ALBERTINI BÉLA:

BUDAPESTI SZOCIOFOTÓK - VILÁGHÁBORÚTÓL VILÁGHÁBORÚIG

A szociofotók fényképi úton dokumentálnak társadalmi perem-állapotot, szociális elesettséget. Ez az állítás kiegészítést igényel. Gyakorlati okok miatt. A szociofotósoktól és a munkáikról író szerzőktől ugyanis sokan és sokszor mást is számon kérnek. A társadalom napfényes oldaláról beszámoló képeket, illetve ezek elemzését.

A nemzetközi szociofotós gyakorlat és a szakirodalom ugyanakkor hagyományosan az előbbi nyomvonalon halad. Írásom ezt az utat követi.

*

A huszadik század első felében a kommunikáció egyik leghatékonyabb eszköze volt a fénykép. Ennek lett részese a szociális fotográfia, külföldön éppúgy, mint Magyarországon. A fénykép alapvető támaszra lelt a sajtóban. A hazai lapokban a tizenkilencedik század utolsó két évtizedében a rajzok mellett mind nagyobb arányban tűntek föl fotográfiák. Kezdetben gyakran grafikai közvetítéssel. A századelőn az újságokban már egyértelműen a fényképeké a vezető szerep a rajzokkal szemben. Az első világháború küszöbén pedig megjelenik Budapesten egy olyan sajtóorgánum, amely kifejezetten épít a fényképekre - esetenként azt is mondhatjuk, hogy a fényképekre épít -, Az Érdekes Újság.

*

A szociofotó igazi éltető fóruma a sajtó. Legfontosabb szerepe, a gyors, közvetlen, széleskörű hatás ugyanis a lapokban érvényesül a legjobban. A legnagyobb nézettséget elérve. Véleményalkotást igényelve.

Tömegszállás
Tábori Kornél : Egy halálraítélt ország borzalmaiból
Budapest, 1920

Az előbbiek adják szűkebb témánk hátterét. A budapesti szociális fotográfiákat a sajtó tükrében lehet a legjobban szemügyre venni. A címben megjelölt korszakban is. Sőt, talán ekkor leginkább. A magyar sajtó virágkorát főként a dualizmus idejének második fele jelenti. Azonban, mint fentebb már láttuk, a fotográfia akkor a lapokban még csak feljövőben volt. A szociális fénykép is. Az igazi egymásra találás a két háború között történt meg.

A második világháború és a szociofotó kapcsolatáról már volt szó a Budapesti Negyed hasábjain (1997/15). A "fordulat" időszakától, 1948-1949-től sokáig nem lehet magyar (budapesti) szociális fényképezésről beszélni. A politika szerint ekkor nem voltak szociális problémák. Hogy keletkezhettek volna hát szociofotók? A cáfolatot most hagyjuk. Talán egyszer még elnyerhet egy önálló elemzést. Körülbelül a hatvanas-hetvenes évek fordulójától a politikai hatalom eróziójával együtt újra megjelenik nálunk is a szociofotó. A huszadik század utolsó évtizede pedig különös időszak e téren. Még túl közel van. Még túlságosan fáj... Kinek azért, mert nem lett még gazdagabb. Kinek azért, mert még jobban lecsúszott. Ezt tükrözték A rendszerváltás társadalma képekben című, közelmúltbeli fotókiállítás reakciói is.

*

Most már időben is körbejártuk a címben foglaltakat. Szemügyre lehet venni a választott időszak szociofotóit. A szereplőket, akik megteremtették, a fórumokat, amelyek közreadták őket. A meghatározónak nevezhető képeket. A közeget, ahol hatottak. A reagálásokat, a társadalmilag mindig oly jellemzőket.

