ANÓKA ESZTER: IX., ILLATOS ÚT 5.

(1976)

GYEREKKORI EMLÉKEK EGY LAKÓTELEPRŐL

A IX., Illatos út 5/A. B. C. telepét 1938-39-ben a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus alkalmából építették angol tervek szerint, mint ideális munkáslakásokat. Egyrészt a Mária-Valéria telep lakói, másrészt a még nyomorultabb körülmények között élő munkásemberek számára, huszonöt évi szavatossággal. Egy lakás harminc négyzetméter, szoba, konyha. A lakások szárazak, világosak. Két lakásra jut egy W. C. és egy vízcsap, egy-egy körfolyosónak (a házak nagysága szerint 30-40 lakásnak) két-két fürdőszoba és mosókonyha. Szárításra jól használható padlás, jól kiépített, szigetelt pince és légópince is van. Ez a lakótelep a maga négyszázhúsz lakásával a Horthy-rendszer látványos gesztusa volt, példázandó a munkásjóléti intézményeket, fejlődésüket stb. És valóban, 1939-ben a telep építése fejlődésnek és jótettnek számított, mégis kirakatpolitika maradt, a valódi szociálpolitikához semmi köze nem volt. A telepet Dzsumbujnak nevezik, talán a dzsungel szó elferdítéséből, s az itt lakókat dzsumbujistának.

Nem vagyok született dzsumbujista. Hogy a lumpeneknek és proletároknak erre a telepére kerültem, azt sorsomnak köszönhetem. Szüleim ugyanis elváltak, anyám bentlakásos otthonban ápolónőnek tanult, s mi hárman gyerekek háromfelé éltünk: ki intézetben, ki jó rokonoknál, s ki - jómagam - apám új házasságában, az igazságosan vagy igazságtalanul gyűlölt mostoha mellett. Miattam kaptuk ezt a lakást a honvédségtől (jellemző az akkori, 1952-es lakáshelyzetre) szolgálati lakásként, mert anyám a honvédség egyik kórházában dolgozott. Akkoriban sorozatosan loptam (cukorkát, aszalt almát, osztálytársaimtól színes ceruzát), és mostohám volt oly bölcs tolvajnak, romlottnak, elvetemültnek titulálni anyámhoz írt levelében, s így anyámat arra kényszeríteni, magam levélbeli könyörgéseitől is megpuhítva, hogy kórháza politikai tisztjétől családi helyzete megoldását kérje, magyarán: lakást.

Ez a szoba-konyha (akkor még egy helyiség volt, a szobarész burkolása korhadt hajópadló, a konyháé feltört, gödrös beton) számomra több mindent jelentett: megváltást a szeretetlenségtől, családot, anyát a mostoha helyett. Szüleim válásakor hétéves voltam, már sok emlékem volt a család melegéről, és vágytam rá. Ősz volt, esett az eső, a ház zaja-bűze kicsapott a folyosóra nyitott konyhaajtókon. Pergő festékű, koszos fal, korhadt, lyukas ajtó (állítólag a szomszédok cserélték ki a miénket, míg a lakás lakatlan volt), rosszul záró ablakok; de itt már a mi konyhabútorunk, a mi szobabútorunk (már ami befért), itt egy tűzhely, amibe begyújthattam, egy padló, amit felmoshattam, s egy feladat: "elmegyünk, kicsi lányom, főzd ki a tésztát, süss rá szalonnakockát". Otthon voltam. Boldogan buzogtam, mint a zubogó víz a fazékban. Hogy a lakás kicsi, a mennyezet alacsony (2,25 m), a szoba fala salétromos, s a repedésekben poloskák hada, ezt észre se vettem, ez csak az öröm lanyhultával kezdett nyomni, most más dolgom volt.

