EPA Budapesti Negyed 34. (2001/4)
 

"Mit lehet írni Pestről?"

(A Krúdy-művek Budapestjéről)

________________
FÁBRI ANNA
 

"Pesti regény! Mit lehet írni Pestről ? Ordináré passzió, mint az állatkínzás. De megpróbáljuk."[1]

    A vidékiség nézőpontját oly sokáig uralkodó nézőpontként érvényesítő magyar elbeszélő irodalomban Pest (korábban Pest-Buda, később Budapest) egyszerre testesítette meg az idegen és elidegenítő (nagy)várost, valamint a nemzeti önazonosság-érzés egyik emblémáját, a fővárost. S persze mindazt, ami ezekkel együtt járt: a már kialakult és a folytonosan alakuló heteronóm, illetve a tudatosan megteremtett autonóm kulturális közeget, a kívánatos vagy éppen elkerülni vágyott (társadalmi, gazdasági, életmód- és mentalitásbeli) változások, az önkéntes vagy kényszerű asszimiláció és a disszimiláció legfőbb színterét és központját.
    Mindazok, akik irodalmunkban Pestet (vagy Budapestet) a kívülálló nézőpontjából jelenítették meg, e kívülállás megszüntethetőségének, azaz a város ki- és megismerhetőségének, valamint meghódíthatóságának lehetőségeivel is szembesítették olvasóikat. Eközben gyakran nem tudták, vagy nem is kívánták leplezni személyes érintettségüket, sérelmeikért pedig a sebzett moralista szerepével kárpótolták magukat.
    Gvadányi a peleskei nótárius történetével éppúgy állást foglalt e kérdésben, mint Kisfaludy Károly Tollagi Jónás-ával, vagy azután a reformkori életkép-irodalom (szinte kivétel nélkül vidéki eredetű) művelői.[2] Ez utóbbiak közül az elfogadás gesztusával és az elfogadtatás szándékával emelkedik ki a pesti életnek egész tárcasorozatot szentelő Garay János. Ezzel szemben a pesti zsánerképekből (rém)regényt is szerkesztő Nagy Ignác a francia nagyvárosi (ponyva)regény eszközeit és motívumait is segítségül hívta, hogy a rohamosan (de a valóságban még áttekinthető keretek között) nagyvárosiasodó Pest társadalmi széttagoltságára (s ezzel együtt a nyilvánosság korlátozó erejének csökkenésére), kriminalizálódásának veszélyeire figyelmeztessen. E tekintetben különös jelentőséggel bír, hogy Nagy Ignác e könyvének, az 1844-45-ben megjelentetett Magyar titkok-nak a leleplezés feladatával megbízott főszereplője, egyszersmind narrátora éppen egy újságíró. Nem kevésbé elriasztó képet fest a pesti élet titkolt bűneiről Hazai rejtelmek címmel közreadott regényében a Nagy Ignácéval megegyező francia mintához igazodó, de az életkép-betéteket többnyire politikai programszövegekkel helyettesítő Kuthy Lajos.[3] Bár a Hazai rejtelmek írója nem internálja a magyar bűnök összességét Pestre, jócskán hagy belőlük falun, pusztán, nagybirtokon és kisvárosban is, a múlt bűneitől és hibáitól megtisztult hasznos élet színtereit mégiscsak a vidéki Magyarországra helyezi.
    Azt a felismerést, hogy a vidéki ember (sőt, a vidék) sorsa szoros szálakkal kötődik Pesthez, Jókai némiképp továbbfejlesztve hasznosítja majd, amikor számos regényének történetében politikai, törvénykezési vagy kulturális központ mivoltában juttat nagy szerepet Pestnek. (Nemegyszer azonban - értelemszerűen - ugyanilyen szerepkörben jeleníti meg Pozsonyt és Bécset is.) Míg a Jókai-művekben a leggyakrabban előforduló, legváltozatosabb korszakaiban és részleteiben megörökített helyszín Pest,[4] pályakezdő korszakának elbeszéléseit leszámítva Mikszáth többnyire a felső-magyarországi városok, városkák és falvak világába vezette el olvasóit. (Regényei közül csak az Új Zrínyiász, valamint a Sipsirica és a Szelistyei asszonyok mesés történetét helyezte a fővárosba (az utóbbiakét egyébként hangsúlyozottan Budára).[5] Mikszáth Pesttel kapcsolatban voltaképpen mindvégig megőrizte a külső szemlélő, sőt, a szkeptikus kívülálló státusát.[6] A naturalizmus hazai úttörőjeként fellépő Bródy Sándor első, Nyomor című elbeszéléskötetével (1884) a nagyvárosi élet elesettjeire irányította a figyelmet, de hasonló tettet vitt véghez merőben más hangnemű és célzatú regényével, a Gazdag szegények-kel Jókai is (aki egyébként a modern nagyváros problematikáját egy másik különös művében, az Asszonyt kísér, Istent kísért-ben is felvetette).
    A szenvedélyes és hajthatatlan, ráadásul személyes sérelmein felülemelkedni nem tudó társadalomkritikus, Tolnai Lajos nemegyszer a titkolt és a többé-kevésbé kisszerű bűnök városának mutatta be Pestet; a Tisztviselőtelep kiépülésének történetét előadó kulcsregényében azonban a zavaros múlt képeinek felidézése után a szép jövő, az emberhez méltó (kert)városi élet ígéretével kecsegtette olvasóit.[7]
    A Budapest regényírójaként elhíresült Kóbor Tamás (aki afféle magyar Zola módjára "kísérleti regények" egész sorát szentelte a fővárosi életnek) bár kisgyermekségétől Pesten élt,[8] nemegyszer családtörténeti vonatkozásokra építve jelenítette meg a vidéki (zsidó) eredetű honfoglalók életben maradásért és érvényesülésért folytatott küzdelmeit a nagyvárosban.[9] (Molnár Ferenc Az éhes város-a pedig említésre méltó példa arra, hogy a századforduló táján a zsidó családi háttér még a bennszülött pestiekből is a vidékről érkezőkéhez hasonló, moralizálássá átlényegülő ressentiment-t hívhatott elő. Ez utóbbi egyébként ekkortájt olyan vidékről felkerült szerzők műveiben is megnyilvánult, akik a társadalmi elit köreihez tartoztak.)[10] Kóbor - regények sorában kifejtett - álláspontját osztotta a Szilágyságból Pestre került, Lux Terka néven ismertté lett írónő, amikor műveiben szinte refrénszerűen hangsúlyozta, hogy a nagyvárosiasság erkölcsvesztő hatása nagyobb súllyal nehezedik az egyedülálló (vagy önálló érvényesülésre vágyó) nőkre, mint a férfiakra. Legismertebb regényének, az 1908-ban megjelent Budapest-nek hősnője, Schneider Fáni (akin nem nehéz felfedezni Zola Nanájának és Wedekind Lulujának vonásait) a város szülötte, oly vonzó, gátlástalan, kíméletlen és pusztítóan vitális, mint amilyen a város maga.[11]


