Újra tűz van
Az 1992-es Los Angeles-i lázadás gyökerei

________________
JAMES H. JOHNSON JR.
WALTER C. FARRELL JR.

 

A hatvanas évek polgári zavargásainak okait kutató Kerner-bizottság jelentésének kibocsátása után több mint húsz évvel, századunk legrosszabb fajta polgári zavargása tört ki Los Angelesben, 1992 tavaszán. Négy fehér rendőr felmentését követően, akiket egy fekete motoros, Rodney King videón is rögzített megverésével vádoltak, háromnapos gyújtogatás, fosztogatás és erőszak kezdődött, amelynek 58 halottja, 2500 sérültje volt, 16 000 letartóztatás és közel 1 milliárd dollárnyi anyagi kár lett a következménye. A zavargások leveréséhez és a nyugalom helyreállításához Los Angeles Rendőrségének (LAPD), a Los Angeles megyei helyi végrehajtó hivataloknak a segítségére, illetve a kaliforniai autópálya-rendőrség és a hadsereg bevetésére volt szükség.
      Ebben az esszében a polgári zavargás mélyebb okait szeretnénk feltárni. Először kritikai értékelésnek vetjük alá a Bush-kormányzat beszámolóját a zavargások okairól, és egy másik -- szerintünk reálisabb -- magyarázatot javaslunk, amely annak a Los Angelesnek az életében rejlik, ahol a gyújtogatás, fosztogatás és erőszak koncentrálódott.
      Azt szeretnénk bizonyítani, hogy húsz évvel később még mindig léteztek a városközponti gettókban azok a tényezők, amelyek az 1968-as Kerner-bizottság szerint az akkori zavargásokat kiváltották és amelyeket az 1988-as Városkutató Bizottság feltárt. Ezek közé a tényezők közé tartozik a gazdasági hanyatlás miatti reményvesztés és kétségbeesés, a lakóhely gyorsuló pusztulása, a fokozódó térbeli és szociális elszigetelődés a többségi gazdaságtól és oktatási lehetőségektől. Mindezeket csak tetézi a rendőri brutalitás és általában az igazságszolgáltatásban tapasztalt diszkrimináció ismétlődő és számos esete.
      Ezekhez a „hagyományos” kiváltó okokhoz, mint később majd említést teszünk róla, hozzáadódott egy különös kiváltó ok, amely nem játszott közre a hatvanas évek zavargásaiban: más, nem fehér kisebbségek jelenléte (például ázsiaiak, latin-amerikaiak), akikkel a feketék közvetlen versenyben és konfliktusban találták magukat az állásokért, lakásokért és más szűkös javakért. Az etnikai ellenségeskedés súlyosan közrejátszott a gyújtogatás, fosztogatás és erőszak kirobbanásában.
      Zárásként értékeljük azokat a stratégiákat, amelyeket azért javasoltak és hajtottak végre, hogy újjáélesszék Dél- és Közép-Los Angelest, javítsák lakói életesélyeit, és ezáltal megakadályozzák, hogy hasonló zavargások újból előforduljanak.

      A konzervatív magyarázat
      A Bush-kormányzat a közelmúlt Los Angeles-i zavargásait követően azonnal Dél- és Közép-Los Angeles gang-jeit vádolta a felkelés kirobbantásával és szervezésével. A bandákat „az alkalmat leső bűnözőkként” jellemezték, akiknek a rendőri erőszakról folyó perben hozott ítélet csak ürügy volt, hogy felfordulást okozhassanak a városban. A Bush-kormányzat ugyanakkor a demokrata Lyndon Johnson elnök hatvanas évekbeli „háború a szegénység ellen” programját is hibáztatta.
      A helyzet gondos elemzése azonban megmutatja, hogy egyik állítás sem igaz. Dél- és Közép-Los Angeles bandáinak tagjai a résztvevők elenyésző kisebbségét alkották, és nincs rá bizonyíték, hogy ők vezették volna a felkelést, annak ellenére, hogy bandatagokat is letartóztattak. A zavargások által érintett területek emellett sokkal kiterjedtebbek voltak ahhoz, hogy ezek a bandák vezényeljék őket. A lázongásnak a Los Angeles-i metropolisz területén mindenütt voltak gócpontjai, és messze túlterjedt az 1965-ös Watts-felkelés határain.
      A zavargások a hatvanas évek „háború a szegénység ellen” programjaival sem igazán hozhatók kapcsolatba. Négy év kivételével, az utóbbi húsz évben a republikánusoké volt a Fehér Ház. Ez alatt az idő alatt, különösen Reagan vezetése idején, a republikánusok súlyos csapást mértek a „háború a szegénység ellen” programjaira: leállították őket, nagy mértékben csökkentették a támogatásukat. A meglehetősen friss népszámlálás adatai azt mutatják, hogy a szegénység aránya magasabb volt 1992-ben, mint huszonhét évvel azelőtt, és nem a „háború a szegénység ellen”-programok, hanem a republikánusok által lecsökkentett népjóléti kiadások miatt. A közelmúlt lázadásai nem törtek volna ki, ha Lyndon Johnson elnök „háború a szegénység ellen” programja bejárhatta volna azt az utat, amelyet kezdetben megszabtak neki.

      Egy alternatív magyarázat
      Egy korábbi dolgozatunkban a Bush-kormányzat hibás helyzetmegállapításaira reagálva azt állítottuk, hogy „a zavargás abból az utóbbi negyedszázad folyamán felgyülemlett nagyfokú frusztrációból és elidegenedésből származott, amelyet Dél-és Közép-Los Angeles polgáraiban a Los Angeles-i rendőrség és a kisebbségi közösség rossz kapcsolata váltott ki”. Egy másik cikkben emellett azt állítottuk, hogy a zavargás „néhány tágabb értelemben vett külső erő következménye volt, amelyek gazdaságilag és földrajzilag egyre inkább elszigetelték Dél- és Közép-Los Angeles társadalmát a Los Angeles-i társadalom többségétől”. Véleményünk szerint a zavargások igazi okai a sérelmek szélesebb körében keresendők, egyebek közt azokban, amelyeket az alábbiakban tárgyalunk.

