EPA Budapesti Negyed 26-27. (1999/4-2000/1) Johnson-Farrell: Tűz van < > Kasarda: Élnek és dolgoznak
Los Angeles, az erődváros: a városi tér militarizációja

_________
MIKE DAVIS

 

A város dühödten acsarkodik. A Westside gondosan manikűrözött pázsitjaiból kis fenyegetőző táblák nőnek ki: „FEGYVERREL VÉDETT!” A gazdagabb környékek a kanyonokban és a hegyoldalakon felfegyverzett magánrendőrség és elektronikus védőrendszerek őrizte falak mögött lapulnak. A belvárosban a közpénzen fenntartott „városi reneszánsz” a környező szegényebb negyedektől várárkokkal és lőrésekkel elválasztott baljós kormányzati fellegvárat emelt. Jó néhány ilyen -- túlnyomórészt feketék vagy latin-amerikaiak által lakott -- negyedet pedig a rendőrség barikádokkal és ellenőrzési pontokkal zárt le. Frank Gehry építész Hollywoodban egy idegenlégiós erődhöz hasonló könyvtárral örökítette meg az új ostrom-divatot. Alexander Haagen ingatlanfejlesztő Wattsban megvalósította a totálisan biztonságos bevásárlóközpontot, az új idők Panopticonját, a fogyasztás börtönét kovácsoltvas kerítéssel, mozgásérzékelőkkel, központi toronyban posztoló rendőrőrszemmel. Eközben a belváros egyik látványos épületegyüttese, amelyet a turisták rendszerint szállodának néznek, valójában az új szövetségi fogház.
      Isten hozott a posztliberális Los Angelesben, ahol biztonsági rendszerek egész arzenálja köszönheti létét a gazdagság védelmének és a rögeszmének, hogy a szociális határokat az építészet segítségével is be kell tartatni. A városi élet militarizálódása a kilencvenes évek építészeti környezetében egyre szembeszökőbb mindenütt. A kortárs településszociológia mégis furcsán hallgat a következményeiről. Igazság szerint a hollywoodi filmek és a ponyva scifik közkedvelt apokalipszise realistább és politikailag éleslátóbb volt a városkép elsivárodásának megmutatásában. A börtönszerű óvárosok képei (Menekülés New Yorkból, A menekülő ember), a high-tech rendőrségi kivégzőosztagok (Szárnyas fejvadász), a mindent érzékelő felhőkarcolók (Drágán add az életed) és az utcai gerillaharc (Colors) nem agyszülemények csupán, hanem a jelen kivetülései.
      Ezek az erőteljes anti-utópikus víziók is mutatják, hogy a közbiztonság rögeszméje mennyire meghiúsítja a város megújulásának és társadalmi integrációjának reményét. Az 1969-es Richard Nixon-féle „Az Erőszak Okainak Felderítésére és Megelőzésére Alakult Nemzeti Bizottság” nyomasztó előrejelzéseit ironikus módon a Reagan-éra társadalmi polarizációja váltotta valóra. Ma már tényleg „erődvárosokban” élünk, amelyek brutálisan fel lettek osztva a bőség „erődített celláira” és „a rettegés országaira”, a kriminalizált szegények és a rendőrség ütközeteinek színhelyeire. A „Második Polgárháború”, amely a hatvanas évek végének hosszú forró nyarai alatt kezdődött, magának a városi térnek a struktúrájában intézményesült. A társadalom irányítására tett óliberális kísérleteket, amelyek legalább reformokkal próbálták meg ellensúlyozni az elnyomást, teljesen feleslegessé tette a középosztály érdekeit a szegények segélyezésével szembeállító nyílt társadalmi hadviselés. A Los Angeleshez hasonló városokban, a posztmodern tűzvonalában, a várostervezés és a rendőrségi szervek azelőtt sohasem látott mértékben olvadnak össze.

      A nyilvános tér megsemmisülése
      A város közbiztonságáért indított hadjáratnak minden igazán demokratikus tér megsemmisülése az általános következménye. Az amerikai várost szisztematikusan befelé fordítják. Az új mega-létesímények és üzletközpontok kiszorították a hagyományos utcát, és megrendszabályozták a spontaneitását. Az üzletházakban, irodaépületekben és kulturális komplexumokban a nyilvános tevékenységeket a biztonsági erők fürkésző tekintete által felügyelt, szigorúan funkcionális egységekbe osztották. Ráadásul a fizikai értelemben vett nyilvános tér építészeti privatizációját kiegészíti az elektronikus tér átstrukturálása: a szigorúan őrzött, térítés mellett elérhető adatbázisok és előfizetéses kábelrendszerek kisajátítják a láthatatlan agorá-t. A gettót Los Angelesben például nemcsak a parkok és nyílt szórakozóhelyek csekély száma jellemzi, hanem az a tény is, hogy egyik fontos információs hálózatba sincs bekötve. Ezzel ellentétben a jómódú Westside -- gyakran közpénzből -- oktatási és kulturális médiumok sűrű hálózatához csatlakozott.
      Ennek a polarizációnak bármely formája, legyen az építészeti vagy elektronikus, a városi liberalizmus hanyatlását jelzi, annak a végét, amit Amerikában a nyilvános tér olmsteadi elgondolásának nevezhetnénk. Frederic Law Olmstead, a Central Park atyja a nyitott kerteket, parkokat afféle társadalmi szelepként képzelte el, amelyek hétköznapi (polgári) időtöltésekben és szórakozásokban elegyítik a különböző osztályokat és etnikumokat: „Aki alaposan megfigyelte az oda látogató emberek viselkedését -- írja --, nem kételkedhet abban, hogy a Central Park határozottan békítő és nemesítő hatást gyakorol a város legszerencsétlenebb és legtörvénytelenebb rétegeire -- olyan hatást, amely elősegíti az udvariasságot, a megfontoltságot és a tartózkodást.”
      Ez a közteret az osztályharc csillapítószereként elképzelő reformista ideál mára már olyan elavult, mint a roosevelti csodaszerek, a teljes foglalkoztatás és a gazdasági szükségtörvény. Az osztályok elegyedését tekintve a mai városi Amerika jobban hasonlít a viktoriánus Angliára, mint Walt Whitman vagy Fiorello La Guardia New Yorkjára. Los Angelesben -- a szabadstrandok, fényűző parkok és sétálóutak egykori paradicsomában -- a valódi demokratikus tér gyakorlatilag kihalt. Az elit westside-i szórakoztatócentrumai a harmadik világbeli szolgáltató proletariátus elzárt és egyre nyomasztóbb gettóira és barrióira épültek. Egy városban, ahol több millió munkaszerető bevándorló él (ahol a spanyol keresztnevű gyerekek az iskoláskorú lakosság kétharmadát teszik ki), a nyílt szórakozóhelyek rohamtempóban tűnnek el, a könyvtárakat és a játszótereket bezárják, a parkok gazdátlanná válnak, az utcák egyre sivárabbak és veszélyesebbek lesznek.
      Ahogy más amerikai városokban, a helyi államigazgatás itt is zászlajára tűzte a biztonsági offenzívát és a középosztály által követelt fokozottabb térbeli és társadalmi elkülönülést. Az adókat, amelyeket azelőtt a hagyományos közterek és szabadidőlétesímények fenntartására fordítottak, most nagy területrendezési projektekbe irányították át. A befolyásolható városvezetés -- ami Los Angeles esetében sajátos módon egy liberális multikulturális koalíció -- együttműködött a közterek privatizációjában és az új, némi jóindulattal „városi községeknek” nevezett zárt enklávék kialakításában.
      A magasztos szóhasználat, amellyel Los Angelest jellemzik (városi reneszánsz, a jövő városa stb.), csupán sikeres elkendőzése az óvárosok elembertelenedésének és a merev faji és társadalmi elkülönülést mutató építészeti környezetnek. A város formái híven idomulnak az elnyomó funkciókhoz. Los Angeles, az elsők közt, mint mindig, különösen nyomasztó irányba tart: a várostervezés és a rendőrállam egyre szorosabb összefonódása felé.

      A Tiltott Város
      Los Angeles első köztéri militaristája a Times tulajdonosa és a szervezett munkásság kérlelhetetlen ellensége, a legendás Harrison Gray Otis tábornok volt. A múlt század kilencvenes éveiben Otis, miután elzavarta szakszervezeti tag nyomdászait és hadjáratot hirdetett az „ipar szabadságáért”, az új, erődszerűre tervezett Times-székházba vonult vissza, amelynek zord bástyáin és vastag falain egy harcias bronz sas trónolt. Később, hogy nyomatékot adjon elszántságának, egy kicsi és működő ágyút szereltetett Packard túrakocsija tetejére. Nem meglepő, hogy az agresszivitás ilyen mérvű fitogtatása vele egyenértékű reakciót váltott ki. 1910 október elsején, a masszív Times-főhadiszállást, a szabad kereskedelem nyugati-parti mozgalmi központját egy végzetes robbanás tette a földdel egyenlővé, amit szakszervezeti szabotőrök nyakába varrtak.