Tudtam, hogy itt mindenféle népek laknak. Vannak cigányok. Vannak alkoholisták. Vannak kurvák. A többség segédmunkás. A gyerek, ha anyját maga mellett tudja, otthon van mindenféle környezetben, és ha ez a környezet vastörvények szerint él, a gyerek alkalmazkodik a vastörvényekhez. Le nem tagadhatom, hogy eleinte ki akartam tűnni. Jól tanultam, és kortársaimnál műveltebb voltam, régebben zongorázni is tanultam, csakhogy itt ez nem számított, semmibe se vették, sőt gúnnyal fizettek: elnyertem a gyerekközösségben a Lulu bárónő nevet, ugyanakkor megrökönyödve vettem tudomásul, hogy a legjobb barátnőmet, Szima Szimakovát (ő engem Anna Ivanovnának nevezett), az osztály éltanulóját az anyja ronggyá veri, mert nem ágyazott fel, nem gyújtott be, nem hozott a fatelepről forgácsot. Ezért figyelni kezdtem, mi itt az érték, és igyekeztem szert tenni rá. Mindenekelőtt - ösztönösen - jól helyezkedtem az osztályban és a gyerekközösségben: Szima Szimakova osztályom és korosztályom tekintélye és vezére volt, védelmezőm és bajtársam, első számú bírám és oktatóm. Azután, akarva-akaratlanul, megtanultam ütni. Ütni, káromkodni, kiabálni. A hatalmat, a függetlenséget, az egyéni szabadságot csak így lehetett kivívni, s ha valaki nem tanult bele a verekedésbe, mint például a húgom, az mindenki prédája lett.

Első komoly verekedésemet öcsém miatt folytattam, aki naponta vérző orral, fején kék-zöld dudorokkal állított be, míg fel nem buzdult bennem az anyai ösztön, s egy napon megkértem, mutassa meg, kik verték el, s a négy kamasz srácot tízévesen egymagam úgy elgyepáltam, hogy öcsémnek ezután már csak az én kezemtől kellett félnie. Nem nyugodhattam bele, hogy nem képes verekedni, hogy gyáva. Valójában nem volt az. A válás őt is megviselte, csak másképp, mint engem. Háborúban hordta ki és szülte őt anyám, ezért eleve lassú gyerek lett, nehezen kezelhető, s mivel őt anyám igyekezett maga mellett tartani, s dédelgette, anyás is lett. Én voltam az, aki nem engedtem, hogy gyépés osztályba tegyék, berontottam az igazgató irodájába, ordítottam, az asztalát vertem a behemót embernek, hogy az öcsém normális, ott a helye a rendes osztályban. Oda is került. Amikor ezt véghezvittem, tízéves voltam. S ha magunkról beszélek, ez nem a régi szép időkre való kávénénis emlékezés. Egy telepi asszony még öt éve is az előadóra borította az íróasztalt, mert nem kapott lakást. Verni, veretni, verekedni a legtermészetesebb önkifejezési mód volt itt, s a legegyszerűbb megoldás mindenre. Verekedtünk a legkisebb nézeteltérésre, mi, gyerekek, verekedtek egymással a felnőttek, és verték gyerekeiket a szülők, de a másét csak elvétve, mert a "nem adott kenyeret, ne üsse" elvet nagyjából betartották. Anyám nem vert minket, legalábbis szíve szerint nem. De hatott rá a környezet, egyik "okos" rokona is biztatta rá, meg aztán lassan kifordult kezéből a sorsa, nem bírta erővel a munkát, a három gyereket, a környezetet és a nyomort. Mert nyomorogtunk, mint akkor a fél ország. Ha anyám adott egy pofont, sajnáltam érte. S ha öcsémet - az asztal körüli hosszas fogócska után - elkapta, s elverte a fakanállal, összeborultunk négyen, úgy sirattuk magunkat: hová jutottunk, mivé lettünk?

Én szép szóhoz voltam szoktatva, nyolcévesen sípcsonton rúgtam egy körmösért a tanítónőmet. Öcsémet is fölöslegesen verte meg anyám, úgy félt az a szegény gyerek már a kézemeléstől is, és oly kevéssé fogott rajta. Alattomos lett, hazudós. Húgomból még úgy se hozott ki anyám semmit se veréssel, se szép szóval, rá csak egy hatott: ha anyám öreg, rossz rugójú díványán összebújtunk vasárnap reggelenként vagy azokon az éjszakákon, amelyeken mások verekedtek (és ilyen sok volt), és énekeltünk.

