EPA Budapesti Negyed 20-21. (1998/2-3) SzerzőElőszó < > Poór János: 18. század

A kezdetektől a török uralom végéig
_____________
ÁGOSTON GÁBOR

      1. A római örökség: Aquincum
      A mai Budapest területén már az i. sz. előtti évezredben is voltak lakott települések. A régészeti leletekből látható, hogy a Tabán és a Gellérthegy tájékán kelta eredetű eraviscus népesség telepedett meg. Fővárosunk területén az első várost a rómaiak építették Aquincum néven. A város három településből alakult ki az 1-2. században: az őslakos kelta-eraviscusok Gellérthegy-tabáni lakónegyedeiből, a mai Óbuda központjában az 1. évszázad nyolcvanas éveiben felállított légiótáborból és az azt körülvevő Katonavárosból (canabae), valamint az ettől északra fekvő Polgárvárosból (municipium).
      Aquincum 106-ban a Traianus császár (98-117) által kettéosztott Pannonia provincia kisebbik részének, Alsó-Pannóniának (Pannonia inferior) tartományi székhelye lett: az első helytartó a későbbi császár, Hadrianus volt. A város fejlődése az 1-2. század fordulóján gyorsult fel, amikor 124-ben, pannóniai látogatása során „az utazó” császár, Hadrianus (117-138) municipium rangra emelte a Polgárvárost. Újabb lendületet vett a város fejlődése 194-ben, amikor a pannóniai légiók által trónra segített Septimius Severus császár (193-211) Alsó- és Felső-Pannónia provincia székhelyeit, Aquincumot és Carnuntumot (Deutsch-Altenburg) [1] hálája jeléül colonia rangra emelte. A 3. század elején Caracalla császár (211-217) Alsó-Pannóniához csatolta Brigetio (Szőny) légiótáborát, aminek következtében a két provinciában állomásozó római légiók száma egyenlő lett, s a tartomány fővárosának, Aquincumnak is nőtt a jelentősége. Caracalla császár 214. évi látogatása szintén serkentően hatott a város építészetére. [2]
      A 3. század derekától részint a barbár betörések erősödése, részint az illiricumi császárok politikája és közigazgatási reformjai nyomán Aquincum egyre inkább veszített politikai és kulturális jelentőségéből, bár az átszervezéseket rövid gazdasági konjunktúra követte. A 4. században a barbárok betörései ellen Aquincumot újból megerősítették, de a század derekától a lakosság egyre nagyobb tömegekben költözött a határmenti városból a tartomány belsejébe. Az 5. század elején a Polgárvárost is kiürítették. [3]
      A Gellérthegy sziklafalaival védett eraviscus település annak köszönhette fontosságát, hogy itt alakult ki a Kárpát-medence egyik legfontosabb dunai átkelőhelye, s itt találkoztak a kereskedelmi utak is, mivel a Duna itt a legkeskenyebb. A hegy lábánál, a rév mellett az iparosok és kereskedők telepedtek meg, s ők hozták létre a tabáni települést, amelyet a hegyen lévő erődített település, az oppidum oltalmazott. Az eraviscusok temetője a hegy lábánál, a Lágymányos felőli oldalon feküdt. A rómaiak a Gellért-hegyi oppidumot időszámításunk kezdete tájékán foglalták el. A bennszülött őslakosság először a tabáni településre húzódott vissza, majd az 1. században a Duna-parti katonai erődök mellé telepítették őket, létrehozva a civitas Eraviscorum-ot. Ezzel a rómaiak egyrészt ellenőrzésük alatt tarthatták a bennszülötteket, másrészt biztosították katonai táboraik ellátását. Jóllehet a Flavius dinasztia alatt (69-96) megszűnt az eraviscusok katonai felügyelete, de ezután is valamilyen függőségi viszonyban maradtak a Polgárvárostól. Aquincum fejlődéséhez az eraviscusok főként fejlett fazekasiparukkal járultak hozzá, amely kezdetben a kelta formákat ötvözte a római ízléssel, de a későbbiekben, alkalmazkodva a légiótábor igényeihez, elvesztette az ősi formákat. [4]