      Nyolcvan év elteltével Los Angeles belvárosának a Bunker Hilltől a Figueroa korridorig sorakozó felhőkarcolóit Otis tábornok harcias szelleme hatja át. A köz adójából kifizetett kétmilliárd dollárnyi szubvenció csábította vissza a nagy bankokat és vállalati főhadiszállásokat a város belsejébe, ahonnan a hatvanas években csaknem teljesen kivonultak. A város nagyhatalmú és jobbára elszámoltathatatlan városfejlesztési hivatala eltakaríttatta a lakótelepeket. Az üres parcellákra a helyi ingatlanberuházók és az off-shore befektetők (növekvő számban japánok) szögletes épületkomplexumokat építtettek; ilyen a Crocker Center, a Bonaventura Hotel és Bevásárlóközpont, a World Trade Center, a California Plaza, az Arco Center stb. Az óriástömböket összekötő, egyre sűrűsödő, zárt cirkulációs rendszerek következtében az új üzleti negyedet elkülönült, önfenntartó hiperstruktúraként lehet legjobban elképzelni: mint egy fantasztikus méretű miesi látomás.
      Bunker Hill és a Figueroa korridor, mint más, hozzájuk hasonló, fragmentált és elhagyatott belvárosokra ráerőszakolt megalomán komplexumok is (például a detroiti Renaissance Center és Atlantában a Peachtree és Omni központok), viharos ellenkezéssel találkoztak. Tiltakozást váltott ki, hogy visszataszító a mértéktelenségük és a külsejük, hogy lealacsonyítják az utcát, hogy kisajátítják a központ életenergiáját, amelyet földalatti gyülekezőtermek és privatizált plazák zárnak magukba. Sam Hall Kaplan, a Times egykori dizájn-kritikusa dühösen támadta a városfejlesztés utcaellenességét. Szerinte a belvárosra erőltetett, „hermetikusan zárt erődök” és szórvány „kertváros részletek” „megölték az utcát” és „elrekesztették az élet folyóit”.
      A „gyalogosok demokráciáját” védő Kaplan érvei azonban az „arctalan stílus” és „elitista tervezői gyakorlat” elleni liberális kifogásokban gyökereznek. Mint a legtöbb építészeti kritikus, ő is kikel a városi építészet figyelmetlenségei ellen, anélkül, hogy rálátna valós céljukra és nyilvánvaló elnyomó szándékukra. Mert ha a belváros új „aranypartját” a városközpont más társadalmi összetételű negyedeinek városképéhez hasonlítjuk, az „erődszerűség” érzékelhetővé válik, és nem a tervezés nemtörődöm hibájaként, hanem szándékos és a maga nemében sikeres társadalomföldrajzi stratégiaként.
      E stratégia célja, összegezve, a kettős elnyomás: a belváros múltjához fűződő minden kapocs megsemmisítése, a jövőre nézve pedig minden nem-angolszász városjegyhez való dinamikus kötődés megakadályozása. Los Angeles a jelentősebb városközpontok között egyedülálló abban, hogy megőrizte, bár elhanyagolt állapotban, a Beaux Arts üzletközpontot. A város mégis úgy döntött, hogy áthelyezi az üzleti negyedet, fél tucat tömbbel nyugatabbra, a Broadwayről és a Spring Streetről a Bunker Hillre.
      E művelet rejtett logikája árulkodó. Más városokban a fejlesztők megpróbáltak harmóniát teremteni a régi és az új városkép között, hogy a történelmi épületek kisugárzását kihasználva „patinás” zónákat hozzanak létre (Faneuil Market, Ghirardelli Square stb.), amely odavonzaná a középosztálybelieket. Azonban a Los Angeles-i belváros várostervezői a régi Broadway-városmag ingatlanainak értékét visszafordíthatatlanul leértékelődöttnek ítélik, mert a terület a jobbára feketék és szegény mexikóiak által használt tömegközlekedés csomópontja. A wattsi lázadás tüzei 1965-ben csak néhány lakótömbben lángoltak fel; de nyomában a legfőbb szemponttá a térben is elkülönült közbiztonság vált. A régi városmag megújulását felvázoló 1960-64-es „Centropolis” rendezési tervet gondolkodás nélkül a szemétbe dobták. A Los Angeles-i rendőrség (LAPD) eközben a fekete fiatalok „közelgő bandainváziójáról” szóló megfélemlítő szövegek terjesztésével „ösztönözte” az üzlet elmenekülését a Broadway-Spring Street-i területről a Bunker Hill-i védőfalak mögé.
      Hogy az új belváros „biztonságát” hangsúlyossá tegyék, a régi központtal minden gyalogos közlekedési kapcsolatot megszüntettek (az Angel's Flight siklóvasúttal együtt). A Harbor autópálya és a Bunker Hill említett várfalai még jobban elzárják az üzleti központot az őt minden oldalról körülvevő szegény bevándorlók negyedeitől. A Hill Street, amely a Kortárs Művészetek Múzeumának otthont adó California Plaza alapfala mentén halad, merev választóvonal a Bunker Hill-i luxus és a latin-amerikai bevándorlók kedvelt bevásárló és szórakozó utcája, a kaotikus életű Broadway között. Mivel a „városnemesítők” szemet vetettek a Broadway korridor északi végére (amelyet Bunker Hill Eastté kereszteltek át), a városfejlesztési hivatal ígérete szerint a kilencvenes években visszaállítják a gyalogosforgalmat a Hill felé. Ez természetesen csak drámaibbá teszi a régi és az új, a gazdag és a szegény térbeli érintkezésével szemben kialakult előítéletet. Mert egy-egy fehérgalléros fazon néha lemerészkedik ugyan a Grand Central Marketre -- ez a trópusi termékeket és friss élelmiszert árusítók vásárcsarnoka --, de latin-amerikai vásárlók vagy vasárnapi lézengők sohasem jutnak el a Hill Street feletti felsőbb világ környékére. Ha olykor egy elhanyagolt utcai nomád feltűnik a Broadway Plazában vagy a Kortárs Művészetek Múzeuma előtt, néma pánikot okoz: videokamerák fordulnak feléje és a biztonsági őrök megigazítják az övüket.
      A belváros aranykorában, a negyvenes években készült fotókon különböző korú és társadalmi helyzetű angolszász, fekete és mexikói vásárlók sokasága látható. A mai belvárosi „reneszánsz” lehetetlenné teszi az efféle heterogenitást. Nemcsak az a cél, amitől Kaplan félt, hogy „megöljék az utcát”, hanem hogy „megöljék a tömeget” is, megszüntetve ezzel azt a demokratikus elegyedést, amelyet Olmstead az európai társadalmi polarizálódás amerikai ellenszerének hitt. Az új belvárost arra tervezték, hogy a város „romlott” utcáitól elszigetelten biztosítsa a középosztály munkájának, fogyasztásának és pihenésének zavartalanságát. Árkok, védőfalak, tükröző üvegek, felüljárók -- mindez képes beszéd az építészeti nyelvben, az alsóbb osztálybeli Idegen (Other) elriasztására. Bár az építészeti kritikusok rendszerint vakok erre a militarizált szintaxisra, a város kitaszított csoportjai -- legyenek feketék, szegény latin-amerikai bevándorlók vagy hajléktalan fehér nők -- azonnal leolvassák a jeleket.
      Lehet hogy extrém a példa, de Bunker Hill csak helyi kifejeződése a „védhető” városközpontokért indult országos mozgalomnak. Az egyenlőtlen fejlődést és a társadalmi homogenitást a biztonságérzettel összekapcsoló képletet mind több város igyekszik haszonnal alkalmazni. Az Urban Land magazinban egy cikk a következőket javasolja arra, „hogyan tegyük túl magunkat a belvárosi bűnözéstől való félelmen”:
      „A belvárost meg lehet úgy tervezni és építeni, hogy az odalátogatók vonzónak -- vagy inkább vonzónak -- érezzék, olyan helynek, amelyet a `tisztességes emberek', mint amilyenek ők maguk is, szívesen látogatnak... Egy sűrűn fejlett és multifunkcionális belvárosi mag, amelynek irodáit és lakásait közepes és magas jövedelmű lakók használják... biztosítja a `tisztességes', törvénytisztelő járókelők nagy számarányát. Egy ilyen vonzó módon újjáépített városmag ugyanakkor elég nagy volna ahhoz, hogy a belváros egész képét befolyásolja.”