*

Hogy az első világháború és a forradalmak milyen súlyosan viselték meg az országot, nem igényel külön bemutatást. A megrázkódtatásból még ki sem került társadalomra még egy befejező csapás várt. A történteket lezáró békekötés. Ennek közelítő terhét érzékelték a tizenkilenc nyarától egymást sűrűn váltó magyar kormányok. 1919-20 fordulóján éppen Huszár Károly ült a legfontosabb bársonyszékben. Talán, mert neki volt lapszerkesztői tapasztalata, a képes és írott kommunikációban (is) kereste a menekvést. Úgy vélte: a velünk szemben győzők haragja, s vele a bosszú mértéke csökkenthető. Ha érzékletesen bizonyítjuk, mennyire megszenvedtük a legutóbbi évek eseményeit. Azon kívül, hogy külföldi delegációkat személyesen kísérve igyekezett bemutatni a magyar - elsősorban budapesti - anyagi és erkölcsi összeomlást, segítségül hívta a szociális fényképezést is. Bizonyára gyorsan rájött: mindenkit mindenhová nem vihet el. Fényképekre és szavakra bízta a tájékoztatás kitágítását. Első számú, általa hivatalosan is felkért segítője ebben Tábori Kornél volt. Az 1879-ben Szolnokon született, újságíróként, íróként indult amatőr szociofotós a vidékről érkező Budapest-hódítók egyik tipikus alakja. Bár iskolai teljesítményei jók, jogászi tanulmányait abbahagyja. A sajtó iránti vonzalma erősebb. Írásai helyet kapnak az Új Idok-ben, a Tolnai Világlapjá-ban. Igazi karrierje a Pesti Napló-nál valósul meg; 28 évesen már a szerkesztőség tagja. Az újságírás mellett kis könyvek sorát produkálja, egyedül és társszerzőként. Főként bűnügyi és szociális kérdésekről. Liberális újságíró, politikai aktivitást nem fejt ki. Gyorsan sikeressé válik. A fővárosi szociális fényképezésben 1920-ban már másfél évtized állt mögötte. Rendőrségi tudósítói múltja még nagyobb.

A háború előtt számos vetített képes szociofotós előadásának lehetett nézője az Uránia Színház [!] közönsége. Bizton mondhatjuk: kevés olyan jelenség lehetett, amelyet Tábori (és szerzőtársa, a rendőrségi sajtóosztály-vezető Székely Vladimír) ne ismert volna Budapest árnyékos életéből a századelőn. Most Huszár Károly megbízásából ír és fényképez. Szociális gondokat jelenít meg. A Vasárnapi Újság-ban és Az Érdekes Újság-ban publikál, emellett 1920 elején kiad egy kis képes füzetet. Egy halálraítélt ország borzalmaiból. Razzia a budapesti nyomortanyákon. Ez többnyelvű szövegváltozatban jelenik meg. Ha a 16 szociofotót tartalmazó munkát fotókönyvnek nem is nevezhetjük, mindenképpen ez az első önálló hazai szociofotó-kiadvány. Nyomorúságos "otthonok" lerongyolódott, szomorú arcú felnőttjei, gyerekei néznek ránk belőle. Az egyik felvételén padlón és ládában alvó gyerekeket látunk.

Néhány face to face fényképéről érződik: a jelenetek beállítottak. A dolog maga azonban egyértelműen hiteles. A képek mellett ugyanis pontos utca/tér-házszám adatok vannak. (Ha bárki külföldi kételkedne, személyesen is meggyőződhet a látottak lényegi valóságáról.)

Tábori szociofotós életművének ez a ma is látható csúcspontja. Az Uránia-diapozitívok, amelyek a századelőn szintén Budapesten készültek, vagy elvesztek, vagy még lappanganak.

Hogy a magyar békeszerződés diktálóit a szociofotók nem hatották meg, arról a legkevésbé sem Tábori tehetett. Ő a maga dolgát elvégezte, a fotótörténet őt már el nem felejti.

Ingyenleves
1920
Szélpál Árpád felvétele
Magángyűjtemény

A publicista szociofotós a továbbiakban szinte teljesen felhagyott ez irányú munkájával. Írói érdeklődése más irányokba vitte. 1944-ben Auschwitzban ölték meg. (A szociofotós Tábori Kornél. Fotómuvészet, 1996/3-4.)