Egyik szomszédnőnk, szifilisztől horpadt orrú zugárus, novát árult és hozzá magát, s a novától zavarodott férfiak szíre-szóra összeverekedtek. Zuhogtak az ütések, dübörögtek a bakancsok, leszakadt az ágy, széttörték egymáson a széket. A vékony falon válogatott vaskos disznóságok hangzottak át, meg düh és a fájdalom tagolatlan üvöltései. Ha orgiákat rendeztek - egy-két kurva és négy-öt férfi -, sorba mentek a nőkön, ki verte, ki különcségeivel emberi-állati voltukból is kifordította őket, röhögtek, hörögtek és lihegtek, és kommentálták, ki, mit, miért, hogyan és meddig csinál. Bebújtunk anya nyirkos melegébe, vacogtunk, féltünk, anyánk sírt vagy mesélt, vagy énekeltünk: együtt énekelni anyánkkal nagyon szerettünk, ez védelmet nyújtott, s ha biztonságot nem adott is, a magunk külön- s különblétének tudatát igen, hiszen mi Bartók s Kodály gyűjtötte népdalokat daloltunk, s a Dzsumbuj dalkincse háború előtti és háborús sanzonokból, trágár nótákból állt. Igen, az alkalmazkodás ellenére megmaradt különlétünk, máslétünk tudata.

Én úgy káromkodtam ott, mint a többiek: mint egy szódáskocsis. De otthon a hülye, a marha is rút volt. Anyánk sose káromkodott; a trágárságot meg se hallotta, lepergett róla. Veszekedni is tudtam, s tudtam, ha elhangzik: "a kurva anyád", akkor ütök, mint a bolondóra, mert az anya szent és sérthetetlen, akármilyen, mint Szűz Mária a katolikusoknál. Az én anyám más volt, mint a dzsumbuji asszonyok. Jó volt. Jó volt a jóságért, jó volt, mert a jó szép. Húsdarálónk, tepsink, dió- és kávédarálónk az ő jóságából vándorolt el a szomszédokhoz örök kölcsönbe, mert elfelejtették visszaadni; és anyám szégyenlette kérni. Máig tudom, kinél mink van, jóllehet egyikük már el is költözött. Anyám a béke volt; elmosódó árnya a valahai gyermekkornak, mert gyermekkorom a válással összezilálódott, s a Dzsumbujba költözéssel megszűnt.

Amit itt - máshonnan jövőnek - tudomásul kellett vennem, az túlnőtt gyerekségemen, és egy máshonnan jött felnőtt, anyám képességeit is meghaladta, lévén egy felnőtt kevésbé rugalmas, mint egy gyerek. Nem szoktam meg soha, s mennél inkább kinyílt a szemem, annál kevésbé voltam képes elviselni, eltűrni a körülöttem folyó dzsumbuji életét, sőt olyan időszakra is emlékszem, amikor alkalmazkodási képességem csődöt mondott, és egyáltalán nem tudtam elviselni; az ellentét magam, vágyaim és a Dzsumbuj között akkorára nőtt, hogy már szembe se kerültem vele, kikerültem, s ez nagyobb vétek volt a dzsumbujisták szemében, mint szemben állni velük, mert a szembenállás legalább az ellenfél elismerése. Olyanok voltak az emberi viszonylatok, hogy minden addigi, normális tapasztalatomnak ellentmondtak: köztudomású volt, hogy a fivér nővérével él, hogy a nővérek cserélgetik férjüket, hogy egy apa a lányát éli, hogy sok lány ötforintos kurva, a fiúk, férfiak kurváznak, akár le is szúrják egymást, hogy a férjek ütik-verik asszonyaikat, de az asszonyok sem maradnak adósok. Megszokás helyett tehát 1952-ben, tízévesen, alkalmazkodtam, mert dolgozott bennem az életösztön, s ez talán azért is volt akkor könnyű, mert családunk életszínvonala semmivel sem volt jobb a többi családénál, együtt nyomorogtunk velük, s ez az "együtt" a dzsumbuji normák egy részét játékos feladattá varázsolta számomra. Meg voltam győződve róla, hogy elvarázsolt hercegnő vagyok, és mesebeli fordulattal fogok (fogunk) innen megszabadulni. Két gyámoltalan kistestvérem gyámolítása anyává tett a saját szememben, s hogy anyám gyerekvállamon sírta ki magát, s gyerekértelmemtől várta asszonyi gondjai megértését, ez újabb érték hordozójává tett: családfő is lettem, apa az apa helyett. Ebben a hármas tudatban bírtam, mertem és tudtam vállalni a dzsumbuji életet, és amikor anyám alig egy év alatt összeroppant, intézetbe - mi sose mondtuk így - kerültem. Alattomos és meghunyászkodó emberke voltam, már nem gyerek, már tudtam, hogy azon kívül, amit és amire tanítanak, egy másfajta élet is van, amelyben mások az értékek, mások a normák, de főként mások a körülmények és a lehetőségek.