      Aljas Utcák
      A város szegények elleni stratégiai felfegyverzése különösen az utca szintjén nyilvánvaló. A „városi mikroterek szociális életéről” szóló híres tanulmányában William Whyte rámutatott, hogy a városi környezet minősége elsősorban azzal mérhető, van-e elegendő és kényelmes hely, ahová a járókelők leülhetnek. Ez a gondolat a Bunker Hill-i vállalati környék és a szomszédos „városi községek” tervezőiben értő közönségre talált. A fehérgalléros munkásság belvárosba települését támogató városi politika több tízmillió dollárt fordított az adóból arra, hogy a favorizált területeken vonzó és „nyugalmas” környezetet alakítson ki. A tervezők fényűző előkertek sorát, szökőkutakat, köztéri szobrokat, egzotikus dísznövényeket álmodtak a Bunker Hill és a South Park közé a tíz tömb hosszú sétálóutcára. A brosúrák a belváros „lakhatóságát” a California Plaza és a Grand Hope Park kertes teraszain capuccinót kortyolgató, ingyenes jazzkoncerten szórakozó gazdag turisták és irodai dolgozók idealizált ábrázolásaival illusztrálják.
      Ezzel szöges ellentétben, pár tömbbel arrébb, a város fáradhatatlanul küzd, hogy az utcát a hajléktalanok és szegények számára a lehető legelviselhetetlenebbé tegye. Az utcán élő emberek folyamatos jelenléte a Bunker Hill és a Civic Center peremén bepiszkítja a márkás belvárosi élet arculatát, és tönkreteszi a városi „reneszánsz” fáradságosan felépített illúzióját. A városháza mindezért csendes háborúval áll bosszút.
      Bár a város vezetői időről-időre elővezetnek a szegények tömeges eltüntetésére vonatkozó elképzeléseket (egyesek a sivatag szélére, egy szegényfarmra deportálnák vagy a hegyekben táborokba zárnák, mások a kikötő gazdátlan kompjaira internálnák őket), az efféle „végső megoldásokat” mindig meghiúsította a képviselők félelme, hogy a hajléktalanok az ő körzetükbe kerülnének. Ehelyett a város (tudatosan élve a hidegháborús szóhasználattal) a hajléktalanok „visszaszorítását” szorgalmazta a Fifth Street mentén, egészen a Skid Row-ig -- a városrészt módszeresen szabadtéri szegényházzá alakítva át. Ez a „visszaszorító stratégia” azonban az ellentmondások ördögi körét szülte. A hivatalos politika azzal, hogy elkeseredett és elesett emberek tömegét egy ilyen kis helyen zsúfolta össze, és megtagadta tőlük a rendes lakhatást, a Skid Row-t valószínűleg a világ legveszélyesebb tíz háztömbjévé változtatta át. A Skid Row-n minden éjszaka péntek tizenharmadika; nem meglepő tehát, hogy sok hajléktalan éjszakára minden áron megpróbál elszökni a területről, biztonságosabb búvóhely után keresgélve a belváros más részein. A város válaszul szorosabbra húzza a hurkot, gyakoribb rendőri zaklatással és ötletes, formatervezett visszatartó eszközökkel.
      A visszatartó eszközök közül a legegyszerűbbek, de a legrosszindulatúbbak is a Rapid Transit kerület buszmegállóiban felszerelt új, hordó alakú padok, amelyek kényelmetlenül minimális felületet adnak az üléshez, viszont az alvást is lehetetlenné teszik. Az ilyen „koldusmentes” padokat széles körben kezdik alkalmazni a Skid Row környékén. Egy másik találmány a kültéri locsolók agresszív alkalmazása. Sok évvel ezelőtt, amikor a város megnyitotta a Skid Row Parkot, hogy azt biztosan ne használják éjjeli táborhelynek, a magasabb pontokra szerelt öntözőket úgy programozták, hogy a gyanútlan alvókat éjjel, kiszámíthatatlan időközönként öntözze meg. A helyi kereskedők azonnal átvették a rendszert, hogy a hajléktalanokat elűzzék a boltjaik előtti járdáról (a közterületről). Eközben a belvárosi éttermek és áruházak barokkos kerítéseket építtetnek, hogy védjék hulladékukat a hajléktalanoktól. Bár Los Angelesben még nem javasolták, hogy adjanak ciánt a szeméthez, ahogy az Phoenixben történt pár éve, egy felkapott, tengeri halakra specializált étterem tizenkétezer dollárt költött a tökéletesen guberáló-álló szeméttartály megépítésére: háromnegyed inches acélrudakból, keményötvözetből készült lakatokkal és vészjósló, kifelé álló szuronyokkal, a rothadó halfejek és romlott hasábburgonya védelmében.
      A hajléktalanok ellen folyó polgárháború valódi tűzvonala azonban a nyilvános vécé. Los Angelesben, tudatos eljárás eredményeképpen, kevesebb nyilvános vécé van, mint bármelyik jelentősebb észak-amerikai városban. A Los Angeles-i rendőrség tanácsára (akik az egyik belvárosi projektnél már a tervezőbizottságban is képviseltetik magukat) a városfejlesztési hivatal a Skid Row utolsó megmaradt nyilvános vécéit is leromboltatta. A South Park átfogó rendezési tervében a hivatal mérnökei fontolóra vették „szabadon álló nyilvános vécék” elhelyezését; Jim Wood, a hivatal igazgatója később bevallotta, hogy a vécék építését tiltó döntés inkább „elvi döntés volt, mint tervezési probléma”. A hivatal a „fél-nyilvános mosdók” alternatíváját részesítette előnyben -- az éttermek, a galériák és az irodaházak mosdóit --, amelyeket szelektíven csak a turisták és fehérgallérosok használhatnak, míg csavargók és más oda nem illő emberek nem. A város tömegközlekedésének tervezőit is ugyanez a logika inspirálta, amikor Los Angeles földalatti-rendszeréhez készült terveikből kihagyták a vécéket.
      A Hill Streettől keletre, a vécéktől megfosztott senkiföldjén ivásra vagy mosakodásra szolgáló csapok sincsenek. Mindennapos és nyomasztó látvány, hogy manapság a hajléktalan férfiak -- sokan közülük salvadori menekültek -- a szennyvíz-kifolyóból isznak, és abban mosakodnak és úsznak, ami a Los Angeles River kibetonozott medrében folyik, a belváros keleti szélén. A belváros közegészségügyi hivatala semmit sem tett azért, hogy spanyol nyelvű figyelmeztető táblákat helyezzenek ki vagy ivóvíz-forrásokat teremtsenek.
      Azokon a területeken, ahol a belvárosi munkavállalók és a hajléktalanok vagy szegény munkások útjai keresztezik egymást (ilyen a városnemesítési zóna a Broadway mentén, a Civic Centertől délre), különleges intézkedéseket hoztak a különböző osztályok fizikai elkülönülésének biztosítása érdekében. A városfejlesztési hivatal itt is bevonta a rendőrséget a Los Angeles Times székházát és a Ronald Reagan Állami Irodaházat kiszolgáló parkolóházakat felügyelő „huszonnégy órás biztonsági csúcstechnika” megtervezésébe. A kinti „aljas utcákkal” ellentétben mindkét építményben gyönyörű, ápolt belső kertek vannak elhelyezve, egyikük még élelmiszeráruházzal, piknikező területtel és egy múzeumi tárlattal is dicsekedhet. Mindkét székházat „bennfentes épületnek” tervezték: olyan zárt rendszerek, amelyek lehetővé teszik, hogy a fehérgalléros munkások az autó-bolt és autó-iroda távolságot a nyílt utca lehető legkevesebb használatával tegyék meg. A városmegújítás két csomópontját (a Reagan-épületet és a tervezett Grand Central Square-t) összekötő Broadway-Spring Centert különösen megdicsérték az építész-kritikusok, amiért növényzettel és szobrokkal egészítették ki a parkolókat. Kiegészítették azonban egy nagy adag fenyegetéssel is: fegyveres őrökkel, záródó kapukkal és mindent látó ipari kamerákkal -- hogy elijesszék a hajléktalanokat és a szegényeket.
      A hidegháború a belváros utcáin egyre inkább eszkalálódik. A belvárosi kereskedők és ingatlanbefektetők lobbizásának eredményeként a rendőrség a hajléktalanok és szövetségeseik minden önálló tábor létrehozására tett kísérletét szétveri. A hajléktalan aktivista Ted Hayes által alapított „Justiceville-t” (Igazságváros) egyszerűen szétkergetik. Amikor Igazságváros polgárai a Venice Beachen keresnek menedéket, egy (közismerten környezetvédő) önkormányzati képviselő utasítására letartóztatják és visszatoloncolják őket Skid Rowra. A város tesz ugyan egy tétova kísérletet legális menedékhely létesítésére -- 1987 telén a sorozatos fagyhalálok rákényszerítik --, de ez minden átmenet nélkül abbamarad négy hónap után, hogy helyet adjon egy épülő szerelőműhelynek. Úgy tűnik, a jelenlegi politikai játszma ironikus és perverz jelszava valóban az, hogy gazdagnak és szegénynek egyenlő joga van hozzá, hogy a szabadban aludjon. A városi tervező bizottság korábbi vezetőjének magyarázata szerint az Angyalok Városában az utcán alvás mint olyan nem törvényellenes, „csak bármilyen menedékhely építése az”. A „nyomortanyák” elleni tilalom betartatására a rendőrség időről-időre kisöpri az utcát, lerombolja a viskókat, elkobozza a vagyontárgyakat és letartóztatja az ellenszegülőket. Ez a cinikus elnyomás a hajléktalanok többségét városi beduinokká változtatta. Mindenfelé feltűnnek a belvárosban, szánalmas vagyonukat lopott bevásárlókocsikon tolva, folyamatosan menekülnek, örökké mozgásban vannak, őrlődnek a hivatal visszaszorító stratégiája és az utcák embertelensége között.

