EPA Budapesti Negyed 32-33. (2001/2-3)
 

A művészasztal
A Japán művészasztal fénykora (1910-1920)
 

________________
HERMAN LIPÓT


A fénykort természetszerűleg onnan számítom (és az ugyanakkor tagokká lett kortársaim is), amikor "tettekkel tényezőkké" váltunk. (Ez a szép kifejezést Bánffy Dezső miniszterelnök ajándékozta a nemzetnek egy parlamenti beszédében.) Minden kortárs történelemíró gyengéje, hogy saját magát képzeli és hirdeti központnak, s az ő ténykedése idejét a fénykornak.
   Nem vagyok az oknyomozó történelem szakembere, meg kell tehát bocsátaniok, hogy nem élek az olyan tudományos módszerrel, amely művészasztalok előidejének történetét követné Budapesten s szerte Európában. Éppen csak megemlítem, hogy mint Párizsban, Münchenben vagy Rómában, Pesten is voltak az íróknak és művészeknek törzsasztalai már az 1848-as időkben. Gondoljuk csak a Pilvaxra, vagy a Pálffy házban létezett Kammon kávéházra, ahová a fiatal Munkácsy járt Szana Tamás társaságában és a mi Japán kávéházi művészasztalunk tagjai is fiatalabb korukban. A Kammon után a társaság a Nikolettiben, a régi Royal kávéházban, az Abbáziában, a Műcsarnok és a Palermo kávéházban tanyázott.
   A Japán művészasztala az Andrássy útra néző szélső sarokablak mögött volt. Az akkoriak nem féltek annyira a "cug"-tól, mint a maiak, s a régebben fiókasztalnak számító Kovács Lívia asztalt okkupálták "Munkácsy céh"-asztal neve alatt.
   Szép Ernő 1931-ben ezt olvasta fel a Japán művészasztaláról egy Szinyei emlékülésen az Akadémián. Költő írása ez, sok szeretettel, sok nosztalgiával és - hogy képzőművészeti kifejezéssel éljek - sok tájfestéssel:

   "Volt egy kávéházunk az Andrássy úton, abban a kedvesebbik időben: a Japán kávéház; fehér majolika falai teli pingálva bambusszal, krizantémmal, vázákkal, álmodott madarakkal. - A kávéház ma is nyitva van,[1] az időtt bezárták. - Akik oda jártunk a Japánba, talán messzibb mentünk, mintha Japánba mentünk volna; távolibb exotikum volt ez a kávéház, mint a fehér lótusz, a zöld thea, s az arany Buddha világa: mert a Japán kávéház az ifjúság tündér-hazája volt. - Oda mentem délután, elhanyagolva regényolvasást, lóversenyt, meg szerelmet is néha; a barátkozás szent idejében olyan szent szükséglete ez az életnek. - A Japán asztalnál ültek azok a művészek és műértő jóbarátok, akikből a mai Szinyei Társaság kerekedett. A Szinyei Társaságnak, hogy mindjárt megmondjam, azét vagyok tagja, hogy képviselve legyenek azok is, akik a hazában nem értenek a képekhez. - Ebben a jelentésemben egy impozáns sokaság képviselőjeként merek a Társaság kedves vendégei elé ülni és itt hangosan beszélni.
   Oh, az az ozsonnaidei nagy Japán asztal az Andrássy útra néző tükörablak előtt, amelyről a Pólya Tiborunk pingálta derült csoportképet már őrizetbe vette az Ernst Múzeum; mennyi tréfa esett ott minden istenadta nap, mennyi napsütött históriát meséltek ott a párizsi, müncheni meg nagybányai piktorság életéből; s viták perdültek és szenvedély kürtölt ... vallomások lelkendeztek, mikor, a byroni szavakkal élve: a mennybe látni sok vidám és tiszta gondolaton át. Igaz, csalódásnak, fájdalmaknak a gordonka hangjai is sötétlettek ...
   Ma mindenre a nevetésre, vitára, véleményre, sérelemre, lázadó haragra emlékszik és nem emlékszik az ember, úgy mint egy társaságos est témáira, úgy, mint zenére, amely elhangzott, amelyből vissza-visszajövő hangulat, fel-felébredő echó lesz, míg egy elmúlt ünnep hangzik vissza a lélekben, ifjúság, ifjúság ünnepe, művészet és művészek ifjúsága..."

