EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Kastély az ugaron < > Ausztria felfedezése
Múlt idők dalai [*]

________________

 

Fiataljaink nem énekelnek. Szívesen beszélnek, vitáznak, játszanak, de nem énekelnek. Pontosabban: nincs dalkultúrájuk. Sokan megállapították már ezt, szociológusok, népművelők, zenekutatók. Legutóbb a Mozgó Világindított vitát a népi kultúra-városi kultúra - elsősorban a dalkultúra és a hagyomány - problémáiról. Több mint elgondolkoztatóak az érvek. Vannak kitűnő együtteseink, folklorisztikus hangvételűek, mint Sebőék, a Muzsikás, a Kolinda, és irodalmiasak, mint a Kaláka. Kissé divattá is vált a népdaléneklés, művelődési otthonokban, amatőr együttesekben. Fiataljaink szívesen hallgatják az együtteseket, szeretik Cseh Tamás songjait, de maguk nem énekelnek.
      Szabad-e közétek betörnöm a múlt idők dalaival - mocorgott bennem a kérdés a minap, amikor diákok baráti csoportja házi ünnepséget tartván, hallgattam a lármás némaságot. - Mindegy, operát, operettet. - Mély megvetés. Az toroköblögetés. - Akkor beat-dalt, songot. - Az nehéz, ahhoz profinak kell lenni. - Valami szép munkásdalt, mozgalmit. - Nem vagyunk gyűlésen. - Hát népdalt? - Azt tudnak, énekelgetnek is elvétve, de nem belső élmény és szükséglet. Valóban „meghalt a dal, amely egyszerű tiszt volt” - ahogyan Cseh Tamás énekli?
      A munkások sem nagyon énekelnek. Kevesen, jóhangúak, dalos kedvűek dalárdákban. Kitűnő dalárdáink vannak, öröm hallgatni a rádióban a szép mozgalmi indulókat. De a munkások, magántársaságban, emelkedett hangulatban jobbadán az Akácos út-at rezegtetik. Hová lettek a munkásdalok?
      1869 augusztusában zászlóavatásra gyűltek össze Pozsonyban az Előre egylet magyar, német, szlovák munkásai. „A zászlóavatás - mondta a szónok - a törekvéseinket, eszményeinket és elveinket megtestesítő lobogó magasba emelése”. S a munkások utána mondták az esküszöveget: „Jobbomat felemelve, Isten szabad ege alatt hangos szóval becsületemre és boldogságomra esküszöm, hogy hű maradok a szabadság zászlajához, a szociáldemokrácia alapelveihez.” 1880-ban a Schuster sörcsarnokban tartottak március 15-i ünnepséget. Frankel Leó szép beszédben vont párhuzamot az 1789., az 1848. évi forradalmak és a közelmúlt Párizsi Kommünje között. Utána az Acélhang dalárda elénekelte, nyilvános gyűlésen először, a magyar szövegű Munkás-Marseillaise-t. Az agg Táncsics könnyezett. A munkások a forradalom dalával vonultak el.
      1891. május elsején az orosházi munkáskörre kitűzték a vörös szegélyű fehér lobogót, rajta a három szóval: Szabadság, Egyenlőség, Testvériség! A rendőrség a zászlót elkobozta. A munkások, kubikosok, napszámosok kézzel, karóval megostromolták a főszolgabírói hivatalt, nekimentek a csendőröknek. Ez volt az első agrárszocialista zendülés.

*

      1905 júliusában, Wimpffen Szigfried gróf ercsi uradalmában sztrájkba léptek az aratók. A szolgabíró rájuk rivallt: aki szocialista, az álljon balra. „S ekkor, a legnagyobb meglepetésre, az összes munkás balra sorakozott és rázendítettek a Marseillaise-re”. Szállt a magyar pusztán, akkor és még számtalanszor, felcsendült a pesti utcán, és nem halkult el fél évszázad alatt: „Éhség, nyomor velünk, Mindnyájan felkelünk. S ha harcba száll, hadd vesszen ő... Szabad lesz a jövő.”
      A céhes időkből kevés dal, kevés hagyomány maradt. Néhány szomorkás-panaszos munkadal, vándorlegény-dal, egy-két legényegyleti társláda, jelvény, zászló. A munkadalok is jobbadán népdalátiratok voltak. A munkás dalkultúra a mozgalommal együtt nevelkedett. Szülője, dajkája a munkásotthon volt, az „egylet”. Itt találkozott egy-egy helyi vagy munkahelyi, szakmai közösség, amelyet a közvetlen érdek, a személyes ismeretség, barátság és szolidaritás fűzött össze. Minden élő, eleven közösség, akár vérségi, akár települési vagy munkahelyi, kialakítja a maga sajátos szokáskultúráját, elkülönöző jeleit, jelvényeit, sajátos „nyelvét”, dalait, mítoszait. A kérdés az, miként őrizhető meg, miként fejleszthető az organikus kis közösségek érdekevidenciája és természetes szolidaritása olyan körülmények között, amikor a hasonló helyzetű, érdekű, gondolkodású kis közösségek nagy közösséggé, nemzetté, osztállyá szélesednek? Vajon az élő szokáskultúra kiterjeszthető-e nagyközösségivé, osztálykultúrává? A keresztény közösségek ezt a makrostrukturális kötő- és élesztőanyagot a krisztusi vallásban találták meg; a nemzet a hazafiságban; a munkásmozgalom a szocializmusban.
      Az Eszme összefűzte az egymásról mit sem tudó, egymással mit sem törődő, gyakran versengő munkáscsoportokat, racionálisan tudatosította az addig ösztönösen érzett érdekazonosságot, tartalommal és célzatossággal töltötte meg a spontán szokáskultúrát, és egy tudományosan megalapozott megváltáshit óriási érzelmi töltésével formálta meg az alaktalanul lebegő vágyakat és reményeket. A szocialista eszme termékennyé tette az osztállyá szervezett kis munkásközösségeket egy magával ragadó szimbolika megteremtésére és befogadására.

