EPA Budapesti Negyed 34. (2001/4)
 

"Krúdy", "Pest"

________________
TANDORI DEZSŐ


 

"Nem keresek én itt semmit... Nemigen keresek én már sehol semmit... Nem szeretem én ezt a mai világot... Azt mondják, »átmeneti idők«... Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt: igaz, ezt az egész életet se tudom, hogy valaha kiköveteltem volna..."

Móricz Zsigmond idézi a Krúdy elaludt című nekrológban

    Szinte biztosra mentem. Nem vagyok különösebb Krúdy-ismerő. Mégis. Ahogy A régi Belváros című kis képeskönyvet (Pereházy Károly munkája) leleményül leemeltem a polcról, tudtam, mi vár. A hosszú bevezető mottó, szinte előszó, Krúdy lesz. Az lett.
    Erről még mindjárt valamit. De még elébe: lehetne pedig Szép Ernő is az ilyesmi. Két hosszú versének (Néked szól; Magányos éjszakai csavargás) egy-egy megfelelő részlete. Persze, akkor Kosztolányi, Kóbor Tamás, Kellér Andor is.
    Egyetemista koromban volt körünkben nagy divat Krúdy. Jékely mellett. Mindketten egy tűnt világ költői. Negyven évnyi életkori különbséggel: más és más ily világoké. Jékely arról ír, hogy kétezerben ő s kedvese nem él majd. (Élhetnének.) És hogy az életet úgy bontják le, mint a Tabánt. Hová tűnnek alakunkról a képek? Maga a napkorong is úgy "sétál le" a Hárshegy oldalán, hogy személyes-közönyös búcsút vesz tőlünk meg a halottainktól. De - ó, ifjúság szent forrósága, pusztulás-élése - mi is olyanok vagyunk, akár a halottak.
    Szép Ernő hányszor megírta, sugallta ezt. Talán azért is fogadják el őt olyan nehezen a mindenkori legnagyobbak sorában, azért nem értik, mit makacskodunk vele páran ekképp, mert túl kevéssé kedvez s hízeleg szavával a gyakorlatilag élni kényszerülő, tipródó "jelenbéli embernek". (Mindig "jelen idő" van. Még ha... S itt vissza Krúdyra, iménti idézetünkre.)
    Nézegetem a múltkori Kóbor Tamás-kötetet, a periodikáét. Nézem Krúdy életrajzát. Csúsztatgatom egymáson ide-oda az évtizedeket, jellegeket. Visszagondolok még 1895-ben született apám emlékezéseire (a ferencjóskai békeidőkről), Musil, Karl Kraus "helyzetértékeléseire". Mi is adódik a mi Krúdynk dolgában?
    (Persze, a végén el kell tűnődnöm egy kicsit egy bizonyos írótípus "egyedi", általános adottságain is majd.)
    Egy liberális szellemű "műhelyben" a csudálatos Kóbor Tamás azt mondja 1935 márciusában (alighanem): az író (a múlt században) "eltöröltnek tekintette a születési és vagyoni arisztokráciát, és trónjára ültette a szellem arisztokráciáját... demokrata lett az író, aki nem tud arisztokrácia nélkül lenni..." De mennyire ilyenek voltunk, vagyunk e században is, Kosztolányitól Ottlikon át, mit tudom én, Györe Balázsig, jómagamig. írók, ezren. Tovább: "Az egész világot maga körül" (az író, T. D.) "filisztervilágnak látta, és szerinte az egész univerzum csak arra való volt, hogy mindazt létrehozza, amire az írónak szüksége van..." Elmosódott rég a Kóbor által 1935-ben "fiataloknak" és "öregeknek" nevezett írók különbsége. El fog mosódni, ha létezik egyáltalán, mit mondjak, Rakovszky és Kemény István, Tandori és Térey mindenféle felszíni különbsége is, maradnak a lényegi egyediségek itt és ott. Aztán: "Ebből a felfogásból kiindulva az emberiség csúcspontján" (az író) "a legnagyobb tökéletességet a könyvben látja. Ez... végeredményben hallatlanul nagy és szép idea. Az író nem törődik mással, mint hogy figyeli és nézi az életet..." (Szép Ernő, Kosztolányi, Karinthy, Móricz, mind, százával... és Krúdy nagyon, de nagyon!) "...és legfőbb foglalkozása megtalálni egy-egy emberben az emberiség... típusát, azt a legrejtettebb valamit, ami az emberben az embert érdekli..." Krúdy ezt az ember egész környezet révén is tette; ezért, hogy nem baj, amiért nincsenek kitalált, erőltetett, megkomponált, virtuóz, lenyűgöző "sztorijai" stb. Kóbor Tamás: "...és eme nagy lélektani búvárkodás alapján megállapítani, milyen is az ember."
    Itt mintha szünetet tartana Kóbor, s beiktatódik egy alcím: A világ stabil struktúrája. És itt szorul el, Krúdy meg a magunk dolgában is, a szívem.
    "A filisztervilág ez időben akceptálta az író felsőbbségét" - és tizenvalahány éve filisztervilág (kispolgári világ, centralizáltan persze, ál-szocialistán), ez volt a mi térségünk országaiban is; mennyi furcsa ellentmondás és önellentmondás, nem? torz alakulások, mint jeles dolgok tűrői, olykor; olykor igencsak...) De Kraft-Ebing és Freud... egy-egy regényalakra... drámaalakra" is utal tanainak kialakításakor. Sőt. Nagyon is. Ezt a tudósok mind az írói munkákból szűrték le, így Kóbor. De: "Az írónak ez a munkája csak úgy volt lehetséges, hogy harminc, negyven, ötven esztendőn keresztül a világnak stabil képe és struktúrája volt." Őrjítő következtetés. Kóborral tartok. Persze: mit neki egy kis világháború? Vagy 1914-ig (lásd Kosztolányi: "siessünk..."), 1918-ig tekinti stabilnak az író által feldolgozandó világot? Mikortól? 1867-től? De hagyjuk is. "Az író", fejezzük be az idézést, "nyugodtan búvárkodhatott és dolgozhatott..." Goethe mintájára. Jó, akkor is voltak napóleoni háborúk. Valami egyéb nem változott. Bocsánat, még mindig Kóbor: "Azután nagyot fordult a világ. Az állását vesztett toronyőr" (Goethe hasonlata) "a földre került, a torony elpusztult" (Faust-motívum), "és akkor lett... a mai író. Mert mi is a mai író? Egyike a legdeklasszáltabb, legsanyargatottabb viszonyok közé kerülő teremtménynek. A ma írója kénytelen elismerni, hogy a filisztereké a világ" (1935-ben? hát igen). "Fel kell csapnia közgazdásznak" stb. El kell tűrnie a kispolgárság ízlését. Keresnie kell az olvasó kegyét. Meg kell érnie, hogy a filiszterség a fényűzési többletekből ne akarjon szinte semmit se juttatni az írónak. Gyalázatos versenyekbe kell keverednie...

