EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Magdolna < > A bonviván
A Tavasz
___________

 

 

I.

      Bányai Tidi úr pontosan, mint a hét órai harangszó, bekopogtat özvegy Dermák Antalnéhoz, akit a nap és talán az éjszaka bármelyik órájában is a kötőgépe mellett találni. Özvegy Dermák Antalné köt harisnyákat, köt meleg alsóingeket, s amilyen szorgalmas a gépe kattogása, éppoly szorgalmasan pereg a nyelve is. Az ura adóvégrehajtó volt, s meghalt, mielőtt nyugdíjképes lett volna. Az özvegyre rászakadt a nyomorúság, nagy dicsőségére az elmúlt szép napoknak, miket a kötőgép mellett szőtt emlékek nábobi pompába öltöztetnek. Az ember nem is hinné, hogy egy adóvégrehajtó milyen fejedelmi módon képes eltartani a családját, ha nem hallaná a leghitelesebb forrásból, a nyomorban maradt özvegy szájából. A két szoba meg az előszoba, amiből a lakásuk állt, a fénynek és a kényelemnek múzeuma volt. S a cseléd, amit akkor tartott, meg a kis pesztonka, aki a Paulácska kocsiját tolta, egész udvartartássá nőtte ki magát az egy szobából és konyhából álló nyomorúság fészkében. Bányai Tidi úr, aki az államvasúti gépgyárakban rajzoló, napi egy forint negyvenöt krajcár bér mellett, nagyon szerette hallgatni a tündéri visszaemlékezéseket esti hét órától kilencig, amikor is hazament Mozdony utcai lakásába.

      Bányai úr az estéli élvezet fejében minden héten a hóna alatt egy kis szellemi csemegét hozott Paula kisasszonynak, aki már tizenkilenc esztendős volt, s nagyon szerette a szellemi csemegéket. Paula kisasszony virágüzletben volt alkalmazva, egy idő óta azonban hely nélkül van. Nagyon ráfér a szellemi csemege. Igen szép sárga, képes borítékba volt az csatolva, mindenik füzet elején izgalmas, színes képek, s minden lapján lélegzetfojtó vészes szituációk. Bányai úr keveset beszélt, csak mikor egy-egy új regényt hozott, csillogott meg szemében a lelkesedés. Akkor megeredt a szava s mesélte a most hozott regény tartalmát, de a közepe táján észrevette magát:

      - No, de többet nem mondok, elrontanám az élvezetét.

      S mint a penicilus, ha behajtják, úgy csuklott össze a Bányai úr beszédessége is, azon az estén egy árva szót nem szólt többet. Csak a nagy, vörös kezeit nézte, az ujjait, melyeken a sok ólom, tus és vasrozsda lemoshatatlan szürkeséget hagyott, s elálmodozva hallgatta Dermákné apológiáit a múlthoz, szörnyű nagy tiszteletet érezvén az előkelő, bár szegény család iránt, amelyhez szerencséje van bejáratos lenni.

      Dermákné pedig, ha a múlt békét hagyott neki, korholó hangon ellátta leányát erkölcsös tanításokkal, miket ez nevetve s vállát vonogatva hallgatott. Paulára bizony ráfért az erkölcsi tanítás, mert nagyon szép volt s nevetésre hajló. Nagyon szerette a szép ruhát is, és egyre erről ábrándozott. A Bányai úr füzetes regényeit meg csak úgy falta, és csillogó szemekkel olvasta fennhangon az édes mamájának Zulejka, a hárem gyöngyének izgalmas történetét. Különben nem mondhatta az édesanyja kikapónak, sőt, ellenkezőleg, amikor a Paula a konyhába szökellt vízért, Dermákné titokzatosan hunyorgott Bányai úr felé:

      - Nagyon derék leány a Paula, tud az vigyázni magára. Csakhogy, persze, a gyereket nem szabad elkapatni, ráfér a tanítás.

      Hogy a Paula derék leány? Ki tudná azt jobban Bányai úrnál? S ki tudná jobban, mint Paula, hogy előbb-utóbb a Bányai felesége lesz? Nem érzett rajta se örömet, se szomorúságot, a szegény leányok megszokták, hogy azt a kendőt kössék a nyakukba, amelyik éppen van, akármilyen a színe, s ahhoz az emberhez menjenek, aki elveszi. Paula könnyelmű jókedvvel fogyasztotta szalonnás vacsoráját, és sem a Bányai úr néma hódolata, sem az édesanyja hangos veszekedése egyetlen pajkos ötletét sem zavarta meg.

