EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Köd az Andrássy úton < > A Tavasz
Magdolna
___________

 

 

Barna Józsi harminc esztendős korában elhatározta, hogy szerelmi kalandok után lát. Szelíd, jó fiú volt, de még egészen zöld. Valahol vidéken professzoroskodott s kommentálta Berzsenyit meg Ányos Pált, míg végre áthelyezték Budapestre. Itt aztán a kávéházi, színházi és orfeumi levegő eltöltötte őt azzal az ernyesztő szomjúsággal, amelyet csak leánycsókkal vagy szerelmi versekkel lehet oltani. A versekkel megpróbálta már, de mivel Berzsenyi volt a poétikai mintaképe, nemigen boldogult velük.

      - Elvégre is, vagyok olyan legény, mint akár Duha Péter - gondolta magában -, akinek minden napra más szeretője van. Megelégszem egyelőre eggyel.

      Tudakolta aztán Duha Pétertől:

      - Te, Péter, hogy is szerzed te a szeretőidet?

      Duha Péter ránézett az ő zsírban úszó, fekete szemeivel és egyet pödört a bajszán. Pufókos, idomtalan ember volt, csupa izom és csupa fekete szőr. Az ember nem tudná, hogy mi is vonzza hozzá a nőket, ha nem volna olyan hallatlanul szemtelen.

      - Hát, barátom, annak az a módja, hogy végigsétálok valami népesebb utcán, aztán, ha akad valami szemrevaló leányzó, akkor mellészegődöm. Első nap én kísérem őt haza, második nap ő engem.

      Barna Józsinak ez nem fért a fejébe.

      - De, kérlek, Péter, csak nem lehet akármelyik tisztességes nőt az utcán megszólítani, mielőtt az ember tudja, hogy lehet!

      - Gyerek vagy, Józsi, nem ismered még a pesti életet. Az ilyen sétákra egy órakor délben vagy nyolc órakor este kell menni. Azok a lányok, akik ilyenkor az utcán járnak, azok már megebédeltek, vagy csak akkor mennek vacsorára. Azokat bátran megszólíthatod.

      Notandum, Duha Péter jómódú dzsentrifiú, aki a tisztesség fogalmát nem tudja összeegyeztetni a tizenkét órakor való ebédeléssel.

      És Barna Józsi ilyen instrukciókkal ellátva nekiindult a kalandos útnak.

      Eleinte mindig esernyővel járt az utcán, abban bizakodván, hogy majd valami hirtelen záporeső szakad le, s akkor találkozik majd egy hölggyel, akinek nincs esernyője. Ez a legszebb formája egy ismeretlen nő megszólításának.

      Hanem vagy nem esett az eső, vagy nem akadt védelemre szoruló hölgy, vagy pedig Barna Józsinak nem volt bátorsága, hogy hozzálépjen. Denique, az esernyővel nem boldogult.

      - Este könnyebben megy - gondolta -, nem látják az embert, aztán tényleg nem jár olyan sok megközelíthetetlen nő az utcán, mint nappal.

      És bolygott este. Szép, kerek, szőke arcát megvilágították az Andrássy út, a Váci utca gázlámpái, majd belemerült a mellékutcák sötétségébe. A szeme gyorsabban járt, mint a lába, mert valahányszor azt mondta magában: „Ez az!” - mindannyiszor meglassította a járását, míg az áhított alak szerencsésen eltűnt valami kapu alatt. Gömbölyödő termetét lihegve vonszolta egy-egy magános nő után, majd midőn elérte, mélyen az arcába tekintett. De mihelyt a nő tekintete érte őt is, hirtelen lesütötte a szemét, s mintha jégverem volna a lelkében, közömbösen haladt mellette el.

      - Ez nagyon tisztességes - gondolta, ha hidegen néztek reá -, méltatlanság volna őt inzultálni, csak azért, hogy elkésett valami látogatásnál.

      Ha pedig mosolyogva, biztatva érte őt a virágos kalap alól valami égető szempár nézése, akkor fölháborodott benne az ő morális érzése:

      - Olcsó diadal, nem kell.

      És haladt tovább.

      Midőn késő este holtra fáradva becsöngetett az ő lakásába, akkor tűnődve állt meg a szoba közepén.

