Budapest ostroma 1944-1945-ben
- női szemmel[1]
______________
PETŐ ANDREA
A
háborúk története az egyenruhában harcoló hősies férfiak története.
A nők ebben a történetben legfeljebb mint polgári áldozatok szerepelnek.
A következőkben azt vizsgálom, mit jelentett a női lakosságnak Budapest
ostroma.
A
civil-katonai kapcsolatok elemzésénél egyenlőtlen hatalmi kapcsolatokkal
kerülünk szembe: a hadi gépezet ereje és legitimitása áll szemben
a védtelen civilekkel. Ezek a civilek főleg nők, gyerekek és öregek,
akik legfeljebb mint szenvedők jelennek meg a fotókon, és történeteik
nem kerülnek be a történelemkönyvekbe. Az európai háborúkban mindig
"fegyverként" vetették be a nemi erőszakot. De a háborúban a nyilvánosság
a nők kiszolgáltatottságát, védtelenségét nem mérte a férfiak heroikus
harctéri cselekedeteihez.
A
háborús erőszak nálunk elsősorban a szovjet katonák által elkövetett
nemi erőszakot jelenti, történetírásunknak ez a hallgatással és
torzításokkal teli fejezete. A hallgatás a felejtés különböző -
egyéni és társadalmi - szintjein jelentkezik. A hallgatás maga vált
történelmi ténnyé, és értelmezése a történész feladata: ki hogyan
meséli vagy hallgatja el azt, amiről az egyéni és családi történetek
révén mindenki tudja, hogy megtörtént, csak éppen mindig mással.[2]
Ez nem az amnézia esete, hanem "a csend összesküvése". E tanulmány
azt mutatja ki, hogy a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszakot
övező hallgatást a hadsereg, a háború férfias jellege hozta létre
és tartotta fenn.
A
külföldi kutatók figyelme az 1970-es években egyre inkább az addig
tabunak számító témák felé fordult. Susan Brownmiller klasszikusnak
számító könyve először vizsgálta a nemi erőszakot mint a férfiaknak
a nők ellen viselt háborúját.[3]
A II. világháború elhallgatott történetére irányuló kutatások Németországban
kezdődtek az 1990-es évek elején.[4]
A feminizmus második hullámával új nyelv is született, amely a nemi
erőszakot teljesen új fogalmi keretben írta le.[5]
Az ekkoriban kialakuló kifejezések és magyarázóelvek a női élmény
leírására visszamenőleg, az 1945-ös női tapasztalatok vizsgálatára
is hasznosíthatók. Minthogy azonban a nyelv utólag alakult ki, jóval
a történelmi esemény után, alkalmazásánál óvatosan kell eljárnunk.
A párhuzamos elbeszélési mód számos módszertani problémát szül.
Az első, hogy források hiányában az oral history módszerével
kell vizsgálnunk a jelenséget. Ezért döntöttem úgy, hogy interjút
készítek a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak még élő,
budapesti áldozataival.[6]
A nőkkel szemben alkalmazott testi erőszakról csak úgy érdemes beszélni,
ha a nő maga is képes elmondani, ami szerinte vele történt. A továbbiakban
az a feladat, hogy elemezzük: ki, miért, hogyan mondja el vagy hallgatja
el a nemi erőszak történetét. Ugyanakkor az elemzésnél nagyfokú
érzékenységre is szükség van. Nem mindegy, "a kutatás alanyait hogyan
kezeljük, és milyen figyelmet tanúsít a kutató, aki a kutatásba
bevont személyek megélt tapasztalatait megjeleníteni igyekszik."[7]
A többszörös elhallgatással torzított emlékezet rögzítése létfontosságú,
hiszen néha ez a női testbe zárt információ az egyetlen forrásunk.
Magyarországon
a szovjet csapatok kivonulása után indult meg a téma elfogultságoktól
sem mentes feldolgozása. 1990 előtt Polcz Alaine Asszony a fronton
címmel írt róla, a szépirodalomi művek közül pedig Konrád György
Cinkos című regényét kell megemlítenünk. E művek a személyes
élmény hitelességét állították szembe a "hivatalos" történelemmel.
A felszabadítás mindennapjainak bemutatására, az "emberi oldal"
feltárására is akadt történetírói próbálkozás. A rendkívül
alapos, bár nehezen kezelhető kétkötetes Sorsforduló című
kötetet éppen amiatt a dokumentum miatt tiltották be, amelyben a
kisújszállási városi tanács jegyzőkönyve szerint a tisztiorvos azt
javasolja, hozzanak létre a városban bordélyt, mert "tudomása szerint
a városban egész sereg nő van, aki készséggel áll az oroszok rendelkezésére",[8]
és így vélhetően biztosítani lehetne a többi nő nyugalmát.
1989
után érthető módon megindult a II. világháború hadtörténetének újraírása.
A korábbi diadalmas és szeplőtelen Vörös Hadsereg szerepének újraértékelésében
a nők mint áldozatok tűnnek fel a tabuktól lassan mentesülő történetírásban.[9]
Az
első, a szovjet katonák által elkövetett nemierőszak-eseteket vizsgáló
tanulmányok legfontosabb feladatuknak az esetek számának megadását
tekintették, hogy fellebbentsék a fátylat az addig elhallgatott
tényről. A hidegháború a nyugati oldalon kedvezett a szovjet katonák
által elkövetett nemi erőszak dokumentálásának, az okok értelmezése
nélkül. A szovjet kato- nák brutalitásának bemutatása egyszerre
szolgálta az ellenség nimbuszának megtépázását és a nőknek mint
áldozatoknak, egyszersmind hősöknek a megjelenítését.[10]
Az
elemzést akadályozza, hogy hiányoztak az adatok, amelyeket a történészek
forrásnak tekintenek. Közvetett forrásokból lehetett bizonyos következtetéseket
levonni, ezért tekintem e tanulmány fontos részének a rendelkezésre
álló források értékelését is. Mindazonáltal a megdöbbentő németországi
adatok már beépültek történeti tudásunkba. Hazai vonatkozásban a
budapesti nemierőszak-esetek áldozatainak száma 50 000 és
200 000 között mozog: a becsléseket a kutatók a nemibeteg gondozók
és a helyi tisztiorvosok megbízhatónak tekinthető, de részleges
érvényességű adataira alapozzák.
A
következőkben azt vizsgálom, hogy az 1945-ös eseményeket miképpen
magyarázták kétfajta értelmezési keretben: a feminizmus második
hullámának terminológiájával, illetve tágabb értelemben a máso-
dik világháború élményének feldolgozásakor Budapesten; a nemi erőszakról
való hallgatás hogyan lett az újraépülő nemzeti identitás részévé,
és milyen módszertani lehetőségei és korlátai vannak az áldozatok
száma meghatározásának.
Bizonytalan becslések
A
nők ellen elkövetett nemi erőszakról sokféle okból hosszú időn át
hallgattak az áldozatok, és persze a hivatalnokok, a rendőrök, az
elkövetők is. Hiányoznak és esetlegesek a róluk szóló írott dokumentumok
is. A nemierőszak-esetek összehasonlításához elvileg katonai, egészségügyi,
bűnügyi, közigazgatási és külügyi írott források jöhet- nének szóba.
A katonai iratanyag Moszkvában van. A magyar külügyminisztérium
anyagaiban megtalálhatók az ország különböző részeiből érkezett
panaszlevelek a civil lakosságot ért atrocitásokról. A magyarországi
közigazgatási jelentések, országo- san a főispáni jelentések szintén
megemlítenek egyes eseteket, de önmagukban nem elegendők a teljes
kép megrajzolásához. Budapest Főváros Levéltárában a tisztiorvosi
és kórházi fondok adatai szintén csak hézagosan informálnak.[11]
Ami
a másik oldalt, a közvéleményt illeti, az emberek "tudják", hogy
a szovjet hadsereg katonái nemi erőszakot követtek el: az általános
vélekedés szerint Budapesten az esetek száma mintegy százezer körül
lehetett. A személyes élmény áll szemben azzal, hogy a kérdés politikai
tabu volt.
A
nemi erőszak számáról még a legpontosabban behatárolt földrajzi
egységek esetén is (a megmaradt és legbiztosabb forrásnak tartott
tisztiorvosi jelentések birtoká- ban) csak óvatos becsléseink lehetnek.
