozott, később azonban gyomorfekélye miatt abba kellett hagynia a munkát. Felesége is beteges, és mindketten akaratnélküli, tengő-lengő emberek; lányaikkal nem törődnek, terveik nincsenek és vágyuk is csak annyi, hogy valahonnan bőséges segélyezéshez jussanak. Büszkén mesélik, hogy a Horthy-akciótól tizenöt pengőt kaptak, de keveselik, hogy rokonságuk csak havi öt pengőt juttat nékik, az elöljáróság pedig ebédjegyet, tejet és kenyeret. Ebben a családban az a legkülönösebb, hogy a lányok szöges ellentétei szüleiknek. Nem törődnek szépségükkel - holott megdöbbentően finom és diszkrét szépségek, amint a munkában töltött éjszaka után egy ágyban alusszák át a nappalt. Maguk keresték meg a munkalehetőséget és - a szomszédok szerint - vidáman mennek munkába, mosolyogva jönnek vissza onnan, habár a fonodai munka maga sem gyerekjáték, és azonkívül háromnegyed órás gyaloglás tőlük a gyár.

Gyomorfekélyes több is akad még ezen az emeleten. Így az a negyvenkét éves hadiözvegy is, aki azt mondja, hogy ő elég rendesen él, mert özvegyi nyugdíja havi huszonöt pengő, alkalmi munkával heti két-három pengőt keres, albérlőjétől havi huszonöt pengőt kap - ezekből kitelik a lakbér -, fiának pedig, aki kereskedősegéd, negyvennyolc pengő a havi jövedelme.

Az ötvenkét éves pedikűrösnő szívbajos. Nyugalomra szorulna, de kilakoltatási eljárás folyik ellene. Valamikor nagyon szépen keresett, s bár analfabéta, volt érzéke ahhoz, hogy úgy rendezze be lakását, hogy a legkényesebb ízlésű albérlők is szívesen béreltek szobát nála. Szívbaja miatt a nagy lakással járó munkát nem bírta, kisebb lakásba vonult, itt azonban ágyai kiadatlanok maradtak, már bútora javarészét is elkótyavetyélte, és rövidesen az uccára kerül.

Kilakoltatás előtt áll a hatvanéves fehérneművarrónő is, aki már félig megvakult, pedig ez az öreg lány nemcsak magát, hanem nyolcvan éves anyját is tartja. Az öregasszony valaha vásározó volt, papucsot árult; azt mondja, szép bútort is szerzett, de most már csak egy ágy, egy asztal és egy láda az egész berendezés. Továbbá két kép a falon: az öregebbik néni fiai, akik eltűntek a harctéren. Nyugdíjat nem kap utánuk, és a két öreg nő most hulladékon él, amit a vásárcsarnokban szedegetnek össze. Az öreg lány az éhséget már-már meg is szokta, de nagyon fél a teljes megvakulástól. Szomszédja - hetvenkét éves, hályogosodó szemű nénike - ugyancsak ettől retteg, a túlsó sarokban pedig egy negyvenhárom éves családapa, aki salvarsan-kezelésre jár.

Akad olyan család is, melynek minden tagja beteg vagy nyomorék. Egy négytagú családban például a hatvanhat éves anya jobb karja béna, negyvenöt éves fia sánta, harminchárom éves fiának gyomorsüllyedése és szívbaja van, tízéves unokája pedig fogyatékos képességei miatt ötödik helyett csak a második elemibe jár. Jellegzetes közsegélyes család ez. Dolgozni egyikük sem tud, tehát a segélyeket hajszolják, de ha a közsegély nem kielégítő, magánosokat is felkeresnek, és lassanként rászoknak a koldulásra.

A sok beteg fontoskodva tárgyalja az eseteket. Összeverődnek, hogy találgassák, mi is lehet ez, meg az tulajdonképpen, és nem akad közöttük egy sem, aki nem a saját betegségével igyekeznék a másikét is magyarázni.