      Fővárosunk területén az első légiótábort (castrum) i. sz. 89-ben palánkból építették. Ebben a táborban szolgált parancsnokhelyettesként Hadrianus, a későbbi helytartó és császár. Traianus és Hadrianus császár idején a palánktábor helyén kőtábort építettek. A markomann háborúk (166-180) pusztításai miatt ettől a tábortól nyugatra egy újabb tábort építettek, amelynek területe 570x476 m volt, falainak vastagsága pedig 1,4 m. A második légiótábort többször is átépítették. A legfontosabb változtatásokat a 330-as években végezték, amikor a tábort megerősítették: az új tábor falainak hossza 720x300 m lett, a falvastagság pedig az eredetinek kétszerese. Az erődfallal és vizesárkokkal körül kerített légiótáborban mintegy 6 ezer főnyi őrség állomásozott, de a tábor lakóinak száma a műszakiakkal akár a 10 ezret is elérhette. A tábor területén fegyverjavító és -készítő műhelyek, egy nagyobb katonai fürdő, tábori kórház, katonai barakkok, üzletek, magtárak és raktárak voltak. A tábort a 4. század végétől kezdve hagyták el lakói. [5]
      A légiótábortól északkeletre, a mai III. kerületi Hajógyári szigeten feküdt a 106-108 között hivatalban lévő első helytartó, Hadrianus által építtetni kezdett, majd többször is átépített, közel száz helyiséges, 8-10 ezer négyzetméternyi területű, mozaikokkal és freskókkal díszített „saroktornyos, homlokzati dísztornácos, centrális nagytermes luxusvilla”, a birodalom egyik legnagyobb helytartói palotája. [6]
      A légiótábor körül, hasonlóan a többi dunai és rajnai táborhoz, Aquincumban is két polgári település alakult ki. A később canabae-nak nevezett városias, de városi joggal nem rendelkező, 140 hektáros Katonaváros közvetlenül a tábor köré szerveződött, s lakói a katonák hozzátartozóiból, valamint a katonaságot kiszolgáló iparosokból és kereskedőkből álltak, akik a katonasággal közös temetőbe temetkeztek. A mai Bogdáni út-Hévíz út-Bécsi út-Nagyszombat utca által határolt területen fekvő Katonaváros délnyugati részén ipartelepek és műhelyek (tégla- és kerámiakészítő-, kovács-, üvegfúvó-, pék- stb.), keleti részén pedig a kikötő és a kikötői raktárak kaptak helyet. A 2-3. század fordulóján a Katonaváros további városiasodása figyelhető meg, amiben fontos szerepet játszhatott Caracalla császár 214. évi látogatása is: a település korábbi favázas-sártapaszos házai a 3. század első évtizedeire kőépületeknek adták át helyüket, s jelentősen növekedett a beépítettség is. A városiasodásra utal a közművesítés, a légfűtéses rendszer elterjedése és a vízvezetékek kiépítése is, amelyek az Árpád-forrás vizét ólomcsöveken keresztül juttatták el a lakóházakba. A település északkeleti részén, a Duna-parton épült többemeletes, palotaszerű épületek szebbek és pompásabbak voltak, mint az ekkoriban már colonia ranggal rendelkező Polgárváros épületei. A Katonavárosból kivezető utak mellett ipartelepek, lóváltó állomás és fogadók voltak. [7]
      A Katonaváros Nagyszombat utcai határánál, a Nagyszombat utca-Pacsirta utca-Viador utca-Bécsi út által határolt területen épült a 2. század derekán az egész Duna-vidék legnagyobb amfiteátruma, a 132x108 m-es katonai amfiteátrum, amelyben 10-13 ezer néző nézhette a gladiátori játékokat; jóllehet méreteit tekintve elmaradt a római Colosseumtól (189x156), küzdőtere, azaz arénája (90x66 m) nagyobb volt (a Colosseumé: 85x54), ami azzal magyarázható, hogy a katonavárosi amfiteátrumot gyakorlatozásra és felvonulásra is használták. [8]
