EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Ausztria felfedezése < > Külhoni kistükör
Ferenc József hálószobája [*]

________________

 

Egy a bécsi Hofburg kancellária-szárnyának tucatnyi egybenyíló és egybevágó helyiségei közül. Ezt a szárnyat az ifjabb Fischer von Erlach fejezte be az 1730-as években, attól kezdve ember nem lakta, csak hivatal - egészen Ferenc Józsefig. Ő költözött be e szárny pontosan 12 szobájába, a tágas barokk térképzéssel formált és barokk pompával berendezett termekbe, amelyek között a hivatali ügyrend szabályozta a sorrendet. Ez tette előre a törzskari tisztek és a testőrök szobáit, a cercle-szobát, utánuk a fogadó- és a tanácstermet. A tanácsteremből nyílt a császár dolgozószobája, ebből - hangsúlyosan a munkahelyiségből - a hálószoba, amelyet két szalon zárt le. Nem a funkció, hanem a hivatali rend jelölte ki tehát tizediknek a hálószoba helyét, amely éppúgy lehetett volna a testőrök dohányzója vagy a szűkebb család teaszalonja.
      A barokk téresség és pompa, a műalkotásszámba menő cserépkályhák, a velencei csillárok és tükrök, a kecsesen ívelt mahagóni bútorok, a nehéz kárpitok, a gobelinek és festmények remekül illenek azokhoz a termekhez, amelyeknek a reprezentáció a rendeltetésük: fogadószobák, tanácstermek, szalonok. Hivalkodóan és sután hatnak viszont a magánélet szféráiban. Hathatnának ugyan fejedelmi méltósággal is, ahhoz azonban teremnyi hálószobára, közepén nyoszolyás ágyra - és XIV. Lajos egyéniségére lett volna szükség.
      Ferenc Józsetből és hálószobájából minden XIV. Lajos-i kellék hiányzott.

