EPA Budapesti Negyed 34. (2001/4)
 

Ki csinálja a regényeket?

(A Francia kastély "regény"-e)

________________
FRIED ISTVÁN


 

"A regényolvasmányok a betegek, lábtöröttek, szenvedő nők részére valók. Az egészséges emberek maguk csinálják a regényeket." Krúdy Gyula: Margit nem jött el.[1]

    "Szindbádnak olyant dobbant a szíve, mint bármely regényhősé"; nemcsak a Francia kastély narrátora árulkodik, a Tollfosztásban nem szakad meg az ember Valériája sem vélekedik másképpen: "Ó, maga vén bolond, aki mindig az írók kigondolásai szerint akarja irányítani az életet..."; illetőleg, amikor Krúdy Gyula a történetei elé állván az olvasóhoz fordul, ugyanúgy nyilatkozik meg Szindbádról: "mindent szeretett, ami hazugság, illúzió, elképzelés, regény..." Most aztán töprenghetünk, hogy e kurta-furcsa felsorolás valójában fokozás-e, akad-e a megnevezett tényezők között értékkülönbség; netán szinonimákként artikulálódnak, jókora túlzással: ars poeticaként, mintegy a regény alapvető jellemzőit megnevezendő; egyáltalában: a regényen belül, a regénnyel együtt, a regény "felszíni" jelentése alatt lejátszódó regény(szöveg)ekről van-e szó? Mennyire kell, szabad komolyan vennünk a szereplők, az elbeszélő(k), a szerző kijelentéseit, jellemzését? A mottó aforisztikus megfogalmazásával a századforduló irodalom-valóság, élet-látszat dichotómiájára utal, aligha jogosulatlanul ironikusként számontartva a különbségtételt regényolvasmány és regény között. A regényolvasmány ebben a lehetséges értelmezésben megkísérel a Don Quijote és a Bováryné felé irányítani, a regény pedig annak "csinál"-ására utalhat. A regényolvasmány és a regény ebben a szövegösszefüggésben a hagyományosan elgondolt férfi és női princípium szemléltetése, példázódása, továbbgondolva: csak az "elkészített", a "megcsinált" regény lehet regényolvasmánnyá, így a regényolvasmányba belefoglaltatik a regény. Mint ahogy Szindbád - Valéria szerint - az írók kigondolásai szerint irányítaná életét, állandóan írná élete regényét, hogy "szenvedő" (érte szenvedő? miatta szenvedő?) nők regényolvasmányává váljon? Hiszen a regény: hazugság, illúzió, elképzelés, és mindezek író, elbeszélő, (regény)szereplő és odaértett olvasó viszonyrendszerében jut(hat)nak kifejezésre. Első megközelítésben akár kaotikusan gomolygó regény(világ) létrejöttéről adhatnának számot, hiszen éppen a regényre látás nézőpontja változik, oszcillál az érdekelt felek között, a Szindbád-történetek látszólagos meseszerűsége aligha igazolható a mesei funkciók szerinti vizsgálatkor, talán még kevésbé a századfordulós műmese-"hullám" áramában, nem jutunk közelebb a lehetséges, nem egyszer egymást kioltó, máskor egymással "össze"-adódó jelentésekhez egy "allegorikus" olvasási mód segítségével. Egyszóval Krúdy Gyula (vagy pedig a sokféle álarcban, jelmezben feltűnő elbeszélő, aki messze nem bizonyosan egyetlen elbeszélője a Francia kastélytól a Purgatóriumig, az 1910-es évektől az 1930-as évek elejéig ívelő Szindbád-történeteknek) szüntelenül megtéveszt, elővezet és visszavon, érzelmeskedését enyhe archaizálással kíséri, hogy visszafintorogjon a maga érzelmeire, előbb létrehozza "gordonka"-hangját, hogy - nem egyszer - nevetségesbe fullassza. Szindbád emígy nyilatkozik (éppen a Francia kastélyban): "Néha írogatni is szoktam. Természetesen álnév alatt. Ez is hoz valami pénzecskét a konyhára". A gyakorító ige eleve leszállítja az írás (mint foglalkozás? pénzkereseti forrás? magatartásforma?) értékét; az írás formája Szindbád megjegyzése szerint a rejtőzködés, az álnév, hiszen a tulajdonnévhez, ebben az esetben Szindbádhoz egészen más képzetek fűződnek; például a regény bevezetésében a fekete selyem papi öltöny, amely nem teszi felismerhetetlenné, vagy a Georgina által adományozott kapitányi rang-foglalkozás, önmaga hite szerint: "lézengő ritter" (a biberachi jellemvonás "köznevesült", megfosztódott negativitásától a szindbádi interpretációban stb.), kiváltképpen ama régi kisvárosban, amelyben újságírók és nótadalszerzők ugyan akadnak, de az írás, az irodalom nem a kortárs szerzők műveivel, hanem sokkal inkább Dickens emlékével azonosul.[2] Ilyen módon Szindbád mondatai első olvasatban az irodalom ellen hatnak, szavainak a társaságban nincsen, nem is lehet visszhangja, hiszen a Francia kastély ágensei számára nem létezik kortárs irodalom. Ezt érezheti Szindbád is, mikor írói munkáját pénzkeresetként tünteti föl, méghozzá egy olyan "nem-irodalmi" szólással, amely nemigen illik a szalon finomkodó beszédébe. Ugyanakkor a szólást menti a "jobb" társaságban kimondhatatlan pénz kicsinyítése, "jelentéktelenítése", szinte visszavonása, ezen keresztül magának az irodalomnak jelentéktelenítése, szinte visszavonása. Mondja mindezt Szindbád annak ellenére, hogy számára, "elképzelése"-i szerint az irodalomból, a könyvekből, sőt: elsősorban onnan nyílik, nyílhat rálátás a világra. A Francia kastély felütésében Szindbád nézőpontja, sőt, rendező szándéka érvényesül: amiként álarcának, jelmezének hatását kiszámítja, amint "lefordítja" a maga számára a hozzá szóló "szevillai menyecske" beszédét-magatartását ("a csipkekendő romantikus hanyagsággal volt a vállakra vetve"; "Az arcocska olyan üde és kellemes volt, mint a múlt századbeli hercegek vagy lordok feleségeinek arcképei az aranyozott bőrtokban"), később Szindbád gondolkodása is az irodalomhoz képest határozódik meg: "Egy regényes helyzet kellős közepén találta magát, amilyen helyzetek után gyakorta vágyakozott..."; "A fantáziabeli vitorlás [...] tájakon száguldott végig, ahol a régi fogadók mintha egytől egyig a Györgyhöz volnának címezve, mint az angol regényekben..." Éppen e sokat mondó passzusban leljük az enigmatikus mondatot: "így élt Szindbád regényeiben".[3] Melyet a feltehetőleg tudatosan többértelművé alakított mondatszerkezet miatt érthetünk úgy is, hogy Szindbád saját regényeiben élt, s akkor a fantáziabeli vitorlás írói személyiségének narrátorrá stilizálása, de érthetünk úgy is, hogy a regény(es)ként szemlélt-szemléltetett szituációk általában az irodalomra vonatkoznak, azokra a regényekre, kiváltképpen az angolokéira, amelyek életlehetőségekre világítanak rá (Szindbád szerint), valamint amelyek segítségével sikerülhet értelmezni azt az egyébként meghatározatlan és meghatározhatatlan jelent, amelyet hazugságnak, illúziónak, elképzelésnek, tehát regénynek (mint legfőbb instanciának?) lehet minősíteni.