-


    Bár, hát azt olvasom én másutt, hogy a század elejétől szinte nagy taposómalomba került az író. Karinthy, Móricz, Krúdy legyen a talpán, hogy maradandó életművet hozzon létre, igazi jelentőset. Nem tudom. Ha visszagondolok a csak töredékesen ismert életrajzokra (Szabó Lőrincére, például, Mikes Lajossal áldva; Kosztolányiéra... vagy ők kivételek voltak, messzi-magas kivételek?), mind többször érzem: sok múlt az alkatokon is. Bródy, Krúdy... másféle nagyságok, és mégis... rokonok valamiben. Talán ők élték át a legkiszolgáltatottabban a félig még vidékies "Pestet". Krúdynál ez a világ feltétlen kovász: önmagát erjesztő, gerjesztő, éltető anyag. Kicsiben is és nagyban is. A Krúdy-művek összességébe azért nem férnek trükkös-fondorlatos történetek, mert forró magmájukig kitöltik önmagukat ezek a művek - ugyanazzal, ami a felszínük mozgása, csak ott benn még forróbb, ha lehet. Krúdy pontosan úgy mozog (életével; városában stb.), ahogy a kor jellegeit megéli. Krúdy maga ez a kor. Mándy Iván sem ennyire "önazonos". Mándy végső soron számos szempontból "jól megvolt", oly szempontokból, melyekből nézve Krúdy életrajza maga a rémség. Egy idő után feltétlenül az. Kettejük életkori különbsége (Krúdy 55 évet élt) önmagáért beszél. Ha felszínesnek látszik is ilyen tényezők iderángatása. Mégis. A véletlen alkatiságokon túl: igenis.