      - Mégiscsak gyámoltalan, gyáva gyerek voltál.

      Aztán végignyújtózkodva ágyán, egészen megváltozott. Holnap másképp lesz! Elvégre is az embernek nem az a hivatása, hogy erényőre legyen minden női teremtésnek. Aki erényes akar lenni, az maga vigyázzon magára, és ne járjon késő este egymagában az utcán, ahol a hozzá hasonló veszedelmes vadászok leselkednek reájuk. Minden asszony gyarló, mondotta Duha Péter, és igaza is van. Mert gyakran tapasztalta az ő éjjeli botorkálásain, hogy azok az ártatlan nézésű leánykák, akiket ő nem mert megszólítani, valami kevésbé lelkiismeretes úriemberrel folytatták útjukat. Mert ő csak túlságosan skrupulózus, nem gyáva. Meg fogjuk látni holnap, amikor sutba dobja a skrupulusokat.

      Az a holnap pedig mindig csak holnap maradt. Szegény jó lelke minden, még oly biztató alkalommal is visszariadt a vállalkozástól. Sokszor már egészen közel volt hozzá, hogy megszólítson valakit, de nem talált kellő formát hozzá. Mert forma okvetlenül kell.

      Egyszer azonban szájába repült a sült galamb. Már késő este volt, a Király utcában ő éppen hazafelé tartott, miután már egy fél tucat leányt kísért tiszteletteljes távolságból. Egy fekete ruhás, karcsú leányalak járt a falhoz lapulva előtte. Tiszta, takaros volt a ruhája, a fején kopottas, sötét szalmakalap, mely alól ragyogóan világlott elő csodálatosan szép, sárgásszőke haja. Barna Józsi egy gázlámpa alatt érte utol s lopva az arcába tekintve, szokás szerint közömbösen tovább akart menni. De hirtelen delejes áram futott végig rajta, arcát elborította a vér, s ő megfordult.

      Egy mesésen lágy hang szólott utána, félig vergődve, félig fuldokolva:

      - Bocsánat, uram!

      Barna Józsi lekapta a kalapját és udvariasan lépett a leányhoz.

      - Parancsoljon, kisasszony! - mondta az ő jóságos lágy hangján, mely mindig pénzébe került, valahányszor egy jó barátjával szemben használta.

      De a kisasszony nem tudott parancsolni. Hamvas, szép arcát (az egész teremtés nem lehetett több tizenhat évesnél) elöntötte a piros vér s nagy, acélkék szemeit elborította a víz. Arcszögletei vonaglottak a nagy fölindulástól. Barna Józsi látta, hogy itt hiába vár parancsot, s jóságos részvéte segített az ő veleszületett élhetetlenségén. Jóságosan, mint egy nagybácsi, karjába öltötte a leány kezét, és biztatóan szólott hozzá:

      - Ugye, kisasszony, elkésett és most fél magányosan menni? Majd hazakísérem - a kapuig - tette hozzá minden félreértés kikerülése végett.

      De a leány zavara erre csak növekedett. Reátámaszkodott a férfi karjára és hangos zokogásban tört ki.

      - Nincs otthonom, nem tudom, hová menjek.

      Erre aztán Barna Józsi jött zavarba. Hiszen még Duha Péter is először hazakíséri a hölgyét, és csak másnap kíséri az őt. Egy pillanatra átvillámlott ugyan az agyán, hogy Duha Péter ilyenkor azt mondaná: „Sohase búsuljon, kedvesem, az én lakásom elég tágas, elférünk benne ketten is.” De azért nem mondta. Csak törülte a homlokáról az izzadtságot, s mintegy magában motyogta:

      - Ez bizony nagy baj.

      A leány ebből a beszédből rosszat sejtett, mert aggódva tekintett föl kísérőjéhez.

      - Uram - mondotta remegő hangon -, segítsen rajtam, vigyen akárhová, csak el ne hagyjon! Hálás leszek, szolgálója leszek, csak magamra ne hagyjon ebben az irtózatos éjszakában.

      Barna Józsi erre ismét a Duha Péter eszével ezt gondolta:

      - Ez ugyan egészen világos beszéd.

