EPA Budapesti Negyed 34. (2001/4)
 

Szecessziós emberek

________________
FRÁTER ZOLTÁN


    Ma már nem lehet minden kétséget kizáróan, pontosan megállapítani, mikor érkezett Krúdy Nagyváradról Budapestre. Van olyan adat, mely szerint 1896 tavaszán, nyarán a Millenniumi Kiállításról kellett tudósítania a Szabadság olvasóit, s ő már akkor Pesten ragadt, még ha néhány hónap múlva, rövid időre visszaköltözött is szülővárosába, Nyíregyházára. Annyi bizonyos, hogy 1896 nyarától ír a fővárosi jeles katolikus hetilapba, a Magyar Szemlé-be, ősztől a függetlenségi párt hírlapjába, az Egyetértés-be, 1897-től pedig a mindmáig egyetlen szépirodalmi újságba, a napi megjelenéssel ekkorra már felhagyó, két-három naponta kiadott Fővárosi Lapok-ba is.
    Akár 1896-ban, akár 1897-ben kezdte állandó pesti életét, mindenképpen hatott rá az a környezet, amit akkor láthatott, amely akkor körülvette. Nem akármilyen panoráma volt az, s nemcsak Nyíregyháza, Debrecen és Nagyvárad hangulatos, ámde kisszerű, családias színterei után. Budapest polgárai sem győztek ámulni a néhány év alatt tapasztalható hatalmas változáson, a millenniumi készülődés idején gomba módra szaporodó házak, középületek látványán, a közlekedés, a szolgáltatások fejlődésén. A fejlődés ékes bizonyítéka Budapest utcáinak "felnövekedése", bulváros szélesedése, a Nagykörút házsorainak kiépülése, de legalább ilyen fontos a város lakóinak sajátos érzületét kifejező jellegzetes helyek sokasodása, a városi életforma lehetőségeinek bővülése. Már 1894-től üzemel a csavart oszlopos, márványos, tükrös, freskós New York kávéház, látogatható a keleti mintázatú falicsempés Japán kávéház. 1896-ra készül el és az újdonság varázsával is csábítja közönségét az Iparművészeti Múzeum s a Vígszínház. Kíváncsi járókelők nézegetik a szabadkőművesek központi épületét a Podmaniczky utcában. Minden addiginál elegánsabb és praktikusabb, sokféle cikket egy helyen kínáló áruház létesül ugyanekkor Holzer Divatház néven a Kossuth Lajos utcában. 1897. február 16-án a városképet is meghatározó Vámház téri Központi Vásárcsarnokkal egy időben, látványnak sem utolsó csarnokok nyílnak a Hold utcában, a Hunyadi téren, az István (Klauzál) téren és a Rákóczi téren. Az utcákon nem lehetett közlekedni, mert mindig köveztek - emlékszik Budapest "újkorára" az író, hozzátéve, hogy évekig ezen csodálkozott leginkább a városban.
    A fővárosba érkező Krúdy legnagyobb élménye mégis minden bizonnyal a Városliget területén megrendezett Ezredévi Kiállítás lehetett. Mintha elvarázsolt világban járt volna a vidéki fiatalember: úgy vették körül az ide zarándoklót Ősbudavára mulatónegyedének áltörténelmi, törökös építményei, ódon kastélyai, Vajdahunyad vára történelmi stílusokat megörökítő épületegyüttese. Amit itt lát, amivel itt szembesül, egész életművére hatni fog. Az egymás mellett létező, egymással keveredő korszakok, az évszázados különbségeket jelképező házak mesebirodalma, a megidézett múlt kulisszái. A megállított idő, ami egyszerre valóság, egyszerre díszlet itt.