-


    Krúdy egyrészt a stabil, épséges világot élte (hozta magával), vonjuk össze: élte magával. írta és újjáteremtette. Ahogy ma errefelé némelyek azt mondják, "csalódtam az irodalomban", így kellhetett (volna) éreznie élete utolsó tucatnyi évében Krúdynak is. Nyilván nem fogalmazott ekképpen: "csalódtam". De megroskadt, mind jobban összetört.
    Feltételezhetném, aki ezt olvassa most - Olvasóm -, ismeri a Krúdy-tényeket. Mégis, íme: 1897-ben megjelenik első kötete (novelláinak gyűjtőcíme: Üres a fészek; az ő fészke most kezd telni, durván szólva "125" kötetig meg sem áll); 1899-ben első házasságkötése; 1902-1910 között tíz novelláskötet; 1913-ban A vörös postakocsi nagy sikere, innen igazi sikeríró Krúdy, bár 1911-12-ben megszületett már "Szindbád", ifjúságával és utazásaival; kialakulnak az alap-alakok, variálódik Szindbád és a vörös postakocsi, címekben is, a mindig-ugyanazzal-a-tartalommal, és a lelkes közönségtábornak mindig megunhatatlannal, talán máig; 1919-ben elválik; a Tanácsköztársaság után elkezdődik mostohább sorsa; betegségének (inkább betegségeinek) első tünetei jelentkeznek; 1922-24 között súlyos anyagi gondokkal küzd; az örök szállodalakót 1930-ban kirakják kis "kastélyából" aztán, a Margitszigetről, így költözik a nem oly romantikus Óbudára; közben második házassága; éjszakázó életmódja, költekezése, bohémsága, "nagy természete" ezt is szinte a kezdetektől fogva jócskán rongálja; de, ismételjük, rongálódik ő maga is; ennek ellenére küzdve küzd, összegyűjtött munkáinak tízkötetes kiadása jelenik meg, nem is egyszer; megünneplik évfordulóit, a hivatalos Magyarország alig vesz tudomást róla, "sőt". Állandó ismerőse lesz a végrehajtó; mikor meghal, szökésével kórházképtelenné is vált (kedves orvosa sem tűrhette renitenskedését), iszonyatos fizikuma rég a múlté, már nem "félnek" tőle a szerkesztőségekben, kitessékelik, megvárakoztatják, hitegetik. Házában kikapcsolják a villanyt, kilakoltatás előtt áll a család. Álmában éri a halál 1933. május 12-ének hajnalára.