KAPTAFA ES KOLLEKTÍV SZELLEM A HARMADIK EMELETEN

A harmadik emelet főbérlői történetesen legnagyobbrészt cipészek. Az összetartás ezek között a legerősebb, mert privátmunkájuk csak ritkán akad, és főképpen üzleteknek meg nagyobb cipőüzemeknek dolgoznak. Nem igyekeznek megelőzni egymást, háztartási dolgokat, szurkot, csirizt és szeget is kölcsönöznek egymásnak, és ha valahol munkalehetőség kínálkozik, becsületesen értesíti egyik a másikat. De a harmadik emeleten sem kopog állandóan a kalapács, és a cipésznék is albérlőket tartanak, takarítani járnak vagy más munka után néznek.

A harmadik emelet albérlői között a két "iparművész" a legszorgalmasabb. Tulajdonképpen nem is iparművészek - bölcsész volt az egyik, orvostanhallgató a másik -, de egyetemi éveik alatt jóba voltak az Iparművészeti iskola néhány hallgatójával, és ezektől ellestek valamelyes formáló, színező és díszítő fogásokat. Üzletekből állandóan szereznek munkát, közös számlára dolgoznak, és abbahagyták tanulmányaikat, mert nem győzték a koplalást. Most napi tíz-tizenkét órát ülnek munkaasztaluk mellett, de azért szívesen segítenek közben a házbeli iskolásgyerekeknek is, ha nem tudják megcsinálni a kötelező rajzokat. Heti tizennyolc-húsz pengőt keresnek, színházba nem járnak, moziba sem, könyvet nem vásárolnak, nem is dohányoznak, de ők a tejcsarnok legjobb vendégei. A cipészek társadalma befogadta őket, és lefekvés előtt mindég akad megbeszélnivalójuk a szomszédsággal.

INFERNO - A NEGYEDIK EMELETEN

Ha nem okozna furcsa képzavart, azt mondanám, hogy gazdaságilag, társadalmilag és erkölcsileg a negyedik emelet süllyedt legmélyebbre. Albérlői is jobbára csak ágyrajárók. A főbérlők közül a fényképészcsaládról kell megemlékeznünk, továbbá a pórul járt szállásadókról.

A fényképészcsaládnak a hetvenegy éves apa a feje, kívüle még felesége, két elvált fia és három elvált lánya lakik a szoba-konyhás lakásban, illetőleg egyik fiának a menyasszonya és két lányának a vőlegénye is, ezeknek a személye azonban gyakran változik. Az apa valamikor vándorfényképész volt, később egy budapesti fényképész ügynöke. Tekintélyes külseje van, rendesen öltözködik, jómódú kereskedőnek nézne az ember.

Jelenleg - havi huszonöt pengőért - az egyik lapvállalat kihordója, és a fővárostól nyolc pengős havisegélyt kap. A fiúk követték apjuk példáját: fényképész lett az egyik, a másik ügynök. A fiúk nem étkeznek otthon, és havi tizenöt pengővel járulnak fejenként a házbérhez. A lányok állítólag varrónők, de varrógép nincsen lakásukban, és állandóan otthon lebzselnek. Hatvanéves anyjukkal együtt erősen festik magukat - arcukat, szájukat, hajukat, körmüket egyaránt -, és az egész hölgykoszorú az egyik Leventét a másik után szívja. Lakásuk többnyire takarítatlan, rendetlen, piszkos, színes fedelű ponyvaregények hevernek szanaszét, tűzhelyükön délidőben sem fő étel, de azért élnek a hölgyek, és meglehetősen kövérkések.