      De a maga fejével azt gondolta:

      - A nyomorral nem lehet visszaélni.

      - Arról szó sincsen - fordult aztán a leányhoz -, semmiképpen sem fogom elhagyni. De hát tudja, a dolog kissé bajos, mert én magányos ember vagyok, és csak egy szobám van. Hacsak nem riad vissza attól, hogy valami szállodában tölti egyedül az éjt?

      Erre az a könnyben úszó két nagy szem rámeredt az ő arcára, meglepetve, csodálkozva, és amint még Barna Józsi is észrevette, némileg csalódottan is. Bizonyos lemondó önmegtagadás volt a leány hangjában, amint susogta:

      - Ahogy ön kívánja. Köszönöm.

      - Ez a leány félreértett - gondolta magában Barna Józsi -, de tartok tőle, hogy én is félreértettem őt. Talán mégiscsak elég tágas lesz mindkettőnknek a lakásom.

      Gondolta, de nem mondta. Ellenben észrevette, amint a leány félig önkénytelenül visszafordult és folyton egy kávéház világos ablakára bámult.

      - Vacsorált már? - kérdezte, s be nem várva a fölösleges feleletet, folytatta: - én még nem. Ugye, velem tart?

      Beléptek. Valami harmadrangú kávéház volt, amilyen éppen a Király utcától telik. Álmatlan aszfaltgavallérok, részeg jogászok és kétes egzisztenciák füstölték tele a tarkatapétás nagytermet. Gúnyos, szemtelenül hunyorgó pillantások nyilalltak a sarokasztal felé, ahol Barna Józsi az ő védencével helyet foglalt, mintha azt mondanák: „Értünk, értünk, csinos portéka. Gratulálunk.”

      Barna Józsinak felforrt a vére fölháborodásában, hogy ilyesmit gondolnak róla ezek az emberek. Szerette volna mind kihajigálni az ablakon.

      Forró tea és hideg sonka mellett aztán megtudott mindent. Nem mondom el a szép Szabó Magdolna históriáját, olyan közönséges és banális, mint minden igaz história. Az a kopott nóta az, amely egy szép leányról szól, akinek nincs kenyere, de van becsülete. Aztán találkozik egy vén javasasszonnyal, aki kenyérre váltja be a becsületét. Csak egy hónappal ezelőtt történt. Most örökös rabszolgája, akár szeretője is kész lenni annak a nemesszívű embernek, aki hajlandó őt föltartóztatni a lejtőn, melyen áll. Szívesen nélkülöz, beéri bármily kevéssel, csak éjszaka otthon lehessen, biztos fedél alatt.

      Barna Józsit mélyen leverte ennek a bűnbánó szép Magdolnának a beszéde. Hogyne, mikor a töredelmes szókat a bíborban úszó orcák, a mereven lesütött szempillák olyan megkapó őszinteséggel illusztrálták. Íme, egy szép, gyermekéletű nő, akit lelketlen emberek boldogtalanná tettek. Nem tudta fölfogni, miképpen lehet valaki olyan kannibál természetű, hogy egy ilyen gyönge, gyöngéd teremtést megérintsen. Nem, ezt a szép, szerencsétlen gyermeket ő meg fogja menteni!

      Megnyugtatta őt. Ne sírjon, nincs rá többé oka. Ha becsületes, jóravaló akar lenni, akkor ő mindenben segítségére lesz. Most pedig menjünk haza.

      Becsöngetett a lakásán. Aztán meghagyta a házmesternőnek, hogy vezesse a kisasszonyt föl az ő szobájába, ő maga ma nem megy föl.

      - Jó éjszakát, kisasszony, ön itthon van!

      Barna Józsi ott ragadt a kapuban, mely orra előtt becsapódott. Aztán lassan megindult a legközelebbi szálló felé.

      - No, ezt a kalandomat nem mondom el Duha Péternek. Kinevetne.

      S midőn összekuporodott a szállóbeli rövid, kényelmetlen vaságyon, elgondolkodott:

      - De mintha ez az én filantrópiám mégiscsak hasonlítana egy nagy szamársághoz!

