DIÓSI ÁGNES: "A TÖKÖLI BÖRTÖN SÁRGÁRA VAN FESTVE"

(1981)

Körbenézek a tököli HÉV-állomáson, vajon mikor indul busz. Látom, mások is toporognak tétován. Középkorú cigány házaspárhoz lépek oda, öltözetük olyan, mintha vasárnapi misére mennének, mindkettőjük kezében csomag. Az asztalnál kosárformájú szatyor, patyolatfehér asztalkendővel letakarva. Úristen, rémülök el magamban, úgy látszik, nem kellett volna komolyan venni, amit a papíron olvastam, én csak annyi ennivalót hoztam, amennyit két óra alatt meg lehet enni. Persze, a táborba igyekeznek ők is, Nyíregyházáról indultak el még tegnap. Tíz napra ítélték a gyereket, a fele még hátravan. Egyetlen fiuk, ők azóta se elevenek, se holtak, nem is értik, hogyan keveredett ilyesmibe, azelőtt nem volt vele semmi baj. Szokott jönni a busz, nem érdemes gyalog elindulni, nagyon messze van. Hát az én hozzátartozóm? Az két évet kapott, rablás volt, sajnos. Fiam? Olyasmi. Növendékem volt. Furcsán néznek rám, hiszik is, nem is.

Amikor a Róbertbe kerültem, és megkaptam csoportom névsorát, Laci neve mellett a "Bö" jelzés szerepelt. Ez volt a "börtönben" egyezményes jele, mert a "B" beteget jelentett, az "SZ", hogy szökésben van - a tizenöt fős csoportból tán csak hat név mellett nem volt semmiféle jel. A következő év novemberében szabadult Laci, addigra sok minden lejátszódott az intézetben, amikről ő szállongó hírek formájában értesült. Első találkozásunkkor kezet csókolt. A gesztus eléggé szokatlan volt a Róbertben, de ő nagy eleganciával fejtette ki a nők iránti mély hódolatát. Példaképéről, Che Guevaráról beszélgettünk néhányszor, aztán mind a ketten elkerültünk az intézetből: én szabadúszó lettem, őt ismét letartóztatták. A Che Guevara-értelmezés nem sikerült.

Laci pályafutását nagy valószínűséggel az anyai szeretet hiánya határozta meg. Előző börtönbüntetése után nem kellett volna visszajönnie az intézetbe, ha anyja elvállalja, de nem vállalta. A BM mosodájában dolgozik, neki ilyen fia nem lehet. Ő csak a jóra intette, ha ez nem fogott rajta, nagyon sajnálja. Számomra az ilyen anya akkora rejtély, aminek a kibogozására pillanatnyilag nem vállalkozom. Továbbá annak boncolgatására sem, hogy hasonló előzmények mellett mitől lesz az egyik gyerek bűnelkövető, a másik meg nem. Családi traumák csak abban az esetben érdekelnek, ha nagy társadalmi földmozgások velejárói. Nem foglalkoztatnak most az anyagi javakkal elhalmozott, egyébiránt elhanyagolt csemeték félresiklásai - sem a felsőkáder-, sem az értelmiségi, sem a munkástörténetek. Azok szerencsétlensége érdekel, akikkel szemben eleve bizalmatlan a társadalom, amúgy is nehéz sorsukat előítéletek súlyosbítják, ennek folytán a törvény sokkal inkább sújtja, mint védi őket. De hát most Lacihoz megyek; anyja helyett engem hívott a beszélőre.

Bent a váróteremben az őszes, hosszú hajú, szép termetű, szép arcú cigányember és felesége szintén a buszt tudakolják. Erzsébetről jöttek, ők is felpakolva.

"Decemberben történt, havas idő volt. Két férfi nekiment, ő adott az idősebbiknek egy pofont. Darabos téglák voltak ottan, jeges volt, elcsúszott, úgy tört el neki a vállcsontja. Ezért kapta az én fiam az egy évet. Pedig mondhatom, hogy a család ötven százaléka bent a fővárosban muzsikál, nem egy lemaradi cigánycsalád. A feleségemnek tizennyolc éves munkaköre van. Nekem két vállalatnál van tizenkilenc évem. A gyerekek elmentek dolgozni, mindenki szépen letette a fizetését, ami kell, megvesszük, normálisan. Az a baj, hogy olyan lemaradi negyed az az erzsébeti negyed, ott van a legösszekevertebb emberiség. Hiába akarna rendes viselkedést egy gyerek felvenni, nem létezik, hogy meg bírja tartani. Olyan van, hogy bemegy akármelyik mulatóba, belekötnek. Nem vitás. Belekötnek. Nem számít, hogy fiatal vagy idős, legyen az nő, legyen az férfi, odamennek és csibészkednek. Vannak azok a harmincévesek, azok gorombák. És nagyon csúnyán néznek a cigánygyerekekre, ha szépen fel vannak öltözve. Látják, hogy százasból fizetnek, akkor odamennek, szemtelenkednek, és ebből megvannak a differenciák. Ez az igaz. Persze, hogy nem hagyja egy se magát."

Magas, szikár cigányasszony, a férje magyar volt, rég elváltak, két fiát egyedül nevelte. Siklósról jön, minden hónapban három napjába kerül, hogy láthassa a fiát. A hétvégéhez még egy nap szabadságot is ki kell vennie, így megy el az éves szabadsága. Előtte egy napig süt-főz, otthon is maradjon ennivaló a kisebbiknek, fel tudjon pakolni a nagyobbiknak is. Állatgondozó a téeszben, rengeteget dolgozik, de jól is keres, megbecsülik a munkahelyén. Kínos neki, hogy épp ott történt a bűncselekmény, ami miatt bekerült a gyerek. Többen voltak, valami nyolcszáz forintot vittek el a téeszirodáról, megitták a pálinkát, amit a szekrényben találtak. A többinek nem lett semmi baja, a szüleik elsimították a dolgot, csak az ő fia került Aszódra, de onnan megszökött, azért van most itt. A szomszédok, munkatársak most olyan megjegyzéseket tesznek, hogy a helyében elsüllyednének a szégyentől.

- És a magáé?

- Annak, sajnos, súlyosabb ügye van. Két év.

- Az sok. Fia?

- Növendékem volt a Róbertben.

A magas asszony szemében rosszallás: mit beszélek itt összevissza, miért tagadom meg a fiamat, az anyának az a dolga, hogy vállalja a gyerekét, akármit követett is el.

A mellette álló alacsony, testes asszony fölkapja a fejét.

- Az én fiam is volt a Róbertben.

- Hogy hívják a fiát?

Megmondja.

- Maga a Józsi anyja?

Kerestem ezt az asszonyt, mikor Józsi ügyében kutakodtam, de nem sikerült találkoznom vele. Akkoriban költöztek el az óbudai cigánytelepről a kilencedik kerületbe. Borsodba valók, 70-ben jöttek fel az óbudai téglagyárba.

Az vagyok. Ismeri Józsit?

Hogyne ismerném.

Józsi megvert egy rendőrt, emiatt került a Róbertbe. Nem sokáig volt ott, mert egy alkalommal véresre verték, és az egyik tisztességes nevelő beavatkozása folytán az esetről jegyzőkönyv készült. Józsitól ajánlatos volt mihamarabb megszabadulni; okot találni nem nehéz, amivel egy gyereket a Róbertből Aszódra lehet küldeni.

- Maga az, akihez följárt?

- Én hát. Magával is akartam beszélni arról, ami Józsival történt.

- Búcsú volt otthon, és ő elment oda, hazament. Egyszer jött egy papír, küldtek táviratot, hogy menjek haza, mert le van Józsi tartóztatva. Küldtem neki tisztát, ennivalót - nem is tudom, meddig volt ott, tán egy hónapig. A presszóban egy rendőr civilben nekikment. Ők meg megverték a rendőrt. Együtt voltak többen, a többi mind idősebb volt, de ő meg olyan nagyerős volt. Amazok kaptak mind börtönt, őt felfüggesztették.

- Így került a Róbertbe.

- Igen. Onnan elvitték Aszódra, egy évet kapott, nem volt Aszódon három hónapig se, mindég otthon volt, mindég keresték a rendőrök. Utoljára Tökölre jutott.

- Verekedésért?

- Lopásért.

- Mit lopott?

- Egy rossz magnót. Rossz órákat. A testvéremtől hozta el, az meg följelentést tett ismeretlen tettes ellen. Mikor megtudta, hogy Józsi volt, sírt. A tárgyalásra el se jött, azt mondta, ő ezt nem bírja ki. Tíz hónapot kapott Józsi, négy hónapot még hozzávágtak Aszódról, így lett egy év két hónap, az annyi, ugye? Nézze, ez itt a másik fiam, hasonlít Józsira?