A jogi, politikai szabályozás vákuumában a tisztiorvosok hatósági
szerepe jócskán megnőtt, mivel a tisztiorvosi szolgálat átvészelte
a háborús változásokat.
Budapest
lakossága erősen felduzzadt a háborús menekültek miatt, az ostromlott
városokban sokkal több nő zsúfolódott össze, mint férfi. Az ostrom
után pedig sok környékbeli nő is inkább a fővárosba ment, hogy megbizonyosodjon
róla, lettek-e és ha igen, milyen természetű következményei a szovjet
katonákkal történt nemi érintkezésnek, így kerülve el a közvetlen
szomszédság figyelő tekintetét és esetleges bíráló megjegyzéseit
- bár erre az áldozat valószínűleg csak a terhesség vagy nemi baj
gyanúja esetén érzett késztetést. Ha egyik sem következett be, akkor
"az eset" elkerülte a hivatalos nyilvántartás figyelmét, és elveszett
női élményként maradt fenn, bezárva a női testbe.
A
népes városokban és a környező falvakban is feltűnő különbségek
lehettek a nemierőszak-esetek számát illetően, ami szintén nehezíti
az általánosítást. Egy reprezentatív, úttörő jelentőségű osztrák
helyi kutatás szerint e tekintetben az volt a meghatározó, hogy
a települést mennyire súlyos harcokban foglalták el. A nemi erőszak
aránya magasabb, akár 40 százalékos is lehetett, ha az adott települést
hosszú és nehéz harcok sikerült csak visszavenni. Ha harc és feszültség
nélküli bevonulásra került sor, akkor a női lakosságnak 6 százaléka
került szexuális kapcsolatba a felszabadítókkal. A vidéki, gyéren
lakott vagy rejtőzködésre alkalmas hegyes területen ez az arány
még kisebb lehetett.[12]
Budapest domborzati viszonyai és az elhúzódó ostrom is bizonytalanná
teszi az egész fővárosra vonatkoztatott becsléseket.
A
"nemi erőszak" meghatározása csak akkor egyértelmű, ha a csapatok
elfoglalnak egy adott területet, ahol összeszedik és fegyveres erőszakkal
nemi aktusra kényszerítik a nőket. Háborús körülmények között a
katonákkal önként létesített szexuális kapcsolat is eredményezhetett
nem kívánt terhességet, amelyet a teherbe esett nőnek úgy kellett
nyilvántartásba vétetnie mint nemi erőszakból származót, ha az enyhülő
abortusz-előírások adta lehetőséget ki akarta használni. Ez újabb
bizonytalansági tényező a statisztikai elemzésben. Különbséget kell
tennünk az átvonuló és a tartós megszállásra berendezkedő csapatok
viselkedése között is.
A
Vörös Hadseregen belül is nagy különbségek figyelhetők meg az egyes
egységek viselkedése között. Történetek szólnak azokról a parancsnokokról,
akik a nemi erőszakon kapott katonákat helyben saját kezűleg lőtték
le, de olyanokról is, akik a nemi erőszakban és nem a harcban jártak
elől.
A nemi erőszak és
a születési számok alakulása
Feltételezhetjük,
hogy ha a nő a nemi erőszakból következően esett teherbe, akkor
az abortusz engedélyezett módszeréhez fordult - ami azonban nem
jelentette az abortusz teljes legalizálást. A szovjet katonák által
elkövetett nemi erőszak mindenképpen hozzájárult az abortusz politika
liberalizálásához a különleges helyzetben. Azt, hogy a nő dönt a
testében fejlődő embrió sorsáról, széles társadalmi rétegek, sőt
még az egyházak is elfogadták. Ravasz Imre püspök körlevelében leszögezte,
hogy ne- mi erőszak esetén megengedhető a művi abortusz.[13]
A népességszámban jelentős változás nem állt be, tehát a születésszám
növekedéséből nem következtethetünk a nemierőszak-esetek számára.
Budapesten
az élveszületések száma nem nőtt jelentős mértékben a felszabadítást
követő kilenc hónapban. (l. 1. sz. táblázat). Az 1946. áprilisi
kiugróan magas él- veszületési számot nem feltétlenül a szovjet
katonák által gyakran elkövetett nemi erőszak magyarázza. A népesedési
trend a háború után nem változott döntően a háború előttihez képest.
A lakosság általánosan rossz fizikai állapota és az egészségügyi
viszonyok általános romlása természetesen nyomott hagyott a csecsemőhalandóságban
is. A budapesti tisztifőorvos a "női szervezetben beállott zavarokban,
a gazdasági és lelki okokban, a jövőért való aggódásban és a terhességtől
való félelemben és tartózkodásban" jelölte meg azokat az okokat,
amelyek a számára is meglepően alacsony születési számokhoz vezettek.[14]
Ha
a nem kívánt nemi aktusból mégis születtek gyerekek, akkor a kommunista
népjóléti miniszter rendeletileg intézkedett a sorsukról: "az ország
területén történt átvonulás és az azt követő általános zűrzavar
nyomán számos olyan gyerek született, akiket tartására köteles hozzátartozóik
a családban gondozni nem kívánnak. Minthogy azonban a gyermekek
ellátás és gondozás nélkül nem hagyhatók, azoknak állami gondozásba
vétele iránt intézkedni kell, hogy a felmerülő gondozási költség
a jog szerint tartásra kötelezett hozzátartozókat ne terhelje. Felhívom
ennél fogva az Árvaszéket, hogy tekintettel a fennforgó anyagi és
erkölcsi elhagyatottságra, minden olyan csecsemőt nyilvánítson elhagyatottá,
aki a születési hely felszabadulásának időpontját követő kilenc
hónapon túl, de tizennyolc hónapon belül született feltéve, hogy
a szülők vagy azok bármelyike a gyermek családi kötelékben való
tartását a gyermek első életévének betöltése előtt megtagadja, a
szülőanya pedig a város polgármestere, Budapesten a kerületi elöljáró,
kis és nagyközségben pedig a községi elöljáróság által kiállított
igazolvánnyal igazolja, hogy a gyermek születését megelőző, fent
megjelölt időpontban, a fent hivatkozott események áldozata lehetett.
A fentebb említett feltételek fennforgása esetén elhagyottá kell
nyilvánítani az egy éven felüli gyermeket is akkor, ha a jog szerinti
atyja, aki a gyermek születésekor a családjától távol volt, a gyermeknek
családja kötelékében való tartását a visszatérését követő két
napon belül (kiemelés tőlem P. A. ) megtagadta."[15]
Az árvaházak nyilvántartása azonban, sajnos, nem hozzáférhető, így
a németországi adatokkal szemben, amelyek tudni vélik a Russenkindern
számát, nem tudjuk, hogy Magyarországon mennyi volt a szovjet katonáktól
született és aztán örökbe adott gyerekek száma.
Az abortusz
A
Budapesten tapasztalható tömeges igény az egészségügyi intézményben
elvégzendő, így kisebb egészségügyi kockázattal járó abortusz iránt
kifejezetten a szovjet hadsereg katonái által elkövetett nemi erőszak
következménye. (Megbízhatónak tű- nő számok hiányában a berlini
kutatásokat kell analógiaként felhasználnunk. A berlini adatok szerint
a megerőszakolt nők 20 százaléka lett terhes.)[16]
Így Budapesten most először vált lehetővé a térítésmentes, engedélyezett
abortusz igénybevétele, amely gyökeresen megváltoztatta a magyar
születésszabályozási gyakorlatot.
A
Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. február 14-én felfüggesztette
a Büntetőtörvénykönyv magzatelhajtást tiltó rendelkezését, és kimondta,
hogy azt a megfelelő engedélyek után az orvos - kizárólag egészségügyi
intézetben és a magyar születésszabályozási gyakorlatban most először
ingyenesen - elvégezheti.[17]
A felfüggesztés a tervek szerint csak négy hónapig maradt volna
érvényben.[18] Ezzel azonban
precedenst teremtettek, és az 1878-as törvény korábbi egyértelmű
tiltása, valamint a kijátszására szolgáló születésszabályozás gyakorlata
ezzel végleg felborult. Felmerült az a kérdés is, hogy milyen alapon
kötelezik rendeletileg a hívő nőgyógyászokat a műtét elvégzésére.