*

      Sok kísérletezés, az egyszerű „munkások”, „társak”, „ügytársak” után, 1873-ban talált rá a mozgalom a reformkori eredetű „elvtárs” megszólításra. Színe, fő jelvénye ekkor már a vörös volt, a francia forradalmi terroré, a kiömlő vér: az áldozat és harc színe. A vörössel a szocialista mozgalom zászlón, képen, jelvényen, kendővel, inggel, szegfűvel, sokféle formában feltüntette és kitüntette tagjait.
      A jelkép annál hitelesebb volt, minél többször összemosta a valóságos vérrel a sztrájkok, tüntetések, börtönkínzások során rendőrkard, csendőrszurony.
      A mozgalom kedvelt jelképe volt a széttört lánc, a bilincs, a megkötözött munkás, aztán a szerszám, a kalapács, a kasza, a sarló, a kalapácsos ember, a kéz, a kérges tenyér, az összeszorított ököl, a csillag, a nap, a világosság. Aradi Nóra szép gyűjteménye (A szocialista képzőművészet jelképei) több mint kétszáz képi szimbólumot mutat be: együttdolgozó, együttélő közösségek képi fantáziájának, önkifejező jelképeinek gazdag termését. A közösségi azonosulás-az identitás -, a felismerés és az elkülönülés legfőbb formája azonban a dal volt. Valamirevaló gyűlés, felvonulás vagy akár csak kedélyes egyleti est nem folyhatott le munkáskórus és közös éneklés nélkül.
      A munkáskultúrában különleges helyet foglal el a mozgalmi dal. Először, nem fogalmilag, nem értelemszerűen, nem is képszerűen, hanem hangulatilag fejezte ki az identitástudatot; másodszor, érzelmileg és hangulatilag, dallamhoz forrasztva rögzítette a szöveg értelmét, tehát az agitáció eszközévé vált; harmadszor, a mozgalmi dal, az induló éneklése gyakorta maga is tüntetés, harci cselekedet volt. A mozgalmi dal és a munkadal éltette, összetartotta, szórakoztatta a közösséget.
      A szocialista közösségek roppant találékonyak voltak repertoárjuk összeválogatásában. A németből átvett bányász- és munkásdalok között lendületes, szárnyaló dallama miatt különösen kedvelt volt a „Zengj dalt, köszöntsd nép ős arád” kezdetű kórusdal (a Munkadala). Az 1890-es évek elején megjelent a magyar szerzőktől, Morócz Jenőtől és Stark Henriktől szerzett „Itt van újra május elseje”. Alkalmasint hangulati asszociációja miatt volt hatásos a Kossuth-nóta dallamára énekelt májusi köszöntő:

Indulj munkás, tüntetésre,
Május hónap elsejére.
Nemzetközi munkásünnep,
Minden munkás ülje azt meg.
Éljen a munkás szabadság!
Éljen a munkás!
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Kastély az ugaron < > Ausztria felfedezése
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Kastély az ugaron < > Ausztria felfedezése
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Kastély az ugaron < > Ausztria felfedezése
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Kastély az ugaron < > Ausztria felfedezése
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Kastély az ugaron < > Ausztria felfedezése
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Kastély az ugaron < > Ausztria felfedezése
      Sok más variánsa volt az átírt Kossuth-nótának, még kortesnótának is felhasználták a 48-as hagyomány szocialista átköltésével.
      A legnagyobb bőséggel és leleménnyel a népdal és népies műdalátiratok termettek. A korszak csaknem minden ismert, kedvelt dalának megtaláljuk a mozgalmi változatát, az „Édesanyám, ha bemegy”-től a „Már én többet kocsislegény nem leszek”, a „Szentandráson szépen muzsikálnak”, a „Lányok, lányok” a „Piros bort ittam az este” csárdásdallamig. Nagy népszerűséget szerzett a „Jaj, de magas ez a vendégfogadó” kezdetű műdal - amelyet egyébként országszerte követválasztási kortesnótaként is használtak- Toborzó című mozgalmi változata:

Piros zászlónk, vörös zászlónk,
lobogtatja a szellő.
Jer alája, jer alája, te jogtalan szenvedő!
Nem ismerünk henye rangot,
ágas-bogas koronát.
Szerszámot a naplopóknak, kaszát,
kapát, boronát.
Legyen kérges annak is a tenyere,
Aki miatt nincs a népnek kenyere!
      A falusi és a városi kultúra, a paraszti és a munkásfolklór különbözőségét maga az élet oldotta fel ott, ahol a közösség élő-eleven volt, hit és eszme vezette, s így teremtő erővel olvasztotta magába minden elnyomott közösség dalait, verseit. A mozgalom, amely ateista volt, de hívő, s amelynek egyszerű tagjai még a vallási szertartásokon, igéken nevelkedtek, a zsoltárokat és az imaformulákat is felhasználták, travesztálták egy laicizált és ember formájú vallás propagálására.
      „Dolgozzál! Naplopót ne tűrj magad Budapesti munkászenekar egy dobogólcői mellett! Ne légy szolga! Ne hallgass a jezsuitákra! Szeresd a te munkás testvéredet, mint tenmagadat!” - hangzott a szocialista tízparancsolat néhány pontja. A sok Miatyánk-átirat közül íme, egy jellegzetes: „Miatyánk, ki légyen az elnök személyében, Szenteltessék meg személyed a nép iránt táplált odaadás és becsület által...Szocializmus, jöjjön el a te országod úgy hozzánk, mint az egész világon. Nép, legyen meg a te akaratod... szabadítsd meg magad az emberi jogok közös elnyomóitól.”
      A dalszövegek, a versek, a magatartásszabályok, a nyelvi és a képi szimbólumok tartalomelemzése azt mutatja, hogy a leggyakrabban előforduló szavak, illetve képek: a szolgaság, rabság, lánc, rabiga, bilincs, éhezés, verejték, vér, elnyomás. Velük szemben a közösségi cél és vágy: a szabadság és az egyenlőség. A szocialista dalkultúra és szimbolika tehát az elevenen, húsbavágóan jelenkori vágyakat az ősi egyenlőséghit és a kiölhetetlen igazságérzet hagyományához kötötte. E dalok érzelmi megragadó erejét az adta, hogy a jelennel nem a folyamatos órabérjavítást, nem a reáljövedelem évi néhány százalékos emelkedését, hanem a fennálló intézményrendszer és a morális értékrend teljes tagadását állította szembe, és radikális változást: megváltást ígért.
      A mozgalmi dal 1919-ben virágzott ki, s az ellenforradalom korában vált harci tetté. Személyes emlékem, hogy a pécsi Sopiana gépgyárban első mesterem, Deák József, majd Pálvölgyi Antal a menetvágás és a köszörülés mellett az Internacionálé-ra, a Munka dalá-ra s a Bécsi munkásinduló-ra tanított meg. A dal a szakmához, a mesterséghez tartozott, a proletár emberséghez. Később, az újrakezdők kis közösségeinek életét sem csak az új szelek, hanem dalok is fényesítették. Azét a nemzedékét, amely még egyszer szerves egységbe fogta össze a Fel vörösök, proletárok-at, a harsavianká-t, a Garmagnole-t a Vörös Csepel lel, ezt a Csitári hegyek-kel és a Tavasz szél-lel, a vizet árasztóval; azét a nemzedékét, amelynek dalkultúrájába még beletartoztak Geyer Flórián és Dózsa György parasztjai, a drága bunkócska, a Székelyfönó, a Kossuth-nóta és a Psalmus Hungaricus. De beletartozott Figaró is, Leporelló is, a nürnbergi Walter is, sőt olykor a „piros bor” és a „zöld a kukorica” nótázgatás is.
      Hessentsük el a nosztalgia legszelídebb kísértését is. Korszakváltás történt. Annyi év folyt le, mint Metterních bécsi kongresszusa és 1848 között. A mai fiataloknak Madrid határán az Escorial áll, Fülöp király barokk palotája. Az apa, ha Varsóba viszi a fiát, az óvárost mutatja meg, nem azt, hogyan kell meghalni a szabadságért. És ez így van rendjén. Majdnem.
      Hárítsuk el a panaszkodást, a mulasztások feszegetését is. Sok minden történt a munkás folklór feltárása, megmentése végett. Szerémi Borbála, Maróthy János, Nagy Dezső, Nemcsik Pál, Pálinkás József, Tokaji András és sokan mások gyűjtötték a munkásdalokat, figyelik terjedésüket, elemzik visszaszorulásukat. A művelődéspolitika mindent megtesz terjeszkedésük, népszerűsítésük érdekében. Csaknem mindent. Az idő szállt el a múlt dalai felett.
      Dehát hol vannak az új idők új dalai? Hol teremtőik, a múlt idők dalait is befogadók, magukhoz hasonítók? Arra várunk, hogy dalegyüttesek, dalárdák mozgalmat és közösséget teremtenek?
[*] Élet és Irodalom, 1978. április 29. 1-2. old.
EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Kastély az ugaron < > Ausztria felfedezése