      Visszaélések a hatalommal
      Gyűlölködést szültek azok az ismétlődő esetek, amelyeket a kisebbségi közösség a rendőrség és az igazságszolgáltatás hatalommal való durva visszaéléseként érzékelt. Ahogyan már máshol is leírtuk, „a rendőrierőszak-perben hozott ítélet csak az utolsó csepp volt a pohárban”. Rodney King videóra vett verése valójában csak a legutóbbi eset, amely miatt komolyan tiltakoztak az LAPD által alkalmazott túlzott erőszak ellen, ha a fekete polgárokkal szembeni intézkedésekről vagy letartóztatásról volt szó. Az LAPD jó néhány éven át az adófizetőktől beszedett több millió dollárt fizetett ki kárpótlásként helyi polgároknak, akik visszaélések, illegális házkutatások, elkobzások és károkozások áldozatai lettek.
      Los Angeles város fekete polgárai emellett aránytalanul sokszor lettek áldozatai a mára törvényileg tiltott zablarudak és fojtógúzsok alkalmazásának -- ezeket régebben akkor alkalmazták, ha a gyanúsított nem volt hajlandó az együttműködésre. 1975 és 1982 között tizenhat Los Angeles-i halt meg ilyen eszközök alkalmazása miatt: a tizenhatból tizenkettő fekete volt.
      Így tehát a „nem bűnös”, amelyet Rodney King rendőrségierőszak-perében mondtak ki, csak a legutolsó volt azon ítéletek sorában, amelyeket a fekete közösség durva igazságtalanságnak érzett. Az ítélet közvetlenül a Latasha Harlins ügyében hozott vitatott döntés után született. Egy videofelvételen látható volt, ahogy Harlins kisasszonyt, aki a helyi középiskola kitűnő tanulója, egy üveg narancslé feletti veszekedés után a koreai boltos főbe lövi. Bár az esküdtszék a boltost bűnösnek találta emberölés bűntettében, a bíró csak három hónap közmunkát és öt év próbaidőt szabott ki rá.

      Demográfiai változások
      Los Angeles népességszerkezete megváltozott az utóbbi időben, és a választott helyi és állami tisztségviselők elmulasztották meghozni azokat a társadalmi kapcsolatokat meghatározó döntéseket, amelyek enyhítették volna a népesség változásával járó etnikai feszültségeket. Az elmúlt harminc évben Los Angeles lakossága etnikailag sokszínűbb lett. 1960-ban a nagyvárosi Los Angeles lakosságának közel kétharmada nem-spanyolajkú fehér volt. 1990-re a növekvő (legális és illegális) bevándorlás és a nem-spanyol fehérek jelentős exodusának eredményeképpen a nem fehér kisebbségek (ázsiaiak, feketék és latin-amerikaiak) alkották Los Angeles megye lakosságának többségét: 58 százalékot. A nagyvárosi populáció körülbelül egyharmada latin-amerikai, a feketék és ázsiaiak egyaránt 12 százalékot képviselnek.
      Az etnikai változás seholsem volt olyan látványos, mint Dél- és Közép-Los Angelesben, ahol a zavargások kitörtek, és ahova a tüzek, a fosztogatás és az erőszak koncentrálódott. A korábban kizárólag feketék lakta Dél- és Közép-Los Angeles-i társadalomban kétféle etnikai átalakulás történt.
      Az első egy „fekete-nemfekete” átalakulási folyamat volt, amely a hatvanas években kezdődött, a hetvenes-nyolcvanas években pedig felgyorsult. 1970-ben 50 000-re becsülték a Dél- és Közép-Los Angelesben élő latin-amerikaiak számát, ami akkor az össznépesség tíz százalékát jelentette. 1980-ra ez a szám megduplázódott, elérte a 100 000-et, azaz a 21 százalékot. Mára Dél- és Közép-Los Angeles lakosságának nagyjából a fele latin-amerikai.
      A „fekete-nemfekete” lakosságváltozással egyidőben Dél- és Közép-Los Angeles üzleti társadalmában is bekövetkezett az etnikai változás. Az 1965-ös Watts-lázadás előtt a legtöbb üzlet zsidó boltosok kezén volt. A zavargások hatására a zsidó bolttulajdonosok elmenekültek erről a területről, de helyüket nem fekete vállalkozók vették át, hanem újonnan érkező koreai bevándorlók, akik kiskereskedő és szolgáltató egységeket nyitottak a területen.
      Ezek az átmenetek az ottani üzletekben és lakóközösségekben nem voltak konfliktusmentesek. A három kisebbségi csoport -- ázsiaiak, feketék, latin-amerikaiak -- kemény versengésben és konfliktusban vannak egymással a munkákért, lakásokért és más javakért, így a város hatalmi pozícióiért is. A leghevesebb konfliktus a feketék és a koreai boltosok közt alakult ki. A Dél- és Közép-Los Angeles-i hátrányos helyzetű feketék a koreai kereskedőket külföldinek tekintik, akik magas áraikkal kihasználják őket, visszautasítják a fekete munkavállalókat, profitjukat nem forgatják vissza a helyi társadalomba, durva és udvariatlan magatartást tanúsítanak a fekete vásárlókkal szemben. A Los Angeles-i fekete-koreai kapcsolatok szakértője, Edward Chang szerint a feketék iránti tisztelet hiánya abban a koreai sztereotípiában gyökerezik, hogy a feketék „bűnözők, segélyből élnek, drogosok és/vagy lusták”. A koreaiakban ezek a sztereotípiák még Egyesült Államokba érkezésük előtt alakultak ki, Chang szerint a helyi amerikai mozifilmek, tévéműsorok, illetve az amerikai katonák számára sugárzó tévé műsorainak hatására.