A pórul járt szállásadók közül először a házaspár járt rosszul. A házaspár: tisztviselőszülők fia - mindössze huszonöt éves - és felesége, aki kávéházi felírónő volt, és férjénél nyolc évvel idősebb. A fiú érettségizett, állása is volt, de mikor nősülni akart, apja járt közbe, hogy elbocsássák állásából. A keményfejű fiatalember nem ijedt meg ettől, hanem megnősült, és felcsapott ingatlanügynöknek. Eleinte keresett is meglehetősen, főbérleti lakást bérelt, szép hálószobát, divatos konyhabútort vásárolt, de az ingatlanforgalom hirtelen megcsappant, és a messze fekvő parcellákat ingyen sem lehetett eladni. Amikor az első havi házbért csak zálogház útján lehetett előteremteni, a volt kaszírnő elhatározta, hogy összegyűjtött kincseiket nem hagyja egykönnyen elveszni, és volt kollégáit, kolléganőit vette oda szállásra. Még pedig tüstént annyit, hogy a szép kis lakás egyszeriben tömegszállássá változott. A kollégák között aztán akadt kettő, aki egy szép napon kiürítette a házaspár szekrényeit, és meglépett a ruhákkal meg a fehérneművel. A két szerencsétlen ember kétségbeesett, és csak azzal vigasztalódott, hogy zálogcéduláik és értéktárgyaik még megmaradtak. A volt kollégák velük együtt örültek a szerencsének, és másik két kolléga másnap ezeket a megmaradt értékeket tüntette el, de mivel a zsákmány jelentőségét lekicsinyelték, hát az ágyneműt is magukkal vitték.

A másik balsorsú szállásadó öreg néni. Tömegszállására csak nagyon csekély igényű ember vetődik, mert olyan gyenge, olyan tehetetlen, hogy már takarítani sem tud. Ez a néni tetten érte fosztogató lakóit, akik azonban nem tudtak lemondani a zsákmányról, és mivel gyenge, vékony hangocskáján sipítozni kezdett, úgy összeverték, hogy a szomszédok mosták fel később. De nem ágyrajáró-szomszédok. A negyedik emeleti ágyrajárók szívesen fizetnek ököllel vagy késsel a szállásért, és kinevetik azt, aki gyámolítja a gyengéket.

ILYEN A BÉRKASZÁRNYA

Kár volna azt hinni azonban, hogy a Bérkaszárnya ágyrajárói mind fosztogatók és tolvajok. Legnagyobb részük napszámos, alkalmi munkás és ezek családtagjai, akik ugyan sohasem szelhetnek túl nagy karéjnyit a bizonytalan jövedelemből, de azért sokra tartják a maguk emberségét. Az ágyrajárók gyakran változnak a házban, nagyrészük, még be sem jelentették, máris megy tovább, s így, ha ott is laknak néhány napig, tulajdonképpen nem is tartoznak a házhoz.

Különös kaszárnya egyébként is a Bérkaszárnya. Az egészet csak a házmester tartja össze. A földszintiek például mogorva, kétségbeesett emberek, köszönés nélkül mennek el egymás mellett, lehet, hogy nem is ismerik egymás arcát. Az egyes emeleteken kialakul valamelyes összefogás, főleg az egyazon foglalkozást űzők között. Nem választja el itt az sem az embereket, hogy az egyiknek iparengedélye van, a másik pedig még csak segéd, és ez nem is különítheti el őket, mert jelen esetben a segéd fizet a mesternek szállásért, vagy pedig a "zicc-ért". A gyermekek csak csekély kapcsolatot jelentenek az egyes családok között, mivel az udvarba nem mehetnek és a folyosókon sem zajonghatnak, mert akkor felszólalnak a nagylakók, és a háztulajdonos felmond a kislakónak, ha gyermekei zavarják a nagylakók nyugalmát.

A különböző emeletek között még kevesebb a kapcsolat, és ha van, az többnyire ellenséges. A lejjebb lakók arról panaszkodnak, hogy a fentiek piszkosak és szánt-szándékkal minden szemetet rájuk szórnak. Az intelligensek közül csak azokat fogadják be maguk közé, akiknek a munkája aktuálisan felér az övékkel.