   Ezek a költői szavak biztosan közelebb hozzák az olvasót a művészasztalhoz.

   Talán Lechner Ödön szívügye volt, hogy ez a művészasztal az Andrássy útra néző ablak mögött legyen. Ő ugyanis szorgalmasan rajzolgatta a márványasztalra zseniális építészálmait, de azért élénk figyelemmel kísérte az utcán folyó életet, a férfiakat, az asszonyokat, a szép lányokat s az örökké változatos panorámát. Lechner szép, franciásra nyírt fehér szakállával, rózsaszín arcával, fejebúbján az elmaradhatatlan házsapkával volt egyik vezére az egész társaságnak. Egyik törzsfőnöke ennek a színes és sokféle egyéniségekből összerakódó birodalomnak. A másik törzsfő vagy Bohémia másik koronázatlan királya az arisztokratikusabb hajlamú Szinyei Merse Pál volt.
   Senki sem nevezte ki őket, választás sem volt ... De még csak nem is beszéltek erről, hiszen olyan magától értetődő volt, hogy ők a művészasztal "nagy öregei".
   (A harmincas évek közepén, a Japán akkoriban odakerült új tulajdonosa Lechner és Szinyei profilrajzát helyezte a falba, mert azt gondolta, hogy ezzel felélesztheti a régi művészasztalt.)
   Krúdy Gyula is megemlékezik varázsos elbeszéléseiben a művészasztal sok tagjáról, sőt "Az utolsó pesti omnibusz és utasai" című írásában (megjelent a "Pesti Napló"-ban 1935. január 28-án) úgyszólván "belép" a Japán kávéházba és odaül a művészasztalhoz. Ezt írja:

"... Megállottak az omnibusz embernagyságú kerekei, a kocsis lenézett legmagasabb bakjáról, amely a fővárosban volt, a kalauz (kondoktor, mint még néhányan nevezték) az utas fogadására sietett, aki nem volt más, mint Lechner bácsi.
   Ez az ezüstszakállú, bohókás tekintetű, igen finom fekete kabátban megjelengető úriember arról volt nevezetes, hogy temérdek szép házat épített Pesten, nagy része volt abban, hogy a lakosság megbámulja az építészet csodáit, amelyekkel tervezeteiben pazarul bánt.
   Muzeális megjelenésű férfi volt; akár a művészkávéház kirakati ablakánál ült, kimosolygott az Andrássy út járókelőire, valamint helyeslőleg bólintott a körülötte helytfoglaló ifjú művésznemzedék fel: mindig volt valami a magatartásában, mintha az imént lépett volna ki egy klasszikus olajkép rámái közül.
   Reneszánsz-korabeli érzelmekkel viseltetett az élet iránt annak nagy szeretetében ugyanezért kedélyesen felült az omnibuszra, ha városligeti hangulatokat, ifjú nők bolondozásait, régi pesti tréfákat akart élvezni. Ízeit bizonyára úgy becsülte az életnek, mint egy öreg király, aki vigyázgat hátralevő évei harmóniájára.
   (Hír szerint szobra ugyanott áll nemsokára, ahol hajdan az omnibuszt megállította.)"