      A Rodney King-ügy ítélethirdetése előtt a koreaiak és feketék kapcsolata Los Angelesben a krízishez közelített. A feketék nyíltan feltették a kérdést, hogyan képesek a koreaiak tőkét szerezni új üzletek nyitásához és régebbiek átvételéhez, miközben az igyekvő fekete vállalkozók nem képesek szert tenni hasonló vagyonra. A Los Angeles Sentinel, a város vezető fekete hetilapja rendszeresen támadta az ázsiai boltosokat udvariatlanságuk miatt, és jelentette a fontosabb és a lényegtelen konfliktusokat is. Azonban a Latasha Harlins ügyében hozott, már említett ítélet (amely a Rodney King-ítéletet csak pár hónappal előzte meg) volt az utolsó csepp, ami miatt a fekete lakosság és a koreai boltosok közti konfliktus Dél- és Közép-Los Angeles-i válsággá eszkalálódott.
      Az 1992-es zavargások vizsgálata alátámasztja azt a megállapítást, hogy a fekete lakosság és a koreai kereskedők gyorsan romló kapcsolata ugyancsak oka volt a felkelésnek. A gyújtogatás és fosztogatás stratégiai célpontjai a koreai üzletek voltak. A zavargások folyamán megsemmisített vagy súlyosan megrongált épületek körülbelül fele koreai tulajdonban vagy használatban volt.
      A King-ügy ítélete napvilágra hozta az etnikumok közti konfliktusok egy korábban kétségtelenül meglévő, de addig rejtett elemét is: a latin-amerikaiak és a koreaiak közti ellenségeskedést Koreatownban. Bár Koreatownt olyan etnikai enklávénak tekintik, amelynek határait a koreai üzletek jelölik ki, valójában kevert lakosság él ott, köztük nagy számban spanyolajkúak (főleg közép-amerikai bevándorlók), és persze koreaiak. A latin-amerikai részvétel a zavargásokban ezen a területen volt a legerősebb. A zavargás utáni felmérések és célcsoport-kutatások azt mutatják, hogy a latin-amerikaiak több szinten érintkeznek a koreaiakkal, és minden szinten ellenségességgel találkoznak. Először a lakáshelyzet terén: a latin-amerikaiak a koreai lakástulajdonosok diszkriminatív viselkedésére panaszkodnak, akik faji alapon válogatják meg, kinek adnak ki lakást. Másodszor, a latin-amerikai vevők minden udvariasságot nélkülöző kiszolgálásra panaszkodnak a koreai boltokban, fekete társaikhoz hasonlóan. Harmadszor, minthogy sokan a koreai üzletekben vállalnak munkát, a munkaadóiknak való kiszolgáltatottságra panaszkodnak. A latin-amerikaiak nyilvánvalóan haragjukat és frusztrációjukat engedték szabadon, amikor kifosztottak és megsemmisítettek jelentős számú koreai üzletet Koreatownban.
      A választott helyi tisztségviselők a lázadás előtt is jól tudták, hogy a Los Angeles-i nem fehér kisebbségek etnikai feszültségei robbanáshoz vezethetnek. Régóta léteznek azok a társadalmi kapcsolatokért felelős bizottságok, mind városi, mind megyei szinten, amelyeknek feladatuk lett volna ezeket a feszültségeket feloldani. A bizottságok azonban rendszerint alig kapnak támogatást, de döntéshozó hatalmuk sincs hozzá, hogy a Los Angeles sokszínű társadalmának csoportjai közti konfliktusokban megoldást jelentő stratégiát alakítsanak ki.
      A társadalmi kapcsolatok megyei és városi irodáinak tevékenysége ennek következtében a faji, etnikai, vallási hátterű erőszak eseteinek bizottsági meghallgatására korlátozódik, valamint oktatási programok kidolgozására, hogy megváltoztassák azokat a sztereotípiákat, amelyekkel a kisebbségek egymást kezelik. A lázadás előtt például a Los Angeles-i városi társadalmi kapcsolatok irodája fekete vezetőket és koreai boltosokat ültetett össze Dél- és Közép-Los Angelesben, reggeli „asztali áldás” mellé. Az ilyen találkozók célja az lenne, hogy a két csoport egyengesse nézeteltéréseit, és közös megegyezésre jusson. Sajnos sem ez, sem más, a társadalmi kapcsolatok irodája által életre hívott akció nem volt sikeres. Valójában, miután rájöttek, milyen kevéssé van befolyásuk a két csoport közti feszültségek csökkentésére, a fekete és koreai vezetők egyetértésével megszüntették ezeket a találkozókat.

      Az üzleti környezet megváltozása
      A laissez-faire üzleti környezet kialakulása drasztikus módon megváltoztatta az üzleti lehetőségeket Dél- és Közép-Los Angelesben és más belvárosi negyedekben. Az utóbbi két évtizedben a szövetségi kormány deregulált üzleti környezet kialakítására törekedett, hogy növelje az amerikai cégek világpiaci versenyképességét. A monopóliumellenes törvények és végrehajtásuk megváltoztatása nagy, vertikálisan és horizontálisan integrált cégek növekvő koncentrációját eredményezte a gazdaság kulcsfontosságú ágazataiban. Gazdasági hatalmukból és piaci uralmukból következően ezek a nagy vállalatcsoportok gyorsan és gazdaságosan tudták tőkéjüket olyan belföldi vagy külföldi helyszínekre mozgatni, ahol hasznot húzhattak az olcsó munkaerőből. Egyre több bizonyíték van rá, hogy a szövetségi kormányzat, különösen Bush vezetése alatt, az adófizetők pénzét használta amerikai cégek ösztönözésére, hogy azok külföldre telepedjenek, különösen közép-amerikai országokba. Emellett, különösen Reagan idejében, a szövetségi kormány, hogy elősegítse a versenyképességet az Egyesült Államokon belül is, könnyített a környezetvédelmi előírásokon, és jelentős pénzt vont el azoktól a kormányhivataloktól, amelyek feladata a munkahelyi egészség, biztonság, a kártérítés, a munkaerő-felvétel, a munkáltatási és előléptetési törvények betartatása lett volna.