- Hasonlít. Hát ez a kis prüntyi?

- Ez a lányomé, a Marika, négyéves. Józsi nagyon szereti, kért, hogy hozzam magammal, ráírta a nevét a beszélőre. Ez a sorsunk, mit csináljunk. Ez az ember meg az uram, nem apja Józsinak, de eljött velünk, nem tudom, majd beengedik-e, nincs a neve a papíron.

Kezet fogunk, most már egy családhoz tartozunk. Józsi családja is hatalmas pakkal jött, tudakolom, mi is a helyzet a szabállyal, mégis vihetnek be kaját a gyerekek?

- Á, nem vihetnek be semmit, de hát nekünk is csak enni kell. Palacsintát sütöttem, meg madártejet kért a Józsi, hoztam levest, húst, tésztát, hadd egyen, ami jólesik neki. Ennek a fiamnak - mutat a jelenlévőre és közel hajol a fülemhez - még pálinkát is vittem be, cseresznyét, megitta vizespohárból. De Józsinak nem merek vinni, gyenge az idege, megbolondulna tőle.

- Én narancsot is hoztam - mondja a siklósi asszony -, szétszedem gerezdekre, beteszem műanyag dobozba, egyenként adom a szájába. Még azt a kis vitamint is sajnálják tőlük.

Mindnyájan bemegyünk a boltba friss kenyérért, legalább ezzel én is tegyem jóvá a két órára való kaját, noha nyilvánvaló, le fogok vele égni. Közben a busz is beáll.

- Nem megy ám odáig, de majd szólunk a sofőrnek. Fölszállunk. Józsi bátyja tízforintokat szed össze, szól a sofőrnek. Az megígéri, hogy negyed tizenkettőre vissza is jön értünk.

A kapunál, a terelőrács mellett, már hosszú sor kígyózik. Az úton néhány kocsi is vesztegel. "Fiatalkorúak börtöne és fogháza"- hirdeti a nagybetűs felirat. Az utóbbi években az összes bűnelkövetők 8,5 százaléka volt fiatalkorú, vagyis 14-18 éves. A 10 ezer lakosra jutó fiatalkorú bűnelkövetők száma 1967-ben 107,7, 1977-ben pedig 123,8 volt. Mintegy 600 fiatal él itt, akikhez most eljöttek a hűséges szülők, fiatal feleségek felpakolva. Itt vannak a csinos menyasszonyok magas sarkú cipőben, rendezett frizurával, gondosan kikészítve, akárha kórházban, laktanyában vagy más közintézményben látogatnák szeretteiket. Kisebb-nagyobb gyerekeket, karonülő csecsemőket is látni, ha egyszer itt van apuci vagy a nagytestvér, hát itt kell meglátogatni. Sokgyerekes cigányasszonyok bólogatnak egymásnak, hogy hajaj, alighogy az egyik kiszabadul, már kezdhetnek beszélőre járni a másikhoz, még jó, ha nem többfelé kell járni egyszerre, mert az is előfordul. Némelyik cigánycsalád taxit fogadott (ezen bérelt magán-személygépkocsi értendő), hogy az ország távoli részéből hamarabb ideérjen. Autós cigányemberek számára megbízható jövedelem-kiegészítés a börtönfuvar. Saját kocsin, motoron is jöttek néhányan. Vannak itt nagyon konszolidált külsejű házaspárok, akik bizonyára mindent megadtak a gyereküknek. Szó sincs róla, hogy itt csak a mezítlábas nyomor látható - persze, jelen van az is.

A bejáratnál leadjuk a papírt, megmutatjuk a személyi igazolványt, az egyenruhások ellenőrzik, hogy azok jöttek-e el, akiknek az engedély szól. Józsi nevelőapja nem jöhet be, nem baj, mondja, addig kicsit elmegy a csajokhoz. Az udvaron újra sorba állunk a fekete kapu előtt, amíg a láthatatlan kéz el nem tolja előttünk. Beléphetünk. Még néhány lépés a teremig, ahol majd beszélhetünk a gyerekekkel. A végében pódium van, előterében hirdetőtáblán a fiatalkorú elítéltek kulturális programjai. Bent a teremben végig, még a pódiumon is, hosszú asztalok, két oldalon székekkel. Sorban elfoglaljuk a helyeket az asztalok egyik oldalán, és mindenki megterít. Mint egy ünnepi családi szertartáshoz, az asszonyok asztalkendővel letakarják az asztalt, halomba rakják a rántott csirkét vagy sült húst, kolbászt, szalámit, szépen elrendezik körülötte a kenyeret, uborkát, paprikát, süteményt, termoszt, befőttes üveget. A várakozás csendjében előlép egy főrangú egyenruhás. Harmincas, sápadt, vékony arcú férfi, vékony keretes szemüvegben. Mint valami szülői értekezleten, üdvözli a megjelent látogatókat, és rövid tájékoztatást ad a szabályokról azok kedvéért, akik még nem voltak Tökölön. A termoszokkal, mondja, semmi baj, ha leves van benne, de ha feketekávé, akkor máris el lehet tenni. Üdítőitalt, déligyümölcsöt sem fogyaszthatnak az elítéltek. Nyomatékosan figyelmeztet, nehogy bárki pénzt adjon az elítélteknek, ez a legszigorúbban tilos, fenyítés jár érte, senki ne tegye, aki nem akarja, hogy hozzátartozója fogdába kerüljön. Közben negyed óra eltelt a látogatási időből.

- Hozzák már a csávókat - sírja el magát egy cigányasszony-, mindig sírnom kell, amikor meglátom őket nem akarok pedig sírni.

Ablakon át látjuk a közeledő sort. Sötétkék posztóöltönyben jönnek a gyerekek. Az ajtóban mindegyik körülnéz, keresi a rá váró tekintetet. Asztal fölött öleljük magunkhoz őket, a cigányszülők szájon csókolják fiaikat. Józsi anyja az asztal fölött Józsi karjára teszi a négyéves kislányt.

No, Marika, mit kell mondani? Mondjad: szervusz, Józsi bátyja, hogy vagy?

Kínálgatjuk őket, mindegyik eszik a másikéból is. A tiltott falatokat, kortyokat óvatlan pillanatokban adjuk nekik, mert az egyenruhások szünet nélkül cirkálnak az asztalok között. Józsi nyakát megveregeti az egyik, ahogy a lovakét szokás.

- Ez az én fiam - tekint az anyjára. - Sajnos, volt vele egy kis probléma.

- Pedig ez olyan jó gyerek, tessék elhinni, hát tudom, nem a jóságáért van itt, de ezt mindig beleviszik a hülyeségbe.

Kiderült, hogy Józsi az egyik őrt elküldte a kurva anyjába, az megpofozta, mire ő vissza akart ütni, ezért fogdára került.

A nyakát szelíden veregető kéz alatt jámboran lesunyja a fejét. Laci elmondja, hogy nyomdában dolgozik, szakmája is meglesz, mire kiszabadul - mellesleg hol fogjuk megünnepelni, a Moulin Rouge-ban? Mondom, én jobban érezném magam otthon, szívesen főzök, mit főzzek? Amit gondolok, neki nagyon jó lesz. Szeretne majd egy ütőképes rockbandát is összehozni, orgona, basszusgitár és dob lesz benne, ő lesz a szólógitáros és az énekes, kellene valaki, aki Deep Purple-stílusú zenét szerezne a szövegeire. Ja, és legyek szíves, szerezzem meg a Nagy Hüllő Katalógust. Estin le akarja tenni a gimnáziumot, utána egyetemre megy, végcélja, hogy zoológus legyen, képzeletben már sokszor bejárta a brazíliai ősvadont, oda szeretne eljutni, tíz kemény év kell hozzá, de megéri. Nem tudja, mit szólnék hozzá, ha úgy foglalkozna velem, mint anyjával, őt az anyja feldobta, otthonról vitték el bilincsben, ezt nem tudja megbocsátani. Mit hozzak legközelebb? Meggybefőttet. De a levét öntsem le, és konyakot töltsek be helyette.

Kínálgatjuk még a gyerekeket, de már nem bírnak enni. Összecsomagoljuk lassan, ami megmaradt, aztán felszólítanak bennünket, hogy fejezzük be a látogatást és fáradjunk ki. Elbúcsúzunk, kérjük őket, vigyázzanak magukra, legyenek okosak, majd csak eltelik az a kis idő. Az ajtóból még visszafordulunk, biztatóan intünk feléjük, csak utána vesszük elő a zsebkendőt.