-


    Ilyen irodalmi előzmények után, a vidékiség szempontjait rögzítő pesti regények és elbeszélések sokaságát megismerve és hozzájuk kapcsolódva, de tőlük mind határozottabb távolságot tartva lépett színre Pest (kritikai) kultuszának írója, Krúdy Gyula. Nagy nemzedéktársai (ideértve a Nyugat kiválóságait is) főként a vidéki élet íróiként köteleződtek el, s Pestet is ezzel az elköteleződéssel, egyszersmind - különböző mértékű - idegenkedéssel és személyes távolságtartással szemlélték. (Éppúgy példa lehet erre Babits Halálfiai című regénye, mint Szabó Dezső nagy feltűnést keltett könyve: Az elsodort falu vagy Móricz nagyvárosi "lektűrjei": Az asszony beleszól vagy A fecskék fészket raknak. Ez utóbbiakban egyébként, éppúgy, mint Kosztolányi Esti Kornél-történeteiben a birtokba vehető Pest is jelen van.)
    Krúdy életművében azonban (az 1901-ben közreadott, s irodalmi mintáit még túlontúl nyíltan vállaló Az aranybányá-t követően) szüntelen, önmagára reflektáló alakulásában vehető szemügyre Pest legteljesebb írói elsajátításának folyamata.[12] Különleges fontossága van annak, hogy Krúdy, ha Pestről ír, soha nem a jelenről ír. Történetmondóként szinte mindig az emlékező helyzetében nyilvánul meg, s igen gyakran lépteti fel így hőseit is.[13] Regényei, elbeszélései és tárcái leggyakrabban az ebből adódó, szimbólum- és metaforateremtésre serkentő értelmezési keretben jelenítik meg a városhoz kapcsolódó (ábrándos képzetekben, olvasmányélményekben, kocsmai és kávéházi diskurálásokban gyökerező) előzetes feltételezéseket és személyes tapasztalatokat. (Különleges emlékező helyzet uralja a Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban című regény(torzó)t, amelyben a látóképességét elvesztett hős nemcsak a várossal kapcsolatos vizuális élményeinek, hanem a régi szagoknak és hangoknak felidézésére is képes.)
    Életművének ismerői jól tudják, hogy Krúdy elbeszélő műveiben (ideértve a tárcáit és karcolatait) Budapest a leggyakoribb színhely, s hogy ő az az író, aki a város utcáit, épületeit, lakóit, illetve fényeit, illatait és hangjait, mendemondáit és legendáit a legtöbbször örökítette meg. Bár hősei magaslatról, illetve hídról ritkán tekintenek Pestre vagy Budára, történeteik elbeszélői néha a teljesség illúzióját keltő városképeket is megjelenítenek: párába vesző tornyokkal a pesti, és messzeségbe tűnő hegykoszorúval a budai oldalon. Krúdy pesti regényei[14] általában az utcákon járók (és a nem túlságosan sebes iramú közlekedési eszközöket használók) szemszögéből jelenítik meg a város életét, s így kisebb látószögű (utcákat, tereket, épületeket ábrázoló) képek sokaságát alkotják meg.
    Feltűnő, hogy a regények hősei, akik túlnyomórészt írók, milyen sokat vannak az utcán, ez egyik legfontosabb életszínterük.[15] Ezek a fiatal, vagy fiatalságuk emlékeivel bajlódó írók és költők vidékről kerültek Pestre (akárcsak egykor Krúdy maga), s az otthontalanság nyomasztó érzéseit is enyhítő felfedezési szenvedélytől hajtva járják a várost. Szinte refrénszerűen ismétlődő mondatok, bekezdések tanúsítják, hogy legtöbbjük (szinte mindegyikük) modellje az ifjú (18 éves) Krúdy volt, aki "a nagymama pakktáskájával" felszerelkezve jött el kelet-magyarországi szülővárosából, hogy "dicsőséget és hírnevet" szerezzen magának. Az író nagy megjelenítő erővel és némi (ön)iróniával rögzíti olvasóiban, hogy a távoli vidékekről elinduló fiatalemberek népes serege mint megannyi magyar Rastignac érkezett a 19. század végén a fővárosba: "Némelyik vonat szűz vidéki havat hoz a vasúti kocsik tetején, izgatott utasok állnak a kocsikban, poggyászaik mellett [...] Fiatalemberek jönnek északról és keletről e vonatokkal, gyanakodva nézegetik zsebórájukat, fejüket csóválják, ha valami okból, ha valamely okból a pályaudvar bejárata előtt bizonyos ideig meg kell állni vonatjuknak: mintha valaki várná őket. Pedig még senkit sem ismernek a városban. Ezután fogják megtalálni azt az embert, aki szerencsét vagy szerencsétlenséget hoz rájuk. Izzó ambíció és érvényesülési vágy üdvözli a sörgyárak füstölgő kéményeit. El vannak szánva mindenre, hogy erőszakosan helyet szorítsanak maguknak a pesti gyalogjárón. Nem engednek, akár a bulldogok. Némelyik azért jön, hogy kirabolja Pestet, a másik dicsőséget és hírnevet óhajt szerezni ott, ahol még senki sem hallotta nevét, a harmadik felfogadja magában, hogy elteszi láb alól a házigazdát, aki először szállást ad neki. Ki tudná pontosan megmondani a vidéki fiatalemberek gondolatait, midőn álmatlan éjszakákon előre kitervezik boldogságuk lehetőségét, mielőtt a vonatra felszálltak volna?"[16]
    Krúdy nem titkolja, hogy a diadalmas megérkezést az élet hétköznapjai követték, hogy hónapos szobák otthontalan lakói, az utcák vándorai lettek a hódítókból, és az elképzelt sikerek helyett a szemlélődés vigaszával kellett íróhőseinek (ahogyan a Krúdy-irodalom oly szívesen nevezi őket: alteregóinak) többsége, sokáig (szinte mindvégig) inkább csak megfigyelője volt, nem pedig részese a pesti életnek, amelyet találkozásuk első pillanatától kezdve titkokkal telítettnek látott. "Azok a szürkén hangzó nevek a kapuk visszhangos boltozatai alatt (amely nevek gyakran úgy megsárgulnak az időtől, mint a temetők felírásai) megannyi emberi titkot fednek, amelyről sohase lehet tudomásunk? Minden névnek van valamely titka, amelyet a halálos ágyán se vall be."[17] Ezek a titkok többnyire szégyenletes vágyak, álmok, eltévelyedések, bűnök, és többségük mögött ott áll az elviselhetetlen szegénység, a nyomor, amely szolgálja őket.
    A bűn és a nagyváros összekapcsolása, amely már az ótestamentumi szövegekben megtörtént, és megújított, változatos megfogalmazásokban oly kedvelt motívuma lett a 18-19. századi európai - s benne a magyar - elbeszélő irodalomnak, Krúdy regényeiben is fontos szerepet kapott. Méghozzá az élet és irodalom szétválaszthatatlan szimbiózisában megjelenítve.
    A regények (és általában az irodalom) nagy befolyását az életértelmezésekre Krúdy nemcsak íróhőseihez kötötten vette fel, de igazán erőteljesen mégiscsak az ő történeteikben hangsúlyozta. Nemegyszer nyíltan szólt arról, hogy hősei irodalmi mintákhoz igazodnak, amikor Pestet a titkok (főként pedig az eltitkolt bűnök) városának tartják. "Anyám pedig szenvedélyes regényolvasó volt - meséli a Nagy kópé idegenből jött rejtélyes Antóniája Rezeda Kázmérnak. - Azt mondta, hogy Pesten legalábbis annyi a titok, mint Sue Jenő Párizsában". (Később, az elbeszélő egyik - az óbudai utcákat jellemző - hasonlatában, mintegy visszhangszerűen, újra elhangzik e regényben Sue neve: "A zsidótemplom mellett sikátorok lapulnak, mint Eugen Sue regényeiben".)[18]
    Az irodalom azonban csak nyelvet (kifejezéskészletet) ad az élet magyarázatához és elbeszéléséhez, eligazodni benne nem regényalakok, hanem eleven emberek segítenek. A Pesttel való ismerkedés időszaka egyfajta beavatási időszak az ifjú Krúdy-hősök (és hősnők) életében: szinte mindannyian kapnak egy-egy tanítót vagy nevelőt, aki feltárja előttük a nagyvárosi élet (és irodalom) rejtelmeit.[19] Amolyan modern és provinciális Vergiliusokat, akik a pokol látnivalói helyett a nagyvárosi élet tudnivalóit ismertetik kalauzoltjaikkal. Az író-nevelők és más komoly férfiak mellett azonban a sokat tapasztalt nők is feltűnnek efféle szerepekben, sőt, a Krúdy-regények többségében egyedül ők a tisztánlátók, minden pesti titkok tudói.
    Azt a véleményét, hogy a századvégi Pesten minden eszményített érték eladó és megvásárolható, már Az aranybánya című regénye olvasóinak is tudomására hozta Krúdy, de a pesti (ember)vásár rajzát a maga bonyolult kiterjedtségében (és szkeptikus költőiségében) először A vörös postakocsi történetében bontakoztatta ki. A regény főhőse (és olykor narrátora) a sikertelen író, Rezeda Kázmér (aki oly sokszor lép még majd fel főszerepben a Krúdy-művekben) íróként is, megsebzett moralistaként is úgy akar felülkerekedni a városon, hogy megkísérli történetbe foglalni megismert (vagy megismerni vélt) titkait, bűneit. S ezzel osztozik a regény valamennyi történetmondójának törekvéseiben. Bár a négy történetmondó különböző értelmezési szintekről adja elő történeteit, Rezedáé és a szerzői történetmondóé egyaránt irodalmias jellegű, s mindkettő megerősíti az írói szándékokat elősoroló, a regény előszavaként közzétett levél állításait.
    A Kiss Józsefhez írott levél hivatkozása a házak tetején beleselkedő sánta ördögre (Lesage hősére) az írószerepnek ugyanolyan mindenhatóságot tulajdonít, mint amelyet Rezeda vél birtokolni, amikor Alvinczi sajátos élet- és jellemrajzának megformálásába (pontosabban: előadásába) kezd. Egy ki nem mondott irodalmi célzás is meghúzódott azonban a levélben, s többen is érthették: egy ifjú moralista nyújtotta itt át leleplező művét egy másiknak, egy veteránnak. Sokak tudhatták, hogy a címzett, A Hét főszerkesztője, csaknem négy évtizeddel korábban - igaz álnéven - Budapesti rejtelmek címen írta meg a maga leleplező pesti (ponyva)regényét. Szinte bizonyos, hogy a fiatalon mindent (így a ponyvairodalmat is) válogatás nélkül olvasó Krúdy jól ismerte ezt a maga korában oly népszerű, francia mintájú, de a magyar irodalomban sem előzmény nélküli nagyvárosi rémregényt. A vörös postakocsi maga azonban legfeljebb távoli allúziókat mutat a Szentesi Rudolf néven jegyzett Budapesti rejtelmek-kel,[20] egyértelműbb, sőt, pontosan dokumentálható kapcsolatban áll viszont azzal a budapesti prostitúcióval foglalkozó könyvvel, amelyet egy rendőrfogalmazó és egy hírlapíró közösen jelentetett meg 1908-ban.[21]


-


    Krúdy első pesti élményei, amelyek a Józsefvároshoz, e különös, kétarcú városrészhez és a vele oly szoros összekötetésben álló Belvároshoz kötődtek, számos művében lényegültek át irodalommá, de központi szerepet csak a par excellence íróregény, a Hét Bagoly lapjain, majd pedig a Krúdy Gyula látogatásai címen megjelentetett emlékirattá szerkesztett tárcasorozatban kaptak. (A két mű megírása között eltelt évtizedben a kitalált történetek belső összefüggéseinek megteremtése helyett egyre inkább a valóságos történések rekonstrukciója, egyszersmind értelmezése foglalkoztatta Krúdyt.)[22] Az 1920-as évek közepétől kezdve mind gyakrabban lépett fel saját személyében az elbeszélő (történetmondó) szerepében, s műveiben a szerzői reflexiók és a visszautalások hangneme feltűnően személyessé, némelykor egyenesen önvallomás-, illetve emlékiratszerűvé lett. Az emlékező attitűd, amely kezdettől fogva jelen volt elbeszélő művészetében, s a Szindbád-történetekkel végképp központi szerephez jutott, már nemcsak közege vagy apropója műveinek, hanem - paradox módon - az elbeszélés megszokott formáitól való eltávolodás eszköze is. Amíg korábban irodalmi fikciókban oldotta fel személyes élményeit és teremtett hőseinek ajándékozta életének eseményeit, érzelmi élettörténetének számos fontos fordulatát, pályája utolsó szakaszában nemegyszer úgy tekintett egykori önmagára, mint regényhősre.
    A Hét Bagoly jelentős részben józsefvárosi regény. Főhőse, Józsiás, az ifjú író, a Gyöngytyúk utcában lakik. Anyai érzéseivel is feléje forduló szerelmese, Leonóra az Üllői út egyik mellékutcájában. Későbbi feleségének, Áldáskának apja az Ősz utcában dolgozik Virág Kálmán és Neje kiadóvállalatánál. A regény hősei gyakran járnak józsefvárosi kocsmákba (Ivkovhoz, az Üchtritz-házba és az Arabs Szürkébe, az Üllői útra), megfordulnak a Szvetenay utcában (a hullaházban), és találkát adnak egymásnak a Ludoviceum előtt. A történet más szálai azonban a Belvároshoz kapcsolódnak: itt van a Hét Bagoly nevezetes épülete, itt lakik Zsófia, itt áll az irodalom egyik fellegvára, a tucatnyi szerkesztőségnek otthont adó Athenaeum-ház. De Budapest más tájékai is feltűnnek a regényben: a ferencvárosi Liliom utcában lakik Áldáska, a téli Népliget (itt találkozik utoljára Józsiás és a később öngyilkosságba menekülő Leonóra), a terézvárosi Nagymező utca, a Svábhegy elhagyatott vidéke, valamint a téli Margitsziget és Duna-part Józsiás és Zsófia szenvedélyes csókokkal kezdődő, de fagyos véget érő szerelmi kirándulásainak színhelyei.
    Akárcsak Józsiás, az ifjú Krúdy is a Gyöngytyúk utcában lakott, a Krúdy Gyula látogatásainak tanúsága szerint a Vadász és Versenylap szerkesztősége feletti emeleti szobácskában, ahonnan módja volt szemügyre venni a lap fogadóirodája előtt ácsorgó kopott szerencsevadászokat (a biztos tippet remélve várakozók népes csoportját), valamint a lóversenysport szakértőit és gavallérjait is. (A vörös szekfűs sárosi dendi, Péchy Andor mellett talán itt és ekkor figyelt fel először a különc lófuttatóra, a dúsgazdag szerencselovagra, Szemere Miklósra, akinek regényesített alakmását, Alvinczi Eduárdot oly sokszor szerepeltetette később műveiben.)[23]
    A 19. század utolsó éveiben, józsefvárosi lakosként tapasztalta meg a városrészek elkülönülő életét, mentalitását, s ezeket a tapasztalatot utóbb számos művében rögzítette. Azt, hogy külön kasztot alkotnak a józsefvárosiak (ők nem is egyet), a belvárosiak, a városszéli negyedek lakói, az Andrássy út belső és külső szakaszán lakók, a budaiak és az óbudaiak. Egy-egy városrész. lakóinak jól azonosítható - más negyedek polgáraitól elkülönülő - habitusuk van: mozgásuk, gesztusaik és szokásaik messziről elárulják őket. A Józsefváros - amely a megfigyelő számára eszményi helynek bizonyult - önmagában is három elkülönülő részre tagolódott. Krúdynak mindháromról sok mondanivalója volt.
    A Belső-Józsefvárost ismerős, kisvárosias hangulat lengte át: "néhány lépésnyire a Kerepesi úttól olyan volt, mintha egy másik világ kezdődne itt. Az emeletes házakat felváltják a méla földszintes házak, a Kerepesi út szűk, minden talpalatnyi helyen beépített udvarait a tágas, kertes udvarok, ahol kuglipályák, tehén- és lóistállók, kocsiszínek húzódnak, tavaszkor orgona virágzik, ősszel falevelek hulldogálnak. Minden ablakon kézimunkafüggöny van, és ablakban virágos cserép. A házak lakói egyszerű polgárok, akik esténként a környékbeli kiskocsmákat látogatják - van kiskocsmából bőven, akár a Májlandi Veteránhoz címezve, akár a tulajdonosról elnevezve, míg az asszonyok, leányok esténként sétáikban elbátorkodnak a Kerepesi útig, a saroknál pillantást vetnek a nagyvilágba, a régi Nemzeti színházba igyekvő fogatokra, a zengő kávéházakra és a kivilágított boltokra, aztán visszatérnek a Józsefvárosba, mint akik már amúgy is láttak mindent a nagyvilágból."[24] Ezzel szemben a Nemzeti Múzeum és a régi Országház környékén kiépült mágnásrezervátum palotái "oly ünnepélyesek, mint egy album útiképei",[25] amelyek a régi, eltűnőben lévő világ előkelőségét testesítik meg: "A magyar Moszkvának lehetne e korban nevezni ezt a fertályt, szemközt a rohamosan építkező új Szentpétervár-Budapesttel".[26] A Külső-Józsefvárosban pedig, ahol a kispolgári szegénység utcái a Hullaház komor és monumentális épületét övezik, vagy a város egykori legnagyobb parkjának maradványaival érintkeznek egészen másfajta, ismeretlen, animális élet rendezkedett be. "már javában esteledett, midőn a hullaszállító kocsi befelé indult az Üllői úton. [...] Nyári este volt. Ingujjban, slafrokban, félig mezítlenül várta a lakosság a gázlámpák gyújtását. A lányok mezítlen lábukra vonták a félcipőt és karonfogva lépkedtek a város felé. A házmesternék lötyögő, hatalmas kebleiket legyezgették zsebkendőikkel , szétterpeszkedtek a kis lócákon, hogy izzadságuknak szaga betöltötte az utcát. Pállott, keserű emberszag áramlott a nyitott ablakokból. [...] Egy kis korcsmából vígan hangzott a harmonika, seres hordóba verték a csapot, hazatérő bérkocsisok tartottak pihenőt a söntésen, míg az udvar zöldkerítéses, folyondáros, piros boros, fehérabroszos zöldjébe fehér ruhás nők és gigerlikalapos fiatalemberek léptek be karonfogva."[27]
    A mágnások palotái titokzatos elzárkózásukkal éppúgy felcsigázták az idevetődött, irodalmi ambíciókat dédelgető idegen érdeklődését, mint a polgári Józsefváros irodalmi élete és emlékei. A századforduló táján is itt él még a legendás szigorúságú kritikus (Petőfi poszthumusz sógora) Gyulai Pál, itt áll a háza Petőfi korán elhalt özvegyének, Szendrey Júliának. Róla, s nem kevésbé szerencsétlen sorsú fiáról idővel számos tárcát, cikket, sőt, színdarabot is ír majd Krúdy, aki a század végén a szó szoros értelmében is beszívta Szendrey Júlia házának irodalmi levegőjét: "A Gyöngytyúk utcából a Zerge utcába költöztem [...] csupán a regényesség kedvéért, mintegy a halott Benedek Aladár, de még inkább a régebben halott Szendrey Júlia tiszteletére, és néha még manapság, annyi kiábrándultság után is azt hiszem, hogy abban a szobában laktam, amelyben Petőfiné, amikor különböző okokból nem akart többet a Képíró utcai Szendrey-házba (a Hét Bagoly-hoz) visszamenni, ahol apósa megbízásából a második vő, Horvát Árpád tanár úr volt a házgondnok, nyugtatványozta a házbéreket és szegény jogászoknak adott bérbe hónapos szobákat."[28]
    A környék kocsmáiban az irodalmi élet másodosztályú veteránjai gyülekeztek, s a nyugodt, kisvárosias utcácskákban jelentős (és kevésbé jelentős) kiadóhivatalok és nyomdák telepedtek meg. Krúdy szerint a századvégen ugyan még a Józsefváros és a Belváros az irodalom központja, de a közelgő új század felé forduló ifjú irodalmárok, már a Nagykörúton vernek tanyát "abban a nagy kávéházban, amelynek címerében az amerikai sas lebegett".[29]