      A laissez-faire üzleti klíma felelős azért, hogy a gyárak kivonultak a városból, s ezáltal drasztikusan csökkent a foglalkoztatottság. Ugyanez siettette az új ipari területek kialakulását az országban -- a kertvárosokban, elővárosokban és a városon kívüli területeken --, de segítette a gyártási tevékenységek elköltözését harmadik világbeli országokba. Az Egyesült Államok tájain megjelenő új ipari parkok általában olyan helyen találhatóak, ahol kevés a fekete a helyi munkaerőpiacon, és kevés fekete él olyan távolságban, ahonnan még érdemes ingázni.
      Sehol sem volt ennek a politikának a hatása olyan szembeszökő, mint Dél- és Közép-Los Angelesben. 1978 és 1989 között körülbelül 200 000 jól fizető gyári munkahely tűnt el a Los Angeles-i gazdaságból. Az ipar kivonulásának legnagyobb kárát a város tradicionális ipari központja, Dél- és Közép-Los Angeles látta. Miközben például a helyi munkaadók megfelelő helyet kerestek új gyáraiknak, a jól fizető, stabil állások sorra tűntek el a városnak ebből a részéből. Ezek a látszólag hétköznapi döntések segítették elő az új foglalkoztatottság-növekedés csomópontjainak, a „gyárvárosoknak” a létrejöttét San Fernando Valleyben, San Gabriel Valleyben, El Segundóban, a Los Angeles megyei repülőtér szomszédságában, és a közeli Orange megyében. Nagyon kevés fekete vagy latin-amerikai él ezekben a városokban, sokszor egy sem, és földrajzilag megközelíthetetlenek Dél- és Közép-Los Angeles lakói számára.
      Ezzel egyidőben néhány Los Angeles-i székhelyű munkáltató gyártósorokat épített ki mexikói határvárosokban: Tijuanában, Ensenadában és Tecatében. 1978 és 1989 között 215 Los Angeles-i székhelyű cég vett részt ebben a dekoncentrációs folyamatban, köztük a Hughes Aircraft, a Northrop, a Rockwell és más kisebb cégek. A tőke ilyen mértékű menekülése, a Los Angeles-i gyárak bezárásával együtt, gyakorlatilag elvette Dél- és Közép-Los Angeles lakóitól a jól fizető, érdekvédett munkákat.
      Dél- és Közép-Los Angeles hagyományos ipari központjában és annak közelében persze új munkalehetőségek is létrejöttek. Az új állások azonban, az eltűnt gyári munkákkal szemben, a versenyszektorban jelentkeztek: a vendéglátóiparban (hotelek, motelek, éttermek és szórakoztatóipar) és olyan kisipari ágazatokban, mint a ruhagyártás, ékszerészet és bútorkészítés.
      A versenyszektor munkáltatói akkor maradnak fenn, ha áraik bel- és külföldön versenyképesek. Hogy versenyképesek maradjanak, gyakran papírok nélkül vesznek fel munkaerőt, rossz feltételeket biztosítanak nekik, és legfeljebb minimálbért fizetnek. A kutatások azt mutatják, hogy az újonnan érkezett és Dél- és Közép-Los Angelesben letelepedő illegális bevándorlók gyakran előnyben részesülnek a munkaerő-piacon a feketékkel szemben, a személyes dokumentumok hiánya miatt.
      Részben az ilyen irányú fejlődés következtében, részben a feketékkel szembeni nyíltan negatív megítélés miatt 1992. április 29-én, amikor a Rodney King elleni rendőrségi erőszak ügyében ítéletet hirdettek, a Dél- és Közép-Los Angeles-i társadalmat két hátrányos helyzetű kisebbség magas aránya jellemezte: a szegény munkás latin-amerikaiaké és a szegény munkanélküli feketéké.
      Ezekben a társadalmi csoportokban a legtöbb egyénnek így nincs elég keresete a tisztességes életvitel fenntartásához. Mindkét csoport (a feketék és a latin-amerikaiak) földrajzilag el volt szigetelve a többség munkalehetőségeitől, amelyek tisztességes fizetést biztosítottak volna. A csoportok közötti feszültségek erősek voltak, mivel a szegény feketék és a latin-amerikaiak egymással versengtek a versenyszektor munkahelyeiért és más szűkös javakért.

      A városvezetés és a helyi intézmények elmaradt befektetései
      A laissez-faire gazdaságpolitika Dél- és Közép-Los Angeles foglalkoztatottsági struktúrájára gyakorolt káros hatását tovább fokozta, hogy a helyi vezetés elmulasztotta egy olyan terv kidolgozását és végrehajtását, amely megújította és életre keltette volna a helyi társadalmat. Helyette a város kapzsi módon a városközpontot és a Westside-ot fejlesztette, hogy nemzetközi tőkét csalogasson Los Angelesbe.