1945-ben
a művi vetélés bizonytalan törvényes alapját még kétségesebbé tette
az a mód, ahogyan a rendelkezést nyilvánosságra hozták. Ez a nyilvánosság
csupán az egészségügy nyilvánossága volt. A tiszti- főorvosok által
felvett jegyzőkönyv alapján került sor az abortusz elvégzésére.
A közkórházak igazgatóival Budapest Székesfőváros tisztifőorvosa
levélben tudatta, hogy a szülészeti osztályok főorvosait nekik kell
értesíteniük, hogy "a mai rendkívül súlyos helyzetre való tekintettel
a terhesség korai megszakítását olyan személyeken, akik ezzel a
kéréssel fordulnak szülész szakorvoshoz, engedélyezi." A Nemzeti
Bizottságok levélben utasították a közkórházak igazgatóit, mint
történt a győri kórház esetében is, hogy a "megerőszakolt nőket
a kellő segítségben" részesítsék.[19]
1945. júniusa és szeptember 10-e között ez a rendelkezés maradt
érvényben.
A
tisztiorvosi szolgálat töredékesen fennmaradt irataiból nehezen
rekonstruálható az amúgy is titkolandónak számító ne- mi erőszak.
Ha egy nőnél megállapították a terhességet, fel kellett keresnie
a tisztiorvost, aki jegyzőkönyvet vett fel az esetről, amelyben
rögzítette a nemi erőszaknak a nő által előadott történetét, és
engedélyezte a művi vetélést. Ezzel a jegyzőkönyvvel kellett a nőnek
jelentkeznie valamelyik kórház nőgyógyászati osztályán, ahol az
abortuszt ingyenesen elvégezték. A feljegyzésekből Budapesten
egyet sem talál- tam, így egy tipikusnak mondható lébényi
történetet idézek fel. A 26 éves L. M. lé- bényi lakos a következőképpen
vallott a tisztiorvos hivatali szobájában: "Ez év június 18-án Lébény
községben eset 10 óra tájban, amint a varrónőtől hazatérőben voltam,
2 orosz feltartóztatott, letepert, és mind a kettő erőszakot vett
rajtam. Pontosan négy hétre, július 16-án pedig este 8 óra körül
a vasúti sínek menten Mosonból biciklivel igyekeztem haza. Egy orosz
a biciklimet akarta birtokba venni, de mikor sírásra fakadtam, a
biciklit meghagyta, rajtam azonban erőszakot követett el. Utolsó
rendes vérzésem június hó 7-én volt. Vérzé- seim 3-4 napig szoktak
tartani, és a legtöbbször négy hetente jelentkeznek. Volt azonban
idő, amikor csak hat hétre kaptam meg a bajomat. A várt időre a
vérzésem nem érkezett meg, terhesnek éreztem magam, s mivel akaratom
ellenére kapott terhességet kihordani nem akarom, kérem kórházba
utalásomat, hogy terhességemtől megszabaduljak. Mást előadni nem
kívánok, a jegyzőkönyvet, mivel panaszom fel- vétele helyesen történt,
aláírom."[20] A nemierőszak-esetekre
vonatkozó becsléseket az is bizonytalanná teszi, hogy például L.
M.-et összesen hárman erőszakolták meg - kérdés, hogy az esetet
a megerőszakolások száma, vagy a megerőszakolt nők száma alapján
vesszük számításba.[21]
A
nemi erőszak gyakoriságának megállapítására a másik forrás a házasságkötés
előtt kötelező tisztiorvosi vizsgálat során született jegyzőkönyv.
Az ingyenes vizsgálat folyamán a megerőszakolt nők kérték az esetleges
terhesség megállapítását, hogy azt, mint a házasság akadályát, megszakítsák.[22]
De nem minden megerőszakolt nő kívánt férjhez menni, így ez a forrás
sem adhat teljes képet.
A nemi betegségek
A
nemi erőszak másik következménye a nemi betegségek terjedése volt;
e mutató alapján a jelenség nagyságrendjét is megállapíthatjuk,
jóllehet nem minden nemi erőszak járt szükségszerűen fertőzéssel.
A nemi betegek nyilvántartása ugyanúgy hiányos, az iratok részben
elvesztek. A "nemi betegség", a nemi úton terjedő fertőzés ekkor
két betegséget jelölt. Az egyik betegség az egyszerűbb, rövid egy-
kéthetes lappangási idő után jelentkező könnyű lefo- lyású gonorrhea
volt, a másik a hosszabb, háromhetes, esetleg egyhónapos lappangás
után kialakuló, nehezen gyógyuló, súlyosabb fertőzés, a szifilisz.
A
szovjet megszállási zónában kétségtelenül tapasztalható a nemi betegségek,
elsősorban a gonorrhea-fertőzés ugrásszerű megnövekedése. Az ugrásszerű
emelkedés csak a szovjet csapatok megjelenésével magyarázható, hiszen
a nemileg aktív, harcoló hazai férfiak nem tértek még haza Budapestre
a hadifogságból. A nyugati zónában a nemi betegségek terjedését
penicillinnel és gumióvszerrel sikeresen korlátozták. Így ott a
nemi úton terjedő betegségek nem okoztak olyan drámai változást
a megszállt országok közegészségügyében. A szovjet hadsereg nem
alkalmazott sem penicillint sem gumióvszert, a Vörös Hadsereg egyes
csapatai ráadásul már sokadik éve harcoltak az ismert higiénés viszonyok
közt, szűrővizsgálatok nélkül; a fertőzést sokszor több tízezer
kilométeren át magukkal hordták.
A
nemi betegségek fennmaradt pontos nyilvántartása alapján megbecsülhetjük
a nemierőszak-esetek hozzávetőleges számát. Az osztrák történészek
egyedülálló, egy körzet teljes 1945-ös népességét felölelő
vizsgálata alapján vonhatunk le általános következtetéseket. Így
a Bécshez közeli melki kerületben élő összes nő vizs- gálata alapján
a Vörös Hadsereg átvonulását követően bejegyzett nemi betegek az
összes megerőszakolt nő 30 százalékát jelentették. A helyi mikrofelmérés
szerint a 14-60 év közti női korosztályok 5-6 százalékát erőszakolták
meg szovjet katonák.[23]
Ha a melki eredményeket vonatkozatjuk Budapestre, megállapíthatjuk,
hogy az elterjedt vélekedés, miszerint Budapesten a lakosság 10
százalékát megerőszakolták volna, túlzottnak tűnik.
A
háború miatt a nemi betegség elleni védekezés ügyében a nyilasok
is adtak ki rendeletet, amely a katonai vonal mellett a betegség
polgári vonalon való terjedését is igyekezett gátolni.[24]
A szovjet megszállás hatására a nemi betegségek "elterjedésének
fokozódása miatt" a népjóléti miniszter 888/1940-es BM sz. rendeletével
drákói intézkedéseket léptetett életbe.[25]
A bejelentési kötelezettséget, a gyógyszerek ada- golását és a gyógykezeltetési
kötelezettséget pontosan szabályozták. A nemibeteg- gondozó intézetek
hálózatának helyreállítása is elsőrendű feladatnak bizonyult a tömegesen
jelentkező megbetegedések miatt.
A
nemi betegség elleni harcot segítette, hogy az a három gyógyszergyár,
amelyik a nemi baj kezelésére az akkoriban általánosan használt
sulfonamidot gyártotta, szinte érintetlenül átvészelte a háborút.
A gyógyszerek feketepiacán nagy értéke volt a szernek, s ennek is
köszönhető, hogy nálunk a szomszédos országokban megszokottnál lényegesen
olcsóbban lehetett hozzájutni.
