EPA Budapesti Negyed 24. (1999/2) Illyés: Beatrice apródjai < > Déry: Vidám temetés
Gondolatok a Kerepesi temetőben
______________
KARINTHY FRIGYES

 

Igazán nem kell elszontyolodni a vidám olvasónak, fejét csóválva hogy aszongya, ez a káef, ez a káef már megint filozofál (ahelyett, hogy humoreszket írna nekem), - még hozzá a halálról, mint látom, köszönöm szépen.

Először is nem azt mondtam, halál, csak azt, hogy temető. Másodszor - menjen ki az olvasó egy szép, júniusi délelőtt a mi szép, tiszta, virágos és világos kerepesi temetőnkbe sétálni - majd meglátja, nemcsak el nem szomorodik, de felfrissülve és felüdülve tér vissza abba a kriptába, amit nagyvárosnak nevezünk, s ahol (hogy megnyugtassam a romantikus kedélyt, ki ha a temető szót hallja, rögtön kukacokra és nyüvekre gondol) sokkal több kukac és nyű nyüvi halhatatlan, tehát testnél értékesebb lelkedet, mint amennyi szegény testednek kellemetlenkedik majd, annak idején, ha rá kerül a sor.

Engem legalább nagyon megnyugtatott a séta.

Pedig a romantikus lélek számára eléggé hajmeresztő aktussal kapcsolatban kerültem ki - koporsót kellett exhumáltatni, véletlenül eltolódott legkedvesebb halottam fejfája és csak így lehetett a pontos helyet megállapítani.

Ó igen, a könny, a könny felbuggyant. Valóban, megpillantva a hálistennek, tisztán és érintetlenül maradt nevet aranybetűkkel, a tölgyfadereka oldalán - de milyen édesen és zsongítón szakadt ki, legdrágább nedve, legtisztább orvossága a megkínzott léleknek, amit e tisztátalan test talált fel (tökéletes találmány!), szűrt és párolt ki magából, minden kloroformnál és novokainnál és morfiumnál hasznosabb, egészségesebb, zsongítóbb, üdítőbb, boldogítóbb eszencia! Ki volt az a botor, aki a könnyet bánat és szomorúság jelképének tette meg? Bánat és szomorúság forrása csak a könnynek, mint ahogy forrása virágnak a trágya, melyből kibomlik - maga a sírás csaknem boldogság már, legalább is ígérete a boldogságnak, rés a felhők közt, amin át vakítóan villan fel a Nap, részegítő zamata és előíze mindama vidámságnál vidámabb békének és derűnek és megoldásnak és világosságnak, amit zavarosan a mennyország gyűjtőnév alatt érzünk s ami jelenti a reményt, hogy valamikor felébredünk és nevetve és derülten megértjük ostoba álmunkat és elválasztjuk és megkülönböztetjük a valóságtól.

Tehát: áldott legyen minden, bármily együgyű és naiv tárgy, jelkép, emlék, fejfa és kereszt és koporsó, ami alkalmas rá, hogy ezt a sírást, ezeket a könnyeket kiváltsa.

A kinyitott gödör szélén tűnődve, néhány szót váltunk a temető kedves, szakmáját értő és szerető igazgatójával.

Külföldi temetőkről beszél, terveiről, hogy lehetne minél derültebbé, szebbé, mosolygóbbá varázsolni ezt a nagy virágos kertet.

Szóba kerül a halottégetés.

Mindig ellenszenves gondolat volt számomra.

Itt a temetőben rájövök, miért.

Nem az úgynevezett kegyelet és hagyomány hókuszpókusza teszi azzá - kegyelet és hagyomány éppenúgy lehet megrögzött rossz szokás, mint ahogy lehet értelmetlen és haszontalan fábólvaskarika a legeredetibb és legforradalmibb újítás.

A halottégetés azonban sokkal inkább tartozik az utóbbiak közé, mint előbbiek közé a temetés.

Két túlzás van, két vége a botnak, amivel fejbe lehet kólintani a józan érzést - egyik az ősi, hóbortos babona, másik a kapkodó, felforgató, hebehurgya tudákosság.

Egyik az egyiptomi piramis. Bebalzsamozni, kővé dermeszteni a holttetemet, eltenni tízezer évre, építeni fölébe otromba, ízléstelen emlékoszlopot, akkorát, hogy eltörpül mellette minden élet - ugyan kinek szól az ilyen emlék, mely ennyire lenézi azt, akinek szól?

A másik annak az amerikai bankárnak a végrendelete, aki meghagyta, hogy elégetett testének hamvait ne tegyék urnába, hanem vigyék fel repülőgépen a Wall-Street fölé s szórják szét a szélbe.

Középütt az igazság.

Megbékélt, mosolygó, szépvonalú szájával, csendesen lehunyt szemével szétterpeszkedő, kinyújtott szinte, jóízűen elernyedő, elnehezedő testének körvonalaival a ravatalon fekvő halott olyan egyszerűen, olyan némán és mégis érthetően jelzi és mutatja, hogy mit óhajt.

Ne kenjetek be balzsamokkal, ne fecskendezzetek formalint ereimbe, ne dermesszetek se kővé, se pergamentté, se kaucsukká, ne csináljatok belőlem iparcikket, preparátumot, múzeumi leletet, spiritusztölteléket, ne rakjatok akkora követ rám, hogy szétlapítson, mint a palacsintát.