   1910. körül alakult meg a kecskeméti művésztelep, Iványi Grünwald Béla és Falus Elek vezetésével. Néhány fiatal művész, köztük én is, odatartoztunk. A szolnoki művésztelep egyik vezetője Fényes Adolf, a nagybányaiaké Ferenczy, Thorma és Réti. Mindegyik telep fiataljai a tanáraik, vezetőik védőszárnya alatt, miután Pestre kerültek, odabátorkodtak a művészasztal nagyjai közelébe. Nem volt ez olyan magától értetődő dolog. Bizony könnyebben juthatott be valaki egy exkluzív kaszinóba, mint a kávéházban a szomszédos kisasztaltól az előkelő művészasztalhoz.
   Falus és Pólya barátaink a nagybányai és szolnoki telepen viselt "méltóságuk" révén már régen sütkérezhettek a "nagyok és beérkezettek" fényében, de mi csak a szomszéd kisasztalkák mellett ülve vágyakozhattunk oda.
   Mi volt a nagy művészasztal fővarázsa? A nagyképűség teljes hiánya! Hogy Szinyeit még a fiatalok is Pali bácsinak szólították, s hogy Lechnernek Papszi volt a megszólítása, ahogyan a mestert korán elhalt fia, Lechner Dönci festőművész szólította. De az egész társaság átvette, mert átvehette ezt a megszólítást. A nagyképűség teljes hiánya magyarázza azt, hogy milyen jóízűen mulattak a nagyok azon a kis jeleneten, amely Pólya Tibor, az akkortájt legfiatalabbak egyike scenírozott.
   Pólya ott ült velünk és egy vidéki barátjával az egyik szomszédos kisasztalnál, s hogy imponáljon a vendégnek - egy derék marhakereskedőnek -, sorra mutogatta a művészasztal nevezetes nagyságait:
      - Látod ott azt a két szép öregurat? Az egyik Szinyei, a híres "Majális" festője, a másik Lechner Ödön, a magyar stílus megteremtője az építőművészetben. Ő tervezte többek között a Drechsler-palotát, az Iparművészeti Múzeumot, a Postatakarékpénztár épületét. Az a finom külsejű úr: Ferenczy Károly, a nevezetes modern festő, a másik, akinek olyan jókedvűen piros az arca: Fényes bácsi. Nagyon jó piktor. Az a kicsi: Mannheimer, az a nagykalapos, sötétszemű, szép ember: Rippl-Rónai! Nagyon híres művész. Most jött Párizsból. Ott ül Ernst Lajos is, akinek nemsokára saját múzeuma lesz ... Mellette láthatod Lázár Bélát, aki művészettörténész és tanár. Kritikákat és könyveket ír a művészekről. Az a madárszemű vékony emberke a tréfás Faragó Géza ...
   A vidéki vendég nyilván megunta a sok hencegést és közbemordult:
      - Ha adsz öt pengőt, kivágom (!) ezt az egész társaságot...

   A régi művészasztal híres öregei: Szinyei Merse Pál, Lechner Ödön, Ferenczy Károly, Rippl-Rónai József, Perlmutter Izsák, Csontváry Tivadar, persze ma már - sajnos - nincsenek az élők sorában. A régi nagyok közül egyedül a 93 éves Csók István él, s reméljük, még sokáig.
   Az ő életük, beteljesedett művészetük, alakjuk, mondásaik egy zárt egység részei és magyarázói. Velük nem versenyezhetnek a maiak, bármilyen jelentősek legyenek is majd. Mi pedig, akik akkoriban fiatalok voltunk, ma már túlléptük a hetvenet, s így mi vagyunk az öregek, joggal mondhatjuk, ha a művészasztalról folyik a szó: bizony, ez volt az igazán szép idő! Ezt senki nem veheti rossz néven tőlünk. Mindenkinek a maga fiatalsága az ideáloktól rózsaszínben ragyogó szép idő és mivel a művészasztalnak körülbelül az 1910-1920. közé eső időszaka esik össze a mi fiatalságunkkal, nem szabad csodálkozni azon, hogy mi azt az időt tekintjük a művészasztal fénykorának. Ha majd a későbbi kornak akad egy lelkes, írástudó visszaemlékezője, az bizonyára sokat fog írni arról, milyen nagyszerű adomákat eszelt ki az akkor fiatal Csók, Mannheimer, Kernstok, Márk és Kosztolányi-Kann köre a Japánban.
   A művészasztalokról már sokan írtak, hiszen ez hálás írói és újságírói téma. Nemcsak a szereplő személyek közismertsége miatt, hanem a bohém, jókedvű hangért is, amely természetszerűleg uralkodik az ilyen helyen; az adomákért, viccekért, amelyek itt születtek, s amelyek az idők folyamán más, gyakran jobb formát öltöttek. Tehát ne csodálkozzunk egy-egy olyan anekdotán, amelyet ismerünk. Csak éppen a szereplők és a hely változott. Ez azt jelenti, hogy az adoma jó és elnyert az adomáknak járó legnagyobb kitüntetést: vándorvicc lett belőle.
   Mégsem az adomákban és anekdotákban látom a művészasztal jelentőségét. Mert egy-egy vicc lehet nagyhatású, ha nevezetes emberekről szól és kellő környezetben, a helyzet és a körülmények ismeretében hallgatják, de ha leírják, a távolálló számára kihűl és hatástalan. Mégis leírom ezeket az anekdotákat, mert minden egy humoros kis történet egy-egy kultúrdokumentum. Hiszen megismertet a művészek életmódjával, örömeivel, apróbb-nagyobb bajával s egy korszakkal, amely a modern magyar képzőművészetnek egyik nagyon figyelemreméltó időszaka.
   Mielőtt hozzákezdtem a könyvem megírásához, írtam a 88 éves Lyka Károlynak, hogy neki ajánlom szerény művemet. Lyka szép levélben köszönte meg ezt, és egy olyan mondatot is írt bele, amit - úgy érzem - idéznem kell.

