BERKOVITS GYÖRGY: VILÁGVÁROS HATÁRÁBAN

(1976)

Utazom buszon, kék vagy szürke buszon; vonattal; utazom kényelmesen ülve késő délelőtt, kora délután; idegesen, összepréselődve, fáradtan, elcsigázva kora reggel, késő délután - utazom már néhány év óta, követve Budapest világváros közigazgatási határát, körbe-körbe, utazom a világváros körül.

Gyalogolhatok rengeteget, amíg célhoz érek, miután leszállok valamelyik főváros környéki település vasútállomásán, autóbuszmegállójában, hiszen mezővárosi méretűek ezek a községek.

- Mennyire jellegtelen - summázza önkéntelenül a látnivalókat a filmoperatőr és fotós, szerzőtársam Lugossy István, amikor első alkalommal kísér el terepszemlére.

- Nagyon is jellegzetes - mondom.

Persze az utcák egyhangúak, mert a kertes családi házak jobbára egyformák. Szürkék, sárgák, kocka alakúak, a régebbiek még nem sátortetősek ugyan, az újabbak többnyire azok. A kerítések sem sokban különböznek, hiába készült az egyik vasból, a másik drótból, a harmadik téglából, nem élénkítik az utcákat. A jellegzetesség az egyformaságban és a látszólagos jellegtelenségben sűrűsödik.

Aki múltat idéző vagy paraszti hagyományokat feltűnően tükröző faluképre vágyik, ne itt keresse. A néprajz, a népművészet kutatója számára a főváros környéke hálátlan terep.

Annál érdekesebb, annál kimeríthetetlenebb a szociológusnak, szociográfusnak, írónak. S a szociofotósnak.

Nem régi, hanem új jelenségekkel találjuk szembe magunkat. Az iparosodó, a városiasodó faluval. De nemcsak úgy általában. Hanem ahogy Magyarországon - tehát Közép-Kelet-Európában - elkezdődött és folytatódik. (.)

TELKES MUNKÁSOK

[ MUNKÁSOK FALVAKBAN] Könnyű bejutni már vagy negyedszázad óta az ipari üzemekbe. Annál nehezebb városi körülmények közé kerülni. Végtelennek mutatkozik minden ipari jellegű vállalat befogadóképessége, a városoké annál végesebbnek. Nem mindenki lakhat tehát ott, ahol dolgozik. Ahogy munkahelye elválasztódik lakóhelyétől, így formálódik ki az ember kétfajta létezése: egyrészt munkaerő, másrészt lakópolgár. Ez a kétfajta létezési forma két "félre" szakít bizonyos rétegekhez tartozó embereket. Azokat, akik tegnap - öt éve, húsz éve, ötven éve - még parasztok voltak, ma - öt éve, húsz éve, ötven éve - már munkások. Legalábbis ahogy egyik létezési formájuk, "munkaerő"-voltuk meghatározza őket. Vajon másik létezésük, a lakópolgári szerint hova soroltatnak?

Munkásokkal könnyebben találkozni ma a magyar falvakban, mint parasztokkal. Több munkás él faluban nálunk, mint városban. A Budapest környéki községekben csak elvétve laknak parasztok, itt a falusi lakópolgárok túlnyomó többsége (70 százaléka) munkás. Mert a tegnap még paraszt ma már munkás embereknek nagyobbik része továbbra is faluba rekesztődik, a városok, főleg Budapest, lakópolgárnak nem fogadják be őket, csak munkaerőnek. Gyakran hallani a főváros környékén a munkaerő véleményét:

- Munkások lennénk, de csak olyan falusiak. Ami lakópolgári megnyilatkozásban így hangzik: - Parasztok vagyunk mi, csak gyárban dolgozunk.

[HÁROM CSOPORT] Már a század elején, majd később is mindig Magyarországon, a munkásság egy része falura szorult. Pedig felkerekedett, elvándorolt falujából, hogy oda telepedjék le, ahová munkája szólította, főképpen Budapestre. Hamarosan el is szaporodtak a fővárosban a "mária valériák", a "száz házak". Ezekről a nyomortelepekről, bérházbarakkokból menekült, aki tudott. Hová? Persze nem messze a munkahelyétől, csak a város határán kívülre, ahol négyszögölenként néhány pengőért lehetett szerezni filléreket érő szántóföldi házhelyeket. Talán az a vándorló gondolkozott szerencsésebben, aki nem is próbálkozott azzal, hogy Budapesten telepedjék le, hanem környékén keresett rögtön lakhelyet magának. Mennyivel kisebb és kevesebb megrázkódtatás érhette a Budapest körüli falvak törzsökös lakóit, hiszen ha foglalkozást változtattak is, lakhelyet nem kellett.

Az idevándoroltak első generációja, a helybeli bejárók első nemzedéke új réteget hozott létre, a falusi munkásságot.

(67 éves, nyugdíjas segédmunkás): Apám gépész volt egy zalai uradalomban, megéltünk, csak a pénzből jutott kevés, még egy újságra se telt. Harminc-negyven fillérért jártam napszámba gyerekkoromban, mindenféle munkára, de jól jött az a kis fizetség a családnak. Reggel négykor keltem, először dolgoztam, azután mentem az iskolába. A szerencsések közé tartoztam, mert a nagyapám iparos ember volt, Veszprémben, ők vettek magukhoz és írattak gimnáziumba, de aztán megbetegedtek, ki kellett maradnom. Hazamentem egy időre, de nem tetszett már otthon, hát kezembe vettem a vándorbotot, mentem ide-oda rokonokhoz, barátokhoz; hol tudnék elhelyezkedni. Felutaztam Budapestre, ezerkilencszázhuszonhétben, húszéves koromban, rokonok fogadtak be, de lakbért azt persze fizetni kellett, viszont elhelyeztek, ismertek egy művezetőt a pénzjegynyomdából, bekerültem oda, nem is tudtam, hogy létezik annyi bankó, pengő, amennyit ott láttam. Nehéz volt bejutni mindenhová, jól megrostálták az embereket, csak az ismeretség segített. Rám nagy szemeket meresztettek, mert rövid nadrágban állítottam be, kicsi növésű fiatalember, meg vékony is, nem bíztak abban, hogy bírni fogom a munkát. De hát egy cselédgyerek szívós, kliséket csináltunk, hamar belejöttem, megéltem, csak a pénzből jutott kevés. Eljöttem a rokonoktól is, albérletbe; katonáskodtam, leszereltem, visszamentem a pénzjegynyomdához. Közben apám meghalt, anyám mit csinálhatott egyedül, felköltözött hozzám, de azt akarta, hogy ne Budapesten lakjunk, rábeszélt:

- Menjünk valahová a környékre, s ne albérletbe, mert azt meg nem szokom, se ezt a rémes várost. Vegyél csak egy telket, legalább nem szórod el a pénzed hiába.

Kimentem Dunakeszire. A telekért nyolcszáz pengőt fizettem, nem keveset a kétszázötven négyszögölért, egy darab földért, közművek nélküli házhelyért. A harmincas években is kölcsönnel építkeztünk, hogyan bírtam volna másképpen? Megéltem én, csak a pénzből jutott kevés. A feleségem is magamfajta családból származott, szülei a BESZKÁRT-nál dolgoztak, Pestszentlőrincen laktak. A feleségem varrni járt szalonokba, módos házakhoz takarítani, mosni, később megbetegedett, azontúl az én keresetemre maradtunk, két gyerekkel. Többfajta kislakásépítési kölcsön létezett, különféle bankoktól lehetett kapni. Mi az úgynevezett LÁB-kölcsönhöz folyamodtunk, huszonöt évi részletre adták, előírták már akkor, hogy a ház csak kétszobás, fürdőszobás lehet, annak ellenére, hogy vízvezetéket errefelé nem fektettek le, hát csináltattam a kúthoz egy szivattyút, így használhattam a fürdőszobát. A legjobban a kertnek örültem, nagyon szépen gondoztam és gondozom, van abban minden, gyümölcsfák, szőlő, zöldségfélék, virág. Értek a kerthez, tulajdonképpen azért tanultam bele, mert a házépítés, a kölcsön visszafizetése a segédmunkási fizetésből csak úgy ment, ha az ennivalót megtermeltük a kertben és tartottunk baromfit, disznót. Most, hogy nyugdíjba vonultam, megélek, csak a pénzből jut kevés. A gyerekeimet felneveltem, a fiam vegyipari technikus a Fizikai Kutató Intézetben, az atomrészlegnél, a lányomnak közgazdasági érettségije van, tisztviselő a devizaigazgatóságon, hát még több időm jut a kertre. A nyugdíjam kétezer forint, ez kevés az élethez, öt évig bejártam még ötszáz forintért, most hogy a községi kertbarátok elnöke lettem már mással nem foglalkozom csak a kertmozgalommal, a tagokkal és a kertemmel, ebből is pénzelünk valamicskét, amit nem eszünk meg, azt eladjuk, megélünk, csak a pénzből jut kevés. Mindennap, minden évszakban a kert, ez a hobbym.

Hivatalsegédnő, 62 éves: Néhány holdon gazdálkodtak a szüleim Hevesben, még felesbe is béreltek földet. Anyám hamar meghalt, kaptam egy mostohát, azzal én nem egyeztem, elég nagy lány voltam már akkor, minden áron el akartam kerülni a háztól. Egy ismerős falumbeli feljárt Budapestre, az vitt oda, harmincvalahányban. Valamilyen igazgatónál, nem tudom hol volt igazgató, cseléd lettem, hát mi más, ezt választhattam, de hamarosan meguntam, nem tetszett nekem ez a dolog, inkább beálltam már nem is tudom, valamilyen fonóba. Oda egy barátnőm szerzett be, együtt dolgoztunk, aztán összejöttünk az udvarlója barátjával, az lakatos volt. Hamarosan összeházasodtunk, mint az ujjam úgy voltunk, két vidéki szegényemben Szerencsére egy ideig a férjem barátjánál húzhattuk meg magunkat, később megnősült, s mivel a szüleinél lakott, nekünk onnan el kellett jönni. Kivettünk valamilyen szobát a Bajza utcában. Akkor nekem éppen nem akadt munka, amikor a férjemet baleset érte a gyárban, nem bírtuk tovább fizetni az albérletet. Mit csináljunk? A férjem szülei Dunakeszin laktak, az apja iparos, valamilyen kis házuk is volt, odamentünk harminckilencben. A helyi konzervgyárba szegődtem el, konzervdobozok alkatrészeit csináltuk. A férjem többé már nem bírt dolgozni, negyvenhétben meg is halt. Két évi özvegység után férjhez mentem egy asztaloshoz, aki az itteni vagongyárban dolgozott. Társbérletben laktunk, a társbérlőnk szerzett be engem a Nádor utcai IBUSZ raktárba, először takarítónő voltam, majd hivatalsegéd. Nemrégiben egy falumbelivel találkoztam véletlenül, megjegyezte:

- Úgy elmentél, hogy többé a tájára se néztél a szülőhelyednek... Mire mentél, eltelt huszonöt év, s még lakásod sincs.

Érd-alsó, vasúti átjáró
1975
Lugossy István felvétele

Én még csak nem is szégyenkeztem. Minek? Vártunk mi mindig valamilyen lehetőségre, gyűjtöttünk is állandóan. Na aztán ötvennyolcban az alagi erdős területet felparcellázták, négy forintba került négyszögöle, persze azért ilyen olcsó, mert közművesítetlen, vettünk is házhelyet, négyszázhetven négyszögölnyit, hogy legyen valamilyen jó, nagy kert. Az otépétől csak huszonötezret kellett felvennünk, a többi pénzünk megvolt, tizenhárom évre adták, hosszabb időre nem is számíthattunk volna már ilyen öregkorban. Felépítettük a házat, a kölcsönt három és fél év alatt visszafizettük, siettünk vele, hogy mielőtt nyugdíjba megyünk ne legyen adósságunk, biztos, ami biztos. Egyszobás a ház, két konyhával, a nyári konyha nagyon kell, fürdőszoba nincs, nem is akartunk, olcsó kis ház ez ugye. A nyugdíjam kilencszázhúsz forint, a férjemé kétezer, megélünk szépen. Annál is inkább, mert ami a háztartáshoz kell, az megterem a kertben. A kert a mi életünkben a legfontosabb. Akkor is így volt, amikor még dolgoztunk. Most meg különösen. Van rá kiadás elég, a permetre, a raffiára a szőlőkötözéshez, sok egyébre. Milyen jó, ha az ember megkíván egy pohár bort, s nem kell mindjárt valamilyen kocsmába menni; százhúsz liter borunk terem. Ha jönnek hozzánk ismerősök, rokonok, mindjárt van, amivel megkínálhatjuk őket. Bár nem barátkozunk, valahogy elhidegültünk mindenkitől. Pedig lenne kivel kapcsolatot tartani, a sógorom vasutas, a sógornőm valamilyen szálló, az Intercontinentál mosodájában dolgozik, már egyik se foglalkozik földdel, senki az ismerőseink közül.)

Ez a falusi munkásréteg állandóan gyarapodik - nemcsak a főváros környékén, hanem az országban mindenhol -, a magyar munkásosztály többségét foglalja magába. (A munkások 60 százaléka falun él.) Ezeknek a munkásoknak több generációja kialakított és elsajátított egy jellegzetes falusi munkáséletformát. Ennek a többgenerációs "régi" falusi munkáscsoportnak az életformája nem sokat változott mára sem. Életszínvonala persze nem hasonlítható a régihez. De életét meghatározza, hogy falun lakik, s hogy a faluban hiányzik a bérlakás, a közművesítés, a jó közlekedés, járda és út, kevés az üzlet, az áru, a bölcsőde, az óvoda és persze a helyi munkalehetőség. És hiányzik még sok minden, ami a városban az életet kényelmesebbé, civilizáltabbá, előnyösebbé változtatja.