Újra megnézik személyi igazolványainkat, már elmúlt negyed tizenkettő, mire kívül kerülünk a kapun; a busz sehol. Józsi nevelőapja legyint: nem jön az, induljunk el gyalog. Józsi anyja döcögve vonszolja fájós lábát, a siklósi asszony még mindig sír. Múlt hónapban öngyilkosságot kísérelt meg a fia, ablaküveggel vágta el az erét, azóta kiderült, hogy ideget is megsértett, nem tudja rendesen mozgatni a kezét, festő a szakmája, mi lesz vele béna kézzel, meg kell ebbe bolondulni. Szolnok megyei oláhcigány-házaspár csatlakozik hozzánk, gyilkosságért kapott tizennégy évet a gyerekük. Nem először járnak erre, tudják már, melyik házba kell betérni. Magányos öregasszony lakik az elhanyagolt portán, számított a vendégekre, hozza is már a csorba bögréket. Ujjával beletöröl, úgy tölti tele valami rémes, savanyú borral, hét forint egy bögre. Az oláhcigány-asszony a tornác lépcsőjére ül le, ő nem iszik. A siklósi asszony az oszlopnak támaszkodik, neki se kell. Józsi anyja leül a hokedlira, koccintunk a bögrével.

- Szia, édesanyám.

- Szervusz, kedvesem. Jó szíved van, roma is lehetnél.

Az oláhcigánynak hamar a fejébe száll, amúgy se kell neki sok az énekléshez, tánchoz. A többiek kacagják, biztatják: hop, hop. Marikának egy darab süteményt nyom a kezébe a nagyanyja, amíg majszolja, mozgatja ő is a kis fenekét. Az öregasszony rászól a vendégre:

- Hallja-e, nem kocsma ez, itt nem lehet énekelni. Az kéne még nekem, hogy bejöjjenek a rendőrök.

Józsi anyja csitítja az öregasszonyt:

- Hagyja, édesanyám, nem részeg ez, csak ilyen vicces ember. Van minekünk elég bajunk. Ha nem hülyéskednénk, ki se bírnánk.

De csak fölcihelődünk, battyogunk tovább az állomásra. Már csak egy presszónak tisztelt kocsma állja az utunkat. Palotai cigánycsalád mellé telepszünk, összébb húzzuk az asztalokat. A palotai gyerek rablásért van bent, anyja, apja és bátyja voltak nála beszélőn.

Az asszony hallgatagon ül egy pohár kóla mellett, a fiú sört iszogat csendben, a férfi fölhajtotta már a pálinkát, beszédes. Mind a hárman a Hajógyárban dolgoznak.

- A Bőriparnál akart a gyerek, pont azon a napon elhelyezkedni. A Pamutban volt előtte, nem bírta a három műszakot. Szóval, én nem tudom, hogy milyen munkák folynak ottan, az biztos, hogy ilyen nehéz fizikai munkát dolgozott a gyerek, anyagmozgató volt, tízötvenes órabérrel, még a kétezer forintja se volt meg neki. Én adtam neki háromszáz forintot, mikor ment a felvételre, a Bőrgyárba. Hazajöttünk a gyárból, a gyerek nem jött haza. Ment az édesanyja a rendőrségre, hogy nem-e tudnak valamit. Mentőállomást felhívtam, mindent, hogy a gyereknek nem-e történt valami baja. Mink három napig nem tudtunk semmit se. Aztán hát, szóval személyesen ismerem, hogy ki volt az, olyan vidéki gyerek volt az is, hát már nem fiatal gyerek, olyan huszonhét-huszonnyolc éves. Az munkásszállón lakott a Pozsonyi utcába. Hát a Robi azért van bent, hogy őtőle elvette a pénzét. Azt mondta a gyerekre, hogy az ő pénzét vette el. Mert igaz, hogy én adtam neki háromszáz forintot. Most abból ők elittak, nem is tudom, hogy mennyi pénzt. És már nem szolgálták ki őket, és odaadott neki húsz forintot, hogy őt jobban kiszolgálják. Se nem adta vissza, se nem hozott neki italt. Ebből volt a verekedés. Egy év négy hónapot kapott a Robi.

Fölhajt még egy pálinkát. Felesége szótlanul ingatja a fejét. A fiú a sörbe feledkezik.

- Én romungrica vagyok - koccint Józsi anyja az oláhcigánnyal -, de mindegy az, testvérkém, egy a mi bánatunk.

Bedobunk egy felest, pálinkáspohárból isszuk rá a kólát.

Bent áll a vonat, mikor kiérünk az állomásra. Előreszaladók, el ne induljon, míg föl nem száll a társaság.

- Nem nagyon szeretjük az ilyen utasokat - húzza el a száját a kalauznő.

- Nem részegek, csak hülyéskednek - nyugtatom meg.

A vonaton előszedjük a kaját, amit meghagytak a gyerekek. Az oláhcigány-asszony sült hallal kínál, én fasírttal őt, Józsi anyja mákos kaláccsal, a siklósi asszony szétkenődött torta maradékával, Robi anyja sült tyúk csontos darabjaival. Eszünk, mit csináljunk. Szerencsére nincsenek sokan, szombat kora délután ki utazna itt Pest felé. A férfiak fölpattannak, most már táncol mindegyik.

A Boráros téren válunk el. A baranyai asszony a Déli pályaudvarra megy, majd valamikor hajnaltájt ér haza, a Szolnok megyeiek a Keletibe tartanak. A palotaiak buszra szállnak, Józsi családja itt lakik néhány lépésre, én meg a kettes villamossal megyek tovább haza. Jövő hónapban találkozunk.

Ha belülről veszi az ember szemügyre a terepet, mást lát, mint beszélőre várva a kapu előtt. Pázsit, virágágyak, szökőkút, sportpálya igyekeznek rácáfolni az őrtornyokra, szögesdrótokra, rácsokra. Az iskola jobban felszerelt; barátságosabb is sok kinti iskolánál. Könyvtár, kultúrterem, tornaterem nyugtatják a betévedő humanistát: emberként bánnak az ide kerülő gyerekekkel. Még a zárkák épülete sem nyújt riasztóbb látványt akármely laktanyánál.

De azért a humánus börtön is börtön, sőt a humánus börtön mutatja fel leginkább mindazt a csődöt, ami miatt úgyszólván emberbaráti intézményként kell funkcionálnia. Hiszen azok vannak itt, akik a kinti életben versenyképtelennek bizonyultak, nagyon kevéssé a saját hibájukból. A humánus börtön fából vaskarika, mert fejtetőre állt helyzet az, hogy a börtön tegye jóvá, amit a szociálpolitika, az óvoda, az iskola, az ifjúsági szervezetek vagy éppenséggel a családok elmulasztottak, elrontottak. A börtön legfeljebb megértheti az elítélteket, de jóvá nem tehet semmit.

Világosan látja ezt a börtön nívódíjas parancsnoka, aki azt mondja: ha már elkövette a gyerek a balhét, ami miatt itt van, legalább végezze el az általános iskolát, amit kint nem végzett el, szerezzen szakmát, amit odakint nem szerzett, járjon gimnáziumba, ha van hozzá tehetsége, de odakint nem volt rá képes. Mindez azonban nem old meg semmit, ha újra a régi körülmények közé kerül vissza.

Tudják a pszichológusok is, hogy a börtön nem más, mint a társadalom tehetetlenségének egyik megnyilvánulása. Könnyű volt harminc évvel ezelőtt hangoztatni, hogy a fiatalkori bűnözés a burzsoá társadalom produktuma, ezek a gyerekek régóta a mi neveltjeink már, sorsukban a mi társadalmunk kudarcait kell felismerni.

- Mit tud itt csinálni egy pszichológus? - kérdezem a vezető pszichológust.

- Amiért tartják, talán ez lenne az első. Egyrészt azért, mert az idegenek azon szokták, többek között, lemérni a büntetésvégrehajtás színvonalát, hogy van-e pszichológus. Ha van, akkor az egy modern szemlélettel dolgozó intézet. A másik, amiért tartják, már komplikáltabb. Végső soron a nevelést kellene elősegíteni. Mi, klinikus pszichológusok, itt sajátos helyzetben vagyunk, nem az egészségügyhöz, hanem a nevelési szolgálathoz tartozunk. A nevelést elősegíteni - ez nagyon bonyolult dolog a büntetésvégrehajtásban. Kevés idő van a neveléshez. Még a megismeréshez is. A pszichológiai módszerek, tesztvizsgálatok bizonyos fokig le tudják rövidíteni a megismerési időszakot, de a modellhelyzetekből, teszthelyzetekből következő viselkedések nem pótolják a megismerést. Mégis elképzelhető, hogy a tesztadatokból, előzményi adatokból viszonylag megbízható képet kapunk az illetőről. A probléma ott van, hogy ha tudjuk, hogy ez ilyen, akkor mit csináljunk.