    Természetesen az sem kerülheti el a figyelmünket, hogy ez a két (és nyilván fölösen szaporítható) értelmezés nem külön-külön, egymásutániságában vagy éppen egymásmellettiségében van jelen a szövegben, vagy érthető rá a szövegre, hanem az idézett mondatnak a többféle érthetősége, többféle magyarázhatósága a megkülönböztető vonása, más szóval: jellegzetessége. Ebben a minőségben viszont mintegy jelzése a Krúdy-mondatok, -fejezetek, -elbeszélések, -regények alapvetően ambivalens voltának, annak nevezetesen, hogy téves úton jár az, aki mindenáron pontosan körvonalazható, markánsan megjelölhető jelentéssel látja el Krúdy műveit, és nem figyel (eléggé) a szövegekben benne rejlő jelentés-pluralizmusra. Arra, amit a följebb idézett mondat (is) reprezentál; nevezetesen a bizonytalan nézőpont-jelölésre, Szindbád önnön belső (regényi) világának, vagy az általa olvasott, regénnyé gondolt "regények"-nek, helyzeteknek világára. Nem a vagy-vagy megosztó, kijelölő tematikája érvényesül itt (és másutt), hanem a különféle jelentéslehetőségek egybe-másba mosódásának narrációs stratégiája. Az a szövegkörnyezet, amelyben ez a mondat elhangzik, amellyel magyarázható (legalább részben) ez a mondat, de amelyet (legalább részben) ez a mondat magyaráz, a realista regénytől való elmozdulás gesztusai mellett, azokon kívül, tartalmazza a századfordulós "élményt" a látszat meg a jelenség, az álom meg a valóság összejátszásáról, összejátszhatóságáról, egyben azt a mesébe forduló elbeszélői módot is, amely szinte a korai német romantikáig visszanyúlva tematizálja és problematizálja részint magát a romantikát, részint (vagy még inkább?) a romantika kortársi recepcióját. Igazán csak mellékesen, hiszen ez bővebb kifejtést érdemelne: gondolja tovább a "ködlovagoknak" tulajdonított írásmódot, illetőleg továbbgondolásával írja át, írja felül, talán túl merészen fogalmazva: írja meg meséiket és e mesék átironizált változatát. Visszatérve: az, hogy Szindbád regényeiben és regényei által él (történeteket mond el, történetekbe tör be, történetekbe vonják be, megint csak nem külön-külön, hanem többnyire egy időben), lehetőséget ad írósága föl- és leértékelésére, föl- és leértékelődésére. Hiszen Szindbád viszonya nem egyértelmű sem az irodalomhoz, sem a romantikához. A Francia kastély szóban forgó passzusa olyan ok-okozati összefüggés megállapításával nyit, amely nem pusztán a logikai kifejtés szigorú sorrendiségével él, hanem mintegy előkészíti, megindokolja: miért csaponghat majd el mind az ok-okozati összefüggések szabályos rendjétől, mind az ésszerűnek elfogadott magatartás nyugodt leírásától. A mondatok hosszabbak lesznek, nem feltétlenül az információ-adást szolgálják a közbeékelések, a közlésekben egyre kevesebb lesz a hasznosítható referencia. Ellenben e passzus szinte sietve halad a regényben/által élés "vizein", hiszen az antikoktól eredeztethető allegória és a Szindbád-létből fakadó hajózás-metafóra együtt készíti elő az irodalmi valóságra és a képzelőerőre való utalást: a fantáziabeli vitorlás ekképpen vonatkozhat az irodalomra, a regényre (Szindbád irányítja útját), de lehet a megtett-megteendő életút allegóriája is (és mint az előbb céloztam rá, irodalmi utalásrendszerbe, "motívumtörténeti" sorba illeszkedik). S ha a passzus elején az elbeszélő csekély magabiztossággal még magánál tartja a szót, a második mondatban már a háttérbe szorul Szindbád mögött, bár még valamiképpen jelen látszik lenni. Hogy aztán a továbbiakban már pusztán Szindbád gondolatai alkossanak asszociációs sort: "Szindbád jó darabig nézett gondolataiba merülve a szevillai asszonyra. Maga sem tudta, hogy min csodálkozik jobban. Az asszony nyugodt, finom szépségén vagy az előadott dolgok rendkívüliségén. [Itt jön az éles váltás.] Egy regényes helyzet kellős közepén találta magát, amilyen helyzetek után gyakorta vágyakozott, amint kényelmes karosszékében szivarját szívta, vagy a kora tavaszi délutánt szemlélte a téliesen elzárt erkély ablakai mögül."
    Nem teljesen világos, hogy a "regényes helyzet" nem pusztán Szindbád vágykivetődése-e , jóllehet a "szevillai asszony" valóban regényes helyzetbe (különösbe? a társadalmi szokásrend és az ettől eltérő magatartásforma közöttes helyére?) "navigálja" Szindbádot, csakhogy az események fokozatos feltárulása a csalások, csalatások, képmutatások és álcázások egymásba gabalyodó egyvelegével szolgál (még a névadás játékosságával is: Pankotai Pál - Pálházi); Szindbád már akkor megvonja a szevillai asszony elbeszélésének mérlegét, amikor a megtudható történéseknek csak töredékét ismeri meg. Az "előadott dolgok rendkívülisége..." miatt csodálkozik, s ez mindenképpen már az ő gondolatiságának hangsúlyos helyzetbe jutására vall; egybeolvasva azonban az előadottakkal, a rendkívüliségnek feltétlenül pozitív értéktartalma iránt kétség merülhet föl. Hiszen az asszony gyermeke elrablásának körülményei szinte egyenlőképpen jelentős szerephez juthat a jól kitervelt akció, az asszony báli időzése meg az, hogy "a német nevelőnő a házmesternél farsangi fánkot eszik..." Ám Szindbád vágykivetődése nem ad lehetőséget arra, hogy a "felszíni" jelentésekkel számoljon, az események látszatvolta számára mélyebb értelemmel telítődik meg, mivel nem véli másnak, mint a különféle, nem regényes helyzetekben elgondolt, ekképpen (még) megvalósítatlan események bekövetkeztének. Hogy e vágykivetődés mennyire lesz uralkodóvá, a következő, már részben idézett és értelmezett mondat tanúsíthatja, így a "valóság"-nak "álom"-ba fordulása mellett érvel: "A fantáziabeli vitorlás, amelyen annyi nagy vizet és szép kikötőt behajózott idáig, mindig csak arra vette útját, amerre Szindbád keze a kormányrudat fordította."
    Az erős metaforizálás, a lehetséges előszövegek ideérthetősége igen rétegzetté, ennek következtében többfelől olvashatóvá teszi mind a mondatot, mind a passzust. A szó szerinti jelentés az álom-álmodozás századfordulós, mesébe hajló változatai felé terelhet. Az irodalom allegorizálódása ellenben a hagyományos életút-értelmezéstől az irodalmi mű megalkotásának folyamatához irányít. így Szindbád később kitetsző író-volta előlegeződik itt, hogy a regény folyamán ez a fajta "irodalmiság" a legkülönfélébb szövegösszefüggésben bukkanjon föl. E passzus további (szintén részben hivatkozott) mondatai függetlenedni látszanak a regényes helyzetbe kerülésre ráismeréstől, és sokkal inkább a fantáziabeli vitorlás útját kísérik, mint a szevillai asszony által előadott történésekre kívánkozó válasz formálódását. Apró mozaikkockák kerülnek egymás mellé, időben és térben messzi távolok rétegződnek egymásra, irodalom (tudniillik angol regény) meg elképzelés szülte "valóság"-darab, mely képpé alakul, válik a vágykivetődés tartalmává, s míg az irodalomból nyert információk feltételes módja a megidéződést hangsúlyozza, a referenciák a Krúdy-novellisztika mozaikjait másolják össze. Ennek csattanója az irodalom (a regény) létmódját elbizonytalanító, így az olvasóra hagyatkozó, ám őt sem bizonyossággal kecsegtető kijelentés: "Nőkhöz és férfiakhoz utazott, akiket szeretett; tájakon szállott végig, ahol a régi fogadók mintha egytől egyig a Györgyhöz volnának címezve, mint az angol regényekben, és a hófödte mezőn még a nyulak és rókák nyomai is jól ismertek voltak Szindbád úr előtt. Az ablakok, amelyek előtt elsétálgatott, már régen kinyíltak, midőn halkan megkopogtatta őket, és az öreg szolgálóasszony köténye alá rejtett lámpással kísérte be az ismeretlen udvarokon végig, ismeretlen házba. így élt Szindbád regényeiben."