-


    Most akkor hogyan vegyük ehhez azonnal Budapestet? Visszakanyarodnék inkább egyik legszebb Krúdy-alapélményemhez (hagyván a régi Belvárosról, Pest "elkacérosodásáról", szajhulásáról írt szavait, a Pereházy-féle szép könyvecske mottóját), és ez: a Kellér Andor esszéje. A Gyula úr. (Lelőhely: egyik kedves könyvem, Az élet édes tarkasága. A Zöld gyep, zöld asztal mellett a legcsudásabb századfordulós dolgok lelőhelye, beszámolóké egészen a negyvenes-ötvenes évekig is olykor. írókról, bohémekről.)
    Írók és bohémek. Bohém volt-e Krúdy? Nem. Dzsentroid alkat se. Nem akarom idézni itt, milyen jogosan-csúnyán megfestette a dzsentri jellemét. Nem azonosította a vidéki középosztállyal. S elhárította összehasonlíthatóságát az angol dzsentriével. A briteknél az ilyesmi valóban rang, állapítja meg "Gyula úr". Nálunk nem nagyon.
    Félre mindezt, mondom. Kellér feledhetetlen tabáni (!) élménnyel kezdi esszéjét. Krúdyval csütörtök délutántól fogva devernyáztak már a Tabán egyik kiskocsmájában (érdekes, Kellér szerint mindig piros, piros-kockás volt az asztalterítő! ez tetszik nekem, szinte látom; és egykor az ember maga is járt ilyen helyekre, csak hát már nem a Tabánba...), és vasárnap van, és Kellér 18 éves, lelkes újdonász... mit gondol a családja, a szerkesztőség, hol veszett el? Iszogatnak, Krúdy a jellegzetes egy decis poharakat kultiválja, napi négy-öt liter lemegy a torkán, de nem beszél irodalomról, nem tűri a duhajkodást... ellenben, míg körülveszik hívei, vagy legalább egy valaki, igen, egy valaki mindig kellett neki, magában már a Művet írja; mikor veti papírra, rejtély, ezt mondogatják életrajzi emlékezői, de mindegy, gyöngybetűkkel... és jókais adagokat naponta. Már amikor nincs olyasmi, hogy valakit maga mellé ragad a kocsiba, aztán irány a Dunántúl, nyolc napig vissza se jönnek. Kellér megszökne a kiskocsmából, de az ajtóban járva feje fölött hatalmas durranás... Krúdy csak a felszínen bóbiskolt, különben "éberen" figyelt, és odavágta az üveget. Nem volt mese.
    Nem tűrt ellentmondást, vitát (már ameddig; amikor a kórházba visszaszökne, de zárt kapukra talál, kicsit akkor halt meg először, írja Kellér), nem volt "hűséges", kandúrtermészet volt, hazajárt csak. Sokat keresett? Ezt kérdi Kellér. Igen is, nem is. "Könyökvédős hivatalnok" talán be tudta volna osztani "mindhaláligra" (?) a pénzt, amit Krúdy megkeresett, elvert, elélt. A végét tudjuk.
    Nem is az volt, hát persze, nem az elsősorban, hogy a pénzt élte el. Az életet élte, falta, itta fel. Irodalommá? Nem egészen. S amit mondani próbálok: nem volt bohémia ebben. Azonosság volt inkább. Egy megtalált világgal. ízzel, szaggal, színnel. Belső, kényszeres akarásokkal. Igen, ezek kényszerképzetszerűen nem múltak, ezek az akaratok. Ezek a felfogások, melyből az egész összeállt. Persze, nagy absztinenciák követték néha egymást (ital), de még orvosa is azt mondta, jól tette, hogy a végén visszaszokott. Már úgyis menthetetlen volt gyomra, veséje, szíve, mája. Tüdeje. Egy liter zöldszilvánit hozatott még utolsó estéjén is. Megmondta, honnan kéri.
    Krúdy azt a valóságot élte, amely még megírása előtt: legenda. Élete már a műve volt. Nem is agyalhatott volna ki történeteket, álságok lettek volna azok. Két életet kellett volna élnie. Élete, érzékelése végső hűséggel ment át prózájába. (E nagy hűtelennek, tessék!) Ez a próza ma nem létezhetne, mert "az" a Pest sincs. "Pest", ismeretes e szóhasználat furcsasága.
    Kellér így határozza meg (hangsúlyozván, hogy aki "Krúdy-tartományba" érkezik, bajban lesz hamar az értékelősdivel; folyamatos bűvölet nyűgözi, a dolgok kezdenek "összefolyni"): "A regényes félmúltat idéző álmatag írások papírra vetője" közben "a legreálisabb kor- és arcképfestő, és egyben ítélethirdető..." Holott azzal vádolták meg: "még csak világnézete sincs". De a Krúdy-életmű, idézem tovább Kellért, "valami egészen mást" ad: "körképet a huszadik század első évtizedeiből". S milyen igaz: száz év múltán csaknem, valóban értesülhet így az olvasó: "hogyan élt, ivott, evett, rajongott és gyűlölt, és miképpen egyezkedett ki a félmegoldásokkal itt az úgynevezett úri osztály, és árnyékában a hozzá törleszkedő polgárság" - méghozzá mikor? "Percekkel a régi rendet maga alá temető, dübörgő földindulás előtt..."
    Mivel Szindbádot, meg a Szemere Miklós alakját "rejtő-táró" Alvinczyt és társaikat nyilván sokan megidézik majd még, maradok a magam pár szerény mozzanatánál.
    Kosztolányit találóan hozza fel tanúul Kellér Andor: "Krúdy... egy folyton megújuló és folytatódó regényt írt. Az egyes könyvei csak részei ennek, és kis töredék minden írása, amely belétorkollik abba az egységes és egész álomvilágba, amelyből szükségszerűen, végzetesen, majdnem öntudatlanul szakadt ki. Nekünk történeteink vannak", írja az oly éles szemű Kosztolányi Dezső, "neki csak egy története van", de ezt már mondtuk. Az életével azonos.