"... Ez a könyv kiválóan arra termett, hogy élményszerűen megírja azokat az érdekes együtteseket, amelyek gyakran közvetlenebbül jellemzik ezt vagy azt a művészt, mint műveik..."

 

   Hogyan is kerültem a kisasztal mellől a nagyok közé (akiket én természetesen sokkal jobban tiszteltem és becsültem, mint az imént említett marhakereskedő)? ... Volt egy albumunk, amelyet mindenféle nagyonis illetlen, humorisztikus-erotikus illusztrációkkal rajzoltunk tele. A könyvet "bibliának" neveztük. Falus egy délután megmutatta ezt a könyvet Szinyeinek, de az asztal többi művésze is belelapozott. Szinyei nagyokat kacagott a mindent és mindenkit kicsúfoló rajzokon, mi meg a kisasztal mellől figyeltük a ránk nézve hízelgő hatást.
   - Hol van az a rajzoló, aki ezeket csinálta? - kérdezte Pali bácsi. Erre bemutattak neki. Nevetve gratulált.
   - Na, üljön le az asztalhoz, fiatalember ... - szólt a barátságos Lechner bácsi. Beérkeztem. Oda, ahol kortársaim: Mester Jenő, Strobl Zsigmond, Jávor, Falus, Pólya már régen bennfentesek voltak.
   Olyan buzgósággal kultiváltuk az asztal látogatását, pozíciónk ottani megerősítését, hogy ebéd utántól éjfélig szinte egyhuzamban ott ültünk, ott, ott rajzolgattunk s onnan igyekeztünk a kávéház előtt álló Pista hordár útján értékesíteni művészi termékeinket.
   Ez a Pista valósággal magántitkári szolgálatokat teljesített Pólyánál: elvitte a megrendeléseket, behajtotta a tiszteletdíjakat s az összeg felét gyakran meg is tartotta követeléseinket némi törlesztésére. Érthető tehát, hogy Pista együttérzett a fiatal művészekkel. Posztján álldogálva magánszorgalomból is kutatott lehetőségek után, hogy például hol helyezhetné el Pólya akvarelljét, amely két, hóban didergő csavargót ábrázol. Ha bőkezű mecénás akadt, a buzgó Pista eladta a téma nyári változatát is, amelyen a két csavargó vidáman ugrándozik a zöld mezőben és kalapját a magasba dobálja. (A nyári kép kevésbé volt népszerű, noha "önköltségi ára" magasabb volt a télinél. A havat ugyanis nem kellett festeni: Pólya a szűz hava t szűzen hagyott fehér papírossal ábrázolta, míg a zöld mezőhöz festék kellett.) Igen sokszor segítette ki ez a két csavargó Pólyánkat a legégetőbb anyagi szükségből s a művészasztal sok laikus tagja szinte belépődíjként vásárolta meg 15-20 koronákért a két csavargót a "tehetséges fiatal piktortól".
   (Hasonlóképpen történt ez a Fészek-asztal új laikus tagjaival, akiknek viszont Német Lajos úgynevezett "képsorsjegyeit" illett megvásárolniuk. Beöthy László azonban azzal a kikötéssel vásárolt néhány sorsjegyet, hogy a képet - nem nyeri meg!)
   Pista hordár addig szolgált a bohémeknek teljes bizalommal (ő költöztetett bennünket, kifizette a hátralékokat, átvitte a holmit az új lakásba s este behozta az új lakás kulcsát a Japánba), mígnem rá is átragadtak némi könnyelmű tulajdonságok. Egyszer vidékre kellett utaznia, hogy egy megrendelt festményt elszállítson. Nem került haza egy hétig: elköltötte a kép árát s ezáltal kivételesen ő került anyagi függésbe Pólyával szemben. Úgy elszégyellte magát, hogy otthagyta a hordárságot s visszatért vidékre eredeti mesterségéhez. Földműves lett újra.
   El kell mondanom egy kis történetet amelynek szereplői: egy Pista által szerzett kvártély és én. Pista kivette nekem a lakást, megmondta a címet, átadta a kulcsot, én hajnalban hazamentem, majd esti szürkületkor elmentem hazulról. Természetesen a Japánba. S ez így ment három hónapon keresztül. Egy napon délelőtt kellett elmennem hazulról. Akkor láttam először a házamat nappali világításban. Amikor - ez ugyancsak még nappal történt - visszatértem, a háziasszonyom azzal fogadott, hogy néhány koronával kénytelen felemelni a lakbért.
   - Hogyan?! Egy udvari szobáért az is sok, amit eddig fizettem! - kiáltottam felháborodva.
   - Udvari szoba? - álmélkodott a háziasszony. Odalépett az ablakhoz és felhúzta a három hónap óta leeresztett függönyt. Ekkor derült ki, hogy a szoba - utcára néz...