-


    A Belváros - Krúdy előadásában - a hagyományokat fenntartó élet, az előkelőség városnegyede, ahol a modernség is megfinomodik és a messzi nagyvilág is csak tapintatosan ad jelet magáról. "Egész életében előkelő ember marad az, aki a Belvárosban telepedett meg. A boltok kirakataiból jól lehetett öltözködni, az eleganciát könnyű itt megtanulni, és hitelképes volt minden vevő. A nevezetes boltok, ahol a legjobb londoni portékát árulták, ruhát, kalapot, kesztyűt, oly emlékezetesek voltak, mint egy őszi kopófalka-vadászat. A párizsi áruk egyenesen idejöttek, és illatoztak, mint egy nagyvilági estélyen a nők. Francia könyvek és folyóiratok legfrissebben mutatkoztak a könyvkereskedés kirakatában. A kávéházban a Le Figaro legutolsó számát adta kezedbe a pincér. A borbély Párizsban tanult fodrászságot; a fehérneműbe szűz leányok hímezték a monogramot; a fűszerkereskedésnek olyan szaga volt, mint óceánjáró tehergőzösnek, amely Bombayból érkezik."[30]
    Alig van olyan belvárosi utca vagy tér, amely ne szerepelne valamelyik Krúdy-regényben, elbeszélésben vagy tárcában, s köztük számos olyan is akad, amelyet mára (vagy a megírás időpontjára) már régen eltüntetett a városrendezés nagyra törő mérnöki racionalizmusa, de Krúdy megörökítésében elevenen él alkonyi vagy reggeli fényben fürdő házaival, az ablakok mögül kiszűrődő ének- vagy zongoraszóval, a friss kenyér, a zónapörkölt vagy az érett gyümölcs illatával. A - képzeletbeli - Pattantyús utcában van A vörös postakocsi színésznőinek lakása, a Borz utcában áll Alvinczi Eduárd egyik háza, amelynek több regényben is megnyílnak ajtai, igazán fontos szerephez azonban a Nagy Kópé történetében jut, éppúgy, mint Mme Louise Újvilág utcai kis palotája, amely utóbbi azonban szinte minden Alvinczi-regényben szerepel, akárcsak a vele szemközt álló Arany Sas (majd pedig a Nemzeti Kaszinó) épülete. A Képíró utca 7.: Szendrey Ignác bérháza, a Hét Bagoly az azonos című regény egyik fő színhelye lesz, egyik hősnője, Zsófia a Koronaherceg utcai Trattner-házban lakik, a férfihősök (Józsiás és Szomjas Guszti) pedig szinte az egész Belvárost bekalandozzák, járnak-kelnek, ácsorognak a Harmincad, a Papnövelde, a Képíró, a Bástya, a Molnár, a Kecskeméti, a Sütő, a Kéményseprő, a Hatvani, a Koronaherceg, a Királyi Pál, és az Egyetem utcákban, a Sebestyén téren és a Ferenciek terén. A Váci és az Aranykéz utcákhoz Krúdynak egész elbeszélésfüzérei, kisregényei is kapcsolódnak: az Aranykéz utcai szép napok, a Pesti nőrabló, és a Váci utcai szép napok.[31]
    A Belváros központjában, a Barátok terén a századvégen még állt az az egyemeletes, homlokzatán klasszicizáló timpanonban az Athenaeum feliratot hordozó épület, amely számos szerkesztőségnek adott otthont.[32] Szent hely és megszentelt épület ez Krúdy ironikus-patetikus szavai szerint: "mintha nem is kiült fenekű, görnyedt vállú és esernyős öreg hírlapírók botorkáznának be döngő kapualjába, hanem aranysarkantyús vitézek hölgyeikkel. [...] A tőszomszédban a magyar királyi Curia, amelyet Jókai Móric örökít meg a Kárpáthy Zoltánban [...] Ezen a téren, Pest szívén, keresztül kellett járni mindenkinek, aki számított valamit a városban."[33]
    Az Athenaeum az a vár, amelyet a kezdő író (kézirataival) kitartóan ostromol, hogy végül is átnyújthassa a honoráriumutalványt a földszinti homályos üvegajtó védelmében üldögélő főpénztárosnak, aki már régen beleőszült az előlegek és tiszteletdíjak sokaságának kifizetésébe.[34] (Ebben a nyomdagépek zakatolásától hangos, "szemetes, piszkos, papírhulladékos udvarú", "ódon épületben", mintegy a meghódítani vágyott irodalmi világban, tétován bolyong Józsiás, a Hét Bagoly főhőse.)
    Krúdy (és íróhősei) szemében ez a tér "amelyet a köznép Barátok terének, míg a visszautasított írók a külső Józsefvárosban Sóhajok terének neveztek",[35] nemcsak az eleven irodalom és a kenyérkereset színtere, hanem irodalmi emlékhely, mint ahogy az az egész Belváros is. Az utcakövek a régi nagyok, a szent elődök lábnyomát őrzik, s csak némi (áhítatos) erőfeszítés kell ahhoz, hogy a képzelet odaidézze alakjukat is a századvégi utcai forgatagba: az ifjú és zabolatlan Petőfiét csakúgy mint "a kiegyezés atyamesterét sétáiban kísérgető" Kemény Zsigmond báróét, a rég lebontott Csiga vendéglőbe siető Vörösmarty Mihályét, vagy barátjáét "az elegáns" Kisfaludy Károlyét. (Az egykori nagyok közül még a maga testi valóságában tűnik fel - az Athenaeum pénztárához igyekezve - minden idők legnépszerűbb magyar írója, a parókás, kopott macskabundás Jókai Mór.)
    A többiek, a nem írók számára azonban Belváros utcáinak mindennapjait nem az irodalom emlékei, hanem a valóságos látnivalók határozzák meg: a boltok kirakatai, valamint azok a férfiak és nők, akik az elegáns élet szereplői és szemlélői. Józan és kalkuláló élet folyik a "Belváros kanyargós, alkonygyászos utcácskáiban".
    Ahogy a régi világ levegőjét őrző Belváros az elegancia, a választékosság szigete a városban, úgy vannak közönséges, falusias, kispolgárias vagy erkölcstelen városrészek is. Vannak főutak, utcák, amelyek fényt, gazdagságot, gondtalan jólétet mutatnak, svábbogarakkal, patkányokkal népes mellékutcáik azonban a nyomor riasztó rekvizitumait. A polgári tisztesség, szerencse, és munka palotáinak közelében az olcsó, fizetett szerelem házai állnak: a Felejtés lakának, a Megértés házának, A jó nővérek otthonának nevezi őket a pesti nyelv, "amely telve volt élcelődéssel, a legkomolyabb és a legkomolytalanabb dolgokat egyaránt kicsúfolta".