-


    Meglepőbb már, hogy Kellér szerint "hűvösen és pontosan ismerte világát". Bár a viselkedése is (jellemeztük) erre vall.
    Az Üres fészek megjelenésekor, olvasom, a Gyöngytyúk utcában lakott. Ma ez a Gyulai Pál utca.
    Volt akkoriban London Szálló. Voltak "orfeumok". Krúdynak nem volt "rendes" íróasztala. "Téglalap alakú, lila csomagolópapirossal befödött asztalnál írt" (Kellér).
    Élete vége felé beiratkozott az óbudai kölcsönkönyvtárba. Érdekes, ahová én jártam könyvtárba felsős gimnazistaként, Krúdy Zsuzsa állt a pult mögött. Krúdy amerikai, orosz, európai világirodalmat olvasott. Persze, imádta Jókait, kedvelte Vas Gerebent.
    (De rég jártunk a Vas Gereben utcában!) Czájzlik üzletéből hozatta végül a napi két liter asztali borát. Két üvegben. "Az üvegeket íróasztala elé, az ablakba kellett állítani" (Kellér).

-


    Hogyan élt, kérdi egyik életrajzírója, az eléggé rémes kronológiát is összeállító Szabó Ede, a Gyöngytyúk utcában és vidékén? Ismételten értesülhetünk róla: "Pest akkor még félig-meddig vidéki város volt" (magát Krúdyt idézzük itt, Szabó Ede nyomán), "...ingujjban üldögélő polgáraival, házikenyér illatú asszonyaival, kosztos asszonyaival, akiknek széles keblében jó szív dobogott." Krúdy egyébként nem túl válogatós, ha elragadja az "ábrázoló célratörés". Furcsa, mennyi szóismétléssel, tulajdonképpen henyeséggel, egyébbel sem rontja el a hangulat bűvöletét. íme: "Még nem voltam író, ám a Zerge utca kisasszonyai név szerint ismertek, egy derék, kövér asszonyság nagy fekete kakasát Krúdy Gyulának nevezte el, öreg barátaim, a kocsmázó, kuglizó polgárok politikai pályára szántak." - És: "Egy régi földszintes házban lakom, amelynek udvarán éjszaka elhányt kocsikerekekben, ócska abroncsokban lehet megbotlani..." Megindítóan a fiatalság beszámolós fogalmazásmódja.
    Valamint: könnyen ismerkedett össze akár nevezetes férfiakkal is, ám "mégis többnyire nőktől tudtam meg például, hogy merre van a Kacsa utca, a Zöldvadász vendéglő, a divatos- és kalaposbolt a Belvárosban, a ráctemplom a Tabánban, a vasúti töltés Zuglóban, az újpesti határcsárda, a császárfürdői sétány, az óbudai Flórián-szobor, a Jánoshegyi út..."
    Csavarog, eleinte csak "nézi" az éjjeli életet. A Tabánról ezt írja így: "Az enyészet lakott itt: az a csendes elmúlás, ahogy a régi Buda lassan meghal..."
    Leírások, megtűzdelve önkommentárokkal. Milyen furcsa! Reflexív irodalom! Elcseveg velünk arról, ami a tolla alatt születik. Mintha közben összeszedné megint az erejét, hogy elmondja... mit is? Amit tényleg mondani akar? De hiszen az önreflexióit is ugyanennyire akarja és akarja tudatni velünk!
    "Reggel kilenc órakor és májusban olyannak látszott a Dominó utca, mintha senki sem töltötte volna benne álmatlanul az éjszakát, bortól vagy szerelemtől betegen, hogy egyéb testi nyavalyákról ne is beszéljünk... A régi Pest boldog, vagyonos polgársága lakott itt... Ó, ezek az emberek nem ismerték az észbontó szenvedélyeket, a csúf bűnöket, a házasságtöréseket, az őrjöngő, féktelen vágyakat... legalább ilyesmit nem jegyez fel róluk a méla emlékezet; mindig illatosak és áhítatosak voltak ők, mint a virágok, úrnapi oltáron..."