    A leírásban nincsen sem pontos idő-, sem pontos térmegjelölés, ezt indokolja, hogy a viszonylag rövidebb szövegegységben két ízben is hangsúlyos szerephez jut a regény, a két előfordulás kölcsönösen utal egymásra, mint ahogy a fogadók régisége és a szolgálóasszonyok öregsége szintén az időből való kilépést segíti.[4] De a tájak jelzőtlensége, a szűken mért információ a fogadókról, az udvarokról meg a házakról is inkább az imaginárius tér képzetét keltheti. A passzus záró mondatának modalitása nem kevésbé adhat alkalmat találgatásokra. Az az egyetlen bizonyosság, hogy a bekezdés a végére ér, ám a gondolatsor nem zárul le, az itt nem idézett mondat három pontja inkább abbahagyást sugall; a szevillai asszony a következő bekezdésben belép Szindbád történeteibe. Ezzel kimozdítja Szindbádot regényes helyzetéből, és a maga pozíciójának részesévé teszi. A második fejezetben a regényesség mindenekelőtt szövegközi utalással artikulálódik, az "elképzelés" meg az "illúzió" legfeljebb pillanatokra villanhat föl: "így dörmögött Szindbád a bundagallér mögött, mert az ismeretlen nő szépsége, bája, gyöngédsége (amelyet Szindbád már magában barackvirágszínűnek látott) határozottan fölizgatta." Ebben a mondatban elsősorban az "ismeretlen" köszön ránk ismerősként, a korábbi vágykivetődés eleme ezúttal konkretizálódik, ám a zárójeles mondat mintha a regényességet idézné föl. Hogy aztán a következő rész irodalomba és emlékezettbe ágyazottsága visszahozza az irodalom révén megteremtődő világ gondolatiságát. Igaz, ennek a gondolati körnek elemei a fejezet első bekezdésében már körvonalazódnak. Szindbád "csodahajós"-ként értelmeződik, "az ismeretlen ház felé ballag", mintha megismételné, amit eddig csak álmaiban hajtott végre; az időt elhagyva a mesei időszámításba lép át: "Éppen háromszáz esztendeig kellett várnom erre az órára". A megnevezett és legfeljebb elképzelhető idő egyetlen mondatba fogása mintha megint a századfordulós mese-befogadásra emlékeztetne.[5] Aztán a hivatkozott második bekezdés asszociációs sora részint kimondja (vagy elgondoltatja) a passzus lehetséges, inkább fiktív, mint valós forrásvidékét, egyben átértelmezi a Szindbád-történeteket, majd újra az elképzelés meg az illúzió vizeire evez. A forrásvidék mesei vonásai mellé rendelődnek a Krúdy-novellák tárgyi tényezői, mindezeket kerekítik ki ábrándozásai, amelyek viszont eltérítik a konkrét szituációtól. Az olvasó ismereteire hivatkozás erősíti az elbeszélés (irodalmi) múltba törekvését, a folytatás azonban mintha a mesei visszavonása lenne, korántsem egy realista történetmondás javára; feltehetőleg annak érdekében, hogy e mesei szintén többfelől legyen látható.
    "A csodahajós - hiszen ismerjük - végigkalandozott ezeregy éjszakát; utazott aranyozott gálya bíbor vitorlái alatt, de mendegélt gyalog, porosan, esetleg éhesen az országúton; nőket hódított meg, kik nem akartak meghódolni; a torony ablakából az alant fekvő polgárházak titkait kémlelte, és egy szoknyafodor után elment a hegyekbe. És bár ennyit tapasztalt, látott Szindbádunk, a farsangi éjszakán komoly megilletődéssel szedte hosszú lábait a "Francia kastély" környékén - egyetemi hallgató volt ismét Oxfordban, a Temzén evezett, és egy londoni színésznőbe volt szerelmes, Miss Toterhaybe. És hetenkint Londonba utazott."
    Az olvasó bevonása itt sem marad el ("Szindbádunk"), álom és "valóság" egymásra vetülése az irodalom időszámításából száműzi a kronológiát, és az egyidejűséget teszi meg az időszámítás alapjává, ugyanakkor az idő kitágul, az elképzelés lehetővé teszi az ismétlődést, amely nem egyszerűen a múlt (vagy képzelt múlt), hanem az ismétlésnek cselekvési formaként újraélése: "És hetenkint Londonba utazott." Ugyanakkor a látszólag oly magabiztos elbeszélő kompetenciája sem vitán felüli ("esetleg", jegyzi meg, éreztetve elbizonytalanodását vagy emlékezetének pillanatnyi kihagyását), megint Szindbád mögül figyelve az eseményeket ("a torony ablakából az alant fekvő polgárházak titkait kémlelte").
    A harmadik fejezetben ("amelyben a színészet is fölbukkan") természetszerűleg a középpontba kerül az irodalom. "Az ősz fejű" igazgató révén, aki Shakespeare rajongója (bár e nemes hevület ironikusba fordítása nem marad el, nem pusztán szobája és gyűjteménye szemléltetésekor, hanem leginkább talán akkor, amikor egy ízben valóban újra eljátssza Rómeót), valamint az operettben szereplő Edit révén, aki Szindbád-novellába illően mutatja be a városkát és lakóit a róluk érdeklődő Szindbádnak. A "szereposztás" fölcserélődik, Szindbád nyelvi világa Edité lesz, akinek vidéki színésznői modorát idéző mondatai vegyülnek a korábban Szindbád elképzelését és illúzióit érzékeltető modor mondataival: "Valami régi álomvilágban élnek itt az emberek, mintha egy elzárt levelesláda vagy ócska ruhaszekrény fiókjaiban töltenék napjaikat. [...] Knopf és fia, a helybeli könyvkereskedő több német és francia könyvet ád el, mint magyart, de a regényekből csak az ábrándozást, a halk, előkelő, szenvedélytelen hangokat tanulják meg az idevalósiak, nem pedig a gyújtó szenvedélyeket." Ugyanerről a Szalánczi Editről megtudjuk (mikor Szindbád az öltözőjébe látogat): "Közelről kissé himlőhelyes volt az arca, és szép szeme körül hajszálait már elhelyezte a hervadás. De finom, jó ízlésű teremtés volt, aki sohasem vattázta túlságosan a trikót, bár ezt az első sorban ülő látogatók a helybeli színésznőtől megkövetelték." A korábban idézett bekezdésben a szindbádi hangon megszólaló Edit önmagáról egészen más hangon beszél, mintha elfedni szeretné a romantika fantasztikumából származó képkincset, az egyik létmódból egy meseibe való átváltozásnak egy változatát. Ezzel szembeszegezi a magáét, egykori kritikusaira hivatkozva, Sebestyén doktorra (!),[6] jelenkori önmagát átalakulásnak minősíti, "egy kis ördög voltam a színpadon"; majd, ez már a kritikusok szava: "csupa elevenség, temperamentum, szenvedély égett játékomban". Ezzel szemben: "Mióta idekerültem, lassan átalakultam, ma olyan vagyok, mint egy porcelánbaba". Az önjellemzés konfrontálása Szindbád/az elbeszélő megfigyelésével aligha vezet összecsengéshez; a városlakók és Edit színeváltozása nem egy és ugyanazon séma szerint történik. Éppen ellenkezőleg: Edit úgy lép be (szavaival) Szindbád nyelvi világába, hogy lényegében azt mondja ki, amit Szindbád is elmondhatott volna, ellenben önmagáról azt mondja ki, amit Szindbád nem tud elmondani, Szindbád a hervadó Editnek pusztán azért bókol, hogy megtudhasson valamit a Pálházi-kastély hölgyeiről.