Tábori szociális fényképezésének van egy különös vonása. Mint láttuk, 1920 táján a politikai hatalom megrendelésére dolgozott. Bizony, szociofotós munkásságot ekként keletkezni se előtte, se utána Magyarországon nem látunk... A szociális fénykép jó esetben megtűrt, de inkább üldözött produktum - készítőjével együtt. Ebben szinte nem volt/nincs különbség politikai rendszerek (-ideológiák) közt. Huszár Károly gesztusát persze értjük: ő annak idején "kifelé" politizált a szociális fotográfiák által.

Az éppen uralkodó politikai elit általában köszöni szépen, nem kér az aktuális társadalmi állapotok kritikájából. A fényképesből sem.

Az 1881-ben született, budapesti Gyagyovszky Emil abban különbözött Táboritól, hogy őt politikai szándékok is hajtották. Már fiatalon szociáldemokrata. Munkásköltő mivoltát öntudatosan vállalja. 1903-tól 1912-ig a Népszava belső munkatársa. Első szociofotói (és -riportjai) ebben a lapban jelennek meg, a harcos baloldali politizálás jegyében. Az első világháború folytán Oroszországban hadifogoly; német nyelvű tábori lapokat küld haza.

Ő szintén autodidakta alapon fényképez, bár van hivatásos fényképész barátja is; Diskay Sándor. Gyagyovszky szociofotói a Népszava naptárban is megjelentek.

1925-ben indul a Pesti Napló ingyenes képes melléklete, amely a napilap vasárnapi számait kíséri. Ez a melléklet olyan jelentőségű a magyar fotókultúrában, mint a Nyugat az irodalmi életben. A szociális fénykép nyilvánosságát illetően is. A Népszava szociofotósa itt is ad közre képeket.

A húszas évek végén Gyagyovszky Emilnek igazolása van a budapesti rendőrségtől arról, hogy fotóriporterként az egyébként lezárt közterületeken is jelen lehet fényképezőgépével. Ő azonban nem a látványos parádék tudósítója. Fahulladékból és vályogból eszkábált viskókat fotografál a székesfővárosi széleken. Emlékezetes nevű helyszínek: Auguszta-telep, Mária Valéria-telep, Zita-telep.

1928 tavaszán Vakondváros címmel egész oldalas, öt szociofotójával kísért riportja jelenik meg a Ferencvárosi Kiserdőről a Népszavá-ban.

"Így ismerik a külső Ferencváros környékén azt a kietlen, szemétbánya hangulatú darab földet, ahová belopta magát a szegénység és a lakásínség, hogy föld fölött és a föld alatt megépítse a maga ínség-katakombáit. Akinek véletlenül arra vezet az útja, az döbbenettel és tágra nyílt szemmel néz végig a vakondnegyeden, és nem tudja, hová legyen az ámulattól." Írását így fejezi be: "A többit mondják el felvételeim." (1928. március 18.)

A Pesti Napló képes mellékletében ez idő tájt megjelent képsorozatának szereplői a pestszentlőrinci szeméttelepen guberálnak.

A húszas évekből származó egyik felvételén olyan "házat" látunk, amelynek sátorteteje majdnem a földet söpri. Nyitott ajtaja előtt egy kisgyerek kezét fogó asszony.

A harmincas években fényképezett Ínségkonyhá-ja sűrűn egymás mögött/mellett tolongó, kezükben lábost tartó gyerekek tömegét mutatja.

Munkanélküliek a Duna-parton
1931
Gönci Sándor felvétele
Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

Más képein kivándorlásra készülő parasztok állnak szinte illedelmes vigyázz!-ban, fejükön kalappal, kendővel, karjukon apróságokkal.

Gyagyovszky szociofotósként osztrák példa - a Der Arbeiter Zeitung szocioriportjai - nyomán indult, mint a korai magyar szociáldemokrácia képviselői is oly sok más területen. Ezzel együtt egyéni érdeme, hogy a Népszava hasábjain ő honosította meg a szociális fotográfiák közreadását riportok keretében. Itthon elsőként munkálta ki ezt a műfajt, s művelte többféle változatban.