      Paula különben sokkal nyíltabb volt, semhogy rosszban törhette volna a fejét. Amíg üzletbe járt, minden nap nevetve mesélte, hogy ki micsoda szépeket mondott neki. Alig tudott magához térni a kacagástól, midőn mesélte, hogy egy képviselő hogy könyörgött neki egy randevúért, egy újságíró pedig mint leste meg, mikor csukják a boltot és kísérte őt haza, egészen a Lóverseny utca sarkáig, ahol egyszerűen megszökött tőle. Egy öreg festő meg éppen az ő kedvéért szokta meg, hogy virágot viseljen a gomblyukában, mert nem győzte eléggé csodálni a szemét. Azt mondta, hogy ilyen szemek kellenének neki, akkor megfestené a Tavaszt. És egész komolyan hívta a műtermébe, hogy a szemét megfesthesse. Ígért neki öt forintot minden egyes látogatásért. Persze, hogy nem ment el, mert a vén kecske is megnyalja a sót, különösen, ha az a vén kecske művész.

      Bányai úr szeme e kacagó dicsekedések hallatára sajátságosan csillogott s ajka félszeg elkényszeredettséggel mosolygott. A mama mogorvaságot erőszakolt magára, és korholta a lányát:

      - Jobb volna, ha nem gondolnál annyit az ilyen szamárságokkal. Ezek az urak csak bolondot űznek belőled. No, tessék, még utoljára elhiszi, hogy olyan szeme van, amilyet érdemes lepingálni!

      - Meghiszem ám! - kiáltott Paula a szoba közepén táncolva. - Nézze csak meg, Bányai úr, nincs-e olyan szemem, hogy akárki is megirigyelhetné?

      Bányai úr piros lett, köhentett s zavartan a mamára nézett.

      - Természetes - szólt végre, s ezzel megoldotta a nehéz problémát, miképpen bókoljon a leánynak, s tegyen eleget a mamának is, aki a lányát nem akarja elkapatni. Mert Bányai úrnak a természetes a szava járása volt, olyan, mint másoknak az izé.

      A nyáron át Paula könnyelműen éldegélt otthon és felolvasott az édesanyjának. Midőn azonban őszre fordult az idő s fenyegetve közeledett a faszükséglet ideje, Dermákné felhajszolta lustuló lányát, hadd nézzen most már munka után.

      S Paula dalolva kapta magára fekete szalmakalapját (úgy telerakta régi posztó- és bársonydísszel, hogy nem látszott a szalmája), és sorra járta a virágüzleteket. Elment ebéd után és hazajött vacsora előtt. Az édesanyja szidta, hogy oly sokat csavarog, s mégse talál munkát. Más lánynak akad, s éppen neki nem?

      Igen, másnak akad, csakhogy Paula nem olyan, mint más. Ha különben a mama akarja, ebben a minutában kap ő is állást. De akkor ne várja ám haza éjszakára, mert csak éjszakára árulják a virágot a kávéházakban és sokat keresnek, s amellett igen jól mulatnak is...

      - Hallgass! - rivallt rá Dermákné. Ez a kilátás teljesen lefegyverezte. - Inkább cselédnek adlak, mint olyannak.

      - Hohohó! - kiáltott Paula -, akinek ilyen lefesteni való szeme van, mint nekem, az nem megy cselédnek! Az öreg Vass piktor még mindig le akarja pingálni a szememet, az igaz, hogy most csak három forintot ígér egy pingálásra.

      - Hallgatsz el mindjárt! - rivallt rá az anyja. - Még az kellene, hogy az ilyen ígéretekben bizakodjál.

      - De bizony, szent igaz ez, mama, ha nem hiszi el, hát kérdezze meg tőle! Budán van a műhelye, a királyi bazárban.

      - Az eszed fája - szólt hitetlenül Dermákné, s midőn Paula kiment a szobából, odasúgta Bányai úrnak:

      - Nem is olyan lehetetlen, Bányai úr, a lánynak csakugyan olyan a szeme, hogy pingálni lehetne.