*

      A belépő szemét első pillantásra a barokk díszletek kötik le: a szoborszerű, szárnyas kályha, a sokágú csillár, az udvarra néző ablakok között a tükör, a súlyos gyertyatartók, a míves barokk állóóra. Ez: örökség, alighanem a fejedelmi ükanyától, Mária Teréziától. A pompázatos díszletek közé a késő utód saját ízlése szerint válogatott személyes tárgyakat visz be. Egyszerű katonai vaságyat, amelyet nem lágyítanak párnák; mellette dísztelen komódot porcelán lavórral, kannával, vizeskancsóval; köznapi székeket, asztalt, sublódot, kétlépésnyi kopott szőnyeget.
      Az ellentét annyira kirívó, hogy nem lehet szándéktalan. Ferenc József ősei jogán és nyomán bevonult a barokk Burgba, meghagyta a reprezentáció hagyományos kereteit, de a sajátjába a sajátosságát vitte be: a derék katona és a szorgos-takarékos hivatalnok puritán egyszerűségét. A villanyt az udvar kedvéért, a gondűző csillogás magamutogatása végett csak be kellett vezetni, a folyóvizet nem. A tisztálkodást illetően a császár következetesen ellenállt a puhány polgári civilizáció kísértésének.
      A hálószoba a második látásra azt sugallja, hogy a császárnak nincs magánélete, a tanácskozásból a dolgozószobába megy, onnan, pusztán fizikai szükségletét kielégítendő, néhány órára az alvóhelyiségbe, amelynek személyes tárgyai hangsúlyozottan puritánok, vagy inkább primitívek.
      A térdeplőn, e térdropogtató, kemény faalkotmánynál végezte a császár hajnali és esti ájtatosságát. Az asztalkán szentkép: Perugino Krisztus megkeresztelése a Jordán folyóban című képe - másolat. A pszichológus alkalmasint a témaválasztásra figyel fel. Az imádkozó császárra nem Krisztus, a tanító, a szenvedő, a kereszten megfeszített istenember nézett vissza, hanem az isten kegyelméből felkent ifjú. A történész azon is elgondolkozik, hogy miért e gyenge másolatot választotta Ferenc József, hiszen megvehette volna az eredeti Peruginót is, ha egyszer annyira megkedvelte - talán önvonatkoztatású empátiával - a Szent Jánossal szemben álló (nem térdeplő) fiatal Krisztus megkeresztelésének jelenetét. Kicsinyesség? Takarékosság? Ízléshiány? A műérték lebecsülése a közvetlenül lefordítható metaforikus tartalommal szemben? A császár nem örökölte bajor őseinek művészeti fogékonyságát, ízlése - bárha protokollból sokat látogatott múzeumot, műtermet - a jámbor nyárspolgár színvonalán állott. Igaz, nem is avatkozott művészi kérdésekbe.
      A belépő szemét a szemközti fal közepén, hangsúlyosan elhelyezett anya a gyermekkel kép köti le. Valóban, anyját, Zsófia főhercegnőt ábrázolja a kép, viruló szépségében, huszonévesen, karján Franzival, a szőkefürtös angyali gyermekkel. A képet Joseph Stieler, I. Lajos bajor király udvari festője készítette. Sikerült munka, hűvös eleganciájával és biedermeier bájával beillenék akár a Stieler mester által készített bajor királyi „Szépséggalériába” is. A biblikus analógia alátámasztja, amit előbb a Krisztus megkeresztelése önvonatkozású beleéléséről feltételeztem.
      Ez a kép a hálószoba központi műtárgya. A császár bizonyára szívesen álldogált előtte, esténként, kedvtelve nézegette ártatlan gyermeki önmagát és a szépséges fejedelmi asszonyt, az édesmamát, aki életének alkalmasint egyetlen mély és tartós vonzalma volt. Alighogy megtanul írni, már mennek a tüchtig, tisztelettudó levelek a „liebe Mam”-hoz, akinek „parancsait” buzgón megtartja és kisebb testvéreivel megtartatja. Néki számol be gyermekkora nagy sikerélményéről, amikor nyolcévesen egy sólymot röptében, egy nyulat futtában lőtt le. Imádságosan mond hálát a mamának az ifjú császár, és szinte a szerelmes panasz hangja hallatszik ki az 1849. április 19-i, Olmützből írt leveléből: „Nekem itt minden puszta és sivár, amióta Maga elutazott; a reggeli és a tea is nagyon szomorú”, s mindehhez a sok kellemetlenség Magyarország miatt, „amit el kell viselnem”. Már harmadik éve ül a trónon, de még mindig „alázatos kérelmet terjeszt elő” a mamának, hogy engedje öccsét részt venni egy hadgyakorlaton. És persze a mamának számol be az unokatestvér, Erzsébet iránt fellobbant szerelméről s a házasságról is.
      Ferenc József, levelei kétséget kizáróan tanúsítják, valóban szerette szépséges, bánatos mosolyú, meleg fényű, karcsú-törékeny hitvesét. Az első korszak leveleiben, tőle szokatlan módon, érzelmekről is ír, romantikus frázisokból köt csokrot. Utóbb a levelek rövidülnek és szürkülnek. Pár soros információk egészségről, utazásról, napi dolgokról és vadászatokról. A hang szeretetteljes, inkább atyáskodó, némi jóindulattal akár évődőnek is nevezhető. Gondokról, hangulatokról, politikáról azonban csak anyjával levelez. Csak neki ír államtitkokról, személyi ügyekről, csak előtte nevezi Viktor Emánuelt tolvajnak, III. Napóleont főgazembernek (Erzschuft), előtte vallja meg, hogy igazából Magyarországtól fél. Sok a baj a világban, de oda se neki, „wenn Ungarn nicht wáre, konnte ich ganz ruhig der Zukunft entgegensehen” (ha Magyarország nem lenne, nyugodtan néznék a jövő elébe) - írta 1860 októberében.
      Zsófia és Erzsébet. Kezdetben familiáris jóviszony van a nagynéni-anyós és az unokahúg-meny között. Ez hamarosan megromlik. Erzsébet nehezen viseli az uralkodó természetű, házsártos anyóst, az meg nem szíveli a szeszélyes, beteges menyet, aki eléggé el nem ítélhető módon vonzódik a magyarokhoz. Nincs rá írásos bizonyítékunk, hogy okoztak-e Ferenc Józsefnek gondot és milyent: felszínest vagy sérülésest, a kettős érzelmi kötődés zavarai. Ilyesmiről sohasem írt, nem szólt. Elnyomta az effajta konfliktusokat, az érzelmekkel együtt, amelyek az uralkodói bürokrata kemény sejtszövetei között valahol megbújtak. Zsófiát mindvégig imádta, a gyermeki szeretetnél és a trónrasegítés miatti hálánál mélyebb rajongással. Erzsébetben bizonyára nem találta meg a gondoskodót, az anyait, s habár képeivel tele volt a Burg, a tanácsterem, a dolgozószoba, az ágya fölé anyja Madonna-képét tette. Előtte áldozott élete végéig, elalvás előtt.
      Azt mondják, hogy Ferenc Józsefnek, aki egyébként kedvelte és gyakorta látogatta a színházat, nagyon tetszett Schratt Katalin Mária Terézia szerepében.