-


    Ha a százados zárványokat is őrző Pest az épülő, terjeszkedő, mozgalmas és nagyra törő nagyváros, akkor Buda - Krúdy, illetve a Krúdy-hősök interpretációjában - az "enyészet, a csendes elmúlás" városa: "a régi Buda lassan meghal. Az utca még a hegynek görbül, és zárt erkélyek, ólomkarikás ablakok bámulnak azokra, akik a szűk utcácskán végigballagnak, de az utca végéről már hallatszik a villamos csengetése. Valamikor ifjú korukban paloták lehettek a szélkakasos házak, manapság, ha meglátja őket a járókelő, azt kérdezi magában: »Ugyan, miféle emberek lakhatnak e furcsa házakban?«"[36]
    Krúdy, aki akkor - a 19. század végén - érkezett a fővárosba, amikor egész utcákat és tereket (és még gyakrabban: házcsoportokat, házakat) romboltak le a városrendezők, hogy utat nyissanak az új, modern építkezéseknek, hidaknak és közlekedésnek, élete utolsó éveiben tanúja volt egy régi budai városrész: a Tabán teljes eltűnésének. A Tabán - másik nevén Rácváros - számos írásának lett hosszabb-rövidebb időre feltűnő helyszíne. Az Őszi utazások a vörös postakocsin hősei még mint Andersen-mesékből való városkát szemlélik egy ködös-havas téli estén a Gellért-hegy oldalából: "Alant a Tabán havas háztetői, mély udvarai esti aluvásukat kezdték, mintha éjszakára elúsznának valahová messzire a tündérmesékbe. Egy varrógép pergett egy féldiónyi házikóban, és egy sikátorban kis fekete kutya a katonagomb nagyságú sápadt holdat ugatta a torony mögött."[37] A másfél évtizeddel később (a lebontás végső időszakában) közzétett Zöld Ász történetében azonban már úgy van jellemezve mint céltalanul (mondhatni jövő nélkül) élő emberek elöregedett lakóhelye: "Hegynek kanyargó és kiismerhetetlen végzetű utcák, már csak botlásra való kapuküszöbök, megbetegedett ajtók, amelyek szinte leestek helyükről, amint idegen kéz nyúlt hozzájuk [...] elkeseredett, sánta, agg kakasok [...] síri enyészet módjára porló udvarok, halálosan fáradt kőolaj-lámpák, nevezetességüket, szépségüket, bókokra érdemességüket régen felejtett női kontyok, közönytől megsárgult, foszlott kötélen hintázó női ingek [...] szerelmi éj varázsának ismerete nélkül imakönyvbetűvé törpült asszonyok, már gyermekkorukban megbabonázott és hóbortosságban megvénült férfiak [...] a harisnyakötőjükre már zárdanövendék korukban se ügyelő szüzek [...] kisbaba nélkül maradt menyecskék és hivatalos kabátjukra kísértet-lepedőt teregető altisztek hazája, Tabán!"[38]
    A két Tabán-kép különbsége persze a megjelenített nézőpont különbségéből (is) adódik. Az Őszi utazások hősei szerelmi sétájuk közben (és kellő távolságból) pillantanak a városrészre, a Zöld Ász elbeszélője mintegy lépésről lépésre veszi szemügyre az utcai látványokat, amelyeket nyilvánvalóan hosszú (vagy nagyon intenzív) értelmezési folyamatokban kiérlelt szavakkal ír le. Elmondható, hogy vannak bizonyos pesti és budai látnivalók, amelyeket a Krúdy-veduták többször is megörökítenek, és mindig másképp. Számos részlet azonos ugyan rajtuk, de egészüket mégiscsak a szemlélők (elbeszélők és hősök) folyton változó (távolabbi vagy közelebbi, illetve külső vagy belső, szemlélő vagy emlékező) nézőpontja határozza meg.


-


    Vannak olyan helyek is Krúdy Budapestjén, amelyek bár szigetszerűen elkülönültek a való élettől (csaknem teljesen kiszakadtak a reális időből), mégsem vette át a hatalmat fölöttük az enyészet. Az egyik ilyen hely a Városliget, amely - az ezredévi kiállítás épületeiből néhányat megőrizve - a magyar lovagkor újraélesztett (pontosabban: kicsinyítve újrateremtett) emlékeinek színpada, de terebélyes fái között szerelmesek sétaútjai kanyarognak, s némelykor lomb fedte, sátras búvóhelyekbe torkollnak. A Liget a legtöbb Krúdy regényben a szerelemé: a vágyaké, a várakozásé és az emlékeké, s ezért (is) kívül áll a mindennapi élet idején. A történeti múlt díszletszerű jelenléte pedig csak fokozza ezt a hatást: "A várban, a lovag- tornyok alatt, ódonságot utánozó boltívek között csend volt. Hunyadi János középkori várának másolata pesti Városligetben éppen olyan szomorú hely volt, mint akár a vajdahunyadi vár az erdélyi hegyek között. A csőrükben gyűrűt tartó kőhollókhoz nem csatlakoztak eleven társak. Egyetlen alak volt látható messzi és közel: a Névtelen jegyző barátcsuklyával eltakart feje a vár udvarán. Anonymus bronz figurája csendesen szendergett".[39] Ez az arcnélküli szobor, amelynél a Krúdy-művekben gyakran adnak találkozót egymásnak a titkos szerelmesek, és szívesen telepednek le a szemlélődni vágyók, sőt, a voyeurok is, félreérthetetlenül a fenntartani kívánt inkognitó jelképe.
    A Liget tömegeket vonzó látványosságai, a mutatványosok világa, a Vurstli, az Állat-és Növénykert kevéssé keltette fel Krúdy írói érdeklődését, de a Színkör Feld-féle, favázas épületébe elvezette A vörös postakocsi hőseit, és gyakran szóba hozta az ezredéves kiállításra épített (és később lebontott) mulatónegyedet, Ősbudavárt, valamint a korcsolyapályát, amelyet a finom és választékos élet - meglett férfiak számára csak távolról szemlélhető - színtereként mutat meg. (Szép példa erre az Őszi utazások egyik téli jelenete: "Irma a városligeti tavon korcsolyázott, mint egy fátyolkép, Rezeda úr a szeneskályha mellett ült a parton és sétapálcájával mindenféle figurákat rajzolt a hóba.")[40]
    A Szent Margitról elnevezett szigetet, hasonlóan a ligeti rejtett sétautakhoz első sorban a szerelmesek látogatják a Krúdy-művekben, amelyek nemegyszer egyenesen a szerelem szigetének írják le: "A margitszigeti alkonyatoknak és estéknek vágyteli költészetét az Ezeregyéjszaka meséskönyvében találjuk fel, ahol öntudatlan szemérmetlenséggel tárgyaltatnak emberi dolgok, amelyekre közönségesen leplet szokás vetni. Minden fának és fa alatt álló padnak annyi mondanivalója volna, hogy író élete végeig nem írhatná le csak egy keresztút történetét sem [...] A kéjek görbítették itt meg a fák ágait, az édes bűnök vontak görcsöket a fák derekára, a paráznaság liheg azokban a pinceodúkban, ahová sok száz esztendő előtt a magukról megfeledkezett apácákat zárták."[41] Ez a két város közötti, egyszersmind a nagyvárosiasságon kívül eső terület azonban nemcsak a (titkos) szerelmesek, hanem a modern élettől, a pesti nyüzsgéstől, a politikától és más fárasztó és elkeserítő küzdelmektől visszavonulni vágyók menedéke is.
    Talán nem túlzás azt állítani, hogy a moralizáló és konzervatív romantikus hajlamait teljesen soha meg nem tagadó Krúdy számára is a Margitsziget volt az eszményi lakóhely. 1918 nyarától 1930 tavaszáig élt itt, először a kastélyban (József nádor egykori nyaralójában), majd az igazgatósági épületben bérelt háromszobás lakásban. Szigetlakóként elkülönülhetett a nagyvárostól, a modern világtól, de pesti polgárként fenntarthatta a visszatérés lehetőségét, és időről időre élhetett vele, miközben a régi (másutt már mindörökre összeomlott) világ szellemi és tárgyi rekvizitumai közé menekíthette, illetve zárhatta szeretteit (ifjú, családjától némi erőszakkal elragadott hitvesét és kisleányukat).
    A Margitsziget vonzerejét Krúdy szemében erőteljesen megnövelte sok évszázados történelmi múltja. A szent királylány kolostorának középkori romjaihoz olykor hőseit is elzarándokoltatta, a magyarrá lett Habsburg főhercegek kertjének fáiról és virágairól különféle történeteket mesélt[42] (hozzájuk téve egyet a nagy költőről, aki e fák alatt keresett vidéki hangulatokat és írta őszikéit),[43] de sokszor felidézte a századvégi-századfordulós szigeti életet is, amelyben gyakran vendégeskedett. A szállóban akkor különc írók éltek (Bródy Sándor, Salamon Ödön és mások) és olykor titkos (mert tiltott) párbajok zajlottak.[44]
    Mindent tudott a Szigetről, ismerte a fákat, az ösvényeket, a romokat, a lóvasút pályáját, a Duna-parti kilátást, a nyári esték neszeit és illatait, a ködös téli nappalok csendjét, a lombok napfénnyel tarkázott árnyékait, a hóesés és a jégzajlás hangjait. A téli Margitsziget (és a befagyott, zajló Duna) a való életen kívül eső színhelyekként kerül elő a Hét Bagoly-ban, de fontos (elindító) szerepet kap a Boldogult úrfikoromban (sőt, a Bródy Sándor vagy a nap lovagja) történetében is.


-


    Feltűnően sok a téli város- és utcakép a Krúdy-művekben, s tanúságuk szerint a télnek (és különösen a havazásnak) erőteljes izoláló hatása van, s nemegyszer mesebeli hangulatokat kelt: "odakünn kék volt az ablaküveg - mondja az elbeszélő a Hét Bagoly-ban. - A hó nagy pelyhekben hullott alá és a szemközt levő bérház teteje oly fehér volt, mint egy álomvilágbeli kastélyé."[45] A Boldogult úrfikoromban sör- és pörköltszagú vendéglői történetét egyenesen az efféle elszigetelődés alakítja költőivé: "A Király utcára nyíló ablaktáblák mögött ugyanis mind sűrűbben rengő-ringatózó hóesés keletkezett, néha olyan nagy pelyhek is mutatkoztak, amelyek bizonyára valamely meggondolandó üzenetet is hoztak magukkal a szép másvilágról. Ugyanilyen hólakodalom mutatkozott a »Bécs városához« címzett helyiség udvari ablakain át, ott is, itt is bőségesen havazott [...] elvarázsolt állapotba jutottak a fogadó vendégei..."[46]
    A hóesés kiszakítja az embereket a valóságos időből, s visszavezeti őket az egyszerű örömökkel teli, megelégedett élethez. A hó elvágja az utcák, városrészek kapcsolatát, lehetetlenné teszi a modern közlekedést, a villamosok és automobilok helyén szánkák tűnnek fel, s visszatér a régi - elveszettnek hitt - világ hangulata: "Hosszú idő óta ez volt a valódi tél Pesten. Az öreg polgárok felvidámodva emlékeztek hasonló telekre, a villamos hetekig nem tudta áttörni a hótorlaszt, amely az Üllői úttól kezdve a Ferenc körútat elzárta, legtöbb udvaron hóembert állítottak a gyermekek; tél volt, vidámság korszaka, piros orrok, jó étvágyak, meleg kezek ideje."[47] Nem véletlen választás tehát, hogy oly sok Krúdy regény játszódik télen: a megállt vagy megállítani kívánt idő problematikája hangsúlyozottan téli környezetben jelenik meg az Őszi utazások, a Napraforgó, a Hét Bagoly, a Boldogult úrfikoromban, illetve a Kékszalag hőse történeteiben.
    A tél határozottabban különíti el a külső és belső tereket, mint a nyár, amikor a nyitott ablakok bepillantást engednek a lakások belsejébe és az álom hangjai is kiszűrődhetnek az éjszakai utcára, amikor az erkélyeken (és a külvárosi utcákon, a kapuk előtt) hiányos öltözetű nők üldögélnek, és lent, az utcákon, tereken, korzókon embertömegek hullámzanak. Télen minden távolibbnak, nyáron minden közelebbinek látszik.
    Nyáron erősebbek a szagok, az illatok, a színek, sötétebbek az árnyak az éjszakában és szinte soha nincs csend a városban. Nyáron inkább az életben élnek az emberek, míg télen valamiféle, önmagukról és az életről szőtt álomban.
    A tavasz a napfény, a kék árnyékok, valamint az újrakezdés, a remények feltámadásának ideje a Krúdy-művekben, egyszersmind azonban a színlelésé, a hazugságé, sőt, az önbecsapásé is. "A világháború előtt voltak ilyen tavaszi napok Pesten - olvashatjuk a Rezeda Kázmér utolsó (?) szerelmét elbeszélő, s az utolsó magyar királykoronázás évében játszódó Krúdy-regényben - megifjodtak az emberek, midőn a városerdő gesztenyefái kivirágzottak, álomvárossá lett Budapest áldozó csütörtök napján, amely napon mindenki azt álmodhatta, amit akart."[48]
    Egyik késői regénye lapjain, visszautalva A vörös postakocsi májusi, lóversenytéren játszódó fejezetére, már keserűbb szavak szólnak a (háborús veszteségek közé sorolható) régi, kokett pesti tavaszokról: "Május volt Pesten, mégpedig olyan május, amilyennek a világháború előtt ismerték a pesti májust, amilyen, a közvélemény szerint, sohase fog virulni és megismétlődni a történelemben. Utolsó ékességeit is felrakta a város, amikor elkövetkezett a május, és nem volt többé félelmetes a visszatérő tél. Minden szépségét és ifjúságát, élnivágyását és csókját, elragadtatását és mosolyát elővette májusban, mert hiszen úgy tanulta, hogy akkor tündökölnie kell még a korán »megöregedett« Pestnek is az évről évre ilyenkor idevetődő vőlegények, az idegenek, az utazók, a mulató gazdag legények előtt."[49]