      Kirekesztett szegények
      A Los Angeles-i szegény munkások életét is egy aljas térbeli logika igazgatja. A Harbor Freeway árkával szemben, a Bunker Hilltől nyugatra fekszik a MacArthur Park, egykoron a város leggazdagabb környéke. Noha gyakran mondják senkiföldjének, amely arra vár, hogy az ingatlanbefektetők új életre keltsék, ez a negyed valójában az Egyesült Államok legnagyobb közép-amerikai közösségének az otthona. A parkot övező zsúfolt utcákban százezer salvadori és guatemalai (és egy nagy maya nyelvű közösség) él olyan társas- és családi házakban, amelyek negyedannyi embernek is alig volnának elegendők. Ez a latin Bantusztán minden reggel hatkor varrónők, tányérmosogatók és gondnokok hadát bocsátja útjára, hogy tovább forgassák a belvárosi gazdaság kerekeit. De mivel a MacArthur Park félúton fekszik a belváros és a híres Miracle Mile között, ő is nemsokára meg kell hogy adja magát a városfejlesztés bulldózereinek.
      A negyed alacsony telekárainak kihasználására éhes ingatlanbefektetői klikk, amelyet egy volt önkormányzati képviselő és a tervezőbizottság korábbi vezetője képvisel, hivatalos jóváhagyást kapott az általa elképzelt „Central City Westhez”. Ez 2,5 millió négyzetméternyi irodai és kiskereskedelmi területet foglalna magába, gyakorlatilag egy második belvárosként. Noha a helyi politikusok ragaszkodtak az alacsony jövedelműek számára építendő nagyszámú cserelakáshoz, ez a tényező aligha ellensúlyozhatja a „yuppizálódó városi községekben” épülő felhőkarcolók miatti tömeges áttelepülést. Eközben a bimbózó Koreatown, a lebensraumot kereső koreai tőke szintén benyomul a MacArthur Parkba, lebontatja a bérlakásokat, hogy erődített öröklakásokat és irodaházakat emeljen helyettük. Más ázsiai és európai spekulánsok azzal számolnak, hogy az új metróállomás a park túloldalán új befektetéseket vonz majd a negyedbe.
      Az erős érdekek megjelenése a területen növelte a rendőrségre nehezedő nyomást, hogy „visszavegye az utcákat” azoktól, akiket általában drogdealerek, illegális bevándorlók és vérszomjas bandatagok megszálló hadaként írnak le. Ezért 1990 nyarán az LAPD átfogó hadműveletet indított „a bűntől fertőzött MacArthur Park és környéke visszavételére, utcáról utcára, sikátorról sikátorra”. Míg a terület valóban jelentős drogpiac, elsősorban az autóval keresztülhajtó angolszász ingázók számára, a rendőrség nem csak a drogfüggő dealerekre és bandatagokra vadászott, hanem azokra az élelmes utcasarki árusokra is, akik a park környékét mozgalmas zsibvásárrá változtatták. A helyi termékeket, trópusi gyümölcsöket, gyerekruhákat és rovarirtó sprayt árusító maya asszonyokat tehát mint állítólagos narkó-terroristákat kasztlizták be. (Hasonló rajtaütéseket intéztek más dél-kaliforniai közösségekben az utcasarki „rabszolgapiacon” gyülekező latin-amerikai napszámosok ellen.)
      A végrehajtó hatalom, amikor kriminalizálta a szegények minden kísérletét arra, hogy a közteret a túlélés terepeként használják -- legyenek azok Skid Row-i hajléktalanok vagy MacArthur parki árusok --, eltörölte az utolsó védőhálót is, amely a nyomort a katasztrófától elválasztja. (Kevés harmadik világbeli város ilyen könyörtelen.) Ezzel egyidőben a rendőrség, a helyi üzletemberek és háztulajdonosok buzdítására, megteszi az első tapogatózó lépéseket a teljes óvárosi közösségek kriminalizálására. Az LAPD egyes városrészek blokád alá helyezésére irányuló nyomasztó kísérletezéséhez az ürügy megint csak a drogok és a bandák elleni háború volt. A Pico-Union kerület nagy része, a MacArthur Park déli tőszomszédságában, 1989 óta karantén alatt van; „Narkómentes Ővezet”, ahová a lakók csak „törvényes elfoglaltság” céljából léphetnek be. A rendőrség az idősebb lakók és helyi politikusok pozitív visszajelzéseinek hatására bevett eljárássá tette a „zsákutca hadműveletet” más latin-amerikai és feketék lakta környékeken is.
      1989 novemberében (amikor a berlini fal leomlott) az LAPD Devonshire különítménye lezárt egy tizenkét épületből álló „drogoktól mérgezett” részt az északi San Fernando Valleyben. Hogy a forgalmat ellenőrizhesse, a rendőrség rábeszélte a lakástulajdonosokat, építtessenek saját pénzükön állandó helyi őrszobát. Húsz mérfölddel délebbre három négyzetkilométernyi feketék és latin-amerikaiak lakta területet változtattak beton útakadályokkal megrakott „narkómentes” akadálypályává. Amilyen népszerűek az ehhez hasonló vesztegzárak -- kivéve persze a gettóbeli fiatalokat körében, akik ellen mindez irányul --, elképzelhető, hogy a belváros túlnyomó része végül ilyen rendőrség-uralta „no-go” területekre lesz feldarabolva.
      A város alsó osztályai elleni háború hivatalos retorikája az egy generációval korábbi vietnami háborúéval cseng egybe. Az LAPD városrészek elleni blokádjai a gyanús lakosság „stratégiai gyűjtőkbe” zárásának aljas taktikáját idézik. Ennél is nyilvánvalóbb próbálkozás egyes Los Angeles-i középületek „védhető terekké” való átalakítása. A Watts Willowbrook gettó Mekongdeltájának mélyén az Imperial Courts Lakótelepet például lánckerítéssel védik, „BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL” táblákkal, kötelezőek azonosító kártyákkal -- és ott az LAPD-őrszoba. A rendőrség megállítja és átkutatja az odalátogatókat, a lakókat éjszakára a lakásaikba rendelik, és az otthoni élet a folyamatos rendőrségi figyelem tárgya. A lakásbérlők és a narkómentes övezetek lakói a szabadságukkal fizetnek a közbiztonságért.

      Megtervezett közbiztonság
      A mai polgári biztonságkeresés nemcsak a padok formájáról, az óriásépítményekről és építési projektekről olvasható le; ugyanolyan látványos az alkotó szintjén is. A rendfenntartó funkciót az utóbbi idők egyetlen építésze sem dolgozta fel olyan szellemesen és kritikátlanul, mint a Pritzker-díjas Los Angeles-i Frank Gehry. Legerősebb oldala a városi környezet durvaságának őszinte leleplezése, a kifejező elemként beépített nyers élek és a lepusztultság. Gehry, akit kollégái szeretetteljesen „régi szocialistának” és „jószívű utcai harcosnak” mondanak, nemigen színleli a reformizmust vagy a „demokrata tervezésmódot”. Inkább azzal dicsekszik, hogy megpróbálja „a legjobbat kihozni a valóságból”. Munkája néha megrázó hatással világít rá az elnyomás rejtett arcára, a felügyeletre és kirekesztésre, amely Los Angeles arculatát jellemzi.
      Gehry 1964-ben megoldotta a hanyatló környékre építendő luxusterek és magas ingatlanértékek problémáját. Az új városi realizmus korai példája volt ez. A Danziger Stúdió Hollywoodban a fényűzést proletár- és gengszterkülső mögé rejtő Los Angeles-i „rejtőzködő ház” iskolapéldája lett. A Danziger Stúdió utcai frontja tömör szürke fal, amelyet durva vakolattal vontak be, hogy a közelben elhaladó forgalom és az időjárás által rárakott por a közeli garázsok és pornóstúdiók szimulakrumává varázsolja. Gehry nyíltan törekedett a „zárt doboz” néma aurájával rendelkező „introvertált és erődszerű” terv kialakítására.
