EPA Budapesti Negyed 20-21. (1998/2-3) SzerzőÁgoston Gábor: A XVII. sz.-ig < > Csorba László: 1815-1873

Buda, Pest, Óbuda a 18. században
__________
POÓR JÁNOS

      Demográfia, társadalom [1]
      Mary Worthley írónő 1717-es magyarországi átutazása nyomán megdöbbenésének adott hangot az egykor virágzó ország pusztulását látva. [2] A messziről jött utazó okkal ütközött meg. A 17. század végén, a török kiűzésekor Magyarország lakosságának száma kevesebb volt, mint a 16. század elején: nem érte el a 4 millió főt sem. A 18. század elején - súlyos pestisjárványok következtében is - további demográfiai veszteségeket szenvedett el. A lakosság száma 1720-ban is csak mintegy 4,3 millióra becsülhető, a népsűrűség messze elmaradt a fejlett európai régiókétól. [3]
      Kevesen laktak a kiváltságos, szabad királyi városokban is. Európában 1700 körül mintegy tucatnyi város lakosságszáma lépte már túl a 100 ezer főt, köztük a birodalmi fővárosé, Bécsé is. [4] A Bécstől mintegy 250 kilométerre fekvő Buda ezzel szemben a 18. század első évtizedeiben mindössze 13-16 ezres lélekszámmal dicsekedhetett. A magyarországi városiasodás megkésettségét jelzi, hogy a Duna jobb partján fekvő egykori királyi székhely - európai összehasonlításban igencsak csekély népessége révén -, Brassó mögött a történelmi Magyarország második legnagyobb városának számított. A bal parti Pest a század elején Kolozsvár, Nagyszeben, Komárom, Debrecen, Pozsony és Győr lélekszámát sem érte el: 1700-ban 3900, 1708-ban 1700, 1716-ban 3400, 1726-ban 6000 lakosa volt. [5]
      A Habsburg-házi királyok uralma alatt egységesülő - bár továbbra sem egységesen kormányzott - Magyarországon a 18. század további évtizedeit a demográfiai fellendülés jellemezte. Jóllehet az első modern - II. József-kori, 1784-1787-es - népszámlálás adatai máig vitatottak, bizonyos, hogy a történelmi Magyarország lakossága a század folyamán több mint 100 százalékkal növekedett, s a 19. század elejére átlépte a 10 millió főt. Buda nem érte el a gyarapodás országos átlagát, a század folyamán gazdasági jelentőségében eléje kerülő Pest azonban messze meg is haladta. A 19. század húszas éveiben a már több mint 50 ezer lakosú Pest Magyarország legnagyobb városa volt, megelőzve Debrecent, Pozsonyt, Szabadkát, Kecskemétet, Szegedet és a kb. 30 ezres Budát.
      A néhány ezres, majd néhány tízezres lakosság jogi alapon mindkét városban két részre oszlott: polgárjoggal rendelkezőkre és azzal nem rendelkezőkre. Az előbbiek Budán is Pesten is mindvégig a városlakók elenyésző kisebbségét alkották, arányuk az összlakosságon belül nem volt több, mint 3 százalék. Budai adatok szerint 1691-ben 180, 1723-ban 380 polgár élt ott. A pesti polgárok összessége pedig a század elején alig haladta meg a 100 főt. A század végén népességében egymáshoz közelítő Budán és Pesten - külön-külön - 600 körül mozoghatott a számuk. [6]
      A polgárok számáról hiányosak az adatok, a polgárfelvételek száma azonban követhető. A század folyamán a következőképpen alakult:

BudaPest
1686-1705565483 fő
1706-171010528
1711-1720553185
1721-1730403221
1731-1740386262
1741-1750417265
1751-1760356305
1761-1770413405
1771-1780519487
1781-1790659692 [7]

      Szem előtt tartva a városokban lakó teljes jogú polgárság végig csekély arányát, Nagy Lajos szerint nyilvánvaló, hogy nagy volt a budai és a pesti polgárok mobilitása. Ha a polgárjogot szerzők mindegyike a városokban maradt volna, a halálozások ellenére a polgárság aránya jóval nagyobb lenne. A teljes jogú polgárok sorait a városok döntően nem saját lakosaikból töltötték fel. Pesti adatok szerint 1686-1790 között azok közül a polgárok közül, akiknek ismert volt a származási helye, 44 százalék külföldről (elsősorban a Német-római Birodalom területéről, főként az osztrák örökös tartományokból), 26,5 százalék Magyarországról jött, és csak 29,5 százalék volt pesti származású. A század folyamán annyi változás történt, hogy fokozatosan növekedett a pesti származású polgárok aránya. Ezzel szemben csökkent a Magyarországról jöttek aránya, s csökkent, bár relatív többségben maradt, a külföldről jötteké is. [8] (A külföldiek 1750 előtt még abszolút többségben voltak a felvettek között.) Budáról hasonló adatok nem állnak rendelkezésre, de - szintén Nagy Lajos szerint - Buda magyarországi és külföldi vonzáskörzete megegyezett Pestével.
      A polgárnak felvettek között Pesten a legnagyobb számban a kézművesek képviseltették magukat. Mögöttük az egyéb és az ismeretlen kategóriába tartozók következtek, akik alatt valószínűleg többnyire ház- és telektulajdonosokat, illetve olyanokat kell érteni, akik vagyonukból éltek. A fentiek aránya a polgárságon belül a század folyamán növekedett. Egyre többen voltak a polgárok között a nemesek és a főnemesek, akik részben mint hivatalnokok, részben mint környékbeli földbirtokosok költöztek a városba és szereztek városi polgárjogot. Ezzel szemben az őstermelők aránya - tükrözve, hogy a város mezőgazdasági jellege halványodott - csekély volt, s különösen jelentéktelenné vált a század második felében. Ugyanez vonatkozik a katonából lett polgárokra is.
      Budán, az egész évszázadra kivetítve, szintén a kézművesek voltak többségben a felvett polgárok között, mögöttük következtek az ismeretlen kategóriába tartozók. A tendencia azonban a kézművesek esetében mást mutat, mint Pesten. A kézművesek aránya a század második felében, amikor az Pesten 50 százalék fölött volt, Budán 50 százalék alá süllyedt (a század első felében még 60 százalék fölött volt). Ezzel szemben növekedett az ismeretlenek száma, akik között ott rejtőzködnek a jómódú szőlőtulajdonosok is. [9]
      A felvett polgárok vagy az egy-egy időszakban polgárjoggal rendelkezők csoportja alapján azonban nem lehet képet alkotni a városok társadalmáról. A városi polgár ugyanis csak a városi közéletben való részvétel lehetőségeit illetően különült el markánsan a többi városlakótól, gazdasági szerepét, vagyoni helyzetét, társadalmi állását tekintve azonban - időben előre haladva - egyre kevésbé volt jelentősége annak, hogy rendelkezett-e polgárjoggal vagy sem.
      Az adóösszeírások más keresztmetszetben mutatják be a városi társadalmat, mint a polgárfelvételekről készült táblázatok, de szintén nem alkalmasak arra, hogy pontosan leírják, hiszen szintén csak egy meghatározott nézőpontból láttatják.
      Értékesnek látszó összeírások készültek Pesten 1772 és 1781 között a helytartótanács [10] rendeletére, amelyekben - egyebek mellett - megtalálható a város teljes lakosságának száma is éves bontásban (kivéve 1778-at). [11] Az adatok azonban értékelhetetlenek (bizonyos években valószínűleg a város ideiglenes lakosait is összeírták, más években nem). [12]
      A sok bizonytalanságot tartalmazó adó- és egyéb összeírásokhoz képest pontosabb képet adott mindkét város társadalmáról a II. József-kori népszámlálás. Pest és Buda (nemcsak polgárjoggal rendelkező, nemcsak adfófizető) keresztény férfilakossága ennek alapján, 1787-ben a következőképpen festett:

PestBuda
Pap477120
Nemes697744
Tisztviselő, honorácior124343
Polgár, mester9751098
Paraszt1801
Polgár, paraszt örököse7941161
Zsellér39584279
Elbocsátott katona2826
Egyéb10171198
18 év alatti29753111
Összesen1122512081 [13]

      Buda tényleges lakossága 26 532, Pesté 24 297 fő volt. [14] Mint látható, mindkét város népességének döntő hányadát alkották a zsellérek. Meghatározóak voltak mindkét városban a kézművesek és a kereskedők. Más szabad királyi városokkal összehasonlítva is nagy volt a zsellérek aránya, feltűnően nagy a nemességé, s Pesten átlag fölötti volt a papoké.
      Buda és Pest lakosságának döntő többségét három nemzetiség alkotta: a német, a magyar és a szláv (döntően szerb). Budán az egész korszakban a német lakosság volt többségben. Az 1714-es összeírás szerint a németek aránya 52, a döntően a Tabánban lakó rácoké 41, a magyaroké pedig csupán 5 százalék volt, s a nemzetiségek közötti arány jelentősen nem változott. Pesten a korszak elején egészen mások voltak a nemzetiségi viszonyok. A Dümmerth Dezső által 1686 és 1696 között vizsgált 1090 állandó lakos családfőből 409 magyar, 352 német, 137 rác, 192 egyéb nemzetiségű volt. A lakosság relatív többségét, majdnem 40 százalékát a magyarok tették ki. [15] A Rákóczi-szabadságharc után a nemzetiségi képlet átalakult. A magyarok aránya csökkent. 1720-ban 24, 1735-ben 18, 1746-ban 15,9 százalékra. A rácok aránya alig változott: 1715-ben 18, 1735-ben 18,5, 1746-ban 16,9 százalékot tett ki. A németek százalékos aránya ezalatt jelentősen nőtt (51, 58,5, illetve 67,2 százalék). A magyarok aránya a későbbi adatok szerint tovább csökkent, a hetvenes években kb. 10 százalékot tett ki. [16]
      Buda és Pest társadalmában a 18. században alig voltak jelen a zsidók. Budán ugyan a török alóli felszabadító háború után megjelentek és le is telepedtek a Vízivárosban, de a húszas, harmincas években is csak kb. 30 zsidó család élt ott. A városi tanács mindvégig korlátozta tevékenységüket, ingatlant nem szerezhettek, zsinagógát nem építhettek, s 1746-ban királyi rendelet kitiltotta őket a városból. Pesten a 18. század nagy részében alig éltek zsidók. Betelepedésüket II. József türelmi rendelete (1783) tette lehetővé, s ennek nyomán jelentek meg újra Budán is. Az 1787-es népszámlálás szerint azonban elenyésző volt a létszámuk. 1793-ban Pesten 126 zsidó család (515 fő) élt. Főleg a Terézvárosban és az Újvárosban (Lipótváros) telepedtek le. Nagyarányú betelepülésük később, a 19. században, főleg a negyvenes évektől jellemző. [17]
      A Budával északon határos, magánföldesúri fennhatóság alatt álló, majd 1766 óta koronauradalom Óbudát mezővárosi jellegéből következően másfajta népesség lakta, mint Pestet és Budát. A II. József-féle összeírás szerint 1785-ben az összlakosság 5804 fő volt. [18] Az óbudaiak döntő többsége jobbágy volt. A század második felében rohamosan nőtt a zsellérek száma, a hetvenes években már felülmúlta a jobbágyokét. A kézművesek aránya az adófizetők között növekedett, de nem érte el a 20 százalékot. A kereső (nem zsidó) férfilakosság 1789-ben 1062 főt tett ki. Ennek 20,5 százaléka volt telkes jobbágy, 34,1 százaléka zsellér, 18,4 százaléka lakó, 18,9 százaléka kézműves, 5,2 százaléka szolga, 2,9 százaléka kereskedő. [19] Az óbudai lakosságnak egyre jelentősebb eleme volt a 18. században a zsidó. Letelepedésük az 1710-es években kezdődött. Számuk az 1740-es években kb. 300, az 1780-as évek végére kb. 1600 fő volt. Pest és Buda zsidóellenessége nyilván szerepet játszott abban, hogy a közeli Óbudán ilyen mértékben megnőtt ennek a népcsoportnak a létszáma.