A
Magyar Népjóléti Minisztérium VII. főosztálya 1945. évi, Molnár
Erik számára készített jelentésében rámutat, hogy 43 nemibeteg-gondozóban
és az újonnan felállított ötben a kezeltek száma "az egész ország
területén a korábbi évek adataihoz képest tekintélyesen fokozódott".[26]
A budapesti tisztifőorvosi jelentésekből a nemi betegségek háromszoros
növekedése valószínűsíthető. (ld. 2. sz. táblázat.) "Nagy mértékben
emelkedett a nemi betegek száma. A betegség terjedése ellen a védekezést
nagyon megnehezíti az, hogy: a betegek egy része betegségét rendszeresen
nem vagy egyáltalán nem kezelteti, a súlyosabb betegek számára nincsen
elegendő kórházi férőhely, a nemibeteg bejegyzett és titkos prostituáltak
megfelelő osztályokon el nem helyezhetők, a szükséges mennyiségű
gyógyszer hiányzik, a jól bevált esti rendelőintézeti kezelések
egy részét közbiztonsági okokból szüneteltetni kell."[27]
A
nemi betegségek hordozóinak Budapesten ingyenes gyógykezelés járt,
azért is, mert sok "tisztességes nő" is megfertőződött a gyakori
nemi erőszak miatt. A nemi baj általános terjedése megkérdőjelezte
a nemi betegség hordozói iránt korábban érzett erkölcsi megvetést.
A nemi betegséget gyógyító osztályok túlzsúfoltsága következtében
októberben például 160 ágyon 192 beteget kezeltek a Kun utcai nemibeteg-osztályon.[28]
A
nemi erőszak kétségkívül egészségügyi problémává vált, jóllehet
hivatalosan nem esett arról szó, miért is lett hirtelen olyan sok
a nemi beteg nő, de hozzájárult az állami egészségügyi hálózat és
az ingyenes kezelés elterjedéséhez.
Nemi erőszak a háborúban:
a lehetséges magyarázatok
A
nemi erőszak okait két magyarázat keretében értelmezhetjük: az archaikus
patriarchális, illetve az ideológiai-nemzeti keretben. A szovjet
katonák által elkövetett nemi erőszakot mindkét keretben értelmezhetjük
az adott hatalmi viszonyok függvényében.
A
nemi erőszak legáltalánosabb, a szakirodalom szerint archaikus-patriarchális
magyarázata, hogy "a háború az háború".[29]
A nemi erőszak révén az ellenséges férfi a győzedelmes katona tulajdonaként
veszi birtokába a nőt. A háborúban a nő maga is stratégiai tárggyá
válik, amelyért a harcolók egymást ölik. A nők megerőszakolásával
a háborúban egymással ellenségként szembenálló férfiak egymás tulajdonának
a minőségét rontják. Az áldozatoknak különösen hallgatniuk kell
elszenvedett fájdal- maikról, mert a megcélzott áldozatok valójában
nem ők, hanem az otthon őket uraló férfiak. A történet újbóli elmondása
tehát a győztes diadalát tovább növeli. E magyarázat szerint a nemi
erőszak a férfiak háborújának a része, hozzátartozik a háborúk előre
kialakított játékszabályaihoz. "A másik, az ellenség legyőzése
a legfontosabb parancs a másik férfival vívott háborúban... A nők
testének sérelme eszköz, amellyel a győzelmet kivívják és megerősítik."[30]
Amikor
a Vörös Hadsereg áthaladt Jugoszlávia északkeleti peremén,
121 nemi erőszakot jelentettek. Gyilasz, mint a "Beszélgetéseiből"
tudjuk, bátran panaszt is tett miatta Sztálinnál. A sokat idézett
beszélgetés során Sztálin csodálkozott, hogy az emberi szenvedés
és szív nagy ismerője, Gyilasz miért nem érti meg, hogy az állandó
életveszélyben lévő katonának joga van egy kis szórakozásra.[31]
A
másik magyarázat szerint a nemi erőszak ideológiai-nemzeti
fogantatású[32], a hadsereg
ugyanis a férfias erőt testesíti meg. A hadi események leírásánál
gyakran használtak nemiséggel összefüggő kifejezéseket. Az első
világháború idején a franciák Belgium "megerőszakolásával"[33]
vádolták a németeket. Ez nem azt jeleni, hogy minden katona elkövet
nemi erőszakot, hanem hogy elkövetheti, mert a férfiasság, amely
egyenlő a hadsereggel, szélső esetben így nyer végső bizonyítást.
A hadseregben, a háború különleges helyzetében az egyéni bátorság
bizonyítására tág tér nyílik. A női test az egész közösség fogalmát
kifejezi, így a rajta elkövetett erőszak annyi, mint az egész nemzeti
közösség legyőzése.
Aligha
kételkedett bárki, aki olvasta, Ilja Ehrenburg 1942-es lelkesítő
szózatának ígéretében. Az író részletesen beszámolt arról, hogy
a németek hogyan becstelenítik meg az orosz asszonyokat: "Ezek a
mocskos paráznák... megerőszakolják és megfertőzik az asszonyainkat."[34]
"Öljetek, Öljetek! Erővel törjétek meg a német nők faji gőgjét,
tekintsétek őket jogos hadizsákmányotoknak!"[35]
Az Ehrenburg-szöveggel egyidőben sok száz hasonló pamflet készült.
Kérdés azonban, hogy az Ehrenburg-szöveg lett volna-e a szakirodalomban
a leggyakrabban idézett szöveg, amellyel a szovjet katonák által
elkövetett nemi erőszakot magyarázzák, ha a náci propagandának nincs
szüksége minden eszközre a fáradó német katonák lelkesítésére -
így az Ehrenburg-szövegre is. A szovjet katonák tényleges viselkedése
összhangban volt a Horthy-rendszer propagandájával, amely azzal
riogatta a magyar keresztény középosztályt, hogy a nőket a Szovjetunióban
közösen használják. Ahogy a nemi erőszak egyik berlini áldozata
mondta interjújában: "Göbbels azt mondta, hogy az oroszok meg fognak
erőszakolni bennünket... Alig tudtuk elviselni, hogy a végén mennyire
igaza lett."[36] A göbbelsi
propaganda egyik leghatásosabb lépése az volt, amikor a filmhíradókban
bemutatták, hogy ha a német katonák nem képesek felvenni a harcot
az orosz hadsereggel, akkor durva, egyenruhába bújt, csizmás "mongol"
katonák fogják hívatlanul felkeresni a békés német otthonokat. Amikor
az élet utóbb igazolta a propagandát, a hatás megdöbbentő volt.[37]
A
Szovjetunió elleni hadjárat megindulásakor viszont Molotov jegyzékben
informálta a Szövetségeseket arról, hogy német csapatok mennyi szexuális
erőszakot követnek el a női lakossággal szemben. Ez az ún. Molotov-jegyzék
később a nürnbergi perben bizonyítékként szerepelt. S ezzel a nemi
erőszak kérdése nagypolitikai szintre emelkedett.[38]
Az okok
A
háborúban elkövetett nemi erőszaknak sokféle oka lehetett. A hadtörténészi
magyarázat szerint "a nemi erőszakot gyakran nem szexuális, hanem
civilizációs okokra lehetett visszavezetni".[39]
Norman
Naimark könyvében[40] a Németország
szovjetek által megszállt zónájában elkövetett nemierőszak-eseteket
elemzi, és úgy véli, hogy Magyarországon lényegesen jobban tombolhattak
a katonák, mint a korábban felszabadított országokban. Ám ennek
méretei meg sem közelítették a németországit, ahol 1945 már- ciusa
és novembere között 1,9 millió nemi erőszak történt, ebből mintegy
százezer Berlinben, április 24-e és május 3-a között esett meg.[41]
Naimark az okok közt említi, hogy Magyarországon nem érvényesülhetett
a szláv nyelvi szolidaritás, mint például Bulgáriában, másrészt
a magyarok a németek mellett aktívan részt vettek a háborúban.[42]
Ezt az érvet cáfolja Lev Kopeljev haditudósító, amikor könyvében
kelet-poroszországi élményeiről ad számot. Szerinte mindegy volt,
hogy a megerőszakolt nő milyen nyelven beszél: az ellenséges németet
vagy a baráti lengyelt. A hivatalos szovjet propaganda szerint viszont
a szovjet katonák által elkövetett nemi erőszak egyáltalán nem is
létezett. Naimark könyvében rámutat a személyes bosszú fontosságára,
hogy ugyanis a szovjet katonák, szembesülve a magasabb magyar életszínvonallal,
bosszút akartak állni a magyarok által a Szovjetunióban elkövetett
atrocitásokért. Megerősíti ezt egy magyar interjúalany, aki a francia
illegális kommunista mozgalomban is aktívan részt vett: 1945 februárjában,
Budapest belvárosában, férje és szülei szeme láttára erőszakolta
meg két fegyveres orosz katona.