      Valóban, a „zárt dobozok” és az üres falak munkásságának egész korszakát ölelik fel, az American School of Dance-től (1968) a Gemini GEI-ig (1979) -- mindkettő Hollywoodban van. Legnagyobb hatású terve azonban Cochiti Lake befalazott városközpontja volt, New Mexicóban (1973). A város társadalmát jég-kék, iszonyúan rideg védőfalak kerítik körbe. A Los Angeles-i Jung Intézet ugyanezt a tervet ismételte meg kicsiben (1976). Az „ellenszenves környezettel” (Gehry) vagy sivataggal szembeállított külső és az ég felé nyitott klastromokkal és fényudvarokkal ellátott fényűző belső kontrasztja építészeti drámát szül. Egyszóval Gehry körbefalazott házai és városai a hatvanas évek lázadásait követő térbeli bezárkózás és utcáról való visszavonulás erőteljes metaforái.
      1984-ben, a MacArthur Park kerületbe tervezett Loyola Jogi Egyetem tervezése során Gehry ugyanezzel a problémával találkozott. A campus óvárosi elhelyezkedése választás elé állította Gehryt: alkothat egy társadalom felé nyitott, igazi nyilvános teret, vagy dönthet a védhető enklávé biztonságossága mellett, mint előző munkáiban. Gehry, egyik kritikusának magyarázata szerint, a neokonzervatív terv mellett döntött, amely „nyitott, de nem túl nyitott”. A Déli Előadóterem és a kápolna tömör hátfalukat mutatják az Olympic Boulevard felé, és a Burns épület névtelen utcai oldalaival egy kaput alkotnak -- ez nem elrettentő, de nem is barátságos. Egyszerűen csak ott van, mint minden más a környéken." Ez a leírás meglehetősen elbagatellizálja a campus félelmetes szuronykerítésének, tömör beton zikkuratjának és rideg homlokfalának megfélemlítő hatását.
      De ha a Danziger Stúdió álcázza magát, a Cochiti Lake-i és Loyola-építmények pedig jó kiállású „zárt dobozok”, Gehry barokkosan erődített Goldwyn Branch Könyvtára Hollywwodban (1984) szabályosan kihívja a potenciális behatolót. „Gyere ki a hóra!”, mondja. Valószínűleg ez a valaha épült legfenyegetőbb könyvtár: egy lovassági erőd és egy partra vontatott csatahajó bizarr keveréke. A tömör beton blokkokból álló, öt méter magas, stukkózott védőfal, a kerámiacsempékkel borított graffiti-ellenes barrikádok, a háromméteres acélszuronyokkal védett süllyesztett bejárat, az oldalakra bizonytalanul felrakott stilizált őrtornyok mind a Goldwyn Könyvtár öncélú agresszióját védelmezik (amelyet Gehry 1980-as damaszkuszi szuperbiztonságos követségi épülete ihletett).
      Gehry néhány tisztelője a könyvtárat „nemes és vonzó”, „régimódi könyvtárként” magasztalta. Ők nem veszik észre a lényeget. A korábbi hollywoodi könyvtárat gyújtogatás pusztította el, így a filmtörténelem emléktárgyait gondozó Samuel Goldwyn Alapítvány figyelmét a biztonságosság kötötte le. Gehry megbízatása egy utolsó porcikájáig vandál-álló épület tervezése volt. Találmánya az, hogy a láthatatlan, high-tech védelmi berendezéseket (amelyeket a legtöbb építész aprólékosan integrál a részletes tervrajzba) elvetette, és egy jól látható, low-tech megközelítést alkalmazott, amely a biztonságot, a tervezés központi motívumát tette hangsúlyossá. A forma nem leplezi a funkciót -- épp ellenkezőleg. Az, hogy a végeredményt mennyire találja az ember játékosnak vagy szellemesnek, az egzisztenciális pozíciójától függ. A Goldwyn Könyvtár már saját struktúrájából következően megidézi a démoni Idegent (Other) -- a gyújtogatót, a graffitist, a behatolót --, és a környező elhanyagolt, de nem igazán ellenséges utcákra veti arrogáns paranoiája árnyékát.
      Az utca csatatér, de nem azé a csatáé, amit várnánk. A Los Angeles Times sok évvel ezelőtt hozta le a sötét sztorit arról, hogyan kaparintotta meg néhány szórakoztatóipari cégcsoport és ingatlanmágnás a városfejlesztést. Tervük még mindig viták középpontjában áll, hogy ugyanis kisajátítással és magasabb adókkal takarítsák el Hollywood utcáiról a szegényeket (növekvő arányban közép-amerikai menekülteket), és lekaszálják a busás hasznot, amely abból származik, hogy a területet a nemzetközi turizmus csillogó szórakozóparkjává fejlesztenék. A Goldwyn Könyvtár és Gehry korábbi körbefalazott házai e stratégia értelmezésében afféle építészeti tűzgócok, a városmegújítás hídfőállásai. A körbe barikádozott, szárnyalóan fényes belsők köteteket mesélnek arról, hogyan fordít az amerikai építészet hátat a városnak a profit és biztonság kedvéért.

      A Panopticon Mall
      Az ehhez hasonló erődök célja azonban, az óváros más részeiben, a szegények fogyasztóként való visszahódítása. Ha a Goldwyn Könyvtár „a közérdek és a magánszektor együttműködési lehetőségeinek ragyogó példája”, akkor Alexander Haagen áruház-gettói már világközi méretű példák. Haagen, aki karrierjét zenegépek árusításával kezdte Wilmington kiskocsmáiban, azzal szerzett vagyont, hogy benzinkútnak alkalmas saroktelkeket adott el olajtársaságoknak. Sok ilyen telket azóta már mini-áruházak létesítésével hasznosítottak újra. Ma az övé a legnagyobb kiskereskedelmi ingatlanfejlesztő cég Dél-Kaliforniában, amely több mint negyven bevásárlóközpontot mondhat magáénak, és Los Angeles délkeleti részén a „kiskereskedelem újraéledésének” országosan elismert impresszáriója.
      Talán Haagen volt az első nagyobb ingatlanbefektető az országban, aki kihasználta a kiskereskedésekben rejlő potenciális profitot. A wattsi lázadás után, 1965-ben, a déli-központi régióban működő maroknyi nagykereskedés elmenekült, a kis üzletek pedig a bankok diszkriminatív zálogpolitikája nyomán bezártak. Ennek következményeként hétszázötvenezer fekete és latin-amerikai vásárló kényszerült, még zöldségért is, távol eső szupermarketekbe vagy közelebbi, fehérek lakta negyedekbe ingázni. Haagen rájött arra, hogy az a kiskereskedő, aki hajlandó visszatérni az óvárosba, nagyon magas áruforgalommal számolhat. Tudta, hogy a feketékben felgyülemlett a gyűlölet a városháza és a városfejlesztés több évtizedes, egyébként jóhiszemű gondatlansága miatt. Amíg a hivatal gyors volt, ha milliárdos ingatlanfejlesztőnek kellett földet szerezni a belvárosban, Wattsban évekig szerencsétlenkedett, és egyetlen üzletláncot sem volt képes odavonzani, hogy a tervezett helyi bevásárlóközpont ügye megoldódjon. Haagen tudta, hogy a Bradley-vezetés nagy gondban van a déli-központi választókerületekben, és bőkezűen jutalmazna bármilyen magánszektorbeli kezdeményezést, amely megoldaná a bevásárlóközpont problémáját. Szellemes megoldása az átfogó „biztonságorientált tervezés- és menedzsment-stratégia” volt.
      Haagen 1979-ben tette meg az első lépést: jogot szerzett egy régi searsi területre a gettó szívében. Sikere jó benyomást tett a városfejlesztési hivatalra, úgyhogy átadták neki a régóta húzódó wattsi Martin Luther King, Jr. Center befejezését. Egy évvel később Haagen cége nyerte meg a Crenshaw Plaza (a negyvenes években úttörőként a gettó nyugati peremén épült áruház) felújítására kiírt 120 millió dolláros pályázatot, és szerződést kötött Los Angeles megyével egy másik bevásárló-komplexum építésére a Wattstól délre fekvő Willowbrook területén. A kulcsszó, amely rávette a kereskedőket és kezeseiket a bérleti jogok megszerzésére, minden egyes esetben a Haagen által garantált teljes fizikai biztonság volt. A biztonság alapját pedig egy olyan helyrajz jelentette, amely egyértelműen Jeremy Bentham Panopticon-vázlatából származik: egy tizennyolcadik századi ideális börtönből, amelyet köralakban építettek volna, hogy a központi toronyból egyetlen őr is elég legyen minden rab egyidejű megfigyeléséhez.