A lexikonok és más kézikönyvek költőként őrzik az 1961-ben elhunyt Gyagyovszky Emil emlékét. Úgy tűnik: az esztétikai igényességet és a formanyelv korszerűségét tekintve szociofotósként jelentősebb volt. Több szociális témájú képe jelenleg a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Fényképtárában található. Egy rá és munkásságára vonatkozó monográfia, de legalább egy nagyobb lélegzetű tanulmány viszont még hiányzik.

A már említett Pesti Napló képes mellékletének legjelentékenyebb fotográfusa - s egyben legfontosabb szociofotósa - Escher Károly volt. 1890-ben született Szekszárdon. Vállalkozó szellemű, asztalos apja a századvégen a fővárosban keresi a boldogulás lehetőségét. A Budapesti czím- és lakjegyzék évente megjelenő kötetei jelzik; a család nehezen vert gyökeret az akkor gyors növekedésben lévő nagyvárosban. Aztán ha lassan is, de sikerül. A tizenkét éves Escher Károly egy ajándékba kapott öreg mikroszkópot cserél fényképezőgépre egy régiségboltban. Jó iskolai eredményeket felmutató polgárista, de szülei anyagi erejéből nem telik további taníttatására. Tizenöt esztendősen géplakatos tanuló lesz. A gyenge fizikumú fiú rajzoktatója segítségével menekül meg az állandó nehéz testi munkától. Az ifjú Escher Károly Ganz-gyári műszaki rajzolóvá válik.

Huszonhat évesen egy filmriport-vállalatnál riport-operatorként kezd dolgozni. Játékfilmek készítésébe is belekóstol. 1928-ban a némafilm-gyártás válsága elől a fotográfiához tér vissza: az Est-lapok riportere.

Munkássága tematikailag igen sokszínű. A politika nem érdekli, csak a fotóriporteri munka minősége. Képsorainak szerkesztésmódjában érvényesülnek az egykori filmoperatőr dramaturgiai ismeretei. A szociofotós képegyüttesekben is. Pesti éjjeli menedékhelyek életét mutatja be. A Teleki tér munkára váró kubikosai közé viszi el nézőit. Képein a kilakoltatottak reménytelenül várnak a szabad ég alatt szegényes bútormaradványaik között. A Hangya-telepen a rendőri razzia alanyai: anya, gyermeke és egy öregember megadóan veszik tudomásul sorsuk alakulását.

Escher drámai hangvételű teljes oldalakat, esetenként oldalpárokat teremt a képes melléklet számára. Ezt nem valamilyen ideológia alapján teszi. A vitézek bálján szórakozókat és a miniszterelnöknek viccet mesélő képviselőket ugyancsak jó szakmai erényeket felvonultatva fényképezi. A riporter vérbeli profi; az hajtja, mit lehet "kihozni" az adott témából a fotográfia nyelvén. Egy fennmaradt kézirata, amelyben szociofotóinak könyvbeli kiadását tervezte, tételesen is erről tanúskodik.

Proletár madonna
Escher Károly felvétele
Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Fényképtár

Néhány évtized megfigyelése, és rögzítése minden tendencia nélkül. [Escher szociofotós működésének idején intenzív viták zajlottak a tendence-fényképezésről. A. B.] "Csak most, amikor felvételeimet rendezem, látom, hogy szinte magától állt össze a könyv anyaga. Most sem tudnám megmondani, mi volt, ami úgy vonzott az élet árnyékos oldala felé, hisz a képi ábrázolásnak nem a leghálásabb témaköre a Socio foto. [Sic!]" Biztos, hogy nem szórakoztató - de annál inkább megdöbbentő, elgondolkoztató. A könyv vádirat a lelkiismeretlen emberek és a felelőtlen társadalom ellen, és propaganda, messze hangzó propaganda a maga halkszavúságában is, anélkül, hogy egy propagandaszólam végighúzódna benne.

Mit mond ez a könyv?

"Elmondja a kis embert, az elesettet, aki most kezd magához térni, akinek most ébred az öntudata, elmondja a munkást, a parasztot, keserves életét, az egykori szörnyű proletársorsot. Elmondja neked Derkovits Gyulát, az asztaloslegényt, az ihletett muvészt, a néma panaszát, az éhhalálát."