A városi munkás előnyben van, mert a - javakból többel részesedő - város megteremti számára életének feltételeit. A falusi munkásnak magának kell megteremtenie. Ami hiányzik a faluból be kell töltenie: "hiánygazdálkodást" kell bevezetnie. Életformája hiánygazdálkodó.

Mit is mond egy "régi" munkás?

- Harminchat éve kovács vagyok, már az apám is az volt, a fiam is az. De mi még egy garast se költöttünk el a piacon.

A "régi" falusi munkáscsaládban szigorú a munkamegosztás: a férfiak, apák, fiúk bejártak és bejárnak Pestre; a lányok, az asszonyok is fiatalabb korukban; az öregek a kertet, szőlőt, gyümölcsöst művelték és művelik, az állatokat gondozták és gondozzák, persze a gyárból már kimaradt asszonyok és a minden szabad idejüket a ház körüli gazdálkodásnak szentelő férfiak segítségével. A szegényebb családok napszámba is jártak, ma pedig idényben veszik ki szabadságukat, hogy részes munkákat vállalhassanak tsz-ben, állami gazdaságban.

Munkásjövedelmüket mindig kiegészítették, és most is kiegészítik paraszti munkával.

- Hazajött az apám a Weiss Manfrédból, akkor már ment a más földjére vagy a saját kertjébe. Én se csinálok mást, ha hazajövök Csepelről.

Ezt a hiánygazdálkodó életformát, a jövedelempótlást az első generációs "új" falusi munkáscsoport átvehette és át is vette a "régitől". Nem tehetett mást, hiszen a falusi munkás ma is hátrányban van a városival szemben, csupán amiatt, mert faluban lakik. A falusiak - parasztok vagy munkások, mindegy - hátul állnak a javak elosztásánál, mire rájuk kerülne a sor, már nem jut nekik elegendő semmiből. Az "új" csoport tagjainak is be kell tölteniük a falusi hiányokat, s mivel jövedelmük természetesen nem nagyobb, mint városi társaiké, a hiányok betöltéséhez szükséges pénzt vagy elő kell teremteniük valahonnan, vagy meg kell takarítaniuk valahogyan. Vagyis többet kell dolgozniuk, mint a városiaknak. Ott van a minta az "újak" előtt, a "régiek" többletmunka életformájának mintája. Csak utánozni kell.

Mit is mond egy "új" munkás?

- Rajtam nem élősködik a piac meg a bolt, megtermelem, ami nekem kell. Az "új" falusi munkáscsoport tagjainak a szülei, vagy talán még ők maguk is kezdetben, paraszti munkával keresték kenyerüket. (Paraszti származású a Pest megyében élő munkások 55 százaléka.) A "régiekhez" hasonló utat jártak be: felvándoroltak, ki Budapestre, onnan a környékre, ki egyenesen a főváros szomszédságába (százezren telepedtek le 1949 óta a Budapest melletti falvakban); a helybeli földművelők többsége pedig a bejárást választotta (30 százalékkal csökkent a főváros környékén élő parasztok száma az utóbbi 25 esztendőben).

(Tsz-nyugdíjas, 68 éves): Amikor összekerültünk az urammal, még jóval a háború előtt, hát ott Szabolcs legszegényebb vidékén, nekünk semmink se volt, föld se, a férjemnek még anyja se. Nádfedeles, vályogfalú házat csináltunk, harmadába kapáltunk, részibe arattunk. Meg lehetett élni valahogy, csak dolgozni kellett és megbecsülni magunkat. Jöttek a gyerekek sorba, nekem tíz született, de még két-három hónapos korában meghalt hat, hiába vittem őket az orvoshoz. Két fiú, két lány maradt meg. A háborúban az uram fogságba esett, elég későn jött haza. Addigra már kaptam nyolc hold földet. Később vettünk hozzá még négyet, szőlőt is közte. Milyen drágán, most meg kisajátították, mert belterületre esik. Szerintem a keresztlányom vetette el, megigényelte kertnek, hogy mi úgy se műveljük, nem is építünk rá. Kártalanítást se kaptam. Hiába dolgoztunk annyit, mert beütött a tsz, az uram egy évet lehúzott a kertészetben, többet aztán soha oda nem ment, nem keresett ott semmit. Én csak a háztájiban dolgoztam, jószágot, szőlőt gondoztam, tengerit, krumplit, babot termesztettem. Végül már csak a háztájiból éltünk, meg a tsz nyugdíjból. Akkorra lett jó a közös, mire megöregedtünk. Kilenc éve halt meg az uram, éppen elkészült az új ház, nem sokat élvezte szegény. De a gyerekeim se, mert azok meg elszéledtek. Amikor az első fiam megnősült, megkapta a régi házat, akkor a menyemnek a szülei is oda költöztek, mert azoknak még olyan fedelük se került. De nem sokáig laktak benne, feljöttek Pestre, gyárba járnak. A nagyobbik lányom a szomszéd faluba Győrtelekre ment férjhez, az ura a tsz-ben, ő az almatárolóban dolgozik. Egy időre odamentem hozzájuk, de ők el akarták venni a nyugdíjamat, a kétszázötven forintot, meg a háztájit is, hogy úgyis ők művelik. Nem egyeztünk, eljöttem. Mehettem volna Nyírcsahojba a kisebbik fiamhoz, aki vasutas, mást nem is csinál, a felesége az almatárolóba jár. De abban a lakásban nem fértem volna el. Hát egyedül maradtam, a kertem végibe meg cigányok telepedtek, a jószágaim elkeveredtek az övékével, féltem is tőlük, hogy lopnak, nagyon megörültem, amikor a kisebb lányom Kistarcsára költözött, hívott:

- Hagyjál ott mindent anyu, jobb lesz itt neked nálunk, gyere fel.

Betanított munkásnő, 55 éves: Négy holdat műveltünk Nagyecseden, az apám nagyon hamar meghalt, anyám nevelt bennünket, négyünket, nem is tudom, miből, hogyan. Csak két osztályt jártam, sokat betegeskedtem én gyerekkoromban. Egy kis nádfedeles házban laktunk, a magunkfajtához hasonlóan. A testvéreim lassanként mind elszéledtek, csak én maradtam otthon az anyámmal, már harmincéves is elmúltam, hát nagyon meguntam, feljöttem én is Pestre negyvenkilencben. A vasúthoz kerültem takarítónőnek, munkásszálláson laktam, de hamarosan kitettek, valami görögöknek adták át, mi meg kaptunk kétszáz forintot, hogy keressünk lakást. Nem akartam ágyrajáró lenni Pesten, inkább megkerestem itt a környéken Törökbálinton a testvéreimet, az egyik molnár, a másik géplakatos, ők is véletlenül vetődtek ide. Kértem őket, adjanak nekem egy kis szobát, hiszen házat építettek már. Hát be is költöztem az idősebb bátyám sufnijába, huszonnyolc forintot fizettem neki havonta. A Fémtömegcikkgyárba jártam be, présgépen dolgoztam vagy tizenkét évig. Keveset kerestem, ezerkétszáz forintot, de csak mondogattam a művezetőmnek:

- Az Ida, megél zsíros kenyéren is, csak építhessen magának egy kis lakást.

48 éves, kőműves: A szüleim földet műveltek, az öcsém ma is azt csinálja Jászkarajenőn. Én inkább inasnak álltam negyvenegyben, kőművesnek, de a háború miatt, csak negyvenhatban szabadulhattam fel. Hamarosan meghalt az apám, akkor jobbnak láttam, ha feljövik a menyasszonyommal együtt. Pesten szereztünk egy albérletet, összeházasodtunk. A Középületépítő Vállalatnál helyezkedtem el, a feleségem konzervgyárban. Nagy szerencsénk volt, nem is hiszi el senki: főbérlőnk, egy öreg házaspár két hét után, hogy beköltöztünk, meghalt, a bácsi is, a néni is. Ölünkbe hullt egy lakás. Hosszú évek után hirtelen összevesztünk az asszonnyal, nem jöttünk ki egymással, már válófélben voltunk, de még vacilláltam, szétmenjünk, ne menjünk, amikor behívtak három hónapos szolgálatra. Kikerültem ide Törökbálintra, kimenőm alatt ismerősömnek pucoltam be a házát. Abban az utcában lakott az Ida is, összeismerkedtünk. Most már sürgősen elváltam, kijöttem hozzá, összeházasodtunk, mondtam is Idának:

- Végre akadt valaki, akivel új életet kezdhetek.

Betanított munkásnő, 42 éves: Én itt, Üllőn születtem, sajnos az apám hamar meghalt, a mostohaapám vert, üldözött, ezért átköltöztem a nagynénémhez, vele együtt laktam kis szobájában. Hamarosan férjhez mentem, az negyvenkilencben történt. A férjem albertirsai, de az itteni állami gazdaságban fuvarozott, ő is a nagynénémhez költözött a kis szobába, máshol nem akadt fedél a fejünk fölé. Néhány év múlva a férjem meghalt, tilos területen hajtott be, rászakadt egy agyagbánya, még egy évig élt, hát azt az esztendőt az ellenségemnek sem kívánom. Ottmaradtam két gyerekkel, dolgoznom kellett, elhelyezkedtem a Vörös Csillag Traktorgyárban, festőnek tanítottak be. Visszaköltöztem a szüleimhez, de hát egy szobában velük, a húgommal, az öcsémmel és a két gyerekemmel képtelenség volt meglenni. Két hónap után újra a nagynénémhez kéredzkedtem. Egyszer utaztam be a gyárba, a vonaton megismerkedtem egy férfival, kiderült, hogy ő is a traktorgyárban dolgozik, segédmunkás. Kiég abban az évben, ötvenháromban összeházasodtunk. Nemsokára sérvet kapott a nagy terhektől, majd ólommérgezést is, a fogai kihullottak, átment a gumigyárba, ott keverő lett, irtó nehéz munka, nem is bírta sokáig, ráadásul gyomorfekélye lett, hát visszajött a traktorba, de most már ő is festőnek. Kivettünk itt Üllőn albérletet egy nagy házban, amelyet direkt úgy csinált meg a tulajdonosa, hogy öt családnak kiadhassa: öt szoba-konyhát alakított ki benne. Mi valahogy nem egyeztünk a másik négy családdal. Nem engedték a gyerekeimet játszani az udvarban, elkergették őket. Eleinte még csak olcsó volt az albérlet, hatvan forintot fizettünk, de később már háromszázat. Ötvenhatban a szüleim disszidáltak, elfoglaltuk a házukat, de annyira vizes volt, egészségtelen, hogy az egyik gyerek tuberkulotikus agyhártyagyulladást kapott. Ész nélkül rohantunk vissza az albérletbe. Nyolc évig laktunk ott összesen. Csaknem minden évben szültem, nyolc gyerekem van, a legidősebb lányom huszonkét éves, a legfiatalabb fiú tizenöt hónapos. Lakást nem kapunk, hányszor vertem ki a balhét a tanácsnál

- Mondják meg jóemberek, mihez kezdjünk...

39 éves, betanított munkás: Szabolcsból származom, a szüleim parasztemberek. Ahogy a hét osztályt kijártam, a nyolcadikba már nem iratkoztam, elmentem azonnal hazulról, negyvenkilencben, Miskolcig meg sem álltunk néhány falumbeli sráccal. Beálltunk a diósgyőri kohóba, állati nehéz munkát végeztünk, annyira nehezet, hogy az üzemorvos meg is tiltotta nekünk, hiszen még tizennégy évesek se voltunk. Nagyon keveset kerestünk mi srácok, otthonról hordtuk a szalonnát, kéthetenként, annyit, hogy a következő két hétre kitartson, csak kenyeret vettünk hozzá. No, amikor kitettek, hazamentem, de egy év se telt bele, újra felkerekedtem, most már Szentendrére, azért pont oda, mert a keresztapám fia az ottani Kéziszerszámgyár igazgatója volt, jó srác, beajánlottak neki. Az edzőműhelybe kerültem, a mestereket kellett kiszolgálni, mindent a kezük alá adni, hát az se volt könnyű munka. Innen vonultam be, amikor leszereltem, én már csak Pestre mentem, gondoltam belevalóbbak ott a srácok, egyenesen a Ganzba, ott lettem edző. De nem Pesten vettem ki albérletet, mert az nagyon drága lett volna, hanem a környéken, laktak ott ismerősök, hát az ő révükön. Akkor kezdtem komolyan udvarolni, a menyasszonyom szintén szabolcsi, persze már itt ismerkedtem meg vele, nem otthon. Összeházasodtunk, mondtam az asszonypajtásnak:

- A küzdelem még csak most kezdődik...

Dunakeszi
1975
Lugossy István felvétele

34 éves, segédmunkás: Ahogy otthon Szabolcsban kijártam a nyolc osztályt, elmentem erdésztanulónak, de két év után abbahagytam, új szakoktató jött, azzal nem szerettük meg egymást. Elszegődtem az építkezési vállalathoz, ahol apám dolgozott, ő nem bírja a téesz-munkát, meg nem is szereti. Amikor leszereltem hatvannégyben, pihentem egy hónapig, aztán feljöttem. Ekkor már az egyik nővérem itt lakott Gyálon, már három éve albérletben. Odaköltöztem hozzá, ő a Forgácsolókészülékek Gyárában dogozott, mint betanított munkás, bevitt engem is, segédmunkás lettem, később átmentem a Kőbányai Vas- és Acélba mágnescsiszolónak, kétezer körül kerestem. Megismerkedtem egy szomszéd faluba, Győrtelekre való lánnyal, nagynénje hívta fel, elhelyezte a fonóba. Összeházasodtunk hatvankilencben. A feleségem se tudott otthon tanulni, hamar dolgoznia kellett. Amikor megszületett a gyerek, a feleségem átjött az itteni gépjavítóhoz takarítónőnek, ne kelljen bejárnia, meg hogy a helybeli óvodába felvegyék a fiút. Már én se Pesten dolgozok, nem szeretek naponta utazgatni, elmentem a községi tanács építővállalatához kőművesek mellé, most meg a téeszbe járok, nagyon jól fizet. Nem jöttem volna el otthonról, ha a téesz olyan jó, mint most, mondtam is a feleségemnek:

- Csak más az otthon, hiányzik az emberek, a szülők segítsége...