A körülmények: épp annyi fizetés, hogy éhen ne haljunk, meg ne fagyjunk. Télikabátom sem volt. Hetente háromszor krumpli krumplival, és hónap végén sokszor az se. Télvíz idején befagyott vízcsap, nyáron vérforraló hőség, az egymás szájában élés. Állandó zsivaj, az összezsúfolt emberek egymás elleni dühe, a nyomor miatt egymás ellen fordulása, oktalan egymásnak esése. Ital a feledésre, ital éhség ellen; az alkohol akkoriban hihetetlenül olcsó volt. Zaj, zaj, zaj: a telepes rádiók ötödik hangerősségen a "Párizsi kislány"-t ordítják, a cigányok lakodalmat ülnek, és egész éjszaka éneklik különös erővel teli dalaikat, anyák kiabálják túl a hangzavart gyerekeiket szólítva, csecsemők sírnak, asszonyok veszekednek, férfiak vitatkoznak. Ezer felnőtt és háromezer gyerek.

Hogy a pénzből, ami egy családhoz befolyt, valahogy kijöjjünk, hihetetlen igénytelenség és ügyesség kellett. Az ügyeskedés egy része a gyerekekre hárult. Gyerekfeladat volt forgácsért menni a fatelepre, degeszre tömni egy forintért a nálunk nagyobb zsákot, hogy alig bírtuk el a hátunkon. Gyerekek dolga volt fahajat lopni a fatelepről. Zsákkal, vésővel beügyeskedni kerítetlen, de őrzött telepre, éles szemmel pillanatok alatt kikeresni a vastag kérgű, jól hasadó hajú fát, villámgyorsan, zajtalanul hántani, megtalálva a repedéseket, ahol a vésővel megbonthatjuk a kérget - alatta gyakran fehér kukacok, kövérek, vastagok nyüzsögtek -, bele a zsákba, s közben fülelni, nem jön-e az őr, mint a vadállat, s ha jön, füttyel riasztani s rohanni, mert ha elkap, elveszi a zsákunk, vésőnk, és otthon jön a verés. Tudni kellett, hogy eső után a gonddal egymásra rakott rakásokból az alsókról, a szárazakról hántsunk, oldalazva. Gyerekek feladata volt szenet szedni a rendező pályaudvarról. Mentünk a zsákkal a sínek között a talpfákon, s felgyűjtöttük, ami a mozdonyokról lehullott - ki tudja, hogy. József Attila lehordó embere jut az eszembe, aki "véletlenül" megrúg egy fát, az legurul a kupacról, s az útra esik - lepotyogott. Ha szorult a kapca, nagy volt a tél, a sínkereszteződések háromszögében felkupacolt szénből loptunk, de csak ritkán, s nagy elővigyázattal, mert a váltóházak magasából messze elláttak a vasutasok, s könyörtelenül megraktak minket, ha elkaptak, hiszen ők is abból tüzeltek, amit loptak, a mi lopásunk az ő bőrükre ment. (Meg azért is kellett tüzelőt lopni, mert egyszerűen nem volt. Szénhiány volt az országban. Nem árt erre, ezekre emlékezni néha.) Gyerekeknek kellett ellopni a KÖZÉRT elől a papírzsákokat, a gyümölcsízes ládákat. Hitler-szalonnának nevezték ott és akkor ezt a színezett, túl édes, kemény műlekvárt, más vidékeken meg Sztálin-szalonnának. Gyerekdolog volt a közeli nagyvásártelepen a félrohadt zöldségből kikotorni, ami még jó, késsel a répából, a fej káposztából, a tökből kivágni a rothadtat, turkálni az édesen bűzlő krumplikupacban egészséges szemek után, diadallal lecsapni a félbetörött, meghasadt dinnyékre, míg a rakodómunkások ránk nem mordultak - jön a góré -, s elinalni a teherrel. Mi, gyerekek, átúsztunk a Kis-Dunán a Csepel-szigetre, meglopni a bolgárkertészeket. Karalábét, paradicsomot, paprikát hoztunk az ingünkből csomózott bugyorban, és este, ha anyám fáradtan nekiállt a főzésnek, nem kérdezte, honnan.