Ezek a sorok 1958-ban keletkeztek, abban a Mártírok útjai lakásban, ahonnan 1966 februárjában Escher útja a János Kórházba vezetett. Öt nap múlva meghalt.

Ő volt a magyar szociális fényképezés leghosszabb időn át muködő, csaknem kizárólag Budapesten alkotó képviselője. Önálló szociofotó-albumával az utókor még adós.

Az 1929 őszén bekövetkező nagy gazdasági válság Budapesten is súlyos következményekkel járt. A húszas évek második felében Magyarország már kezdett kilábalni a vesztes háború és a forradalmak okozta megrázkódtatásból - bár a trianoni országcsonkolás, a polgárosodásban korábbról örökölt késés, valamint a paraszti földínség lassította ezt a folyamatot. Ekkor jött a világon végigsöprő krach. S a magyarnál erősebb gazdaságokat is megrengetett.

A szociális problémákra régóta érzékeny Népszava Weltner Jakab vezetésével a különösen leszakadó rétegek gondjaira irányította a figyelmet. E motiváció alapján kap megbízást fényképes szocioriportok készítésére Szélpál Árpád.

A Népszava korábbi szociofotós kezdeményezését Gyagyovszky Emil munkásságáról szólva már láttuk. Ő még az újság korai hőskorának, a napilappá válás idejének publicistája-fotográfusa volt. Szélpál fiatalabb. Már a huszadik század neveltje. 1897-ben született Törökszentmiklóson. A háború idején, jeles érettségivel, egy banki toborzás nyomán jön föl Pestre. Tisztviselőként a Galilei Kör, majd Kassák Lajos szellemi vonzáskörébe kerül. Verseket ír - Kassák hatására avantgarde-felfogásban. Otthonról hozott amatőr fényképészeti ismereteihez a Ma körében képzőművészeti tájékozottságot is szerez. Baloldalivá, majd tudatos szociáldemokrata párttaggá válik. Bár a kommunistákkal egyesülő, új nevet is felvevő pártba nem lép be, a Tanácsköztársaság veresége után többrendbeli izgatás miatt börtönbüntetést kap. Ennek letöltése után egy időre visszavonul szülőhelyére, de rövidesen újra enged a fováros hívásának. Némi egzisztenciális bizonytalanság után a Népszavá-nál találja meg önmagát. Újságíró és szociofotós lesz.

1929 őszétől majdnem minden hétvégén megjelenik egy-egy szociális riportja a lapban. Az egész oldalt betöltő írásokat 4-6 fényképe kíséri. Új pályafutása azonban nem indul zavartalanul. A lap régebbi hasonló riportjait készítő - és most háttérbe szorult - Gyagyovszky hivatásos fényképész barátja segítségével megtámadja őt, mondván: nincs fotográfusi szakképesítése. Bizony, nincs. Csak egyre erősebb szociofotós gyakorlata. A támadások ismétlődnek. (Gyagyovszky szépirodalmi téren is konfliktusba került a Népszavá-val; ő a "közérthető" művészet híveként lépett fel.)

Szélpál félti alakuló pályáját. Rónai Dénesnek, a hivatásos fényképészek budapesti vezetőjének tanácsa nyomán törökszentmiklósi családi és helyi ipartestületi segítséggel hamis úton fényképészsegédi képesítésre tesz szert. Mintegy fél évszázad múltán Szélpál maga vallotta meg a történteket a Fotóművészet olvasói előtt (Levél-interjú Szélpál Árpáddal, 1983/2.) A segédi "végzettség" dokumentuma jelenleg is megvan a főváros Levéltárában.