Műszerésznő, 23 éves: Berkenyéről helyezték Érdre az apámat, aki vasutas. Kaptunk egy vasúti őzházat, két szobával. Műszerésznek tanultam, már akkor spóroltam, amikor még nem is kerestem, együtt szabadultunk a vőlegényemmel hatvannyolcban a Diósdi Csapágygyárban, ő idevalósi. A két család között rossz viszony alakult ki, mert a vőlegényem anyja nem akarta, hogy összeházasodjunk, csak ha leszerel a fia. De amit én a fejembe veszek, abból nem engedek. Első éves katona volt, én már addig sokat spóroltam, amikor megesküdtünk. Akkor egészen csúnyán összekaptunk az anyósommal. Az én szüleim megértettek bennünket, náluk laktunk egy kamaraszerű helyiségben, három évig. Jó, hogy ilyen hamar összekerültünk, tizenkilenc éves korunkban, mert korán elindíthattuk a lakásakciót, együtt csak könnyebb spórolni, én csak mindenkinek azt mondtam:

- Spórolok és nézem, hogyan épül a lakásom.

Az "új" falusi munkáscsalád is megteremtette vagy megteremti a kertművelő-állattartó ház körüli gazdálkodást. A helybeli származásúak könnyebben - örököltek esetleg házat, kertet, szüleik révén gyakran még a háztájiból is részesednek -, az idevándoroltak nehezebben - rendszerint üres kézzel érkeztek a lemaradó vidékekről, menekültek a gyenge tsz-ekből; hosszú évek elteltével sikerülhet csak nekik összegürcölni a már hagyományos falusi munkáséletforma otthonát-bázisát: a kertes családi házat. De össze kell verejtékezniük, ha alkalmazkodni akarnak a körülményekhez, ha boldogulni szeretnének; hogy jövedelmüket kiegészíthessék, hogy hátrányukat csökkentsék.

- Megvettem a házhelyet, de sokáig nem tudtam építkezni, elment a pénzem kosztra. Hát akkor gondoltam egyet, megcsinálom először a kertet, ólat építek az állatoknak. Maradt is háromszor annyi pénzem, mint azelőtt, fel is építettem a házat hamarosan.

S mennyit lehet megtakarítani, sőt összegyűjteni, ha valaki nemcsak hogy nem vásárol a piacon, de elad 1 Több nemzedékkel ezelőtt formálódott ki a Budapest környékére jellemző paraszt-kereskedő család, amely mindig alkalmazkodott a fővárosi piachoz, primőröket, gyümölcsöt termesztett és szállított oda. Mivel nem azért munkálta a földet, mert ebbe született, hanem azért, hogy kereskedni tudjon, elsősorban nem is a földhöz, hanem a piacozáshoz ragaszkodott és ragaszkodik ma is. Mint kereskedő szabta meg és szabja meg magának, hogy miért, mit, hogyan termeljen, kereskedőként gazdálkodik, s nem parasztként.

- Itt nincs megállás, este megrakom a kocsit, éjszaka beviszem az árut, hajnalban eladom, akkor rohanok haza; a feleségem, a lányaim már kapálnak, már szedik a következő fuvarra valót, de ha nincs elég, ha kevés termett, hát olyankor szét tudnék robbanni a méregtől, hogy miért nem termesztettem többet, hát ez így van, a piac hajtja az embert.

A főváros környéki paraszt-kereskedő család mindig is ragaszkodott földjéhez, hogy kereskedhessen. Boldogultak is, a tsz-ekkel is megpróbálkoztak, beléptek, azokat is piacra termelő, ügyesen kereskedő gazdaságokká formálták.

A piacozó család jövedelme legalább négyféle forrásból származik: a tsz-ekből; a háztájiból; a ház körüli kertből, gyümölcsösből, szőlőből - s valamilyen fix fizetéses állásból. Ezeknek a családoknak a fiai, lányai közül már régebben is, ma is tanultak és tanulnak sokan, szakmát vagy eljutottak az érettségiig. De a jobb gyarapodás reményében nem szakadtak el a családtól, a család ugyanezért nem szakadt el tőlük, a fix jövedelem és a piacozás kiegészíti egymást. Az ilyen családban sokféle pozíció létezik: aki tsz-tag, a család nevében szerződést köt a tsz-szel meghatározott munkákra, az ő jogán jár a háztáji; a családtagok közül vannak, akik csak a háztájiban és a ház körüliben dolgoznak, s akadnak, akik üzembe, vasúthoz, hivatalba járnak, de kiveszik a részüket a földmunkákból és a piacozásból is.

Ez a család már régóta nem paraszt család. Inkább "utóparaszti".

- Nézze, én vasutas vagyok, falusi vasutas, de nem cserélnék azokkal a kollégáimmal, akik bent laknak Pesten, s minden pénzüket a piacra viszik. Oda, ahol én árulok - nevet.

Az "utóparaszti" család tagjainak többsége munkás vagy alkalmazott, fizetésüket azonban mellékesnek tekintik a kertészkedő-piacozó jövedelemhez.

A "régi" és az "új" falusi munkásoknál viszont a ház körüli gazdálkodás egészíti ki a fizetést.

(Miért nem igyekeznek a "régi" és az "új" csoport tagjai, hogy az "utóparasztok" maroknyi csoportjához tartozzanak? Hiába is törekednének erre, mert a munkássá válás a mezőgazdaság, a falu munkaerőt taszító és az ipar, a város munkaerőt vonzó összjátékának eredménye. Az "utóparasztokat" még nem taszította el teljesen a mezőgazdaság, de már családjuk egy-egy tagja az iparban helyezkedett el: előrelátók. A "régi" és az "új" falusi munkásokat a falu már eltaszította mint munkaerőket.)

Mindhárom csoport életformájában a legjellegzetesebb közös vonás: az önellátás. Mint a parasztoknál. 11 falusi munkások magukon viselik még a paraszti életforma némely bélyegét.

De csak ezzel a paraszti jellegzetességekkel át meg átszőtt életformával vehetik fel a versenyt a városi munkásokkal, küzdhetik le hátrányukat a városlakókkal szemben.

[AZ "ÚJ" CSOPORT HÁTRÁNYA] Hogy milyen az életszínvonala a falusi munkásoknak, annak a fizetés tehát csak az egyik mutatója. Az "utóparasztoknál" mellékes tényezője. A "régi" és az "új" csoportnál meg éppen a bérek közötti különbség határozza meg azt is: ki, hogyan, mikor, mennyire képes a ház körüli gazdaságát összehozni, abba beruházni, vagyis a fizetés határozza meg a mellékjövedelem nagyságát, az önellátás mértékét.

Mitől függ a falusi munkások fizetése? Náluk sem mástól, mint a munkakörtől. A munkakör pedig a képzettségtől és az életkortól függ.

Mert akinek szakmája van, annak nemcsak a munkája jobb, az órabére is nagyobb. Lehetősége van arra, hogy brigádvezető, csoportvezető, művezető, esetleg technikus legyen, természetesen magasabb jövedelemmel. (A Pest megyei szakmunkások 400 forinttal kerestek többet átlagban, mint a betanított munkások.) A "régi", több generációs munkások között sokkal több a szakképzett (a szakmunkások 65 százaléka, a művezetők 71 százaléka a "régi" csoporthoz tartozik), a parasztszármazású "újak" nagyobb része segédmunkás (a segédmunkások 58 százaléka "új"). De ha szakmunkások is az "újak" vagy a fiatalabbak, nem keresnek annyit, mint a "régiek" és az öregebbek (a fiatalabbak, az "újak" 30 százalékkal kevesebbet visznek haza), mert rövidebb ideje dolgoznak az iparban (mezőgazdasági munkával kereste kenyerét kezdetben a Pest megyei gépészek és járművezetők 37 százaléka, a közlekedésben dolgozó betanított munkások 30 százaléka, a bedolgozók 20, a segédmunkások 25 százaléka, még a lakatosok 14 százaléka is), így órabérük rosszabb, mint a törzstagoké.

Dunakeszi
1975
Lugossy István felvétele

- Ugye, látták, hogy még nem dolgoztam üzemben, ennyit és ennyit kaphatok, mondták.

Ha szakmát is tanultak az "újak", az egyszerűbbeket, a könnyebbeket, a hagyományosabbakat sajátították el, mint az építőipari, a textilipari, az élelmiszeripari szakmákat, a gépészetet és a járművezetést. A bonyolultabb szakmákban, mint a műszerész, a forgácsoló, az elektromosipari, az esztergályos, inkább a "régieké" a vezető szerep. Amihez magasabb képzettség kell, azt jobban fizetik (akár 30 százalékkal is jobban). Az alacsonyabb képzettségű "új" munkások nagyobbik része került emiatt a gyengébb béreket fizető iparágakba, például a gépgyártásba, a textil- és élelmiszeriparba.

- A munkaközvetítőből irányítottak, ahogy tapasztalom, nem a legjobb helye...

Hogy mégis több pénz jusson nekik, a legnehezebb, a legpiszkosabb munkákat is vállalják (a nehéz és piszkos munkáért legalább 20 százalékkal többet adnak).

- Inkább szakadjon bele az ember, de fizessék meg...

- Az "új" munkáscsaládok, hogy jövedelmüket növelhessék, gyakrabban serkentik elhelyezkedésre asszonyaikat, lányaikat, mint a "régiek". De ezek a nők éppen csak keresnek, mert szakképzetlenek, rövid ideje dolgoznak gyárban, a fiatalabb korosztályokhoz tartoznak, és a női iparágak bérszínvonala alacsony (a nők sokszor csak a férfiak jövedelmének felét kapják). A női munkások anyagi lebecsülése tovább hatványozza az "új" csoport hátrányát.

- Hát, ugye, nekem dolgozni kell a gyárban is, otthon is, nekem ugyanúgy el kell végeznem mindent a házban, a kertben, mint azoknak az asszonyoknak, akik nem járnak be...

És az "új" munkások között gyakoribb a nagy család, a három, négy gyerek, bár kevés helyen születik, de ha igen, akkor inkább az "új" csoportban, ahol még élnek a régi falusi szokások a gyermekáldás tekintetében is, s akik a fiatalság termékeny korában vannak. (Három és több gyerek a 254 éves korosztályban található a legsűrűbben.) Az ilyen családokban az egy főre jutó alacsony jövedelmet nem ellensúlyozhatja, nem egészítheti ki eléggé semmi.

Mivel az "új" csoportban a legkisebb az egy családtagra számolható bér és fizetés, a csoport tagjai számára a legfontosabb minden kiegészítő jövedelemforrás. Annál is inkább, mert az idevándorlással - a helybeliek a foglalkozásuk felcserélésével, családalapítással - új életet kezdtek. Nekik van a legkisebb jövedelmük és a legtöbb kiadásuk. Gondoljunk a letelepedésre. Miből építkeznek például? (Hiszen az "új" munkás tipikus fizetése: szakmunkásé 2000-2200 forint, segéd- és betanított munkásé 1400-1600 forint volt 1969-ben Pest megyében. Azóta lényegesen emelkedett, de az építkezések költsége ugyanannyival.) Mikor kezdhetik el a "hiánygazdálkodást"? Ehhez is tőke kell, legalábbis egy kis pénz - ha nincs örökség, hát gyűjteni kell - a telekvásárláshoz, a kert megteremtéséhez. Mikor lehetnek önellátók? Nem rögtön. S addig?

- Kutya egy helyzet: fizetem az albérletet, a pénzem erre megy, meg a boltban hagyom, mert nemcsak házam, kertem sincs, hát kutya egy helyzet.

Addig? Kezdetben kettős hátrányba szorul az "új" falusi munkás: hátrányba a városival és hátrányba a "régi" falusival szemben - nem is szólva az "utóparasztokról".

Hogy kettős hátrányát behozza, nemcsak rengeteg munkára, kitartásra, lemondásra kényszerül, hanem arra az életszemléletre elsősorban, amely mint ideológia így fogalmazódik meg:

- Magadra vagy utalva, senkitől, semmitől nem várhatod, hogy segítségedre legyen.

Ebből a megállapításból kikerekedik a következtetés:

- Azért élünk, hogy küzdjünk, hogy legyen a családunknak, hogy kiverekedjük magunknak, ami kell. Ezt mérte ránk a sors, aki becsületes ember, vállalja is.

Ez az életszemlélet látszik egyedül követhetőnek az "új" falusi munkás számára, hiszen ott a példa, a "régiek" példája, akiknek már sikert hozott ez az ideológia és ez a küzdelem. A követők, az "újak" nagyon sokan vannak (a Pest megyei munkások 80 százaléka 45 éven aluli), és nagyon sokan vallják:

- Spórolni muszáj, dolgozni muszáj, de keményen ám.

- Miért olyan nagyon?

- Hát senkitől sem kapok lakást...

- Mit gondol, miből van ez a ház?...

[ÖTVENEZER HÁZÉPÍTÉS] - Mire megy vagy ment el a jövedelem? - kérdezem mindig és mindenhol.