Sok más dolga is volt még a gyerekeknek, nehéz vagy terhes munkák: a TÜKER-ből szenet-fát hozni, ha volt rá pénz, és lehetett kapni, a fát felhasogatni, a kályhát kihamuzni, begyújtani, a lakást kitakarítani, felmosni, a szennyes edényt elmosogatni, bevásárolni. Az emberek munkaideje akkoriban hivatalosan negyvennyolc óra volt, de folyvást túlórákra, túlmunkákra kényszerültek "felajánlás"-ból, amit meg se fizettek, és a közlekedés legalább háromszor rosszabb volt, mint ma, sok időt elvett az utazgatás. Hány pofon csattant esténként, mert eljátszottuk az időt. De ott is sokat kellett segíteni, ahol az asszony nem dolgozott, mert öt, kilenc vagy tizenegy gyereket nevelt, mert ott még kevesebb volt a jövedelem. Azokról a nyomorultakról pedig, akik munkaképtelenné lettek az alkoholizmustól, és féltucatnyi, tucatnyi gyermekükről asszonyaik, rossz fogú, szétfolyó vagy apadt testű, munkába rokkant asszonyaik és maguk a gyerekeik gondoskodtak.

De nemcsak szajréztunk, pénzt is tudtunk szerezni. Vasat, rezet loptunk a környező gyárakból, eladtuk a MÉH-nek, és az iskolában "Kiváló vasgyűjtő" jelvénnyel tüntettek ki minket érte. Papírt is gyűjtöttünk, de nem a telepről, mert mi a papírt magunk tüzeltük el. Sok pénzt szereztünk rongygyűjtéssel is. Elgyalogoltunk Budára, nem restelltünk sorra becsöngetni a villalakásokba, s addig kunyerálni, amíg - csak hogy megszabaduljanak tőlünk - egy-két kopott ruhát, levetett holmit, egy-egy csomó újságot elénk nem löktek. Nem adták a kezünkbe, mert koszosak és férgesek voltunk, holott naponta mosdottunk, de áradt belőlünk a szegénységszag: párolt hagyma, füst, testszag ette bele magát legtisztább ruhánkba is, hiszen a házak ettől bűzlöttek (a tiszta, mosott ruha, ha kinn, a körfolyosón száradt is, csak ezt szívhatta magába). És bolhásak voltunk, tetvesek, s megesett velem, hogy a TEJÉRT-ben sorban állva a kabátom ujjából egy jól fejlett, kövér poloska mászott át lassan, kényelmesen a pultra. Ha viselhető volt a ruha, elhordtuk, míg igazi, méltó ronggyá nem lett, MÉH-re érett.

Anyáink örökké mostak, mert kevés volt a göncünk, és örökké foltoztak, mert rossz - olcsó, ócska anyagú, agyonhordott - volt a ruhánk. Jól emlékszem egy iskolai jelenetre, már 1953-ból. Sztálin halálára az egész ország egy percre leállt, vigyázzban álltunk az aulában osztályok, őrsök szerint, a hangszóróból a Sztálin-kantáta bömbölt: "A föld és a tenger... Sztálin nevét", azután (vagy közben?) az ország összes gyára, mozdonya, hajója szirénázott, még a háborúból maradt légvédelmi szirénák is. Valamim viszketett, de nem mertem vakarózni. Beállt a csend, süketen álltunk, és az igazgató a következőket mondta: "Felhívom a pajtások figyelmét, hogy naponta mosakodjanak meg, mert elviselhetetlen bűz van az osztálytermekben, különösen a felsősöknél, akik azt hiszik, a mosdást kölnizkedéssel helyettesíthetik. A tisztaság fél egészség. Előre!"

