EPA Budapesti Negyed 34. (2001/4)
 

[Krúdy]

________________
MÁRAI SÁNDOR
 

    Életében soha nem volt "népszerű" író - az írók tisztelték, mert gyanították, hogy rejtélyes, érthetetlen munkafeltételek mellett, éjszakai kávéházakban és kocsmákban élt egy ember, aki alkotott valamit, aminek nincs elődje, nincs utódja, amit félreértenek, és ami - úgy, ahogy van - egyedülvaló. De a közönség és a kiadók inkább fanyalogva, vállveregetve tűrték, mint valamilyen különösséget, aminek van színe, jellege, de nem kell komolyan venni. Aztán egyszerre - tíz évvel halála után - felocsúdtak az olvasók. Megszólalt ez a hárfahang, Krúdy hangja, és a "más"-ról beszélt. Miről írt? A "Hét Bagoly"-ban egy öregember visszaköltözik ifjúsága hónapos szobájába, hogy még egyszer átélje a színhelyet, és találkozzék, ha öregen is, azokkal, akikhez ifjúságában így vagy úgy köze volt... és az olvasó felfigyelt, mert ebben a visszanézésben az emberek nemcsak tulajdon ifjúságukat látták, hanem Budapest ifjúságát, ahová egyszerre mindenki visszavágyott. Krúdy megmutatta, hogy az ilyen kísérteties visszanézés lehet más is, mint csömör és csalódás. (Az öreg Mauriac azt írta, "a testek grimaszokat vágnak" a vénség állapotában - de Krúdy megmutatta, hogy a grimaszok mögött az ismerős arcok változatlanul fénylenek, "élményeink" alján volt és van valami, amin az idő sem tud változtatni).
    Negyven-ötven év előtt írta remekműveit budapesti, körúti újságokba, fillérekért... írói ereje és nagysága fél évszázad múltán, amikor újra megszólalt a műve, csaknem érthetetlen. Ennek az alkoholistának nincs egyetlen fáradt sora, erőtlen hasonlata. Huszonöt-harminc éves korában olyan felülmúlhatatlan biztonsággal, olyan alvajáró céltudatossággal írt, mint húsz évvel később, élete vége felé. Kísérteties erővel látott embert, álmot, látta a másik Magyarországot. Az "Asszonyságok díjá"-ban a hős egy temetésrendező, aki lakodalomba, onnan bordélyházba téved, ott, tudathasadásos jelenetben találkozik másik énjével, Álom úrral, és a két alak, félelmes ikerpár, együtt tévelyeg a holtak és elevenek század eleji Budapestjén... Egyszerre tudott beszélni a mitikusról, a "szürrealizmusról", ami a valóságot, a reálisat körülveszi, mint a bolygókat az interstelláris, kozmikus por... Kevesen vannak a világirodalomban, akik így tudták megeleveníteni azt, ami a valóságban mitikus. A nő, aki a bordélyház világítóudvarán, egy kutyavackon gyereket szül, és vajúdás közben végigéli egész életét... a perverzek, a reménytelenek, a romantikusok, aztán a pesti és vidéki magyar tájak, házak, szekrények tartalma, emberek rögeszmés rigolyái, érthetetlen szenvedélyek, ételek, szokások... és ezekben az írásokban mindent besugároz stílusának fénytörése, az a gyöngyházszínű finom köd, ami Turner képein vagy Monet vízililiomos festményein lepi be a vásznat. Nem hallott soha "szocialista realizmusról", de olyan közel ment a valósághoz, mint Flaubert, Maupassant és a nagy francia realisták. Látomásai titokzatosan gazdagok, mint Proust emlékezései az idő mélyvizéről. Flórája és faunája színes, eredeti, vetekedik sok mindennel, amit a korabeli jelentős angolok és franciák írtak. Amikor végre kiásták a feledés szemétdombjából, úgy cselekedtek, mint egyik regényhőse, az "Aranyidő" budai különce, aki egy szerelem emlékét őrzi, és a Rothschildok ellopott ékszerei után nyomoz a budai pincékben... (A jósnő, a hisztérikus budai leányzó: mind szénrajz, Hogarth, ijesztő-vonzó fantomok, a légkörnek olyan sűrű, fülledt-tropikus illatával, amit már nem lehet fokozni.) A "Templárius"-ban - (Krúdy egyik