      Ezt az újjáépítési stratégiát, úgy tűnik, a zsebnoteszek hatalma irányította. A Frank Clifford, Rich Connell, Stephen Braun és Andrea Ford által összeállított adatok azt mutatják, hogy „1983 óta Los Angeles város tisztségviselői 23 millió dollárt kaptak politikai támogatás formájában, jobbára a Westside-ról, a San Fernandó Valleyben és a városközpontokban található üzletektől”. Megjegyzik továbbá, hogy „politikai szakértők és városházi elemzők azt állítják, hogy a támogatás jobban ráhangolja a képviselőt a vállalat és a kertvárosok érdekeire, mint a város szegényebb területeiére”.
      A városközpont városképének és az ún. Wilshire-korridornak (a Wilshire Boulevard mentén fekvő húszmérföldes rész a városközpont és a Csendes-óceán között) az átalakulása az újjáépítési stratégia sikerességének bizonyítéka. Ez a terület jó néhány multinacionális társaság és más fejlett szolgáltató szektorbeli munkáltató cég központjának ad otthont; Los Angeles fejlődő kereskedelmének jelképe.
      Az újjáépítés azonban keveset tett azért, hogy Dél- és Közép-Los Angeles lakosainak javuljanak az életkörülményei. Az újjáélesztett városközpont és Wilshire-korridor munkahelyei jellemzően magas szintű képzettséget és technikai felkészültséget követelnek („fejmunkát” és nem „kétkezi munkát”), amelynek a legtöbb hátrányos helyzetű Dél- és Közép-Los Angeles-i lakó nincs birtokában. Az alacsony képzettséget igénylő munkahelyek ezen a területen az alacsony szintű szolgáltatóipari és őrző-védő munkák, amelyeket rendszerint újonnan érkezett bevándorlók végeznek.

      Konzervatív Politika
      A több mint két évtizednyi konzervatív politika -- mind szövetségi, mind állami szinten -- tönkretette Dél- és Közép-Los Angeles lakóinak életminőségét, és lakónegyedeikben gyorsította a hanyatlást és a pusztulást.
      Az alábbiakban három példával szolgálunk a konzervatív politika hatásaira. Az első a szociális védőháló megszüntetése -- holott ez a Dél- és Közép-Los Angeleshez hasonló szegény közösségek számára nélkülözhetetlen -- a városoknak nyújtott szövetségi segély súlyos csökkentésével. Preston Niblack és Peter Stan a következőket írta ennek Los Angelesre gyakorolt hatásáról: „A szövetségi segély csökkentése megrendítő volt: 1977-ben a város 370 millió dollárnyi szövetségi segélyt kapott, 1990-re ez az összeg 60 millióra esett vissza, más szóval a város költségvetésén belül 18 százalékról 2 százalékra”.
      Dél- és Közép-Los Angeles számára a legpusztítóbb hatással a közösségi szervezetek (CBO-k; Community Based Organizations) támogatásának elvétele járt, az állami szerepvállalás súlyos visszaesése miatt. Történelmileg ezek a közösségi szerveződések a társadalmi háttérintézményeknek azon csoportjai voltak, amelyek a városközpontokban élő hátrányos helyzetűeket segítették, különösen a hátrányos helyzetű fiatalokat; abban támogatták őket, hogy a szociális és gazdasági mobilitás társadalmilag elfogadott útját válasszák, és elkerüljék a diszfunkcionális vagy antiszociális viselkedést. Akadémiai nyelven szólva, a közösségi alapú szerveződések hatékony mediátor-intézmények voltak.
      1981-ben, amikor Reagan elnököt beiktatták, a közösségi alapú szerveződések mintegy 41 százaléknyi támogatást kaptak a szövetségi kormánytól. Az állami bevételek megosztásának programját azonban a kormányzat megszüntette, így Los Angeles és más városok a közösségi alapon szerveződő programok támogatásának radikális csökkentésére kényszerültek. Dél- és Közép-Los Angelesben és más belvárosi közösségekben a tizenéveseket sújtotta leginkább a közösségi alapú intézmények és védőháló-programok támogatásának elvétele.
      A kormányzat bűnözés ellenes politikája volt a második terület, amelyen a konzervatív hozzáállásnak negatív hatásai voltak. A fiatalokat a diszfunkcionális viselkedéstől megvédő vagy már a rehabilitációt végző szociális programok lebontásával párhuzamosan az államok (a szövetségi kormány támogatásával) a belvárosok problémáit a büntetésvégrehajtó szervezeten keresztül próbálták megoldani.
      Kalifornia egykoron első volt a bűnözők rehabilitálásában. 1977-ben a kaliforniai törvényhozás elfogadta a „Determinant Sentence Law”-t, amely egyebek mellett a büntetést (és kimondottan nem a rehabilitációt) tette meg a börtönbüntetés céljának; letöltendő börtönbüntetést írt elő korábban próbaidős cselekményekre, és drámai módon csökkentette azt a szintet, ahol próbaidős és amnesztiával szabadult elítéltek már visszakerülhettek a börtönbe. A törvény elfogadásának következtében a kaliforniai börtönökben fogva tartottak létszáma 1980 és 1992 között robbanásszerűen, 22 ezerről 106 ezerre emelkedett, ami több mint 500 százalékos növekedés.
      Kalifornia, hogy ehhez a növekedéshez alkalmazkodjon, megnövelte hét meglévő börtöne kapacitását és tizenhárom új létesítményt építtetett; számuk így mára elérte a huszonötöt; emellett további hat javítóintézet van épülőben vagy a tervezés fázisában. 1987 és 1992 között a büntetésvégrehajtó intézményrendszerre költött összeg 70 százalékkal nőtt, az állam összes kiadásainál négyszer gyorsabban. Ősszehasonlításként: az oktatásra költött összeg 10 százalékkal nőtt ugyanezen ötéves periódus alatt. Ennél is szembeszökőbb, hogy Kalifornia költségvetésében a börtönökhöz irányított összeg az 1980-as 2 százalékról 1994-ben 9 százalékra növekedett. Becslések szerint „a börtönök 2002-re a kaliforniai költségvetés 18 százalékát fogják felemészteni, ha a fogva tartottak számának növekedése a jelenlegi ütemben folytatódik”. Egy 1991-ben, az ország 277 állami börtönében készített felmérés egyébként azt mutatja, hogy az elítéltek több mint egyharmada munkanélküli volt letartóztatása előtt. A munkanélküliség és a börtönbe kerülés között tehát összefüggés van.