    A negyedik fejezetben az elbeszélő megint az irodalommal igazolja eljárását, a "régies szalon"-t egyszerre látjuk Szindbád és az elbeszélő nézőpontjából. Szindbád megfigyelési helye igen előnyös, jól szemügyre veheti a szalonban lévőket ("elképzelés": Corvinuszt magában "csodadoktornak" nevezi), ugyanakkor Szindbád is jól látható, megfigyelhető: "A grófnő aranyfoglalatú lorgnettjén át többször csodálkozva nézett Szindbád felé". A fejezet harmadik bekezdése zárójelbe tétetett, az elbeszélő értelmezi (nemcsak a közvetlenül megelőző sorokat, hanem) a leírás, a "helyszínelés" mikéntjét (is), továbbá a biedermeier stílusjegye alá tömöríti részint a regényi szituációt, részint az olvasó feltételezett ismereteire alapozva (megint az odaértett olvasó, aki nagyjában-egészében megbízható társa lehet mind a leírás, mind az értelmezés értékelésében, továbbértelmezésében az elbeszélőnek!) a múltszemlélet meghatározott formáit, így egyben indokolttá válhat a leírás is, a kitérőként hangsúlyozott, mivel - ismétlem - zárójelbe tett értelmezés is. "Regényekben és színdarabokban számtalanszor le voltak írva a Pálháziakéhoz hasonlatos szalonok. Ezeket egy divat szülte, és egy divat tartotta életben, a biedermeier." Azáltal, hogy az elbeszélő szinte elhárítja magától a felelősséget a szalon leírásáért ellene szegezhető kifogásokat, és a múlt irodalmával tanúskodik leírása hitelessége mellett, egyben megfosztja a nosztalgikus előadástól az elbeszélést, hiszen egyfelől régebbi regények, színművek megismétlődésére hivatkozik, másfelől ezt korábbi divatnak minősíti, amely ugyan segíti a régiesség körvonalazódását, ám nem bizonyosan hordoz pozitív értéktartalmakat. Ugyanakkor a továbbiakban a "divat"-ot, nevezetesen a biedermeierét, mintegy értékmentes kategóriaként kezeli, és egy Monarchia-szöveg íródásának távlataiba helyezi. A divat önmagában jelentheti általános vonások viszonylagosan hasonló jellegű el/befogadását, ám ezúttal a földrajzi térbe vonódás a Monarchiát idézi meg, a Monarchiába és nem máshová lokalizálja e biedermeier szalonéletet, e szalonélet jellegzetesnek elgondolt figuráit: "Mondják, hogy Pozsonyban, valamint Bécsnek régi házaiban még ma is ülnek e doktor Corvinuszok az aranyozott, keskeny lábú székeken, és a vén dámák a franciát némettel keverik." A felvidéki kisváros megjelenítése akképpen teljesedhet ki, hogy (bár határozatlan kijelentéssel: "mondják") a jelentékenyebb városok rokon "vonásai" révén egy nagyobb, a Monarchiát átfogó körben igazolódik. Messze nem lényegtelen, hogy az irodalommal példálózás a következőkben újabb mozzanatokkal egészíti ki a "regényes"-ség körébe vonható narrációt. "Régen letűnt szalonélet ez, amelynek fölelevenítéséért most bocsánatot kérek az olvasótól, aki az elmúlt században unos-untalan megtalálta regényeiben a muzsikáló órát, valamint Metternich hercegnő arcképét". S hogy milyen szűk kör az, amely részint olvasott, részint megélt efféle szalonéletet, így olvasó-elbeszélő-regényfigura azonosként jelölt "élményét" tételezi, pontosan jelzi, mily azonos reakciókra készteti az észlelt látvány mindazokat, akik érdekeltnek mutatkoznak a regénynek hazugságként, illúzióként, elképzelésként minősítésében. Ez az érdekeltség azonban engedélyezi a felül-stilizálást és annak magyarázkodó értelmezését; de ez kínál lehetőséget az egyenes vonalú cselekmény megszakítására - az efféle kitérések, elkalandozások kedvéért. Ugyanakkor ez segíthet annak megértésében, hogy egy régebbi típusú regényesség újraelbeszélése indokolt lehet, a történések megismétlődése vagy ismétlődni akarása a jelenségek többféle értelmezhetőségével van szoros összefüggésben. Ami látszólag "múzeumi" tárgy, az valójában tárgyi-térbeli kapcsolat, a szövegköziség egy tágabban felfogott alakváltozata: "És ha csodálkozott az olvasó, hogy ilyen régi szalonba merészelem vezetni, gondoljuk meg, hogy mennyire csodálkozott Szindbád e helyen, aki ugyancsak azt hitte már, hogy az utolsó biedemeier szalont a múzeumba rakták, lakóival együtt."
    Az a kulturális anyag, amely többnyire csak úgy odavetve föl-fölbukkan az elbeszélésben meg a párbeszédekben, súllyal az irodalom/művészet "külső" jelenségeit érinti. Ami azonban végighúzódik a regényen, a színházba járás, színházi előadás, színészi lét, színház és közönség viszonya. S ha Szindbád ismeretségi köre kerül szóba, akkor szintén írók és színházak a beszélgetés, az elbeszélés tárgyai. Ugyanebben a fejezetben Mariettel beszélget Szindbád. Nyilván a Krúdy-életrajz és a megannyi Krúdy-legenda némileg irányítja az olvasást. Ám a szöveg önmagában egyáltalán nem felel meg mindannak, amit a hagyomány Krúdy Gyula író- és irodalom-felfogásának tulajdonít, mely szerint az írónak nem egyetlen, olykor nem is fő ismertetőjele, hogy ír, létezik más tevékenységi forma is, amelyről egy író ismeretes lehet. A Krúdy-ismerettől függetlenedve azonban a beszélgetés az ironikusba fordul (vagy akképpen olvasható), hiszen az irodalom megfosztódik attól a "fenséges" tartalomtól, amely a múlt íróiról/irodalmáról való beszélgetésnek itt természetes velejárója. Az írástól eltérő cselekvés mint írói foglalatosság, az írót a köznapokba szállítja alá, a hajdani értékrend eltolódik, másképpen Szindbád, másképpen a vele beszélgetők tudatában.
    "Természetesen a színházról beszélgettek, ahol tegnap este együtt voltak, midőn is Szindbád megjegyezte, hogy az orosz balett (a szentpétervári) páratlan az egész világon. írók kerültek szóba, akik szegények tán most is körmölnek valahol, vagy megfeszülten lesik a kártyajárást. Mariett a régiek közül Dickenst szerette, az újak közül egy bizonyos Malvi Fuchsot. Szindbádnak barátja volt minden író, és igen csodálkozott, Malvi Fuchsot nem ismeri".[7]
    Mariett nem marad adós a válasszal, már csak azért sem, mert olvasói magatartást reprezentál. így azonban nem jöhet létre valódi beszélgetés kettejük között. Mariett arról beszél, amit Szindbád nem ismerhet, mivel más "írói-irodalmi" világban mozog, Mariett számára a kortárs irodalom néhány említett képviselője ismeretlen. S ami javukra szólhatna, az egyéb tevékenységi forma, kevéssé vonzó írói tulajdonság Mariett előtt. Az egymás mellé beszélés, az el-beszélés az irodalmi beszélgetés keretében, az irodalmi el-beszélésben történik meg, Mariett eszmél előbb a társalgás zsákutcába futására, mellőzi a közvetítő közeget (az irodalmat), és személyes érdekűvé fordítja át a beszélgetést:
 - Igen szép divatleveleket szokott írni a német újságba - mondta csendes hangon Mariett -, mert hisz Dickens óta nem érdemes olvasni más elbeszélőket. Szindbád (mert egyéb dolga nem volt) eleven írókat, jeles elbeszélőket, majd költőket emlegetett, akikkel »gyakran ebédel együtt a klubban«, vagy Bálónénál, a halászcsárdában, »Bródy úr nagyszerűen főzi a halászlét, és a király is megnyalhatná utána a száját.«
Mariett csendesen vállat vont.
 - Igen keveset szoktam olvasni, mert a szemem gyönge. Ha már olvasok, csak külföldi könyveket veszek a kezembe. Legutóbb Carlyle-hoz fogtam hozzá, mert azt mondják, hogy majdnem olyan jeles író, mint Boz. Meddig szándékozik maradni városunkban?"