A büntetésvégrehajtásban az első elvárás az volt, hogy a pszichológus valami szupernevelő legyen, aki, ha a nevelő csődöt mond, segít. A következő, hogy a pszichológus adjon javaslatot, az elvégzett vizsgálatok alapján, az elítélt nevelésére, a vele szemben alkalmazandó módszerekre. De a pszichológus, amikor vizsgál, csak a személyiség egy részét tudja megfogni, semmiképp se a személyiség és környezet összhatását. Ennek következtében a nevelési módszerek ajánlása nem kimondottan tudományos. Ezzel együtt azért adunk ilyen ajánlásokat, javaslatokat a módszerre. Ha valamilyen módszernek az alkalmazása vagy elkerülése nagyon szükséges. Az elkerülés is legalább olyan fontos, mint az alkalmazás.

Amiért a pszichológusnak érdemes csinálni valamit: hogy azokba a kritikus helyzetekbe, amelyek egyszerű intézkedéssel vagy valamilyen pedagógiai ráhatással nem oldhatók meg, beavatkozzék. Gyakorlatilag egy ilyen nyugtató, indirekte vezető szisztémával megpróbálja a krízishelyzetet elmulasztani. Nem egy életre meggyógyítani - ez nonszensz, soha senkit nem gyógyítanak meg egy életre -, de ha meggyógyították két hónapra, az siker.

Sokáig az volt a véleményem, hogy az itteni intelligenciaátlag megfelel a kinti átlagnak. Ezen módosítani kellett. Csináltunk egy nagyobb szabású vizsgálatot, több száz emberre terjedt ki - nem verbális intelligenciateszttel csináltuk -, és olyan görbét kaptunk, amely igen nagy mértékben tendál az alacsony intelligenciaszint felé. Hogy a bűncselekmény elkövetésével összefüggésben van-e az intelligencia, nem tudnám pontosan megmondani. Annyi kiderült, hogy az intelligencia egyik meghatározója annak, hogy az elkövető melyik bűnözőkategóriába kerül. Az emberölést és emberölési kísérletet elkövetőknél például az intelligenciaszint nagyon alacsony volt. Az is kiderült: nem elhanyagolható körülmény, hogy valaki hány évig járt iskolába, járt-e rendszeresen, a szocializációja ezzel nagymértékben összefügg.

Tudom, hogy a mentálisan visszamaradottak, szociokulturálisan visszamaradottak is fejleszthetők bizonyos módszerekkel - hat-nyolc éves korban. De hogy tizenhat-tizennyolc éves korban, amikor a személyiség alakulása eléggé előrehaladott, mit lehet csinálni, azt nem tudom.

Sokat jártam vidékre vizsgálni. Ha Debrecenben, Nyíregyházán vagy Győrben, Szombathelyen vizsgáltam, az esetek többségében jóval kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb embereket találtam, mint például Komlón, Várpalotán, Leninvárosban. Ezekbe a városokba olyan emberek kerültek be, akiknek nem voltak gyökereik. Pedig nem az a nemzedék volt, amelyik oda bekerült, hanem a következő, és ez a gyökértelenség még mindig érezhető volt. Valahogy így áll ez a cigányokra is, megtetézve egy csomó társadalmi előítélettel, szociális problémával és ebből következően egy csomó szubkulturális elemmel. Persze, ez nem büntetésvégrehajtási téma, mi nem teszünk különbséget, nincs külön cigány elítélt vagy magyar elítélt. Akkor volna ennek értelme, ha összefüggő kulturális rendszerekben lehetne róla gondolkozni. Azt, hogy cigány vagy nem cigány, az elítélteknél olyan szempontból kell figyelembe venni, hogy a szocializációs folyamata milyen környezetben játszódott le. Mint pszichológus, azt mondanám, hogy előzményi adatként kell figyelembe venni. Ezen kívül semmi jelentősége nincsen. Számomra egy városlakó cigánygyerek és egy lumpenproletár gyerek között az égvilágon semmi különbség nincs.

Faggatom a fiatal nevelőtisztet - hét éve van Tökölön, itteni munkája mellett végezte el a tanárképző főiskolát, most az egyetem kiegészítő szakára készül -, hogy nem nyomasztó-e huzamos ideig ez a környezet egy pedagógusnak. Nem - válaszolja. Neki nincsenek, nem lehetnek előítéletei. Ő már nem a bűncselekménnyel foglalkozik, hanem a gyerekkel, aki elkövette, és aki ugyanolyan gyerek, mint a többi, élhetne is ugyanúgy, ha a körülményei másképp alakulnak. Ha például a tanítója nem veri mindannyiszor fejbe, ahányszor a padsorok között elmegy mellette, mivel cigány. Ugyanis van gyerek, aki emiatt lett iskolakerülő, csavargó és egyéb, ami miatt most itt van.

Ha egy gyerek a börtönben szerzi meg az általános iskolai bizonyítványt, abba azt írják, hogy a tököli általános iskola kihelyezett tagozata állította ki.

- Egész pedagóguspályám alatt a hátrányos helyzetű gyerekekkel való foglalkozást tartottam az egyik legfontosabb kérdésnek - mondja az iskola igazgatója. - Korábbi munkahelyemen, Szigetszentmiklóson elég nagy cigánytelep van, legalább 1000-1500 lakossal. Már a beilleszkedés határán voltak, amikor odakerültem iskolaigazgatónak, rengeteg kötelező kontaktusom volt velük. Az egyik család már felismerte az oktatás szükségességét, a másik még mindent megtett azért, hogy ne szenvedjen a gyerek az iskolában - nagyon kemény, szívós harcot kellett vívni velük. Ez az ötvenes évek elejétől a hatvanas évek közepéig tartott, amikor is Szigetszentmiklóson a cigánykérdés konszolidálódott. Közben volt egy földrengés, utána jött az árvíz, ami szintén lehetőséget adott arra, hogy bizonyos hitelekhez, olcsó anyagokhoz hozzájussunk, én voltam az építkezés megyei megbízottja a községben. Talán az vitt bele ebbe a munkába, hogy rengeteg értelmes gyereket találtam közöttük. Hogy ne mondjak többet: szigetszentmiklósi cigánytanítványaim közül egy körzeti orvos, kettő fogorvos - egyik a körzeti rendelőintézet párttitkára -, ketten gyógyszerészek.

Amikor a tököli iskola igazgatója lettem, akkor lettem a börtöniskola vezetője is. Egy évvel ezelőtt mondtam le a tököli iskola igazgatását, ezt az intézményt különválasztották, itt maradtam. Sokan azt hiszik, ez valami másodrendű pedagógiai feladat, a fejüket fogták, amikor ezt választottam, furcsán néztek rám. Egyes kollégáimnak az a véleménye, hogy "ezeket injekcióval kellene elaltatni", "mindet le kellene géppisztolyozni" és hasonlók. Rengeteg gyerek volt, aki nem akart iskolába járni, a legdrasztikusabban ellenállt, de mikor látták, hogy minden körülmények között emberek maradunk, emberként viselkedünk velük, soha nem tudnak kihozni a sodrunkból, lassan megszelídültek.

Azt hiszem, a fő pedagógiai melléfogásunk, hogy mi a saját mércénkkel mérünk. Veszélyes jelszónak tartom, amit mostanában fennen hangoztatnak: "rangot az elégségesnek". Egyszerűen nem veszik figyelembe egyes családok szociális helyzetét, akiknek a gyerekét otthagyhatom akármelyik osztályban, de ha megbuktatom, elvágtam az életét. Most a pedagógusok vehetik a noteszüket: "na, fiam, eddig az igazgató nem engedett megbuktatni, most megbuktatlak" - és öt év, hét év múlva Tökölön fogjuk megérezni ennek a jelszónak a következményeit. Mindig ilyen bolondériáink vannak, és könnyű fújni, amit a miniszter mondott a Köznevelésben, az mindig szimpatikus a felügyelőnek, mindig azok kapnak jutalmat, azok lesznek a munkaközösség-vezetők .