    Amit a Keleti pályaudvarról kilépve nyomban érzékelhetett, s ami később is, nap mint nap legyőzendő, meghódítandó terra incognita maradt: Budapest, a lehetőségek városa. Körutak, színházak, villamosok, kávéházak, szerkesztőségek. Bármikor utazhatott a millenniumi ünnepségekre elkészült földalatti vasút kocsijain, láthatta az állomások jellegzetesen keleties pavilonjait akár a Deák téren, akár a Gizella téren. Átsétálhatott a rácsos kiképzésű Ferenc József hídon, melynek látványa meglehetősen "iparizálttá" modernizálta a főváros arculatát. Már ebben az időben vasárnapi kirándulások kedvelt célpontja volt a mesés hangulatú zugligeti villamos-végállomás és környéke. A látvány alapvetően eklektikus ugyan, de határozottan megjelenik már a korszak új stílusa - az új korszak stílusa - a szecesszió. Iparművészetben, építészetben, irodalomban egyaránt. Amikor Osvát Ernő A Hét 1899. március 12-iki számában a Lotz Károly tiszteletére kiadott Albumot minősíti, kissé fanyar csodálkozással állapítja meg: "Egyszerű, a szecesszió korában szinte szecessziósan egyszerű." A gyermek Karinthy pedig ezt jegyzi fel naplójába - helyesírási hibákkal - 1900 februárjában: "Sajnálom ha e modor nem tetszik valakinek, most a secessió századát éljük s igy mindent megforditva nyakatekerve kell előálitani máskép unalmas rémül."
    Noha az ország főváros-központúsága nem volt olyan mértékű, mint 1920 után (a váradiak számára például nem is Pest, hanem egyenesen Párizs volt a mérce), s a szecessziónak országszerte akadnak szép példái, mégis, a Budapesten megtelepedő tizenkilenc-húszéves Krúdy a vidéki Magyarországhoz képest egy másik, új világot lát maga körül. Új környezettel, új eszmékkel, új hangulatokkal, új emberekkel ismerkedik. S az új stílus nemcsak írásaira, műveire nyomja rá bélyegét, hanem emberi kapcsolataira, magánéletére, mentalitására is. A szecesszió nemcsak mint művészeti stílus, hanem mint magatartásforma is alakítja életét. Ez a szecessziós viselkedésmód határozza meg a hagyományhoz - prózaíró lévén, a mikszáthi örökséghez - való viszonyát. A "létezés-technikaként" felfogott szecesszió teszi erősen kétségessé a szakirodalomban elterjedt "mikszáthos korszakának" indokoltságát, ennek figyelmen kívül hagyása vezethetett oda, hogy a századforduló éveiben írt novelláinak meglehetősen tendenciózus válogatásai kerültek idáig csak az olvasók elé, és a "mikszáthos korszak" nyírségi világától eltérő írások még mindig a korabeli kötetek és folyóiratok hasábjain lappanganak.
    Pedig már az is szinte jelkép-értékű, ahogyan nem keresi Mikszáth pártfogó barátságát, jószerével még társaságát sem. Csaknem másfél évtized múlva, a nagy írót búcsúztató nekrológjában emlékszik vissza egyetlen személyes találkozásukra. "Egyszer beszéltem Mikszáthtal. Jó néhány esztendeje a Krúdy Kálmán csínytevései foglalkoztatták mesemondó kedvét. Nyári éjszaka volt, és a Báthory kávéház előtt ültünk. A Kálvin tér fölött tündöklő fényességgel ragyogtak az augusztusi csillagok, a szökőkút egyhangúan, csendesen locsogott a tér közepén, mintha csak kísérettel óhajtana szolgálni a mesemondáshoz. Két-három belvárosi úr volt a társaságban. Ha jól emlékszem, Sacelláry képviselő is ott ült. Az éjjel enyhe volt, de Mikszáth nem vetette le felöltőjét, sőt fölgyűrte a kabátja gallérját. Hát tudjátok - mondotta a társaságnak -, az ötvenes, hatvanas évek színészkedő világáról fogok írni. [...] Nem tudom, hogy a Krúdy Kálmán alakját jól választottam-e meg hozzá? Hiszen ő is csak áldozata volt a komédiás kornak. Pajkosnak kellett lennie, mert