      II. Városigazgatás
      Buda és Pest újkori történetének legfontosabb éve az 1703-as volt, amikor a két város I. Lipót királytól - megváltás ellenében - megkapta kiváltságlevelét, és ezzel visszakapta szabad királyi városi jogállását. A kiváltságlevelek legfontosabb rendelkezései szerint mindkét város visszakapta országgyűlési ülés- és szavazati jogát. Választópolgárság közreműködésével, királyi biztos jelenlétében maga választja polgármesterét (Pesten bíráját). A város élén álló tanács (belső tanács, szenátus) illetékességi körébe tartozik a súlyok és mértékek megállapítása, a vásárfelügyelet joga, a polgárok felvétele, az árvák ügye, a kegyúri jog, a helyi jogszabályok alkotása, a közmunkák és a háziadó ügye, a háramlási ügyek. A tanács dönt a lakosok pereiben. A tanács maga egészíti ki magát, kezeli a jövedelmeket, elszámoltatja a tisztviselőket, betölti a városi tisztségeket. A város mentesül a katonai, a kamarai és a megyei szervek beavatkozásától. [20]
      Jelentős változás volt ez a megelőző évtizedekhez képest, amikor a két város az udvari kamara budai igazgatóságának fennhatósága alatt állt. A felszabadulás után a kamarai inspector nevezte ki Buda polgármesterét, Pest bíráját és a városok magisztrátusát. Csak látszólag mérsékelte az igazgatóság teljhatalmát az, hogy 1688-tól (Budán), illetve 1692-től (Pesten) a polgármestert, illetve a bírót elvileg a polgárság választhatta az igazgatóság három jelöltje közül. Csökevényes volt a városi tanács bíráskodási joga is. A polgári perekben a tanács ítélete ellen az igazgatósághoz lehetett fellebezni, büntető ügyekben pedig a tanács csak lefolytatta a pert, de javaslata alapján az igazgatóság hozott ítéletet. A városok elszántan harcoltak önkormányzatukért, s értek is el bizonyos sikereket. Az udvari kamara 1696-ban kivizsgálta a panaszokat, s ennek nyomán némileg mérsékelte az igazgatóság túlhatalmát. A vizsgálóbizottság megszüntette a kamarai igazgatóság jogát a város vezetőjének megerősítésére, ezt a jogot a továbbiakban az udvari kamara gyakorolta. A számadásokat pedig ezentúl a tanács és a polgárság vizsgálta meg, jóllehet az igazgatóság ellenőrzésével. Ami a bíráskodást illeti, a kamarai igazgatóság csak a fellebezési ügyekben ítélkezett. A későbbiekben megengedte a tanácsosok tanács általi választását is. Önkormányzatról azonban, eme engedmények ellenére, nem beszélhetünk 1703 előtt.
      A kiváltságlevél elnyerése után természetesen a budai és a pesti lakosság döntő többsége csak gazdát cserélt. Az önkormányzat kora ugyanis csak a kisebbség kisebbségének, a polgárjoggal rendelkezők egy szűk csoportjának az uralmát hozta el.
      Buda élén - láttuk - a polgármester vezette teljhatalmú tanács állt, amely a kiváltságlevél szerint maga egészíti ki sorait, s megüresedett helyeit rendszerint valóban maga töltötte be. 1705-ben létrehozták a 12 tagból álló ún. külső tanácsot, melynek a feladata a közigazgatás és a gazdálkodás ellenőrzése volt. A külső tanács azonban alá volt rendelve a belső tanácsnak, amely kinevezte a tagjait. A külső tanács a - többnyire a belső tanács által állított - szószóló elnökletével ülésezett, több esetben sort kerítve arra, hogy bevonja az összpolgárság képviselőit is. Ekkoriban a tisztújításokon elvileg az összes budai polgár részt vett, valójában azonban nem így volt. 1707-ben például csak 66 szavazattal választottak polgármestert.
      A tanács túlzott hatalma sok panaszra adott okot, s 1722-ben a kancellária és a kamara vizsgálatot rendelt el a visszaélések miatt. A kiküldött királyi biztosok fontos reformokat hajtottak végre a város vezetésében. Százas polgárságot és abból külső tanácsot neveztek ki, amely együtt képezte a választópolgárságot. Összlétszáma 108 fő, a külső tanácsé 30 fő volt. (A választópolgárság egészének megnevezésére is használták a százas polgárság vagy a communitas elnevezést.) A választópolgárság fontos feladata volt, hogy megvitassa a város közönségének kéréseit, és azokat a tanács elé terjessze. Kijelölt tagjai szerepet kaptak az adókivetésben és a számadások ellenőrzésében is. A választópolgárság élén a szószóló állt, akit az utasítás szerint a külső tanács jelöl saját soraiból vagy a százas polgárságból, és a communitas választ meg. Az utasítás szabályozta az egyéb üresedési eseteket is. Ha a százas polgárságba kell választani új tagot, azt a külső tanács jelölése alapján szintén a communitas választja. Ha a külső tanácsban lenne üresedés, akkor a külső tanács jelöl a százas polgárságból, és a communitas választ. A jelölések során azonban egyeztetni kellett a jelölteket a communitasszal, főleg pedig a tanáccsal, amely vétót emelhetett a jelölt ellen. [21]
      A belső tanács vitatta, hogy csak vétójoga lenne, úgy vélve, hogy több joga van: megilleti mind a szószóló jelölésének, mind a két testület kijelölésének joga. Az 1727. május 5-i királyi rendelet kimondta: ha a tanács bizonyítani tudja, hogy e jogok megilletik, akkor gyakorolhatja. Kiderült azonban, hogy a szószóló jelölése, illetve a külső és a százas tanács kiállítása nem tartozik a jogkörébe. [22] A királyi rendelet azonban nemcsak a tanács jogkörének tisztázását tűzte célul, hanem fontos változást is életbe léptetett: a százas tanácsot megszüntette. Helyette úgynevezett electa communitast állított a külső tanács mellé, melynek tagjai a külvárosi bírák [23], 2-2 külvárosi esküdt, minden céh atyamestere és a céh 2 legidősebb mestere voltak. A terminológiai problémában Nagy István a következőképpen igazít el: „Az egykorú források általában Bürgerschaftnak vagy communitasnak, illetve genannte Bürgerschaftnak vagy electa, selecta communitasnak nevezik a külső tanácsból és a választó polgárokból álló testületet együtt. Gyakran egymás mellett használják a külső tanács és a választó polgárság nevét, pl. exterior senatus et electa vagy selecta communitas; vagy másképp Ofner äussere Rath und die genannte Bürgerschaft. Ebből is látszik, hogy a külső tanács és a Bürgerschaft valójában egy testületet jelentett.” [24]
      A választópolgárság legfontosabb feladata 1727 után a tisztújítás volt. A tisztújításokat Szent György napján tartották (vagy királyi biztos jelenlétében, vagy anélkül). A külső tanács szószólónak három jelöltet állított, amit a tanács jóváhagyott, s a communitas választott közülük. Később azonban úgy alakult, hogy a szószólót nem a külső, hanem a belső tanács jelölte. Eztán került sor a polgármester és a bíró választására. Erre a két tisztségre csak a tanácsból lehetett választani, eleinte a tanács általi jelöléssel, később jelölés nélkül. A tanács minden tagja választható volt, a választás a communitas joga.
      A tanácsba és a külső tanácsba, illetve a választópolgárságba nem minden tisztújításkor, hanem csak üresedés esetén választottak új tagot. A külső tanács és a választópolgárság kiegészítéséről már az 1722-es utasítás intézkedett, ám előfordult, hogy a tanács nevezett ki tagot a külső tanácsba. A tanács kiegészítése körül még kevésbé volt rend. 1727-ig a tanács maga egészítette ki magát, az 1727-es királyi rendelet nem szabályozta a tanácsnokválasztást. 1730-ban a tanács kinevezéssel töltötte be az üresedést, ezzel szemben 1736-ban például a communitas választott tanácsnokot. [25]
      A királyi biztos 1737-es, a magisztrátusnak adott utasításában ezért is szabályozta újra a tisztségviselők választását. Eszerint a polgármestert és a bírót a külső tanács és a választópolgárság választja a tanács összes tagja közül. Új szenátort (tanácsnokot) a tanácsba szintén ez a két testület választ a tanács vagy a királyi biztos 3 jelöltje közül. [26] Az 1736 utáni gyakorlat többnyire az volt, hogy szenátori helyre többnyire a tanács állított jelöltet.