      Az üzletek szép új világának legjobb prototípusa a wattsi King Shopping Center az óvárosban. A King Center területét nyolc láb magas kovácsoltvas kerítés veszi körül, azokhoz a kerítésekhez hasonlóan, amelyeket a magánbirtokok és exkluzív lakóközösségek határain húznak fel. Mozgásérzékelőkkel kombinált videokamerákat szereltek fel a bejáratok közelében és mindenfelé a bevásárlóközpontban. A központot (a parkolókkal együtt) egyetlen kapcsoló segítségével fényárba lehet borítani. A bevásárlóközpontnak hat bejárata van: három behajtó van az autóknak, van két szolgálati kapu és egy gyalogos bejárat. A szolgálati területet hat láb magas tömör betonfal veszi körül. Mindkét szolgálati kaput zárva tartják, zárt láncú videokamerák figyelik, kétutas kaputelefonnal vannak ellátva és a biztonsági „toronyból” távirányítással működtethetők. A lámpákba szerelt infravörös érzékelők észreveszik azokat a behatolókat is, akik a falon átmászva akarják kikerülni a kamerákat.
      Ennek az összetett biztonsági rendszernek a „torony” a szeme és az agya. Ebben van a bevásárlóközpont menedzserének irodája, az LAPD-őrszoba, valamint a diszpécser, aki a video- és audiorendszereket felügyeli, és tartja a kapcsolatot „a rendszerbe kötött többi biztonságos bevásárlóközponttal, a rendőrséggel és a tűzoltósággal”. A nappal és az éjszaka minden órájában legalább négy biztonsági őr van szolgálatban: egy a toronyban, három őrjáraton.
      A King Center és három testvére (mindannyian a Panopticon-téma variációi) a várakozásoknak megfelelően aranybányának bizonyult: bérelhető négyzetméterenként átlagban több mint 3150 dolláros áruforgalmat mutatnak, kertvárosi megfelelőik 1800 dollárjával szemben. Haagen ezenfelül sokszoros nyereséget kaszált be adókedvezményeken, szövetségi és városi pályázatokon, a rengeteg ingyen reklámon, építési támogatásokon és hatvan-nyolcvanéves földbérleti jogokon. Nem csoda, ha dicsekszik: „Bebizonyítottuk, hogy az egyetlen szín, amelyik az üzletben számít, a zöld. Nagy lehetőségek és nagy pénzek vannak Amerika hasonlóan lepusztult és elhagyatott óvárosi területeiben.”

      A Gazdagok biztonsága
      A városi építészet biztonsághajszoló logikája az értékes ingatlanaikat és fényűző életmódjukat elszigetelni igyekvő gazdag Los Angeles-i környékeken éri el legalapvetőbb kifejeződési formáját. A luxusingatlanok a város határain kívül gyakran képesek védőfalakkal körülvett, őrzött bejárókkal, magánrendőrséggel, sőt magánutakkal is rendelkező „erődvárosokba” tömörülni.
      Egy helyi lakos meghívása nélkül egy átlagos polgárnak gyakorlatilag lehetetlen belépni Hidden Hills (San Fernando Valley nyugati részén), Bradbury (San Gabriel Valley), Rancho Mirage (a sivatagban) vagy a Palos Verdes lakópark (Palos Verdes félsziget) városaiba. A kilencszáz lakosú, tízmérföldnyi elzárt magánúttal rendelkező Bradbury például olyannyira megszállottja a biztonságnak, hogy a város három hivatalnoka nem válaszol a sajtó telefonhívásaira, mondván, „ahányszor megjelenik valami cikk..., felhívja a figyelmet a városra, és megnövekszik a betörések száma”.
      Hidden Hillsben, amely a falak mögött olyan, mint egy igazi Norman Rockwell festmény, nemrégiben erősen megoszlottak az indulatok egy legfelsőbb bírósági határozatot követően, hogy ugyanis építsenek negyvennyolc lakást az idősek számára a város kapuin kívül eső elhagyatott telekre. A város befolyásos háztulajdonosi szövetségének gyűlésein (olyan tagokkal, mint Frankie Avalon, Neil Diamond és Bob Eubanks) a döntés érvényesítésének ellenfelei vehemensen azzal érveltek, hogy az öregek „odavonzzák majd a bandákat és a narkót”.
      Eközben a régebbi gazdag városok, mint Beverly Hills és San Marino, korlátozták a belépést nyilvános létesítményeikbe, bizánci törvényekkel emelve láthatatlan falakat. San Marino, amely talán az ország leggazdagabb és legrepublikánusabb városa (85 százalék), hétvégére lezárja parkjait, hogy kizárja a környező települések latin-amerikai és ázsiai családjait. Megbeszélés tárgya egy alternatív terv, amely hétvégére újra megnyitná a parkokat, de csak azoknak, akik vagy igazolják, hogy helyi lakosok, vagy megfizetik a képtelenül magas használati díjat. Más jómódú települések (harminchét Los Angeles-i kerület) hasonló helyi privilégiumokat eszeltek ki, s a parkolást csak a helyiekre korlátozzák. Nem nehéz megjósolni, hogy az ilyen parkolási előjogok ott lesznek érvényben, ahol általános dolog a háromautós garázs.
      Los Angeles belvárosának gazdag negyedei már régóta irigylik a Hidden Hillshez és Palos Verdeshez hasonló erőd-enklávék önállóságát. A simulékony városvezetés közreműködésével most engedélyt kapnak rá, hogy gyakorlatilag elfalazzák magukat a város többi részétől. Amióta a negyvenes évek végén megépült, a La Brea Park volt Los Angeles legsikeresebb kísérlete a különböző jövedelmű rétegek közös toronyházi elhelyezésére. A magányosokból, fiatal családokból és nyugdíjasokból álló lakosság mindig adott egy csipetnyi manhattani hangulatot a Wilshire Boulevardot környező La Brea Tarpits városrésznek. Azonban az új tulajdonos, a Forest City Enterprises a hely arculatát szeretné javítani, elzárni biztonsági kerítés felépítésével és „Tilos a belépés!” táblákkal. A tulajdonosok szóvivőjének megjegyzése szerint: „A zárt városrészek kialakítása általános trend.”
      A Hollywood Stadion felett, a La Brea Parktól néhány mérföldre északra, Whitley Heights tehetős lakói elnyerték a példa nélkül álló jogot, hogy utcáikat kivegyék a közhasználatból. Nyolc high-tech városkapu fogja a belépést a speciális elektronikus kóddal rendelkező lakosokra és bejelentett látogatókra korlátozni. A „lezárhatóság” azonnali következménye a helyi ingatlanok drámai, húszszázalékos értéknövekedése volt. Ezt a váratlan nyereséget más lakóövezetek is szívesen learatnák, így San Fernando Valleyben, ahol egy évtizede gyakorlatilag nem voltak elfalazott lakóközösségek, a háztulajdonosok most falakkal és kapukkal igyekeznek elbástyázni tulajdonukat. Brain Weinstock, az egyik sikeres helyi vállalkozó büszkén dicsekszik a több száz újonnan körülzárt házzal, és a még több biztonság iránti kielégíthetetlen igényről beszél: „Az első kérdés, amely a vásárló szájából elhangzik, hogy vajon a lakóövezet lezárható-e. A kereslet háromszoros.”
      A gazdagok eközben bevehetetlen high-tech erődökre áhítoznak. Ha már a fal és a kapu nem elegendő, magát a házat építtetik a csúcstechnológia jelentette biztonsági rendszerrel szerves egységbe. A Westside-on dúló villaépítési mánia fontos, bár nem bevallott indítéka az „abszolút biztonság” hajszolása. A helyi építészek tengerentúli nagykövetségek és katonai bázisok építészeti titkait veszik kölcsön, hogy ezt elérjék. Mostanában nagyon keresett dolog például a „terrortámadás esetére fenntartott biztonsági szoba”, amelyet elrejtenek az alaprajzban, és elmozdítható falakon, titkos ajtókon keresztül lehet elérni. Merv Griffin és villaépítő társai úgy megerősítik a palotáikat, mintha nagybankok vagy rakétasilók lennének.
      De a technológia nem elég. A lakóhely biztonságossága ma -- legyen az erődített villa vagy átlagos kertvárosi bunker -- a privát biztonsági szolgálatok átfogó alkalmazásán múlik. A helyi háztulajdonosok szövetségeinek közvetítésével a Palisadestől Silver Lake-ig gyakorlatilag minden gazdag környéknek szerződéses rendfenntartói vannak; ezért látható az ezernyi gyepen a „FEGYVERREL VÉDETT!” tábla. Egy nem régi Times-ban a munkalehetőségek címszó alatt több mint száz hirdetés keresett éjjeliőrt és vagyonőrt, túlnyomórészt lakóhelyvédelemre specializálódott cégektől. A tágabban vett Los Angelesben a biztonsági szolgáltatás az a hamupipőke-szektor, amely az utóbbi évtizedben megháromszorozta a forgalmát is, a foglalkoztatottak számát is (24 ezerről 75 ezerre). „Könnyebben lesz az ember fegyveres őr, mint borbély, fodrász vagy asztalos,” írja Linda Williams a Times-ban. Bár az éjjeliőrök a legtöbb esetben a minimálbérhez közeli keresettel rendelkező, valamelyik kisebbséghez tartozó férfiak, munkáltatóik gyakran olyan multinacionális cégcsoportok, amelyek biztonsági berendezések és szolgáltatások szédítő választékát kínálják. Michael Kaye, a feltörekvő Westec (a japán Secom leányvállalata) elnöke ezt így magyarázza: „Mi nem vagyonvédő cég vagyunk. Amit mi adunk el, az a biztonságosság képzete.”