- A házra - felelik rendszerint.

Betanított munkásnő, 55 éves: - ... Biztos kész lesz az a lakás, Ida, de addigra maga meghal. Ezt jegyezte meg mindig a művezetőm.

Sajnos csak az apám halála után szerezhettem egy kis telket Törökbálinton, tőle örököltem tízezer-kétszáz forintot. Gyorsan összeeszkábáltam egy sufnit, én magam, egyedül. Abban laktam három évig. Alig lehetett benne felegyenesedni. Spóroltam, de mennyit tudhattam abból az ezerkétszáz forintomból, még úgy is, hogy naponta csak egy húszast költöttem. Hát nem szálltam azért a sírba a koplalástól, lesoványodtam az igaz, de felhúztam egy rendesebb épületet, egy helyiséget, annak már inkább ház formája volt. Egy bácsi, a szomszéd segített. Persze a sufnit rögtön kiadtam. No aztán kilenc év alatt felépítettem még két helyiséget szobának, konyhának, amiben addig laktam, az lett az előszoba. Így álltam, amikor megismerkedtem Jánossal. Vakolatlan falak, a tégla látszott, a padló földes, hát ennyire képes egy nő, egy segédmunkás, tizenkét év alatt.

48 éves, kőműves: - .Ne félj semmit, vigasztaltam az Idát, amikor összejöttem vele, megcsinálok én mindent.

Hát én kőműves vagyok, bepucoltam, kifestettem, felpadlóztam, felköveztem a házat. Idának se, nekem sem volt semmi, a feleségemnél hagytam mindent. Hat év alatt vettük a szobabútort, az olajkályhát, a rádiót, a televíziót. Ugye én keresek háromezret, most a vasútnál vagyok építőbrigádban. Az asszony idősebb nálam nyolc évvel, elérte a nyugdíjkorhatárt, hatszázharminc forint a nyugdíja. De a kertben megterem sok minden, albérlőnk is van a kamrában. Kellene még mondjuk mosógép, hűtőszekrény.

Betanított munkásnő, 42 éves: -... A tanácsnak nincs szabad lakása, becsüljék meg magukat, éljenek rendesebben, ne lumpen módra. vágták a fejemhez a tanácsnál.

Hát ezzel sokra mentünk. De aztán beköszöntött hozzánk a szerencse, az a nap örömünnep volt. Nyertünk a lottón, négy találattal kilencvenegyezer forintot, hatvanegyben. Még aznap gyorsan vettünk egy házat, ötvenötezerbe került, egy szoba-konyha. Legomboltuk a pénzt. Másnap bútorokat és mindenféle ruhát vásároltunk magunknak, a gyerekeknek. Kifizettük a számlákat, hát csak azt vesszük észre, hogy volt pénz, nincs pénz, annyi maradt, hogy még az uramnak jutott egy kerékpárra. Kiderült az is, hogy a ház vizes, egyáltalán nincs szigetelve, különben is régi, negyvenéves. A nagy örömben nem is néztük meg rendesen. Hullik a vakolata, nincs kerítése, kertje, csak ez a ronda, elhanyagolt udvar. Várnunk kellett volna néhány hetet, esetleg hónapot valami jobb vételre, építhettünk volna magunk is, de ehhez se energiánk se türelmünk nem volt. Hiába, a szegény ember, ha öröm éri, hirtelen elbódul, nem gondolkozik, beugrik, becsapódik, meg nem is ért úgy a dolgok intézéséhez. Vigyázatlanul elherdáltuk a pénzt.

39 éves, betanított munkás: -... Hét-nyolc év és lesz házunk, mondogattam az asszonypajtásnak.

Házasságom után két évre szereztem meg a telket, nyolcezer forintért. Pár nap alatt sufniszerű szoba-konyhát húztunk fel salakblokkból, néhány ismerős srác segített, végre kiszabadultunk az albérleti kamrából. Igazam lett, jól jósoltam: hat-hét év múlva kezdtünk a házhoz. Addig gyűjtöttünk, gyűjtögettünk. Tetőanyagot otthonról kértük, egy teljes tetőszerkezetet kaptunk, meg ötezer forintot. Értek én mindenhez, olyan srác vagyok, mégis mestereket fogadtam, csak jobban bízok a szakemberekben. A ház két szoba összkomfortos lesz és még egy kis szoba a két gyereknek, a kissrácoknak. Ha a ház kész, az öregeket is felhozzuk. Nekik megfelel majd a hátsó épület is, a régi, nem olyan rossz az, majd megemelik egy kicsit az alapját, s akkor jó kis ház lesz belőle. Ők majd gondozzák a kertet, állatokat nevelnek. A feleségem se, én se járunk be már Pestre, inkább egy helyi kis üzemben vállaltunk munkát. Nem kell utazgatni, van időnk a téeszben kukoricát kapálni harmadába, mert csak úgy fizetődik ki a disznóhizlalás, ha a kukoricát nem pénzért kell venni. Még nyulakat is tartok. Azoknak meg sarlózunk egy kis füvet, no az mindenhol.

34 éves, segédmunkás: - .Már megbántam, hogy eljöttem otthonról, mondogatom mostanában a feleségemnek.

Hogy jártunk? Harmincötezer forintért vettem egy házat, az egész egy kis szoba, keskeny előtérrel. Kétszáz négyszögöles telken áll, szép, kertes, gyümölcsfákkal. Hát olyan sufniszerű az épület. Úgy egyeztünk meg, hogy négyezer forint készpénzt adok, a többit részletekben fizetem, havonta nyolcszáz forintot. Néhány hónap múlva az történt, hogy a tulajdonos bírósághoz fordult, visszapörölni, mert megbánta, hogy eladta. Nem tudom miért, nem értek hozzá, de elvesztettem a pört, pedig ügyvédet is fogadtam. 11 ház és a telek visszaszállt a tulajdonosra, én a pénzemet is elvesztettem, fogalmam sincs, hogy van ez. A perköltséget is rám rótták, most is kaptam a bíróságtól egy fizetési felszólítást kétezernégyszáz forintról, pedig az ügy már régen lezárult. Harmincezer forintom bánja ezt a házvásárlást. Nem tudom, mit csináljak, több pénzem nincsen. Nem kezdhetek semmihez. Benne lakok ugyan a házban, mint albérlő, négyszáz forintért havonta. Most igényeltünk a tanácstól kedvezményes telket: nyolcezret kellene befizetni, a többit részletre. De mi nem kaptunk, mások igen. Harminckét éves vagyok, nem mentem semmire. Csak az a jó, hogy már nem járok be, nem rohanok hajnalban a vonathoz; így kevesebb pénz is kell, mert ugye, ha Pestre megy az ember rendesebben öltözködik, többet költ kajára, hiszen itthon hajnalban még nem reggelizik, de mire beért már éhes, a pályaudvaron vesz valami kaját. Most csak felszállok a biciklire. Szombat-vasárnaponként is dolgozok, házbontásokhoz megyek, az anyagért bontom a házat, a téglát eladom, vagy megtartom, ha jobb minőségű. Általában gyűjtöm az építőanyagot.

Műszerésznő, 23 éves: - ...Aki jól osztja be a pénzt, mintha duplán keresne, mondom mindenkinek.

Teljesen véletlenül kerültünk ebbe a társasház-építkezésbe. Még menyasszony se voltam, már spóroltam, éppen csak együtt jártunk, amikor anyámnak véletlenül elmeséltem, hogy a gyár KISZ-lakásépítési akciót indít, édesanyám azonnal mondta, okvetlenül jelentkezzek, mit lehet tudni, ha úgy adódik, visszaléphetek bármikor. Másodiknak iratkoztam fel a KISZ-titkárnál, biztosan ezért kaptam meg a lakást. Amióta keresek, én mindig félreteszek annyi pénzt, amennyit csak tudok, már tizenhét éves koromtól. A spórolt pénzemből fizettem be az első részletet, tizenegyezer forintot, a másodikra anyám adott húszezret. Aztán még kétszer fizettünk be nagyobb összeget, úgy hogy nyolcvanötezernél tartottunk, amikor be lehetett költözni. A második emeleten lakunk, így jött ki, sorsolták. A vállalattól is kaptunk kölcsönt, tizenötezret, az ótépétől százötvenezret. Akkor én ezerhatot kerestem, a férjem kétezerhármat, ebből ezer forintot tettem félre. Most csak összesen háromezer a jövedelmünk, mert én csak a gyermekgondozási segélyt kapom. Havi hétszáz forint az ótépének, háromszáz a vállalati kölcsön törlesztésére, a rezsi négyszáz forint, marad ezerhatszáz. Ebből élünk, ezret költök kosztra, elég az, mert én híres beosztó vagyok, mindennap főzök, így sokkal olcsóbb, disznót vágnak a szüleim, abból jut nekünk is, befőzni is szoktam, ez talált pénz, így mondom. Sajnos az emeletes házhoz nincs kert, ezért mindent a boltból kell beszerezni. Az igaz, hogy négy éve, amióta házasok vagyunk, a két kezemen meg tudom számolni, hányszor voltunk moziban, de máshol sem. Ruházkodni se lehet, bár amíg gyerek nem volt, jobban jutott pénz ruhára. Akkor meg is vettük a legfontosabbakat, a kabátokat például. Azóta spórolunk a ruhán. Sohasem voltam divatozó, nekem jó a régebbi is, bár tízéves ruhát nem vennék fel, azt nem. A bútorok még kezdetlegesek, a rekamét otthonról hoztuk, jó régi; az asztal az anyukámé, a kiságyban még a férjem feküdt gyerekkorában, mi most átfestettük, nagyon megfelel. Anyukám sok apró dolgot vett nekünk, például csillárt; hizlalt disznót, eladta, a pénzt leszámolta nekem, ebből lett a csillár. Nem járunk sehova, nem is barátkozunk, nem vagyunk barátkozó természetűek. Én állandóan takarítok, mosok, főzök, vasalok, vásárolok, éppen, hogy a tévét nézem.)

Akinek nincs lakása egy úton szerezhet: ha épít. Megveszi a telket, beszerzi az építőanyagot és hozzáfog - leggyakrabban maga a családdal, sokszor segítenek a rokonok is, néha az ismerősök; ha mester nélkül sehogy se boldogulnak, akkor hívnak azt is, de csak éppen annyi időre, amíg eltanulják tőle a fogásokat.

- Mennyi ideig építette?

- Azt is kell számítani, amíg összespóroltuk a telek árát, meg az építőanyagra valót, kértünk kölcsönt is, nahát aztán az adósságot nyögtük, úgyhogy néhány hónap alatt felépítettük, de tizenkét évig kerestünk rá.

- Mi tizenöt évig.

- Nyolc esztendeig...

- Az a fontos, hogy elkészült - mondom.

- Dehogy készült. Vakolni kell, parkettázni, vizet bevezetni, ha majd lehet, akkor csatornázni is, a fürdőszobát berendezni, még egy szobát hozzáragasztani, a kerítést megcsinálni végre. - hallom még álmomban is.

A század elejétől kezdve így épültek Budapest környékén a házak, bújtak ki a földből az új utcák, terebélyesedtek óriásközségekké az itteni falvak. (A hatvanas években épült az összes lakások 30 százaléka. Az utóbbi 25 év alatt csaknem ötvenezren építettek házat).

Dunakeszi
1975
Lugossy István felvétele

Irigylik is a falusi munkásokat: milyen jól megy nekik, mindegyik építkezik, a sajátjában lakhat, háztulajdonos.

Aki irigykedik, persze nem gondol a nyolc és tizenöt esztendő után is befejezetlen házakra, s a házépítés következményére, a kuporgató-lemondó életre sem:

- Családi jövedelmének hányad részét emésztette fel a ház?

- Háromnegyedét biztosan vagy tíz évig.

Milyen házra telik a falusi munkásnak?

Amiből hiányoznak a közművek. De nem bánják, sőt örülnek a közművesítetlen teleknek, mert olcsó, számukra is megfizethető - néhány évvel ezelőtt egy darab földet, 150-200 négyszögölnyit még ötezer forintért is kapni lehetett, ma már ez sem olcsóbb tizenöt-húsz darab ezresnél. (A főváros környéki falvak lakásainak 75 százaléka nincs csatornázva, 70 százalékából hiányzik a fürdőszoba, nem vezették be a vizet 66, a villanyt is 10 százalékába.) Mennyivel olcsóbb az a ház, ahová nem kell bekötni a vizet, a csatornát és fürdőszobát is felesleges építeni!

- Tudták, hogy nincs víz ezen a telken?

- Nem okozott problémát, a régi falumban sem volt.

A legfontosabb a megfizethető, olcsó építőanyag, ami a régi házak bontásából származik, ami leértékelt, selejt vagy salaktégla, esetleg vályog. (A Pest megyei lakások 57 százaléka még mindig vert falú; az utóbbi 25 évben is 13 ezer vályogházat építettek fel.)

- A vert fal is megteszi, csak jól kell tudni szigetelni - magyarázzák.

A ház túlságosan nagy nem lehet, mert akkor természetesen többe kerül. Talán ezért építik a lakások felét egyszobásra. (Egy szobában lakik a főváros környéki szakmunkások 41 százaléka, a betanított munkások 46, a segédmunkások 43 százaléka.) Egy szobára telik. (A háromgyermekes családok negyedrészénél öten-hatan szoronganak egy szobában, harmadrészüknél ketten-hárman.)

- Még szeretnénk ám egy másik szobát, majd építünk is, majd...