      Lényeges változásra a tanács és a communitas működésében a későbbiekben 1763-ban és 1774-ben került sor. 1763-tól szószólói tisztségre két főt választottak, egy németet és egy magyart. 1774-ben pedig az uralkodó elrendelte a céhjellegű electa communitas átszervezését, amelynek a létszáma túlságosan nagynak bizonyult. Helyette a - 24 tagú - külső tanács mellé hatvanas polgárságot állítottak. Az új testület 1775 áprilisában alakult meg, tagjait a tanács javasolta. A tanács 1776-ban maga egészítette ki a külső tanácsot és a hatvanas polgárságot, de a szószólók és a külső tanács tiltakozása nyomán ebből nem lett gyakorlat. [27] II. József uralkodása alatt aztán az addig is szorosan együttműködő külső tanács és a hatvanasok formailag is egyesültek.
      Az 1703-as kiváltságlevélhez és az azt követő évek gyakorlatához képest tehát a tanács hatásköre valamivel korlátozottabbá vált. Lévén azonban, hogy a tanács széleskörű jelölési joggal rendelkezett, a szenátori tisztség pedig életfogytiglani volt, Buda város vezetésében domináns szerepet mindvégig egy szűk patríciusréteg játszott. Túlhatalmát csak fokozta, hogy a polgármester, a bíró és a szószóló kivételével a város többi vezetőjét és a szakhivatalnokokat a tanács a választópolgárság közreműködése nélkül állította.
      Pest igazgatása hasonlóan bonyolult volt, mint Budáé, de bizonyos részletekben eltért attól. A belső tanács mellé itt népesebb, 24 tagú külső tanácsot állítottak. Pesten 1769-ig két szószóló működött. A belső tanács azonban itt is domináns szerepet játszott. A szenátori helyeket maga töltötte be, a külső tanács pedig - amely főleg adókivetésben és adóösszeírásban játszott szerepet - alája volt rendelve.
      A húszas években szervezték meg Pesten a százas polgárságot (választópolgárság), de szervezete valószínűleg csak 1731-re állandósult. Az 1731-es királyi biztosi utasítás betekintést ad a tisztújításba, ezáltal a város működésébe: „Szent György vitéz és vértanú ünnepén - amely a tanács újraválasztásának szokásos, s a város kiváltságleveleiben is kitűzött napja -, mint a bíróválasztásra, valamint a hozzá csatlakozó járulékos tisztviselők megválasztására meghatározott nap, a jövőben is gondosan be kell tartani azt a rendtartást, melyet ő legszentebb császári és királyi felsége határozott meg, s amelyet e királyi bizottság vezetett be; tudniillik azt, hogy először is a bíró és a tanács útján össze kell hívni - úgy, amint a jegyzékben szerepelnek a nevek - mind a huszonnégyeket, mind pedig a százakat; a bíró úr pedig, miután kitelt a két esztendei időtartam, adja vissza megbízatását; búcsúzzék el a tanácstól, és mindazoktól a polgároktól, akiket a fentiek szerint hívtak egybe; s ezt a rendet tartsa be a két szószóló is. Miután pedig megtörtént a lemondás és a búcsú, a tanács vonuljon át a plébániatemplomba, hogy ott részt vegyen az istentiszteleten, s kérje a Szentlélek segítségét; utánuk következzék a külső tanács és a választott polgárság, vagyis a százak az illő rendben és teljes fegyelmezettségben. Az istentisztelet végeztével a tanács a többiekkel együtt, az imént leírt módon térjen vissza a városházára. Ezután zárják be a városháza kapuit; majd először és mindenekelőtt - alkalmas és érdemes polgárok előzetes jelölése alapján - töltsék be újraválasztással a külső tanácsbeli, illetve a százasoknál megüresedett helyeket; majd válasszák meg az új szószólókat, vagy erősítsék meg a régieket, de mindenképpen a polgárok szavazatai alapján. Miután pedig minden megtörtént, a tanács - amelyet az itt bevett gyakorlat és jogszokás szerint a bírói tisztre egészében, minden tagjára kiterjedően jelölni szoktak - a tanácsteremből vonuljon át valamelyik szomszéd helyiségbe; a tanácsteremben csakis a királyi bizottság - feltéve, hogy jelen van -, a város jegyzője és a két szószóló maradjon vissza, akiknek úgy kell elvégezniük a szavazatszedést, hogy egyenként engedik be az egybegyűlt polgárokat, s külön erre a célra szolgáló táblázatokba vezetik be a szavazatokat; majd a tanácsterembe visszatérő tanácsnak, s egyidejűleg az oda visszahívott külső tanácsnak, nemkülönben a százaknak kihirdetik az egybegyűjtött szavazatok eredményét, és a tanács, a többi polgárral együtt, azt, aki a szavazatok többségével felülmúlta a többieket, higgadtan, békésen, minden ellenségeskedést félretéve hirdesse ki s állítsa bírói székbe. Miután pedig ez is megtörtént, ugyanazon új bírót a tanács a többi polgárral együtt, illő rendben, vezesse át először a plébániatemplomba, hogy ott letegye az esküt; majd a Szent Ambrus-himnusz eléneklése után, a templomból kijövet kísérje saját házáig.” [28] A város vezetőjét, a bírót tehát az egész tanácsból lehetett választani. Később, 1751 után változás történt: nem az egész tanácsból, hanem csak az általa állított három jelöltből választottak bírót. [29] (1773 óta, Budához hasonlóan, Pestnek is volt polgármestere is.)
      A tanács kiegészítésének ügyét az 1731-es utasítás nem szabályozta: felhívta a tanácsot, tartózkodjék a megüresedett szenátori helyek betöltésétől, amíg az eljárás módjáról a király nem dönt. Az 1731 után uralkodói jóváhagyással kialakított gyakorlat szerint a szenátort a százas polgárság jelölte és a tanács választotta. A demokratikusnak számító pesti gyakorlatot a helytartótanács 1751-ben megváltoztatta: a szenátort eztán a tanács jelölte, s a külső tanács és a százak választották. [30] Sőt, elveszítette a polgárság a szószóló jelölésének jogát is, amelyet szintén a tanács kapott meg. A tanács itt is gyakorolta a szakhivatalnokok kinevezésének a jogát, s alárendeltségben tartotta a harmincas évektől létrejövő külvárosi bíróságokat is.
      Óbudán a budaihoz vagy a pestihez hasonló önkormányzat nem alakulhatott ki. A 18. században a Zichy család birtokaként magánföldesúri fennhatóság alatt állt, s azok a századeleji kísérletek, amelyek a községet régi jogaiba szerették volna visszaállítani, kudarcot vallottak. A század közepén - az 1746-os Zichy Miklós-féle instrukció szerint - a települést nyolc német és négy magyar esküdtből álló tanács irányította. Az esküdteket - üresedés esetén - a földesúr három jelöltje közül a község választotta. A község választotta évente a bírót is a 12 esküdt közül (az utasítás szerint kétszer németet, a harmadik évben magyart). [31] 1761 óta 24 tagú külső tanács is működött. 1766-ban Óbuda gazdát cserélt. Zichy Miklósné átengedte a magyar kamarának, s ezzel a település kamarai tiszttartó vezetése alatt álló uradalom lett. A település helyzetének rosszabbodásától félt, lényeges változások azonban az igazgatásában nem történtek. A bírót az uradalom három jelöltje közül, a többi tisztviselőt szabadon választotta a község, a németek és magyarok számarányára vonatkozó előírások megszűntek. [32] Felmerült Óbuda esetleges egyesítése Budával, amit azonban Mária Terézia 1776-ban elutasított. [33]
      1746 óta a gyorsan gyarapodó óbudai zsidóságnak a keresztény községhez hasonló, korlátozottan önálló, külön önkormányzati szervezete volt. [34]

      III. Városfejlődés
      A török uralom, majd a kamarai igazgatóság gyámkodása alól felszabadult városok a 18. század folyamán nemcsak demográfiailag regenerálódtak, hanem külsőleg is új arculatot nyertek. A városi élet keretei kitágultak. A történelmi városmag - Budán a Várnegyed, Pesten a fallal körülkerített Belváros - természetesen nem veszítette el dominanciáját. A városi, a megyei, az országos intézményeknek, a legfontosabb kulturális és oktatási centrumoknak mindkét városban továbbra is az adott helyet, s többnyire ott telepedtek meg a beköltöző arisztokraták is, de - főként a gazdasági élet szempontjából - egyre fontosabbá váltak a külvárosok. A súlyponteltolódást Pesten szimbolikusan is kifejezte az, hogy a tárgyalt korszak eltűntek a városkapuk: a Dunára nyíló vízi kapu, az észak felé kijárást biztosító, a Lipót (ma Váci) utca északi végében emelkedő váci kapu, az Uri (ma Kecskeméti) utca végében álló kecskeméti kapu, a Hatvani (ma Kossuth Lajos) utca végén található hatvani kapu. A kereskedelmi, majd politikai és kulturális központtá váló, a 19. század elejére Magyarország legnépesebb városává növekvő Pest belvárosa a 18. század közepére telítődött, s az új lakosok inkább a külvárosokban találtak helyet maguknak. Pestnek két külvárosa jött létre a század harmincas éveiben, az Alsó- és a Felső-külváros. Az Alsó-külváros, amelyet a 1777-től hívnak Terézvárosnak, a 19. századra a legnépesebb városrész lett, meghatározó jellegű lakossága volt a kézművesség, és döntően itt tömörült a gyorsan gyarapodó zsidó lakosság is. A Terézvárostól délre húzódott a Felső-külváros, (1777-től Józsefváros). Mezőgazdasági jellegét tovább őrizte, mint a Terézváros, és kevésbé is épült egybe a Belvárossal, mint amaz. A Józsefvárosból 1792-ben vált ki a Ferencváros. Fiatal - és a tervszerű telepítés miatt szabályos szerkezetű - városrésze volt a 18. századi Pestnek a II. József által alapított Újváros (1790 óta Lipótváros), amely a legelőkelőbb negyeddé épült ki a 19. század első évtizedeiben.