Tanítottam akkor, amikor az általános iskoláért harcoltunk 46-47-ben. Egy tanyán kezdtem nem buktatni a gyerekeket, Dunavarsányban. Az egész járás rajtam nevetett. Biztos, hogy mindet megbuktathattam volna. De hát akkor indult a tanyán az iskola, addig pap se volt, tanító se. Ma ott van az ország legjobb termelőszövetkezete, és azok az emberek a tagjai és vezetői, akiket én akkor tanítottam. Aztán Szigetszentmiklósra kerültem, néztem a buktatási statisztikát, 30 százalék fölött volt a bukás. De a nevelők semmit sem tettek azért, hogy valamit lépni tudjunk, csak a tanári noteszt ismerték. Ha ebbe belenyugszom, akkor azok a cigánygyerekek, akik első-másodikban bizony nem voltak jó tanulók, ma nem lennének orvosok. A Tökölre bekerült gyermekeknek 55-60 százaléka nem végezte e1 a nyolc osztályt. A tököli csoport abból a 10 százalékból kerül ki, akiket az iskolákból ilyen-olyan ok miatt kibuktattak. Arra is van tapasztalatom, hogy az igen gyenge gyerekeket, nagyon nagy szeretettel, lehet eredményesen tanítani.

A főmérnök optimista. Szerinte az itteni létszám nagyon kis töredéke az ország fiatal népességének. Nem érzékeli azoknak a tömegét, akik intézetekben, munkásszállókon, veszélyeztetett családi környezetekben bármikor olyan helyzetekbe sodródhatnak, melyek folytán a tököli intézmény potenciális lakóinak tekinthetők, ezért úgy látja, hogy az itteni sorsok nem mutatnak fel jellemző tendenciákat. Nehézséget csak abban lát, hogy az idekerülők korosztályuk legsilányabb egyedei, mégis velük kell az értük szervezett feladatokat megoldani. 1974-ben alakult meg a vállalat, Dunai Vegyesipari Vállalat néven, azzal a céllal, hogy folyamatosan adjon társadalmilag hasznos munkát az elítélteknek, olyan szervezeti keretben, amely a civil munkavállalással azonos, olyan munkafolyamatokkal, amelyek révén alkalmassá válhatnak a kinti munkáséletre. Számos próbálkozás után a Zrínyi Nyomdával és a Csepel Autógyárral való kooperáció bizonyult életképesnek. Nevelési célkitűzései és az intézmény jellegéből adódó feladatai mellett - például az őrzést is meg kell oldani -, a vállalatnak még rentábilisnak is kell lennie. Ezért nem köthet szerződést olyanfajta munkákra, amelyeket az itteni gyerekek nem képesek termelékeny ütemben, hibátlanul elvégezni.

A termelést irányító embereknek szakmai és pedagógiai szempontból egyaránt alkalmasaknak kell lenniük; nem mindenki felel meg ennek a kettős követelménynek. A vállalat saját gazdálkodásából fizeti embereit, az intézmény költségvetéséből nem kap.

A nyomda körülbelül 150 gyereket foglalkoztat kétműszakos munkában. Itt készül a Ludas Matyi, a Rádió-Tv-Újság és a Füles. A gyerekek segédgépmesteri képesítést szerezhetnek. Órabérük 8-12 forint. A Zrínyi Nyomdával való együttműködés nyolcéves. A nyomda saját költségvetéséből építette fel kihelyezett műhelyét az intézet területén, dolgozói közül húsz szakember jár ki naponta.

A betonelemkészítő részleg a vállalat saját üzeme. Megrendelésre gyártanak járdalapokat és más betonelemeket, a TÜZÉP-pel állnak szerződéses viszonyban. Itt is körülbelül 150 gyerek dolgozik normában. A keverést és a szállításhoz szükséges járművek vezetését nagykorú elítéltek végzik. (Hozzávetőlegesen nyolcvanan vannak, túlnyomórészt közlekedési balesetek okozói.) A kiskunlacházi szakmunkásképző közreműködésével szakmunkásvizsgát tehetnek a gyerekek.

A termelőmunka szervezeti rendjéről részletesebben a Dunai Vegyesipari Vállalat termelési osztályának vezetője beszél.

- Igyekszünk egész emberként, munkavállalóként kezelni őket. A törvény szerint kötelességük dolgozni, az új szabályzat azt is kimondja, hogy joguk. Tehát, ha az elítélt akar dolgozni és az üzem nem működik, akkor ez vizsgálat tárgyát képezi.

A népgazdaság minden ágában létszámhiány van, a nyomdában is. Ez a munka kevés szaktudást igénylő tevékenység, az újságok alacsony ára miatt megfizetni nem tudják, a nyomdák nagyon nehezen találnak embert ennek a végzésére.

Igyekszünk hasonló elveket érvényesíteni az anyagi ösztönzésben, mint odakint van, külső vállalatoknál. Vagy időbérben dolgozik az elítélt, és akkor órabérbesorolása szerint számoljuk el, vagy darabbérben, és tudja, hogy egy adott művelet elvégzése esetén mennyit kap. Erre különböző prémiumokat szoktunk fizetni. Termelési verseny alapján osztjuk el a mozgóbért. A nyomdaüzemnél havonta értékeljük, teljesítették-e a feladatokat. Ha igen, 15 ezer forintot kapnak. Három szakasz között folyik a verseny, szakaszokon belül is kialakul az egyéni sorrend, amelynek alapján a 15 ezer forintot elosztjuk. Ezenkívül havonta könyvjutalmat kapnak, szórakoztató filmet nézhetnek.

A Zrínyi Nyomdával kötött szerződésünk 81 végéig szól. Meglévő tapasztalataink birtokában most már előnyösebb szerződést szeretnénk kötni. Ez a géppark lecserélését jelentené, a térítési díjakkal kapcsolatos kérdésekben is meg kellene állapodnunk. A jelenlegi térítés mellett a nyomda éppen csak hajszállal hoz nekünk többet, mint amennyibe kerül. A régi szerződés értelmében fiatalkorú után 24, nagykorú után 27 forintot fizet a nyomda ledolgozott óránként. Ebben azokat a költségeket ismeri el, amibe nekünk egy elítélt kerül. Elég komoly dilemma előtt áll a büntetésvégrehajtás, amikor a térítési díjakról kell nyilatkozni. Abban az esetben, ha a BV-vállalatoknál a térítési díjat leszorítják, és csak azokat a költségeket hajlandók elismerni, amibe itt egy elítélt kerül, akkor ezzel olyan előnyhöz juttatnánk a kooperáló vállalatot, amely őt nem illeti meg. Ugyanis akkor azt a helyzetet használná ki, hogy egy intézménytől jóformán ingyen kap munkaerőt. Viszont azt az összeget térítési díjként nem számolhatjuk fel, amennyibe a külső vállalatnak kerülne egy ilyen munkás fenntartása, mert akkor mi jutnánk tisztességtelen előnyhöz. Ezt próbálják most tárgyalásokkal egyeztetni, olyan szinten tartani, hogy a kooperáló vállalatnak is megérje, és valami jövedelmet mi is nyerjünk, amiből a béreket növeljük, az állóeszközeinket fejlesztjük.

A Csepel Autógyárral, úgy látszik, ez sikerül. Mindenre kiterjedő, hosszú kooperációnak ígérkezik.

A Csepel Autógyár annyira hasznosnak ítélte a hároméves együttműködést, hogy csarnokot épít az intézet területén. Egyelőre a gyárba járnak ki a gyerekek. Ötven dolgozik a présműhelyben, mindig délután, száz a hegesztőben, mindig délelőtt. Ív- és lánghegesztésből vizsgázhatnak.

A műhelyek köré kerítést, szögesdrótot húztak, két sarkára őrtornyot állítottak. Két busz hozza reggel hétkor a gyerekeket, akik a hegesztőműhelyben dolgoznak. Először az őrök szállnak ki. A géppisztolyosok fölmennek a toronyba, a gumibotosok bezárnak minden ajtót. A busz ajtajában nagykorú elítéltek állnak, akik csak ezután engedik ki a fiatalkorúakat. Ide csak az enyhébb bűntettesek, a fogházasok járhatnak. A műhely végében öltöznek át munkásruhába.

Robi is köztük van. Időközben meglátogattam a családját, ők is Borsodból jöttek a fővárosba. A régi Palotán, kertes ház hátsó udvarában, nem emberi lakás céljára készült, két kis helyiségből álló omladozó melléképületben laknak tízen, öt év óta csak ideiglenes bejelentővel.

- Hány gyárban dolgoztál már, mielőtt bekerültél?

- Volt: Izzó, Hajógyár, Pamut, Cipőgyár, Bányagépgyár és az építőipar.

- Pénzed mennyi volt?

- Kettő, kettő és fél.

- Iskolád?

- Hét osztályom megvan. Most tanulom a hegesztőt.

- Hogyan szeretnél élni, ha kiszabadulsz?

- Szeretnék rendes családi körülmények közt élni, rendes házba, nem olyanba, mint most is lakunk, mert az nem ház, az istálló.