    Mást tart tehát Szindbád jeles elbeszélőnek, költőnek, mást Mariett, az azonos jelző szétválasztja elképzeléseiket (de illúzióikat is!) az írókról, irodalomról, amelybe Szindbád szerint az író legendája is beleértendő, Marietthez ez nem jut el. (Egyébként ebben a fejezetben leplezi le magát Szindbád íróként; e mondatokat már hivatkoztam.)
    Az ötödik fejezet alcíme az elbeszélő műhelyébe vezet: "Ötödik fejezet, melynek a végét az író sem tudja teljes pontossággal." "A színházigazgató, [a játékos nevű] nagyfalvi Kisfalvi Benedek..." kezdi az elbeszélő arról a figuráról, aki "csupán Shakespeare-rel szeret társalogni", hogy kinyilvánított "esztétika" és kisvárosi színházprogram ellentéte bontakozzék ki. Igaz, az elbeszélő ironizáló kedve nem hagy alább, hiszen a Shakespeare-gyűjtemény meglehetősen vegyes, s a gyűjteménynek otthont adó lak sem kevésbé az: "Mintha valamely régi Falstaff-illusztráció nyomán épült volna e ház, vagy talán azért vette meg annak idején a rajongó direktor, mert kedves szerzőjének vélt hódolatot bemutatni". A feleség, a hajdani Shakespeare-hősnő neve árulkodó: Fátyol Márta,[8] mintha egy népszínműből lépne ki, egykori szerepére a "szoba közepén Júlia koporsója" emlékeztet. Férje gyűjteményét a hajdani művésznő "drága limlomok"-nak minősíti, Kisfalvi olykor "zsebéből egy régi Shakespeare-kiadást szemhunyorgatva, titkolózva elővont, mint a tilos dohánylevelet a paraszt szűre ujjából" (ezek a színház-igazgatóné szavai); a beszélgetés Szindbád és Márta között úgy folyik, hogy Márta egy díszlet-trónuson foglal helyet, onnan pletykálja el Pálházi két nejének, valamint Szindbád számára érthetetlen viselkedésű, egyelőre láthatatlan Pálházinak "regényes" történetét. Közben persze szó esik színházról, színházlátogatásról, színészsorsról, Pálházi fényűző budapesti (színházzal, színésznőkkel kapcsolatos) gesztusairól. Az utolsó előtti bekezdésben ismét visszakapcsolódhatunk a csalás-csalatás-hit-illúzió-művészet körébe. Amit Szindbád meg akart tudni, korántsem a kisvárosi színház-színészet léte, hanem a kisvárosi szalon hölgyeinek nem a nyilvánosság előtt zajló, de nyilvánosság egy része előtt mégsem titkolt magánélete. De ezt megtudta. Ugyanakkor távozásakor utolsó pillantásával a ház (ki tudja, mennyire talmi) művésziségétől köszön el, ironikusan kommentálva ezt a fajta művészetfelfogást: "Szindbád tehát azután nemsokára ajánlotta magát, miután néhány rozsdás dárdát figyelmesen megnézett, amely dárdákkal (hiteles írások szerint) Shakespeare színpadán az őrök jártak Helsingör körül". (Csak mellékesen hívom fel a figyelmet arra, hogy az elbeszélő megint egy zárójeles betoldásra bízza a nosztalgikus hangulatból való kilendítést, és ebben az összefüggésben a "hiteles" az ellenkezőjét is jelentheti.)
    Aligha dönthető el teljes biztonsággal, hogy a hatodik fejezetben föllelhető passzusból az "életet" a művészetbe, művészkedésbe átgondoló Szindbád illúzióvágya bukkan-e ki, vagy némi archaizálással elfedett nosztalgikus hajlamai nyilatkoznak-e meg. A régiségkereskedés az irodalomnak, az "ipar"-művészetnek, a képzőművészetnek kuriózumait őrzi, "ódon kéziratok"-at, "régi ékszerek"-et, kétszáz év előtti násfákat, kösöntyűket, láncokat, "bádogdobozokban régi oltárterítők"-et. Szindbád itt pillantja meg a két hölgyet, amint képecskékre alkudoznak. Az a(/z írói?) vonása ekkor is kitetszik, hogy össze/egybe látja a tárgyat s a személyt, a személy tárggyá lényegül, de a becsesnek elgondolt tárgy a személyiség jellemzőivel rendelkezik, hiszen annak helyettesítésére, reprezentálására, távolléte/nem-léte feledtetésére való. Fokozatosan tetszik át a múlton a jelen, a jelenen a múlt, a jelen múlttá válik, ezáltal megnemesedik, értékesebb lesz. Miközben a két hölgyre vetett tekintet a távolba siklik, szinte elvonatkoztatva azoktól, akikre pedig a tekintet irányult: "Szindbád látta a maroquinkötésű női arcképeket, amint azokat egykoron a megfelelő férfiak a szívük tájékán hordták. Mariett és Georgina finom kezeikkel sorban vzsgálták az elmúlt hölgyek eme emlékeit, és Szindbád lassacskán maga is olyan formájúnak látta a két nőt a régiségkereskedő boltocskájában, mintha ők is maroquinkötésbe volnának foglalva, finomra csiszolt üveg alatt, és egy késői rajongó ágya fölött függenének valahol, valamerre..."
    Szindbád illúzióit Edit művésznő igyekszik lerombolni. A Pálházi hölgyek nemes emlékké válhatásának akaratlanul is, Szindbád gondolatait, elképzeléseit nem ismerve, ellene beszél, hiszen éppen művészetbe iktathatóságukban kételkedik. A maga művészségéhez képest elmarasztalhatónak érzi a Pálházi hölgyek "művelt"-ségét; számára a "kisvárosi" negatív értéktartalommal telítődik, természetesen Szindbád másképpen "viszonyul" a kisvároshoz. így egyfelől a Shakespeare-t játszani kívánó Kisfalvi színházigazgató panaszkodik a kisvárosiak érdektelenségéről, másfelől Edit minősíti le a hölgyeket. Ez azonban az Edit szavait hallgató Szindbádban nem talál egyetértésre, hiszen mind Kisfalvi Shakespeare-kultusza, mind Edit (nem színésznői, hanem) művész-volta kétséges. "Ők ugyan csak kisvárosi asszonyok, akik nem sokat értenek a művészet, divat és irodalom dolgaihoz, de vajon hol is tanulhatták volna! Elzárkózva, maguknak, magukért élnek a kisvárosban, és a Képes Családi Lapok régi évfolyamaiból másolják a divatot.[9] [...]
    Szindbád meglehetősen bárgyú mosollyal hallgatta végig a színésznő gyorsan elmondott szavait, aki olyanformán vágtatott a mondatokkal, mint mikor nagyon hosszú a szerepe, és tíz órára mégiscsak szeretne hazakerülni."
    Nemcsak a jellegzetes (vándor)színész-magatartás bukik ki Edit mondataiból és mondatainak Szindbád önmaga számára megalkotta értékeléséből. Ennél áttételesebben (is) elhatárolódik Szindbád Edittől: az a Képes Családi Lapok becsültetik le, neveztetik meg a műveletlen és tájékozatlan olvasó forrásának, amelynek Krúdy Gyula írásokat adott.
    A hetedik fejezet alcíme ("amelyben Shakespeare kimondja az utolsó szót") előrejelzi, hogy a "metafikciós" késztetések a Szindbád-regény meghatározóit segítenek érvényre juttatni. Annál is inkább, mert az első bekezdés már mások által is több ízben idézett jelzése Krúdy önreflexív narrációjának. Nem pusztán a két fejezet idő-távolságáról elmélkedik, hanem olvasmányainak időtapasztalatát is a maga javára fordítaná.[10] Hogy két fejezet között az idő a probléma, és nem a cselekmény (rém)regényessége, odavetett megjegyzése tanúsítja: "Scott Walter tudná csak megmondani, mi történt közben": jóllehet, a Francia kastély éppen nem az angol mester nyomvonalán halad, a "regényes"-nek felfogott helyzetek és jellemek lelepleződnek, utólag érkezik majd "lélektani" megokolása Georgina és Pálházi magatartásának, az előbbi szeretni nem tudása (frigiditása?), az utóbbi féltékenysége (ekképpen mégsem Jókai-hős, még kevésbé anti-Jókai-hős) találkozik a házassági szerződések útvesztőiben.[11] Itt jegyzem meg, hogy az e regény közelében készült Palotai álmok hasonlóképpen játszik el az epikus szerkesztés lehetőségeivel, lényegében a följebb citált "regényből kibeszélés", "olvasóhoz szólás" eszközével a lineáris cselekményvezetés leegyszerűsítő módszerének megkérdőjelezését fölvillantva, valamint a romantizáló történés pátoszát "deretorizálva": "E regényke első lapjain már megtalálta az olvasó egyben a regény végét. Péter Pál, aki harmincéves koráig csupán az »Arany Golyó«-ban szeretett heverészni, elszöktette Palotáról Szekszti Judit kisasszonyt, akárcsak egy regényhős".