      Buda ostromban elpusztult várnegyedét hasonlóképpen elpusztult külvárosok vették körül a 18. század elején. Délről a Tabán, amely teljesen elnéptelenedett. A 17. század végén betelepült rácok révén azonban a 18. század elejére már a legnépesebb budai külvárossá vált. A Víziváros, a várnegyedtől északra, és a Duna felé húzódó városrész is romokban hevert. A Horvátvárost és a Halászvárost is magában foglaló városrész - fontos kereskedőcentrum - azonban később népességben a Tabán elé került. A Vízivárossal volt határos az Országút (ma Mártírok útja) környékén elterülő, gyér népességű Országút nevű városrész. Buda legészakibb része Újlak volt, amely központjában a Bécsi úttal és az Óbudai (ma Lajos) utcával Óbuda déli határáig, a mai Nagyszombat utcáig húzódott. A század elején még népesebb az Országútnál, a 19. század elejére azonban mögé került. A Krisztinaváros, a vártól nyugatra, üresen állt a felszabadulás után, s csak a 18. század második felében települt be. (Nevét Mária Terézia lányáról, Mária Krisztina főhercegnőről kapta.)
      Romos, többnyire földszintes házak, pusztán álló telkek jellemezték mind a budai, mind a pesti városképet a 18. század elején. A 18. század folyamán aztán a városképet tekintve nagy változások zajlottak le. A városok új arculatának megteremtésében, mások mellett, kiemelkedő szerepet játszottak a magán- és állami támogatást nem nélkülöző egyházi építtetők.
      A jezsuiták számára Széchenyi György esztergomi érsek bőkezű alapítványa tett lehetővé nagyszabású építkezéseket a budai várban. A Nagyboldogasszony (Mátyás) templomot és környékét vették birtokba, s már 1687-ben megkezdték a gimnáziumi oktatást. [35] 1702-re felépítették rendházukat és kollégiumukat, amely a templom északi végéhez illeszkedett (ma a Hilton szálloda áll a helyén). 1702 és 1715 között a templom déli oldalán papnevelde és világi konviktus céljaira szolgáló épületet emeltek. A rendház és a kollégium épületével szemben, a Szentháromság téren, ahol egyébként már volt egy földszintes épületük, 1747-re emeletes akadémiai épületet húztak fel (akadémiai képzést egyébként már 1713 óta folytattak). [36] A vár közepén álló létesítmények meghatározóak voltak a 18. századi Buda arculatát illetően. A rend feloszlatása után, különösen II. József uralkodása alatt más oktatási, majd hivatali intézményeknek adtak otthont (IV. fejezet).
      A ferencesek - mintegy a felszabadító háború során szerzett érdemeik elismeréséül - 1690-ben a vár északi részén az Uri és Sütő (ma Országház) utca végén kaptak nagy kiterjedésű telket, a rajta álló romos, középkori Mária Magdolna templommal. 1701-ben még vásároltak is hozzá egy telket. Rendházuk építése és a templom rendbe tétele hosszan elhúzódott. Új otthonukba, amely a mai Uri utca 49-53, illetve Országház utca 30-32 sz. alatt volt, csak 1741-ben költöztek be, addig egy szomszédos épületben laktak. [37] A nyolcvanas évektől kezdve a rendház sorsa bonyodalmasan alakult, több állami hivatalnak adott otthont (IV. fejezet).
      A ferencesek szomszédságában rendezkedtek be a klarissza apácák. Eredetileg az Uri utca várfal felé eső oldalán vásároltak telket a karmelitáktól, amelyet 1706-ban vettek birtokba. A ferencesek mellett, a másik oldalban, 1718-ban szerezték meg később még jelentősen bővülő telkük első darabjait, s a húszas években felépült, bár befejezést még nem nyert az első rendházuk. A budai tanács korlátozni akarta mohóságukat, de nem járt sikerrel. Az apácáknak magas rangú pártfogóik voltak. Mindenekelőtt Mária Terézia, aki a tárnokmestert és a kamara elnökét is közvetítéssel bízta meg a város és a rend között, az apácák érdekeit szem előtt tartva. Hosszas harcok után a klarisszák begyűjtötték maguknak a mai Uri utca 47-49. és az Országház utca 26-30. sz. alatti nagy területet. A templom és az Uri utcai épület valószínűleg 1743 és 1754 között készült el, az Országház utcai rész a hetvenes években. [38] A rend 1782-es feloszlatása után a klarisszák épületei - amelyek egyébként még nem voltak végleg befejezve -, éppúgy, mint a szomszédos ferences rendház, fontos állami intézmények - országház, hivatalok - székhelyévé váltak (IV. fejezet).
      A vár másik végében, a palotához közeli romos dzsámit és a basa volt házát - a mai Színház utcában - 1693-ban a karmeliták kapták meg. A templom (Színház u. 1-3.) építése hosszú ideig akadozott, 1734-re készült el (1763-ban szentelték fel). 1734-re készen állt a kolostor is. 1784-ben ez a rend is II. József egyházi reformjainak áldozatául esett. A templomot 1787-ben színházzá alakították. Kelemen László társulata ebben tartotta első magyar nyelvű színielőadását 1790-ben. 1800-ban Beethoven hangversenyezett benne. [39] Ma újra színházként működik (Várszínház).
      Az egyházi építkezések nem korlátozódtak csak a vár területére. A Vízivárosban, a Felső vásártéren, a mai Batthyány téri templom céljaira a budai magisztrátus 1724-ben vette meg az ott álló épületet. Később telket sajátítottak ki mellette, s 1740-ben letették a templom alapkövét. A szentélyt már 1746-ban felszentelték, s a Szent Anna plébániatemplom 1762-re lényegében elkészült (bár felszentelésére csak 1805-ben került sor). Nem messze, a mai Fő utca 30-34. szám alatt épült fel a kapucinus templom és kolostor. Helyéül az ott álló dzsámit, annak környékét és az ott lévő sóraktárat jelölték ki. Az új templomot 1716-ban szentelték fel, a rendház 1776-1777-re készült el, egyidejűleg kibővítették a templomot is. A Fő utca 41-43. szám alatt álló templom elődje egy török mecset és a hozzá tartozó épületek voltak. A ferencesek 1703-ban kezdték meg itt kolostoruk építését. Előbb a mecset helyén emeltek templomot, majd 1731-ben új templom alapkövét tették le, amelyet 1757-ben szenteltek fel. 1785-ben a kolostort a bécsi Erzsébet-apácák kapták meg, s 1785-1787 folyamán kórházzá alakították. A Tabánban, a mai Attila út 11. szám alatt a Szent Katalin plébániatemplom épült fel. A helyén álló, épen maradt dzsámit 1689-ben kapták meg a tabáni katolikus hívők, és kápolnává alakították. 1721-ben a kápolnát átépítették, 1728-ban elkezdték a templom építését, amely több lépcsőben épült, véglegesen 1776-ra készült el. Az 1810-es tabáni tűzvész jórészt elpusztította, 1812-ben és 1818-ban renoválták. A Tabánban a görögkeletieknek is volt templomuk, a szerb egyház építette 1697-ben, a Hadnagy utcában. 1742 és 1751 között új templomot emeltek. 1810-ben elpusztult. Az építmény ma már nincs meg, 1949-ben lebontották. Az Országút vevű városrészben - a mai Mártírok útja 23. szám alatt - az ágostonrendiek építettek kis templomot 1707-ben, és új kolostort 1724-től. 1754-ben új templom alapkövét rakták le, amelyet 1770-ben szenteltek fel. 1785-ben az épületegyüttest a vízivárosi ferencesek kapták, akik ottani rendházukat és templomukat az Erzsébet apácáknak kényszerültek átadni. Az új tulajdonosok kibővítették a kolostort. A Krisztinavárosban, a mai Krisztina téren már a század elején állt egy kápolna, amely azonban az 1723-as várbeli tűz és robbanás következtében megrongálódott. 1725-1726-ban új kápolna épült, 1752-ben kibővítették. A plébániatemplomot - a kápolna egyidejű lebontásával - 1795 és 1797 között építették fel.
      Az új vagy újjáépült templomok és kolostori épületek - s nemcsak a fent említettek - nagy szerepet játszottak abban, hogy a hódoltság alatt és a felszabadító háborúk során elpusztult Buda városiasabb külsőt öltsön. A városkülső szempontjából leglátványosabb változást azonban mégsem az egyházi építkezések jelentették, hanem a várost mindmáig szimbolizáló királyi palota renoválása és jelentős kibővítése, amelyben anyagilag nagy részt vállalt az állam. [40]
      A palotát, mint a város nagy részét is, romokból kellett újjáteremteni. Ennek első szakaszára 1715 és 1723 között került sor, amikor - a korábbi palota szerkezeti elemeit részben felhasználva - elkészült a III. Károly-féle barokk palota. [41] Ez a mai palotaegyüttes délkeleti része volt, amelyhez nyugat felől, északra kinyúlva, egy szabadon álló szárny is készült. A III. Károly-kori palota azonban befejezetlen maradt. Továbbépítésére utóda, Mária Terézia alatt került sor, 1749-1750 és 1770 között. [42] Ennek során a szabadon álló szárnyat lebontották, észak felé pedig jelentősen kibővítették, a mai D és C épülettel. A három traktus nyugat felé akkor még nyitott volt, a mai oroszlános udvart fogta közre.
      A palotát a magyarok az uralkodónak szánták. Országgyűléseken rendre megfogalmazták, hogy szeretnék királyukat az ország központjában látni, de sem Mária Terézia, sem utódai nem tették át a székhelyüket. Ennek ellenére előkelő lakói voltak a budai palotának. Így 1766 és 1777 között Albert szász-tescheni herceg, Magyarország helytartója és felesége, Mária Krisztina főhercegnő. Budai látogatása során, 1764-ben, rövid ideig Mária Terézia is lakott benne. Átmenetileg otthont adott az angolkisasszonyoknak is. 1777 után a Budára helyezett nagyszombati egyetem egy részét fogadta be, később nádori székhelyként szolgált Sándor Lipót és József főherceg számára.
      A Mária Terézia-féle palota felépülésekor előtte, a mai Szent György tér déli részén a katonai szertár állt, amelyet már 1686 és 1696 között felépítettek (a volt török szertár helyén). 1723-ban a tűzvész során - amikor a bekövetkezett robbanás a még épülő III. Károly-féle palotában is súlyos károkat tett - leégett, de a harmincas évek legelejére újjáépült. Ma nincs meg.