A
szovjet hadsereg jellege is magyarázatul szolgálhat a gyakori
nemi erőszakra. Egyesek szerint a frontvonal volt a legveszélyesebb
a nők számára, mivel a tovább haladó katonák a halál árnyékában
azonnal le akarták szakítani a pillanatnyi győzelem gyümölcsét.
Mások szerint (a klasszikusnak számító Susan Brownmiller itt a történész
Cornelius Ryant[43] idézi)
azok az egységüktől leszakadt, fegyelmezetlen hordák bizo- nyultak
a legveszélyesebbnek, amelyek a fegyelmezetten viselkedő első vonalbelieket
követték.[44] A jó moszkvai
kapcsolatokkal rendelkező Vas Zoltán arról biztosította a nála járt
panaszosokat, hogy majd csak az első vonalban harcoló rohamegységek
után érkeznek meg az elitegységek.[45]
Tény, hogy nagy különbség volt az egyes egységek magatartása között,
még az adott frontszakaszon belül is: akadtak fegyelmezettebb és
akadtak irányítatlan egységek is.
A
kortárs politikusok megdöbbenve értesültek a szovjet katonák tetteiről.
Az esetek legkínosabban a helyi kommunistákat, a baloldaliakat
érintették. A magyarországi helyzetről Rákosi Mátyás folyamatosan
jelentett a Komintern vezetőjének, Dimitrovnak, és kérte a közbelépését,
mert "helyzetünket nehezíti, hogy a Vörös Hadsereg túlkapásait a
párt számlájára írják. Ebben a vonatkozásban kétségtelenül van bizonyos
javulás, de a nők tömeges megerőszakolásának esetei, fosztogatások
stb. minden terület felszabadításánál megismétlődnek, így legutóbb
Budapesten is".[46]
A kérésnek nem lett különösebb eredménye, pedig Rákosi pontosan
érzékelte, hogy a Vörös Hadsereg támogatására szoruló kommunista
párt számára nem a legjobb propaganda az, ahogy az orosz katonák
viselkednek.
A
felszabadításban nem feltétlenül csak szovjet katonák vettek részt.
A román egységek erőszakoskodásáról részletes leírást kapunk Horn
Gyula emlékirataiban, aki különbséget tesz a román és a szovjet
katonák nőkhöz való viszonya közt. A szovjet katonák szerinte másképpen
közeledtek a nőkhöz: "ők inkább kedveskedve, ajándékokkal igyekeztek
levenni a nőket a lábukról, olykor nem sikertelenül."[47]
A
Vörös Hadsereg megérkezése előtt és után szintén az ázsiai karakterről,
a szovjet katonák faji másságáról esik a legtöbb szó Budapesten.
Magyarországon leginkább a politikai rendszer különbözőségét aknázták
ki az antikommunista propaganda érdekében.[48]
A Grősz-naplóban, Mindszenty visszaemlékezéseiben és az esztergomi
prímási levéltárban található naplójában is szerepelnek a szovjet
katonák által elkövetett nemi erőszakról szóló plasztikusan megírt
fejtegetések. A közvélekedés szerint a közelgő és ellenállhatatlan
ázsiai barbár horda veszélye, amely a művelt keresztény nyugatot
évszázadok óta veszélyezteti keletről, összekapcsolódott a kommunizmus
rémségeivel. A megszálló szovjet csapatok, mint a megszálló csapatok
általában, nem ismernek kegyelmet, és mindent, ami mozdítható, magukkal
visznek. A náci hadi propagandagépezet alaposan előkészítette a
lakosságot, hogy mi vár rá, ha a szovjet hadsereg győzedelmeskedik.
A híradók képei végül valósággá váltak, és a nők az oroszokkal való
első találkozásukat "filmszerűen" mesélik el. Mindkét országban
a lakos- ság félelmei elsősorban a Vörös Hadsereg katonáinak etnikai
másságán alapultak. A megszállás után a szovjet hadipropaganda a
katonai emlékművekre hangsúlyozottan csak szláv arcberendezésű katonákat
helyezett, így kísérelték meg az ellenérzéseket csökkenteni.
A
nemi erőszakot nem feltétlenül a szexuális vágy motiválja.
Nemcsak az áldozat, hanem minden harmadik (nemi erőszak miatt börtönbe
került) elkövető szexuális diszfunkcióról számol be. A nemi erőszak
tehát nem jár együtt a nemi örömmel.[49]
Az elkövetőt a nő iránti gyűlölet hajtja, valamint a vágy, hogy
hatalmát kiélhesse. Ugyanakkor a háború alatti és utáni férfihiányos
időben a női szexuális fantázia is fokozottabban működött. A korábban
elnyomott szexualitás, a szigorú normakontroll alatt tartott nők
kiéletlen szexualitása gyakran a megerőszakolásos történet elmesélésében
tört felszínre, noha ilyesmi esetleg meg sem történt velük. Ugyanakkor
a nyomasztó férfihiányt az egyenruhás férfiak nem éppen kockázatmentes
jelenléte váltotta fel. A régi világ meglazult erkölcsi normái szabadabbá,
egyúttal kockázatosabbá tették a nemek közti kapcsolatot.
A nemi erőszak elleni
egyéni és kollektív védekezési technikák
Mind
az interjúk, mind az általános vélekedés szerint a szovjet katona
fogalma eggyé vált a részegen, fegyveresen garázdálkodó veszélyes
külföldi alakjával. Általános volt az érzés, hogy itt van a határ,
ahol a nyugati, keresztény civilizáció szembesült a Kelettel - elbizonytalanítva
az addig elfogadott normákat. A magyar történeti emlékezetben élénken
él a török uralom, és a keleti katonai barbarizmussal szemben a
magyar területek védő szerepe. Sokan, köztük Szekfű Gyula is, a
szovjet megszálláskor újabb török uralomra készültek.[50]
Budapesten az egyéni védekezési módszerek voltak csak hatásosak,
és senki nem hibáztatta sem a férfiakat, sem a politikát azért,
ami vele történt.
Az
interjúkból kiderül, hogy a nők már előre nagyon féltek a szovjet
katonáktól.[51] A baloldaliak
és a Horthy-rendszer ellenzéke viszont várta a felszabadítókat.[52]
A
családi történetekből ismert, hogy a lányokat idősnek álcázva, bekormozott
arccal küldték ki az utcára, bár ez sem feltétlenül mentette meg
őket a szovjet katonák által igen gyakran elkövetett nemi
erőszaktól. Rákosi emlékirataiban a nadrág véderejéről írt: "Sok
nő ormótlan nadrágban járt (hallottam, hogy az ilyen nadrágosokat
állítólag ki nem állhatták az orosz katonák)."[53]
Pedig akkoriban, télvíz idején, szinte mindenki nadrágban járt.
Ha a nők férfi ruhába bújtak, azt kockáztatták, hogy mint
katonaszökevényt elfogják őket. A nők vagy elbújtak, vagy betegséget
színleltek: befecskendezett jóddal a vérbajt, piros festékes köpettel
a tbc-t.[54] A menstruáció
szimulálása vagy a tudatos ápolatlanság, a piszok azonban nem mindig
védte meg a őket. Budapesten a csoportokba verődött szomszédok,
rokonok, ismerősök, ha nem is mindig, nagy valószínűséggel meg tudták
védeni a nőket az erőszaktól. Ha viszont az erőszak már megtörtént,
akkor a trauma azonnali kezelésében nagy szerephez jutottak a közelben
lévő ismerősök. A fegyveres ellenállás rövid távon hatékony volt,
bár a legnagyobb kockázattal járt. A fegyveres önvé- delmet nem
ismerte el a szovjet hadbíróság mentő érvként, így az elkövetőre
halálbüntetés vagy 30 évi börtön várt.[55]
A
nemi erőszakról beszámoló magyar nők nem hibáztatják a férfiakat,
családjuk férfi tagjait sem, amiért az történt velük, ami. Nem említik
a politikusok és a katonák háborús tragédiába torkolló végzetes
döntését sem mint ami hozzájárult ahhoz, hogy a nők teste felett
a szovjet katonák szabadon rendelkeztek.