szerepe azt rendelte. Lehetséges, könnyen lehetséges, hogy bévülről egy szomorú, töprengő, bánatos ember volt..." Az egyszeri meghívással kimerített, határozott céllal létrejött találkozás során Mikszáth a Fővárosi Lapok, a Budapesti Hírlap, az Egyetértés szerkesztőségében feltűnt fiatal tárcaírót kérdezgette a nagybátyjáról keringő családi mendemondákról. Kávéházbeli beszélgetésükből nem alakult ki sem baráti, sem tanítványi kapcsolat. Sőt, amikor Mikszáth kisregényének befejező közlése után a Pesti Hírlap-ban - egy alkalmi cikk erejéig - ő is közzéteszi családi emlékeit Krúdy Kálmánról, akkor Mikszáthtól eltérően nagybátyjáról "csak szépeket" tud gondolni, bár elismeri, hogy "csintalan ember volt", miként azt az általa "nagynevű munkatársunk"-nak nevezett Mikszáth megírta. S már-már a túlbuzgó, jó tanuló alázatosságával, valójában alig titkolt iróniával fejtegeti, hogy "azon a tökéletes magyar novellán", amit Mikszáth alkotott, korrigálni neki, "a buksi inasnak, nem lehet". A szerénykedő állítás előtt azonban még ügyesebben, egy mellékmondatban rejti el egyértelműen kétértelmű véleményét Mikszáthról és művéről: ezt a "tökéletes magyar novellát" ugyanis "Mikszáth Kálmán mester" életének abban az idejében írta meg, "amikor az igazi nagy alkotások kora vagyon", magyarán: a tudásának, képességeinek teljében lévő "mester" a Krúdy Kálmán csínytevéseinek anekdotájával rukkolt ki mint "igazi nagy" alkotással... Fél év múlva, december 10-én a Magyar Szemlében közzétett Egy magyar nemes és politikája című írásának egyik szereplője szintén említi Mikszáthot. Az egyes szám első személyben beszélő utazó hazafelé vonatozik megyéjébe, Szabolcsba. Püspökladánynál beszáll a kupéba egy deres bajuszú, kövér úr. Óriási farkasbőr bundát, macskaprémes lábzsákot, tömött, prémes vadásztarisznyát cipel utána a hordár. A tőről metszett, kissé bugris, kedélyes vidéki öregúr fennen hirdeti, hogy otthonában megtiltotta a politizálást. Csak a gazdaságról meg az új könyvekről folyhat házában a diskurzus. "Öcsémuram nem ismeri azt a Mikszáth Kálmánt ott Pesten? Az nagyon nekünk való dolgokat ír; őtet szeretjük legjobban" - érdeklődik erős baritonján a hatalmas termetű, félelmes bajuszú tekintetes úr. Helyesli útitársa véleményét, mely szerint "Mikszáth nem bántja a vármegyét", és kijelenti, hogy ezt becsüli is nála. Csak a sajtóra haragszik, mert egyszer a helyi Híradóban rosszat írtak róla, s mivel két napra bezárta a szerkesztőt, fegyelmit indítottak ellene. Végkövetkeztetése amolyan Mikszáth-féle okoskodásra hasonlít: "A vármegye, szegény, nem hibás, csak a rendszer." Az egész történet kimondatlanul is érzékelteti, hogy két külön világról, egymást nem értő nemzedékek tagjairól van szó. A beszélgetés során fényévnyire nő a fiatal utazó és a Mikszáthért rajongó öregúr közti távolság. (Az öreg hamarosan le is száll, mert megérkezik falujába. A vonat továbbrobog.)
    De nemcsak Krúdy számára volt érdektelen a beérkezett, "hivatalos" Mikszáth, hanem a népszerűsége csúcsán járó "élő klasszikus" számára sem ígért méltó és gyümölcsöző kihívást a több mint három évtizeddel fiatalabb, inkább kezdő újságírónak számító Krúdyval való ismeretség. Nemigen láthatott benne mást, mint törekvő fiatalembert, aki valamely divatos irányzat örve alatt igyekszik bejutni a literatúrába. Még 1904-ben, Az Újság szerkesztőségéről írva is enyhe malíciával jegyzi meg, hogy "minden irodalmi árnyalat képviselve van; vannak itt romantikusok, naturalisták, szecesszionisták, veristák, szimbolisták, ahogy egy pohárnyi tengervízben