      Innen északra haladva, a tér végén (a mai Színház utca elején) két laktanya állt. Ezek helyén építette fel palotáját Sándor Vince gróf 1805-1806-ban, amely - jóval később - majd a miniszterelnökségnek adott otthont. [43]
      A tér nyugati részén 1763 és 1786 között istállót építettek, a korábban ott volt két raktár és laktanya helyén (a 19. század közepére, ugyanitt, új istálló épült fel). A nyugati térrész reprezentatív épülete, a Teleki-palota - az istálló mellett - a század végén készült, 1787 és 1794 között. [44]
      Nem külsejét, hanem funkcióját tekintve Buda egyik legfontosabb épülete a Nagyboldogasszony templommal szemben, a Szetháromság utcában álló városháza volt, amely 1873-ig adott otthont a város szűk vezetőségének. 1702-től kezdődően, romokon épült. Az első tanácsülést 1710 júniusában tartották benne. Az 1723-as tűzvész a városházában nagy károkat okozott, s komoly renoválásra szorult. 1770 és 1774 között kibővítették, kiépült az Uri utcai része is.
      Az Budával határos Óbuda 18. századi építkezései közül hármat emelek ki, s mindhárom a Zichy-családhoz, Óbuda földesurához kötődik. Mindenekelőtt a Fő tér 1. szám alatti Zichy kastélyt, amelynek az építése már a század elején elkezdődött, de a későbbi kastély, a régi épület elemeit megtartva, 1752-re lett készen, a melléképületek néhány évvel később készültek el. Az uradalmat 1745-ben öröklő Zichy Miklós volt az építtetője, s Mária Terézia is látogatást tett benne. Miután a kamara az özvegy grófnétól visszaváltotta Óbudát, a kastélyt gazdasági célokra használta.
      Zichy-adományból - özvegy Zichy Péterné 1738-ban tett alapítványából - épült a trinitáriusok kiscelli kolostora (Kiscelli út 108., ma múzeum). Az alapítványon kívül a rendnek adta az 1724-ben épült kiscelli kegykápolnát is. Az építkezés 1744-ben kezdődött. A szerzetesek 1748-ban költöztek be, bár a kolostorépület csak a hatvanas évekre készült el véglegesen. A templom alapkövét 1747-ben tették le, 1758 körül lett kész.
      A kiscelli kolostor építésével párhuzamosan, szintén Zichy Péterné támogatásával épült fel 1744 és 1749 között a (mai Lajos utcai) Szent Péter és Pál plébániatemplom.
      Pestet nemcsak a hódoltsági időszak, a felszabadító háború megpróbáltatásai és a pestis pusztította a korszak elején, hanem szinte teljesen elnéptelenedett a Rákóczi-szabadságharc alatt. A Belváros egyharmada a 18. század elején pusztán állt. [45] Az egyházi építkezések itt is kiemelkedő szerepet játszottak a város arculatának újraformálásában.
      A pálosok 1686-ban a Kecskeméti (ma Papnevelde) utcában álló dzsámit és környékét kapták meg. Kolostorukat 1715 és 1744, templomukat - a későbbi egyetemi templomot - a húszas évek és 1742 között építették fel. A szerviták és a ferencesek szintén a századforduló előtt megkapták telkeiket az azokon álló épületekkel. A szerviták 1725 és 1732 között építették fel templomukat és rendházukat (a mai Szervita téren). A ferences templom a volt dzsámi helyén (a mai Ferenciek terén) 1727 és 1738 között épült. A piaristákat 1717-ben a tanács hívta Pestre tanítani, s a város vette meg számukra a mai Galamb utca, Régiposta utca és a Duna part közötti félig kész házat a jezsuitáktól, amelyet 1718-ban vehettek birtokba. [46] 1762-ben új házba költöztek, a plébániatemplom melletti, volt Eszterházy palotába (régi otthonukat 1789-ben eladták, helyén templom épült). A belvárosi plébániatemplom a mai Erzsébet hídnál 1725 és 1740 között épült újjá. [47]
      A középületek közül funkciója miatt a legfontosabb a régi pesti városháza volt a mai Erzsébet hídnál, amely a 17. század vége óta volt a város tulajdonában, s többször is átalakították. Pest egyik legnagyobb 18. századi épülete az Irgalmasok (ma Városház) utcáján húzódó Invalidus-palota volt. Építésére Széchenyi György érsek biztosított pénzt, több birtok jövedelmének kórházépítés céljára való adományozásával. A kórház telkét 1716-ban mérték ki. Savoyai Jenő, az udvari haditanács elnöke összbirodalmi invalidus-házzá szerette volna nyilvánítani, de szándéka - az összbirodalmi terv - az osztrák és a cseh kancellár ellenállásán zátonyra futott. [48] Az építkezést nem fejezték be, 1741-ben abbahagyták. Később II. József a rokkantakat kitelepítette, s az épület kaszárnyaként szolgált. Pest másik nagy épületét - az ún. Újépületet - 1786-1787-ben emelték a későbbi Lipótváros területén, a mai Szabadság téren, de pénzügyi nehézségek miatt nem fejezték be. A hatalmas épület kaszárnyaként és hadianyag-raktárként szolgált, [49] ma már nincs meg.
      Az arisztokrácia bevonulásával szaporodtak Pesten a főúri paloták. Kiemelkedett közülük az Uri (ma Károlyi) utcai palota, amely 1696-ban épült. 1744-ben a kalocsai érsek, 1747-ben Barkóczy Ferenc egri püspök, 1768-ban Károlyi Antal szatmári főispán tulajdona lett. Többször átépítették, a Károlyiak alatt 1779-1780-ban. A reprezentatív főúri lak sok előkelőséget látott vendégül: 1751-ben például Mária Teréziát és Lotharingiai Ferencet, 1803-ban József nádort, ugyanebben az évben és 1804-ben Károly főherceget. [50]
      A dinamikusan növekvő - gazdasági központként már a 18., népességben a 19. században Buda elé kerülő - Pest a 19. század elején befolyásos és koncepciózus pártfogóra talált Magyarország nádorában, József főhercegben. A nádor 1801-ben javasolta báyjának, I. Ferenc királynak, hogy Pest szépítésének ügyét bízzák független apparátusra. Ez a javaslat volt az előzménye annak, hogy 1808-ban létrejött a Szépítési Bizottmány. A bizottmány annak a tervnek az alapján látott munkához, amelyet még 1805-ben készíttetett a nádor, Hild János építész tervezete alapján. [51]
      Ami a Belvárost illeti, a bizottmány megjegyezte: az előző évszázad nyolcvanas évei óta hanyatlik. Addig a nemesség, üzletemberek és kereskedők lakták, de azóta a nemesek és a kereskedők átköltöztek a Lipótvárosba, részben mert az kényelmesebb, részben a Belváros magas házbérei és az árvízveszély miatt. A Belváros csak a Lipótvároshoz közel álló részein szépült, lényegében azonban régi állapotában maradt. A Belvárosban a legfontosabb teendők közé tartozik a csatornázás. A gyakran erős szél homokkal hordja tele a várost, és esőzések után a sár, a vízlevezetés hiánya miatt, megtorlódik az utcákon. A város tisztaságát és szépülését szolgálná, ha eltávolítanák az utcáktól a kovácsműhelyeket és a patkolókat. Meg kell tiltani, hogy lépcsőket építsenek a házakból az utcákra, a meglévőket pedig, más akadályokkal együtt, ha lehet, el kell tüntetni. Rendezésre szorul a Duna-part. A belvárosi part teljesen el van hanyagolva. Egy kis darabot kivéve - a hajóhíd környékén [52] - alkalmatlan, legalábbis kényelmetlen a hajók ki- és berakodására. Ide ürítik a szennyet is a környező házakból és utcákból, ami egészségtelenné teszi a környéket. A hídtól lefelé ki kell kövezni a partot, rakodási lehetőségek biztosításával. A part menti utcát részben fel kell tölteni, részben kőburkolattal kell ellátni, a balesetek elkerülése végett korlátot kell emelni. Egészségügyi okokból el kell távolítani a Belvárosból a temetőt és a vágóhidat. Városrendezési okokból ki kell telepíteni a botanikus kertet, át kell helyezni a hajóhivatalt és a rondellát stb. [53] Ezek telkeit nagyrészt házhelyeknek kellene eladni.
      Külön fejezet foglalkozik a Lipótvárossal. Ugyanazok a szempontok vonatkoznak rá, mint a Belvárosra. Csak az általános városrendezési koncepcióba illeszkedve szabad ott építkezni. Ki kell kövezni az ottani Duna-partot is, az új városrészben is csatornázni kell, a meglévő, főleg nyáron kellemetlen szagot árasztó, nyitott csatornát be kell fedni. A terv szerint új sétány épülne. Rendezetlen, a Dunához közel eső részéről eltávolításra javasolta a harmincadhivatalt, a sóhivatalt és a dohánybeváltó hivatalt. [54] A terv szerint le kellene bontani a mérlegházat is (mai Roosewelt tér), a helyét, éppúgy, mint a hozzá csatlakozó régi sétányét, házhelyként kellene hasznosítani. Szerepelt a tervben továbbá templom-, iskola-, színház- és vigadóépítés is.
      A továbbiakban szó volt a külvárosokról. Fontos feladatnak tekintette a tervezet a homok megkötését, a vásárterek szabályozását, felvetette dologház és új kaszárnya építését, új halas- és molnártó létesítését stb. Végül, de nem utolsó sorban szó volt a postautak korszerűsítéséről. Fontossági sorrendben a hatvani, a soroksári, a váci és az üllői út feltöltéséről és burkolásáról. Mindehhez a nádor szerint 10 évre lenne szükség.
      Az uralkodó válaszára három évet kellett várni, de megérkezett, s a bizottmány megalakulhatott. Nem működött jól. A nádor által tervezett 10 év alatt a szépítési tervben vázolt programnak csak a kisebb részét valósította meg. [55] A főherceg érdemeit azonban ez nem csökkenti. A Szépítési Bizottmánytól függetlenül - kulturális intézmények mecénásaként, részben gazdájaként - elévülhetetlen érdemeket szerzett a város fejlesztésében. (IV. fejezet)

      IV. Politikai, kulturális központ
      Magyarország politikai központja a 18. század nyolcvanas éveiig a Bécshez közeli Pozsony volt. Ez a város adott helyet a magyar országgyűléseknek, jóllehet országgyűlésre - a magyar rendiség nagy sérelmére - az udvar ritkán kerített sort. III. Károly és Mária Terézia 3-3 alkalommal (1712-1715, 1722-1723, 1728-1729, 1741, 1751, 1764-1765), II. József egyszer sem. A legfontosabb magyarországi kormányszékek, a magyar kamara és a helytartótanács szintén Pozsonyban működtek. A felsőoktatás központja, az egyetem székhelye pedig Nagyszombat volt. Az ország közepén, Pesten országos jelentőségű intézmény a királyi kúria volt. [56] Pest és Buda történetében döntő jelentőségűek voltak a hetvenes és a nyolcvanas évek, amikor a demográfiailag rohamosan fejlődő, előnyös fekvésű két város kulturális és politikai központtá is előlépett.