A történet elmondva
A
családon belüli heteroszexuális kapcsolat európai attribútumai:
a lojalitás, a hűség és a romantikus szerelem.[56]
Bármilyen magyarázó elvet használjuk is a II. világháborúban a Vörös
Hadsereg katonái által elkövetett nemi erőszakra, a női hall- gatás
beépített eleme volt a rendszernek. A nőknek nem volt szabad elmesélni
a partnerüknek, ami velük történt, mert ezzel, az erőszakot elkövető
szándékainak megfelelően, csak tovább erősítették volna a szégyenérzést.
A lojalitás a férfiuralmon alapuló társadalom fenntartásához fontosabb
volt a személyes élmény pszichológiai feldolgozásánál. 1945-ben
a nyugalom elérése kívánatosabb cél volt az újjáépítéshez, mint
bármi egyéb. A férfiak csak akkor fogadják el a nők által elszenvedett
nemi erőszak tényét, ha megfeleltetik az archaikus- patriarchális
vagy ideológikus-patrióta értékrendnek. Ha a nők saját élményeik
alapján maguk kívánnák az eseményeket feldolgozni, hamar szembekerülnének
a fér- fiak megítélésével, akik a háborúban elkövetett nemi erőszakot
a háborúval természetesen együtt járó eseménynek tekintik. Ebben
a helyzetben, amikor elvárták asszonyaik és lányaik feltétlen lojalitását,
ők maguk csak a nemzethez és a hazához ma- radtak lojálisak.[57]
Azok
a korántsem reprezentatív interjúk, amelyeket készítettem, azt bizonyítják,
hogy a nemi erőszak élményének feldolgozásában Budapesten a baloldali
(szo- ciáldemokrata), szakszervezeti hagyományokkal rendelkező családokból
származó nőknél más elbeszélési módokat találunk, mint a "másik"
oldalon, a nem baloldali beállítottságú nőknél, akik a legrosszabbat
várták, és azt kapták, amit vártak. A baloldali beállítottságú nőkre
a pozitív szovjet kép jellemző, mint ahogy az illegális kommunisták
szinte széthordták a szovjet pavilont a budapesti kiállításon, ereklyeként
tisztelve minden darabját.[58]
Politikai okokból is kívánatos volt, hogy hallgassanak ezekről az
esetekről. A hidegháború idején a szovjet hadseregre tett bármilyen
negatív megjegyzés politikai állásfoglalásnak tűnt. Az interjúkban
a kommunista párthoz közel állók a negatív kicsengésű történetet
többes szám harmadik személyben, semleges hangnemben adják elő,
mintha azt érzékeltetnék, hogy mások mit gondoltak a szovjetekről.
Ugyanakkor a saját pozitív élményeiket egyes szám első személyben
mesélik el.
A
nő lelki élménye és a történtek jogi megfogalmazása között nagy
volt a különbség. A jog külső bizonyítékokat keres: itt a
nő tanúságtétele a fegyverrel megtámogatott nyers erőszakkal áll
szemben. A győzedelmes szovjet hadsereg katonájával szemben a megerőszakolt
nőnek nem volt rá lehetősége, hogy hivatalosan is háborús áldozatnak
minősüljön. A háború utáni békerendszerben a magyar nép a Horthy-fasizmus
áldozata volt, ugyanakkor háborús vesztes is. A nők számára a jogi
igazságtétel elmaradt, de azért a történetet elmesélték. A szovjet
katonák által elkövetett nemi erőszak megjelenése a nyilvánosság
előtt a hidegháború kitörése után politikai kérdéssé is vált: a
baloldali érzelműek tagadták, hogy ilyesmi megtörténhetett, mélyen
hallgattak róla. A konzervatívok, a "nyugatbarátok" pedig talán
túlértékelték a dolog jelentőségét, kihasználva a benne rejlő pro-
pagandalehetőséget a győztes Vörös Hadsereg nimbuszának megtépázására.
A
nemi erőszak megtörténte befolyásolta a nő helyzetét a családban,
a szűkebb környezetében - ha más is tudomást szerzett róla. A bíróságon
az esetről valló nőnek az eseményt személyes élményként újra el
kellett mondania, újból felidéznie azt, ami megtörtént. Újból végig
kellett élnie a dolgot, és emlékei alapján a külvilág számára érthető
történetként megfogalmazni, "befogadható" módon előadni a férj vagy
a bíró számára.[59]
Mindenkinek
saját magának, de a családban kellett volna az élményt feldolgoznia
- ám végül az egészet elhallgatták. A nőknek a férfiak iránti lojalitása
megakadályozta, hogy az élményt feldolgozzák. A megerőszakolásról
nem szívesen beszéltek, hiszen ha fény derül rá, a nő értéke csökken.
Azok, akiket megerőszakoltak, attól féltek, hogy őket hibáztatják
a történtekért, hiszen másokat nem erőszakoltak meg, "csak" éppen
őket. A nők, akik elmesélik, hogy mi történt velük, személyes élményként
adják elő a dolgot, nem helyezik be tágabb keretbe. Elmondják a
fájdalmat, szégyent, amit éreztek, de nem beszélnek arról, hogy
sokkoló élményük mennyiben ingatta meg a férfiakba vetett hitüket.
A nemi erőszak elmesélt történetei sematikusak, ugyanazok az elemek,
szófordulatok ismétlődnek bennük. A nemi aktus technikai részleteiről
nem tudunk meg semmi érdemlegeset. "Szerencsés voltam" - fogalmazott
a nemi erőszak magyar áldozatainak egyike, mert " se beteg se terhes
nem lettem." Az élmény, a történelmi kutatás tárgya, így megmaradt
a női testben, amely látszólag "érintetlenül" úszta meg a szovjet
katonákkal való találkozást. Ezekről az esetekről írott nyom nem
maradt.
Kortárs
férfiak írtak hasonló esetekről, például Háy Gyula, aki így beszél
a szovjet katonák budapesti tombolásáról: "Lehetetlen volt egy napot
vagy akár egy órát is eltölteni Budapesten anélkül, hogy ne hallottuk
volna a szovjet katonák által elkövetett brutalitásokat."[60]
Kovács Imre is említi a budapesti "segélykérő kiáltásokat és sikolyokat",[61]
de egyiküknek és szinte senkinek sem volt lehetősége bármit is tenni.
"Betelt az idő", az ellenállás értelmetlen. A szovjet katonák magukkal
hozták a magyar intézményrendszertől független saját igazságszolgáltatásukat.
Ahogy a szovjet hadsereg nem ismerte el a szovjet katonával szemben
a jogos önvédelem fogalmát, ugyanígy a szovjet katonákat sem kezelték
magyar egészségügyi intézményekben, főleg a dezertálási veszély
miatt.[62]
A
szakirodalom a németországi nemierőszak-esetek feldolgozása során,
a kiadott naplók és visszaemlékezések alapján elemezte a női szublimációs
kísérleteket.[63] A
háború okozta hosszas pszichológiai megterhelés után a nemi erőszak
sokszor, közvetve vagy közvetlenül, öngyilkossághoz vagy őrültséghez
vezetett azoknál, akik elszenvedték.[64]
A mátyásföldi szovjet lakta- nya közelében a nők még 1946 júniusában
is féltek este kimenni az utcára, mert "sok az orosz".[65]
A félelem nem fogalmazódott meg pontosan.
A
budapesti helyzetet nagyszámú, szisztematikusan készített mélyinterjúval
tárhatnánk fel, úgy, ahogy a témával foglalkozó háromórás német
dokumentumfilm, illetve könyv is tette.[66]
A bécsi "oral history" módszerét alkalmazó kutatás keretében a kutatók
azt találták, hogy a megerőszakolt nők ezt az emléküket "elzárták"
(abgesperrt), inkább a hollywoodi filmek (Zsivágó doktor, Elfújta
a szél) képeit kölcsönvéve, tehát távolságot teremtve adják
elő élményeiket.[67]
A
nők viszonya saját élményükhöz - az általam készített interjúk alapján
is - általában az, hogy egyáltalán nem rendkívüli, ami velük történt.
Más az akkori nők viszonya saját nemiségükhöz, mint a második hullám
feministáié, akiknek más a mai női identitásra kialakított fogalomtáruk.