*

      A hálószoba négy táblaképe érdemel még figyelmet. Az ággyal szemközti falon két csatajelenet, A. Adam munkája: Radetzky marsall győzelmei az 1848-1849. évi olaszországi hadjáratban. Érthető, hogy a császár szívesebben emlékezett ezekre, mint a tíz évvel későbbi vereségekre. Magenta és Solferino képei az olasz királyi lakosztályban függtek, Custozza és Novarra emlékei Ferenc Józsefében. Eddig rendben is lenne a dolog, habár 1882-től harminc éven át szívélyes szövetség fűzte a Monarchiát Olaszországhoz. A képek akár el is kerülhettek volna valamelyik hadtörténeti galériába, de hát Ferenc József ragaszkodott az ifjúkor e válságos éveinek vigaszhozó élményeihez. Talán a mesterhez, Radetzkyhez is, aki mellett éppen az 1848-as olasz hadjáratban tanulta - a mester fejére nem sok dicsőséget sugárzó tökéletlenséggel - a szakmát.
      Az ágy fölött ugyancsak két csatakép függ. L'Allemand a magyar szabadságharc emlékezetes jeleneteit örökítette meg. A pillanat valóban drámai, a művészi kivitel gyatra. Az egyiken sűrű lőporfüstből emelkedik ki Alnoch ezredes mennybeszálló alakja, miután sikertelenül próbálta felrobbantani a Lánchidat május 21-én a Budára nyomuló honvédsereg előtt. A másikon Hentzi tábornok látható, elfogásának pillanatában, a budai Várban. Az ágy fölötti képek tehát a magyar „felkelésre” emlékeztetnek, éspedig nem a győzelemre, nem Windischgrätz előnyomulására, a főváros megvételére, nem Haynau temesvári csatájára, hanem két gyászos eseményre, balsikerre.
      Ha Ferenc József nem volt önkínzó alkat, akkor ezekre a mementó-képekre nem találunk más racionális magyarázatot, mint a bátor helytállás, a hősi halál magasztalását. A császár így állított emléket a háza és birodalma védelmében életüket áldozó derék katonáinak. No de minden áldott nap a magyar rebellisek sikereivel feküdni és ébredni, reggel-este arra a májusi napra emlékezni, Buda visszafoglalására és Hentzi kivégzésére, amelyhez az emlékezet óhatatlanul a varsói találkozás, a cár előtti megalázkodás kínos óráját társította? Nem sok ez a dinasztia hősei iránti kegyeletből? És miért éppen a magyar „felkelés” jeleneteiből választott? Hiszen halottban és vereségben nem volt hiány 1859-ben Itáliában, 1866-ban Königgrätznél sem... És miért nem vette le a képeket a kiegyezés, a koronázás vagy legalább a káprázatos Millennium után?
      Sok egyéb jel is arra mutat, hogy a magyar szabadságharc volt Ferenc József életének legmélyebb traumája. Nemcsak egy évtized múlva, 1859-ben és 61-ben, de még aggkorában, több mint ötven évi uralkodás után, 1905 nyarán is tartott egy újabb magyar rebelliótól, és még a nagy háború előtt is jobban félt a magyar ezredek, mint a csehek dezertálásától. Az 1849-es vereség, a trónfosztás, a varsói megalázkodás olyan mély sebet ejtett ifjonti önbizalmán, hogy azt később Szent István koronája, a magyar huszártábornoki egyenruha, a hódoló küldöttségek, bandériumok és fehér ruhás lányok ezrei sem tudták begyógyítani. Enyhülést inkább Alnoch, Hentzi, Radetzky emléke nyújtott. A tudat, hogy neki, a Habsburg-háznak is voltak hősei, mártírjai, s az ő önfeláldozásuk hozta el a megváltást, a győzelmet, a rend helyreállítását.
      A hálószoba falán levő két budai csatakép, úgy vélem, a legmélyebb ifjúkori trauma időleges feloldását szolgálta.