    A hetedik fejezet elejéhez visszatérve, még azt lehet kiemelni, hogy Krúdy arra a Walter Scottra hivatkozott, aki éppen a maga pozíciója (és regényei újszerűségének védelme) érdekében írta át Samuel Johnson románc-regény (romance-novel) meghatározását. A scotti románc-felfogás fiktív epikai vagy verses elbeszélést feltételez, amely csodálatos és rendkívüli eseményekre irányul, míg a regény eseményei az emberi történéseknek és a társadalom jelenkori helyzetének menetéhez igazodnak.[12] A Krúdy-regények nem elégítik ki, beleértve a Szindbád-történeteket is, a kortárs magyar regényi elvárásokat, legfeljebb a ködlovagok prózaírása alapján elgondolt epikáéit. A "jókais" vagy "mikszáthos" Krúdy képe a kanonizálódás folyamatában formálódhatott meg. Annyit kockáztathatunk meg, hogy Krúdy a naturalista, a realista, vagy akár a "programosan" lélektani regényekről nem látszik tudomást venni, és első megközelítésben mintha a "románcos" epika felé tájékozódna. Többen vetették föl annak lehetőségét, hogy épp időkezelése miatt Prousttal együtt-említhető. Valójában Krúdynak az időre vonatkozó két regénybeli megjegyzésében és regényidejében jóval több a játékos elem, az önreflexív "retorika", hogy - elismerve különállását kortársai között - a regény(esség) olyan újítóját lássuk benne, mint Proustban.[13] A Walter Scottra hivatkozás nem irodalmi polémia, nem egy "idegen" elméleten való ironizálás, talán sokkal inkább egy olvasói modortól (vagy egy kritikai elvárástól) való humoros elhatárolódás. A látszólagos ön-leértékelés (a regény beszélője nem tud annyit, mint amennyit Walter Scott tudott) annak azonban feltehetőleg jelzése, hogy a Francia kastély nem a megszokott módon regény (vagy románc?), hanem másképpen az. A folytatás a látszólag (megint látszólag!) magasra csigázott várakozás lehűtése, az olvasó visszazökkentése olvasási helyzetébe, egyben ironizálás is ezen az olvasási helyzeten: "De ne ijedjünk meg, Szindbád még mindig a régi rajongó szerelmes...", ennek következtében nincs akadálya a regény folytathatóságának. Igaz, Georgina kisajátítaná az irodalmi, irodalomban való szituáltságot: "Egy régi francia könyvben olvastam egyszer, hogy a reménytelen szerelmestől fogadnak el a nők a legtöbb szolgálatot." Georgina tehát pozícionál, színjátékra készülve szerepeket oszt, szerepet vállal, és ebbe a játékba Szindbád (előre sejthető, miképpen fogom jelezni: látszólag) belemegy. Vállalja a reménytelen szerelmes és a kegyetlen úrhölgy viszonyából adódó helyzetet; és éppen erre a trubadúr-úrhölgy szituációra emlékeztetően formázza beszédét, amelynek felülstilizáltsága érzékelteti: mennyire éli bele magát a játékba. Szindbád persze gyanút fog, magában kérdi: "vajon előre betanulta volna szerepét?". S bár önmagát nyugtatja, a válaszban közölt információ forrását tekintve nem bizonyos, hogy Szindbád gondolkodik-e, vagy a narrátor kérdez válaszolva: "Nem, a kis úrhölgy sokkal közvetlenebb teremtés volt, vagy talán Szindbádnak gyengült meg a látása?" Ami a nyelvjátékot illeti, mindkét szereplő változtat pozícióján, a "kis úrhölgy" Szindbád nyelvjátékába lép, az irodaloméba, Szindbád Georgináéba, "a mindenekfelett való úrnő"-ébe. A félreértés hamar tisztázódik. "Hát én színésznő leszek, Szindbád." így Szindbád sejtése a szerepjátszásról beteljesül és nem teljesül be, egyszerre meglepő-váratlan és természetes a bejelentés; a két nyelvjáték közötti mező "népesül be" ezzel a mondattal. Szindbád ebbe a játékba is belemegy, most ő sajátítja ki a másik pozícióját: "Helyesen teszi. Már magam is gondoltam rá". Csakhogy ezt megelőzi egy narrátori közbevetés, amely visszamenőleg módosítja a reménytelen szerelmes és a mindenek felett való úrhölgy pozícióját, és visszautal a többi Szindbád-történetre: "Szindbád szerette, ha a nők bolondokat fecsegnek, sőt, leginkább akkor szerette a nőket, ha nem voltak okosak." A továbbiakban részint megcáfolódik, részint igazolódik Szindbád, lassanként lesz részese a cselekménynek, érti meg nemcsak Georgina lépéseinek közvetlen, hanem közvetett indokait is, érti meg, hogy ezúttal nyelvjátékaik között mélyebb a rokonság, mint az az első pillanatra kitetszenék. Georgina irodalomba ágyazottsága, irodalomismerete nem pusztán (ki tudja, miféle) francia regények felületes átlapozgatásában merül ki, mely átlapozgatás eredménye irodalomnak és életnek-ábrándnak egymásra vetülése, "álom"-világ lesz, hanem egyfelől a színészi vágyakozás-hajlam családi örökség, anyja az udvari színházban játszott (a Hoftheaterben?), másfelől irodalomismerete is értékesebb, mint Szindbád valaha sejtette volna. Műkedvelőként Moliére-t játszott, Júlia szerepét tudja, abban fog fellépni, tud néhány Ibsen-szerepet, többek között Nóráét, de ismeri Maeterlinck Monna Vanná-ját is (amelyet 1902. december 28-án mutattak be Budapesten, és még ebben az évben meg is jelent,[14] így a színműveket tekintve Georgina meglepően korszerű műveltséggel rendelkezik), Olyannyira átlép a Júliát szavaló Georgina Szindbád nyelvjátékába, az irodaloméba, hogy most már ő vizsgáztatja irodalomból Szindbádot, megkérdezvén, ismeri-e a Nórát. Szindbád nem képes vagy nem akarja ide követni az "úrhölgyet", illetőleg azt a Georginát, akit úrhölgyként akar elfogadni, látni, hanem megmarad a szerelmes szituáltságában ("Ismerem - felelt Szindbád, és az asszonyt a két kezénél fogva gyöngéden magához húzta"), majd Georgina mind irodalmibb beszédébe úgy kapcsolódik be, hogy homlokon csókolja, és előre reménykedik diadalában. Még a Monna Vanná-ról szólva: a századfordulós modernség Magyarországon népszerű szerzőjének népszerű színműve emlegettetik, amely egy szecessziós[15] irodalom- és színházlátogatásba illeszkedik: messze nem rejtett erotikája csak azért nem robbantja szét Szindbád biedermeier-képzetét, mert Szindbád csak ennek keretén belül hajlandó Georginát látni, hiába az e fejezet zárásául és másutt is elhangzó "dezillúzionáló" figyelmeztetések. Akár nyelvjátékok derűs zavaraként is értelmezhetjük Georgina és Szindbád e fejezetbeli kettősét, amelyből nem jelent kilépést a nyolcadik fejezetben megjelenített "irodalmi"-színházi-kritikai mechanizmus és annak lelepleződése.