A falusi munkásnak tehát közművesítetlen, silány anyagú, kis házra telik, amit maguk építenek fel - általában az építési szabványtól eltérve -, "házilagosan". Rendszerint csak formájukban különböznek a parasztházaktól, "modernebbek". Hogy mennyire modernek valójában? Semennyire persze (komfortos körülmények között Pest megye technikusainak 21 százaléka, művezetőinek 18, szakmunkásainak 7, segédmunkásainak 3 százaléka lakik).

Hogyan is épülhetnének komfortosabbra, korszerűbb anyagokból, nagyobbra, a falusi munkások jövedelméből? Házuk anyagi körülményeiket tükrözi. Helyesbítve: lemondó-gürcölő életmódjukat. Mert még ilyen házra se telne. Semmilyenre sem.

Ritka az a falusi munkáscsalád, amelyik annyit keres, hogy építkezhessen. Mégis a többség építkezik vagy építkezett. (A Pest megyei segédmunkások 60 százaléka, a betanított munkások 55, a szakmunkások 51 százaléka saját házában lakik.) Pontosan azok, akik a legkevésbé tehetik és tehették meg, a segédmunkások. Azok közül, akik jobban megengedhetnék maguknak, sokkal kevesebben kényszerülnek arra, hogy saját házat építsenek (ahogy haladunk felfelé a társadalmi és az anyagi viszonyokat is tükröző ranglétrán, a művezetők, a technikusok, az alkalmazottak, az értelmiségiek, a vezetők során, úgy csökken a háztulajdonosok aránya), azért mert az olcsó bérlakásokat - régebben ingyen - nem a falusi munkások kapták. Hogyan is juthattak volna állami lakáshoz, hiszen azokon a településeken rekedtek meg, ahol ilyen lakás a legkevesebb van, ahol jobbára csak tulajdonos lehet a lakópolgár.

A legkiszolgáltatottabb munkásréteg - többségében az "új" munkáscsoport -kényszerül és kényszerült azokra a településekre, ahol kiutalható, kibérelhető lakások ritkán épültek, ahol mostanában is csak elvétve terveznek állami, tanácsi lakást; alig-alig indul vállalati, üzemi vagy KISZ-lakásakció, ami kedvezményes lehetne; ahol még a szövetkezeti és az OTP-öröklakás sem nagyon ismerős, pedig a méregdrága öröklakások kölcsönfeltételei és építőanyagárai is kedvezőbbek, mint a családi házé.

Miért nem épülnek ezekben a falvakban tanácsi, vállalati lakások? Mert a falusi tanácsoknak erre nincs pénzük. Mert a fővárosi vállalatok nem kényszerülnek arra, hogy bejáró munkásaikat fedél alá segítsék, munkaerőben bőven válogathatnak amúgy is.

Öröklakásokról pedig szó se essék. Ki tudná megfizetni? Hogy hosszú lejáratú lenne a hitel? Ugyan. Hiszen a családi házakhoz azért nem igényelnek kölcsönt - csak nagyon kevesen kérnek -, hogy az OTP és egyáltalán senki se írhassa elő, milyen is legyen az a ház. Mert egy szabvány szerinti ház háromszor-négyszer drágább. Ki tudna ilyet tető alá hozni?

Összefoglalva: a legelesettebb réteg építkezik.

A falusi munkásnak, ha tetszik, ha nem, háztulajdonosnak kell lennie.

- Miért épít? - kérdezgetem.

- Hát hol lakjunk? - kérdezgetnek vissza.

A falusi munkásnak nincs választási lehetősége: ha akarja, ha nem, be kell töltenie a lakáshiányt. Mindenkinek. Nemcsak az lesz háztulajdonos, aki az életét csak a saját házában tudja elképzelni, s nemcsak az, aki mindenáron szerezni akar. Hanem az is, aki csak egyszerűen lakni akar.

Így lesz a háztulajdon rabszolgája. _Az "újak" tekintélyes része - ha nem helyi és véletlenül nem örökölt - azért, mert az albérletből, ágybérletből (a főváros környékén 20 ezren élnek albérletben) másképp nem szabadulhat; a "régiek" azért, mert segítik fiaikat, lányaikat; a fiatalok azért, mert lakás nélkül nem kezdhetik el a családalapítást; a középkorúak azért, mert még nem lábaltak ki az adósságból vagy még nem ocsúdtak fel az otthonteremtés megerőltetéseiből... Az "utóparasztok" építkeznek a legkönnyebben, pedig drágább, lehetőleg közművesített telkeket vesznek, s több szobás - sokszor kétszintes - nagy házakat csináltatnak. Tehetik.

Őket az "új" munkások nem utánozhatják, csak a "régieket". Az eredmény: házaik nem munkás, hanem paraszti civilizációs körülményeket tükröznek. Megéri, hogy a falusi munkások csupán lakásra - ilyen lakásra - keressenek? Hogy gürcölésre, kuporgatásra, szerzésre kényszerüljenek? Mint valamikor a parasztok a földért. Megéri, hogy a paraszti életszemlélet termelődjön újjá? A lakásért.

Mintha a társadalmi termelés, a munkamegosztás, a technikai civilizáció bizonyos szintjén - ahol a munkások találhatók - csak az órabér járna, a béren kívül pedig semmi? Pedig a bérbe beleszámítják, amit a munkás - legyen akár falusi is - nem pénzben kap meg. Hanem például olcsó lakásban. S mivel ebből nem részesednek, károsodnak, mert többet termelnek annál, mint amennyit az elosztás révén visszakapnak. Maguknak kell tehát kipótolniuk jövedelmüket. A pótlás egyik formája: a családi ház sorsszerűen kötelező felépítése.

[AMI KELL, MEGTEREM ] - Mire költik még a pénzt?

- A kertre; hol trágyát vesz az ember, hol növényvédő szert, szőlőkarót, raffiát a szőlőkötözéshez, időnként egy-egy kerti eszköz, szerszám is kell, vetőmagok, palánták .

- Az állatokra, veszünk tavasszal egy malacot, tudja, hogy mennyi kell kukoricára, tápra, még malátát is beszerzünk.

- A csirkéket, tyúkokat is etetni kell.

- S az üzletben, a piacon, ott mit vesznek?

- Lisztet, cukrot, sót, ilyesmit...

- Kenyeret, ugye, tejet, vajat is, felvágott is csak kell...

- Húst, hát persze . . .

- Igyekszik az ember, hogy minél kevesebbet...

Akinek háza, kertje is van. (Csak a ház körüli kertet, gyümölcsöst, szőlőt számolva egy családra például Solymáron 592 négyszögöl jut, Szigethalmon 560 négyszögöl, Gyömrőn 544, Budakalászon 512, Ecseren 480, Kistarcsán 400, Fóton 384, Pécelen 368, Dunaharasztin 352, Budaörsön 240 négyszögöl.) Minden falusi munkáscsalád szép, nagy kertet művelhet, baromfit, disznót tarthat. Művel is, tart is. Miért?

Hát nem kedvtelésből, szórakozásból, a kikapcsolódás miatt. Amit a kert ma szimbolizál bizonyos városi rétegeknek - főleg vezető állásúaknak, értelmiségieknek, egynémely alkalmazottnak, néhány városi szakmunkásnak -, a hétvégi levegőzést, izommozgást, szórakozást, azt a falusiaknak sohasem jelentette, ma sem jelenti a kert; se a parasztoknak, se a falusi munkásoknak. Csak a munkát. Mert nem hobbyból kertészkedik a paraszt és a falusi munkás, hanem szükségből. A jobb megélhetésért.

Ha a falusi munkás élelmiszerüzletbe, piacra hordaná a fizetését, sohasem építkezhetne. Hát megtermeli, amit megeszik. Ugyanúgy kényszerül erre, mint a házépítésre.

- Mit esznek leggyakrabban? - érdeklődöm mindenhol.

- Levest, azt mindig főz az ember, ami kell hozzá, megterem a kertben.

- A krumplit nagyon szeretjük, terem is, sajnos nem tart ki újig...

- Csak a hús a legfontosabb, a csirkék itt szaladgálnak, elkapok egyet...

- A főzeléket is megesszük, csak kimegyek a kertbe, megszedem, aztán be a tyúkokhoz, a friss tojásért, kész a vacsora...

- Nyáron a gyerekek szelnek egy karéj kenyeret, kimennek a gyümölcsfákhoz, fáról eszik hozzá a gyümölcsöt...

A legfontosabb ételek azok, amelyekért nem szükséges külön pénzt kiadni. A saját termés sokkal olcsóbb. Ritka is, aki virágot ültet a kertbe, olyan jól még nem megy.

Rendszerint a kertet hamarabb teremtik meg, mint a házat, mert az építkezéshez az önellátáson át vezet az út.

- Reggelizni, mit szoktak?

- Semmit, az ember rohan, útközben veszek egy kis felvágottat...

- Jól beszalonnázok...

- Hát az én uram ellátja magát, beveszi a kis fejadagját törkölyből ...

- Tejet, vajat, felvágottat, tojást, ilyesmit...

- A gyereknek mindig kakaót adok...

- Csak úgy parasztosan szalonnázunk, vágunk mindig disznót.

Az öregebbek és az "új" munkások szalonnáznak és pálinkáznak inkább, a fiatalabbak meg a "régiek" eszik a felvágottat és a tejet. Kétfajta szokásrendszer, beidegzés él egymás mellett. Az önellátásnak jobban megfelel a régi, a "szalonnázó", "levesevő" étrend uralma, vagyis a paraszti táplálkozásé. A felvágottat, a tejet és még a húst is igen nehéz otthon megtermelni, ezért is hódít nehezen a városiasabb táplálkozás.

- Hányszor eszik húst egy héten?

- Sokszor, kétszer, háromszor, arra megy a sok pénz...

- Mikor hogy, de kétszer biztos.

- Ugye, az állatokat nem éri meg etetni, inkább kevesebb húst eszik az ember...

- Eszünk mi húst, de hétköznap, ugye, nem is olyan fontos.

- És vasárnap?

- Akkor aztán csak hús van...

- Bőven van ám...

- Rántott hús, töltött káposzta, paprikás csirke...

Az ünnepet, a vasárnapot, a munkaszünetet ünneppé az étkezés teszi, a sok és jól fűszerezett étel, a húsétel. Ez hagyomány, a parasztok és minden rétegbeli szűkölködők hagyománya s azoké, akik nagyon gyűjtöttek - és gyűjtenek - valamire, az ünnepen azonban "kirúgnak a hámból". De azért a falusi munkások vigyáznak, hogy ne szegjék meg az önellátás törvényeit ünnepnapon sem, ezért ilyenkor a hús főleg csirke, mert az tartható otthon a legkönnyebben. (Vizsgálatok bizonyítják, hogy a falusi munkások legfőbb húsétele a baromfi.)

S azt szeretik, amit otthon főznek. Idegenkednek attól a koszttól, ami a gyári, vállalati ebédlőben kapható, ezt nagyon leszólják, megvetik. (A betanított és segédmunkások 7 százaléka, a szakmunkások 9 százaléka fizet be ebédre a Pest megyeiek közül.) Inkább valami hideget kapnak be, és készülnek rá, hogy otthon majd meleg vacsorát esznek, vagy kislábasban hoznak ételt, és felmelegítik. Az ilyen ebédelést olcsóbbnak tartják, mintha befizetnének. Pedig a vállalati ebédnél olcsóbb nem kell. Pontosan a munkások érdekében kedvezményes ennyire, mégis a leghátrányosabb helyzetben levő falusi munkások esnek el ettől a kedvezménytől leginkább. Mert százszor is meggondolják, hogy pénzt adjanak ki külön az ebédre, az önellátás mellett ez pazarlásnak tűnik; mert bejárók, a műszakváltáshoz igazodva érkeznek, indulnak a busszal, vonattal, sokszor az ebéd időpontja már, vagy még nem felel meg nekik.

Ebből az is kitűnik, hogy a táplálkozást nem egyszerűen a jövedelem nagysága s a jövedelmet kiegészítő ebédhozzájárulás határozza meg, hanem az önellátás. Bizonyítja ezt az is, hogy hiába van a családok között nagy jövedelemkülönbség, ez nem tükröződik nagyon a táplálkozás különbségében (az egy főre jutó 600-800 forintos jövedelemkategóriában "jól" étkezik 30 százalék, az 1000-1200 forintosban 35 százalék és a 2000-3000 forintosban 37 százalék), mert a jobban kereső családok is hagyományosan táplálkoznak, jövedelmük növekedésével sem áldoznak többet kosztra, mint amennyit az önellátás keretei között megszoktak.

Az "utóparasztok" sem kosztolnak másképp - legfeljebb valamivel bőségesebben -, mint a "régi" és az "új" munkások, akik még összébb húzzák a nadrágszíjat, ha építkeznek, ha berendezkednek, ha ... - de ami kell nekik, azt mindig megtermelik. Amikor hazajönnek a gyárból.

Dunakeszi
1975
Lugossy István felvétele

[KÉT RUHA, HÁLÓ, TV] - Hány ruhája van?

- Két öltöny - mondja az egyik férfi, a másik, a többi -, egy bejárós, egy kimenős. Cipő is két pár van, jó cipő. Kabát szintén kettő, téli, tavaszi.

- Négy-öt ruha, amit fel lehet venni - felelik az asszonyok -, olyan jó kis ruhák, nem újak, négy-, öt-, hatévesek, de mintha újak lennének, alig hordja az ember, hova vegye fel, nem megyünk mi sehová.

- Két nadrág, két pulóver - sorolják a fiatalemberek.

- Két nadrág, négy-öt pulóver - válaszolnak a lányok -, ennyivel elvan az ember, mi már csak a nadrágot szeretjük.