      Mária Terézia 1777-ben Budára helyezte az egyetemet. A döntés Budán várostörténeti szempontból is fontos, hiszen az egyetemi karok és intézmények elhelyezése megbolygatta az egész várnegyed és részben a környék életét is. Két kar, a jogi és a bölcsészeti a királyi palotában kapott helyet. Ugyanide költözött a gimnázium (a felső osztályaival) és a Terézia Akadémia. [57] Szintén a palotában kapott helyet a fizikai, a természetrajzi, a mechanikai múzeum, az éremgyűjtemény és az egyetemi könyvtár. A teológiai kar a volt jezsuita akadémia épületének egy részét vette birtokba. Ugyanitt maradtak a gimnáziumi alsóbb osztályok a csatolt városi elemi iskolával, amely a szomszédos Corvin-házból jött át. A központi papnevelő intézet a volt jezsuita kollégiumba került. Az orvosi kar a palota mögött, önálló épületben rendezkedett be. Füvészkert céljára több telket kapott az egyetem a Krisztinavárosban, a gyakorlati orvosi képzés céljára a Szent János kórházat jelölték ki. Az egyetem megkapta emellett a Corvin-házat nyomda céljára. [58] Az egyetemi évnyitóra 1777. november 3-án került sor a palotában, miközben még folytak az átalakítások.
      Az egyetemi intézmények azonban szinte még be sem rendezkedtek, amikor, II. József döntésének engedelmeskedve, 1784-ben el kellett hagyniuk Budát. (A csillagvizsgáló, a nyomda és a gimnázium maradt.) A jogi és a bölcsészkar Pestre költözött, a mai Curia utcába (a kúria ma már nem álló épületébe). Átmenetileg a bölcsészkari oktatás a piaristák épületében folyt. [59] Az orvosi kar a jogügyi igazgatóság épületét kapta a Hatvani és Újvilág (ma Semmelweis) utca sarkán. Átmenetileg a pálos kolostorban folyt a képzés. Az orvosi kar egykori épülete ma szintén nincs meg.
      Bonyodalmasan alakult a teológiai kar sorsa, amely átmenetileg Pozsonyba került - az ottani generális szeminárium mellett működött, [60] 1790 és 1805 között pedig szünetelt. [61] A teológiai kar újraindítása Pesten újabb költözködésekkel kapcsolódott egybe. [62] A bölcsész- és jogi karnak a kúria épületéből át kellett települnie a Nagyszeminárium épületébe, s ugyanott indult újra a teológiai kar. A teológiai karral egybefogott papnevelde a pálos kolostorban kapott helyet (ahonnan a kúria a régi székhelyére költözött vissza).
      Az egyetem hányattatásaival együtt kell tárgyalnunk a két város, főként Buda történetében határkőnek számító jozefinus hivatali reformokat is, hiszen az egyetem elköltöztetésére éppen azok miatt került sor. Már a helytartótanács felállításáról szóló 1723:97. törvénycikkben szó volt arról, hogy a kormányszéket Pozsonyból az ország központjába helyezik majd. Több más országos hivatal áthelyezésével együtt csak 1784-ben került sor erre, amikor II. József Budát de facto Magyarország politikai fővárosává emelte. Az egyetemnek azért kellett távoznia onnan, mert épületeinek egy részére az érkező hivataloknak volt szüksége. A volt jezsuita és egyetemi helyiségek mellett a ferences és a klarissza kolostort vették igénybe merőben új célokra.
      A főhadparancsnokság a királyi palotába került. A magyar kamarát a volt jezsuita szeminárium, a helytartótanácsot a volt jezsuita akadémia - korábban az egyetem által használt - épületébe telepítették. A Pestről áthelyezett kúria a klarisszák volt rendházába költözött, s a rendház volt kijelölve az országház elhelyezésére is. A kúria céljaira a klarissza kolostor Uri utcai frontját alakították át, amely 1784 augusztusára el is készült. Az országház otthona ugyanitt, a Sütő utca felől volt kijelölve. Ennek átépítése nem ment simán, de 1785 végére a munkálatok itt is befejeződtek. Az országgyűlési termeken kívül itt nyert elhelyezést az országos levéltár és az országos pénztár is. Az ország házául azonban valójában ritkán szolgált a volt zárda. Csak az 1790-1791-es országgyűlés egy szakaszának, illetve az 1792-es és az 1807-es országgyűlésnek adott otthont. Sokkal inkább ismert volt arról, hogy 1786-tól benne rendezték a budai jelmezbálokat.
      Hivatali intézménnyé vált a ferencesek rendháza és temploma is, akikre 1786-ban sújtott le a reformer császár keze. II. József a provinciális tábla (a kúria felügyelete alatt álló telekkönyvi hivatal) és a mellette felállítandó levéltár céljaira szánta székhelyüket. Többszöri tervmódosítás után, csak a legszükségesebb átépítéseket végrehajtva, 1789 végén a provinciális tábla a rendházba, a levéltár a templomba költözött be. Egyik sem maradt sokáig. 1790-ben, II. József halála után a kancellária feloszlatta a provinciális táblát, a kúria pedig egy év múlva, országgyűlési döntéssel, visszakerült Pestre (a pálos kolostorba). A ferences templom 1792-ben jeles ünnepi esemény színhelyéül szolgált: itt koronázták magyar királlyá I. Ferencet. A kolostorban 1792 elején a főhadparancsnokság kapott helyet, amelyet a királyi palotából, Sándor Lipót nádor beköltözése miatt, ki kellett telepíteni.
      II. József halála a helytartótanács és a kamara történetében is fordulópontot hozott. 1785-ben az uralkodó egyesítette a két dikasztériumot. Az egyesített kormányszékek székháza az egykori jezsuita rendház volt. Az eredetileg a helytartótanács számára kijelölt jezsuita konviktus az elnök lakhelyéül szolgált. 1791-ben, amikor a kamarát visszaállították, problémává vált a két hivatal elhelyezése. Ennek megoldásaként a helytatótanács megkapta a klarissza kolostor Uri utcai frontját, a kúria helyét, de mivel ez nem bizonyult elegendőnek, övé lett a ferences rendház is. A főhadparancsnokság onnan a karmelita kolostorba költözött, a Várszínház mellé. A ferences kolostort a helytartótanács valójában csak később vette birtokba, lévén, hogy az 1794-1795-ben börtönként szolgált: a Martinovics Ignác vezette jakobinus összeesküvés vádlottainak egy csoportját tartották fogva benne. [63]
      Miként az egyetem, úgy a budai és a pesti országos hivatalok is emelték a két város tekintélyét. A dikasztériumok révén hivatalból az ország központjához kötödtek az ország főméltóságai, a Habsburg főherceg nádorok, az országbíró, a személynök, nemkülönben a hivatalok főúri, nemesi és közrendű személyzete. A kilencvenes években Pesten és Budán is járt szász utazó, Hoffmansegg gróf a budai társasági élet központjaként Zichy Károly és Haller József budai házát jelölte meg, s az arisztokrácia műveltségét hosszasan méltatta, míg a városok polgári lakóiról a nyugatról jött utazó - nem lekezelő - fennsőbbségével szólt. [64]
      A társasági életbe új színt hozó arisztokrácia és hivatalnokréteg, mindenekelőtt pedig az egyetemi polgárság ösztönzően hatott a két város kulturális életére is. Szoros összefüggés van az új kultúrafogyasztó rétegek megjelenése és a színházak, nyomdák, könyvkereskedések, mindenekelőtt pedig a könyvtárak fejlődése között.
      Az egyetem áthelyezésével, 1777-ben, a budai palotába került az egyetem könyvtára, 1784-ben pedig követte azt Pestre, ahol a ferences kolostor egy részében nyert elhelyezést. A hetvenes és a nyolcvanas években a könyvállomány jelentősen növekedett. Előbb a jezsuita könyvtárak, majd a II. József által feloszlatott szerzetesrendek könyvállományának egy része gazdagította az egyetemi intézményt. Állománya 1790-ben 20-22 000 példányra tehető. [65] Igazgatói, könyvtárosai között a korabeli tudományos élet jelentős alakjait találjuk (Lakits György Zsigmond, Pray György, Schönwiesner István, Schwartner Márton György, Cornides Dániel stb.). A könyvtár anyaga 1779 óta nyilvános volt, 1780-ban pedig a magyarországi könyvtárak közül elsőnek kötelespéldány-jogot kapott. A gyarapodó intézmény azonban számos problémával küszködött. Nem volt megfelelő az elhelyezése, nem volt megfelelő az anyagi háttere, s akadozott a köteles példányok beszolgáltatása is.
