EPA Budapesti Negyed 24. (1999/2) Karinthy: Gondolatok <
Vidám temetés
(részlet)
_________
DÉRY TIBOR

 

Minthogy a szobrász már elvégezte dolgát, az előszobában várakozó fényképész, aki ugyancsak az özvegy kívánságára egy utolsó emléket volt hivatva készíteni V.-ről, végre munkához látott. De alighogy a magnézium első füstfelhője eloszlott a levegőben, az asszonyt máris kihívták a halottas szobából. A Hazafias Népfront elnöki hivatalának egyik tisztviselője, egy hajlott hátú, fáradt tekintetű, idős ember a temetés ügyében kívánt az özveggyel beszélni.

- Szabadság, elvtárs - mondta az asszony. - Nagyon köszönöm, hogy személyesen fáradt, hisz olyan sok a megbeszélnivalónk. Foglaljon helyet! Megvan?

- Micsoda, elvtársnő? - kérdezte a tisztviselő

- A Kerepesi?

- Arra szeretném az elvtársnőt rábeszélni - felelte a tisztviselő kisvártatva, szemlátomást elfogódottan -, arra szeretném rábeszélni, hogy...

Az özvegy felállt. - Mire?

- ...hogy mondjon le a Kerepesi...

V.-nének elváltozott a színe. Szeme kitágult. Szeme fehérje előrefordult, orrcimpái elzöldültek. Mint egy cölöp, melyet kiástak egyensúlyi helyzetéből, egyszerre megingott, majd mereven elvágódott. Szerencsére háta mögött a piros pamlag szívélyesen felfogta, a támla is kitért özvegyi feje elől. A három gyászba öltözött öregasszony néhány perc alatt felmosta, felültette, lecsitította eszeveszett kiáltozását, mely még az üvegverandára is kihallatszott, s visszahívta a pamlaghoz a szemérmesen elfordult, nyugtalanul fészkelődő tisztviselőt, ki újpesti bútorasztalos múltjában kevés gyakorlatot szerzett özvegyi bánatok csillapításában.

- Tessék már megérteni, hogy nem rajtunk múlik! - mondta lefojtott dühvel. - Felőlem eltemethetik a Millenniumi Emlékműnél, én nem szólalok fel. Ne tessék velem ordítozni, nem vagyok süket.

Időközben megérkezett a verandáról a Matild néni által sebtében segítségül hívott Magyar-Szovjet kiküldött, egy szemüveges, sápadt, nyurga nő, V.-nének személyes ismerője. - Csillapodj, drágám, majd mi elintézzük - mondta. - Rögtön fölmegyünk az elvtárssal együtt a Pártközpontba, s ott személyesen megbeszéljük Lukács elvtársnővel. Meg vagyok győződve, hogy az elvtársak megértik a helyzetet...

- A Fővárosi Temetkezési Vállalat már ki van értesítve, hogy a Farkasrétre megy - mondta a Hazafias Népfront tisztviselője.

A szemüveges nő könyökével oldalba lökte. - Majd elintézzük, elvtárs.

- Én Bogáti elvtárstól, a VB elnökhelyettesétől kaptam utasítást...

- Jól van, majd elintézzük, elvtárs - mondta a nő.

A tisztviselő megtörülte izzadó homlokát. - Késő. Egy óra múlva már jönnek a halottért.

Az özvegy hátravetette fejét. - Nem adom - kiáltotta szenvedélyesen -, nem adom. Este hét óra előtt nem lehet elvinni. A barátai itt akarnak tőle elbúcsúzni, mindenki délután fog jönni...

- Jól van, majd elintézzük, drágám.

- Márpedig budai lakost nem lehet Pestre temetni - mondta a tisztviselő, megátalkodott ártatlansággal -, arra szabályrendelet van.

- Én nem engedem elvinni - kiáltotta az özvegy. - Ebbe a lakásba csak az lép be, akit én beengedek. Egyébként is ki fog beszélni maguktól?

A tisztviselő vállat vont, hallgatott.

- Nem tudja? Tőletek ki beszél? - fordult az özvegy a szemüveges nőhöz. - Te sem tudod?

- Még nincs kijelölve, drágám - mondta a nő.