Mért mondtuk volna el neki, a budainak, hogy naponta mosakszunk? S ezt a kölnit azóta se értem. Kinek tellett volna kölnire? Ha csak kurválkodással nem szerezték a felsősök. Mert én kölnire csak húsvétról emlékszem, s még akkor is gyakoribb volt a szappanos víz. Szima Szimakovával oldalba böktük egymást, és ellenállhatatlan röhögésbe görnyedtünk, volt némi érzékünk a groteszkhez. De osztályfőnökünknek már kevésbé: intőt adott, mert Sztálin halála alkalmából röhögtünk, és még örülhettünk, hogy ennyivel megúsztuk. Mellesleg osztályfőnökünknek is állandóan büdösek voltunk, nem szerette, ha közel megyünk hozzá, utáltuk is úriságát, intőit meg fel se vettük. Vagy aláírattuk, vagy ha feszült volt otthon a légkör, s félő volt, hogy ugrik a pofon, aláhamisítottuk, mert anyáink úgysem emlékeztek a mi intőinkre, az iskola általában másodlagos dolognak számított. Hiszen ha intő miatt megvertek minket, akkor sem az intő miatt vertek meg, tanulni itt nem volt ambíció, csak takarítani, felmosni, begyújtani, szajrézni, vagyis az elviselhetetlen létet elviselhetővé tenni.

A szegénység szagáról Illyés Gyulánál olvastam először. Még ma is csak át kell menni a Wesselényi utcából a Váci utcába, s a szagon felmérhető, melyik utcában jobbak, nagyobbak a lakások, módosabbak az emberek; vagy Pestről Budára, mondjuk, a Nagyvárad tértől a János-kórházig, s megszagolhatjuk az életszínvonal-különbséget. Ha hatszázszor mosakszik is valaki, akkor se moshatja le magáról a szobakonyhaszagot; a bőrébe, a ruhájába, a kabátjába ivódik, s ha megöleli kedvesét, megérezheti, mit főzött leendő anyósa aznap. És itt a Dzsumbujban a szobát és a konyhát nem választotta el fal, a harminc négyzetméteren öten, tízen, tizenhatan (nagyszülők, gyerekek, egy-kettő már családos, és unokák) zsúfolódtunk, és igenis tavasztól őszig nem siettünk szellőztetni, mert elviselhetőbb a büdös meleg, mint a jó szagú hideg, nyáron meg tárva-nyitva állt minden ajtó és ablak, és minden lakás ugyanazt lehelte. Persze azért nyáron voltunk kevésbé büdösek, mert a Duna holtága felől késő este enyhítő szél indult, átvonult a nyitott ajtókon-ablakokon, kitisztult a levegő, lehűlt a ház néhány órára, néhány órai nyugodt alvásra az ágyon kettesével, hármasával, lábtól-fejtől, ha a poloskák meg a bolhák hagyták. Nyáron néha még virágillatot is hozott az esti szél, talán Budáról valami hegyi szél vagy a Csepel-szigeti kertészetekből. Amikor intézetbe kerültem, tetűt vittem. S később, hogy gimnáziumba jártam, és saját ruhát kellett hordani a kollégiumban, hiába vittem frissen mosva, élire vasalva az előírt mennyiségű ruhát szeptemberben, szaga volt, át kellett mosni az egészet, mert nem tudtam a saját szagomtól megmaradni: ahogy a tiszta kombinéba bújtam, felfordult a gyomrom.