Rákos György, 49 éves munkanélküli pék a Hangyatelepen
1930-as évek
Gönci Sándor felvétele
Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

Iparjogi tekintetben kétségtelenül csalás történt. A fotó- és társadalomtörténet mindazonáltal Szélpált igazolta. A csalárd módon szerzett minősítés birtokában az 1929-től 1938-ig terjedő időszakban a publicista és - lényegében amatőr - fotográfus sok száz szociofotót ad közre a Népszavá-ban. Friss, közvetlenül hétről-hétre ható képeket. Egy egész életművet, amelyet csak az tett befejezetlenné, hogy Szélpál a fasizálódás miatt kénytelen volt elhagyni Magyarországot. Franciaországba ment. Akkor azt hitte, átmenetileg, aztán a politika alakulása úgy hozta, hogy egész hátralévő életére. Szociáldemokrata meggyőződését odakinn is megőrizte. 1945 után Szakasits Árpád hivatalos hazahívó sorai és az általa felajánlott ígéretes funkció sem vonzották vissza. A megvalósuló szocializmus számára csalódás volt. 1987-ben halt meg, még megérve régi munkásságának itthoni elismerését. Ez elsősorban dr. Fehér Imre, a közelmúltban elhunyt törökszentmiklósi tanár kutatásainak köszönhető.

Fotográfiai szakmai szempontból Szélpál Árpád szuverén, öntörvényű személyiség volt. Cikkei alapján bizonyíthatóan jól ismerte mind a fotótörténetet, mind a fényképezésnek a harmincas években támadt legújabb törekvéseit. Az avantgardista költő ugyanakkor egyértelműen elutasította az avantgárd fotográfia formanyelvi újdonságait. Kora ifjúságától haláláig tagadta, hogy a fényképezés muvészet volna. Csak a dokumentatív fényképezésben hitt. Amit ő maga is művelt - gyakran művészi színvonalon. Csaknem ezer publikált szociofotója közül jó néhányon feltűnnek a fényképezés akkori modernizációjának kifejezőeszközei. Az erőteljes felülnézet, a diagonálkompozíció, a kevés tárgyi elem megjelenítése a képeken. A Bauhaus-fotográfia, az új tárgyiasság bizonyos újításai szervesen beépültek fotográfusi gyakorlatába, de mindig a szociális mondandó hordozójaként. A pesti rakpart cipekedő páriái, a kofahajó tenyérnyi helyen szorongó utasai, a Miss Magyarország című riport lerongyolódott proletárasszonyai, a napraforgómagon élő telepi gyerekek így válnak képein nem egyszer korszerű fotónyelven megjelenített főszereplőkké. Szélpál alapvetően Budapest szociofotósa, bár ebben a témakörben néha az Alföldön, s kevesebbet a Dunántúlon is dolgozott.

Kilakoltatott munkanélküliek ideiglenes szálláson
1939
Escher Károly felvétele
Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

Ő a Teleki téri munkanélküli hordárok, a Duna-korzón forgót árusító kisgyerekek, a Tisza Kálmán téren egymás ölében ájultan alvó öreg nincstelenek krónikása.

Talán van rá remény, hogy szociofotós munkásságáról már elkészült monográfia egyszer megjelenik.

A nagy krízis elejére esett, hogy az emigrációból hazatért Kassák Lajos Munka című folyóiratának 1928-as indítása után a fotográfusokra is kiterjesztette szervezői tevékenységét. A Munka-kör fotócsoportjában tehetséges fiatalok találnak egymásra. Kassák mellett a filmesztétaként már nevet szerzett Gró Lajos az eszmei-szakmai vezéregyéniség itt. Egy szolnoki amatőrfényképezőként indult fiatalember kivételével valamennyi Munka-körös fotográfus budapesti volt. Egyikük, Frühof - késobb Gönci - Sándor írásban is közreadta ars poeticáját.

Éjjeli menedékhely az Alföldi utcában
1932
Escher Károly felvétele
Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

"Munkásfényképező vagyok, ismerem a fénykép lehetőségeit és tudom, hogy a szocialista ember fényképe szocialista ideálokat fejez ki. Amikor az eseményeket és jelenségeket megrögzíti, igenel vagy tagad. És így minden szabad időmet felhasználom, hogy a munkásságnak a fényképpel is szolgálatokat tegyek.