      Amire a háztulajdonosok szövetsége a Westeckel és legfőbb riválisával, a Bel-Air Patrollal (a Burnst és a Pinkertont is magába tömörítő Borg- Warren-csoport tagja) szerződik, az a teljes „biztonsági csomag”: riasztók, megfigyelés, őrjáratok, személyi kíséret és természetesen „fegyveres védelem”, amennyiben szükséges. Bár a törvények végrehajtásának szakértői vitatják az efféle rendszerek hatásosságát a professzionális bűnözőkkel szemben, afelől nincs kétség, hogy a gyanútlan sétálók és ártatlan járókelők megfélemlítésében egyedülállóan sikeresek. Bárki, aki alkonyatkor próbál sétálni egy fegyveres járőrökkel védett és életveszélyes fenyegetésekkel teleplakátozott területen, hamar rájön, hogy már csak ábránd, ha ugyan nem teljesen agyrém, a „városi szabadság” régi ideája.

      Az LAPD, a területrendőrség
      A városi közbiztonságért indult általános mozgósításnak nemcsak az építészeti környezet részévé tett rendfenntartó funkció az oka, hanem maga a rendőrség is, növekvő technológiai hatalmával. Az LAPD úttörő szerepe az emberi erő technológiával való helyettesítésében részint kétségtelenül szükséges alkalmazkodás volt a város kiterjedéséhez; ugyanakkor azonban kifejezi a rendőrség különös kapcsolatát a társadalommal. Az LAPD önábrázolásaiban előszeretettel mutatja be magát a hagyományos nagyvárosi rendőrség, a piszkos ügyletekbe keveredő járőrök bűnpártoló csapatának antitéziseként. Az LAPD-nek -- a tengerészgyalogosok „Minden rendben!” elitizmusát mindenek felett tisztelő Parker rendőrfőnök ötvenes évekbeli reformjai nyomán -- megközelíthetetlensége miatt megvesztegethetetlenné kellett volna válnia, a velejéig romlott város ellen harcoló „maroknyi igaz ember” csapatává. A „Rajtaütés” Friday őrmestere hajszálpontosan megmutatja a parkerizált LAPD prűd elidegenedését az őrültekből, degeneráltakból és pszichopatákból álló polgárságtól.
      E paranoid bajtársi szellem kialakítását a technológia segítette, amely a közrendfenntartás új definícióját hozta létre, ahol a technologizált megfigyelés az utcai rendőr helyi társadalomismeretét szorította ki. A mechanizált, átfogó rendfenntartás így a húszas években veszi kezdetét, amikor az LAPD elsőként rádiós járőrkocsikra cserélte le az utcai és lovasrendőröket. Parker vezetése alatt a haditechnikai melléktermékekre mindig vevő LAPD, szisztematikus területfelügyeleti célból, rendszerbe állította az első rendőrségi helikoptert. Az 1965-ös wattsi lázadás után ez a légi jelenlét a rendfenntartás sarokköve lett az óvárosban. Az Astro program részeként az LAPD helikopterei napi tizenkilenc órás őrséget tartanak a „erősen bűnfertőzte területek” felett. A föld-levegő tájékozódás megkönnyítése érdekében nagy utcaazonosító számokat festettek több ezer magánház tetejére -- a város ezzel egy nagy rendőrségi térképpé változott.
      Az ötven pilótát foglalkoztató LAPD-légierő nemrégiben futurisztikus megfigyelő berendezésekkel felszerelt francia Aerospatiale helikoptereket kapott. Előrenéző infravörös kameráik különleges éjjellátó szemek, amelyek egymérföldes távolságból is könnyedén hőképet alkotnak egyetlen égő cigarettáról, miközben harmincmillió gyertyafény-erejű reflektoraik -- helyesen „Éjszakai Napnak” nevezik őket -- képesek az éjszakát nappallá változtatni. Emellett az LAPD megtartott egy köteléknyit a Bell Jet Rangerekből is, amelyek teljes SWAT [1] egységeket képesek eljuttatni bárhová a régióban. Kiképzésük, melynek során olykor a belvárosi toronyházak elleni támadást is gyakorolják, kísértetiesen emlékeztet néhány légi rendőrterrort ábrázoló hollywoodi képsorra (Kék Villám, A Menekülő Ember).
      Az LAPD „technorendőrséggé” válásában azonban a katonai repüléstechnikával való régi és sikeres kapcsolat volt a döntő tényező. A szerv éppen az 1984-es Los Angeles-i olimpia megnyitására szerezte meg az ECCCS-t (Emergency Command Control Communications System -- Készültségi Kommunikációs Koordinálórendszer), a világ leghatékonyabb kommunikációs rendszerét. A Hughes Aerospace által 1969-1971 között készített első terveket a NASA Rakétakísérleti Laboratóriuma finomította és fejlesztette tovább, űrtechnológiát és irányítóközpontos kommunikációt épített bele.
      A keleti városháza negyedik és ötödik földrengésálló, szuperbiztonságos földalatti szintjére bebunkerezett Központi Eligazító Központ (közvetlen kapcsolatban a Parker Center rendőrségi pentagonjával) az LAPD minden komplex útvonalát és feladatát koordinálja, s ehhez digitális kommunikációt használ a túlterhelés kivédésére és a titkosság érdekében. Los Angelesben az ECCCS, az LAPD más információfeldolgozó gépcsodáival együtt -- a gyanús polgárokról szóló adatbázist is ideértve --, a magán- és közérdekű biztonsági hadműveletek összeegyeztethetetlen tömegét irányító központi idegrendszerré vált.

      Börtönváros
      Mindezek a technológiailag fejlett rendfenntartási stratégiák Los Angeles láthatatlan hausmannizációjához vezettek. Nem kell megvilágítanod a mezőt, ha tiéd az ég; nincs szükség fizetett besúgókra, ha biztonsági kamerák díszlenek minden épületen. A rendőrség azonban sokkal nyíltabb formában is újrarendezte a teret. Már láttuk, hogy a belváros tervezőiként egyre nagyobb a szerepük, mert „közbiztonsági” szakértelmük nélkülözhetetlenné teszi őket. Emellett folyamatosan lobbiznak, hogy több területhez jussanak olyan rendfenntartási célokra, mint az elítéltek növekvő populációja miatt szükséges nagyobb börtönök vagy nagy kiterjedésű adminisztratív és kiképzési létesítmények a testület számára. Los Angelesben mindez de facto a rendőri hivatalok által irányított városmegújítási program alakját öltötte, ami azzal fenyeget, hogy óriási büntetőkolóniává alakítják a belváros és Kelet-Los Angeles egy összefüggő részét.
      A városháza hárommérföldes körzetében huszonötezer embert tartanak fogva hat, súlyosan túlzsúfolt büntetésvégrehajtási intézetben; ez a legnagyobb lélekszámú bebörtönzött populáció az országban. Versenyfutásban a bebörtönzöttek számát egy évtizeden belül megduplázó drogháború követelményeivel, a hatóságok gőzerővel dolgoznak olyan állami börtön megépítésén Kelet-Los Angelesben, amely nagy vitákat vált ki, illetve a megyei börtön gigantikus méretű kiterjesztésén Chinatown közelében. A Bevándorlási és Idegenrendészeti Hivatal pedig „mikrobörtönöket” próbál a gyanútlan óvárosokba gyömöszölni. A Hivatal a reguláris fogdák rekordszintű túlzsúfoltsága miatt moteleket és bérlakásokat vett használatba mint magánvállalkozók által működtetett kisegítő börtönöket; az elzárt idegenek többsége kínai vagy közép-amerikai menekült.
      Azonban a büntetésvégrehajtás nagyobb térigénye a városközpontban elkerülhetetlenül konfliktust idéz elő a rendőrség és az ingatlanfejlesztők között. A belvárosban a Baucher Street-i megyei börtönhöz építendő, 2400 új férőhelyet biztosító két toronyépület terve már felkeltette az ingatlanfejlesztők lángoló haragját, akik a közeli Union Állomást felhőkarcoló hotelek és irodaházak óriási komplexumának tengelyévé szerették volna tenni. A büntetésvégrehajtási és az üzleti ingatlanfejlesztés közötti fokozódó konfliktus egyik megoldása az, ha a börtön városképbe illesztésére építészeti álcázást használnak. A dolog iróniája, ha az épületek és otthonok is börtönökre és erődökre kezdenek hasonlítani, a börtönök pedig esztétikai objektumokká válnak. Valójában a börtönépítés a középítészet új határterülete. A városok már telítődtek irodákkal, így az ország legtöbb részében csökkennek a vállalati toronyházakra szóló megbízások; a legmenőbb építészek fogdákat, börtönöket és rendőrőrsöket terveznek.