-


    Ahogy az évszakok, a napszakok is természetesen tagolják a város életét a Krúdy-művekben: velük változnak a fények, az illatok és a hangulatok. Vannak városrészek, amelyek csak a nappal vagy csak az éjszaka jegyében élnek, s így persze vannak nappali és éjszakai emberek is. A régi, "természetes" időbeosztás csak a polgári élet színtereit jellemzi (bár az ebéd utáni szieszta szokása innen is lassan eltűnik).[50]
    A reggel ezekben az utcákban mindig friss, tevékeny, sürgő-forgó, vitális és legtöbbször bizakodó, reményteljes is. Az energikus és töltekező délelőtt kitüntetett színtere a (legtöbbször a pesti Duna-parti) piac, amelynek főszereplői a beszerző, zsákmányoló, gondoskodó szándéktól vezérelt háziasszonyok, a férfiak ebben az időben a (kenyérkereső) munkának szentelik magukat, amelyet hagyományosa a vendéglői sörözés és zóna-étkezés tesz kellemessé.
    Az este - különösen télen - ezeken a polgárias tájékokon többnyire bezárkózó, meghitt, meleg tavaszi vagy nyári napok után azonban kalandra, szórakozásra vágyó. Másutt, az örömházak, a mulatók utcáiban (a Nagymező utca környékén) fordított életrend uralkodik, itt mindenki délután ébred "a lefüggönyzött ablakok mögött", s az estére való felkészülés tennivalóival foglalatoskodik. "Fodrásznők sietnek titokzatos táskáikkal félhomályos lépcsőkön felfelé; nagy csomaggal lépked Boskovicz, az öreg részletárus, de már mögötte görnyed a skatulyák terhe alatt suhanc fia, aki majd az üzletet később átveszi, és ellátja cipővel, kalappal, ruhával, fehérneművel, apró, mindennapos részletfizetésért az éj leányait, a villogó táncosnőket, az éjszaka mindenfajta virágait, akik nappal nem érnek rá a kereskedőket felkeresni. [...] tollas kalapjaikban, fénylő cipőikben, gigerliléptekkel lejtenek a Bécsből idekerült sanzonettek."[51]
    A pesti utcák sohasem üresek a Krúdy-művekben. Éjszaka "éjszakai emberek"-kel népesülnek be (azaz a nappali magányosokkal, a nagyvárosi élet hajótörötteivel és megcsömörlötteivel): mulatók, játékbarlangok, kocsmák és örömtanyák vendégeivel; hajnaltájban pedig a hazatérő lumpokkal, éjszakai pincérekkel, zenészekkel, nyomdászokkal és szerkesztőkkel. Ha nincs is (az Ady Endre éjszakái címmel közreadott kötet írásait leszámítva) kizárólagosan a pesti éjszaka világában játszódó műve Krúdynak, alig van olyan, amelynek ne lenne "éjszakai fejezete".
    Legtöbb pesti regényében a titkos élet, a titkos én, az elfojtott vágyak megnyilvánulásának ideje az éjszaka, éppúgy, mint a mindenekfelett tisztelt mester, Shakespeare szamárfejes vígjátékában vagy az oly kedvelt romantikusok (E.T.A. Hoffmann és Hans Christian Andersen) meséiben és a régtől ismert, babonás, valamint az újonnan megismert, szakszerű álomfejtésekben.[52] Tudattalan énjével találkozik (illetve általa vezettetik) egy sötét terézvárosi utcán a temetésrendező (az Asszonyságok díja főhőse), s efféle titkolt (és cinikus) ego kíséri Rezeda Kázmért is hajnalba nyúló éjszakai útjain a Nagy kópé történetében. E műveken kívül nagyjelentőségű éjszakai események illeszkednek még például az Őszi utazások a vörös postakocsin budai, valamint a Napraforgó, a Jockey Club és a Rezeda Kázmér szép élete pesti fejezeteibe. (Az éjszaka nappalokat más megvilágításba helyező természete nagy erővel mutatkozik meg számos Krúdy-elbeszélésben is, s központi szerephez jut többek közt a halál közelségétől hirtelen érdekessé vált Széplaki Titusz történetében.)[53]


-

    A magányos éjszakai járókelők útját alig keresztezik járművek, amelyek nappal benépesítik az utcákat, s mint a nagyvárosiasság elengedhetetlen tartozékai, egyszerre jelentenek látványosságot és forgalmi akadályt a gyalog közlekedők számára. Elmondható, hogy minden rendű és rangú közlekedési eszköz feltűnik a Krúdy-művek Budapestjén, még a mentő, a gyászhintó és a hullaszállító kocsi is, sőt, éppen ezek ablakaiból vethetők a legélesebb pillantások az olykor szinte csupán animális életet élő városra. (Nagy szerepet kapnak e járművek az Asszonyságok díja egyes fejezeteiben - már csak azért is, mert a főhős Czifra János temetkezési vállalkozó. A Hét Bagoly vagy az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél lapjain a hullaszállító kocsik pihenőhelyükön, a Szvetenay utcai hullaházhoz közeleső Arabs Szürke környékén állomásozva tűnnek fel: "A hullaszállító kocsisok estefelé, midőn az utolsó fuvart csinálták, az alkonyati pasasérral rendszerint állomást tartanak a korcsma előtt, mert éjszakára úgyis más kocsisok foglalnak helyet a bakon, ők elmennek aludni.")[54]
    Bár szó esik az automobilokról, a villamosokról és a földalattiról is, csak a lovas kocsik változatos fajtáit (ideszámítva a sínpályán haladó lóvasutat[55] és az omnibuszt is) érdemesíti arra az író, hogy komolyabb szerephez juttassa őket műveiben. Olykor egyenesen főszerephez is, mint az áthatolhatatlan, elzárkózó presztízs (egyszersmind a modernitás ellenében sikeresen felépített élet) szimbólumaként több regényben is feltűnő vörös postakocsit. Míg az előkelő kocsikat, hintókat úgy veszik szemügyre hősei, mint a nagybetűs élet titokteljes rekvizitumait, a zártfedelű, gondosan lefüggönyzött bérkocsik azért keltik fel figyelmüket, mert titkos szerelmeseket sejtenek bennük.[56] Több Krúdy-regény szenvedélyes szerelmi jelenete játszódik efféle zárt bérkocsikban, amelyeknek utasai a csókok hosszával mérik a megtett utat: "A jószagú, állatbőrrel, bársonnyal felszerelt kocsiban a budai Lánchídfőtől a Vérmezőig tartott az első csók. A kocsi ablakát belepte a zúzmara, valamint elhomályosította azt Zsófia lehelete, aki gyakorlott kocsikázó nő létére mindig rálehelt az ablakokra."[57]
    A bérkocsi azonban státusszimbólum is lehet: Krúdy több helyen utalt rá, hogy az igazán előkelő (vagy annak látszani igyekvő) emberek "számozatlan bérkocsin" közlekednek, amely voltaképpen valakinek (tartósabb ideig) kizárólagos rendelkezésére álló fiáker. Alvinczi Eduárd például, aki arisztokratikusan elzárkózik a nyílt utcán való megjelenéstől, s a legrövidebb távolságot is kocsival teszi meg a városban, szintén igénybe veszi ezt a lehetőséget, noha neki magának az exkluzív jármű, a vörös postakocsi is rendelkezésére áll. Effajta presztízs-fiákeren viszi ifjú pártfogoltját "tanulmányi" vagy még inkább "vizsga-kirándulásra" Róza néni, a Velszi herceg félvilági hősnője. "A »számozatlan bérkocsi« budapesti álom volt - írta később Krúdy kizárólag e járműnek szentelt tárcájában. - [...] A jövő, a váratlan szerencse, az előkelőség, anyagi függetlenség, gondtalan élet és tagadhatatlanul mindenki által észrevehető jólét volt a számozatlan bérkocsi, amilyent bérelt Pesten jártában a perzsa sah, az angol trónörökös, Takowa grófja (egykori szerb király), de Agliardi nuncius-bíbornok őeminenciája is, amikor a polgári házasság ügyében Pesten járt."[58]
    Krúdy hősei olykor különleges értéket tulajdonítanak a szánon való városi közlekedésnek, de nem (valós vagy vágyott) társadalmi státusuk kifejezésére élnek vele, hanem, hogy - ha átmenetileg is - ellátogassanak egy elvesztett vagy soha el sem nyert, vidéki múltjukból vagy csupán regényekből ismert világba. (Így viszi szánkázni - Anyeginnek képzelve magát - Rezeda Kázmér szerelmét, a budai polgárlányt az Őszi utazások történetében, valamint Leonóra, a Hét Bagoly egyik hősnője - orosz regényekből való földbirtokos asszonyságnak öltözve - ifjú pártfogoltját, Józsiást.) A szánkázás egyébként megszépíti a várost, és arra is alkalmas lehet, hogy megvalósultnak mutassa az elképzelt idillt: "Arra kérte az Ismeretlent, hogy egyezne bele: még ezen a télen át szánkázhasson, délutánonként, litánia után a budai hegyi utakon vagy a városerdőt környékező regényes utcákban...az Abonyi utcában, ahol olyan tiszták a kertek, az ablakok, hogy csak boldog emberek lakhatnak bennük; kék a délután, fehér macskafark módjára kunkorodik a füst a háztetőkön, az emberek orra piros, rövidszárú lakkcsizmában, muszkasapkában, ezüstkorcsolyát csengetve mennek előkelő, örökké élő úriasszonyok a városligeti jégpályára."[59]