A gázfőzőknek kevés hasznát veszik. Számlatartozás miatt a legtöbbet már le is ólmozta a Gáztársaság. A lakások jórészében csak ritkán kerül főtt étel az asztalra. Télen a szoba vaskályháján főznek.

A tisztálkodási viszonyok meglehetősen rosszak. Gyermekeit a legtöbb család füröszti vagy végigmossa, a felnőttek azonban - egész csekély kivétellel - egyáltalán nem fürdenek és csak felületesen mosakodnak. Pedig, hogy a tisztálkodás fontosságát ismerik, az abból is látszik, hogy gyermekeiket rászoktatják.

Szórakozni keveset járnak. Kocsmába csak iszákosok, moziba pedig csak egynéhány lány, asszony, egészen fiatal fiú. Színház szóba sem kerül közöttük. Aki rendszeresen olvas - kevés akad ilyen -, azt békétlennek, nyugtalan vérűnek és kissé megzavarodottnak tartják. Leginkább a napilapok érdeklik őket, de azt is inkább csak az "izgágák" járatnak, számonként is kevesen vásárolnak, hanem, ha van egy kávéra való pénzük, beülnek a kávémérésbe, ott olvasgatnak, vagy vesznek két-három Leventét és átböngészik a lapokat. A rádiót általában kedvelik, de még minden tizenegyedik lakásra jut egy-egy készülék. Azok is nagyrészt régimódi szerkezetek és tulajdonosaik az orvhallgatók közé tartoznak.

***

Nem tudom, járnak-e még a Bérkaszárnya tájékán harminc év előtti elődjének öreg lakói. Ha odavetődik is egy-egy, valószínűleg félrefordított fejjel megy el előtte. Nem kíváncsi hivalkodó arcára, és nem kíváncsi szívére, méhére sem. Nem tudja, nem akarja tudni, hogy a ma élete zajlik a Bérkaszárnyában. Nem érdekli ez a jelen, és bár ismeri a Bérkaszárnya múltját, nem kíváncsi a jövőjére sem. Pedig, ha ismerni vágyná, kitalálhatná könnyen. Egypárszor megkísérlik még megfiatalítását, azután sorsára bízzák. A malter alól kikandikálnak majd a rosszkötésű bordák és omladoznak majd lassan a keskenyre méretezett falak. Akkor már nagylakás sem lesz a Bérkaszárnyában, hanem csak kislakások, és a tömegszállások lakói nem ábrándoznak majd arról, hogy volt idő, amikor a Bérkaszárnya helyén fűszeres illatú bokrok bódították az éjszakát.

Körmendi Zoltán: Budapesti bérkaszárnya. Szép Szó, IV. kötet, 1937. 11. füzet, 64-67. old.; IV. kötet, 2. füzet (12.), 1937. március, 161-170. old.

[*] Néhány fiatalember - költséget nem kímélve - autóra kapott, gázt adott a motorra s hipp-hopp! .. elérte a "Falut". Rávetette magát a gyanútlan községre, s egyetlen vasárnapon összelajstromozott, jegyzőkönyvezett és áldomással pecsételt meg mindent, amiből egy snájdig faluszociográfia kitelik. Némely író "ihlettel", "intuícióval" pótolta azt, aminek tapasztalati felmérésétől irtózott. Négy-öt újságíró megrohamozott egy ócska háztömböt és előre elkészített kérdőívekből faggatta a roskadozó háztömbbe sodródott proletárokat, de már az első félórában fogalmazó papirossal cserélték fel az íveket, mivel a nyomdász inas állandóan sarkukban járt a sürgős kéziratért. Szinte túlzott lelkiismeretességről tesz tanúságot az a fiatal író, aki legalább tíz-tizenöt vasárnapot töltött kötetté feldolgozott falujában. [Körmendi Zoltán saját jegyzete. A szerk.]