 

   A művészasztal - különösen kiállítások idején, vagy a szép nyári napokon, mikor már a kávéház előtti "kertben" ültünk - rendkívüli látogatottságnak örvendett. Ritka vendégek, vidékiek, távoli vonatkozással bíró civilek, régi ismerősök, barátok barátai jelentek meg, hogy azután - a közöny hidegségétől elűzetve - eltűnjenek. De a legjobban zsibongott a művészasztal a harcok idején. Mert tele voltunk ám harcokkal. Egy-egy új irányzatú egyesülés, a Fészekkel való összeveszés, új kiállítási zsűri választása, egyéb effajta művészpolitikai megmozdulás - mind, mind harcot jelentett. S a művészasztal minden tagja valóban félelmet nem ismerő harcosnak bizonyult.
   De "békében" nyugodt mederben hömpölygött az asztal napi élete. Így például délutánonként, vacsora előtt Szinyei billiárd-szenvedélyének hódot. Játszott Ferenczy Károllyal, Szabolcs Bálinttal, s a hangos Tafflerrel, aki ház- és szakálltulajdonos volt és az képesítette az asztal tagsága, hogy billiárdpartnere volt. Pali bácsi nagyon szerette e nemes játékot és hogy tudományát fejlessze, Szabolcs társaságában titokban eljárt Sztanoj Miklós mesterhez, az akkori idők leghíresebb profi billiárdjátékosához és hat héten át különórákat vett tőle. Ferenczy, aki tudomány szisztémával, nagy komolysággal űzte a karambolozást, sehogysem értette Szinyei elképesztő haladását. Pali bácsi is annyira szerette ezt a játékot, hogy még komoly művészi vitákban is felhasználta példálózásra. Azt monda: a művésznek, bármennyire eltávolodik a természettől, egyik lábával a földet kell érintenie, mint a billiárd játékosnak még a legkomplikáltabb lökésnél is. Az volt az ő Anteusz-példája.

   A billiárd asztalokon túl volt a kártyások helye, amelyet "Kriminál"-nak neveztek, mert bizony ott gyanús alakok is megfordultak. A Kriminált egész világ választotta el a művészasztaltól. De többen átmentek ebbe az idegen világba is. Így például ott folytak Ernst Lajos dominócsatái Löwensteinnel és Szabolccsal, valamint itt zajlottak le - nagy ordítozások közepette - a nevezetes lórum viadalok. Bródy Maxi, a Pesti Napló "Tarka krónika" rovatának vezetője, gyakran ellátogatott a Kriminálba, hogy vidám történeteket szerezzen a művészekről. Itt született meg a következő "igaz történet":

   Ernstnek feltűnt, hogy dominózás közben gyakran eltűnik a dupla nyolcas, a legnehezebben elhelyezhető kő. Felelősségre vonta partnerét, Löwensteint - aki a Pallas igazgatója volt és szenvedélyes képgyűjtő -, s ráfogta, hogy ő tünteti el a dupla nyolcasokat. Löwenstein tiltakozott a vád ellen, ám egyszerre hirtelen a gyomrához kapott és rosszul lett. Azonnal beszállították egy előkelő szanatóriumba, tüstént felvágták a hasát - hát: hat darab dupla nyolcast találtak benne ...