      A dunai légiótáborokra jellemző módon, a Katonavárostól távolabb alakult ki a Polgárváros, amely - mint láttuk - 124-ben municipium, 194-ben pedig colonia rangra emelkedett, s amelyet a légiótábortól, illetve a Katonavárostól egy beépítetlen terület választott el. Az aquincumi Polgárváros trapéz alakú, mintegy 30 hektárnyi területét középen egy É-D irányú, pilléreken nyugvó vízvezeték keresztezte, amely a Római Fürdő máig használt forrásainak 21-23 C fokos gyógyvizét vitte a légiótáborba. A várost, hasonlóan a Katonavárosokhoz, az É-D és K-Ny irányban átszelő két főút derékszögben keresztezte. Ezekkel párhuzamosan épültek ki a kisebb utcák, amelyek kijelölték a lakónegyedek helyeit is. Az utcák 3-11 méter szélesek voltak, fedőlapos eső- és szennyvízcsatornákkal. A főutak kereszteződésében, a város központjában volt a Forum, a bíráskodás és a városi tanács épületével. Ugyancsak itt kapott helyet a boltsor, az oszlopos üzletekkel körülvett piactér és egy nagyobb közfürdő. A piactértől délkeletre nagyobb, belső udvaros, északra pedig kisebb házakat találtak. A 3-4 szobás házakat padló- és falfűtéssel fűtötték, és csatlakoztatták a városi vízvezetékrendszerhez. A régészeti feltárások üvegfúvó és fémöntő műhelyeket, olaj- és szőlőpréseket tártak fel. A város a 3. század első felében élte virágkorát; lakóinak száma ekkor 10-12 ezer főre tehető. A városon kívül lóváltó állomás és fogadók, a várostól keletre pedig egy 160 000 négyzetméter területű fazekasnegyed feküdt, amely Pannónia tartomány legjelentősebb ipartelepe volt. Az aquincumi katonaváros és polgárváros közti jogi különbségek elmosódásával, a 3. században a két település lassan egyetlen várossá nőtt össze. A 3. század első felében, a város fénykorában, Aquincum lakossága a környező villanegyedek és falvak lakóival együtt akár a 40-50 ezer főt is elérhette. [9]
      Miután 433-ban Pannónia a hunok kezére került, Aquincum is elveszítette városias jellegét. A város római kori épületeit a longobárdok, avarok és a honfoglalás kori magyarok is felhasználták. Jóllehet a római városi szervezetnek a továbbéléséről Magyarországon sem beszélhetünk, a római örökség azonban kétségtelen. A honfoglaló magyarok ugyanis Aquincum területén, a késő római castrum maradványait is felhasználva, hozták létre településüket. Óbuda átvette az aquincumi légiótábor utcahálózatát, s határait is római építmények jelölték ki. A folyó bal partján pedig, a 4. század elején a barbár támadások ellen felépített ellenerőd, Contra Aquincum (a mai Március 15. tér) környékén alakult ki Pest város elődje. [10]

      2. Medium Regni: Budapest a honfoglalástól 1541-ig
      A mai Budapest területe már a honalapítás idején fejedelmi szálláshelyül szolgált. A város északi részén kialakult (Ó)budát 1241-ben, a budai várhegyen a tatárjárás (1241-1242) után IV. Béla (1235-1270) által felépített új várost, azaz Budavárát (a későbbi Budát) 1250-ben az ország közepének - medium regni - nevezik az oklevelek, ami azonban nem jelentette azt, hogy az ország korábbi központjai, a koronázóváros és leggyakoribb királyi temetkezőhely, Fehérvár, valamint az ország „egyházi metropolisa”, Esztergom elvesztette volna korábbi jelentőségét. A 14. század elején egy forrás Budát „az ország székhelyének és a városok legnagyobbikának” nevezi: ettől kezdve Buda az ország fővárosának számított, jóllehet a királyi udvartartás és a királyi hivatalok székhelye ekkoriban még Visegrád volt, azaz, miként másutt is Európában, a főváros és a királyi rezidencia nem volt azonos. A 15. század elejétől azután a királyi udvartartás is Budára költözött, azaz ettől kezdve a város már nemcsak az ország fővárosa, hanem királyi rezidencia is volt. Tovább növelte Buda jelentőségét, hogy az egyre rendszeresebbé váló országgyűléseket is jobbára Budán, vagy a várossal átellenben, a Duna bal partján fekvő Pesten, illetve a Pest melletti Rákos mezején tartották. A királyi tanácstagok, főpapok és főurak házakat vásároltak Budán, és az országgyűlésekre érkező nemesek is a városban szálltak meg. Itt futottak össze az országot behálózó kereskedelmi utak is, s itt tartották a legfontosabb országos vásárokat. Budának ez a központi szerepe 1541-ig, a város török kézre kerüléséig tartott. [11]
     