      Kalifornia „kemény fellépése a bűnözés ellen” aránytalan mértékben érintette a kisebbségeket. A fogva tartottak kétharmada fekete vagy latin-amerikai. A feketék a teljes létszám 35 százalékát teszik ki. Hogyan alakul tehát Dél- és Közép-Los Angeles lakóinak sora? Nehéz olyan megbízható statisztikákat összeállítani, amelyek válaszolnának erre a kérdésre; de a már büntetett előéletűek aránya a zavargások alatt letartóztatottak között valószínűleg elég megbízható barométer. A letartóztatottak körülbelül 40 százalékának volt már dolga a törvénnyel. Milyen esélyei vannak egy büntetett előéletűnek a munkahelyszerzésre? A szabadság elvesztése kétségbeesést és reménytelenséget szül, a munka területén az alkalmazhatatlanság skarlátbetűje.
      A harmadik politikai területet a hetvenes évek végén-nyolcvanas évek elején előterjesztett oktatásügyi javaslatok jelentik, amelyek az amerikai oktatás „válságát” lettek volna hivatva megoldani. A társadalomtudományi kutatások azt bizonyítják, hogy az azonos képességűek csoportjainak kialakítása, a jegyvisszatartás és a tanulás eredményességének végső döntnökeként alkalmazott standardizált tesztek valójában negatívan érintették a fekete és latin-amerikai tanulók nagy csoportjait. A városi iskolarendszerekben ők aránytalanul nagy számban kerülnek a kisegítő osztályokba, és fehér társaiknál gyakrabban lesznek szélsőséges fegyelmi szankciók alanyai.
      Ezeknek a döntéseknek a hatása a Los Angeles-i Egységes Iskolakerületben nyilvánvalóan megmutatkozik az iskolaelhagyás adataiban. Az iskolakerületben az 1988-as osztályokban tanulók teljes létszámának 39,3 százaléka hullott ki valamikor a gimnáziumi éveik folyamán. A Dél- és Közép-Los Angeles-i középiskolákban azonban a kihullás mértéke jelentősen magasabb volt: 63 és 79 százalék közötti. Fontos megjegyeznünk, hogy a kihullás problémája nem korlátozódik a középiskolákra. A Los Angeles-i iskolakerület adatai azt mutatják, hogy néhány Dél- és Közép-Los Angeles-i alsó-középiskolában a tanulók 24 százaléka szintén kihullott az 1987-88-as tanév folyamán.
      Húsz évvel ezelőtt még gyakori volt, hogy valaki érettségi előtt kihullott ugyan a középiskolából, de talált magának jól fizető állást a Dél- és Közép-Los Angeles-i nehéziparban. Ma már ezek a fajta munkák nem elérhetők. A dezindusztrializáció és az oktatási reformok diszkriminatív aspektusai a nem dolgozó és nem tanuló színes bőrű férfiak meglehetősen nagy tömegét eredményezik. Ezek az egyének gyakorlatilag semmivel sem foglalkoznak, mint egy korábbi kutatás rámutatott; ez az a populáció, amely a legnagyobb valószínűséggel vesz részt a bandákban, a kábítószer-kereskedelemben és más törvényellenes tevékenységben. Ők azok a lézengő férfiak, akiknek a legtöbb nehézséget okozza egy stabil család fenntartása. Ezek a jelenségek legalább részben felelősek a nő-vezette szegénységi szint alatt élő családok nagy számarányáért Dél- és Közép-Los Angelesben, a felkelés előtti időszakban.

      Utóirat
      Az 1992-es Los Angeles-i zavargások sok szempontból különböztek a hatvanas évek lázadásaitól.
      Először, jelentősen nagyobb számú riasztott egység kivonulását tették szükségessé, és sokkal nagyobb áldozatokat követeltek a helyi közösségekben, mint a hatvanas évek lázadásai.
      Másodszor, bár a korábbi lázadások legtöbbjében a résztvevők elsősorban a feketék voltak, a legutóbbi Los Angeles-i tűzvészért különböző etnikai csoportok felelősek. Több incidensben például fehér és latin-amerikai résztvevők is voltak.
      Harmadszor, a hatvanas évek lázadásainak hatásai földrajzilag behatárolhatóak voltak; az 1992-es Los Angeles-i zavargások sokkal szélesebb területekre voltak hatással. Bár a legnagyobb rombolás Dél- és Közép-Los Angeles területét érte, jó néhány tűzfészek messze az 1965-ös Watts-lázadás határain kívülre esett.
      Negyedszer, a korábbi helyi zavargások pusztításának elsődleges célpontjai a többség tulajdonában levő üzletek voltak; a mostani pusztítás szisztematikusan egy etnikai kisebbség kereskedelmi egységei ellen látszik irányulni. Kicsiny, családi tulajdonú és vezetésű, főleg koreai boltok voltak a gyújtogatás és fosztogatás elsődleges célpontjai.