benne van embrióban állítólag a tenger minden szörnye, még a cápa is". Talán elképzelhető, hogy az alighanem csupán hírből, legfeljebb néhány sorából ismert, majd a kávéházi asztaltársaságban bemutatkozó Krúdyt is valamiféle embrionális írószörnynek, talán éppen "szecesszionistának" tarthatta. S a poétikai lényeget tekintve is: Krúdy nem Mikszáth útját folytatja, eltér a mikszáthi örökségtől, az anekdotikus szerkesztéstől. Éppen "mikszáthos korszakának" novellái mutatják ezt a leghívebben. A nyírségi táj csak díszlet ezekben a történetekben. Döntő többségükben ugyanis az emlékező nézőpontjából láttatja az elbeszélt történetet, kivált a szülőföldjétől messzire távolodott, a fővárosban megállapodott narrátor szemével láttat. Amit megjelenít a Nyírségből, Mikszáth nógrádi miliőjéhez képest azt is merőben másként választja ki. Nem A tót atyafiak és A jó palócok néprajzilag is érdekes, etnográfiai egzotikuma, babonás világa él tovább az úgynevezett "mikszáthos korszak" novelláiban, mert a modern látásmód, a szecesszió szemlélete alakítja az emlékek felidézését: bizarr életérzés, dekadens létfelfogás, perverziók felbukkanása figyelhető meg. A "nyíri csend" különös hangulatait a szecesszió stíluseszközeivel festi: díszített, sőt túldíszített környezetrajz, apróságokkal zsúfolt képek, arany- és ezüstszínek ragyogása, részletek kinagyítása jellemzi az elbeszélő-emlékezőt. Nem okvetlenül a dzsentri haláltánca áll mindenek mögött, sokkal inkább a létezés felismert kilátástalansága, reménytelensége, afféle csehovi unalom és mozdulatlanság, ami a Nyírség világát jellemzi. A kisúri büszkeség a korszerűtlenné vált dzsentri hagyomány sivársága elől merül a mesébe, ábrándokba, dicső múltba. Kosztolányi 1907-ben, Krúdy Hét szilvafa című könyve kapcsán kifejtette, hogy nem szereti az anekdotázó irodalmat, "mely zsíros magyarossággal teremtettézi körül igénytelen, lapos kedélyességeit. Krúdy Gyula azonban sohasem anekdotáz, hanem mesél, mindig mesél, és magyarsága ősi, vérségi, a legjobb fajtából való szilaj és mégis európai magyarság". Az anekdotázás és a mesélés elbeszélői kettéválasztása - a szellemes megoldású, csattanóra járó történet helyett a lekerekítetlen mesemondás kedvelése, az "éltek, amíg meg nem haltak"-féle befejezés alkalmazása - szintén szecessziós sajátosság. Kosztolányi így folytatja: "Nála a múlt mese. A mese pedig szent, mert belőle gyerekkorunk megvásárolhatatlan naivsága, a szív örök lírája buggyan ki." Egy 1903-as kötetére utalva sem a mikszáthi örökség folytatóját, hanem a költőt értékeli: "Krúdy Gyulából is napról napra jobban kiszól a Nyíri csend halk szavú poétája, és művészete mindig erősebben billen Andersen stilizált, kedves zamatú mesevilága felé." Ez a stilizált, kedves zamatú mesevilág ott van már a kilencszázas évek elejének Krúdy-novelláiban is, akárcsak a szecessziós épületek homlokzatán, illusztrációk szegélyén a stilizált ornamentika.
    Azért is kockázatos bármiféle "mikszáthos korszakot" emlegetni, mert a századelőn Krúdy nemcsak nyírségi díszletek között játszódó (és egyébként sem Mikszáthra valló) novellákat ír. Ha csak ezeket vesszük tudomásul, eléggé egyoldalú lesz kép. Hiszen olyan művei is vannak ebből az időből, amelyekben a dzsentritéma egyáltalán nem található meg. Megtalálható viszont az, ami Mikszáthtól szintén elhatárolja, a dekadencia. A fiatal, "mikszáthos" Krúdytól a század első éveinek jellegzetesen szecessziós indíttatású folyóiratai és vékony, kacskaringós vonalvezetéssel díszített művészeti lapjai vérbeli dekadens novellákat közölnek.