*

      A magyarokhoz való viszonyát önmaga előtt sem tisztázott ambivalencia tette bizonytalanná. Nagyapjától, Ferenctől, anyjától és tanítómesterétől, Metternichtől gyermeki fejjel a fölényes gőgöt és bizalmatlanságot tanulta, mielőtt egyáltalán ismerte volna a magyarokat. Erre az affektív alapozásra rakódott a rebellis Debrecen, 1848-49 traumája, amely uralkodásának első éveiben a sebzett despota dühét váltotta ki belőle. Ferenc József azonban nemcsak a fölényt és gőgöt, nemcsak a kormányzati abszolutizmus elveit örökölte, hanem a dinasztikus önérdek abszolút elsőbbségének elvét is.
      Amikor más kiútja nem volt, végül is egyezkedett, kiegyezett a magyarokkal, nem mint a bizalmát megnyert hű alattvalókkal, hanem mint be nem olvasztható, be nem törhető politikai partnerekkel. A fegyverszünetből idővel béke lett, valóságos békekorszak, de ez mindvégig az elmék békéje volt, nem a léleké. A korábbi indulatok, igaz, elcsitultak, de helyüket nem a gyűlölet-szeretet pszichológiailag jól ismert képlete váltotta fel. Ferenc József, az alkotmányos király nem gyűlölte a magyarokat - legfeljebb az intranzigenseket, Kossuthot meg a kuruc kisurakat-, és nem is szerette őket, ha egyeseket, lojális arisztokratákat és udvari politikusokat, megkedvelt is. A királyi kedvelés megfért az érzelmi ellenszenvvel: az előbbi az országházban, a budai Várban nyilvánult meg, és bejutott a Burg belső tanácsterméig, az utóbbit a hálószoba képei, az ischli nyári lak zugai őrizték.
      Gondoljuk csak meg, milyen érzelmi zavar és feszültség keletkezhetett a kegyesen-kedvesen királykodás és a szív mélyén való viszolygás között a budai Várban, illetve a bécsi Burgban. Sokat persze nem érdemes töprengenünk: a császár-király kedélyállapotát ilyen zavarok és feszültségek alig háborgatták. Kivételes lelkierővel vagy különleges érzelmi sivársággal áldotta meg a természet. Tény, hogy feloldhatatlan ellentmondások, érzelmi zavarok, egyéni tragédiák, vereségek nem emésztették. Kedves öccse, Miksa kivégzése, fia öngyilkossága, felesége megölése nem rendítette meg a lelke mélyéig. A záporozó sorscsapások elé az uralkodó kötelesség pajzsát tartotta. Mert hát mindenek fölött hivatalnok volt, aki milliókat kormányzott, és katona, a legfőbb hadúr, aki nem engedhette meg magának az elérzékenyülést, még kevésbé a lelki gyötrődést, a neurózist.
      Amint az anyjához és a hitveséhez való kettős kötődés konfliktusain könnyen túltette magát, nem okozott neki meghasonlást a magyarok iránti belső ellenszenv és az alkotmányos atyáskodás gyakori szerepváltása sem. Pedig a két ellentétes érzelempár még össze is kapcsolódott: Erzsébet a magyarokhoz húzott, a szívbéli kiegyezést sugalmazta, Zsófia gyűlölete nem enyhült meg. De még a személyes vonzalomhasadással fokozott magyarság-komplexuma sem mélyült pszichés torzulássá. Az uralkodói poszton Ferenc József olyannyira begyakorolta a politikai színlelést, hogy az már személyiségjegyévé vált. Nagyon valószínű, hogy Freud éppen róla mintázta annak a hatalmára féltékeny ambiciózus uralkodónak a képét, aki színleléssel leplezi céljait.
      Pedig a fiatal Franzi még nyíltabb és érzelmesebb volt, korának gyermeke. Szerette a drámát, a német klasszikusokat, főként Schillert, egy „habsburgosított” romantika fuvallata őt is meglegyintette. Olykor még a pátosz is kibuggyant belőle, bécsi hivatali dialektusban egyfajta bürokratikus pátosza. „Inkább szembeszáll minden viharral, de uralkodói hatalmának semmilyen alkotmányos korlátozását nem tűri” - mondta 1860 júniusában, pár hónappal az alkotmányos kísérletezések bejelentése előtt. A pátosz utóbb elapadt. Maradt a részletekbe süppedt bürokratizmus, a szenvtelen rutin, a jellegtelenség, amely - Karl Kraus szerint - „személyiségfogyatkozásának bélyegét minden dologra, minden formára rányomta”. „A középszerűség démona döntött sorsunk felől” ... míg tollnokai „a kedélyesség legendájába burkolták az üresség halálos realitását”.
      Aki egyszer megérezte a múzeummá konzervált császári lakosztály hajdani hangulatát, az igazat fog adni Karl Krausnak, még ha redukálja is az 1918-as világvége hangulatban született jelzők történeti érvényét. Való igaz: a középszer démona uralkodott csaknem hetven esztendeig a Monarchián, akinek uralkodói méltósága és kedélyessége eltakarta üres szenvtelenségét. E szürke lélek kipusztította magában és maga körül az érzelmeket, elnyomta és kirekesztette a traumákat. Maradt az uralkodás mint kötelesség, maradt házának és birodalmának fenntartása mint becsületbeli kérdés.

*

      „Hogy mellénk szegődik-e a szerencse ebben a háborúban? Már most minden jel az ellenkezőjét mutatja” - mondta 1914 augusztusában.
      Akkor miért ment bele?
      Kötelességből tette - magyarázta -, a neve és az országa becsületéért.

[*] Élet és Irodalom, 1980. október 4. 4. old.
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Ausztria felfedezése < > Külhoni kistükör