      - Természetes - szólt Bányai úr a sok hallgatástól berekedt hangon, s megvakarta a füle tövét.

      Másnap pedig Paula kacagva, dalolva nyitott be s a kezében lengetett három forintot.

      - Itt van, megkaptam az első pénzt a szememért, jaj, mama, de szép is az olyan atelier!

      A mama kegyetlenül összeszidta, amiért el mert oda menni, s szidva, korholva szedte el tőle a pénzt.

      - Csak éppen a szemedet festette az a művész? Nem volt tolakodó?

      - Jaj, mama! - kiáltott elragadtatva Paula. - Olyan udvarias és finom volt, hogy ki se lehet azt mondani. Van is annak eszébe legyeskedni! Azt mondta: a festő olyan, mint az orvos, nem nézi az a nőt, csak a modellt. Akárha nem is élne. Mutatott is nehány viaszkisasszonyt, és azt mondta: „Lássa, gyermekem, ha nincs más, ezekről is festek.”

      S Dermákné belenyugodott, hogy Paula minden délután átmenjen Budára s föstesse három forintért a szemét. Bányai úr is áhítattal hallgatta a csodákat, miket Paula mesélni tudott a furcsa piktormesterségről, s hogy mennyi előkelő úrhölgy jár oda, meg grófok és bárók, sőt, a miniszterelnök is ottjárt, megdicsérte a Tavaszt s megkérdezte tőle, hogy hívják. Aztán az állát is megcsípte és azt mondta: „Kedves gyermek.”

      - Természetes - köhentett közbe Bányai úr.

      Bányai úrnak mintha a dolog e fordulatja nem tetszett volna. Most már egyáltalán nem jutott szóhoz, a regényei olvasatlanul hevertek az asztalon, és Paula kisasszony, mint afféle műértő, aki festők közt forgolódik, fitymálva nyilatkozott a rikító mázolásokról, melyek bántják a szemét. Bányai úr erre is azt mondta, hogy természetes és búsan nézegette az olmützi boszorkányt, aki az elaltatott Richárd grófot a vállára vetve cipelte magával. A regényei képezték az ő hiúságát, ott fájt neki, ha bántották. Aztán meg nagyon megalázva érezte magát Paula kisasszonnyal szemben, aki három forintot keres meg egy délután, míg ő reggeli hat órától este hat óráig csak egy forint negyvenöt krajcárt keres.

 

II.

      Történt azonban egyszer, hogy Paula felindultan rontott be a szobába, s haragtól égő arccal mesélte, hogy az a szemtelen piktor lefogta a két kezét s megcsókolta a nyakát. Haragjában fölkapta az egyik ecsetet, odarohant a Tavaszhoz és telemázolta a szemeit. A piktor meg volt rémülve, s kérve kérte, ne haragudjék, az egész csak tréfa volt. De ő nem hallgatott rá, elment s a pénzt se fogadta el. Nem is teszi be hozzá többé a lábát!

      Bányai úrnak a vér az arcába tódult s örökké álmos szemében egy örömteli sugár csillant meg. Dermákné egy darabig kedvetlenül hallgatott, de aztán haragosan rátámadt a leányára:

      - Oktondi vagy - szólt -, hiszen az nagyon lehetséges, hogy csak tréfált. Egy ilyen öreg úr, aki olyan, mint az orvos, és viaszbábúkról is fest, hogy vetemedhetnék igazán ilyesmire? De, persze, mindig mondtam, hogy a hiúságod majd egyszer romlásod lesz. Hogyne, a kisasszony mindjárt arra gondol, hogy szerelmesek belé! S otthagyja a jó keresetet meg tönkreteszi azt a szép képet, amelyen olyan sokat festett a szegény művész.

      Nem első eset, hogy Dermákné szemére lobbantotta leányának a hiúságát, de első eset volt, hogy Paulának megfájdult tőle a szíve, az arca belepirult s szeméből kibuggyant a könny. Első eset, hogy nem kacagva vitatkozott az édesanyjával, hanem duzzogva, dacosan vonogatta a vállát, s az ablakba húzódva pattogta:

      - Hát jól van, jól van.