      2.1. Budapest a honfoglalás idején
      A honfoglaló magyar törzsek 895 és 900 között vették birtokukba a Kárpát-medencét. A mai Budapest területe és környéke a két vezér, a kendé-nek vagy kündü-nek hívott szakrális főfejedelem, és a tényleges hatalmat gyakorló gyula birtoka lett. Kurszán kende a római Aquincum, a mai Óbuda területén rendezte be téli szállását (nyári szállása a Csallóközben volt), míg Árpád gyulá-nak a Csepel-sziget szolgált nyári szállásul (Árpád téli szállása Pécs környékén volt). [12]
      Óbuda minden tekintetben alkalmas volt fejedelmi szálláshelyül. Még állott a római katonai amfiteátrum, amely Kurszán vára néven a szakrális fejedelem központja lett, s amelynek falai kellő védelmet nyújthattak a fejedelemnek és népének. [13] A védelmet fokozta a terület előnyös földrajzi helyzete is: a keletről fenyegető besenyő támadások ellen a Duna biztosította a területet. A legközelebbi dunai átkelő a Kurszán várától északra fekvő két Megyer nevű település között volt: a Duna folyása itt volt a leglassabb, és a zátonyokkal tarkított folyószakasz itt kedvezett leginkább a nomádok tömlőkön, bőrcsónakokon történő átkelésének. A megyeri révtől a Duna jobb partján dél felé vezető út a hegy és a folyó közelsége miatt Óbuda területén szűkült le, amely megkönnyítette az ellenőrzését. Ugyancsak ez biztosította a nyugati ellenség, a frankok elleni védelmet. A fejedelmi téli szállást ők is csak a Duna menti szoros-utakon keresztül közelíthettek meg. Kurszán halála (904) után a főhatalmat magához ragadó Árpád foglalta el a szakrális fejedelem szállásterületeit, amit az is bizonyít, hogy Árpádot az óbudai hegyoldalban temették el, s később a dinasztiaalapító tiszteletére itt emelték Fehéregyháza királyi kápolnáját. [14]
      A majd 50 km hosszú és 5-6 km széles Csepel-sziget alkalmas nyári szállásnak bizonyult Árpád és népe számára, ahol a fejedelem ménesét tarthatta. A sziget a későbbiekben az Árpád-házi királyok lovainak őrzőhelye és kedvenc vadászóhelye volt. Jelentőségét növelte, hogy a szigettől délre volt a térség másik fontos dunai átkelőhelye, a szigetfői (rácalmási) rév.
      Pest környéke ugyancsak fejedelmi szállásterület volt. A 955. évi augsburgi csatavesztés után az akkori nagyfejedelem, Taksony, tartva egy esetleges nyugati támadástól, a fejedelmi szállásokat a Duna bal partjára helyezte át. Téli szálláshelye a Dunától keletre, Árpád Pécs környéki szállásaitól kissé délebbre, az apja nevét viselő Zolta falu vidékén lehetett. Nyári szállását a csepeli Duna-ág mellett, Taksony falu környékén alakította ki. A mai pesti belváros területérére, a rómaiak által épített ellenerőd, Contra Aquincum környékére pedig muszlim kereskedőket és bolgár-szláv révészeket telepített. A népvándorlás viharait átvészelt római erőd maradványai védettséget, a már régóta használt itteni átkelő pedig a kereskedelem feltételeit biztosította. [15]

      2.2. A városrészek fejlődése a tatárjárásig
      Mivel Géza fejedelem (972-997) és Szent István király (1000-1038) Esztergomban rendezte be rezidenciáját, (Ó)Buda - melyet a 13. század derekáig még Budának neveznek - és a szomszédos települések veszítettek jelentőségükből, jóllehet a településen királyi udvarház volt, ami a környező királyi birtokok gazdasági központjául is szolgált. A város fejlődésében és az egész ország későbbi kulturális életében is meghatározó szerepe volt a Péter király (1038-1041, 1044-1046) által Szent Péter apostol tiszteletére alapított, és Szent László király (1077-1095) idején befejezett társaskáptalannak. A káptalan körül, a város északi részén, a mai Főtér környékén alakult ki a civitas, a város egyházi központja a templommal, a préposti palotával, az egyháziak és a szolgálószemélyzet házaival és a gazdasági épületekkel. A káptalan királyi magánegyház volt, s így nem a területileg illetékes veszprémi püspök, hanem az esztergomi érsek alá tartozott. 