   Az ilyen történetkék, amelyeket Bródy már másnap megjelentetett a lapjában, mindig újabb históriákat szültek, hiszen az, akinek a rovására mesélték, sietett bosszút állni és olyan "tarka krónikát" koholt, ami arra volt diffamáló, aki ellene talált ki valami mesét.

   Bródy egyszer Fényes Adolftól kapta a következő "tarkát":
   "Hatvany Ferenc gyümölcs-csendéletet festett, amelynek egyik fő alakja egy banán volt. Pólya megnézte a készülő képet s a banánra mutatva megkérdezte, hogy mi az?
   - Banán! - válaszolta Hatvany. - Még sohasem láttál ilyet?
   - Soha - hangzott a válasz. - Jóízű?
   - Remek!
   - De szeretném megkóstolni ...
   - Kérlek! ... ha kész leszek a képpel, megkapod a banánt - ígérte Hatvany.
A csendélet festése elhúzódott, s a banán napról napra összébb töpörödött. Amikor végre elkészült a mű, hogy a Pólyának ígért gyümölcs jobban mutasson, Hatvany kiszedte a belét és - egy kapcát tömött bele. Pólya jelentkezett a banánért. Megkapta. Beleharapott és keservesen rágni kezdte. Hatvany komoly arccal megkérdezte:
   - Ízlik?
   - Igen... - válaszolta fanyalogva Pólya. - De ha nem tudnám, hogy banán, azt hinném, - kapca!...

   A tarka krónika másnap megjelent. Pólya komolyan megsértődött és valósággal felelősségre vonta Bródyt, hogy kitől kapta ezt a viccet. Amikor Bródy elmondta, hogy Fényestől, Pólya rögtön bosszút állt és a következő, ugyancsak "igaz történetet" mesélte el Fényesről:

   "Fényes a szolnoki művésztelepen dolgozott. Pólya is. Pólya valahonnan kölcsön kapott egy lovat és azon nyargalászott a telepen. Kitűnően ment a lovaglás és hogy lovastudományával eldicsekedjen, nagy kiáltozással hívta Fényest. Fényes szobája azonban zárva volt, s a művész nem felelt Pólya kiabálására. A lovas festő leszállt paripájáról és elindult a ház felé, hogy bemenjen Fényeshez. Ekkor széthúzódott az ablakok alatt levő bokor és a nyílásban megjelent Púpos Marcsa közismert képe. Púpos Marcsa cigánymodell volt s egyben ő gondoskodott arról, hogy a művésztelepnek a sok férfi látogató mellett, női látogatói is legyenek. Egy ilyen "látogatót" kalauzolt aznap Fényeshez, aki rögtön bezárkózott a leánnyal, festeni kezdte s ezért nem válaszolt Pólya kiáltozásaira.
   Púpos Marcsa nem akarta, hogy Pólya megzavarja Fényes és a vendég hölgy bizalmas tčte-a-tčte-jét s ezért így tartotta vissza Pólyát:
   - Fényes úrnak öröme van.
   Ez azután szállóiga lett a szolnoki művésztelepen."
   A "tarka" másnap megjelent és beteljesedett Pólya bosszúja.

   Ernst a törzsasztalnál rendszerint nagyon csendesen ült. Odahozatta a legnagyobb terjedelmű külföldi lapokat, mert azoktól eltakarva édesdeden szundikált, amint ezt Vadász Miklós meg is rajzolta. A rajzot hosszú ideig őrizte az Ernst Múzeum. És egy másik történelmi ábrázolatot is.
Ez egy Casino de Paris mulatóbeli szeparét ábrázol, ahova egyszer benéztünk, s a következő jelenetet láttuk: Pali bácsi jupiteri nyugalommal bő vacsorát fogyaszt, mellette ül La Belle Ferero, a híres elzászi táncosnő, vele szemközt Papszi az asztalterítőre egy templomtervet rajzol, s mellette Ernst bóbiskol félrebillent fejjel. Ez volt egyike ama híres "dorbézolásoknak", amelyekről kaján legendákat költött a nyárspolgári felháborodás.


[1]A kávéház helyén most a Magyar Írók Könyvesboltja van.

 

EPA Budapesti Negyed 32-33. (2001/2-3)