Viszont ne is tüntessetek el, mint a kámfort, ne akarjátok elhitetni magatokkal és a létező világgal, hogy nem is voltam, tehát nem is lehetek, ne zsugorítsatok össze egy perc alatt, mert nem egy perc alatt lettem azzá, ami még most is vagyok - akármi legyen a véleményetek e mozdulatlan tárgyról, nincs jogotok úgy bánni vele, mint a csepűrágó a zsebkendővel! hölgyeim és uraim, sanzsé, passzé, tessék, nincs semmi belőle.

Egyáltalán - ne nyúljatok hozzám.

Ne avatkozzatok a dolgomba.

Mert igenis, nekem még dolgom van. Hogy mi? Bízzátok rám.

Tőletek épp annyi támogatást várok csak immár, hogy ne hagyjatok itt magatok közt, ahol szaladgálnak és lökdösődnek és rugdalóznak - ássatok kis gödröt az illatos, nedves, zsíros földbe, toljatok a szélére, hadd ereszkedem bele magamtól, aztán takarjatok be, mint ahogy a magvat betakarjátok.

Félre ne értsük ezt a magvakról szóló hasonlatot, nem holmi természettudományos megfontolásokra gondolok. Illetve nem csak azokra.

A tudomány, bárhogy vélekedjünk róla, alakuló és változó valami, még a legexaktabb is (éppen most olvasom Poincaré szép könyvét „A tudomány értékéről”), - valódi hite csak annak lehet a tudományban, aki nem hiszi százszázalékosan a mindenkori megállapítások bizonyosságát, le tudja vonni belőlük azt, amit tökéletlen mérések és opportunizmus hitetett el bizonyosságnak.

Tehát nem arra a nitrogénre célzok a hasonlattal, amelyre az életnek szüksége van s amit a felbomló szerves anyagok szolgáltatnak.

Magára a halottra gondolok, úgy, ahogy a koporsóban fekszik még sokáig azután, hogy eltemették.

Mit tudhatjuk, mi történik testem építőköveiben, a sejtekben, sejtjeim építőköveiben, az atomokban, melyeknek hosszú ideig azután, hogy a szív már nem táplálja a sejteket, sejtelmük sincsen még róla, hogy nem eleven élet alkatrészei többé.

Folytatnak ők valami rejtelmes, ma még teljesen ismeretlen törvényű mozgalmat és alakulást és tevékenységet: foszforeszkálnak és vegyülnek és bomlanak és új elhelyezkedést és formákat keresnek.

A spiritiszták zagyva, műveletlen, módszertelen módon tenyésztett agy-dudváin, a különféle od és ektoplasma és asztrálanyag felvetésen, ami szerintük a holttetemből alakul, hogy az elevenhez hasonló kisértetté finomuljon, csak mosolyogni tudok. De éppenúgy mosolyognak azokon, akik lehetetlennek bélyegeznek előre akármit olyan területen, amiről semmit se tudunk. Chestertonnak nincs igaza, mikor azt állítja, hogy százmillió vénasszonynak, akik látták a kísértetet, inkább hisz, mint néhány vénembernek (a tudósoknak), akik nem látták. De igaza volna, ha úgy fogalmazná a dolgot, hogy nem valódi tudós, aki azt állítja, hogy a vénasszonyok nem láttak semmit. A valódi tudós legfeljebb azt állítja, hogy amit a vénasszonyok láttak, nem volt kisértet.

De lehet valami más.

És lehet, hogy ez a másvalami csakugyan a holttetemből táplálkozik - s hogy létrejöhessen, nyilván szüksége van arra a természetes, meghatározott rendű és tartalmú folyamatra, amit feloszlásnak és enyészetnek nevezünk, gyarló emberi szóval.

Erőszakkal beavatkozni ebbe a folyamatba nem tanácsos, míg meg nem értettük teljesen jelentőségét.

Tűzhelyek alá, lombikok közé, forrasztói csövekbe, az életjelenségeknél jobban ismert, egyszerűbb anyagok keverésére és alakítására való a tűz.

A temető még nem halál. Ott még történik valami, ott még szerepe van annak a rejtelmes Szellemnek, akinek munkáját éppen azért nem ismerjük eléggé, mert mi is az ő munkájának eredménye vagyunk.

A temető halk, szerény, biztató csendjét ne verje fel a tűz. A könny, amit elégett, szállingozó porod csiklandozna ki szemünkből, halott, nem az a könny, amire az élőnek szüksége van. Fejfád és koporsód és sírod és szelíden enyésző tested kell hozzá - mintha közvetlenül, belőled szivárgott volna fel, gyökeretvert lábaimon át, karjaim kitárt ágaiba, száraz, könnyszomjas szemeimbe, hogy visszahulljon a rögbe, amiből vétetett.

Karinthy Frigyes: Gondolatok a Kerepesi temetőben. In: Várospolitikai Napló, 1938. 8. sz. 6-9. old.

EPA Budapesti Negyed 24. (1999/2) Illyés: Beatrice apródjai < > Déry: Vidám temetés