    A nagyvárost megismerő Krúdy ugyanis csakhamar megtalálja új fórumait. Nem sokáig marad csupán az Ország-Világ, a Fővárosi Lapok, a katolikus Magyar Szemle, a Képes Családi Lapok, a függetlenségi párti Egyetértés tárcaírója, időről-időre már A Hétben s az Új Időkben is jelentkezik. Már 1897-től munkatársa Basch Árpád társadalmi, szépirodalmi és művészeti hetilapjának, a Magyar Géniusznak, s az lesz 1902-1903-ban, Osvát Ernő szerkesztése idején is. Közli Cs. Szabó Kálmán művészeti, szépirodalmi és kritikai képes havi folyóirata, a Magyar Művészet 1900-1901-ben. A Bródy Sándor és Lóránt Dezső által jegyzett, irodalmi és politikai újságnak nevezett Jövendő hasábjain 1904-1905-ben jelennek meg írásai. Ott van Osvát Ernő 1905-ös havi szemléjében, a Figyelő-ben. Nem tartja magához méltatlannak, hogy rendszeres szerzője legyen ezekben a Nyugat előtti esztendőkben az arisztokratikus-artisztikus "női" lapoknak, a társasági élet szalon-folyóiratainak, melyek a magyar szecessziós lapkiadás elfeledett értékei. Az 1898-ban induló, Lengyel Gizella szerkesztette Előkelő Világnak (szépirodalmi és társadalmi folyóirat a magyar nemes társaság számára) kezdettől munkatársa, akárcsak az 1901-től Új Világ néven, társadalmi és irodalmi szemleként folytatódó lapnak 1903-ig. A Szabóné Nogáll Janka szerkesztésében megjelenő Divat-Szalon-ba 1898-1906 között ír. A Wohl Janka és Wohl Stefánia indította Magyar Bazár-ban ifj.Lónyay Sándorné belépésétől, 1901-1903-ig szerepel.
    Akarva-akaratlan, a szecessziós életeszmény határozza meg magánéletének alakulását is. Itt igazán halmozottan érvényesül a nyárspolgári erkölcs ellen forduló, dacos szecesszió. Alig húszévesen, szülői akarattal szembeszállva (1), korkedvezménnyel feleségül veszi a nála jóval idősebb (2) Spiegler Arabellát (Satanella és Bogdán Bella néven írónőt, fővárosi tanítónőt), a századvégi modern asszony - szó szerinti - megtestesítőjét. Bellától több gyermeke születik ugyan, de az ifjú férj - mintegy szecessziós kivonulással - mégis hamarosan elköltözik (3) Király utcai közös lakásukból, viszont hosszú évekig nem válnak el (4), bár nem laknak egy fedél alatt, ellenben a különélés "eredményeként" még két közös gyermekük születik (5). Szerelmük hajnalán, menyasszonyának köszönhetően kerül kapcsolatba újabb és újabb lapokkal, többnyire azokkal, amelyeknek Bella már dolgozott. Az ő ajánlása segíti a fővárosi kezdőt és irányítja korszerű eszmék, olvasmányok felé. Kétségtelen, hogy igen sok embert ismer meg általa. De arról már az érett író vall, újra és újra, hogy kik álltak hozzá legközelebb, kire, kikre emlékszik két-három évtized múlva is szívesen. Egyéniségét, életvitelét ismerve talán nem is olyan meglepő a névsor.
    Ösztönösen ugyan, de barátait is - szinte szecessziós megkomponáltsággal - elsősorban a különös, sőt már-már gyanús egzisztenciák közül választja, kivált írótársai és szerkesztői közül. Már a - mellesleg igen színvonalas - jámbor Magyar Szemle tulajdonosa, lovag Kaczvinszky Alajos, a rejtélyes "Kaczi" példája volt a "furcsa különc"-nek: német anyanyelvű lévén, egy kukkot sem tudott magyarul, pusztán "úri passzióból" tartott fenn magyar irodalmi hetilapot. Az írók műveit nem értette, néha még nevüket sem tudta, de a szerzők iránti tiszteletből, büszkeségből a honoráriumokat mindig vadonatúj bankjegyekben fizette. A nagyvárossal ismerkedő ifjú szinte gyűjti maga köré - és szépreményű bohémként vonzza