-


    Az 1917-es Őszi utazások részletei: "Idegenszerű, új világ keletkezik Pesten, ipari és kereskedelmi szaga van minden embernek, fantasztikus ügynökök raja nőtt az aszfaltból, a svindlit büszke mellveregetéssel munkának nevezik... Szinte amerikai verseny keletkezik... üzleti vállalkozások között...
    A kávéházak negyedévenként cserélnek gazdát. Egy ember nagyon komolyan meggazdagodik azon, hogy egy esztendő alatt négy kávéházat vett és tovább adott... A politikai szenvedélyek a végletekig felizgatják az embereket, a miniszterelnöktől kezdve mindenki meggazdagodáson töri a fejét..." 1917.
    És: "Sivár, jajgató, kétségbeesett, elégedetlen és csőd szélén álló város ez... Az emberek fuldokolnak az adósságtól, és senkinek sincs hitele. A készpénznek hallatlan értéke van. Az üzleti spekuláció szinte nem is törekszik egyébre, mint készpénzre... mindenki úgy érzi, hogy az élet már nem mehet így tovább, reménytelen és elviselhetetlen az élet. Az öngyilkosokon alig csodálkoznak." Minden irónia nélkül, így, az egész.
    De van egyéb is, ugyanitt: az aszkézis, a lemondás vágya.
    "Amint múltak az évek, mind erősebb lett bennem a gondolat, hogy szenvedéseimtől csak Buddha vallása révén szabadulhatok, céltalan, haszontalan, tunya, szenvedélyes és érzéki életemnek csak úgy vethetek véget... s nem törődöm azzal, hogy mit gondolnak szerte a világon az emberek..." Orvosával tarthatunk: szerencse, hogy ez nem sikerült neki, kacérkodás maradt. Visszatértek a jó zöldszilvánik...