A Ferencvárosban van egy erdőtelep. Tele van bódékkal, ócska tákolmányok és piszkosak is. A bódék tele vannak emberekkel. Legutóbb ide mentem fényképezni." (Munkásfotó. Munka, 1931/19.) Fényképezési tapasztalatainak leírásakor Frühof huszonnégy éves. Újpesti születésű, a faiparban dolgozik. Bátyja öngyilkos lett, mert nem tudta magában feldolgozni azokat a konfliktusokat, amelyek egy sztrájkszervezői munkája miatt keletkeztek. Frühof Sándor szívvel-lélekkel Kassák csapatának a részese. A fényképezés életelemévé válik. Kiállít a Munka-fotográfusok két budapesti tárlatán, felvételei ott vannak a csoport Bécsbe, Pozsonyba és Szolnokra küldött fényképei között. Szerepel A mi életünkből című, 1932-ben megjelent fotókönyvükben. (A kötet fényképei nagyobb részt a Szolnokon hatóságilag betiltott kiállításról adtak képet. A könyvről Bécsben is jelent meg recenzió. )

Guberálók a pestlőrinci szemétbányánál
1929
Gyagyovszky Emil felvétele
Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

Egyik képanyagát közreadta az osztrák szociáldemokrata mozgalom képes hetilapja, a Der Kuckuck. Ott Nádass József írása mellett Frühof fényképei egy Hangyatelepen élő, munkanélküli péket és családját mutatták be.

Voltak képei az 1937-ben dr. Jahn Ferenc által megszervezett és rendezett "Kispest szociográfiája" című nagy hatású tárlaton is.

Felvételei közül több elsősorban kompozíciós fegyelmével tűnik ki. Az "Angyalföldi madonna", az "Elfáradva", a "Labdaszedő" vagy az "Üvegmunkás" - amely annak idején a Gró Lajos szerkesztésében indított A Munka Kulturstudiója első számának címlap-képe volt - a magyar fotótörténet máig emlékezetes darabjai.

Kötődése Kassákhoz nem volt jó ajánlólevél 1945 után. Képei hosszú ideig nem kerültek a nyilvánosság elé. Újrafelfedezése a hatvanas évek második felében kezdődött meg. 1996-ban hunyt el Budapesten.

Guberálók a pestlőrinci szemétbányánál
1929
Gyagyovszky Emil felvétele
Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár

*

Terjedelmi okokból itt csak öt fotográfus budapesti szociális fényképeket készítő munkásságával ismerkedhettünk meg. Lehetett volna többeket is számba venni. Különösen a Munka-körösök közül. Más hangsúlyokat képezni. Nagyobb látószöget alkalmazni - berlini, bécsi, prágai, pozsonyi, nagyváradi párhuzamok is léteztek a korabeli szociális fényképezésben.

Néhány jellegzetesség talán így is láthatóvá vált. Az egyik az anyagilag-társadalmilag leszakadók körének nagysága és sokfélesége - a csecsemőktől, a gyerekektől a különböző korú felnőtteken át az öregekig. Az őket bemutató fotográfusok indítékainak színessége: a dokumentáló szándéktól a riporter éles szemén át a (párt)politikai elkötelezettségig. Feltűnő a sajtóorgánumok jelentősége a szociális fényképezés felkarolásában. (Potenciális cenzorok figyelmébe! Minden hiába! A szociofotók előbb-utóbb eljutnak a közönséghez.)

Mind a Népszava, mind a Pesti Napló képes mellékleténél széles befogadói fórumról beszélhetünk. A Népszavá-t tízezrek olvasták ekkor, s takarékossági okokból közösségek is előfizettek rá (például a makói hagymások), így egy-egy lapszámot nagyon sokan kézbevettek. Korabeli tudományos igényű vizsgálat hiányában nem állapítható meg, milyen volt a szociofotók hatása a két világháború közt Budapesten. Az a tény azonban, hogy Kassákék Szolnokra tervezett kiállításának betiltása után a Munka-kör szociofotósainak tevékenysége Budapesten (is) ellehetetlenült, igencsak beszédes. Akiket izgatott a hatékonyság, érzékelték veszélyességét is.