      Biztosabb alapokon állt a magánkezdeményezésre létrejött és az alapító bőkezű támogatását a továbbiakban is élvező Széchényi Országos Könyvtár. Gróf Széchényi Ferenc, a bécsi Theresianum egykori növendéke, egy időben jozefinista hivatalnok, 1802-ben több ezer kötetes könyvtárát, kézirattárát, térkép-, metszet-, címerkép- és éremgyűjteményét ajánlotta fel a nemzetnek. A felajánlást a király „kiváló tetszéssel” fogadta. Az év végén megszületett az alapítólevél, 1803. augusztus 20-án pedig már meg is nyílt a könyvtár. Az ünnepélyes megnyitóra később, december 10-én, a nádor jelenlétében került sor. Az alapítónak joga volt a gyűjtemény gyarapítására, kikötötte, hogy az anyag nem keverhető össze az Egyetemi Könyvtár állományával, s joga van a könyvtár őrének kinevezésére. Hasonlóan az Egyetemi Könyvtárhoz, a Széchényi Könyvtár is kötelespéldány-jogot kapott. Az 1807-es budai országgyűlés megemlékezett Széchényi Ferenc adományáról, amellyel ő - így a törvénycikk szövege - „egy fölállitandó nemzeti muzeum alapjait dicséretes buzgósággal lerakta” (24. törvénycikk). A Nemzeti Múzeumot a következő évben az 1808. évi országgyűlés állította fel (8. törvénycikk). Céljaira a nádor kezdeményezésére már megelőzően - közadakozásból - jelentős összeg gyűlt össze. Nemcsak a könyvtár, hanem a múzeum anyagának a legértékesebb részei is Széchényi-adományból származtak. A múzeum ügyeit - a már befolyt és a még várható pénzek kezelését, épület emelését - a törvénycikk József nádor gondoskodására bízta. A Széchényi Országos Könyvtár de facto az 1808-ban felállított Nemzeti Múzeum része volt, bár viszonyuk nem volt pontosan tisztázva. Széchényi jogai mindenesetre csorbultak. Ellentétben az alapítólevélben foglaltakkal, a könyvtárőr kinevezésének jogát a nádor elvette tőle. [66]
      A könyvtár 1803-ban még a pálos kolostorban nyílt meg, ahol akkor éppen a kúria is székelt. 1807-ben átköltöztették a szomszédos Nagyszeminárium épületébe, ahol a Nemzeti Múzeum anyaga is helyet kapott majd. Az első emeleten voltak a könyvtár, a másodikon a természettár, a harmadikon a régiségtár gyűjteményei, s mint volt róla szó, ekkoriban itt működött már a pesti egyetem három kara is. Az elhelyezés tehát itt sem volt megfelelő. A gyűjtemények elhelyezésének ügyét megoldani akarván, Grassalkovich Antal már 1808-ban telket adott a Nemzeti Múzeum egy leendő, méltó épületének. Pontosabban: a városfalon kívül telket adott az egytemi füvészkertnek, a füvészkertet pedig (a ferences kolostor mellett) átengedte a múzeumnak. A majdani Nemzeti Múzeum azonban végül nem ott épült fel. A füvészkertet 1813-ban eladták, az árából pedig megvásárolták a múzeum mai épülete helyén, az Országúton (ma Múzeum körút) álló Batthyány-villát. A gyűjtemények hamarosan ide költöztek be, 1817-ben a könyvtár is. A végleges, ma is álló múzeumi épület csak jóval később, 1846-ra készült el.
      Nagy előrelépést könyvelhetett el a 19. század elejére a budai és pesti színjátszás is. Pesten 1774 óta a Duna-parti, a mintegy 500 néző befogadására alkalmas Rondellában, [67] a Rondella (ma Régiposta) utca végében került sor színielőadásokra, de erről Hoffmannsegg gróf joggal jegyezte fel, hogy „kicsiny, sötétes és alkalmatlan”. 1815-ben lebontották. Budán - valószínűleg 1783 óta - a Duna-parti Reischl-ház, egy fából készült épület szolgált színházul. [68] Néhány év múlva, az 1787-ben létrejött Várszínházban, amelyet a karmelita templomból alakítottak ki, végre méltó otthonra talált a színészet. 1200 néző befogadására volt alkalmas, Hoffmannsegg is „elég szépnek” találta, és a drezdaihoz hasonlította.
      Pesten már az 1790-es években felmerült új színház építésének terve a Rondella helyett. A terv azonban csak 1812-ben valósult meg, amikor a Lipótvárosban - a mai Vörösmarty téren - átadták rendeltetésének a nagy, 3500 nézőt befogadó Pesti Német Színházat. A megnyitóra 1812. február 9-én került sor. Terv szerint August Kotzebue Belas Flucht című darabját mutatták volna be. Helyette azonban a Die Erhebung von Pest zur königlichen Freystadt című mű került színre ismeretlen szerzőtől. Bemutatták azonban a Kotzebue által írt elő- és utójátékot (Ungarns erste Wohlthäter és Die Ruinen von Athen) Beethoven zenéjével. [69] A sokáig leghíresebb, az utazók által rendre megemlített pesti „színház”, az állatviadalokkal szórakoztató hecc-színház - amely 1787-ben új épületet kapott a mai Bazilikánál - a 19. század elején befejezte működését.
      Nincs semmi meglepő abban, ha megállapítjuk, hogy az önkormányzatukat 1703-ban visszanyert városok mintegy száz év alatt hatalmas fejlődésen estek át. A 18. század nemcsak Buda és Pest, hanem az egész ország gyors demográfiai regenerálódásának, gazdasági és infrastrukturális fejlődésének a korszaka volt. A török kiűzése azonban különösen kedvezően érintette a két Duna-parti várost. Előnyös fekvésük révén kereskedelmi és gazdasági centrummá, migrációs központtá váltak (a jelentéktelen Pest a 19. században már Magyarország legnagyobb városa). A korszak elején még falusias külvárosok gazdaságukat, népességüket tekintve utolérték, részben meg is előzték a történelmi belvárosokat.
      A Habsburg uralkodók politikai döntései a hetvenes és nyolcvanas években méginkább kiemelték Pestet és Budát a - II. József kori népszámláláskor a magyar korona országaiban található - 61 szabad királyi város közül. Az egyetem és a legfontosabb kormányszékek áthelyezésével, majd a Habsburg főherceg nádorok Budára költözésével a gazdasági mellett a politikai és a kulturális élet központja is Pestre, illetve Budára került.
      A legkevésbé a helyi politikai struktúrák változtak. A kamarai igazgatóság gyámkodását követően a városok vezetése az elenyésző kisebbség kezébe került. A városi polgárjog, méginkább a részvétel a szűkebb irányító testületekben jogilag mindvégig markánsan elválasztotta egymástól a város lakosait, ám a gazdasági helyzet, a társadalmi állás szempontjából egyre kevésbé volt jelentősége a rendi-feudális privilégiumoknak.
      1703 a két város történetében politikai korszakhatár volt, de a századelő más értelemben is fordulópont: az újjáépítés, a demográfiai regenerálódás kezdete. A következő század eleje ezzel szemben nem cezúra, csak szakasza a 18. század végétől mind dinamikusabb városfejlődésnek.

      1. Az alábbi rövid összefoglalás - demográfiai fejezetében - főként Nagy Lajos munkájára támaszkodik: Budapest története a török kiűzésétől a márciusi forradalomig. Szerk.: Kosáry Domokos, Bp., Akadémiai Kiadó, 1975. 586. old. A „Városigazgatás, várospolitika” című fejezetet (159-190. old.) Bónis György írta. A kötet a Budapest története című kiadvány III. köteteként (főszerk.: Gerevich László) jelent meg. A továbbiakban Budapest III. rövidítéssel hivatkozom rá.
      2. Briefe der Lady Marie Worthley Montague I. Mannheim, 1784. 117. old. (az eredeti angol).
      3. Magyarország története 1686-1790. Magyarország története IV. Szerk.: Ember Győző és Heckenast Gusztáv, Bp., Akadémiai Kiadó, 1989. I. 41. old. A vonatkozó demográfiai fejezetet Wellmann Imre írta.
      4. Pierre Chaunu: A klasszikus Európa. Bp., Gondolat Kiadó, 1971. 195. old.
      5. Budapest III., 127. old.
      6. Budapest III., 133. old.
      7. Budapest III., 132. old.
      8. Nemcsak a polgárjoggal rendelkezőkének, hanem a lakosság egészének növekedésében is döntő szerepet játszottak a bevándorlók, főként Pesten. Fallenbüchl Zoltán szerint Pest lakossága 1700 és 1770 között természetes szaporodás révén szinte egyáltalán nem nőtt, hanem a bevándorlás révén gyarapodott évi 5 százalékkal. A bevándorlók között mindvégig a külföldiek voltak többségben. A magyarok aránya a 17. század végén 31, a 18. század negyvenes éveiben 30, az ötvenes években 39, a hatvanas években 45 százalékot tett ki. 1687 és 1770 között az összes bevándorló 32,2 százaléka jött a Magyar Korona országaiból. Ld. Fallenbüchl Zoltán: Pest város népességének származáshelyei a statisztika és a kartográfia tükrében (1687-1770). In: Tanulmányok Budapest Múltjából (a továbbiakban: TBM), XV. Bp., 1963. 240, 268, 278, 284. old.
Az, hogy a városok növekedése többnyire a bevándorlásnak és nem a természetes szaporodásnak köszönhető, nem budai és pesti sajátosság, hanem európai jelenség a korban.
      9. A polgárnak felvettek foglalkozás szerinti statisztikáját 1687-1750 és 1751-1790 között lásd: Budapest III., 139-140. old.
      10. A helytartótanács a legfontosabb magyarországi kormányszék. 1724 óta működött Pozsonyban, II. József 1784-ben Budára helyezte, majd egyesítette a Pozsonyból egyidejűleg szintén Budára helyezett magyar kamarával. A császár halála után a két kormányszék különvált.
      11. Thirring Gusztáv: Pest város népessége az 1771-1781. években. In: Magyar Statisztikai Szemle, 1934. XII. 2. sz. 156. old.
      12. Pásztor Mihály: A hatvanesztendős 1879. évi XXVIII. törvénycikk. In: Városi Szemle, 1939. XXV. 4. sz. 516. old.
      13. Thirring Gusztáv: Magyarország népessége II. József korában. Bp., Magyar Tudományos Akadémia, 1938. 132-133. old. (A polgárok és parasztok örökösei alatt a polgárok, a mesterek, a kereskedők és a parasztok azon örököseit értették, akik az apát foglalkozásában követték majd. A zsellér alatt a napszámosok, cselédek, szolgák szerepelnek, továbbá a magánszolgálatban álló kisebb tisztviselők, a testi fogyatékosok, a gyermekes, özvegy férfiak, a nem nemes tisztviselők és a honoráciorok felnőtt fiai. Az egyéb kategóriában a polgárok és parasztok fiai szerepelnek, akik nem közvetlen örökösei apjuknak.)
      14. I. m., 117. old. A tényleges lakosságban benne vannak a nők, a városban tartózkodó idegenek, nincsenek benne a távollévő városlakók.
      15. Dümmerth Dezső: Pest város társadalma 1686-1696. Bp., Akadémiai Kiadó, 1968. 73. old.
      16. Budapest III., 151-152. old.
      17. I. m., 136-138, 387. old.
      18. Thirring Gusztáv, I. m., 112. old.
      19. Budapest III., 148. old.
      20. Pest és Buda kiváltságlevele szinte teljesen egyforma volt. Pest 1703. október 23-i kiváltságlevelét lásd: Források Buda, Pest és Óbuda történetéhez 1686-1873. Szerk.: Bácskai Vera, Bp., Budapest Főváros Levéltára, 1971. 29-33. old.