      A feljövő új műfaj kitűnő példája a Welton Becket Associates által tervezett új városi fogda Los Angeles belvárosában. Bár a tízemeletes szövetségi börtönlétesítmény a város egyik leglátványosabb építményeinek egyike, a mellette elhaladó százezernyi ingázó közül kevesen sejtik csak, hogy rendeltetése szerint azoknak a fogdája, akiket hivatalosan a „narkóterrorizmus menedzserelitjének” hívnak. A posztmodern Bastille évtizedek óta a legnagyobb büntetésvégrehajtási intézet, amely jelentős város központjában épült; igazából úgy néz ki, mint egy művészi cikornyákkal ellátott (például a függőfolyosók high-tech rácsozata) futurisztikus hotel vagy irodaépület, s a belváros legjobban megtervezett épületeinek egyike. A néhány épülettel arrébb fekvő megyei börtön elkeserítően túlzsúfolt földi infernójával szemben a Becket-épület tömlöc helyett inkább a szövetségi gonosztevők imaháza -- a belváros biztonság- és tervezés-kontinuumának kiemelkedő ékessége.

      Félelem a tömegtől
      A gyakorlatban a városi tér militarizációja sokkal előrébb tart, mint teoretikus reprezentációi. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az erődvárosnak nincsenek védelmezői. Charles Murray a nyolcvanas évek jólét-ellenességének par excellence ideológusa nemrég vázolta fel a kilencvenes évek kiújult városszegregációjának ambiciózus védőbeszédét. A New Republic-ben (amely egyre inkább a szegényekkel szembeni bosszú elméleti folyóirata) Murray azt állítja, hogy a háziurak, „a társadalmi jólét sokat rágalmazott ereje ebben az országban”, és nem a rendőrök fogják megnyerni a drogok elleni háborút. A növekvő számú óvárosi drogfogyasztó raktározására szolgáló börtönök építésének elriasztó árai miatt Murray inkább a társadalmi és térbeli elkülönítést szorgalmazza. Háromosztatú stratégiája szerint a munkáltatók, vizeletminták alapján, szabadon kirúghatnák drogfogyasztó alkalmazottaikat; a szülők, bizonyítékokra alapozva, kivehetnék gyermekeiket a drogok által fertőzött iskolákból; a legfontosabb pedig, hogy a háziurak kezeskednének a környékek „tisztaságáról” azzal, hogy kitiltják a „nem megfelelő személyeket”.
      Más szavakkal Murray azt javasolja, hogy állítsák vissza a munkáltatók és a háziurak jogát a szabad diszkriminációra, „anélkül, hogy indokolniuk kellene önkényes döntésüket.” A városi Amerika csak akkor találhat vissza az aranykor harmonikus önszabályozó társadalmához, ha hagyjuk, „hogy az ilyen gondolkodású emberek... irányítsák és formálják a maguk kis világát”, és hagyjuk, hogy a háziurak természetes ösztönüket a „jó lakók élni hagyásában, a rosszak elzavarásában” éljék ki. Murray kétségtelenül büszke Los Angeles minden olyan kertvárosi lakójára, aki igyekszik a maga gemeinschaft-ját elkeríteni.
      Ugyanakkor érzéketlenül elfogadja, hogy az alsóbb osztályok -- amelyeket szerinte „cracket szívó leányanyák” és „Uzival mászkáló fiatal férfiak” jellemeznek -- még inkább kitaszítottá válnak. „Ha ezen elképzések megvalósításának az az eredménye, hogy a férgese néhány hiperagresszív antiszociális kerületben tömörül, akkor legyen így.” Feltehetően olcsóbb lesz az olyan pária társadalmak őrzése, ahol mindenki eredendően egy veszélyes osztály tagja, mint százezrek egyénenkénti elfogása és bebörtönzése. A többség „drogmentes övezetei” logikus következményként szükségessé teszik a kriminalizált kisebbség társadalmi szemétlerakóhelyeit. Ez az újjáélesztett Jim Crow-törvénykezés, amelyet eufemisztikusan „helyi öntisztulásként” reklámoznak, el fogja szigetelni a városi középosztályt az ajtajukon túl fekvő New Jack Citytől.
      A térbeli diszkrimináció hadjáratában a kortárs építészet és a rendőrség céljai különös módon a tömeg irányítása körül csoportosulnak. Murray és elvbarátai a heterogén tömeget kétségkívül „rendszerető” idilljük aláaknázásának tartják. Mint láttuk, az áruházak és a félig nyilvános terek tervezői a tömeget homogenizálva támadják. Építészeti és szemiotikai határokat állítanak a „nemkívánatosak” kiszűrésére. A megmaradó tömeget bezárják, és áramlását behaviorista kegyetlenséggel irányítják. A tömeget mindenféle vizuális hatás csalogatja, zene tompítja el, néha még láthatatlan illatosítók is bódítják. Ez a hangszerelés, ha jól vezénylik egyik pénztártól a másikig, egy irányba mozgó, rajzó, fogyasztó egysejtűek értékes üzleti szimfóniáját eredményezi.
      Kinn az utcán a feladat még nehezebb. Az LAPD továbbra is korlátozza a gyülekezés és a mozgás szabadságát, különösen a fiatalokét, a tömeges igazoltatásokkal és a „Kalapács Hadműveletekkel”, a kiskorúak kijárási tilalmával, a népszerűbb „cirkáló” utak rendszeres lezárásával. Még a fehér aranyifjak is szenvednek a mozgás korlátozása miatt. A serdülők egykori világfővárosában, ahol a tengerentúli milliók Gidgetet késő esti tengerparti buliba képzelik, alkonyatkor lezárják a partokat, helikopteres naszádokkal és rendőrségi homokfutókkal vigyázzák őket.
      A tömeg ellen indított támadás vízválasztója a Los Angeles-i utcabál felemelkedése és bukása volt. Az évente rendezett kétnapos fesztivált 1978-ban indította el a Civic Center a belváros újraélesztésének népszerűsítésére, és hogy gondoskodjon a demokratikus pecsenyesütés Bradley polgármester-féle változatáról. Az LAPD szkeptikus volt. Végül 1986-ban, amikor a Ramones az ígéretek ellenére nem lépett fel, a fiatal közönség elkezdte szétrombolni az egyik színpadot. Egy 150 fős rendőrfalanx, köztük lovasrendőrök is, azon nyomban megrohamozta őket. Az ezt követő kétórás zűrzavarban a dühös punkok kövekkel és üvegekkel hajigálták meg a rendőröket; tizenöt rendőr és ló sérült meg. Az utcabál szervezője, egy Bradley-káder felvetette, hogy egy „középutasabb szórakoztatás” kevésbé vonzaná a „balhés közönséget”. A jóhírű Downtown News ellentámadásba ment át: „Az utcabál rossz hírét kelti a belvárosnak. Tönkreteszi mindazt, ami az utóbbi harminc évben történt.” A lap a „belváros sebzett becsületének visszaállítását” követelte. A polgármester leállíttatta az utcabált.
      A bál kimúlása arra utal, hogy hivatalos konszenzus alakult ki a tömegekkel és Los Angeles tereivel kapcsolatban. Amióta a belváros megújítása megszüntette a társadalmi csoportok keveredését a gyalogos forgalomban, az utcabál (ironikus megnevezéssel) maradt az egyetlen alkalom vagy hely (az újjáépítés fenyegette Hollywood Boulevard és a Venice sétálóutcát nem számítva), ahol a chinatowni punkok, a glendale-i skinheadek, a Boyle Heights-i motorosok, a valley-i lányok, a marinai márkás párocskák, a slausoni rapperek, a Skid Row-i hajléktalanok és a de moines-i bámészkodók relatív békességben elvegyülhettek. A Ramones-csatát követően az állhatatos rendőri zaklatás egyik fiatal tömegből a másik után provokálta ki a tömegverekedést, jelentős lázadásokat eredményezve Hollywoodban 1988-ban, Halloween éjjelén, és 1991 márciusában Westwood Village-ben (a New Jack City-premier során). Minden incidens ugyanakkor ürügyet szolgáltat a tömegek megregulázására és (ahogy egy westwoodi kereskedő egy tv-interjúban fogalmazott) a „kintiek inváziójának megakadályozására”. Los Angeles feltartóztathatatlanul halad az utolsó nyilvános terek megszüntetése felé, azok demokratikus mámoraival, kockázataival és dezodorálatlan szagaival egyetemben.

Fordította: Papdi Viktor
In: Variations on a Theme Park: The New American City and the End of the Public Space (szerk.: Michael Sorkin). New York, Farraf, Straus and Giroux, 1992.
[1] Special W Armed Terrorists -- Fegyveres bűnözők ellen kialakított elitegység (a ford.).
EPA Budapesti Negyed 26-27. (1999/4-2000/1) Johnson-Farrell: Tűz van < > Kasarda: Élnek és dolgoznak