Elkísérte a gyerekeket a Dunai Vegyesipari Vállalat alkalmazottja, az üzemvezető is. Huszonkilenc éves, szakmunkás volt, most levelezőn végzi a tanárképző főiskolát Szegeden. Négyezer-hatszáz a fizetése, munkaideje kötetlen, de ez többnyire egész napos elfoglaltságot jelent. Sok vitája van, mondja, a humánus börtönnel kapcsolatban. Nem tartja jónak, hogy a börtönnek már semmiféle riasztó hatása sincs. A fiatalkori bűnözés okait a családi kötelékek és az erkölcsök általános lazulásában látja. Meséli, hogy tudomása szerint a jogászok körében végeztek erről közvéleménykutatást. Húsz év körüli nappali tagozatosok és harmincas levelezők egybehangzóan vallották, az a baj, hogy a lerombolt valláserkölcs helyett nincs másik, ami fékezné a fiatalokat.

A Csepel Autógyár alkalmazottai közül öten foglalkoznak velük a hegesztőműhelyben. Egyikük, a meós, régi ismerősöm Szigetszentmártonból, gyerekeink együtt játszottak a Duna-parti kiserdőben.

- Szerinted a gyárnak miért éri meg?

- Kevés a munkaerő, csak ilyesmiért hozták be a rabot. Nagyon sokat elengedtek, törzsgárdatagokat; mindenki, aki máshol többet kapott, elment. Én is elmentem volna, hiába vagyok itt már húsz éve, én is elmennék, ha találnék jobbat.

- A többiek, akik elmentek, hova mentek?

- Szanaszét, hát nem tudnám megmondani, hogy hova, ahol több pénzt kaptak. Megbecsülték a munkájukat, nem úgy, mint a Csepel Autógyár. Ha volna rendesen munka, meg aztán pénz is volna, mindenki még vissza is jönne. Mert nem volt ez olyan rossz hely, nem a veszekedés által, meg nem tudom, mi által ment el az ember, hanem azáltal, hogy nem volt pénz. Az én férjem keresett tíz-tizenöt évvel ezelőtt kétezerkettőt, kétezerhármat esetleg, és szakmunkás, volt neki három szakmája is, mégse volt ezek szerint megbecsülve, mert az új helyén, a téeszben, ezer forinttal többet kapott. Az pedig nagy szó.

- Hogyan tudjátok betanítani ezeket a gyerekeket?

- A tanfolyam odabent van, odajár a szakember, az alapokat megtanítja velük. Utána meg a civilek magyaráznak nekik, még én magam is tanítom őket. Mondjuk, így belejönnek, van a kezükben szakma. Ebből a szempontból nagyon hasznos mindenkinek, annak a rabnak is, a népgazdaságnak is.

- Mit tartasz ezekről a gyerekekről?

- Énnekem az a véleményem, hogy túl lazán vannak engedve. És azért fordul az ilyesmi elő. Itt úgy viselkednek, hogy ha nem tudnánk, hogy rabok, azt hinnénk, hogy ez egy rendes, becsületes civil. Arra kell vigyázni, hogy ki hogy szól hozzájuk, nagyon kell így, mint emberekkel, bánni velük, mint a hímes tojással, különben - hogy mondjam? - mint akik nem normálisak, ugrik, hogy ütne. Bizony, minket nem tanítottak és nem voltunk így kiszolgálva, sokkal nagyobb rabszolgák voltunk, de ezek nagyon szépen, úgy el vannak dédelgetve. És nem lehet tőlük elvárni, mert ha ők is volnának olyan ötéves szakmunkások, akkor meg lehetne tőlük követelni, de alig egypár hónaposak, sokat mondok, ha valamelyik egy fél évet itt hegeszt. Soha nem fognak annyit dolgozni, mint mi. Ezek tanulók maradnak.

- Termelési értekezleten nincs szó róla, hogy a munkájuk mit jelentett?

- Szó van róla, hogy megtermelték, amit kellett, megvan a terv, mindent teljesítenek, ugye, vannak sokan, dolgoznak.

- Olyasmi nem merül fel, hogy jönnének ide emberek dolgozni, és azért nem veszik fel őket, mert úgyis járnak a rabok?

- Nem hiszem, hogy van ilyen. A présbe volt akkor, három évvel ezelőtt, amikor kezdték, egy kis zúgolódás a civilek között, hogy behozzák a rabokat, és most már őnekik kevesebb lesz a pénzük, mert nem túlóráznak.

- És ők azt túlórában el tudták volna végezni?

- Annyit nem. Hát azért kellett a rabhadsereg, mert nem volt elég. Főleg a prés fogadott be sokat, mert oda meg nem jelentkeznek, mert kevés a pénz és nehéz a munka, olajos, piszkos, és azért oda nincs jelentkező, sőt, aki újat odavesznek, egypár nap alatt megtudja, hogy mi van ott, elmegy, elmenekül a fenébe.

Szigethalom területe azelőtt Tökölhöz tartozott. A háború alatt lebombázott repülőgyár helyén épült itt, 1946-48-ban a Csepel Autógyár. A települést a gyár alakította ki. Ma 10 ezer lakosa van.

Ildikó a présműhelyben dolgozott, mielőtt szülési szabadságra, GYES-re ment, majd börtönbe került. Nővérei nyomában jött ide dolgozni. Heten vannak testvérek, mind lányok. Ildikó úgy állt munkába, hogy az általános iskolából csak négy osztályt végzett el. Legidősebb nővére, Irén, analfabéta.

- Rengeteget szenvedtem a gyermekeimért. De szenvednek a gyermekeim is. És most is azt mondom, hogy ártatlanul tettek a börtönbe. Verekedni nem bírtam. Csak az udvaron voltam. Sógorom, az uramnak a testvére rám lökte a gyerekágyat, ott volt valami beton, én arra ráestem. Nekem elég volt onnan fölmászni, terhesen. Én nem bírtam verekedni.

Mink Szabolcs-Szatmárba, Kisarba laktunk. Apám tekenőköt csinált, anyám árulta. Nagyapám is tekenőköt csinált, annak az apja is. Tekenősök voltunk. Fakanált még én is tudok csinálni.

Irén hatvankilencbe jött fel. Az anyunak az öccse akkor mán egy éve itt lakott. Vett egy pici telket, egy pici ház volt rajta, ő abba meg tudott húzódni a családjával. Jött haza látogatóba és mondta aztat, hogy itten van gyár. Irén után feljött Boris, aztán Ica, váltottak albérletet, dolgoztak a gyárba. Pénteken vonatra ültek, szombat reggel nyolc órára hazaértek. Egész nap aludtak. Vasárnap meg már igyekezni kellett, a hármas buszról le ne maradjanak, hogy az ötórás vonatot elérjék, mert hétfőn már dolgozni kellett. Már mindegyiknek volt gyereke, anyu elvállalta őket, hogy tudjanak jönni a gyárba.

Hetvenbe a házunkat elvitte a víz, nem maradt, csak ami rajtunk volt. Kaptunk kamatmentes kölcsönt. Akkor az anyu azt mondta, hogy otthon munka nincs, a téeszbe nem vesznek be tagnak, mert nincs fődünk, csak ha szorul a helyzet, elmehetünk egy kis tengerit törni vagy krumplit szedni, ha a tagok nem bírják, jöjjünk fel mindnyájan. Felépítettük itt ezt a házat, én tízéves voltam akkor. Negyedik osztályt már itt jártam, ötödikből kimaradtam, elértem a tizennégy évet, mentem én is a gyárba.

Amikor hozzámentem a Janihoz, volt rendes lakodalmunk, csak megesküdni nem tudtunk, mert még kiskorú voltam, tizenöt éves. A Jani háza már félig készen volt itt az Árpád utcába, dolgoztunk mindnyájan, befejeztük. De nem jó volt, részeges volt a Jani, én hazajöttem terhesen, meglett a kislány, jött a Jani, sírt, rimánkodott, visszamentem hozzá. Terhes 1ettem a Janikával, de megint nem volt jó, megint hazajöttem. Akkor már folyamodtam a gyerektartásért, mert többet voltunk külön, mint együtt. A harmadikat azért is nem vette a nevére, pedig nem voltam én mással soha, akkor is ő csinált fel, mert visszamentem hozzá. Gondoltam, még egyszer megpróbálom, ne nőjenek fel a gyerekek apa nélkül.