      21. A választott polgárság utasítása 1722. november 23. után. Pest-Budai hivatali utasítások a XVIII. században. Szerk.: Bónis György, Bp., Budapest Főváros Levéltára, 1974. 54-58. old.
      22. Nagy István: A választó polgárság testülete Budán a XVIII. században. In: TBM., XIII. Bp., 1959. 149. old.
      23. A budai külvárosok egy része élén - a Vízivárosban, Újlakon, a Tabánban (utóbbiban kettő) - albíróságok álltak. A tanács a külvárosi bírákat, esküdteket és más alkalmazottakat maga óhajtotta kinevezni. A Tabánban és Újlakon kísérlete nem járt sikerrel. Elérte azonban, hogy a külvárosi tisztújításokra biztosokat küldjön, akik valószínűleg jelölési jogot gyakoroltak. (Nagy István, i. m., 155. old.; Budapest III., 170. old.) Később az Országút nevű városrészben is működött albíróság, amelyek száma így, 1790-ben öt volt.(Budapest III., 438. old.)
      24. Nagy István: I. m., 150. old.
      25. I. m., 153-154. old.
      26. Bónis György (szerk.): I. m., 34-35. old.
      27. Nagy István: I. m., 160. old.
      28. A királyi kamarai bizottság által kiadott tisztújítási és városigazgatási szabályzat, 1731. augusztus 7. (Bácskai Vera [szerk.]: I. m., 128-129. old.) A kiemelt rész az eredetiben így szól: „finitis porro divinis magistratus cum reliquis modo praemisso ex ecclesia vicissim in curiam civitatis semet conferet, clausisque curiae portis primum et ante omnia vacantias, si quae in exteriori senatu aut centumviratu fuerint, praemissa aptorum et benemeritorum civium candidatione restaurabit, demum novos tribunos plebis aut priores, pluraritate attamen votorum civium eliget vel confirmabit.” (Bónis György [szerk.]: I. m., 101. old.) Értelmezhető úgy, hogy „a tanács betölti a külső tanácsban és a választott polgárságban megüresedett helyeket, majd az utóbbi szószólót választ”. (I. m., 99. old.)
      29. Budapest III., 172-173. old.
      30. Uo.
      31. Bácskai Vera (szerk.): I. m., 135. old.
      32. Budapest III., 179-180. old.
      33. Felhő Ibolya: Mária Terézia úrbérrendezése a Buda és Pest környéki helységekben. In: TBM., XVIII. Bp., 1971. 138. old.
      34. Budapest III., 180, 447-448. old.
      35. Mészáros István: Az iskolaügy története Magyarországon 966-1777 között. Bp., Akadémiai Kiadó, 1981. 447. old.
      36. Szalay Gyula: A királyi egyetemi katolikus gimnázium története 1687-1937., Bp., 1937. 31. old. (Ma sem a papnevelde, sem az akadémiai épület nincs meg, a 20. század elején lebontották.)
      37. Paulinyi Oszkár: A M. Kir. Belügyminisztérium budai várbeli székházának története. In: TBM., VI. Bp., 1938. 24. old.
      38. I. m., 33. old.
      39. Clauderné Vladár Margit: A Várszínház története. In: TBM., X. Bp., 1943. 175. old.
      40. Hauszmann Alajos: A magyar királyi vár építésének története. Bp., „Pátria” Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság, 1900. 19. old.
      41. Bánrévy György: A budai királyi palota újjáépítése III. Károly alatt. In: TBM., I. Bp., 1932. 7. old. A szerző, többekkel ellentétben, az 1723-as évet adja meg a palotaépítés befejezése, pontosabban abbahagyása dátumaként (42. old.).
      42. Czagány István: A budavári palota és a Szent György téri épületek. Bp., Műszaki Könyvkiadó, 1966. 25-27. old.
      43. Lehetséges, hogy Sándor Vince 1803-ban már nem a két laktanyát vásárolta meg, hanem az azok helyén álló nagy épületet. (I. m., 157. old.)
      44. A Teleki palota telke a század közepe óta üres volt, a korábban ott álló, tüzérségi laktanyát és ágyúállást lebontották. Ma nincs meg sem az istálló, sem a palota.
      45. Rómer Flóris: A régi Pest. Bp., Eggenberger-féle Akad. Könyvkereskedés, 1873. 97. old.
      46. Takáts Sándor: A főváros alapította budapesti piarista kollégium története. Bp., Hornyánszky Viktor Könyvnyomdája, 1895. 38-40. old.
      47. Lux Kálmán: A budapesti belvárosi plébániatemplom. In: TBM., II. Bp., 1933. 16. old.
      48. Schoen Arnold: A budapesti központi városháza. Bp., Budapest Főváros Közönsége, 1930. 23. old.
      49. Franz Schams: Vollständige Beschreibung der königlichen Freystadt Pest in Ungarn. Pest, Hartlebens Verlag, 1821. 89. old.
      50. Révhelyi (Réh) Elemér: Az Egyetem-utcai volt Károlyi-palota építésének története. In: TBM., II. Bp., 1933. 89, 96. old.
      51. József nádor fölterjesztése Pest város szépítése tárgyában, 1805. június 1. - Domanovszky Sándor: József nádor iratai II. Bp., Magyar Történelmi Társulat, 1929. 11. sz.
      52. A télen elbontható hajóhíd a Kishíd (ma Türr István) utcánál volt. 1787-ben a Nagyhíd (ma Deák Ferenc utca) magasságába helyezték át. - Preisich Gábor: Budapest városépítésének története Buda visszavételétől a kiegyezésig. Bp., Műszaki Könyvkiadó, 1960. 30. old.
      53. Schams szerint ezekre az áthelyezésekre, bontásokra hamarosan valóban sor került. (I. m., 449. old.)
      54. A harmincadhivatal új épülete csak a kiegyezés után készült el (a mai Közgazdasági Egyetem), a sóhivatal és a dohánybeváltó hivatal áthelyezésére hamar sor került. (Budapest III., 259. old.)
      55. Schams 35 pontban sorolja fel a szépítési tervben megjelölt teendőket. 14 tételről mint megvalósultról számol be, 10 tétel folyamatban van, 11 pedig megvalósításra vár. Utóbbiak között szerepelnek például a következők: plébániatemplom a Lipótvárosban, templom a Ferencvárosban, a piaristák áttelepítése a szervitakolostorba, új mérlegház építése, a városháza áttelepítése a piaristák épületébe, a dologház felépítése, a lövölde kitelepítése a Belvárosból stb. (I. m., 449-451. old.)
      56. A királyi kúria a legfelső magyar bíróságok, a hétszemélyes tábla és a királyi tábla összefoglaló neve. Székhelye Pest, II. József Budára helyezte, halála után visszakerült Pestre.
      57. A gimnáziumon a volt jezsuita gimnáziumot kell érteni, amely egyesült az egyetemmel. A Terézia Akadémia új intézmény volt Budán: a nagyszombati nemesi akadémia hallgatóinak egy része és a volt jezsuita konviktus hallgatói alkották diákságát. (Szalay Gyula: I. m., 57-59. old.)
      58. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem története. Szerk.: Sinkovics István. Bp., ELTE, 1985. 85. old.
      59. Szentpétery Imre: A bölcsészettudományi kar 1635-1935. (A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem története IV.). Bp., Pázmány Péter Tudományegyetem, 1935. 246. old.
      60. A generális szemináriumok felállítását II. József 1783. november 1-jére rendelte el, de aztán 1784. május 1-jére halasztotta. Buda, Kassa, Pécs és Kalocsa szerepelt előbb a tervekben, végül azonban Pozsonyban, Egerben és Zágrábban jött létre szeminá- riumi központ. A császár rendeletére az egyetem tagja a pozso- nyi generális szeminárium tanári kara lett. - Hermann Egyed- Artner Edgár: A hittudományi kar története 1635-1935. (A Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem története I.). Bp., Pázmány Péter Tudományegyetem, 1938. 180-182. old.
      61. 1786-ban II. József a pozsonyival egyidejűleg létrehozott zágrábi és egri generális szemináriumot egyesítette, és Pestre helyezte, az 1786-ra elkészült Nagyszeminárium épületébe, az Eötvös Loránd Tudományegyetem mai központi épületének helyére. A pozsonyi és pesti teológiai központ egymáshoz való viszonya nehezen volt értelmezhető. II. József szerint: lévén, hogy a teljes egyetem Pesten van, a hittudományi kar is ott van. A pozsonyi karon lehetett például szigorlatozni, de avatás- ra csak Pesten kerülhetett sor. A „probléma” 1790-ben „oldó- dott meg”, amikor a generális szemináriumok feloszlottak, és a teológiai kar is szünetelt. (I. m., 199-203, 251. old.)
      62. A helytartótanács egyetemi székhelyül előbb a pálos kolostort ajánlotta, azzal, hogy az ott lévő kúria kapja vissza a bölcsész- és a jogi kar által használt épületét. A pálos kolostor azonban - kiderült - elégtelen lenne a három kar és a papnevelde számára. A helytartótanács ezért a Nagyszeminárium épületének egyetemi birtokbavételét javasolta, amit a kancellária elfogadott. (Pauler Tivadar: I. m., 316-317. old.)
      63. A klarissza és a ferences rendház hányatott történetéhez lásd Paulinyi Oszkár: I. m., 35-42. old.
      64. Reise des Grafen Hofmannsegg in einige Gegenden von Ungarn bis an die türkische Gränze. Görlitz, 1800. 108-110. old.
      65. Csapodi Csaba-Tóth András-Vértesy Miklós: Magyar könyvtártörténet. Bp., Gondolat Kiadó, 1987. 160. old.
      66. Berlász Jenő: Az Országos Széchényi Könyvtár története 1802-1867. Bp., Országos Széchényi Könyvtár, 1981. 110. old.
      67. Kádár Jolán: A budai és pesti német színészet története 1812-ig. Bp., Pfeifer Ferdinánd Könyvkereskedése, 1914. 12-13. old.
      68. I. m., 23. old.
      69. Kádár Jolán: A pesti és budai német színészet története 1812-1847. Bp., Budavári Tudományos Társaság, 1923. 7-8, 167, 168. old. (Az épület ma már nincs meg.)


EPA Budapesti Negyed 20-21. (1998/2-3) SzerzőÁgoston Gábor: A XVII. sz.-ig < > Csorba László: 1815-1873