EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Művelődéstörténet < > Kastély az ugaron
A klasszikusok történetiségéről [*]

________________

 

Zavarban van manapság az ember, ha az olvasásról olvas. Egyrészt igen tekintélyes, hivatalos áttekintéssel rendelkező fórumok a könyvkiadás és terjesztés impozáns eredményeiről, az olvasáskultúra - olykor valóságos kultusz - terjedéséről tájékoztatják, Maga is tapasztalhatja ezt, nemcsak egy-egy sikeres új regényre, de a kedvelt verseskötetre való sikertelen vadászás során is. Illés Endre a tervezet nagyvonalúságához illő szép cikkében egyenesen „olvasói oxigénhiányt” konstatál. Másfelől ugyancsak szavahihető, s habár részlegesebb felvételezésre, de életközelibb információkra támaszkodó cikkek éppen arra döbbentik rá, milyen széles és fontos rétegek nem olvasnak, milyen divatosan terjed napjainkban a kulturálatlanság kultusza is. És emellett is tanúskodhatnak a személyes tapasztalatok: beszélgetések, - nem bölcsész - egyetemistákkal, műszakiakkal, fiatal munkásokkal. Az „olvasói oxigénhiány” mellett, úgy látszik, az oxigén nélküli lét is elevenen tenyészik.
      Elgondolkoztató ez az ellentmondás. És mindenképpen sematikusnak tartanám a magyarázatot, akár a hivatalos tájékoztatás és a valóságos helyzet közötti diszkrepanciában keresné a megoldást, akár abban a formulában, hogy az olvasáskultúra ugyan rohamosan terjed, de még nem ért el minden réteghez. Érzésem szerint többről van szó. A korábbi évek külterjes hódításával szemben a műveltség mintha belterjesebb irányba fordult volna. Egyeseknél, és ez a jobbik eset, a szakma, a szakirodalom tölti ki az irodalomra szánt időt, a szélesebb rétegeket a művelődés és szórakozás könnyedebb - és egyre könnyebben hozzáférhető - formái zárják, nem ritkán hódítják el a könyvtől. Akárhogy is van, érdemes lenne utánajárni e valóságos ellentmondás forrásainak. Egy több lépcsős klasszikus sorozat elindítása előtt nem lenne érdemes feltérképezni a nem olvasók birodalmának területét, határait, az olvasástól való elzártság vagy elidegenedés okait, kipuhatolni a vákuumot, amelyben terjednie kellene, felmérni, elérhetők-e számára, és milyen programozással, eszközökkel, a nem olvasók százezrei?
      Hogy a tervezet olvastakor elsőnek ezek a gondolatok ötlenek fel bennem, annak az lehet az oka, hogy Illés Endre irodalmi mívű tervtanulmánya is elsődlegesen a belterjes művelés irányába tendál. A sorozatok többsége a már megnyertek műveltségének, igényességének mélyítésére alkalmas, s alkalmasint nem véletlen, hogy a tervezet a küzdelem legnehezebb szakaszán, az Olcsó könyvtárnál csak elvi célkitűzést ad, nem átgondolt, konkrét programot. Pedig éppen ezen a szakaszon, a szellemi eligénytelenedés ellen lenne a legnagyobb szükség élő-eleven irodalmunk hatékony segítségére.
      És itt ütközünk bele a klasszicitás és modernség, a klasszicitás és olvasmányosság problémájába. Túltehetnénk magunkat egy sznob gesztussal a problémán: ami klasszikus, az időtálló, tehát időtlen, de Illés cikkétől, amint a válogatás elvei és módszere tanúsítják, távol áll az effajta fölényesség. Bizonyára jogosnak ismeri el egy évtizedes kiadási program megbeszélésénél a gondolatot, amely a klasszicitás tartalmának történeti változását feszegeti.
      Minden korszak, minden nemzedék újraértékeli, válogatja, rangsorolja klasszikusait. A forradalmi korszakok, nemzedékek nyílt bálványdöntéssel és hőskultusszal, a békésebbek kegyeletes megfeledkezéssel, illetve csendesebb reneszánszokkal. Csak a legutóbbi évtizedben nem egy ilyen reneszánsznak lehettünk tanúi - amint tapintatos megfigyelői is néhány múlt századi klasszikus vagy kortársi nagyság csendes elporosodásának, akár tudomásul veszi ezt az irodalomtörténet és könyvkiadás, akár nem.