      Özvegy Dermákné meg sokkal jobban volt azzal elfoglalva, hogy saját magát kapacitálja a nézetére, semhogy a lányára figyelt volna. Nagy bőbeszédűséggel fejtegette, hogy annak a művésznek esze ágában sem volt rosszat akarni, éppen csak jókedvében engedte meg magának ezt a tréfát. Nem mondja, hogy meg kellett volna ezt engedni, de ilyen tragikusan sem kellett volna venni, hiszen, ha az öregember - hiszen öregember is, az apja is lehetne ennek a gyereknek - rosszban sántikálna, bizony nem pazarolta volna három héten keresztül a három forintokat, hanem első nap is megtette volna, amit most tett.

      És így tovább.

      A vége pedig a hosszú expektorációnak az volt, hogy Bányai úrhoz fordult:

      - Hát nincs igazam, Bányai úr?

      Bányai úr pedig nagy, részvevő szemeit egyre Paulán nyugtatta, aki karját az ablak fájára téve, ráhajtotta a fejét. Kínos köhögésbe fojtotta válaszát:

      - Természetes.

      Aztán fölkelt, pedig még csak fél kilenc volt, fogta a kalapját, odalépett a lányhoz és kimondhatatlan gyöngédséggel köszöntötte:

      - Jó éjszakát, Paula kisasszony - s oly becsületes melegen szorította meg a leány lehulló jobb kezét, hogy az fölkapta a fejét és hálásan nézett a hallgatag emberre.

      Másnap Paula szó nélkül akart távozni.

      Az anyja keményen rárivallt:

      - Hová mégy?

      Paula föl sem nézve felelt:

      - Munkát keresek.

      Az asszony dünnyögött valamit, azt, hogy nem volna-e jobb kibékíteni a piktort, de mégse merte megmondani. Mérgesen kiáltott utána:

      - Aztán el ne kódorogj valamerre!

      Délben visszajött a lány, átfázva, fáradtan.

      - Nos, találtál?

      - Nem!

      S leült az ablakba.

      Még a szegényes ebédnél ültek, midőn valaki kopogott az ajtón. Az öreg Vass volt, a piktor. Szép, zömök ember, hófehér, selymes szakállal, jókedvű nézéssel, s rendkívül elegánsan öltözve. A bundája maga is megért kétszáz forintot.

      - Itt van tehát a megriadt őzike? - kiáltott, miután bizalmasan kezet szorított Dermáknéval. Paula az ablakhoz ült és durcásan hátat fordított neki. - Hohó, előlem nem lehet ilyen könnyen megugorni. A rendőrségnél is jártam a címéért.

      A rendőrség szóra Paula haragosan megfordult.

      - Nono, gyermekem, hiszen, ha elfelejteném a magam lakását, azt is a rendőrségnél kérdezném meg. De hát komolyan, kedves kisasszony, nagyon sajnálom, hogy olyan betyár voltam, s ígérem, nem teszem többé. Szépen kérem, jöjjön el ismét, meg kell festenem a Tavaszomat, ha belehalok is. Aztán maga tartozik nekem vele, mert tönkretette a vásznamat. Bizony, ha szépszerével nem jön, csakugyan a rendőrséghez fordulok, hogy erőszakkal hozzák oda, mivel elrontotta a képemet, s tartozik azt helyreállítani.

      Sem Paula, sem Dermákné nem ijedt meg ettől a fenyegetéstől, mert az öreg festő szájából tréfásan, jókedvvel bugyborékolt ki a szó. Nem is feszegette tovább a dolgot, hanem érdekkel nézegette a kötőgépet, dicsérte a Dermák mama szemeit, melyek után nem csudálja többé, hogy a lányának is olyan tüneményes szeme van. Dermákné majd elolvadt a gyönyörűségtől, s bocsánatot kért a lánya viselkedéséért, hiszen nem csoda, aztán meg olyan nagyon gyerek még az a lány, pedig már a huszadik esztendőt éli.

      S anélkül, hogy Paula csak szóhoz jutott volna is, jókedvében a mama ráadta a kalapot meg a boás télikabátját s megcsókolta a homlokát.

      - Aztán vigyázz, gyermekem, hogy meg ne hűlj!