Vidéken a házasságban a szerelem nem játszott jelentős szerepet,
a női test elsődleges feladata a reprodukció volt. Ugyancsak segítette
a nemi erőszak elviselését az, hogy a nők eltávolodtak saját testüktől,
vagyis maguk is eszköznek tekintették.
Összefoglalás
A
szovjet katonák által a megszállt területen elkövetett nemi erőszaknak
komoly lélektani hatása volt. A megszállt ország korábbi jogorvoslati
szervei rendre összeom- lottak, az előállt hatalmi vákuum nem adott
rá módot, hogy a győztes hadsereg katonáit bevádolják a hatóságoknál.
A bizonytalanság és a kiszolgáltatottság érzését tovább növelte
a jogorvoslati fórumok hiánya, hiszen a szovjet hadsereg a megszállt
ország jogrendjétől függetlenül működött.[68]
A bűn így büntetlen maradt. A nemi erő- szak ténye a nemi betegség
elleni intézményes küzdelemben jelent meg, arról viszont, hogy mitől
lett beteg az illető, nyilvánosan nem beszéltek, mintha semmi kü-
lönös nem történt volna. Az egyéni szinten is feldolgozatlanul maradt
nemi erőszakot mély hallgatás vette körül.
A
nemi erőszak a genfi konvenció szerint az "emberi méltóság elleni
bűntett"; a becsület azonban a férfiak és a férfiak által meghatározott
közösség becsülete.[69] A
legutóbbi jugoszláv háború kegyetlenségei késztették arra a nemzetközi
háborús bűnöket vizsgáló bíróságot, hogy elfogadja: a nemi erőszak
háborús bűntett. Az első per, amelyben az elítéltet háborús nemi
erőszakért állították bíróság elé, 2000. március 20-án kezdődött
Hágában. Nehéz magyarázatot találni rá, hogy a nemek társadalmi
kapcsolata miért olyan kegyetlen; ez az esettanulmány csak kísérlet
annak bemutatására, hogy az erőszak szexuális formát is ölthet.
1. sz. Táblázat
A Budapesti helybeli születések
száma[70]
|
1946
|
Január
|
961
|
Február
|
1096
|
Március
|
1373*
|
Április
|
2439
|
Május
|
1480
|
Június
|
1494
|
* Az 1946. májusi jelentésben
u. itt 1535
2. sz. Táblázat
A Budapest Székesfővárosi
nemibeteg gondozókban kezeltek száma[71]
1945
|
Férfi
|
Nő
|
Összesen
|
július
|
2210
|
2998
|
5208
|
október
|
3648
|
5011
|
8669
|
november
|
3726
|
5022
|
8748
|
december
|
2007
|
2819
|
4826
|
1946
|
Férfi
|
Nő
|
Összesen
|
január
|
3678
|
4818
|
8496
|
február
|
2996
|
3715
|
6711
|
április
|
5194
|
6365
|
11559
|
május
|
7849
|
9780
|
17629
|
június
|
6870
|
8670
|
15540
|
[1]A
tanulmány az Institut für die Wissenschaften vom Menschen (Bécs)
keretében működő "Rethinking Postwar History" keretében készült
a CEU Junior Research Grant támogatásával. A tanulmány bővebb változatát
lásd: Átvonuló hadsereg, maradandó trauma. Az 1945-ös budapesti
nemierőszak-esetek emlékezete. Történelmi Szemle, 1-2. 1999. 85-107.
old. és: Stimmen des Schweigens. Erinnerungen an Vergewaltigungen
in den Haupstaedten des "ersten Opfers" (Wien) und des "letzten
Verbundenten" Hitlers (Budapest). Zeitschrift für Geshichtwissenschaften,
10. 1999. 892-914. old.
[2]Köszönöm Vida Istvánnak,
Sipos Péternek, Szücs Lászlónak, Somlyai Magdának, Gyáni Gábornak
és Földesi Margitnak a segítséget.
[3]Susan Brownmiller: Against
Our Will. Men, Women and Rape. A Fawcett Columbine Book, 1975.
[4]A nők elleni nemi erőszakról
mint a II. világháború elfelejtett történetéről l. Helke Sander,
Barbara Johr: BeFreier und Befreite. Krieg, Verwaltigung, Kinder.
Verlag Antje Kunstmann, 1992. Stuart Liebman, Anette Michelson:
After the Fall: Women in the House of the Hangmen. October 72, Spring
1995. 5-14. old.
[5]Verena Fiegl: Der Krieg
gegen die Frauen. Tarantul Frauenverlag, 1990.
[6]Interjút készítettem további
három, az ismeretségi körömben véletlenül "megtalált" nővel, akik
szintén nemi erőszak áldozatai voltak Budapesten, 1945 februárjában.
Azt kérdeztem tőlük: hogyan történt, hogyan védekeztek, milyen következményei
voltak a dolognak, kinek és hogyan mesélték el a történteket. A
történetek nem reperezentatívak a kis esetszám miatt.
[7]Liz Kell, Sheila Burton,
Linda Reagan: Researching Women's Lives or Studying Women's Oppression.
Reflections on What Constitutes Feminist Research. Researching Women's
Lives from a Feminist Perspective. Eds. Mary Maynard, Jane Purvis,
Francis Taylor, 1994. 35. old.
[8]Sorsforduló. Szerk.: Karsai
Elek, Somlyai Magda. Bp., 1970, I. 223. old.
[9]Ungváry Krisztián: Budapest
ostroma. Corvina, 1998. 331. old.
[10]Attina Grossmann: A Question
of Silence: The Rape of German Women by Occupation Soldiers. West
Germany under Construction. Politics, Society and Culture in the
Adenauer Era. Ed. Robert G. Moeller, University of Michigan Press,
1997. 51. old., 43. sz. lábjegyzet.
[11]Köszönet Budapest Főváros
Levéltárában Horváth J. Andrásnak a segítségért.
[12]Marianne Baumgartner:
Das Kriegsende und die unmittelbare Nachkriegszeit in lebensgeschichtlichen
Erzaehlungen von Frauen aus dem Mostviertel. Diplomamunka, Bécs,
1992. 87. old.
[13]Idézi Völgyesi Zoltán:
Az 1956-os forradalom történeti előzményei hajdúnánáson. Doktori
értekezés. Debrecen, 1998. 31. old., 138. sz. lábjegyzet
[14]Budapesti Főváros Levéltára
(továbbiakban BFL) XXI. 515. b. A budapesti tisztifőorvos jelentése,
1946. január 6.
[15]BFL XXVI. 1117. Budapest
Székesfővárosi Anya és Kisdedvédelmi Intézet iratai, 97/1946. 8540/
1945. I. 3. sz. népjóléti minisztériumi rendelet, 1946. január 14.
[16]Helke Sander, Barbara
Johr: BeFreier und Befreite. Krieg, Verwaltigung, Kinder. Verlag
Antje Kunstmann, 1992. 52. old.
[17]Itt mondok köszönetet
Németh Györgynek, aki az abortusszal kapcsolatos kutatási eredményeit
nagylelkűen megosztotta velem.
[18]BNB jegyzőkönyvei 1945-1946.
Bp., 1976. 33. old.
[19]Győr Megyei Levéltár,
Nemzeti Biztottság iratai, 1945. április 30.
[20]Győr Megyei Levéltár
, Győr megyei Tisztifőorvos iratai, 245/1845. tfo .sz.
[21]Az abortuszkérelmek szociolingvisztikai
elemzését német területen ld.: Attina Grossmann, A Question of Silence:
The Rape of German Women by Occupation Soldiers. West Germany under
Construction. Politics, Society and Culture in the Adenauer Era.
Ed. Robert G. Moeller, The University of Michigan Press, 1997. 37-39.
és 46-49. old.
[22]Budapesti Főváros Levéltára.
XXI. 580.b. A X. kerületi tisztiőrvos iratai 1945. özv. B. S-né,
1908-ban született nő újraházasodási engedélye, 1945. augusztus
27.
[23]Marianna Baumgartner:
Zwischen Mythos und realitaet. Die Nachkriegswerwaltigungen in sowjetisch
bestetzten Mostviertel. Zeitschrift für Landeskunde von Niederösterreich.
1993. 2. Jahrgang 64. 80. old.
[24]Győr Megyei Levéltár,
a Győr-, Moson- és Pozsony megyei alispán levele, 1945. január 20.
108/1945.