Kettő; általában minden ruhadarabból kettő van, két jó. A falusi munkás nem öltözik divatosan, nem érdekli a ruhadivat. Ennek több oka lehet ennek: nem nevelték rá, nem szokta meg, hogy érdekelje; máshol, mint otthon és a munkahelyén nem nagyon fordul meg, legtöbbször munkaruhába és otthoni ruhába öltözködik, arra se kell különösebb gondot fordítania, hogy milyen ruhában járjon be, az utazási körülmények nem serkentenek a gondos öltözködésre, s egyáltalán nem versengenek egymással ilyenkor az öltözködésben; nem áldoz a ruhára, ezen is takarékoskodik, nem is keveset. A jövedelmi különbséget sem tükrözi sokkal jobban a ruházkodás, mint a táplálkozás, mert azok is megveszik azt a néhány szükséges ruhadarabot, ami kell, akik kevesebbet keresnek. (Ahol egy főre 600 forintnál kevesebb jut, azoknak a családoknak a 25 százaléka "jól el van látva" ruhával, ahol 1000-1200 forint jut, a "jól ellátottak" aránya 35 százalék, és 47 százalék ott, ahol 2000-3000 forint jut egy főre.)

A jövedelmi és minden más különbségnél nagyobb a különbség a ruházkodásban a fiatalabbak és az idősebbek között. A fiatalok szemében nem közömbös a divat, de a divat a fiatal falusi munkásnál nem a divatos szabást, a divatos színeket és anyagokat jelenti - erre pénze és törekvése sincs -, hanem a lezser öltözködést. Már a fiatal férfiak sem igen járnak öltönyben, a fiatal nők sem ruhában, egyenöltözékük a nadrág-pulóver. De hogy a nadrág hosszabbodik, alul kiszélesedik, hajtókája nagyobbodik, hogy a pulóver karcsúsodik, rövidül, arra csak kevesen ügyelnek. S ha megházasodnak, férjhez mennek, a divat követésében is megállapodnak; gyakran észrevehető, hogy asszonyok és férfiak azokat a ruhadarabjaikat tartják a legjobbnak, a legdivatosabbnak, amelyek esküvőjük évének divatját tükrözik - a három évvel, a nyolc évvel vagy akár a tizenöt évvel ezelőtti divatot. A középkorúaknál, az öregebbeknél éppen ezért a ma viselete, a városi hanyag-lezser ruházkodás nem dívik; a férfiak, ha rendesebben akarnak mutatkozni, öltönyt vesznek, nyakkendőt kötnek - házasságkötésük évének öltönyét és nyakkendőjét vagy ahhoz hasonlót -, hétköznap pedig az elnyűtt, kopott öltönyt hordják, az asszonyok hasonlóképpen a régen divatjamúlt ruhákat viselik. A ruha megítélésében egyetlen szempontja van a családos falusi munkásnak: elhasznált-e. Ha nem, akkor lehet benne mutatkozni, ha meg nagyon elnyűtt, jó lesz otthon.

- Szüksége lenne ruhára, szeretne venni?

- Nem mondom, kellene egy öltöny az uramnak, olyan ünneplő, mert amit tizenegy éve vettünk neki, sajnos kihízta...

- Így vagyok én is, kihíztam azokat a jó kis szövet- meg selyem-, meg kartonruháimat, vagy hatot, hetet, egyik se jó rám...

Kellene nadrág, cipő, pulóver, ing, öltöny, kabát - meglepően sokan válaszolták, hogy kellene sok minden. De mindig és azonnal gyorsan hozzá is tették, hogy most nem lehet ruhát vásárolni, másra kell a pénz. Tudjuk, hogy mire: telekre, házra, kertre, takarmányra... Akik önellátók, akik megtermelik maguknak az élelmiszert, felépítik a házukat, nem szívesen adják ki a pénzt ruházkodásra sem - sok asszony varr, sok háznál van varrógép. De azért korántsem önellátók a ruházkodásban.

Az öltözködésen takarítanak meg a legtöbbet, többet, mint a táplálkozáson. A gyerekekre azonban áldoznak szépen. A "régi" és az "új" munkásoknál egyaránt az utolsó helyen áll a ruházkodás, a legkisebb probléma ez akkor, ha megvan, ami kell - s az megvan. Mindent "egy életre" vesznek, mint a parasztok, és ha már megvásárolták, akkor nincs vele több gond. Az "utóparasztoknál" másképpen van, ők öltözködnek, kérkednek ruhadarabjaikkal.

A falusi munkás sokkal több figyelmet szentel a berendezkedésnek.

- Vettünk egy hálót, gondolkoztunk, hogy ággyal legyen vagy rekamiéval, hát a rekamiét választottuk, kihúzhatóst, az megy már inkább.

- Olyan bútort kerestem, mint ami ma divatos, vettem is egy kombinált szobát, alacsony kerek asztallal, két fotellal, jó nagy, igazi rugós fotelokkal.

- Van két kétajtós szekrényem, egy dupla rekamié, egy kis asztal, két fotellal, két székkel. Ez a bútor itt volt a házban, az épülettel együtt adták, örültünk neki, hogy nem kellett külön szaladgálni érte, szállíttatni, minden, ideadták olcsón, hát mondhatom, nagyon jól jártunk.

A falusi munkás elégedett, ha van szekrénye, fekhelye, asztala, egy-két széke, fotele. Ezeket a bútorokat ma már nem túlságosan drágán meg lehet venni, különösen a hálószoba-berendezést és a kombinált szobabútort, ezek a legolcsóbbak. És a legkorszerűtlenebbek. 11 bútor sem különbözik a háztól, a bútornál is az számít még, hogy legyen. Milyen legyen? Az nem nagyon számít. Mert sok pénz nem jut rá. És mert különösebb használati igényük sincs a falusi munkásoknak a berendezéssel kapcsolatban. A szobát ugyanis ritkán használják - van mire lefeküdni, leülni, van miben a ruhát tartani. És kész.

A falusi munkás életformájának a régi, paraszti ízléshagyományokat tükröző bútorok felelnek meg, mert csak ezeknek a bútoroknak van a falusi munkásházakban funkciója. A korszerű bútort elsősorban a rendeltetése szüli, ez formálja az ízlést is. Amíg a falusi munkás úgy él a házában, hogy a szobát nem használja.

- A konyhában vagyunk mindig, ugye, ott főz, eszik az ember, megcsinál ezt, azt...

- Mi a feleségemmel a konyhában is alszunk...

- A konyha a legnagyobb, meg a legmelegebb is...

- Megszoktuk, hogy a konyhában legyünk...

- A konyhát rendeztük be először, az a legfontosabb.

- A konyhabútor, az az első...

Amíg a falusi munkás otthon, a szabad idejében is mindig csak dolgozik, és nem ér rá arra, hogy a szobáját használja, a korszerű bútoroknak sem találhatja meg a rendeltetését.

- Azok a modern bútorok nagyon rozogák, csúnyák, faksznisak is.

- Drágák, hú, de drágák, minek azokért annyi pénzt kiadni...

- Mi nem vágunk fel, meg nem is szeretjük a túl modernséget...

- Minek az nekünk, mit kezdenénk azokkal...

Nem tudnak mit kezdeni a második, a harmadik szobával sem, nem találják meg a funkcióját. Persze az egyiket gyerekszobának szánták, de ezt a gyerekszobát ugyanúgy használják, mint a hálót, alvásra, mert a gyerekeket inkább az udvarra vagy a konyhába zavarják, nehogy "felfordítsák" a szobát. Persze a hálóhoz is hasonlóan bútorozzák be, miután hosszabb ideig rendszerint üresen állt, mert nincs pénz berendezni. Harmadik szoba, ha van is, mintha nem lenne, évekig nem rendezik be, nemcsak a pénzhiány miatt, hanem azért sem, mert nem tudják mire használni, ha éppen nem túlságosan népes a család; ha sokan vannak, a probléma megoldódott, abba is kerül alvó.

- Mire használják a szobát?

- Ott alszanak a gyerekek.

- Ha vendégek jönnek...

- Tévénézésre.

A televízió miatt a szoba nemcsak éjszaka, délután, este is szerephez jut. Az alvás mellett újabb foglalatosság, a tévénézés színhelye lett.

Tévékészüléket mindenki igyekszik szerezni (a Pest megyei munkások közül televíziója a szakmunkások 63 százalékának, a betanítottak 51 és a segédmunkások 43 százalékának van). Akinek még nincs, gyakran átmegy a szomszédhoz tévézni (a Pest környéki falusi munkások 30 százaléka ismerősénél nézi a tévéműsort). Rádió csaknem minden családban van (a szakmunkások 91, a segédmunkások 80 százalékánál).

Van-e szerepük a háztartásban használatos gépeknek a falusi munkáscsaládnál?

- Melyik háztartási gép a legfontosabb? - kérdezem.

- A mosógép. Ugye, errefelé Patyolat nincs.

- A permetezőgép. Gondolkoztunk, mit vegyünk: mosógépet vagy permetezőt, hát a permetező kellett jobban...

- A hidrofor, mert nincs vízvezeték...

- A gáztűzhely, palackkal, de jó volna, ha megkapnánk a palackra az engedélyt.

- Az olajkályha, az is gép, nem?...

- Kerti gépek nagyon kellenének, de nem lehet kapni.

Hát persze hogy a kerti gépekre, a permetezőgépre van a legnagyobb szükség. Ezek nemcsak a munkát könnyítik meg, hanem valódi hasznot is hajtanak: befektetésnek sem rossz, gépek segítségével megtermelni a táplálékot, így megtérül a kiadás.

Nem csoda az sem, hogy a gáztűzhelyt, az olajkályhát, a hidrofort annyiszor emlegetik, mert a falusi munkás számára ezek is eszközök - gépek -, az önellátó otthonteremtés gépei, hiszen eszközt kell vásárolni külön, hogy a vizet bevezesse, és meg kell szereznie a komfortosítás eszközeit is.

A mosógép az egyetlen a fontosnak tartott készülékek közül - a tévé és a rádió mellett -, amely nem alapszükséglet a falusi munkás házában, és mégis megtalálható.

- Hűtőszekrény? - érdeklődöm.

- Mire lenne jó az, friss marad a zöldség a kertben, a hús meg lábon futkos.

- Luxus az, nagy luxus...

- A konnektor már megvan neki, csak a pénz hiányzik.

- Porszívó?

- Ne nevettessen ki, hát söpörni meg porolni azért még ráér az ember, meg tud is...

- Gépet vegyek ezresekért, hogy kiszívják a két kis szőnyegemből a port?...

- Minek az nekünk, mondja már...

A hűtőszekrény a paraszti, önellátó táplálkozáshoz még nem illik. A porszívó egyenesen nevetségesnek tűnik: a legkönnyebb munkát gépesíteni a rengeteg nehéz közül, amit a falusi munkáscsalád háztartásában elvégeznek?!

Úgy tűnik, hogy a háztartási gépek tükrözik legjobban a jövedelmi különbségeket (ahol 600 forint alatt van az egy főre jutó jövedelem, azoknak a családoknak 15 százaléka "jól ellátott", viszont akiknél 1000-1200 forint jut egy főre, már 53 százalékban, akiknél 2000-3000 forint, 83 százalékban mondhatják el magukról ugyanezt), sokkal pontosabban tükrözik, mint a táplálkozás, a ruházkodás, a lakás vagy akár a bútor (bútorral "jól ellátott" a 600 forintos kategóriában levők 6-8 százaléka, az 1000-1200 forintosok 25 százaléka, a 2000-3000-esek 32 százaléka). Mert még a legjobban kereső falusi munkások sem tehetik meg, hogy bútorra sokat áldozzanak, ráadásul a modern és a drágább bútornak sincs más szerepe számukra, mint az olcsóbbnak és régebbinek; akkor hát minek. Viszont a háztartási gépek, a rádió és a televízió magukban hordozzák rendeltetésüket, egyrészt az otthoni munkát, ami a falusi munkásnak a létszükségletet könnyíti meg, másrészt bizonyítják a boldogulást-gyarapodást mások szemében, ráadásul birtoklásuk a "modern korral" való együtthaladást is jelképezheti.

Az "utóparasztok" szemében bizonyos "tartós fogyasztási cikkek" és márkák szimbolikus értékűek is; tehetősségüket jelképezi például a kocsi - amely egyben a piacozás munkaeszköze is -, a magnetofon, a lemezjátszó, a fényképezőgép vagy akár a feltűnően modern bútor, esetleg a zongora, a perzsaszőnyeg, a dísztárgyak is, s nemcsak önmagukban, hanem főleg azért, mert a többiek, a "régi" és az "új" munkások ezekkel még nem rendelkeznek.

[MUNKA ÉS OTTHON] Mit csinálnak a falusi munkások, amikor nem dolgoznak a munkahelyükön? Amikor otthon vannak? A felelet kézenfekvő:

- Most éppen kutat ásunk...

- Metszem a szőlőt, oltom a gyümölcsfákat...

- Eljárok egy maszekhoz, kell a pénz, még albérletben lakunk...

- Építem a házam...

- A kertben meg az állatok körül mindig van munka.

- A sógor házát alapozzuk, megígérte, hogy visszaadja a segítséget...

- Csináljuk a kerítést.

- Kövezzük a kertben az utat...

- Most például kapálok, holnap permetezek...

- Varrok, foltozok, stoppolok.

Vagyis :

- Amikor itthon van az ember, akkor is csak dolgozik.

Mire mennének, ha idejüket azzal töltenék, hogy klasszikusokat olvasnak, művészfilmeket, komoly színházi darabokat élveznek; mire mennének, ha elmerülnek a klasszikus zene világában, gyönyörködnek különleges tárlatokban; s vajon érdemes-e nekik, falusi munkásoknak tanulni, képezni magukat szakmájukban vagy más szakmákban? A művészfilmek, a szépírói remeklések és a modern zene élvezése, továbbképző tanfolyamok helyett házat építenek, disznót hizlalnak, fusiznak, hogy megéljenek, hogy jobban éljenek. Számukra a szabad idő - úgy tűnik - nem lehet még alapszükséglet.