legkülönösebb írása) - a tatárjárás idejéből idéz fel alakokat, olyan vizionárius erővel, mint a halottlátók írják le a salétromos gödrökben oszladozó halottakat. A templárius lovag és az apáca szerelme körül az emberfaló magyarok, a tatároktól dúlt magyar tájak; mindenütt emberhús sül, és ez a kannibalisztikus orgia Krúdy előadásában egészen természetes, csaknem közömbös mutatvány. Szexusról, húsról, az emberi irgalmatlanságról és reménytelenségről néhány ceruzavonással apokaliptikus jeleneteket rajzol. A pesti aszfalton, oldalt hajtott fejjel, karján sétabottal, majd mindig kapatosan sétált egy ember, és mindent látott, ami a múltban és a jelenben "magyar". Szavai olyan varázslatosan pontosak, ahogy csak az egészen nagy versekben fejezik ki a szavak a valóságon túli értelmet.
    Évtizedekkel halála után egy szellemi értelemben kiéhezett, spirituálisan csajkakosztra fogott társadalom olyan éhséggel nyúlt a könyvei után, mint nagy szellemi, világnézeti éhínségek idején, amikor az emberek mohón kezdik követelni az Igét, amiből Test lesz. A "más"-ról akartak olvasni, a másik Magyarországról, ami - minden mögött - még mindig volt: nem a "romantikus", hanem a sajátosan, minden szomszédosságtól különböző Magyarországról. (Krúdy "romantikáját" legtöbb olvasója félreértette: írt zenélő órákról, tabáni utcákról, nőkről, akik olyan begyesen-sleppesen sétáltak a Belvárosban, mintha még a XIX. század beszélyeiben divatos "fardagályt" viselnék - a párnácskát, amelyet hátul, csípőmagasságban, a szoknya alatt helyeztek el -, mintha ezek a nők még legyező mögül kacérkodnának... de ez mind csak vendégfal volt, így kendőzte a vérmes valóságot.) "Pesti nőrabló" címmel arról írt, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben egy Kecseginé nevű fiatal özvegyasszony, aki a pesti Aranykéz utcában lakott, egy ködös őszi délután a tabáni rác templomban elvesztette a nadrágját... Ez az esemény jelentős következményekkel járt, nemcsak a hősnő életében, hanem az irodalomban is, mert Krúdy megírta, és az emberek, fél századdal később, országos gondjaik közepette felfigyeltek, és egy pillanatra elfelejtettek bajt és bánatot, boldogan kortyolták a magas szeszfokú történetet, nem tudtak betelni vele... Kaján és választékos előadása, emberismerete, nemes és mélabús cinizmusa, hangjának gordonkabrummogása, ez a dünnyögő-pusmogó s ugyanakkor rekedten fölényes férfihang vigasztalt, andalított, józanított és békített. Ha van "magyar magány", akkor Krúdy hőseinek magánya az... és a bolsevizált Magyarország ridegségében és sivárságában az emberek odafigyeltek erre az emberien magányos hangra. Mintha mindenki a másik Magyarországról akarna még egyszer hallani, a varázsosról, arról, ahol Kecseginé elvesztette a nadrágját, és aztán (és közben, ezer éven át, elébb és utóbb) történt még egy és más, amit idegen nem ért.
    Gőgösen írt, és az olvasó hálásan fogadta ezt az ajándékot: azt, hogy csak ő, a kiválasztott magyar olvasó érti és osztja ezt a gőgöt. (1916-ban az írta: "Jó lenne ötven esztendő múlva élni..." Megtörtént. Pestbudai jegyzeteinek, merengéseinek, pletykáinak frissessége, hamvassága változatlanul üde maradt, félszáz év kopásában sem fakult.) Olyan közel ment ahhoz, amiről beszélt - egy utcaszöglethez, egy korabeli divatcikkhez, egy emberi archoz -, mintha a szobában ülne és úgy beszélne, személyesen a személyhez. Minden nagy írásnak ez a titka. Feltámadása a gúzsba kötözött magyar irodalmi élet válságos időszakában a hazai fenomének egyik legkülönösebbje volt.

(Föld, Föld!... Bp., 1991. 288-292.)

 

EPA Budapesti Negyed 34. (2001/4)