      - Dehogyis hűl meg! - kiáltott a piktor. - A kocsim kint vár, kocsin megyünk haza.

      Este, mikor Bányai úr jött, nem tudta, valószínűleg angyal volt-e ez a festő vagy maga az Úristen, úgy kiföstögette az édességét, a jóságát meg a finomságát Dermákné. Neki is nagyon kellett örvendenie az örvendetes elégtételnek, melyet Paula kisasszony azzal kapott, hogy a művész úr személyesen jött hozzá bocsánatot kérni és kocsin vitte magával. Paula nem szólt akkor semmit, némán tűrte az édesanyja becéző simogatását. Csak, amikor Bányai úr nagy küszködés után rá tudta emelni szelíd birkaszemét, haloványodott el, s egy gyors mozdulattal félrekapván a fejét, kiosont a konyhába.

      Másnap azonban már ő is a régi, pajkos Paula volt, akiből csak úgy dőlt a kacagó tréfa arról, ami az atelierben történt. A festő úr, vagy ahogyan már bizalmasan otthon nevezték, az öreg Vass, teljes engesztelésül egy aranygyűrűt vett neki, szép zafírral a közepén, körülötte apró gyémántszilánkokkal. Megért huszonöt forintot, vagy tán még többet.

 

III.

      A kötőgép most már nem kattogott oly szorgalmasan, mint azelőtt. A szorgalom eme hanyatlásával megnövekedett a kényelem is a házban. Egy maszatos, tót cselédet fogadtak s díványt vásároltak, zöld bevonattal s ugyanolyan fotelekkel. Midőn Bányai úr meglátta a garnitúrát, láthatóan megijedt, s erőszakkal kellett őt az egyik karosszékbe ültetni. De sehogysem lelte helyét, s ami világ kezdetétől nem esett meg, az most történt: Bányai úr nem azon ültében kelt fel kilenckor, melybe hétkor helyezkedett, hanem félórai csöndes lelki tusakodás után lopva áthelyezkedett a régi faszékre, melyet annyira megszokott.

      Paula kisasszonnyal is csak nagy félelemmel mert szóba állani, mert amellett, hogy lényegében egy csöppet sem változott, mégis félelmetesebbé vált azzal, hogy szinte úri módon öltözködött. Otthon is előkelő háziruhában járt, sárga kreppből volt, melyet az öreg Vasstól kapott, és egy kék, indiai selyemsált kötött a derekára, mely szintén ajándék volt. Dermákné azonban a régi maradt, őneki a selyempongyola nem imponált, a régi, korholó hangon pirongatta leányát, ha könnyelműen kacagott, s egyre kifogásolta viseletét az öreg Vassal szemben, akivel szerinte túlságosan tiszteletlenül beszélt.

      - Meglásd, egyszer úgy meg fogod sérteni, hogy elküld! Nem jó a szegény leánynak, ha elbízza magát. Jó lesz a virágárus-nyomorúságra gondolni, meg arra, hogy elvégre nem vagytok megesküdve.

      Erre a szóra mind a ketten összerezzentek: Paula is, Bányai úr is. Az utóbbin sajátságos nyugtalanság vett erőt s érdes hangon, melyen a nüánszok iránt nemigen fogékony Dermákné is megütődött, bökte ki a súlyos megjegyzést:

      - Aztán előbb-utóbb a leglustább festő is csak elkészül a két szemével!

      Nagy, kínos hallgatás következett be. Bányai úr ijedten kapkodta a fejét, kereste azt a kemény hangot, hátha visszafojthatná a torkába. Dermákné borús homlokkal elgondolkodott: bizony, igaz, ha elkészül a Tavasz, az öreg festőnek nem lesz többé szüksége Paulára, és úgy szétfoszlik a mesés jólét, a zöld garnitúra meg a maszatos, tót cseléd, ahogy rájok jött.

      - Takarékoskodni kell - szólt félig magában.

      Paula kisasszony meg az ablakon bámult ki a sötét udvarra, melyet ellepett a februári hó. Tán a kezeivel babrált rajta - derekáról leoldódott az indiai selyemsál s lassan lecsúszott a szép kreppruhán, le, a súrolt padlóra. Bányai úr a sált nézte egyre és küzdött magában: fölvegye-e vagy ne? Így találta őket a kilenc órai harangszó, Bányai úr mohón kapott rajta, fölkelt s úgy távozott, hogy elfelejtett kezet szorítani Paulával.