    A Francia kastély időszámítása némileg önkényes. Ha a Monna Vanná-ra gondolunk, 1902 után játszódik a történet, hiszen az 1902-es kötet, illetőleg bemutató után legalább egy-két évnek kell eltelnie, míg Georgina vágyat érezhet a címszerep eljátszására, ugyanakkor Kisfalvit gyermekkorában Laborfalvi Róza (!) nevezte színpadra termettnek, ifjúkorában Nagy Imrével (1849-1893) és Szigeti Józseffel (1822-1902, 1895-ben már nyugdíjas!) játszott egy színpadon. Az időpontok mindenképpen problematikusak, még akkor is, ha Kisfalvi "sztorizásá"-t a szükséges kritikával kell olvasnunk, nem is szólva arról, hogy Malvi Fuchs már a 19. század kilencvenes éveiben kapott kedvet az íráshoz. S a nyolcadik fejezet kisvárosi kavalkádja az egymással rivalizáló lapokról, újdonászokról feltehetőleg más időpontok közé szorítást igényelne. A kortárs olvasók által jól ismert személyiségek, jelenségek, lapcímek, magatartási formák egymásba tömörítése egyfelől meghitté, az olvasói tudásra építővé, ennek következtében "referenciálissá" teszi Krúdy szövegét, másfelől egymásba érő korszakok egymásmellettiségével eljátszva, egyetlen korszakká minősíti a szindbádi időt, amelyben idézőjelek között értendő az emlegetett háromszáz év vagy száz esztendő, de amely mégsem függetleníthető teljesen attól az egyszerű ténytől, hogy a régi meg az ódon mily gyakran jelzője különféle, a környezetrajzot meg a regényhangulatot meghatározó tényezőknek. Hogy milyen régi, hogy mennyire ódon, ez teljesen bizonytalan, hiszen a referencia-értékű utalások nem igazodnak semmiféle szabály szerint szerveződő kronológiához vagy egymásutánisághoz. Mindez nem feledtetheti el, hogy a (közeli) múltban megtörtént események valamilyen sorrendiségben kibomlanak a regényben, végső fokon érvényesül a linearitás, bár a regény befejezése (itt is) mintegy a kezdeti helyzetet idézi. A korszak "modernségé"-re valló passzusok eléggé elszigetelten állnak a regényben, mindenesetre az irodalom körébe vonják a beszélőt és a beszédtárgyat. Nemcsak Georgina és környezete szecessziós vonásai ütköznek ki, jóllehet e szecesszióba illeszkedésen ironizál Krúdy, hanem efféle mondatok is: "Hogy Pista milyen csalódott, keserű szívvel hagyta el a »Francia kastély«-t, arról csak az analízishez értő írók tudnának írni". Éppen ebben a nyolcadik fejezetben zsúfoltan tárul elénk a kisvárosi újságírássá, dalköltéssé trivializálódott irodalom. Szindbád író- és irodalom-felfogása torzító tükörből néz vissza az olvasóra, mint ahogy a kisvárosi Romeo és Júlia előadásra tett finom célzások ("Kisfalvi úgy szavalt": az egykori vándortársulatok hosszú életű, hatásvadászó síró-éneklő modorára emlékeztetve, Georgina-Júlia "szűzi ruhájában, gyönyörű arcával, búskomor szemével és mélyen zengő hangjával" a klakknak köszönhetően lesz sikeres, egyébként is Szindbád nézi az előadást!) korántsem a művészetnek/irodalomnak átéltségét tanúsítják. A Szindbád által pénzkeresetnek minősített íróság, Bródynak és másoknak "legendás" foglalatosságai a kisvárosi író/újságíró-cselekvésekkel szembesülnek.
    A befejező két fejezet a fővárosban játszódik, anélkül, hogy az eddigi keretekből kilépnénk. Szindbád és Georgina nyelvjátékába belép Georgina anyja, most ő sajátítja ki az irodalmi/színházi beszédet: "Gyakran mesélt Szindbádnak lovagtörténeteket, amidőn Bécsben az akkori hercegek és grófok halálra öldösték egymást a színésznő miatt." Majd alább: "Ezeken az estéken, midőn az egykori színésznő bizalmasan Szindbád karjába öltötte a kezét, a budai korzón, a Halászbástyán és a Margitsziget körül, kiderült, hogy régente az összes grófokat megölték Bécsben." Az egykori színésznő el-beszélésének annyi a hitele, mint Kisfalvié volt színész-múltjáról, így egymásra utalnak, ugyanakkor történetei egybevethetők a Szindbádéival, ami kalandosságukat illeti. Ehhez még két mozzanat járul: az egykori színésznő Szindbádnak zálogosításra egy "antik gyűrű"-t ad át; "Boldogult Rummergarten báró húzta az ujjamra egy nagy szereplésem után. Azt hiszem, az Idegen nő-ben játszottam." Az erényességére hivatkozó hölgy elszólása a társasági beszéd fordulatainak felel meg; ezért inkább második példámat tenném hangsúlyosabbá. Georgina a szegényesebb vendégfogadóval is elégedett, hiszen az udvarra begördülő "vidéki szekerek csengős lovaikkal" benne a "nehéz postakocsi"-k képzetét keltik "az angol regényekből", a postakocsikkal együtt érzi megérkezni a "különböző utazók"-at, "akikről Dickensben annyit olvastam." Visszatalálna az irodalomba, vagy ki sem lépne az irodalomból Georgina? A postakocsi-allegória megfogalmazója lenne, mintegy Krúdy Gyula postakocsi-allegóriáját megelőlegezendő? Vagy az angol irodalomnak és kiváltképpen Dickensnek emlegetésével igyekezne elfedni Szindbád előtt a régi francia regényekből szűrt világszemléletet. Annyi bizonyos, hogy az egykori színésznő-mama megszakítja a "könnyedén elpirulva" szóló Georgina érzelmesbe forduló beszédét. "Kotzebue-t akartad mondani, leányom - javított a mama, és elégedetlenül dugta vissza szemüvegét a retikülbe." Talányos javítás; a 19. század második felére végképp divatja múlt színpadi sikerszerző felbukkanása egy egykori Hoftheater-beli (?) művésznő mondatában legalább is furcsa, nemigen értelmezhető, ha csak nem vonódik kétségbe ezáltal színésznői múltjának az a változata, amelyet maga mesélt, kreált (volna?). Az irodalmi utalások árulkodók; ki mit olvas(ott), ki mit játszott, leleplezheti elbeszélőjét. Az irodalom Budapesten a háttérbe szorul, Georgina nem lesz a Színiakadémia növendéke, a legtöbb irodalmi/színházi információt a mamától kapjuk, akinek a kilencedik fejezet végére sikerül elszólnia magát.