[25]BFL XXVI. 1102 Rókus
Kórház iratai. Csorba polgármester hirdetménye, 1945. április 24.
[26]Magyar Országos Levéltár,
NDO Népjóléti Minisztérium iratai, 6. tétel
[27]BFL XXI. 515. d. Budapesti
tisztifőorvosi jelentések, 1945. december 12/1945.
[28]BFL XXVI.1102. 7792/945
[29]Julius Hay: Geboren 1900.
287. old.
[30]Yuki Tanaka: Hidden Horrors.
Japanese War Crimes in World War II. Colorado, Westview Press 1996.
107. old.
[31]Susan Brownmiller: id.
mu, 71. old. Az eredeti idézetet ld. Milovan Gyilasz: Találkozások
Sztálinnal. Budapest, Magvető 1989. 102. old.
[32]Erika M. Hoerning: The
Myth of Female Loyality. The Journal pf Psychohistory 16 (1) 1988.
38. old.
[33]Edmund Burke - őt idézi
Roy Porter: Does Rape Have a Historical Meaning? Rape. Ed. by Sylvana
Tomaselli, Roy Porter, Blackwell, 1986. 232. old.
[34]Susan Brownmiller: id.
mu, 65. old.
[35]Susan Brownmiller: id.
mu, 70. old.
[36]Erika M. Hoerning: The
Myth of Female Loyality. The Journal pf Psychohistory 16 (1) 1988.
22. old.
[37]Attina Grossmann: A Question
of Silence: The Rape of German Women by Occupation Soldiers. West
Germany under Construction. Politics, Society and Culture in the
Adenauer Era. Ed. Robert G. Moeller, University of Michigan Press,
1997. 41. old.
[38]Yuki Tanaka: Hidden Horrors.
Japanese War Crimes in World War II. Colorado, Westview Press, 1996.
101. old.
[39]Ungváry Krisztián: Szovjet
jogsértések Magyarországon. Magyar Nemzet 1997. november 29. 16.
old.
[40]Norman M. Naimark: The
Russians in Germany. A History of the Soviet Zone of Occupation,
1945-1949. Belknap Press, 1995.
[41]Naimark Stuart Leibman,
Anette Michelson: After the Fall....a 9.old. adatait használja.
[42]Norman M. Naimark: The
Russians in Germany. A History of the Soviet Zone of Occupation,
1945-1949. Belknap Press, 1995., 70. old.
[43]Az eredeti a Berlin bevételéről
írott könyv, amely a hidegháború elfogultságával beszél: Cornelius
Ryan: The Last Battle. London, Collins, 1966.
[44]Susan Brownmiller: id.
mu., 66-67. old.
[45]Kovács Imre: Magyarország
megszállása. Katalizátor Iroda, 1990., 270. old.
[46]Dokumentumok Rákositól,
Rákosiról. Válogatta Vass Henrik. Múltunk, 1991. 2-3. sz. 247. old.
1945. feruár 19-i levél
[47]Horn Gyula: Cölöpök.
Bp., Zenit Könyvek, 1991. 71. old. Köszönet Ungváry Krisztiánnak,
hogy erre a forrásra felhívta a figyelmemet.
[48]A megállapítások azokból
az interjúkból származnak, amelyeket Budapesten nemi erőszak áldozatul
esett nőkkel készítettem.
[49]Ruth Seifert: Krieg und
Vergewaltigung. Ansaetze zu Analyze. Massenvergewaltigung: Krieg
gegen die Frauen. Ed. Alexandra Stigmayer, Kore, 1993. 87. old.
[50]Köszönöm Gyáni Gábornak,
hogy erre a vonatkozásra felhívta a figyelmemet.
[51]Irene Bandhauer Schöffmann,
Ela Hornung: Vom "Dritten Reich" zur Zweiten Republic. Frauen im
Wien der Nachkriegszeit. Frauen in Österreich. Beitrage zu Ihrer
Situation im 19. und 20. Jahrhundert. Hg. David F. Good, Margarete
Grandner, Mary Jo Maynes. Böhlau, 1993. 232. old. és saját interjúim
alapján.
[52]Ld. például Horn Gyula:
Cölöpök. Bp., Zenit Könyvek, 1991. 71. old.
[53]Rákosi Mátyás: Visszaemlékezések.
1940-1956. I. kötet. Napvilág kiadó, 1997. Szerk.: Feitl István,
Gellériné Lázár Márta, Sipos Levente. 160. old.
[54]Erről a taktikáról a
román katonák ellen ld. Horn Gyula: Cölöpök. Bp., Zenit Könyvek,
1991. 69. old.
[55]Kovács Imre: id.mu, 246.
old.
[56]Erika M. Hoerning: The
Myth of Female Loyality. The Journal pf Psychohistory, 16 (1), 1988.
19-45. old.
[57]Erika M. Hoerning: The
Myth of Female Loyality. The Journal pf Psychohistory, 16 (1), 1988.
40-41. old.
[58]Politikatörténeti Intézet
Levéltára (PIL) Visszaemlékezés-gyűjtemény, 867. f. 1/k-91.
[59]John Forrester: Rape,
Seduction, Psychoanalysis. Rape. Ed by Sylvana Tomaselli, Roy Porter.
Blackwell, 1986. 72. old.
[60]Julius Hay 1945. februári
naplójegyzetét idézi Naimark, ibid., 70. old. Eredeti idézet: Julius
Hay: Geboren 1900. Christian Wegner Verlag, 1971. 287. old.
[61]Kovács Imre: id. mu,
246. old.
[62]BFL XXVI.1102. Rókus
Kórház irata 800/1945. 1945. február 16-i tisztiőrvosi leirat.
[63]pl. Hildegard Knef: Der
geschenkte Gaul. Frankfurt, Ullstein, 1970. (e.n.) Barbara Noack:
Ein Stuck vom Leben. Münich, Vienna, Langen, Muller, 1984. Szerző
nélküli kiadvány: Eine Frau in Berlin, Tagebuchaufzeichnungen (Geneva,
Frankfurt Verlag, Kossodo, 1959.), illetve: A Woman in Berlin. New
York, Harcourt Brace and Co. 1954. A két utóbbit elemzi Annemarie
Tröger: Between Rape and Prostitution: Survival Strategies and Chances
of Emancipation for Berlin Women after World War II. Women in Culture
and Politics. Ed. Judith Freidlander, Indiana University Press,
1986. 97-117. old.
[64]Annemarie Tröger: Between
Rape and Prostitution: Survival Strategies and Changes of Emancipation
for Berlin Women after World War II. In: Judith Friedlander et al.
eds.: Women in Culture and Politics: A Century of Change. Bloomington
UP, 1986. A pápai kórházban ápolt fertőzött, később megőrült és
öngyilkos nőkről ld.: A magyar katolikusok szenvedése. 1944-1959.
Dokumentumgyűjtemény. Havany Gyula szerkesztésében és kiadásában.
1990. 34. old.
[65]PIL 283.f. 20. cs. 28.
öe. 80. old. 1946. június 9-i jelentés.
[66]Helke Sander, Barbara
Johr: Befreier und Befreite. Krieg, Verwaltigungen, Kinder. Verlag
Antje Kunstmann, 1992.
[67]Irene Bandhauer Schöffmann,
Ela Hornung: Vom "Dritten Reich" zur Zweiten Republic.
Frauen im Wien der Nachkriegszeit. Frauen in Österreich. Beitrage
zu Ihrer Situation im 19. und 20. Jahrhundert. Hg. David F. Good,
Margarete Grandner, Mary Jo Maynes. Böhlau, 1993. 233. old.
[68]Erről bővebben ld. Andrea
Pető: Memory Unchanged. Redefinition of Identities in Post WWII
Hungary. CEU History Department Yearbook.1997-98.Eds.: Eszter Andor,
Andrea Pető, István György Tóth. Bp., 1999. 135-153. old.
[69]Nira Yuval-Davies: Gender
and Nation. Sage, London, 1997. 110. old.
[70]Budapest Főváros Levéltára
Budapest Főváros Közigazgatási Bizottság jegyzőkönyvei. XXI.515.b.
Budapest Tisztifőorvosi jelentések
[71]Budapest Főváros Levéltára
Budapest Tisztifőorvosi jelentések XXI. 515.b.
|