-


    Mindemellett a város leggyakrabban a gyalogosok nézőpontjából van megjelenítve Krúdy műveiben. A pesti regények, különösen a pesti íróregények hősei rengeteget gyalogolnak, idősebb pályatársaik afféle peripatetikus oktatásban részesítik őket, gyakran indulnak szerelmi kirándulásokra, s el lehet mondani, hogy a csavargás, a céltalan járkálás nem egy Krúdy-hős legfőbb időtöltése. Különböző, többé-kevésbé jellegzetes útvonalak rajzolódnak ki így: legtöbbször a szerelmesek titkos, ám mégis tipikus útjai, amelyek leggyakrabban Budára visznek, a Sváb-hegyre és a Zugligetbe, a pesti oldalon pedig a Városligetbe), illetve a kávéházak és kocsmák sűrű egymásutánjából alakuló utak, amelyek bejárása életprogramként tűnik fel a magányos és csalódott férfiak előtt.
    Általában gyalogszerrel haladnak a korzózók is, akik egyszerre szereplői és nézői az utcai seregszemlének. Pesten több korzó is van, a hagyományos a Váci utcában és a pesti (illetve a budai) Duna-parton, az újabb és népesebb az Andrássy úton.[60]
    A "pesti embervásár" e helyszínei között többször megemlékezik Krúdy a kocsikorzóról is, amely főként az Andrássy és a Stefánia utakon zajlik, de jellegénél fogva csak igen keveseknek kínál lehetőséget az önreprezentációra, a többség számára csak a szemlélő, sőt, olykor szinte a színházi közönség szerepét kínálja föl: "kislánykorában a Sugár úton nézte, Andrássy Géza hatalmas vadászkocsiját, Wahrmann piros kerekű, könnyű fiakerét, amelyet Bécsből hozatott a gavallér, és négyesfogaton jött Blaskovics. Tíz-tizenöt percig végigrohant az álmélkodók tekintete előtt Magyarország előkelősége. A sánta Neszmélyi újságíró, mint az élet főrendezője előrehajolt hatalmas pofaszakállával és minden ismerősét mankójával üdvözölte. A fiákeresek olyan gyönyörűséggel hajtották rövidfarkú lovaikat, mintha mindenki nyert volna odakünn a futtatáson. A nők fátyola üdén lobogott, és a férfiak térdükre húzták a pepita nadrágot. Tündöklő, szép nagyvilág!"[61]
    A Krúdy kitalált pesti történeteiben korzózó kitalált hősök gyakran valós (pontosabban létező) személyeket, kocsikat és öltözékeket vehetnek szemügyre,[62] hasonlóan ahhoz, ahogy a kirakatokat szemlélve a korabeli (elsősorban a századfordulós) Pest - tájékozódási pontokként is közismert - üzletei előtt álldogálnak, illetve a valóságban is létező (s többnyire saját nevükön megnevezett) kávéházakat, kocsmákat, vendéglőket és mulatókat látogatnak.[63] A Krúdy-regényekben a színházakban "igazi" színészek és színésznők játszanak, az orfeumi hölgyek éppúgy valóságos neveket viselnek, mint némely örömlány, a vendégek között ismert hírlapírók, írók, költők, politikusok és társasági emberek, a lófuttatásokon a korszak neves futtatói, zsokéi, nagy- és félvilági emberei tűnnek fel.


-


    A belvárosi boltok közül legtöbbször Calderoni látszerész boltját, a Vademberről és a Fekete Kutyáról elnevezett vegyeskereskedéseket, Monaszterly és Kuzmik szabócégét, Pórfi kalaposüzletét említik a Krúdy-művek. Az elbeszélő(k) szerint a boltok tulajdonosai is "kirakatban" érzik magukat, másfelől azonban sajátos megfigyelőállásból szemlélik az utcát. A divat közvetítői és követői ők egy személyben: "Az Andrássy úti boltosné [...] a bolti asztal mellett is úgy tudott viselkedni vevőivel szemközt, mintha szalonjában ülne. Miután közel volt az Operaház, tisztában volt az ottani előadásokkal. Látta a legújabb divatokat boltja előtt elvonulni és a mindennapi útjába eső könyvkereskedésben megvásárolta a legújabb kottafüzetet vagy regényt, amelyről divat volt beszélni."[64]
    A kirakatok nemegyszer olyan látnivalókat kínálnak a járókelőknek (és nemcsak valamely konkrét üzlet reményében), amelyek segítik a nagyvárosi életben való eligazodást, illetve beavatják a szemlélőt az előkelő világ elzárt életének apró titkaiba. A Kristóf téren a Szép Vadásznő kirakatában a viaszbabákon a legfinomabb bundákat lehet szemügyre venni,[65] Calderoni Váci utcai üzletében a hírességek (színészek, írók, politikusok) fotográfiáját (egyszersmind nyomon követni, ki az "érdekes ember" a városban, hiszen a képeket rendszeresen cserélgetik),[66] Monaszterly és Kuzmik az előkelő menyasszonyi kelengyéket "állítja ki". A kirakat persze tükör is, s így jó alkalmat kínál az önszemléletre (egyszersmind a nárcisztikus hajlamok kiélésére) valamint a mások titkos megfigyelésére is. A kirakatban ott van az utca képe, járókelőivel, forgalmával, épületeivel és ott van benne a szemlélő maga is.("Megismertem másokat is - meséli a titokzatos Antónia Rezeda Kázmérnak -, akik mindennapi útjukat a Váci utcába vették, hogy a százszor látott női arcokban és saját képmásukban gyönyörködjenek a boltok üvegtábláiban.")[67]
    Az utca különleges látványosságai közé sorolja Krúdy a cégéreket, közülük a legtöbbször azt a Ferenciek terén található borbélyüzlet (illetve fodrászat) kihajtható ajtótábláira festett férfi- és nőalakot említi, amelyben az egész Belváros Ábrányi Kornél, illetve Beniczkyné Bajza Lenke portréjára ismert. (Ezek a képek, miközben a maguk módján megjelenítették a férfi, illetve női eszményt, politikai állásfoglalásként is értelmezhetőek voltak. Többek számára is politikai jelentése lett például annak, hogy a felségsértésért fogházbüntetésre ítélt szerkesztő, Ábrányi képmása helyén - Krúdy szerint - korábban Kemény Zsigmondé állt a kirakatban. Abból pedig egyenesen skandalum támad, ha valakik úgy látják, hogy a gömbölyded pest megyei alispánné, Bajza Lenke portréja csak az alak ábrázolását illetően nevezhető hitelesnek, az arc vonásai másról, mégpedig magáról a királynőről vannak mintázva.)[68]
    Általában persze a bolt, kocsma vagy vendéglő (olykor az utca) nevéhez igazodó cégéreket alkalmaznak Krúdy Pestjén a tulajdonosok, így például a Szép Juhásznéról elnevezett Sütő utcai fehérneműbolt cégére egy női alak: a Szép Juhászné;[69] a Veteránhoz címzett kocsma cégére pedig "egy Miksa császár-korabeli mexikói önkéntesnek öltözött Kalap utcai házmestert ábrázolt a megfelelő tollakkal, kardokkal s egyéb jelvényekkel."[70] A cégérek azonban nemcsak mint az üzletek emblémái töltik be hivatásukat, hanem tájékozódási pontokként is szolgálnak, az utcakép részeivé válnak, mint a váci utcai trafik kirakatában látható "pipás török", amelyre olykor mint mindennapos ismerősre hivatkoznak a belvárosiak, vagy a Kalap és a Zöldfa utca sarkán felfüggesztett bádogkalap, amelyet éjszakánként botjaikkal gyakran megveregetnek a tréfás vagy elkeseredett kedvű járókelők.


-


    Akadnak élő emberek is, akik csaknem a boltajtók belső táblájára festett (s így éjszakára eltűnő) cégérek állandóságával vannak jelen az utcákon: a városkép részei. Ilyenek az árusok változatos és csoportjai és egyedei, a többi között a virágot, a viaszgyufát, a pattogatott kukoricát, vagy a sült gesztenyét, a régi történetekben pedig a Donauwassert árusítók. A portékájukat harsányan ajánlók között az új, 20. századi világ hírnökeiként szerepelteti Krúdy az újságárusokat: "ezek a párizsi mintára született camelot-k akkor (ti. a századelőn) élték fénykorukat [...] A rikkancs sokban hozzájárult ahhoz, hogy Pestnek ez idő tájt már világvárosi hangulata volt. Teli torokból kiáltották a kis kétfilléres hírlapok címeit, tartalmát, és a hírlapkiadók megbecsülték azokat a rikkancsokat, akiknek hangja egy egész városnegyed nyugalmát felzavarta."[71]
    Az utcák jellegzetes és hangos alakjai még a köszörűsök, kintornások, hegedűsök és egyéb zeneművészek, csendesebbek a hordárok, akik kávéházak és vendéglők előtt álldogálnak megbízatásra várva, és a bérkocsisok, akik nagyobb forgalmú helyeken (a legelegánsabbak például a Ferenciek terén vagy a Gizella téren) állomásoznak.[72] A koldusok egyik fő gyülekezőhelye, a Terézvárosi templom környéke: "Valóságos kolduskiállítás volt itt, mintha Budapest legszánalomraméltóbb emberei találkoztak volna a szabadon álló templom környékén [...] szörnyű gyűjtemény a nagyváros nyomorából [...] A terézvárosi koldusok a legszemtelenebbek az egész világon. Szinte követelőznek, mert ebben a városfertályban kötelező a jótékonyság.".[73]
    Nappal az utca hangjai: az árusok kiáltozása, a járművek robogó zaja, figyelmeztető csilingelései és tülkölései, a cipősarkak kopogása és a járókelők beszélgetései voltaképpen egybefüggő (a város erőteljes vitalitását kifejező) közeget alkotnak, amelyet - egyszerre figyelmeztetve az idő múlására és az örökkévalóságra - csak a templomok harangszavai törnek át. A Krúdy-művekben meglehetősen gyakran esik szó arról, hogy minden városrésznek, minden templomnak és minden napszaknak másként szólnak a harangjai, és ilyenkor sokszor az is megfogalmazódik, hogy a város minden hangjai közül a harangok szava száll a legmagasabbra. ("Lengtek, csengtek, röpdöstek a roráté harangjai" - olvashatjuk a Hét Bagolyban.)[74] Az éjszaka hangjai főként bentről kiszűrődő neszek és zajok, az álom hangjai a nyárestéken nyitva tartott ablakokon át jutnak ki az utcára, amelyet forgalmasabb helyeken elnyom a kávéházakból, mulatókból kiáradó "érzéki zenélés".[75]
    A Krúdy-hősök többségét (s magát az elbeszélőt is) erőteljes érzéki benyomások kötik a városhoz. Ahogy a színek, fények, árnyak és hangok kavarognak vagy éppen elrendeződnek számukra a pesti (és budai) utcákon, éppúgy eltelnek az utcai illatokkal, szagokkal is. Az utcák többségének jól elkülöníthető jellegzetes szaga van: "gyümölcsszaga volt a Dunának, ser és szaftos-virsli szaga a Korona utcának",[76] a Király utcában forgács és gyantaszag száll (a boltok udvarán szétbontott ládákból), szardíniás, datolyás, ahol kocsma van és fügés dobozok illatoznak, délidőben pedig "pörköltszag az úr minden udvaron".[77] Rezeda Kázmér valóságos szociológiai tanulságokat is megfogalmazó előadást tart (szerelmesének!) a pesti utcák jellegzetes saját szagáról: az Andrássy út kátrányszagú (állandóan bontják illetve újraalapozzák az útburkolatot), mellékutcái szegénység-, sőt, nyomorszagúak, a Köröndön túl azonban a város virágillatú, itt "sohasem öntenek ki semmit a házak elé, csak kristálykorsóból csordítják halkan a vizet az idetévedt vadnövényekre is".[78]