    Az utolsó fejezetben szinte csak egyetlen pillanatra tűnik föl az irodalom, a párbaj (amely sokszoros áttétellel lett volna megjósolható, a Lenszki nevű újságíró meg a hivatkozott Anyegin révén); "Az emeletre kanyargó lépcső legtetején fiatal újságírók hasaltak, hogy az esti lapnak beszámoljanak az érdekes viadalról. Szindbád az egyiket megismerte, a szemével intett felé..." Egyébként a zárófejezet Mariett előadásában mintegy összefoglalja és interpretálja a történteket és a meg nem történteket. Szindbád egyedül maradása önmagához intézett kérdésekkel teljesedik ki, s a narrátori befejező mondat a csalatásra készületlen férfi tanácstalanságával cseng ki. Miközben mindenki kezdeti pozícióját foglalja el, csupán Szindbád szorul ki a kisvárosból; ez a történet csak a számára fejeződik be, a többi szereplő az ő számára szűnik meg létezni. Ugyanakkor Szindbád története nem ér véget, éppen ellenkezőleg: "regényes"-sége és regényisége igencsak megalapozódik, a Francia kastély epikus iróniájára építeni lehet. "Az epikus irónia inkább - írta 1939-ben Thomas Mann - a szív iróniája, szeretetteljes irónia; oly nagyság, amely teljes gyengédséggel van a kicsiny iránt".[16] Ez az irónia-felfogás némiképpen Krúdy e regényére is alkalmazható. Az önnön érzelmeit a szereplőinek kölcsönző narrátor megteremti a távolságot, amely lehetőséget biztosít számára, hogy ironizáljon figuráin, váltogatva, kitől milyen információ érkezhet, ki mikor lép be a másik nyelvjátékába. A narrátor tehát kívül marad, de eléggé közel az eseményekhez, a szereplők képviselte irodalmisághoz, hogy játékaikat egymáshoz viszonyítsa, egymásba gabalyítsa, és megtévessze olvasóit: az időnként pontosan megnevezhető idő és fölismerhetőnek vélt tér belevész abba a fiktív időbe és térbe, amelynek egységét, létezését legfeljebb az szavatolja, hogy Szindbáddal történik meg, vagy Szindbáddal nem történik meg, vagy Szindbád elképzeli, hogy vele történik meg, vagy Szindbád szeretné, ha vele történne meg. Képzelet és realitás viszonyának értelmezése, értelmezhetősége a századfordulós magyar irodalom egyik sokfelől vitatott és különféle lírai meg epikai figurák révén artikulált kérdése. Alighanem Szindbád kalandjai reprezentálják a leglátványosabban a keresés "kalandregény"-ét. Csakhogy e kalandok nem egy nevelődési folyamat során bontakoznak ki, jóllehet időben és térben zajlanak, a hős (amennyiben hős) nem a Grálhoz vezető útra lel, jóllehet a hazatalálás vágya mozgatja. Szindbád író (is), de nem pusztán az irodalmit kutatja, jóllehet történeteinek irodalomba ágyazottsága lépten-nyomon kitetszik. A Francia kastély irodalommal átszövődése egyben az irodalmi idő és tér létrejövését segíti, amelyben történet, sors lezáratlan marad, s amely Szindbád jelenné váló múltjában úgy fogalmazódik meg, mintha befejezhetetlen (végtelen?) történet folytatódása, egyik folytatása lenne.[17]
 
 

[1] A Krúdy-idézetek lelőhelye: Szindbád. Bucuresti, 1989. S. a. r.: Kozocsa Sándor. Palotai álmok. Bp., 1976. 85-166. old. S. a. r.: Barta András. old.
[2] Érdekes egybeesés, hogy az első magyar nyelvű monográfia Dickensről éppen ekkor jelent meg. Yolland Artur: Charles Dickens élete és művei. Bp., 1913. A magyar Dickens-befogadás vázlata: Katona Anna: A magyarországi Dickens-kritika. In: Filológiai Közlöny, 1971. 201-207. old.
[3] Dolgozatom sokat köszönhet Bori Imre ötletgazdag értekezésének, jóllehet inkább vitatkozom, mint egyetértek a szerzővel. Bori Imre: Krúdy Gyula "nagy évtizede". In: Bori Imre: Fridolin és testvérei. Újvidék, 1976. 66-334. old.
[4] "S mert az elbeszélés-folyamatban az idő nem rögzíthető, mert az órák nem létező időt mutatnak - a múlt és a jelen rendszerint észrevétlenül siklanak egymásba." In: Kozma Dezső: Krúdy Gyula postakocsiján. Kolozsvár-Napoca, 1981. 90. old. old.
[5] Krúdy és Proust időfelfogásának regényi realizációjáról máig tanulságosan lásd: Baránszky-Jób László: Szempontok a Krúdy-jelenség megközelítéséhez. In: Baránszky-Jób László: Élmény és gondolat. Bp., 1987. 359-383. old.
[6] Sebestyén Károly (1872-1945) újságíró, színikritikus, középiskolai tanár, 1904-től a Budapesti Hírlap-nak dolgozott, 1912-től pedig a Színművészeti Akadémia tanára. Az első közléskor: "Keszler doktor". (In: Új Idők, 1912/13. 301. old.) Keszler József (1846-1927) ugyancsak hírlapíróként és műkritikusként tevékenykedett, de tanárképző intézeti tanár is volt. Írásai többek közt az Ellenőr-ben, a Nemzet-ben, Az Újság-ban és A Hét-ben láttak napvilágot.
[7] Igencsak ironikusan ható mondat. Malvi Fuchs: Fuchs Mórné Kohn Malvin (1869-?) írogató hölgy, kinek Kenedi Géza visszaküldte írásait mint használhatatlant. Ennek ellenére újságcikkeket publikált a magyar és német nyelvű sajtóban. 1922-ben Budapesten saját kiadásban látott napvilágot Die vier Heller-Mädchen című regénye, amely ugyanabban az évben vagy egy-két évvel később magyarul is megjelent: A négy Heller-lány. A szerzőnőről: Gulyás Pál: Magyar írók élete és munkái. XVI. Bp., 1995. 847-848. hasáb. S. a. r.: Viczián János. Krúdy talán magától Kenedi Gézától hallott a hölgyről. Elképzelhető, mivel folyamatosan publikált Kenedi lapjában, Az Újság-ban.
[8] A Palotai álmok Fátyol Erzsije vidéki színésznő: "Az egész életem regény" - mondja. A Színházművészeti Lexikon ismer egy Fátyol Hedvig nevű, 1890-ben született, 1909-ben először színpadra lépett színésznőt.
[9] A Képes Családi Lapok 1879 és 1906 között kiadott folyóirat, amelynek 1905. január 1. és április 2. között Krúdy barátja, Cholnoky Viktor volt a felelős szerkesztője. Ez idő alatt a lapnak tizennégy száma jelent meg.
[10] Bori Imre, i. m., 99-100. old.
[11] Ezzel szemben Czére Béla a Szindbád-novellafüzér "lírai" idejéről szól. In: Czére Béla: Krúdy Gyula. Bp., 1987. 63. old.
[12] The Prose Works of Walter Scott. Vol. V. Paris, 1827. 700-720. old. Különösen 700. old.
[13] V. ö. az 5. sz. jegyzetben, i. m.
[14] Fordítója, Ábrányi Emil 1907-ben operalibrettót írt a színműből.
[15] Krúdy "szecesszió"-járól, a Francia kastély "dekorativitás"-áról Czére Béla, i. m., 77. old.
[16] Thomas Mannt részint Goethével, részint saját műveivel kapcsolatban foglalkoztatta a narráció során érvényesíthető irónia. Mind a tetralógia, mind a Lotte Weimarban előadásmódjára jellemző irónia-meghatározása, ám Goethéről szólva irónia és (művészi) nihilizmus kapcsolatát is fejtegeti. Idézett, a "regény művészetéről" írt tanulmánya és a Lotte Weimarban egyként tartalmazza a goethe-i vagy Goethének tulajdonított "epikai" iróniára való utalást; a regényben Riemer idézi a Mestert: "Az irónia az a csipetnyi só, ami az ételt egyáltalán élvezhetővé teszi." (Gesammelte Werke X. Frankfurt am Main, 1974. 352-353. old.)
[17] Támaszkodtam Gedényi Mihály: Krúdy Gyula - Bibliográfia. (1892-1976) című munkájára. (Bp., 1978.) Fábri Anna Ciprus és jegenye. Sors, kaland és szerep Krúdy Gyula műveiben (Bp., 1978.) című könyvében megemlíti, hogy a korai Krúdy "hőseinek sorsában néhol olvasmányélményeinek reminiszcenciáit alkotja meg". (30. old.) A Francia kastély Szindbádja hasonlít Lovik Károly "novellaciklusának (Egy elkésett lovag, 1915.) hősére" (65. old.); hogy e regényfigura "hétköznapibb, szokványosabb" lenne, mint "a novellák hőse, mert a társadalomtól, az élettől kevésbé távolodott el", ebben nem vagyok egészen bizonyos. Ami a Francia kastély "önéletrajzi" elemeit illeti, e tekintetben az önéletrajzra vonatkozó ricoeuri tézisekre utalnék: Thomka Beáta: Narrativitás a kultúrában. In: A kultúraköziség dilemmái. Szeged, 1999. 46. old. Főszerk.: Fried István.

 

EPA Budapesti Negyed 34. (2001/4)