Hej, pedig ez a Dzsumbuj az Illatos úton van! De nem a Dzsumbuj bűzétől kapta az út a nevet, hanem a környező gyárakétól: az Állati Fehérje Termék Gyártól (már kitelepítették vidékre), ezt úgy hívtuk: csonttelep; a Kénsavgyártól (ma Budapesti Vegyiművek); és ha felénk fújta a szél a sülő vagy odaégett tepertő, zsír, faggyú szagát, akkor a Közvágóhídról (ma Budapesti Húsipari Vállalat) és a bélfeldolgozótól. A tömény szegényemberszagot ezekbe a bűzökbe szellőztettük. Néha olyan elviselhetetlenül bűzölögtek a környező gyárak, hogy nyáron, negyvenfokos hőségben, tűzhelyekben égő tűzzel és emberi test melegével túlfűtött lakásainkban inkább csukott ablak mögött izzadtunk, mintsem megfulladjunk. Mert némelyik bűz nem volt veszélyes, csak kellemetlen. De a Kénsavgyárból kiáramló kénsavgáz és sósavgáz mérgezett, leperzselte a csenevész fák levelét, kiégette a házak közt a gyér füvet, megtámadta nyálkahártyánkat, s hosszú köhögőrohamokban fulladoztunk tőle. Ezek a bűzök még a bútor fájába is beették magukat, beleivódtak a párnákba, a vattapaplanokba. Bűzölögtünk, s bár ma jobb a helyzet, jó orrú ember még mindig megérzi. Én örökké szellőztetek, de ha kintről, főleg Budáról hazaérkezem, első, hogy feltépem az ablakot: illúziót legalább, ha jó levegőt nem is. És most álljunk meg a nyitott ablaknál, vegyünk mély lélegzetet. Nemrég esett, kora nyár van, késő délután, jó a levegő, nyugodtan leszívhatjuk. Hogy a szomszéd pörköltet főzött s én kelkáposztát, azt hagyjuk, nyeljük le, emésszük meg, ürítsük ki a salakot a közös vécében, húzzuk le, és felejtsük el a szagát. Hová nyílik az ablakom, hová nyílnak az ablakaink?

Az Illatos úti lakótelep három házból áll. Csúfneve mellett hatházak-nak is nevezik. Ez nem ellentmondás, hanem látvány: mintha hat egyforma ház állna egymással párhuzamosan, egymást részben fedezve, egymás mögött. Két-két házat lépcsőház köt össze, s ez számozás szerint egy ház: A, B és C. Lévén a telep az Illatos út és a Gubacsi út sarkán, a Gubacsi útra néző "homlokzatú" Illatos út 5/A-t Gubacsi út 91-nek is címezheti, aki épp ide szándékozik írni. Az A és a C épület kisebb, ezekben csak százharminc szoba-konyha van, a B épület nagyobb, százhatvanegy lakást számlálhatni meg benne, és adjuk hozzá a húsz mosókonyhalakást.

Mért kapott idézőjelet a homlokzat szó? Mert ez a homlokzat elmocskolódott nyerstégla fal, amelyben iszonyú szabályosan három sorban egymás fölött nyílnak a szobaablakok. A Gubacsi utat látni innen, makadámút, két sínpár, villamosmegálló épp a ház előtt, buszmegálló harminc méternyire (szemben a MEDICOR Művek szürkére fakult homlokzata). Hiába újították fel ezt a valódi homlokzatot, a szennyezett levegő felzabálja, lemarja, elkoszolja. Az emeletekről messze ellátni. Akit érdekel, nézheti a Budapesti Vegyiművek gyártelepét vagy a Ferencvárosi rakodópályaudvart. Az A épület homlokzati lakóinak és a C épület hátsó traktusán lakóknak van a legjobb kilátása. Ez utóbbiból a Soroksári utat, a HÉV síneit, az Épületgép Javító Vállalat telepét, a Ferencvárosi rendezőpályaudvart, a Csepel-szigetet láthatják a lakók. Meg látható még innen a tűzijáték, a Gellérthegy, szép időben a Hármashatár-hegy, de ezek látására már ki kell hajolni, s szembenézni a váddal, amely mellesleg teljesen jogos: a szemközti, takarásban álló ház lakóinak szájába-ágyába nézek.