      Egy kemény, márciusi este - a hó úgy tornyosodott a söpretlen utcában, mint december táján - Bányai úr előbb ért Dermákékhoz, mint Paula. Nyilván elkésett. Nyolc óra felé Dermákné kemény rendreutasítást helyezett kilátásba neveletlen leánynak, kilenc órakor már előkészítette a seprőt is, mert az már mégis hallatlan, amit ez a leány mível. Bányai úr szinte bambasággal ült a székén s minden neszre az ajtó felé nézett. Mégis, kilenc órakor fölkelt és jó éjszakát kívánt.

      Amint átment a Nyugati Pályaudvar ültetvényén, az egyik hólepte padon egy hólepte alakot látott ülni. Nem ismerte meg, de a szíve megdobbant. Feléje tartott, félénken köszöntötte. Paula fölriadt, mintha menekülni akarna. De aztán konok hallgatással bámult maga elé.

      Bányai úr szótlanul nézte. Végre is félénken kezdte:

      - Késő van.

      Hallgatás. Újra nekidurálta magát:

      - Hideg van.

      Nem felelt. Csak reszketett minden ízében s összébbfogta a kabátját. Bányai úron meg erőt vett a fájdalom s ékesszólóvá tette.

      - Paula kisasszony, miért nem megy haza?

      Riadtan fordult tőle el a leány és reszkető ajakkal szólt:

      - A Tavasz elkészült.

      Ez a buta ember egyszerre nagyon okos lett, olyan okos, hogy a könny kicsordult a szemén. Nagyon szépen tudott most beszélni.

      - Régen készült el?

      Nem felelt mindjárt, csak ránézett azokkal a gyönyörű, nagy szemekkel, amelyekről a Tavaszt festették, s midőn elfeketült előtte minden, mintha magában volna, mintha nem is a férfi kérdezte volna tőle, susogta:

      - Már régen, nagyon régen.

      - És - most már nem jár oda?

      - Nem.

      Soká hallgattak. Bányai úr csizmáját nézte s jobban a nyakába csavarta kendőjét. Majd a fejét himbálta jobbra-balra, mint akinek a foga sajog, s csak annyit tudott mondani:

      - Természetes, természetes.

      Nagy, tehetetlen fájdalmában megtörölte szemeit, kivette zsebéből a pipát, majd visszatette, újra kivette, végre mintha eszébe jutott volna valami, végigsercegtette a gyufát a skatulyán és rágyújtott.

      - Paula kisasszony, áldja meg az Isten! - szólt biztos hangon. Megfordult és elment.

      A hálótársai már javában aludtak, amikor hazaért. Csöndben, óvatosan, mint máskor, kinyitotta kofferját, előkészítette másnap reggelre a forralót, vizet töltött a bögrébe, melléje tette a spirituszt meg a lisztrántást, aztán lefeküdt és az ágyban véges-végig lapozta az ő kedves regényeit, hosszan elnézegetve minden képet. A hajnal veresre festette a havas háztetőket, amikor elaludt a lámpája, ő pedig fölkelt. Öt óra volt. Meggyújtotta a spirituszt, a forró vízbe egy marék rántottlisztet szórt, megsózta és kész volt a levese. Feketekenyeret aprított bele s megette. Aztán rágyújtott a pipára és ment.

      Belement a dúló hóförgetegbe, durva sálját a füléig csavarva, szőrét hullajtott sapkáját a szeméig letolva. Küszködve a dühöngő széllel, úgy törtetett előre, s kemény gyaloglás után végre elérte a gyárat. Egy órát késett. A kapus összeszidta s nem akarta bebocsátani. Alázatosan könyörgött: a nagy hófúvás miatt késett. Beeresztették, de az egy órát lefogják majd a béréből.

      Valami dolga akadt a fúróműhelyben. Az óriási szíjak sisteregve szaladtak föl a plafonra az óriási transzmisszió-korongokon. Az egyik elkapta a karját s belelódította a szaladó kerékbe. Holtan húzták ki.

 

(A Hét, 1896. január 19. 35-38. old.)

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Magdolna < > A bonviván