Az özvegy mellére szorítva állát, hosszan maga elé nézett. - Nem engedek akárkit a sírhoz, azt előre megmondom. Az persze jól jönne bizonyos köröknek, hogy valamilyen jöttment tartsa a gyászbeszédet, lehetőleg olyasvalaki, aki Ödönt világéletében utálta. De abból nem esznek! Én tudni akarom, hogy kik fognak beszélni. A pártnak ki lesz a szónoka?

- Majd elintézzük, drágám - mondta a szemüveges nő.

- Nehogy valami harmadrendű embert küldjenek ki, mert akkor inkább el se temessék. - kiáltotta az özvegy, aki úgy érezte, hogy már ereje fogytán van. - Mikor lesz a temetés?

- Pénteken.

- Mikor?

- Holnapután, pénteken.

Az özvegy sokáig hallgatott, tartalék erejét gyűjtögette. Most már szíve mélyén is úgy érezte, hogy nem sokáig fogja túlélni férjét, nem is nagyon kívánta. Halálosan fáradt volt, nyugalmat óhajtott, elnyugvást, mindenbe belenyugvást. Fejét a díványpárnára ejtette. - Arról szó sem lehet - kiáltotta reszkető hangon. - Vasárnap fogjuk temetni.

- Miért, drágám? - kérdezte a Magyar-Szovjet küldöttje csodálkozva. - Miért nem lehet pénteken?

- Mert munkanapon az emberek nem érnek rá temetésre járni - mondta az özvegy, ereje végső megfeszítésével. - Pénteken legalább két-háromszáz emberrel kevesebb jönne ki. Ez a demokrácia, hogy megfosztják a dolgozókat az utolsó búcsú lehetőségétől?

- De drágám, vasárnap nem temetnek - mondta a szemüveges nő.

Az özvegy lehunyta szemét. - Somlayt is vasárnap temették.

- Vasárnap?

- Vasárnap nem lehet - mondta a Hazafias Népfront tisztviselője. - A temetés legalább ötezer forinttal többe kerülne.

- Nem bírom tovább - sóhajtott az özvegy -, nem bírom tovább! V. Ödön nem ér meg maguknak ötezer forintot?

A háztartási alkalmazott sietve benyitott a szobába, s jelentette, hogy a temetkezési vállalat emberei itt vannak a holttestért.

Pénteken egy órára, a Kerepesi temetőben száz-százötven ember gyűlt össze, V. ravatala körül. Felhőtlen nyári nap volt, s noha a kaszárnyaszerű temető minden erejével azon volt, hogy a léttelenben is fenntartsa az emberi észjárás szimmetrikus rendjét, s megakadályozza a holtak beszüremlését az anyag könnyű, gyors körforgásába, a természet a maga közérthető, ravasz méltóságával kifogott rajta; egy-egy óvatlan pillanatban a súlyos kőemlékek mögül szétburjánzó borostyán vagy a sírdombokon virágzó rózsa, muskátli, szegfű naivul összekeverte az elmúlás és a születés szűk képzeteit. A forró napsütésben egy meg-megújuló vidám szellőcske minduntalan ellebbentette a lélekről az enyészet porát. A magas nyárfasor, melyen a tömeg a ravatal felé özönlött, összekötötte a földet az éggel. Egy-egy márvány emléktáblán a friss aranybetűk lefogták a táncoló napsugarak tündér lábait, s összevissza csókolgatták őket. A temetővel szomszédos vágányhálózatról egy mozdony rövid füttyöngetése szólt át a falon.

Az előkelő temetés hírére a Kerepesi törzsközönsége, a sírok vénasszonytenyészete is hamarosan összegyűlt a ravatalozó körül, s az ismeretlen halott lelkiüdvéért imádkozva elismerő fejbólintásokkal fogadta az érkező gazdag koszorúk tömegét. A magánautók, taxik hosszú sorai lépésben haladtak a széles, frissen öntözött kocsiúton, a siető gyalogosok között. Egy-egy hazafelé tartó temetőlátogató a díszes felvonulás láttára megfordult, s az ismeretlen gyászolókhoz csatlakozott.

(...)