is - a modern idegérzékenységű, különös, extrém figurákat, a társadalom kitaposott ösvényeiről letérő deviánsokat, a siker kegyeltjeit, a bukás áldozatait. A szecessziós embereket. Emlékezése szerint sokszor megfordult egy szürke napernyős, szürke cilinderes, császárszakállas, merev öreg úriember - Vajda János - után a Kossuth Lajos utcában. Minden bizonnyal a millennium évében láthatta néhányszor a szertartásos külsejű, nyugalmazott diplomatának, udvari hivatalnoknak tűnő zord poétát, hiszen Vajda 1897 januárjában meghalt. A fiatalember képzelete - ott, a Kossuth Lajos utcai korzón képződött emlék tanúsága szerint - felruházta őt a rejtőzködés szecessziós tulajdonságával, mely nem engedte, hogy a nyilvánosság előtt, külsőségekkel hirdesse kilétét. Más valakinek akart látszani, mint aki valójában volt. A petőfis-reviczkys romantikus költő-póz kellékei helyett Krúdy szemében Vajda - akárcsak Arany János, a tényleges akadémiai tisztségviselő - az incognito szecessziós jelmezét öltötte. Negyedszázad múltán is állította, hogy a költő talán a legmogorvább férfiú volt a Belvárosban, "holott a régi Belváros még akkor telve volt mindenféle furcsa különcökkel". Ezekhez a különcökhöz vonzódott a fiatal Krúdy, annyira, hogy évtizedekkel később is előszeretettel rajzolgatja különös vonásaikat. Molecz Károlyét, a hajdani Vasárnapi Újság munkatársáét, aki, bár saját kis háza volt Újpesten, a régi idők tiszteletére, amikor még a képes hetilap számait állította össze a Reáltanoda utcában, hatvankét esztendős korában is rendszeresen a távoli Belvárosba utazott vissza péksüteményért. Kanyurszky György egyetemi professzor arcképét, a hittudományi karon keleti nyelveket tanító tudósét. Krúdy ifjúságának "kedves, drágalátos figurája" nagy tudománya ellenére a híres "pesti vidám emberek" közé tartozott. Mint "a jóbarátság eleven pesti szobra", derű és nyájasság övezte - minő ellentmondás! - sovány, feketeruhás alakját. "A század elején a város arra látszék berendezve lenni, hogy mindenki jól érezze magát benne"- írta az ő vidám természetéről gondolkodva Krúdy. Megszállott sakkjátékos volt, a Baross kávéház törzsasztalánál több éjszakán át szimultán partikat vívott. Felszentelt papként a Belváros és a Józsefváros minden kiskocsmáját alaposan ismerte, valamint azt is pontosan tudta, melyik magyar nótának ki a szerzője.
    Atyai barátai, Gáspár Imre és Kálnay László mentorkodását kinőve az újsütetű fővárosi lakos számára mind fontosabb lesz az Egyetértés alapítója és főszerkesztője, Csávolszky Lajos, valamint az újság tárcarovatát gondozó Déri Gyula. Csávolszky a Függetlenségi és 48-as Párt parlamenti képviselője, pártkapcsolatai, kiadói vállalkozásai révén a századvég igazi sajtómágnása. Mindemellett vakmerő spekulációkat folytat telkekkel, házakkal, lovakkal, vasúti részvényekkel. Munkatársait - Krúdy szerint - rabszolgáknak tekintette, és gyakran hallatta "asztmatikus, recsegő, indulatos parancsszavait". Kossuth Ferenc azért hagyta ott az Egyetértés-t, mert még vele is gorombáskodni merészelt ez a "karikalábú, farkasszakállú, epeszínű arculatú férfiú". Karrierjének titka nem más, mint a hagyományos, hazafias idealizmussal szakító, egyéni szecesszió, mely tizenkilencedik századi eszmék talaján hangoztat vázszerűen lecsupaszított, stilizált elveket. Az üzlet és a politika érdekközösségének felismerője és haszonélvezője, oly mértékig, hogy 1899-ben bele is bukik gyanús üzelmeibe.