      A klasszicitás változékony történeti kategória. Ez lehetővé és szükségessé teszi, hogy korunk változásait figyelve historikus látással rétegezzük, elkülönítsük a már múltba zárt kultúrtörténeti klasszicitást az időtállótól és túlélőtől, ami ma is - vagy ismét - elevenen hat. Ugyanakkor a történeti rétegeződés mellett kétségtelenül létjogosult a művészeti rétegezés és a népművelési szempontú osztályozás is. Ady bizonyára századunk nagy klasszikus költője, igazságai maradéktalanul ránk maradtak, és ma sem kevésbé eszméltetőek, mint a maguk korában voltak. De a megközelítés és a belső azonosulás nehézségei is megmaradtak, s nevezhetünk el róla mégannyi utcát, mozit és kultúrházat, népszerűsége és olvasottsága inkább hanyatlik, mint terjed.
      Az új klasszikus sorozat megtervezése nehéz feladat. A vitára bocsátás is jelzi, hogy a tervezők kérik, igénylik a sokoldalú hozzászólást. Véleményem szerint a klasszicitás történeti-művészeti rétegezésével és a feladatok jobb szétválasztásával lehetne javítani rajta. Az a benyomásom, hogy egyes sorozatok, elsősorban a 140 kötetre tervezett Magyar Remekírók több feladatot akarnak koncentráltan megoldani: kultúrtörténeti képzést, remekművek terjesztését, széles körű népművelést. Ez együtt soknak tűnik: elég vékony az a réteg, amely a középkori legendáktól és Anonymustól Pázmányon, Zrínyin, Mikesen, Széchenyin, Keményen keresztül Komját Aladárig és Kassákig a szemlélet, műfaj és érték rendkívüli változatosságát be tudná fogadni. Talán célszerűbb lenne különválasztani a művelődéstörténetit az eleven irodalomtól, a remekírótól. Bizonyára megvan a létjogosultsága egy művelődéstörténeti sorozatnak, olyasminek, amit a Monumenta Hungariae Historica és az Auróra-sorozat igyekszik, ha kissé vontatottan is, megvalósítani. Egy új, átfogóbb sorozatban helyet kaphatnának a középkori krónikaírók és hitvitázók, éppúgy, mint Hajnóczy, Széchenyi, Kossuth itt javasolt válogatott munkái. Sőt, nem is lenne helyes megállni a múlt század közepénél. Folytathatnánk a sort Táncsiccsal, Jászival, Szendével, Rácz Gyulával, Szabó Ervinnel, Kunfival, Károlyi Mihállyal, a népi írók időálló szociográfiai-publicisztikai munkáival. Szívem szerint nagyon is javasolnám a magyar történelmi, társadalmi-politikai gondolkodás legjobb hagyományait felölelő sorozat megindítását. De külön, és nem a remekírókkal vegyítve, mert ez a társítás mindkettőnek inkább ártana, mint használna.
      Egészében úgy látom, hasznosabbak lennének a történetiség és a népművelés szempontjából differenciáltabb sorozatok, amelyek jobban megközelítenék az olvasók és főként a már vagy még nem olvasók különböző rétegeit, s egyúttal őket is jobban közelítenék az olvasáshoz, az irodalomhoz vezető lépcsőkön.
      Végül még egy megjegyzést. A magyar irodalom fő vonulatának éppúgy, mint a társadalmi gondolkodás legjobb hagyományainak időtálló klasszicitása mély történelmi meghatározottságában rejlik: a sors parancsolta feladat vállalásában, hogy a nemzetit és emberit, a hagyományt és haladást, az önismeretet és kritikát magas szinten egyesítse. De mint minden magas hegyvonulatot, olykor ködök, párák lengik körül: illuzionizmus, önáltatás, irreális valóságlátás. Illés Endre bemutatott tervezete általában szerencsés kézzel emeli ki magát a maradandó, szilárd fővonulatot. Érdemes lenne az itt-ott még párázó illuzionizmust lefújni róla.

[*] Kritika, 1965. 8. sz. 39-40. old.

EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Művelődéstörténet < > Kastély az ugaron