      Végül, a Los Angeles-i rendőri erőszak ügyében hozott ítélet sokkal több városban váltott ki -- erőszakos és erőszakmentes -- tiltakozó akciókat, mint a hatvanas évek lázadásai. Őtletszerű károkozás és fosztogatás tört ki Atlantában, Las Vegasban, Minneapolisban, New Yorkban, Omahában, Seattle-ben és Washingtonban, bár az esetek nem voltak a Los Angeles-iekkel összehasonlítható léptékűek. New Yorkban olyan zavargások, amelyek Los Angelest megbénították, nem alakultak ki, talán mert a főpolgármester kifejezetten lépéseket tett a feszültségek csökkentése érdekében. Pénteken kora délután (május elsején) Manhattan központja, a zavargástól való félelem miatt, mégis szó szerint kiürült. A közös szál azonban, majdnem az összes városi felkelésben, a hatvanas évektől 1992-ig, a rendőri brutalitás mint kiváltó ok.
      A zavargások után széles körben indultak kezdeményezések Los Angeles újjáépítésére, különböző köz- és magánszervezetektől. A leglátványosabbak és legtámogatottabbak közé tartozik az „Építsük újjá L. A.-t!”-mozgalom (RLA; Rebuild L. A.), amelyet kezdetben Peter Ueberroth, korábbi baseball-felelős vezetett, akit Tom Bradley főpolgármester nagy felhajtással nevezett ki. Az RLA igazgatótanácsa a kormány, a gazdaság, a közösségi szervezetek és speciális érdekcsoportok képviselőiből áll, és a szervezet munkatársai olyan ügyvédek, közgazdászok, tervezők, reklám- és PR-szakemberek, akik felügyelik Dél- és Közép-Los Angeles újjáépítésének stratégiáit.
      Ueberroth célja az volt, hogy „állandó munkahelyek ezrei jöjjön létre, és új reményt kapjanak az ott lakók, akik úgy érzik, rabszolgasorba kényszeríti őket a gazdaság”. Ezt a célt, javaslatai szerint, nem néhány nagy munkáltató becsalogatásával kell elérni, hanem azzal, hogy több társaságot ösztönöznek kisebb tevékenységekre.
      Egy oknyomozás azonban, amely a Los Angeles Times-ban jelent meg, kiderítette, hogy a RLA támogatóinak listáján szereplő cégek jelentős része tagadta, hogy valaha is anyagi támogatást ígért volna az újjáépítéshez. Jó néhány vállalati vezető azt mondta, sohasem beszélt Ueberroth úrral az RLA kezdeményezéséről. A vállalati támogatásra vonatkozó félreértések, a Dél- és Közép-Los Angelesben és más érintett területeken (így Korea-townban) tapasztalt ellenségesség miatt, és amiatt, hogy az RLA nem ért el sikert a lázadás által megtépázott helyi közösségek újjáépítésében, Peter Ueberroth 1993. május 21-én lemondott ügyvezetői tisztjéről. Lemondása sokakban megerősítette azt a nézetet, hogy ez a magánszektorból jövő kezdeményezés kezdettől fogva halálra volt ítélve.
      Ueberroth helyét egy fekete vállalatigazgató, a korábbi ügyvezető-helyettes, Bernard Kinsey vette át. Kinsey is lemondott, alig nyolc hónap múlva, a továbbra is fennálló problémákra hivatkozva -- mint mondta, vissza kell térnie vállalatfejlesztési tanácsadó cégéhez. Kinseyt egy latin-amerikai követte, Linda Griego, aki Bradley vezetése alatt a gazdaságfejlesztésért felelős alpolgármester volt. Griego kijelentette, hogy folytatja az Ueberroth alatt elkezdett munkahelyteremtést és a vállalati befektetések kezdeményezését, mert érzése szerint ezek nem kaptak elég időt a beéréshez.
      Az ország szociális és gazdasági válságban levő belvárosainak életminőségét javítani kívánó összes stratégia alapköve az az eszme, hogy a szegényeket akkor hozhatjuk az amerikai társadalom többségének szintjére, ha növeljük felelősségvállaló képességüket és erősítjük személyes értékeiket. A szegényeknek egyénileg, a helyi közösségben, a civil szerveződéseken és a vallásos intézményeken keresztül felelősségük a pozitív értékek és életfelfogások képviselete. Egyedül azonban ezt nem tudják megcsinálni.
      Nem ők tehetők felelőssé a tömeges gyárbezárásokért, a tőkekivonásért, azért, hogy a munkahelyeket a városokból áttelepítették a harmadik világba. A felelősség és a hatalom egyenlő kell hogy legyen, a faji és osztálybeli különbségektől függetlenül, ha a szegénység problémáját meg akarjuk oldani. A kormánynak forrásokat kell biztosítania a szegények számára készült programokhoz, a szegényeknek meg kell engedni, hogy részt vegyenek a javukat szolgáló programok megtervezésében, és a társadalomnak minden szinten személyes felelősséget kell vállalnia és el kell köteleznie magát a faji és nemi egyenlőség mellett. Hogy hatékonyan kezelhessük a szegénységet, véleményünk szerint elengedhetetlen, hogy az alábbi stratégiát kövessük.
      Mindenekelőtt és elsősorban mindannyiunknak el kell fogadni azt, hogy a szegénység és egyenlőtlenség árt az üzletnek. Ahogyan a Business Week magazin is kifejtette: az a törvénykezés, amely nem hagyja kifejlődni a potenciális humán tőkét és nem kezeli megfelelően a létező faji és nemi egyenlőtlenségekből következő problémákat, egyre inkább vissza fog esni a globális piac rendkívül erős versenyében. Az ország halmozottan szegény helyi társadalmainak gazdasági és szociolkulturális felemelésére tett lépések tehát bizonyos értelemben a felvilágosult önérdeken alapulhatnak: jót tesznek az üzletnek.