-


    Túl nagy kérdés, hogyan élünk meg egy várost. Mi már nem Krúdy-tartomány emberei vagyunk, messze más lelkek. Nekem születésem évét a mai naptól elválasztja egy világháború, meg mindaz szakaszolja és tagolja, ami utána következett. Nézeteink, meg mindaz, mondom, ami véleményként, a világ "nézeteként" kialakul bennünk, ez a megnevezhetetlen egész, a részeiben már sokszor el is feledett áradó konglomerátum (igen!), ez vajon mássá teszi-e a várost? A Város - ezt Vas István mondogatta mindig így a verseiben. Ottlik írt az önmagát felszabadító városról s polgárairól, 1945-nek álcázva ügyesen 56-ot. Csak apai nagyanyám csontjainak vándorlása kész kaland: magunk temettük el őt 1945 februárjában a Vár oldalába, s előkerült az a bizonyos láda, kincsnek hittük tartalmát, kiderült, csupa szög volt benne. Egy életre szóló koporsószögkészletünk, neveztem el, ma is van belőle még.
    Nem akarok tucatszor emlegetett dolgokra untan visszatérni...
    Hogyan élünk meg egy várost, túl nagy kérdés.
    Kisebb annál, hogyan is élünk? Kisebb kérdés, ha leszorítjuk a nagyjából "ellenőrizhetőnek" tartományaiba.
    (Mert a könyvkiadás, a stabilitás hiánya, a politika, a rémhír, a rémvalóság a környező terekből: omlatag matéria az írónak, aki - bár Krúdyval szinte semmi rokonsága, magamról beszélek - az átlagosnál mégis sokkal jobban veszi egybe a puszta lélegzetével és léptével is életét s irodalmát.)
    Léptek... mily változóak. A léptékek, a mértékek. Effélék vágyai. Madarainknak füvet szedni (mikor még 15-en, 16-an is voltak olykor, sérült verebek, széncinege, zöldike, poszáta, sok más) egész hegyvidékeket bejártam egy nap, a Sas-hegytől a Hármashatárig, csak hogy füvet szedjek. Pihenés volt ez közben, dehogy dolgoztam én örökké, bár krúdys adagokat teljesítgettem olykor talán. S jártam az antikváriumokat: kalandos könyvekért és zenékért. "Vásároltam": ennivalót, meglepetést, ami jött. Ücsörögtem, ittam. 1989 és 1990 táján tömérdek újságot olvastam. Voltak budai "kiskocsmáim", korán nyitók, beültem egy-két fröccs mellé, valóban nem kellett több, olvastam. Vagy ponyvát, vagy Kellér Andort, vagy hirdetést, vagy politikát. Netán egy boltban olyan kis majdnem két decis borokat kaptam, hát mondtam is, mint a repülőgépen! Minek repülőre szállni, kiül az ember a H. S. "utca" (inkább tér) játszóterén egy gerendára, kortyolgat. Saját lábán megy el, és rögtön haza.
    De szerettük feleségemmel a Kis-Svábhegyet, ott is a romos kilátót, Jékely azóta eltűnt versidézetét; de a tömérdek verebet, bokrot, utacskát, korlátot, földszakadást, villatetőt. Netán épp együtt vittük haza a tömérdek zöldet. Szellőztettünk nagy nyárban, sorakozott tizenkét-tizenhárom kalitka köztem és az ablak közt, szállt a madár- és növényillat, "a ződnek szaga".
    Írtam közben mohón, száguldva...
    Hogy napokat dobjak ki, nem is könnyelműen. Csak úgy. Néha jól nekieredtem, valahogy azt éreztem, nem is vagyok "túlság" tartva itthon... jobb is volt elmenni... ki tudja. Neki az éjszakáknak is bőséggel. Ma ezt már nem tenném, mára ez elmúlt. Kisebb dolgok is változnak.
    Egész olimpiákat hallgattam végig az akkor még másmilyen Nagy-Vásárcsarnokban (Vámház tér). Vagy most nemrég a feleségem jóvoltából fölfedeztem az újjáépített csarnoki karzatot. Igen ám, de hiába, hogy pár hétig oda jártam borozgatni reggelente, meg onnét hoztam kétliterekkel a rizlinget, az ital vágya hirtelen kihalt belőlem, kortyot le nem tudnék erőltetni, ég áldjon, Csarnok. Marad a Hold utca és vidéke. Ott madárbolt is adódik, saláta és burgonya szintén a madaraknak, gyógyszerféle is nekik. Mesélem valakinek: hát nekem mi jut? Papírféle legföljebb. Nem vágyom mostanság semmire, csak hogy megint 60 kiló alá fogyjak, fogyasszam ki magam a világból. Ez keserves becsületet kíván, mert nem szabad enni se igen, s mondom, az nehéz. Pedig van értelme, meg volna az értelme az életemnek, mind kevesebb akarok lenni, ahogy ezt már a hatvanas években írtam. De nem vagyok semmi elfogult Pest-bolond, mert például ez az újabb - ismételjem a szót? - bolondságom épp Párizsban indult, az italnak az ő elhagyása, ott négy nap nem is ettem, sört kortyintottam háromszor napjában helyette, és jártam harminc kilométereket, lovakhoz, meg csak úgy, jártam egy várost történetesen, minden történet nélkül, mert, mondom, én is "csak az életemet jártam..."
    S most pont itt vagyok. Itthon, nem itthon, itt így épp.
    S holnap, hogy majd megyek feladni ezt postán s egyebeket, furcsa lesz, tudom, az enyhén léhább, üres szombati Belvárosban s vidékén (léhább? ellenkezőleg, inkább a magány révén több kulináris és italos léhaságra csábító!) Nagy-Csarnokomba is, furcsa lesz, mondom, közönnyel, oda se nézve haladni el minden italmérés mellett, nem venni sajtos rudat, pogácsát, sós kiflit, hanem csak két napra fél kiló gombát, melyet hagymásan, köret nélkül fogyasztok, iszonyú étel, prézlimmel még rosszabb (feleségem és kutyánk épp nincs idehaza), a gomba jól eltöm, ahogy mondani szokás, nehéz utána éhesnek lenni, és nem megyek fel a Csarnok emeletére sem, ugye... Krúdytól mely idegen dolgok, bár nem tudom, mikor ő "leszokott", hogyan csinálta.
    Miért nem lehet szabadon élnünk "csak úgy bele", miért fenyeget hízás, szívbaj, májzsugor, anyagi elszegényedés, elégedetlen gyötrődés bennünket - Krúdy sem mondott olyat a szomorúsággal átlengett irodalmában, hogy valaha is ígértek volna olyasmit nekünk, hogy majd boldogok leszünk. Nem kértük az életet, mégis váratlan és tartós csudálatosságaival örvendeztet minket, halmozzuk e jót és szépet, őrizzük egészségünket, tehetésünket, míg tudjuk, hogy aztán szomorúan elveszítsük, talán rémségesen, megalázottan, tragikusan. Nem tudom, mi minden effélének volt legalább szerény ellenszolgáltatása, hogy Krúdy Gyulát álmában érte a halál.

 

EPA Budapesti Negyed 34. (2001/4)