Kéthónapos terhes voltam, jószágokkal foglalkoztam, írattunk egy kocát, meg is kaptuk. Mondtam az uramnak, mind a két gyerek koraszülött volt, szeretném, hogy megmaradjon nálam a gyerek, ki tudjam rendesen hordani, ne kelljen cipekedni. Mert a trágyázástól kezdve, minden rám volt maradva, ő nem segített rajtam annyit se, hogy egy vödör vizet behozott volna. Jól van, azt mondja, eladjuk a malacokat. Eladott kilenc darab süldőt, azt mondta, menj, vedd föl a pénzt, ő nem kelt föl az ágyból, én segítettem még a malacokat is fölrakni a kocsira. Bevittem a pénzt, tizenegyezer forintot adtak. Ő evvel felöltözött, elment, én nem gondoltam, hogy pénzt visz magával. Vett magának dzsekit, nadrágot, cipőt, este jött haza. Én meg bevittem a konyhába vizet, hogy megfürösztöm a gyerekeket. Lehajoltam, már nem tudom, hogy Katit öltöztettem-e le, vagy Janikát, csak azt tudom, hogy a tarkómra kaptam egy ütést, elterültem. Jó kis idő múlva föleszméltem, néztem, a gyerekek nincsenek. Néztem a szekrényt, ott van-e a pénz, nem volt. Mondom, hoppá, ez engem leütött, elvitte a pénzt, elvitte a gyerekeket. Az anyja nagyon messze lakik, meg lehetett szervezve, mert mire kiszaladtam, senkit se láttam. Mentem a nyomozóhoz meg a segédrendőrhöz, nem voltak otthon. Tél volt, február, nagyon fáztam, vettem fö1 nadrágot, dzsekit, mentem be Miklósra, a rendőrségre, jelentettem az ügyet. Azt mondja a rendőr, most neked mi kell, a pénz vagy a gyerekek. Mondom, nekem nem kell semmi, csak a két gyerek. Nem adhatják nekem vissza, mert a gyerekek meghaladták a kilenc hónapot. Elutasítottak. Gyámhatóságon, bíróságon, tiszti főorvosnál, mindenütt voltam. Ahol csak nagy épületet láttam, gondoltam, ott is hatóság van, még a tűzoltókhoz is bementem. Idegileg nagyon ki voltam merülve, mentem, szóval, mindenfele. Megláttam valakit, akinek csillagja volt, én azt mind megszólítottam. Várjam meg a bírósági döntést, azt mondták, ha a bíróság nekem ítéli a gyerekeket, akkor megkapom. Elmentem, hogy mutassák meg a gyerekeket. Az anyósom jött ki, mert a férjem be volt rúgva, aludt. És aszonta az anyósom, te büdös cigány kurva, szóval ezt nem tudom úgy kifejezni, ahogy ő mondta, ha nem mész e1 innen, megtüzesítem a vasat, kisütöm a szemedet, te gyereket akarsz nézni? Hát ezeket te nem fogod meglátni. Úgyhogy hazamentem, rosszul lettem. Jött a nővérem, mondta, hogy találkozott az urammal, egy csomó gyógyszer volt nála, és azt mondta, hogy a gyerekek betegek, ki vannak éhezve. Estére volt már akkor az idő, anyuék nem engedtek el, megvártuk a másik napot. Másik nap jött velem az anyukám, a nővéreim, sógorom. Szépen megálltunk a kerítésen kívül, onnan mondtam, Jancsi, a jóistenre kérlek, legalább ablakon keresztül mutasd meg a két gyereket, legalább azt lássam, élnek-e. De nem mutatta meg a gyerekeimet. Akkor aztán úgy döntöttünk, hogy elhozzuk a gyerekeket. Még akkor este rosszul lettem, lehívták hozzám a körzeti orvost. Mi van, Ildikó? Jaj, doktor úr, nem lesz nekem semmi bajom, csak a két gyermekemet adják vissza. Akkor aztat mondta, hogy én nem szóltam semmit se, nehogy rám hivatkozzanak, de azt hiszem, vannak maguk elegen.

Már megvolt a picikém, amikor ítéletet hozott a bíróság. Hárman kaptunk börtönt a gyerekekért, mert magánlaksértésnek meg testi sértésnek lett véve. Kaptam halasztást a pici végett. Egyéves elmúlt a Lajcsikám, mentem be a gyárba, odajöttek értem a rendőrök, a gyár kapujában megvártak, onnan vittek a börtönbe.

A munkaerő-gazdálkodás vezetője készségesen nyilatkozik a börtönnel kötött kooperációról a Csepel Autógyárban.

- A vezérigazgató 1980. január elsején egy szerződést irt alá az Igazságügyi Minisztériummal, aminek kapcsán mi kint üzemet építünk. Abból indult ki a vállalat, azért ment ki a hegesztőtanfolyam is, mert a vállalat vezetőségének volt egy olyan elképzelése, hogy bizonyos fokú szociális feladatot is ellásson. Hátsó gondolatunk a munkaerő biztosítása volt.

Megnéztük, milyen területen tudnánk foglalkoztatni az elítélteket. Nekünk nagy gond, hogy ezek a gyerekek túl fiatalok, nemcsak azért nem lehet bizonyos munkákat rájuk bízni, mert esetleg még soha életükben nem dolgoztak, hanem azért sem, mert bizonyos gépeknek korhoz kötött a működtetése. De megtaláltuk azt a területet, ahol azért biztonsággal foglalkoztathatók. Az egyik a présüzem, ahol a legegyszerűbb betanított munkát kell végezni, a másik a hegesztő.

Fő profilunk pillanatnyilag a padlóváz, ami a Magyarországon gyártott buszoknak az alvázát képezi. Mive1 nagy szériában gyártjuk, rengeteg betanított munkaerőre van szükség. Azok hajlandók szériamunkára, akiknek nincs szakmájuk. Sok van, aki a szabad életből jön, de szellemi képességüket, életmódjukat vizsgálva egy színvonalon vannak az elítéltekkel.

Amíg csak egy kis hegesztőtanfolyamot helyeztünk ki, ami maximum 100 ezer forint egy évben, ebben a munkaerő-gazdálkodás javaslatára is tudtak dönteni, mert ekkora kiadást a vállalat aránylag könnyen elvisel. Az intézetben az új csarnok létrehozása is millió forintba kerül. Kezdeti stádiumban is már, ezt az egész vezérkar tárgyalta. Mindjárt a legelején el kellett dönteni, hogy szabad-e ebben lépnünk, vagy nem, minden oldalról vizsgálni kellett, hogy mennyire éri meg.

Mi itt úgy ítéljük meg, hogy a büntetésvégrehajtás, az igazságügyi terület eléggé humánus. Sok minden együtt kell hogy legyen ahhoz, hogy valaki egyáltalán eljusson Tökölre. Többet is összeszedhetnének az aluljárókban, legalább biztonságosabb lenne a közrend. Előfordul, hogy hiába szerződünk mi ennyi emberre, nincs bent ennyi ember. Először is, nem lehet mindenkit kiküldeni, egy sor dolog miatt. A bentlévő munkaerő-állomány is hullámzik, hadrafoghatóságuk még inkább. Ha például száz emberre szerződünk, nekik százhúsz embert Csepel autósnak kell nyilvánítani, hogy száz mindennap kijöhessen. Mégis előfordul, hogy hetvenet se tudnak kihozni. Ezt nagyon nehéz elviselni a termelésnél. Ha száz emberre van munka, azt hatvanöt nem tudja elvégezni. De éves átlagot tekintve, mégis van egy komoly létszámunk onnan, amire számítani lehet.

Biztos, hogy az lenne nekünk jó, ha minél hosszabb ideig dolgoznának nálunk. Ezért lesz jó, ha megépül a csarnok az intézetben, mert oda már súlyosabb ítélettel is el lehet vinni, de ide nem. Ide mi szállítjuk őket, ez nem olyan biztonságos terület, bármennyire segítettünk ezen, amennyire lehetett. Egyrészt a szökési lehetőséget, másrészt az érintkezési lehetőséget kellett a minimálisra csökkenteni. Odakint ez más.

Néhány embernél okozott feszültséget az elítéltek munkába állítása. A dolgozóknak egy rétegénél. Például aki Szabolcsból jött ide, mert keresni akart, szeretné az életszínvonalát magasabbra emelni. Ott eladta a kis házacskáját, itt vett egy kisebbet, de azért, hogy fölépítse az új házát. Igen ám, de ezért ő is meg a felesége is túlórázik. Ha erre nincs módja, többletjövedelemtől esett el. Feszültséget okoz a vállalat dolgozói között az is, hogy nem tudunk szállást adni egy régi dolgozónak, de tudunk egy börtönből szabadultnak, sokkal több kedvezménnyel.