Nemcsak azért élünk egymás szájában, mert az összes ajtó és az összes konyhaablak a körfolyosóra néz, jó, ha tíz méter van köztük, hanem mert egyik ház hátsó traktusának összes szobaablaka a másik ház első traktusának összes szobaablakára néz, s jó, ha tizenöt méter van köztük. Ezért nevezhetjük jónak az A épület első traktusának és a C épület hátsó traktusának kilátását, hiszen nem egymás szájába-ágyába néznek, hanem a nagyváros külvárosi ipartelepeire, gyárra, vasútra, üzemre, útra. Egy zárt falu lakói, egy belterjes kisváros lakói nem oly kiszolgáltatottak egymás kíváncsiságának, szemének-fülének, mint ennek a telepnek a lakói. S ha nem vagyok kíváncsi, akkor is! Vakuljak meg? Ha akarom, ha nem, látom addig a néhány pillanatig, amíg az ablakot kinyitom, hogy Horváthéknál megint kisbaba van, Gólikék kisebbik fia szakállt növeszt és tanul, Bözsi néni, a tanácstag, nylonfüggönye mögé bújva les be hozzám.

Ha akarom, ha nem, hallom, mikor jön meg a szomszéd, seggrészeg-e vagy csak spicces, ellóversenyezte-e a fizetését vagy elkártyázta, hogy rohadt kurvának nevez a másik szomszédom, mert életritmusom és munkám eltér a más dzsumbujisták életritmusától és munkájától. S ha tavaszodván kinyitjuk az ablakainkat, és őszig jóformán be se csukjuk, mert itt a nyár olyan meleg a téglafalak között, hogy elolvad az ember, akkor egész nyáron több ezer élet halkabb-hangosabb zaja-hangja hallatszik be, s még a csöndes éjszakát is felkavarja egy-egy síró csecsemő, egy-egy késői részeg gajdolása, egy-egy asztmás vagy tüdőbajos köhögése, egy-egy rossz asszony veszekedése és a hangosan horkolók horkantásai. Csoda, hogy ennyi zajban mégis milyen jó a hallásom. Sajnos jó. Mert megreccsen a szomszédban a parketta, beszél álmában az alattam lakó, és hiába veszem a leghalkabbra a rádiómat, ha elnyugszanak tíz után az emberek, a négy fal rezonál, erősít - nekem hiába énekel tíz után Ella Fitzgerald, játszik a Bartók vonósnégyes. S ha valamelyik szomszédom éjszakai adást néz a tévében, és ízlése netán eltér a közízléstől, ráordítanak, hogy vegye halkra, s még így is végigélvezzük a filmet.

Van, aki azt mondja: volt, elmúlt, nem érdekes. S mintha a telepről elkerültek maguk is ezt példáznák: nem járnak vissza, ha legjobb barátjukat, komájukat, rokonaikat hagyták is itt. Dicsérendő feledékenység ez: a fejlődés emlékezetkiesése. De ha a mát jobbnak akarom és tudom, akkor be kell mutatnom a múltat is, a rosszat. S bár itt sok minden változott már, a fejlődés folyamatos, a múlt nem töröltetett el, még benne vannak rossz hagyományai az itt élők tudatában, idegeiben. Az életszínvonal emelkedése, az IKV lakásjavító intézkedései (bevezették a gázt, gáztűzhely van sparherd helyett; elválasztották a szobát a konyhától fallal és ajtóval, a lakásfunkciók megoszlanak a két tér közt, kulturáltabb a lakáshasználat; a konyhát felkövezték, a szobát parkettázták; az összes ajtót és ablakot felújították; a szoba-konyha azonban vécé és fürdőszoba nélküli szoba-konyha maradt, s a zsúfoltság, az egymásban élés is a régi), a rádió és a tévé szemmel láthatóan emelték az emberek igényeit, közelítették az átlagos életmódhoz és erkölcshöz. De tán még mindig megvernének ezért az írásért.

Első megjelenés: Mozgó Világ, 1976. 3. (június), 46-51. old.

Folyamatos jelen (Fiatal szociográfusok antológiája). Válogatta és szerkesztette: Berkovits György és Lázár István. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1981. 287-297. old. (A Magyarország felfedezése című sorozat könyve.)