-


    Az utcák tehát telítve vannak érzéki ingerekkel, amelyeket maradandó és rögzíthető élményekké a személyes értelmezés alakít, az értelmezések szempontjai azonban - természetesen - sokféle előzetes tudáson, illetve előfeltevésen alapulnak. Legtöbbször a nagyvárosról (Pestről) előzetesen, vagy az első benyomások alapján kialakított átfogó képhez kapcsolódnak, vagyis az értelmező olyan múltbeli helyzetéhez, amely még a vidéki életismeret és eszmények uralma alatt állt. Másfelől pedig Pestnek, ahhoz a századvégi átmeneti, átalakuló (nagyvárosiasodó, modernizálódó) állapotához, amellyel a Magyarország távoli tájairól ideérkező fiatalemberek (a pesti regények íróhősei éppúgy, mint maga Krúdy először szembesültek.
    Számos ifjú Krúdy-hős a múlt idők, a régi regények pesti embereit szeretné - hasztalanul - megtalálni a millenáris építkezések, illetve a pénz-, szerencse- és hírnév-vadászat lázában égő fővárosban. "Ezekhez a férfiakhoz és asszonyságokhoz indult el egykor, huszonöt év előtt Rezeda Kázmér a Tisza mellől Budapestre. Ezeket a pestieket kereste mindig, akikről egy vidéki udvarház őszi bolthajtásai alatt a könyvekben és régi újságokban olvasgatott. A múlt század gyönyörű és ábrándos Pestjét kutatta a Belváros szűk utcáiban."[79] A régi, az ifjúság várakozó, rácsodálkozó hangulatában megismert utcák azután, évtizedek múltán nagy erővel idézik majd fel az ifjúságot magát. Az öregedő hősök olykor egykori önmaguk nyomában járnak Pest megváltozott utcáin: "azokon a helyeken, azok előtt a modern paloták előtt, ahol nem tudta maga előtt felidézni a régi Pestet és vele a múlt idők hangulatait, szinte lehunyt szemmel ment el."[80]
    Krúdy nem egyszer adott hangot annak a véleménynek, hogy az állandóan változó nagyváros egyszerre jeleníti meg a múltat és a jelent. Még erőteljesebben állította azonban, hogy a város múltja a városlakók emlékezetében személyes emlékekként őrződik meg: egyéni élmények egyéni értelmezéseiben. Az eltűnt régi Pest (vagy Buda) utáni nosztalgia voltaképpen a tovatűnt idő, a valamikori eszmények, naivitás és életkedv valamint az ifjúság utáni nosztalgia, amely igazán fájdalmassá azonban a háború utáni világ sivárságában lesz: "Hova lettek a jómódú polgárcsaládok, megelégedett emberek a félig rommá lett házakból? Miért nem építették fel a házakat, amelyek Pest legdrágább telkein öreg, elzüllött korhelyekként könyökölnek félrecsapott tetőik felett? Hova lett a »pianinó«, amelynek hangjai mellett a szép aranyművesné a Fegyverkovács opera dallamait énekelgette Rezeda úr fiatal korában? Hova lettek a bojtos házisapkás, gömbölyű arcú polgárok, akik alkonyatkor kikönyököltek az ablakba és szíves szóval hívták fel ismerőseiket egy baráti szóra, baráti pohárra? [...] hagynak tönkremenni mindent, ami a múlt idők boldogságait eszébe juttatná a jelennek."[81]
    Noha legtöbbször a múlt felé kalandoznak vissza a hősök (és az elbeszélő) gondolatai, a város életét természetesen nem látják bevégzettnek, az emlékezők, az értelmezők tudják, hogy a város (akár az élet) őnélkülük is létezik majd. Ezt a (voltaképpen nemtudásról való) tudást Krúdy többször is megosztja olvasóival, az Asszonyságok díjá-ban például az oly fontos szerephez juttatott (ma is létező) Bakáts téri szülészetről írott mondatokban: "Azok jönnek itt napvilágra, akik elfelejtik a mostani neveket, embereket, tényeket, világrendeket. Akik azon a Pesten járnak, amelyet mi nem látunk. Akik elolvashatják, hogy mi történt azután az élet regényében, amelyet mi akkor hagytunk félbe, amikor a legérdekesebb volt - mindig a legérdekesebb, amikor halni kell -, és sohasem tudhatjuk meg, hogy mi következik a legújabb folytatásban."[82]


Segítség a régi pesti utcanevek azonosításához:

Borz utca - Nyáry Pál utca
Gizella tér - Vörösmarty tér
Gyöngytyúk utca - Gyulai Pál utca
Kalap utca - A mai Irányi utcának a Veres Pálné és a Magyar utca közé eső szakasza
Korona utca - Régiposta utca
Koronaherceg utca - Petőfi Sándor utca
Ősz utca - Szentkirályi utca
Sebestyén tér - belvárosi tér, amelyet az Erzsébet-híd építési munkálatai során számoltak fel
Szvetenay utca - Lenhossék utca
Újvilág utca - Semmelweis utca
Zerge utca - Horánszky (Makarenkó) utca
Zöldfa utca - Veres Pálné utca

 
 