A fiatalkorúak fűt-fát megígérnek, mi mindent elkövettünk, hogy jöjjenek. Volt, hogy saját személygépkocsival elmentek érte, mert hajnalban szabadult; itthagyták a kapuban, de már felvételt nem intézett. Ennek kettős oka lehet. Az egyik: nem biztos, hogy dolgozni akar. Apró stiklikkel, amíg le nem bukik, jobban megél. Míg nekem nem éri meg, hagy ellopjak egy biciklit, és ezzel a mai napra ezer forint jövedelemhez jussak, neki megéri. Ha lebukik, Tökölön megvan újból a helye, nem okoz neki lelki törést. A másik ok, hogy aki komolyan gondolja, azt lebeszéli a haveri környezet abban a pillanatban, amikor hazaér. Vagy otthon tartják a szülei, most már nagyon akarnak rá vigyázni. Ez a munkahely nem tudja megkötni őket. A dolgozók, akikkel együtt voltak, vagy haragszanak rájuk, mert elvették tőlük a többletkereseti lehetőséget, vagy sajnálják őket; esetleg szintén cigányok, cigarettát, süteményt adnak nekik. Tudja az elítélt, hogy szabad munkavállalóként már nem számíthat ilyen kedvezményekre, más dologban pedig nem érzi a kollektíva vonzását. Ha odáig eljutnánk, hogy a munkában találjanak valami örömet, legyenek munkasikereik, amire büszkék és még el is mondhatják valakinek - de hát ez a civil dolgozókra se érvényes általában, és nem autógyári probléma.

Az a gyerek, akit a szocializációs folyamat során minduntalan fejbe vernek, nagy eséllyel lesz fogyatékos, deviáns.

Kevés a valószínűsége annak, hogy ha egy fiatal a börtön keretei között ismerkedik meg a termelőmunkával, vonzónak fogja találni.

Azokat a mechanizmusokat, amelyek egy embert kiszorítottak a társadalomból, a börtön reszocializációs törekvései nem tudják visszafordítani.

A társadalomból kiszorult emberek kénytelenek kialakítani a maguk külön értékrendjét, mert eredendően nem fogyatékosok és nem deviánsak. A szubkulturális környezet nemcsak azt jelenti, hogy feljogosítja az egyént a bűnözésre, hanem azt is, hogy védelmet nyújt számára az őt megítélő normákkal, törvényekkel szemben.

Rózsit notórius tolvajnak ismerik Tökölön. A családja: vándoréletet élő, lókupec oláh cigányok, valamikor harminc éve szekereztek Nógrád megyéből Fótra. Itt letelepedtek, de a szabad élethez szokott, írástudatlan emberek egyszerűen képtelenek voltak élni a társadalom felkínálta lehetőségekkel a gyárakban. (Ahol egyébként nem is igen tűrik meg őket.) Szerettek volna kialakítani maguknak valami testükre szabott, fuvarozó-kereskedő életformát, de ezt a tanács mindig azzal a meggondolással korlátozta, hogy ők a fuvarozást lopásra is felhasználják. Mivel biztos keresetük nem volt, jövedelmüket valóban lopással voltak kénytelenek kiegészíteni. A népes család tagjai közül néhányan mindig börtönben vannak. Ők ezt úgy élik meg mint életmódjuk természetes velejáróját. Az asszonyok számára magától értetődő, hogy amíg börtönben vannak, férjük másik feleséget hoz a házhoz. A nagytestvérek is vállalják a kicsik gondozását, állami gondozásba nem adnak gyereket. Akik épp otthon vannak, hűségesen küldik a csomagokat, járnak beszélőre azokhoz, akik épp börtönben vannak. Rózsit kétszer ítélték el, 14 és 19 éves kora között mindössze hét hónapig volt szabadlábon. Tökölön végezte el az általános iskolát, gyerekkorában egyáltalán nem járt iskolába, mert börtönben lévő anyja helyett ő nevelte kistestvéreit. Saját környezetében Rózsi teljes értékű ember. Pontosan tudja, hogy a törvények értelmében miért mi jár, de nem "tanulta meg", hogy ilyet nem szabad tennie; mert nem nyílt számára másféle életlehetőség, nem tudott felnőni saját törvényei szerint.

"Én nem buktam le soha. Csak volt egy hülye nő, az jött velem, és olyan hülye volt, hogy nem tudott szaladni, rákos volt. És elkapták, kérdezték tőle, kivel volt, és kimondta, hogy kivel volt. Akkor jöttek utánam a rendőrök, bevittek. De nem elég volt, hogy egy bűncselekmény, hát jól van, lebuktunk, de még felhozta az összes bűncselekményeket. Összevissza kerekedett ki nyolc vagy kilenc bűncselekmény; és ez miatt kaptam annyi sokat. Két és fél évet."

A törvény nyilván továbbra is azon lesz, hogy megvédje Rózsitól a társadalmat.

Nem véletlen, hogy a mai magyarországi cigányság élő folklórjában szembeszökő gyakorisággal fordulnak elő börtöndalok, balladák. Felbukkannak ezekben a hagyományos magyar rabénekek megszokott motívumai: a levelet vivő madár, sűrű erdőben a rabtemető, a halálmadár, a rabok kezén-lábán csörgő lánc - és a mai börtönszleng szavai. A szövegek néhol sematikusan követik a magyar népdalok szövegét, máshol a cigány közösségek életének sajátos tartalmait hordozzák. Gyakran előfordul, hogy az előadó önmagára aktualizálja; ha tud cigányul, cigány szavakat kever bele. A dallamok váza a legtöbb esetben egyszerű, új stílusú magyar népdal vagy nóta, de jellegzetes cigány előadásmóddal, gazdag ornamentikával, sok töltelékszóval, szótaggal szólal meg, különösen az etnikai hagyományokat leginkább őrző oláh cigányok előadásában. Sajátossága ennek az éneklésmódnak az is, hogy a versszak utolsó szótagja előtt szünetet tart az énekes, és az utolsó előtti szótagot, vagy annak utolsó hangját díszítő hanggal megismétli. Az sem ritka, hogy - a hallgató fantáziájára bízva - elnyelik az utolsó szótagot.

Azt hiszem, nem állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy folklorisztikus vagy szubkulturális termékek-e ezek a dalok, amelyekben a börtön fala mindig sárgára van festve, az udvara márványkőből kirakva; hogy szubkultúrává lett folklór vagy folklórrá vált szubkultúra fejezi-e ki azokat az embereket, akiknek az életéhez a börtön is hozzátartozik.

A tököli börtönudvar

márványkőből van kirakva,

nem azért van az kirakva,

hogy én sírva járjak rajta.

Csütörtökön detehára[1]

jön a smasszer az ajtómra,

azt kérdezi, mit csinálok,

nem-e vésem ki a rácsot.

Hogyan vésném ki a rácsot,

mikor szabadulást várok?

Szedjed össze mindenedet,

kitöltötted az ítéleted.

Fenn az égen száz csillag van,

mind a száz, sej, kigyulladott,

mind a száz, sej, kigyulladott,

megtudták, hogy szabadulok.

Mikor megyek hazafelé,

az anyámnak háza felé,

ne mondja, hogy édes fiam,

kurva lett a feleséged.

Ha elkurvult, én nem bánom,

van még kurva a világon,

száradjon el mindkét karom,

ha még egyszer betakarom.

Zöldül már az erdő,

nyílnak a virágok,

minden virág nyílik,

csak az enyém hervad.

Hervadj, romnyi, hervadj,

én is elhervadok,

én is elhervadok,

mert nálad nélkül vagyok.

A tököli börtön

sárgára van festve,

oda jár az anyám

minden áldott este.

Ne járj, ne menj arra,

ennek így kell lenni,

minden jó családba'

kell egy rossznak lenni.

Bent a táborban délutáni műszakra vonul a csapat. Négyes sorokban, katonásan lépnek: bal, bal, bal-jobb-bal - pattognak a halk vezényszavak -, elöl, hátul, oldalt őr kíséri a gyerekeket. Vannak köztük analfabéták és akik még életükben nem dolgoztak, csúnya dolgokat követtek el kétségkívül, de mi az ahhoz képest, amit el kellett viselniük ebben a körülkerített világban, amely nem tudott számukra jobbat kitalálni ennél az intézménynél, hogy rendet tanuljanak. De miféle rend az, amelyet ilyen intézmények tartanak fent, milyen rendre tanít a rács, a szögesdrót és a géppisztoly - még ha üdezöld pázsit mentén leselkedik is az őrtoronyból, és az új Btk. szerint szökni próbáló fiatalkorú ellen nem használható?

Mozgó Világ, 1981. 10. szám, 63-76. old.

[1] Reggel