    Déri Gyula műszaki egyetemi diplomával lép az újságírói pályára, miközben regényeket, elbeszéléseket ír. Ki- és belépéseivel két-három évente más-más redakció munkatársa, időnként a Szervita téri Kispipában a nevezetes irodalmi vendéglő saját lapját, a Kispipa Híradó-t szerkeszti. Évtizednyi kalandozás után, 1890-től dolgozik ismét az Egyetértés-ben ez a "nagyétvágyú és nagyszomjú férfiú". Valószínűleg ő mutatja meg Krúdy beküldött novelláit Spiegler Arabellának, akinek - Satanella, Bogdán Bella néven - rendszeresen jelennek meg írásai a lapban. Talán a Papnövelde utcai sajtóház termeiben találkoznak először, talán máshol. Ismeretségek szerzésének számos útja van, de minden út Bellához vezet. Benedek Aladár, a bankóhamisításért börtönbüntetést viselt, idősödő, ábrándos költő a Hunnia kávéházban oktatja az élet rejtelmeire az ígéretes talentumot. Mintegy felvilágosítja a tájékozatlan fiatalembert, hogy nem nélkülözheti az előkelő nők pártfogását, ha el akar érni valamit a szépírói pályán. Ő hívja fel Krúdy figyelmét az Aurora-körre, melynek irodalompártoló hölgyei rendszerint felkarolják a reményteljes tehetséget "a Drexler vendéglő szeparéjában, ahová a Szerecsen utcából van a bejárat". (Az Andrássy út 25. szám alatti balettintézet helyén lévő Drechsler café-restaurant egyik ajtaja a mai Paulay Ede utcából nyílt.) Az itt rendezett összejöveteleken a hölgyek még csak kalapjaiktól, kesztyűiktől, legyezőiktől se válnak meg - bátorította Benedek Aladár a vidéki fiút. Szokolay Kornélné, a cikkeit gyakran Almaviva álnéven jegyző, Balkán-szakértő hírlapíró neje gondoskodott arról, hogy a vendéglős valódi kínai teával szolgáljon. "A hölgyek hangversennyel, felolvasással és érvényesülni még nem tudott, ifjú poéták istápolásával foglalkoznak - idézi Krúdy a fogházat járt életművész szavait. - Igaz, hogy néha felvonultatnak egy vén minisztert, öreg méltóságos urat, városi bizottsági tagot, de a fő cél mégiscsak az, hogy az ifjú költői nemzedéket bizonyos társadalmi szokásokra, illedelmes magaviseletre, tiszta gallérra, mosakodásra, lakkcipőre tanítsák." Más közlések szerint Spiegler Arabella Király utca 47. számú lakásán gyűlt egybe minden csütörtökön az Aurora-kör Makai Emil, Rózsa Miklós, Palágyi Menyhért, Bede Jób, Béldy Izor, Gracza György, Vértesy Gyula, Vértesi Arnold, Beksics Gusztávné részvételével, s időnként feltűntek köztük színészek, festők, zenészek is. Állítólag maga Csávolszky Lajos hozta el ide Krúdyt. Akárhogyan történt is, a műértő, művészetkedvelő, politizálgató baráti társaság lelkesedése csakhamar alábbhagyott: a hét esztendőnyi korkülönbség ellenére Krúdy 1898 februárjában eljegyzi és 1899. december 27-én feleségül veszi Spiegler Arabellát.
    Kedves különceiről ezután sem szakad el. Írói arcképet szentel Pongrátz Bélának, aki - Vajdával ellentétben - az utolsó bohém volt, királysértő cikkei miatt bebörtönözött, harminc éven át rendes lakás nélküli, jánoshegyi csőszkunyhókban meghúzódó, rongyos bujdosó, akinek életeleme volt az ok nélküli, céltalan, örökös csavargás, Oroszországból, Japánból meghalni hazatérő különc, aki étlen-szomjan is hajnalig mesélt Krúdy beteg kisfiának ágya mellett, hogy a gyermek mielőbb meggyógyuljon. Kisportréban festi meg Wechsler Lajost, a kézzel hajtható kocsiján orfeumba járó rokkant műfordítót, az első embert Magyarországon, aki külföldről pénzt kapott magyar írók műveinek fordításaiért. Ebben az 1912-es cikkében meg is vallja különcök iránti vonzódását: "Szeretem az elhagyott, bánatos, félreismert vagy csaknem ismeretlen tehetséges embereket." Minden okunk megvan rá, hogy feltételezzük: tíz-tizenöt évvel azelőtt is ekként érezhetett. Megörökíti Schrőder Bélát, aki utolsó éveiben a Magyarország újságírója volt, kalandos, furcsa, olykor érdekesebb figura, mint maga is óhajtotta. Félelmetes lovag, párbajhős, aki Aradon kezdte pályáját. "Vidéki hírlapíró volt és grandseigneur! És Schrőder Béla különössége, hogy e két foglalkozást összeegyeztette."