Amikor a gyászmenet elindult a sír felé, a festő észrevétlenül lemaradt, s kissé hánykolódó lábaival egy kis egészségügyi sétára indult a nagy temetőben. Ahogy kijjebb került az elegáns sírboltok s emlékek közül a szegényesebb, elhanyagolt külnegyedekbe, a gúnyos mosoly, mely a sírfeliratok olvastán felvonta szája szélét, lassanként leolvadt arcáról, s szemében a külső táj összetalálkozott s egyesült a benső tájjal; kemény, csontos arca révetegen ellágyult, szeme kifényesedett, és könnybe lábadt. Hátát egy omladozó sírkeresztnek vetve, mely fölött egy hatalmas szomorúfűz szűrte át a permeteg napfényt, leült a földre. Egykor - míg mindketten el nem kérgesedtek - legjobb barátja volt V.-nek, s a régi emlékek most egyszerre megrohamozták, s elnehezítették szívét. Körös-körül nagy csend volt, csak a folyton zuhanó napfény percegtette a vén fa törzsét, egy-egy álmos madárpityegés szólt le lombkoronájából. A szomszéd napsütötte síremléken egy üvegzöld gyík süttette finoman tagolt, porcogós testét; háromszögletes hüllőfejét mereven előrenyújtva, négy apró lábával a forró kőre tapadva, mozdulatlanul szívta magába a létezés boldogságát. Oly tiszta volt a levegő, hogy nyakán, a vékony bőrön át, látni lehetett az ér lüktetését. Egy kis szellő is bolyongott a sírkeresztek között, egy fuvallat rózsaillatot porlasztott szét a forrón rezgő levegőben, s megrezzentette a borostyán egyik lelógó indáját, aztán mint aki elvégezte dolgát, nyomtalanul eltűnt a legközelebbi kereszt árnyéka mögött.

Az egyik sírhalom mögül egy öregasszony lépett ki a napsütésre. Amikor megpillantotta a földön elterült, görcsösen zokogó férfit, megállt, s kissé gyulladásos vén szeméből szánakozó tekintetet vetett rá. Sok síró embert látott már életében, de azért nem bírt most sem szó nélkül elmenni mellettük.

- Ne vegye már úgy a szívére, elvtárs! - mondta. - Lássa, én most már sajnos negyven éve járok ki imádkozni az egyetlen fiam sírjához, mégis megvagyok magamnak. Igaz, hogy van egy lányom is, meg egy szép unokám.

A festő megfordult, zsebkendőjével letörölte könnyeit. Az öregasszony kíváncsian előrehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse arcát.

- A kedves felesége nyugszik itt? - kérdezte.

A festő nem felelt.

- Bizonyára szép derék asszony volt - mondta az öregasszony. - Korán magához szólította az Úr.

A festő megrázta a fejét.

- Nem a felesége? - kérdezte az öregasszony. - Csak nem a mama?

- Nem - mondta a festő. - Nem a mama. Az már rég meghalt.

- A papa?

- Az is - mondta a festő.

Az öregasszony tanácstalanul nézte az öreg sírkövet, melynek betűiből az eső már rég kimosta az aranyfestéket. - Rossz a szemem - mondta -, a szemüvegemet meg odahaza hagytam, ne tessék haragudni.

- Nem haragszom, néni - mondta a festő. - Temetőbe minek a szemüveg?

Az öregasszony közelebb csoszogott, s homlokát ráncolva tovább nézte a sírfeliratot. - A magamfajta öregasszonynak jobb volna, ha már magához venné az Úristen, tessék elhinni! De az elvtárs még fiatal, még lehet gyereke.

A festő nem felelt.

- Ha az Isten elvesz egyet, adhat helyette másikat - mondta az öregasszony, s nyakát kinyújtva, könnyező, vörös szemével tovább vizsgálgatta az olvashatatan sírfeliratot. - Nekem is született még egy lányom, tíz évvel az én Jóskám után.

- Igen - mondta a festő.

- Szintén a kedves fia nyugszik itt?

- Nem - mondta a festő.

- Akkor bizonyára...?

- Senkim sem nyugszik itt, néni - mondta a festő. - Az emberiséget gyászolom, egy idegen sír fölött. Én egy bolond művészember vagyok, tetszik tudni.

Az öregasszony egy ideig hallgatott, önkéntelenül szorosabbra fogva melle fölött a lüszterkendőt. - Azt nem kell gyászolni, kedves elvtárs - mondta -, az megvan magának. No, Isten áldja, megyek haza.

Déry Tibor: Vidám temetés (részlet). Bp., Szépirodalmi, 1983. 153-158. és 163-166. old.

EPA Budapesti Negyed 24. (1999/2) Karinthy: Gondolatok <