[1] Krúdy Gyula: Levél Kiss Józsefhez. In: Krúdy Gyula: A vörös postakocsi. Őszi utazás a vörös postakocsin. Bp., 1956. 11. old. S. a. r.: Petrichevich Horváth János. Voltaképpen előszó A vörös postakocsi-hoz.
[2] A 18. század végi, 19. század eleji (vidéki eredetű) magyar írók Pest-képével (és -élményével) foglalkozik Zentai Mária tanulmánya: A város szerepe a kora reformkori magyar irodalomban. ItK, 1999/3-4. 335-344 old.
[3] Mind Nagy Ignác, mind Kuthy Lajos regénye határozott nyomatékkal, egyszersmind negatív előítéletességgel jeleníti meg a Pesten mind nagyobb számban (és ekkor még gettószerű zártságban) letelepedő zsidóság idegenszerűségét, társadalmon kívüliségét és kitörési vagy elégtételszerzési kísérleteit. Lásd erről: Imre László: "Ellentechnikák" a valóságillúzióval szemben. In: Imre László: Műfajok létformája XIX. századi epikánkban (Debrecen, 1996.), valamint Szalai Anna: "...bűn hozatott fel ellenem: »Ellensége vagyok a zsidóknak.« Isten mentsen!" (Zsidó szereplők Nagy Ignác műveiben.) Kézirat.
[4] Fábri Anna: Jókai-Magyarország, Bp., l991. 41. old. A Jókai-regényekben a reformkori, az 1848. március 15-iki, a neoabszolutizmus kori vagy éppen a századvégi Pest életének mindennapjai és jelesebb eseményei éppúgy feltűnnek, mint a Belváros, a Lipótváros, a Józsefváros, a Sváb-hegy vagy a Ferencváros utcái, épületei és kertjei.
[5] Természetesen Pesten játszódik a Jókai Mór élete és kora című életrajzi művének jelentős része, mint ahogy topográfiailag a fővároshoz kötődnek képviselőházi történeteket magában foglaló nagysikerű könyvei is (Tisztelt Ház, Club és folyosó).
[6] 1881-től, amikor sikeres emberként, beérkezett íróként tért vissza a fővárosba ifjúkori kudarcai, szenvedései színhelyére, többé már soha nem fordult a korábbi élénk érdeklődéssel a pesti élet felé. Már nem akarta meghódítani a várost, a siker közömbössé tette iránta. Ezért azután moralizáló hajlamait sem Pest hívta általában elő. A nagyvárosi nyomor és deprimáltság, amelyhez nem egy elbeszélésének történetét kötötte egykor, már alig érdekelte, még az Új Zrínyiász-ban is csak futólag tért ki rá. A "bűnös város" már régebben "kivirágzott" toposzát pedig relativizmusa (és ezen felépülő) szkepszise tette használhatatlanná számára.
[7] Ezzel a Pesti Napló 1890. október-novemberi számaiban folytatásokban megjelenő Tolnai-regénnyel (Új föld, új szerencse) hosszasan és elemzően foglalkozik Bódy Zsombor a Tisztviselőtelep kiépülésének történetét felvázoló sok szempontú tanulmánya: A legintelligensebb magyar falu: Porvár.
[8] Három éves volt, amikor (1870-ben) szülővárosából, Pozsonyból Pestre költöztek.
[9] Lásd erről Sánta Gábor: "A kiábrándult urbanitás poétája". In: Budapesti Negyed, 1999/1. 12-48. old.
[10] A könyveit Szikra néven közre adó gróf Teleki Sándorné Kende Juliska első, A bevándorlók (1898) című regényében félreérthetetlen megvetéssel "Sznobopolisz"-nak nevezi Budapestet.
[11] Sánta Gábor a regény elemzése során többször is hangsúlyozza, hogy "Schneider Fáni jellemvonásaiban valóban a magyar főváros erényeire és bűneire ismerhetett rá a korabeli olvasó". Lásd: Sánta Gábor: Schneider Fáni (Lux Terka Budapestje). In: Szerep és alkotás. Női szerepek a társadalomban és az alkotóművészetben. Bp., 1997. 93-101. old. Szerk.: Nagy Beáta és S. Sárdi Margit.
[12] Valószínűleg hasonló vélemény vezérelte John Lukácsot, amikor Budapest 1900. A város és kultúrája (1991) című, eredendően az angol nyelvű közönség számára íródott mentalitás- és életmódtörténeti városmonográfiájában főként Krúdy-idézetekkel illusztrálta fejtegetéseit.
[13] Ez egyébként nemcsak pesti történeteit jellemzi, hanem egész munkásságának egyik legsajátabb, lényegi vonása.
[14] Bár első nagyobb lélegzetű művei között is akadt a fővárosi életnek szentelt regény, a már említett Az aranybánya (1901), ő maga az 1913-ban megjelentetett könyvét, A vörös postakocsi-t nevezte először így.
[15] Márai Sándor Szindbád hazamegy című regényében a pesti utcák vándoraként szerepelteti magát - a meg nem nevezett - Krúdyt is.
[16] Krúdy Gyula: Mit látott Vak Béla szerelemben és bánatban. In: Krúdy Gyula: Mákvirágok kertje. Bp., 1961. 342-343. old. S. a. r.: Barta András. A motívummal találkozhat még az olvasó, a többi között, a Nagy kópé és a Rezeda Kázmér szép élete című regényekben, valamint Krúdy számos tárcájában, így például az Osvát Ernő emlékkönyvébe című 1923-as alkalmi írásban is.
[17] Krúdy Gyula: Nagy kópé. In: Krúdy Gyula: Rezeda Kázmér szép élete. Nagy kópé. Az utolsó gavallér. Bp., 1957. 311. old. S. a. r.: Tóth László.
[18] Uo. 286. és 302. old.
[19] Krúdy Gyula látogatásai című önéletrajzi tárcasorozatában (1930) azután a maga első pesti mentoráról is megemlékezett az író, a bankóhamisítás következtében börtönviselt Náray Ivánról, akit költőként Benedek Aladár néven ismert (és felejtett el) a közönség.
[20] A Budapesti rejtelmek irodalmi mintáiról, keletkezésének körülményeiről lásd: Császtvay Tünde: A Hét Bagoly esete a magyar irodalomban. In: Budapesti Negyed, 1997/1-2. 243-247. old.
[21] Krúdy Tábori Kornél és Székely Vladimír Az erkölcstelen Budapest című könyvének (1908) számos részletét használta fel, és az ott név szerint említett prostituáltak, kerítőnők, éjszakai gavallérok közül többet is szerepeltetett műveiben. Elsőként alighanem A vörös postakocsi-ban, de később például a Bukfenc-ben, az Asszonyságok díjá-ban, a Nagy kópé-ban, az Ady Endre éjszakái-ban, a Rezeda Kázmér szép életé-ben és a Boldogult úrfikoromban is.
[22] A problémáról legújabban: Sturm László: Hagyományok metszéspontján. (Források, műfaji klisék és elbeszélésmódok Krúdy Gyula egy regénycsoportjában). Bp., 2000.
[23] A vörös postakocsi (1913), Őszi utazások a vörös postakocsin (1917), Velszi herceg (1920), Nagy kópé (1921), Valakit elvisz az ördög (1928), Kékszalag hőse (1930)
[24] Krúdy Gyula: Petőfi Zoltán Pesten. In: Krúdy Gyula: A szobrok megmozdulnak. Írások az irodalomról. Bp., 1974. 26-36. old. S. a. r.: Kozocsa Sándor.
[25] Krúdy Gyula: Napraforgó. In: Krúdy Gyula: Nyolc regény. Bp., 1975. 192. old. S. a. r.: Fábri Anna.
[26] Krúdy Gyula: Hogyan járta a walesi herceg az élet iskoláját Pesten. In: Krúdy Gyula: A tegnapok ködlovagjai. Bp., 1961.115-126. old. S. a. r.: Gordon Etel.
[27] Krúdy Gyula: Asszonyságok díja. In: Krúdy Gyula: Nyolc regény. Bp., 1975. 563-564. old. S. a. r.: Fábri Anna.
[28] Krúdy Gyula látogatásai. In: Krúdy Gyula: Vallomás. Bp., 1963. 307. old. S. a. r.: Kozocsa Sándor.
[29] Krúdy Gyula: Osvát Ernő emlékkönyvébe. In: Krúdy Gyula: A szobrok megmozdulnak. Írások az irodalomról. Bp., 1974. 227-232. old. S. a. r.: Kozocsa Sándor. Említésre érdemes, hogy a New York két évvel Krúdy Pestre költözése előtt, 1894-ben nyílt meg.
[30] Krúdy Gyula: Bukfenc. Bp., 1999. 51-52. old.
[31] Az utóbbi, posztumusz kiadású, elbeszélésgyűjtemény címét feltehetően nem Krúdy adta.
[32] Többek között itt volt a szerkesztősége a Pesti Napló-nak, a Nemzet-nek, (sokáig) a Fővárosi Lapok-nak, a Wohl nővérek Magyar Bazár-jának, Forgó Bácsi Kis Lapjá-nak és a Borsszem Jankó-nak. Az épületben, amelyet 1898-ban bontottak le, emlékező írásainak tanúsága szerint, többször megfordult az ifjú Krúdy is.
[33] Krúdy Gyula: L. M. emlékkönyvébe. In: Krúdy Gyula: A szobrok megmozdulnak. Írások az irodalomról. Bp., 1974. 291-306. old. S. a. r.: Kozocsa Sándor.
[34] A pénztárost Krúdy több művében is emlegette, az Egy régi ház régi pénztárosa címmel közzé tett tárcáját pedig kifejezetten az ő emlékének szentelte. In: Krúdy Gyula: A szobrok megmozdulnak. Írások az irodalomról. Bp., 1974. 334-341. old. S. a. r.: Kozocsa Sándor.
[35] Krúdy Gyula: Hét Bagoly. In: Krúdy Gyula: Nyolc regény. Bp., 1975. 775. old. S. a. r.: Fábri Anna.
[36] Krúdy Gyula: Régi szélkakasok között. In: Krúdy Gyula: Az aranybánya. Bp., 1960. 378. old. S. a. r.: Barta András.
[37] Krúdy Gyula: Őszi utazások a vörös postakocsin. In: Krúdy Gyula: A vörös postakocsi. Őszi utazások a vörös postakocsin. Bp., 1956. 329. old. S. a. r.: Petrichevich Horváth János.
[38] Krúdy Gyula: Zöld ász. In: Krúdy Gyula: Utolsó szivar az Arabs Szürkénél. I. Bp., 1965. 570. old. S. a. r.: Barta András és Szauder József.
[39] Krúdy Gyula: Őszi versenyek. Gyoma, 1946. 29-30. old.
[40] Krúdy Gyula: Őszi utazások a vörös postakocsin. In: Krúdy Gyula: A vörös postakocsi. Őszi utazások a vörös postakocsin. Bp., 1956. 335-336. old. S. a. r.: Petrichevich Horváth János.
[41] Krúdy Gyula: Nagy kópé. In: Krúdy Gyula: Rezeda Kázmér szép élete. Nagy kópé. Az utolsó gavallér. Bp., 1957. 306. old. S. a. r.: Tóth László.
[42] Lásd például: Krúdy Gyula: A magyar Habsburg, egy régi udvarház utolsó gazdája. In: Krúdy Gyula: A tegnapok ködlovagjai. Bp., 1961. 31-43. old. S. a. r.: Gordon Etel.
[43] Krúdy Gyula: Toldi éjszakája. In: Krúdy Gyula: Irói arcképek I. Bp., 1957. 238-252. old. S. a. r.: Kozocsa Sándor.
[44] Krúdy Gyula: Bródy Sándor, vagy a nap lovagja. In: Uo. II., 240-432. old.
[45] Krúdy Gyula: Hét Bagoly. In: I. m., 835. old.
[46] Krúdy Gyula: Boldogult úrfikoromban. In: Uo., 1165-1166. old.
[47] Krúdy Gyula: Hét Bagoly. In: Uo., 839. old.
[48] Krúdy Gyula: Nagy kópé. In: I. m., 220. old.
[49] Krúdy Gyula: Kékszalag hőse. Bp., 1956. 239. old. S. a. r.: Petrichevich Horváth János.
[50] "Régente Pest ebéd után mindig elaludt egy órácskára. [...] Ebéd után csak a kölcsönkérő sietett végig az utcákon." In: Krúdy Gyula: Őszi utazások a vörös postakocsin. I. m., 440-442. old.
[51] Krúdy Gyula: Hét Bagoly. In: I. m., 902. old.
[52] Krúdy és a freudizmus kapcsolatának feltárásával még adós a Krúdy-irodalom, arra nézve azonban, hogy ez a kapcsolat létezett, nemcsak Freudra való hivatkozásai - ide értve természetesen az Álmoskönyv-et is - szolgálnak tanúságul, hanem az író lánya, Krúdy Zsuzsa könyve is, amely röviden ugyan, de mégis megemlíti, hogy Krúdy a háborús években a Royal szállóbeli Est-asztalnál csaknem minden este találkozott Ferenczi Sándorral. (Apám, Szindbád. Bp., 1975. 19. old.) Hogy Jung írásait és tanításait ismerte-e, arról még ennyit sem tudunk, mégis elgondolkoztató, hogy "Árnyék"-ként nevezi meg Rezeda titkos, kísértő énjét a Nagy kópé lapjain. Meg kell azonban jegyezni, hogy efféle motívummal és elnevezéssel - külföldi példák mellett - Jókai évtizedekkel korábban írott regényeiben is találkozhatunk, Az arany emberben éppúgy, mint az Enyim, tied, övé történetében.
[53] Krúdy Gyula: A hírlapíró és a halál. In: Nyugat, 1928. január 1. 29-47. old.
[54] Krúdy Gyula: Hét Bagoly. In: I. m., 858. old.
[55] A vörös postakocsi Rezeda Kázmérja lóvasúton viszi a színésznőket a Zugligetbe, a Boldogult úrfikoromban hősei pedig a margitszigeti lóvasúttal érik el a várost.
[56] "A rendes találkahelyeken kívül vannak különösebbek, amelyek közül viszont a leginkább elfogadott, legközönségesebb már a csukott konflis" - írja Az erkölcstelen Budapest szerzőpárosa 1908-ban, majd így folytatja: "Olvasó, ha a Stefánia út külső részén vagy Budán valahol látsz egy konflist, amelyet lassú, óvatos döcögéssel húz a gebe, és amelynek kocsisa eleresztett gyeplővel kezében, unottan bámul jobbra-balra - emelj kalapot, mert ebben a lefüggönyzött konflisban Afroditének áldoznak..." In: I. m., 46. old.
[57] Krúdy Gyula: Hét Bagoly. In: I. m., 804. old. A Rezeda Kázmér szép életé-nek szerelmespárja is hasonló kirándulásra használja a fiákert. In: I. m., 112. old.
[58] Krúdy Gyula: A számozatlan fiáker regénye. In: Krúdy Gyula: Régi pesti históriák. Bp., 1967. 686-692. old.
[59] Krúdy Gyula: Asszonyságok díja. In: I. m., 712. old.
[60] A Budapest vőlegénye címmel regényként összefoglalt Podmaniczky-tárcák egyikében (Az Andrássy út vőlegénye) meglehetősen hosszasan esik szó a régi és az új korzó rivalizálásáról.
[61] Krúdy Gyula: A vörös postakocsi. In: I. m., 133. old.
[62] Az előző idézet is jól példázza ezt az elbeszélői gyakorlatot. Andrássy Géza, Wahrmann Mór és Blaskovics Miklós a századfordulós társasági és közéleti elit ismert tagjai voltak, az ifjan elhunyt Neszmély Artúr épp ilyen közismert alakja volt a századvégi pesti újságíró társadalomnak. A Selyemlopás a Váci utcában című, 1930-as elbeszélés hősei (Kikericsy kisasszony és Kompolti úr) pedig Szapáry Pál és Bánffy Miklós grófokkal és Lobkovitz herceggel, valamint Csernoch János hercegprímással találkoznak a Váci utcai (dél idei) korzón.
[63] Irodalmi emlékhelyként is emlegetik a Krúdy-művek a Zenélő órát a Városház utcában, a Ferenczi kávéházat a Rostély és az Újvilág utca sarkán, Ivkov (Ivkoff, Iokoff néven is) kocsmáját a Reviczky tér körül az Üchtritz-házban, a Balaton kávéházat a Kerepesi úton, olykor Tihany kávéház néven is, a tulajdonos, Tihanyi nevéről, ilyenkor azonban ő Balatoni úrként szerepel (lásd: Kékszalag hőse), a Báthory (Kálvin tér), a New York, a Fiume és az Abbázia kávéházakat, valamint a Veteránról elnevezett (fiktív?) kocsmát, amelynek engedélye van az éjszakai nyitva tartásra is.
[64] Krúdy Gyula: Rezeda Kázmér szép élete. In: I. m., 9. old.
[65] Krúdy Gyula: Hét Bagoly. In: I. m., 734. old.
[66] Erről igen sok műben esik szó. Lásd például: Hét Bagoly (In: I. m., 937. old.) és Nagy kópé (In: Uo., 285. old.)
[67] Krúdy Gyula: Nagy kópé. In: I. m., 285. old.
[68] E különös portrék és a hozzájuk fűződő szóbeszédek előkerülnek a többi között a Beniczkyné Bajza Lenke (A tegnapok ködlovagjai. Bp., 1961. 327. old. S. a. r.: Gordon Etel) és az L. M. emlékkönyvébe (A szobrok megmozdulnak. Bp., 1974. 302-303. old. S. a. r.: Kozocsa Sándor) című tárcákban, valamint Az utolsó gavallér és a Hét Bagoly első oldalain is.
[69] Krúdy Gyula: Hét Bagoly. In: I. m., 768. old.
[70] Krúdy Gyula: Napraforgó. In: Uo., 245. old.
[71] A Rezeda Kázmér szép élete oldalakon keresztül foglalkozik a rikkancsokkal, az idézet a 159. oldalról való.
[72] Krúdy Gyula: Hét Bagoly. In: I. m., 725. old. A vörös postakocsi. In: I. m., 34. old.
[73] Krúdy Gyula: Boldogult úrfikoromban. In: I. m., 1110-1111. old. A terézvárosi koldusokról számos művében írt Krúdy, hosszan és nagy megjelenítő erővel a Bukfenc-ben, valamint az Ady Endre éjszakái-ban, és magyarázatot adott arra is, miért éppen a Terézvárosban tömörülnek a koldusok: ebben a városrészben élnek (és dolgoznak) ugyanis legnagyobb számban a vezeklő jótékonyságra oly igen hajlamos prostituáltak.
[74] Krúdy Gyula: Hét Bagoly. In: I. m., 758. old.
[75] Krúdy Gyula: Nagy kópé. In: I. m., 329. old.
[76] Uo. 291.
[77] Krúdy Gyula: Boldogult úrfikoromban. In: I. m., 1112. old.
[78] Krúdy Gyula: Rezeda Kázmér szép élete. In: I. m., 43. old.
[79] Krúdy Gyula: Nagy kópé. Uo., 216. old.
[80] Uo.
[81] Uo. 310. old.
[82] Krúdy Gyula: Asszonyságok díja. In: I. m., 664. old.

 

EPA Budapesti Negyed 34. (2001/4)