      - Jó reggelt! Kipihente magát? - Derék. Hát, kedves Magdolna kisasszony, gondolkodtam az éjszaka arról, hogy mitevők legyünk, és azt hiszem, az eredménnyel ön is meg lesz elégedve. Ön természetesen nem lakhatik itt nálam, hiszen a rossznyelvek nem hagynának nyugtot. De fogadok ön számára itt a házban egy kis szobát és gondoskodok önről addig, amíg saját erejéből meg tud élni. Mert az ön helyzetében csak a munka lehet az, ami vissza adja önnek lelke nyugalmát és önbizalmát. Ugyebár, ön is ezen a véleményen van?

      - Igen - suttogta Magdolna.

      - Hát lássuk csak: mihez foghatna. A legkényelmesebb persze az volna, ha berendezhetnék önnek egy kis trafikot, de fájdalom, ahhoz több pénz kell, mint amennyi nekem van. Valami más női foglalkozás után kell tehát látnunk. Ért-e valami kézimunkához?

      - Tudok varrni, egy kicsit hímezni és - énekelni is. - Ezt az utóbbi képességét bizonyos mohósággal hangsúlyozta a szép Magdolna.

      - Akkor minden rendben van. Még ma hozatok magának egy takaros, kis varrógépet, munkáról is gondoskodom. Nagy az ismeretségem, munkában sohasem lesz hiány. Különben is, a kezdet nehézségein majd túlsegítem én.

      - Nem volna-e célszerűbb, ha a színháznál próbálkoznám? - kockáztatta félénken a leány.

      - A színházra, kedves gyermekem, nem szabad gondolnia. Jól ismerem azt a levegőt, nem tesz jót önnek. Örökös csábításnak, örökös ostromoknak van ott kitéve. Bizony, kár lenne odamenni.

      - Igaza van - válaszolta a leány. - Köszönöm, nagyon köszönöm a jóságát, dolgozni fogok.

      És dolgozott. Egész nap vidáman kopogott a gépe. Szegény Barna Józsi anyagilag majd tönkretette magát, mert a sok munkát, amit védencének hozott, a saját számlájára csináltatta és fizette, oly busásan, ahogy a varrómunkát sohasem fizették még. De boldoggá tette őt a tudat, hogy ezt a jóravaló, fiatal, szép leányt megmentette a tisztességes életnek. Sőt, gyakran, ha el-elnézegette azt a szenvedő, szép arcot, amelyen bizonyos szelíd melankólia borongott, hallgatta a gép dolgos kopogását, az a gondolat is járt át az agyán, hogy miért ne? - Hátha a maga számára mentette őt meg?

      Egyszer délután azonban, amint a kávéházból hazatért s bekopogtatott Magdolna szobájába, az a regényekből jól ismert meglepetés érte őt, hogy a szép leány helyett egy tintafoltos levelet talált. Szólott ez a levél az egyetlen jótevőnek, akit a levél írója örökké hálás emlékezetben fog tartani, bár jóságára érdemtelennek tudja magát. Kifejti továbbá azt a filozofémát, hogy annak, aki egyszer vétkezett, már nincs vesztenivalója, és minthogy ő ma a Népszínházi karénekespróbán nagy sikert aratott, nem akar nemes jótevőjének továbbra is terhére lenni. Maradt hálás köszönettel: Szabó Magdolna, s. k.

      Midőn Barna Józsi ezt a levelet kisilabizálta, úgy érezte magát, mintha egy mázsa arany higannyá olvadt volna a markában. Aztán kifordult a kis szobából és fölhaladva a saját lakása felé, azt mormogta magában:

      - Mégiscsak nagy szamár voltál.

      Két héttel később az Andrássy úton egy fiakkerben látta Szabó Magdolnát. Elegáns volt, mint egy grófnő, és Duha Péter ült mellette. A leány észrevette őt s hirtelen odahajolt gavallérjához. Valamit súgott neki.

      Másnap pedig Duha Péter mosolyogva veregette meg Barna Józsi vállát, és félig gúnyosan, félig szánakozva mondotta:

      - Gyerek vagy te, Józsi, legjobb lesz, ha megházasodol.

 

(In: Kóbor Tamás: Fagy. Bp., 1895. 104-115. old.)

EPA Budapesti Negyed 23. (1999/1) Köd az Andrássy úton < > A Tavasz