    Aprólékosan mintázza Cholnoky Viktor arabeszkjét, a halk szavú, szecessziós beszélyíró profilját, az eleven, testet öltött szecessziót. A Pesti Napló enciklopédikus tudású éjszakai szerkesztőjét, vagyis korrektorát, aki fordított életet élt, hiszen hivatali munkáját éjjel végezte. Szerette légies, szinte áttetsző lényét, egyéniségének nem evilági, sugárzó auráját. Sokszor csatlakozott füstszerűen keskeny, imbolygó alakjához, amikor Cholnoky a Király utca söntéseibe indult hajnali sörözésre az utolsó kolumna leadása után. A szellemi-lelki rokonság megerősítéseként "Titánok" elnevezéssel szerveznek rövid életű, bohém baráti társaságot, melynek tagjai - Krúdy és Cholnoky mellett - Nemeskéry Kiss József, Kiss Gyula, Olty Antal újságíró-kollégák, Bothmer Jenő főhadnagy és vívótanár, valamint Glück Frigyes vendéglős. Neki, a Pannónia Étterembe címzi levelét Krúdy 1901. április 29-én, amikor Bothmer és Olty lakásavató vacsorájának ételeit jelöli meg, különösen részletezve a magyaros töltött káposzta elkészítésének módját, de nem feledve a töpörtyűs, juhtúrós galuskát és a rummal leöntött csurgatott palacsintát sem.
    Elsiratja Greiner Jenő hírlapírót, a "vörös Grajnát", akit azért neveztek így, mert egy ismerősük Reinerről Rajnára magyarosított, s ennek logikája szerint jobb körökben Greinerből is mindenképpen Grajna lesz. Mivel mindenhez értett, Csávolszky rábízta a közgazdasági rovatot. Remekül csinálta, de jólértesültségét önmaga számára nem kamatoztatta, olyan szegény maradt, mint a templom egere. Csak ült az éjjeli kávéházban és tanultságát csillogtatva, fáradhatatlanul vitatkozott. Csávolszky, a fennkölt eszmék szónoka megtalálta a számítását, ő, a pénzvilág bennfentese, a gyakorló árszakértő az irodalmi szerzetesség szentségében, az írói becsületesség ideájában hitt. Ady baráti körének, a Zuboly nevet használó Bányai Elemér asztaltársaságának volt "kávéházi kültagja", Zubolyt követte eszméiben. Krúdy, ha odatelepedett a Centrálban ülésezőkhöz, régi fametszetről való pesti úrnak nevezte Zubolyt, a legelső gentlemant Budapesten, aki "kényességből nem hazudott soha". A legokosabb embernek tartotta, nem is merte barátjának szólítani, annyira tisztelte. Zuboly mellett ülve alakulhatott ki az a véleménye, amelyet a halál hírére fogalmaz végső tanulsággá: az 1915 tavaszán az uzsoki harcokban elesett Bányai Elemérnek valójában csak egy szép könyvben lett volna szabad élnie. Egy szép könyvben, mely halvány, növénydíszes rajzolatokkal, burjánzó indázással, védelmezőn veszi körül a kegyetlen külvilág kifinomult idegzetű elszenvedőit.
    Krúdy Gyula vonzódása környezetének különceihez nagyon is természetes, hiszen kivételes személyiség volt, szecessziós alkat ő maga is. Huszáros kalandokba bocsátkozó, roppant munkabírású ifjú titán, a lázadó óriások egyike, a századvégi irodalmi kánon Zeuszával szembeforduló. Legbelül mégis mélyen érző, sérülékeny gyermek, aki a meseszövésben találta meg az élet elviselésének páncélját, mely gyakran óvta a durvaság és értetlenség tőrszúrásaival szemben.
    Budapest, a nagyváros a fiatal Krúdy számára a legtöbbet adta, amit csak adhatott. Neve az életműben mindvégig összefonódik a fiatalsággal, a szerelemmel és az igazi pályakezdéssel. Áruházainak szemkápráztató kínálata, szellemi életének sokszínűsége, torlódó eseményeinek zsúfoltsága, a mindennapok üzemszerű működése merészebb, illúziótlanabb szemlélet kialakítására ösztönözte művészeit. Budapest fogalma már az 1890-es években a huszadik század modernségét jelentette. Egy európai áramlat lélegzetét, a szecessziót.
    A vidéki újságíró számára a saját korába való megérkezést.

 

EPA Budapesti Negyed 34. (2001/4)