A falusi munkást már gyerekkorában arra ösztönözték, s ő is arra biztatja gyerekét, hogy dolgozzon, segítsen a ház körül - azért tanulhat is persze, ha marad ideje. A falusi munkáscsaládban alig mutatkozik akár halvány törekvés is a tanulásra, továbbtanulásra meg semmi, mert távolinak, ködösnek tartott célokra testi és lelki energiát pazarolni nem lehet, hiszen sokkal közelebbi és megfogalmazhatóbb célokért kell küzdeni.

Vecsés
1975
Lugossy István felvétele

- Ki szokta mondani, hogy tanulj? - kérdezem a gyerekeket.

- A tanárok.

- Otthon is mondják, ha egyest viszek haza...

- Mire biztatnak, mit csinálj?

- Segítsek...

Ha nem végzi el a gyerek az általános iskolát, legfeljebb hamarabb keres (a szakmunkás származású gyerekek 8 százaléka, a betanítottak 20, a segédmunkás származásúak 15 százaléka nem fejezi be a nyolcadik osztályt Pest megyében), hiszen két kézzel kapnak azon is, aki nem tanul szakmát (a szakmunkásgyerekek 34 százaléka, a betanítottak 36, a segédmunkások gyerekeinek 19 százaléka iratkozott csak be szakmunkástanulónak). Ugyan mire végezzen középiskolát (a szak- és a betanított munkások gyerekei közül minden ötödik, a segédmunkásoké közül minden tizedik jut el a középiskolába Budapest környékén), még a fantáziájuk sem szárnyal egyetemig, főiskoláig (a szakmunkás származásúak 6 százaléka, a betanított- és segédmunkásgyerekek 1 százaléka tanul egyetemen a falusi munkásfiatalok közül). Hiánygazdálkodásra kényszerítő körülményeik miatt nem engedhetik meg maguknak, hogy taníttassák gyerekeiket, ez a törekvés ki sem alakulhat bennük, helyzetük munkára szorítja őket; a tanulástól pedig taszítja. Él a régi, klasszikus ellentét a munka-kereset és a tanulás között. Senkitől sem lehet elvárni, hogy helyzetével, sorsával ellentétben álló törekvésre adja a fejét. A falusi munkás számára a tanulás és a művelődés általában szokatlan, mert összeegyeztethetetlen folyton dolgozó, önellátó életformájával.

Mi késztesse arra őket, hogy olvassanak? Az időhiány, a fáradtság? Hát kevesen és ritkán vesznek kezükbe könyvet (akik nem végezték el az általános iskolát, azoknak 74 százaléka nem olvas könyvet, akik befejezték a nyolc osztályt; azoknak 58 százaléka, akik érettségiztek, azoknak "csak" 27 százaléka nem olvas), mert akik nem tanulnak, azoknak a könyv, jobban mondva az értékes irodalom, idegen marad.

- Mit szeretnek olvasni?

- Az izgalmasat...

- A szerelmeset...

- A kalandosat...

- Ami más, mint az életünk.

Arra sem jut idő, hogy hébe-hóba moziba, színházba menjenek (a Pest megyei segédmunkások 84 százaléka, a betanítottak 82, a szakmunkások 76 százaléka nem jár színházba).

Mit szeretnek a színházban?

- Az operettet...

- Az olyan kacagtató, röhögtető dolgokat...

És vajon moziba, ha mennek, miért?

- Hogy lássuk azt, amit mutatnak, ugye, ezt, azt, nőket...

- A jó bemondásokért megy az ember...

Fogas kérdés: mi a jobb, ha olvasnak vagy nem, ha járnak színházba, moziba vagy sem? Mi jut nekik az irodalomból, színházból, filmből? A silány fércművek. Ezekhez váltanának jegyet.

Amit a televízió sugároz, bemutat főműsoridejében, az a falusi munkás színháza, mozija, irodalma. Egyre szorgalmasabban figyeli a televízió műsorait, másra nem, erre áldoz valamennyi időt. Mit kedvel nagyon? Amit szeret az irodalomban, színházban, moziban, a zenében és a képzőművészetben. A tömegfogyasztásra szánt, tehát a tömegízlést kiszolgáló műsorokat.

A falusi munkások hátránya és kiszolgáltatottsága a tanulásban, a művelődésben, a művészetek élvezésében nem valamifajta érthetetlen sorscsapás következménye, nem is a merev elzárkózásé. A falusi munkás nem hibáztatható.

- A Művelődési házba jár?

- Oda? Minek, nem érdekel az engem...

-Talán a gyerek, az szokott ott néha táncolni...

- Nem érünk mi rá ilyesmire.

Mi az oka a kulturális érdektelenségnek? A falusi munkások életkörülményei. Ilyen egyszerűen. Csak azzal foglalatoskodhatnak, amivel foglalatoskodniuk kell, az érdekli őket, ami érdekelheti. Mindez körülményeiktől, helyzetüktől meghatározott; életformájukat nem ők választják, tőlük függetlenül hagyományozódik, kényszerítődik rájuk.

Életformájuk: otthon dolgozó, illetve otthon is dolgozó. Szabad idejük nincs. Hiába csökkentették a munkaidőt, jobban mondva nemhiába, mert azóta a falusi munkásnak több ideje marad az otthoni munkára.

- Szabad szombat? Jó is, meg rossz is. Mert rászakad az emberre, hogy most van ideje, elvégezheti ezt meg azt, nekilát, csinálja még ezt, még azt, gyerünk, telik az idő. Tudja, nagy az emberen a felelősség, hogy kihasználja az időt, amit ajándékba kapott. Hát én a szabad szombaton jobban elfáradok, mint a műhelyben.

- De azért egy kis otthoni beszélgetésre szakítanak időt?

- Hát persze, megbeszéljük ki mit csináljon...

- Mit kell elintézni.

- Hogyan lehetne beszerezni.

Még a betegség sem elegendő ok arra, hogy az otthoni munkából kimaradjanak.

- A betegség luxus.

- Abból nem élünk meg...

Ritkán fordulnak, s csak végső esetben orvoshoz (a munkahelyi orvosi rendelőt a Pest megyei segédmunkások 11 százaléka, a szakmunkások 14, a művezetők 23 százaléka veszi igénybe). Tartanak attól, hogy tényleg kiderül, betegek. Az igaz, hogy táppénzt kapnak, de...

- Ha nem csinálom meg a kertben, ami kell, vagy az állatok körül, hiába a táppénz.

S mivel töltik fizetett szabadságukat?

- A cserepezéshez vettem ki a szabit...

- Arra tartogatom, hogy megcsináljam a kerítést...

- Tudja, mi az a két hét, annyira rövid, azt se tudom, mihez kezdjek hamarabb.

Fizetett szabadsága alatt a falusi munkás otthon dolgozik. Hogy kikapcsolódjon a munkából? Hogy üdülni menjen?

- Üdülni? Majd, ha nagyon öreg leszek...

- Gazdagnak kell ahhoz lenni...

- Aki időmilliomos, meg nincs semmire se gondja, az mehet...

(A Pest megyei segédmunkások 13 százaléka, a betanítottak 15, a szakmunkások 19 százaléka veszi igénybe az üdülési kedvezményt.) Persze beutalót nem mindenki kap, akinek magasabb a beosztása, gyakrabban, jobban hozzájut (a művezetők 55 százaléka például), mert "el kell intézni", szólni érte, s mert a falusi munkások nem nagyon törekednek beutalókért, többnyire ki is maradnak ebből a kedvezményből.

Hátrányuk csak halmozódik. Mert hiába olcsók nálunk a kulturális szolgáltatások, hiába fizet rá az állam a mozijegyre, a színházra, a könyvkiadásra, a könyvtárakra, a tárlatokra, a múzeumokra, a hangversenyekre, vagy áldoz sok pénzt az üdülésre és a gyógyulásra, nem is szólva a közművelődési intézményekről vagy az oktatásról, hiába nem drága mindez, a falusi munkások kimaradnak a kedvezményekből. Pedig éppen a szegényebb, az elesettebb rétegek, tehát a falusi munkások miatt is szorítják le, pótolják ki a kulturális szolgáltatások árát, hogy ők megfizethessék. De hiába, mert a művelődéstől távol tartják magukat (semmiféle kulturális igénye nincs a Pest megyei szakmunkások 53 százalékának, a betanított munkások 57, a segédmunkások 63 százalékának). Hátrányuk azért fokozódik, hatványozódik, mert a munkabérbe beleszámított különböző kedvezményes juttatásoktól vagy elesnek - a lakástól -, vagy megfosztják magukat - a művelődéstől, pihenéstől -, a béren kívül alig kapnak valamit.

Az otthoni munka hasznával helyettesítik a bérhez kiegészítésnek szánt, nekik is járó, de számukra ki nem osztott jövedelmet. Erre intézményesült az otthoni munka. Az otthoni munkával azonban a hiányzó juttatásoknak csak egy részét pótolják, vagyis azért dolgoznak otthon is, hogy legyen lakásuk, táplálékuk, hogy berendezkedhessenek, ruházkodhassanak - megteremtsék az elemi létfeltételeket. A hiányzó juttatások másik része, a kulturális nem pótolható az otthoni munkával, sőt emiatt az otthoni robot miatt nem jut energia és idő arra, hogy ha még tálcán kínálják is, a művelődés lehetőségeiből részesüljenek a falusi munkások. Egyszerű ez: másra nem érnek rá, másra nem marad energiájuk, csak az elemi létszükségleteik megteremtésére. Legalábbis a "régi" és az "új" falusi csoportnak. Az "utóparasztok" pedig a kemény otthoni munka, a piacozás-üzletelés mellett, annak busás hasznából feltűnően fogyasztanak és forgatják a pénzt, befektetik; őket a szerzés ördöge kárhoztatja az otthon dolgozásra - a szabad időt nem ismerő életformára.

[MUNKA ÉS MUNKAHELY] - Az ember igyekszik egy zokszó nélkül megcsinálni mindent, amit mondanak neki - jegyezhettem fel sokszor.

Az ilyen emberekre mondják mindenhol: jó munkások. Szeretik is őket. De ha ezektől a falusi munkásoktól megkérdezik, hogy az a részmunka, amit éppen csinálnak, milyen gyártási folyamatba illeszkedik, mi az előző és a következő munkafázis, többségük nem tud rá válaszolni. Tehetségtelenek, rossz megfigyelők? Dehogyis.

- Iparkodik az ember, ha rám bíznak valamit, amit még nem ismerek, belejövök én abba hamar.

Talán nem érdekli őket a munka folyamata?

A legtöbben azt sem tudják, hogy a munkadarabbal, amit elkészítenek, mi lesz, mire használják, hová építik be. Nem érdekelné őket?

Ezek után az sem meglepő, hogy a falusi munkások nagyobbik része nem tájékozott arról, hová kerülnek gyárának termékei, mekkora üzemének a termelése. Így aztán természetesnek tűnik, hogy a részesedési alapról fogalma sincs (a szakmunkások 90, a segéd- és betanított munkások 95 százalékának), pedig a nyereséget ebből fizetik. Lehet, hogy erről sincs tudomásuk? Vagy nem érdekli őket?

- Az órabéreket kellene emelni - hallom minduntalan.

- Kérték, javasolták, elmondták, hogyan képzelik? - kérdezem.

- Dehogy, csak úgy mondogatja az ember...

- Á, nem szoktam én javasolni, meg ilyesmi...

Ha nem tetszik valami, beszélnek, morognak egy kicsit, hogy ezt így kellene vagy úgy kellene, de megfontoltan, átgondoltan nagyon ritkán hozakodnak elő bajaikkal, elképzeléseikkel.

- Jobb hallgatni - mondogatják.

Talán nem szokták meg, hogy javaslatot kérjenek tőlük, hogy észrevételeikre megfelelően reagáljanak, hogy adjanak a szavukra? Bizonyára ez is közrejátszik abban, hogy hallgatnak, hogy közömbösködnek (80 százalékuk sohasem gondolkozott azon, hogy valamit is javasoljon a munkaszervezésben, a munkavédelemben vagy szociális téren).

Nem érdekli őket, hogy milyen körülmények között dolgoznak? Miért nem fordulnak például a vezetőkhöz?

Egyrészt azért, mert sokan nem is ismerik őket (a szakmunkások 37 százaléka, a betanítottak 42, a segédmunkások 46 százaléka), másrészt azért, mert nem mindig értenek egyet, sokszor nem ismerik el egymás munkáját.

- Ha jól megy a munka, kinek az érdeme?

- Hát annak, aki dolgozik, a munkásnak.

- Ha nem megy a munka, ki a hibás?

- A munkás, az dolgozna, ha lenne anyag, eszköz... A vezetők, ugye, nem mindig biztosítják...

Tehát sokszor nem szolidárisak a vezetőkkel ezek a falusi munkások, kapcsolatuk nem túlságosan szoros, a vezetők problémái nem nagyon foglalkoztatják őket.

A falusi munkások többsége tájékozatlan munkahelye dolgaiban, egy részük meglehetősen közömbös is, kívülállóként szemléli, mi történik az üzemben. Nagyon is kézzelfogható, gyakorlati okai vannak ennek a passzivitásnak érdektelenségnek. Az, hogy a falusi munkás nem élhet meg csupán a fizetéséből, csak ebből például nem építkezhet. Nem az egyetlen megélhetési forrása az üzem, a vállalat, nem is kötődhet hozzá, vezetőihez, kollégáihoz, a munkájához olyan szorosan, mint az a városi munkás, akinek egyetlen megélhetése az üzem, s azért az egyetlen, mert a vállalattól nemcsak bért kap, hanem például lakást is.