      Másodszor, amikor a koncentrált és tartós szegénység problémáival foglalkozunk, nem szabad a gazdasági fejlődés minden magját a kisvállalkozók cserepeibe ültetnünk, amely ma nagyon divatosnak tűnik a gazdaságfejlesztési stratégiák között. A kisvállalkozás önmagában nem éleszti fel a tartósan szegény közösségeket, és nem csökkenti a gazdasági távolságot a vagyonosak és a nincstelenek között. A gazdasági fejlesztés elsődleges súlypontja, úgy gondoljuk, a makrogazdaság kell hogy legyen; inkább nagy munkáltatók kellenek, mint kisvállalkozói kezdeményezések. Ilyen biztos pontok nélkül, vagy biztos pontok csoportjai nélkül, a kereskedelmi és szolgáltató üzletek, amelyek látszólag uralják a tartósan szegény közösségek városképét, bizonyosan marginális vállalkozások maradnak. Megfelelő számú biztos és jól fizető munkahely esetén az ilyen üzletek sokkal inkább virágoznak, mert a munkásoknak elegendő jövedelmük lesz ahhoz, hogy alapvető és nem alapvető árukat és szolgáltatásokat is megvásároljanak. Az RLA kezdeményezése ebben az értelemben jó úton járt.
      Harmadszor, a munkások toborzása és betanítása közvetlenül az adott munkalehetőséghez kell hogy kapcsolódjon, ami ugyanolyan fontos, mint a nagy munkafelvevők jelenléte a tartós és koncentrált szegénységtől sújtott közösségekben. A kutatások azt bizonyítják, hogy az általános oktatási és szakképzési programok, amelyek nem kötődnek egy adott munkához, nem felelnek meg a színes bőrű szegényeknek, és valószínűleg nem fognak megfelelni a jövőben sem.
      A munkáltatók által kezdeményezett képzési programok ellenben rendkívül hatékony gazdaságfejlesztő eszköznek bizonyultak, különösen, ha ingyenesen ajánlják fel a leendő munkáltatóknak, a letelepítési törekvés részeként. Az ilyen programok hasznosnak bizonyultak Dél-Karolinában és Alabamában, hiszen a nagy munkafelvevőket ezekbe a korábban gazdaságilag hanyatló régiókba csalogatták. A programban részt vevő egyének közül az álláshoz jutók számaránya rendkívül magas: a jelentések szerint 99 százalék.
      Negyedszer, ha sikeresen akarunk megbirkózni az országban a szegénység problémájával, az élen járó gazdaságfejlesztési stratégiák nem lehetnek elszigeteltek. A gazdasági válsághelyzetben élő közösségek társadalmi hálózatának javítására tett erőfeszítésekkel egyeztetve kell őket végrehajtani. A belvárosi közösségek társadalmi hálózatának javítására indított új generációs társadalmi háttérprogramok példája az Éjféli Kosárlabda Liga (M.B.L.; Midnight Basketball League).
      A közelmúltban néhányan tagjai voltunk egy kutatócsoportnak, amely az M.B.L. működését értékelte Milwaukee-ban, Wisconsinban. Az eredmények szerint a program 1.) olyan menedéket biztosított, ahol a résztvevők és a szurkolók pozitív szociális tevékenységet folytathattak; 2.) a gang-ek tagjainak energiáit pozitív célra fordította; 3.) jelentősen növelte a programban részt vevők ambícióit az oktatás és a karrier terén. Emellett, a milwaukee-i rendőrség statisztikái szerint, a program működésének első évében a bűnözés aránya a célterületen 30 százalékkal esett vissza. A program ezeket a rendkívül jó eredményeket egy szerény, 70 000 dolláros befektetés árán érte el, ami durván két kisebbségi férfi egyévi fogva tartásának költségét fedezné. Nem kell banki befektetőnek lenni ahhoz, hogy felismerjük, az olyan programok, mint az M.B.L. sokkal többel járulnak hozzá a gazdaságilag elmaradt közösségek újjáélesztéséhez, mint bármely rendkívül népszerű büntető és/vagy paternalizáló politika, amelyet a kormányzat minden szintjén gyakorolnak.
      Végül, az ország minden igazi erőforrását mozgósítani kell, ha az Egyesült Államokban meg akarjuk oldani a szegénység problémáját: az állami forrásokat, a közösségi alapú szervezeteket, az üzleti szektort, az akadémiai közösségeket, különösen az egyetemeket és főiskolákat. Hogyan lehet ezt a leghatásosabb és leghatékonyabb módon megtenni? Az kell hozzá, amit „négy C-nek” hívunk: kooperáció, kollaboráció, koordináció és tőke (cooperation, collaboration, coordination, capital). Úgy gondoljuk, az akadémiai és gazdasági közösségek vannak stratégiailag a legjobb helyzetben a financiális források mozgósításának szempontjából. Úgy gondoljuk, a szükséges intézményi kapcsolatok kialakítására az ország egyik leginkább kiaknázatlan erőforrása, az egyetemi és főiskolai rendszer a legalkalmasabb.
      Felsőoktatási rendszerünkben vannak olyan kitűnő szakemberek, akik az akadémiai és gazdasági közösségek felhatalmazása és útmutatása mellett képesek lennének olyan kooperatív, kollaboratív és koordinált stratégiát tervezni, amely teljesen ki tudná aknázni az ország értékeit a gazdasági hanyatlástól sújtott közösségek látszólag megoldhatatlan problémáinak kezelésére. Olyan törvényalkotókra van tehát most szükségünk, akik, mint Michael Jordan az utolsó pillanatban, amikor a meccs már veszni látszik, képesek elvállalni az utolsó dobást is a nemzet győzelme érdekében. Jövőbeli versenyképességünk a világpiacon ettől az ideológiai és politikai kettősségtől függ.

Fordította: Papdi Viktor

In: Race, Poverty and American Cities. Szerk.: John Charles Boger and Judith Welch Wegner, Chapel Hill, University of North Carolina Press, 1996.