A falusi munkás ház körüli gazdaságára fordítja erejének, figyelmének egy részét, ami nem is csekély energia. Összes energiáját nem használhatja el munkahelyén, tartalékolnia kell az otthoni munkára.

- Elégedett a munkahelyével?

- Valahogy a műhely légkörét nem szoktam meg, a többieket nem szeretem.

- Nem barátkozott össze a munkatársaival?

Az engedély nélkül épült lakihegyi lakótelep felé vezető út
1975
Lugossy István felvétele

- Nagyon nem, tudja, mert én nem vagyok ott senkinek a sógora-komája, aztán így kívülmaradok.

- Van néhány földi, azokkal megvagyunk...

- Ha lenne néhány szomszéd a faluból, az jó lenne, vagy rokon.

Mindig is rokoni alapon barátkoztak össze a magyar gyárakban a munkások, igyekeztek egymásnak helyet szerezni annál a vállalatnál, ahol dolgoztak. A műhelyekben hangadó városi szakmunkások rokoni-barátsági körébe nehezen törhet be egy falusi - a "régieknek" több esélyük van erre, az "újaknak" szinte semmi, városi rokonság híján. Ezért is érzik magukat idegenebbül, talán a kollegiálisabb kapcsolatok hiánya is kívülállásra szorítja őket.

- A városiak hazamennek, én hazautazom: nagyon nagy különbség.

A falusi munkás bejáró (a főváros környéki községek keresőinek 75 százaléka Budapesten dolgozik). Az oda-vissza utazás kényelmetlen, mert lassú, hosszantartó (a Pest megyéből bejárók 23 százaléka naponta három óránál többet utazik, 26 százaléka két-három órát). A bejárás, azonkívül, hogy időt és energiát rabol, két "félre" osztja az embert: a munkahelyi emberre és a lakóhelyi emberre - vagyis a bejáró egyrészt a munkahelyéhez, másrészt az otthonához tartozik, egyik "fele" munkás, a másik ház körüli gazdálkodó.

Hová kötődik inkább? Általában mindenki az otthonához érzi magát közelebb, kiváltképp az a falusi munkás, akinek munkahelyére utaznia kell, akinek otthoni munkával kell kiegészítenie a keresetét.

Ezért a bejáró munkás kevésbé érzi, hogy munkahelyétől függ, a lazább függés is okozhatja, hogy közömbösebb, tájékozatlanabb vállalata ügyeiben, hogy nehezebben szervezhető például társadalmi akcióra vagy továbbképzésre. Hiszen amint befejezik a műszakot, rohannak a buszhoz, a vonathoz.

A bejárók többsége "új" munkás, "paraszti mentalitással" érkezik az iparba, szokásai, beidegzései idegenek az ipari munkától, ez is nehezíti, hogy beilleszkedjen, hogy részt vegyen műhelye életében, vagy hogy egyáltalán tájékozódjon és kiismerje magát. Idegenségéből, hiányos ismereteiből is fakadhat, hogy az "új" munkás a műhelyközösség perifériájára szorul, s úgy tűnik, hogy kívülálló.

Az "utóparasztoknál" a kívülállás másból következik: abból, hogy fizetését mellékesnek tartja, s hogy valójában az is.

A "régi" bejáró munkások generációinak volt idejük beilleszkedni, tagjaik általában nem közömbösek a munkahellyel szemben, s ha mégis azok, akkor nagyon erősen rögződött bennük falusi lakópolgári és ház körüli gazda létük.

[CSALÁD, CSALÁD ÉS CSALÁD] A falusi munkások tehát ritkán találnak barátra munkahelyükön, egymással is csak addig tart a barátságuk, amíg utaznak, vonaton, buszon, mert otthon ilyesmire nem érnek rá, csak arra, hogy dolgozzanak (a "régi" munkásoknak nagyobb a baráti körük, mert több a rokonuk a munkahelyükön, lakóhelyükön egyaránt, de átlagban ők is csak egy családdal barátkoznak. Az "újak" pedig statisztikailag kifejezve "fél" családdal, jobban mondva csak minden második "új" családnak van barátja.)

- Barátkozni? Se időm, se kedvem...

- Mire is lenne a barátkozás? Inni, kártyázni?...

- Eldumálni az időt? Hülyeség! A barátok csak rossz útra viszik az embert.

- Társaság? Nem, társaság nem...

A falusi munkás szemében a barátkozás, a társaság elítélendő, megvetendő, "rossz útra" vezető, felesleges időtöltés. Mert elvon az otthoni munkától, esetleg pénz kiadásával - kidobásával - jár; azonkívül, mivel alkalmuk sincs nagyon a barátkozásra, a társasági életre, megokolják, hogy az rossz, felesleges.

- A család látná kárát.

A családot állítják szembe a barátsággal. De a szomszédsággal is, bár a szomszédolás nem egyszerűen barátkozás, kevesebb is, több is annál.

A szomszédok úgy társak az otthoni munkában, mint a kollégák a munkahelyen; életformájuk ugyanolyan, otthoni tevékenységük hasonló. Megbeszélhetnek egymással mindent, egyik a másiknak segíthet is, összefoghatnak. Mégis a szomszédság idegen családok véletlen kapcsolata, össze is melegedhetnek, idegenek is maradhatnak.

- Mi kölcsönadunk ezt, azt...

- Megástuk egymásnak a kutat.

- Köszönünk, beszélgetünk is, nem mondom, különben semmi...

- Á, nem szoktunk átmenni, mindenkinek megvan a maga baja...

A szomszédság a falusi munkás számára azonban természetesebb kapcsolat, mint a barátság. Nemcsak azért, mert az otthoni munkában társak lehetnek, hanem azért is, mert a szomszédság nem egyénenkénti, hanem családok közti kapcsolat. És általában elmondhatják a szomszédokról:

- Ugyanolyan családok, mint mi.

(Egy falusi munkáscsalád átlagosan hat szomszédos családdal köszönő viszonyban van, öttel beszélgető kapcsolatban, kettővel össze is járnak.) De a családok közt az igazi kapocs mégiscsak a rokoni. A rokonságot tartják legjobban; azt szeretik, ha a rokonok a barátok, ha a rokonok a szomszédok.

- Segítünk egymásnak építeni, kapálni, bevásárolni, meg elintézni a dolgokat...

- Az nagyon jó, ha a rokonok a közelben laknak, hű, de jó.

- Nagyon rossz, ha elszakadunk egymástól...

A "régi" falusi munkások rokonsága az évtizedek alatt egymás közelébe igyekezett kerülni (rokonságuk fele egy faluban vagy annak közelében lakik), segítette egyik a másikat, beajánlotta, munkát, lakhatást szerzett. Az "újaknál" ez a folyamat a szemünk előtt játszódik le: felvándorol valaki, elhelyezkedik, albérletet szerez, már hívja is a testvérét, a sógorát, az édesapját, beviszi a gyárba... De az "új" falusi munkás rokonságának egy része még mindig messze lakik, s mivel a rokonságot egy nagy-nagy családnak tekintik, ezért a rokonságtól elszakadó egy-egy családot szinte csonkának érzik:

- Hát legalább a feleségemmel, a gyerekekkel tartsunk össze, ez a kis család.

A falusi munkás társadalmi kapcsolatait alapvetően a rokonság határozza meg (vizsgálatok szerint 67 százalékban; különben egy falusi munkáscsalád öt más rokoncsaláddal érintkezik rendszeresen), bár a szomszédságnak is van szerepe (25 százalékban), de a barátságnak alig (8 százalékban).

Emberi kapcsolataikat leszűkítik, gyakorlatiasan formálják lehetőségeikhez, céljaikhoz: a család boldogulásához.

Ebből a családból nehéz, szinte lehetetlen a kitekintés, ebből a családközpontú gondolkodásból a családi önzés felé vezet az út (a falusi munkások 68 százaléka elsősorban a családjára összpontosít). A család egyeduralkodó módon határozza meg az életet, a gondolkodást, a törekvést. Ebben az a szimpatikus, hogy a falusi munkások saját maguk elé helyezik családjukat; és az a figyelmeztető, hogy társaikkal, rétegükkel kevésbé azonosulnak, nem is szólva arról, hogy a társadalomban, az emberiségben egyáltalán nem gondolkoznak (kiderült, hogy a falusi segédmunkások 62 százaléka családjára, 27 százaléka rétegére, 11 százaléka önmagára koncentrál elsősorban; a szakmunkásoknál ezek az arányok így módosulnak: 85, 8; 5 százalék).

Nemcsak a falusi munkásra, minden más rétegre is jellemző, hogy a családjával azonosul elsősorban. A családközpontúságnak azonban különböző fokozatai lehetnek. A falusi munkás a legszélsőségesebben képviseli a családközpontú életelvet. S ez természetes.

Mert a falusi munkás csak családi összefogással szervezheti meg önellátását, hogy hátrányát csökkenthesse, csupán a családi munkamegosztás és tervezés szigorú rendjének segítségével boldogulhat, szervezheti meg a termelést és fogyasztást, a bevételt és kiadást. Mindennek keretet, formát és tartalmat a család ad. A parasztcsaládokhoz hasonlóan.

A családközpontú életelv két pilléren nyugszik, mindkettő egyúttal gyakorlati és erkölcsi tényező is.

- Mi a legfontosabb az életben? - kérdeztem sokszor.

- A munka...

- A takarékoskodás...

- A becsületes munka, az számít, a többi csak mese...

- Ha munka van, minden van...

(Mint a kutatások bizonyítják, a falusi munkások 52 százalékánál az élet vezérlő elve a munka.)

- A spórolás, az az élet.

- Nem az az érdekes ki mennyit keres, hanem ki mennyit költ.

- Spórolás, ugye, az a mértékletesség, mértékletesen kell élni...

(A falusi munkások 82 százaléka ezt a spórolós, általuk mértékletesnek nevezett életet tekinti megvalósíthatónak.)

A pazarlást nem is engedhetnék meg maguknak, ezért megvetik, elítélik.

- Aki nem tud beosztani, ne is éljen...

- Hogy milyen emberek vannak! Megy tőlük a pénz...

- Hát azzal szót érteni nem lehet, aki olyan pazarló.

Na és az előrehaladás a munkahelyen? A karrier?

- Mit mondanának rólam? Mint egyesekről.

- Rendes munkásember vagyok én.

- Még csak az kellene.

A karrierrel állítják szembe a munkát, a pazarlással a spórolást. A falusi munkás családközpontú életvitelének a pazarlás és a karrier nem felel meg; a pazarlás megrövidítené a családot, a karrier eltávolítana a családtól, mert az előre jutásért tanulni kellene, jobban bekapcsolódni az üzem életébe, esetleg még társadalmi munkát; valamilyen funkciót is vállalni.

De a falusi munkások nem vállalnak társadalmi megbízatást vagy erre nem is kérik őket (szakszervezeti funkciót a Pest megyei szakmunkások 4 százaléka, a betanítottak 5, a segédmunkások 1 százaléka tölt be; pártfunkciót 1 százaléka visel; tanácsi, népi ellenőri pozícióban 1-3 százalékuk található; valamilyen tömegszervezetben vezető tisztséget ugyancsak 1-3 százalékuk tölt be).

- Hát, ugye, mindenkinek van elég dolga otthon . . .

- Nem ér rá az ember, ott a család . ..

- Kicsik vagyunk mi ilyen dolgokhoz...

- Nem szólt senki, hogy vállaljak, hála istennek...

- Ugye, én nem szeretek járkálni, csak otthon van az ember...

A körülmények hatására, a családja keretein túl nem gondolkozó falusi munkás nem vállal feladatot, kockázatot csak a családjáért. Mivel érzi a társadalmi lebecsülést erkölcsi és anyagi szempontból egyaránt - rendkívül érzi ez a faluba szorított réteg -, általában kevesebb szolidaritást vállal társaival, rétegével, hiszen nem sokan viselik el; hogy alábecsült csoport tagjaival azonosuljanak. A társadalomra sem figyelnek jobban, mert a társadalom alig segít nekik, a falusi munkás saját magának teremti meg a létfeltételeket.

- Mikor boldog?

- Ha a család boldog.

Egyéni boldogság a családé nélkül nem lehetséges.

- Mikor boldogok az emberek általában?

- Hát, ha boldog a családjuk.

Úgy tűnik, hogy a munkásság, a társadalom, az emberiség boldogsága sem lehetséges a családi boldogság nélkül - a falusi munkás tudatában. Ha a család boldog, mindenki az, felesleges problémázni; ha boldogtalan, mindenki az, küzdjünk a család boldogulásáért.

A falusi munkáscsalád hármas "szentsége": a család, a munka, a takarékos mértékletesség.

Az "utóparasztoknál" azonban a család és a munka mellé a fogyasztás társul, a "régieknél" inkább a mértékletesség, az "újaknál" pedig a spórolás.

[MI AZ ÉLET?] Hogyan is határozza meg az életmód az életet? Íme, néhány párbeszéd:

- Mi a legfontosabb az életben?

- Legyen mit enni, legyen tiszta ruha, legyen hová lefeküdni, legyen hol mosdani.

- Mi a legjobb az életben?

- Jóllakni, aztán megtisztálkodni, majd lepihenni.

- Mi az élet?

- Adás és kapás; de mindig többet kell adni, mint amennyit visszakap az ember.

Berkovits György: Világváros határában. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1976. 9., 300-336. old. (A Magyarország felfedezése című sorozat könyve.)