1148-ban megkapta az uralkodótól a környező fontosabb vámbevételeket és a megyeri révtől a Csepel-szigetig terjedő Duna-szakasz halászati jogát, ami a későbbiekben véget nem érő perek forrásává vált a káptalan és a budai polgárok között. A káptalan feje, azaz prépostja, a 12. században már az ország legrangosabb méltóságai között, közvetlenül a püspökök után szerepel: 1186-ban a párizsi egyetemen végzett Adorján prépost volt a királyi kancellária vezetője, utódai pedig általában az alkancellári tisztséget töltötték be. Feltevések szerint a magyarok legrégebbi történetét Gesta Hungarorum-ában megörökítő Anonymus, III. Béla (1172-1196) király jegyzője is a budai káptalan prépostja volt. [16] Valószínűleg a káptalan környékén állhatott a királyi ház is, amely a 12. század végén már európai uralkodók fogadására is alkalmas volt. 1189-ben ugyanis III. Béla király és felesége, Capet Margit (II. Fülöp Ágost francia király testvére) esztergomi látogatása után itt fogadta a III. keresztes hadjárat egyik vezérét, Barbarossa Frigyes német-római császárt. A káptalan körül alakuló városmagtól délkeletre, a dunai révkikötő és a piac környékén szerveződött a város másik központja, az iparosok és kereskedők lakhelyéül szolgáló villa.
      Új lendületet vett a város fejlődése a 13. század elején. Imre király a korábbi királyi rezidenciát, az esztergomi várat 1198-ban átadta az érsekségnek, s így új királyi központ után kellett néznie. Ekkor, a 13. század első harmadában épült fel a civitas délnyugati sarkában (a mai Kálvin köz 2-4. sz. telken) az új királyi palota. IV. Béla uralkodásának kezdetétől fogva innen kormányozta az országot. 1238-tól a húsvéti nagyböjtöt már többnyire az itteni curiában töltötte és itt tartotta a tavaszi bíráskodási ülésszakot is. (Ó)Buda ekkoriban már nemcsak földrajzi, de igazgatási, adminisztratív értelemben is az ország központja. Fejlődésének az 1241-1242. évi tatárdúlás vetett véget. [17]
      Kevesebbet tudunk a Duna bal partján kialakult városról, a későbbi Pestről. Bonyolítja a kérdést, hogy a pesti rév túlpartján (a mai budai oldalon) fekvő települést is Pestnek nevezték a források. Mivel ez utóbbi, a Gellért-hegy lábánál kereshető település, Kisebb Pest néven is szerepel, feltehetőleg későbbi alapítású, mint a Duna bal partján épült Pest.
      A bal parti Pest, amelynek központját a magyarországi forrásokban böszörmény-nek nevezett muszlim kereskedők által birtokolt római erőd és környéke alkotta, szintén királyi birtokközpont volt, ahol királyaink is többször tartózkodtak. A Pest melletti Rákos mező pedig a királyi hadak hadbaszállásának és gyülekezésének lett a színhelye, amire először 1074-ből van adatunk. Pest a királyi udvarhelyek közé számíthatott, amit a többi között az is valószínűsít, hogy a királyi alapítású Nagyboldogasszony-templom, amelyet már 1046-ban mint kápolnát említenek, csakúgy, mint az óbudai káptalan, nem az illetékes megyés püspök, hanem az esztergomi érsek alá tartozott. Pestnek ez a legkorábbi egyháza, a római Contra Aquincum mellett, a római kövek felhasználásával épülhetett. Itt temették el először a korai egyházszervezésben fontos szerepet játszó Gellért csanádi püspököt, az első Magyarországon keletkezett teológiai munka (Deliberatio) szerzőjét, akit 1046 őszén a pogányság visszaállítására törekvő keresztény-ellenes lázadók taszítottak a mélybe a várossal szemben, a Duna túlpartján lévő Kelenföldi (a mai Gellért-)hegyről. [18] Erre a templomra épülhetett a 12. század végén az a háromhajós, kéttornyos, román templom, amely a tatárjáráskor pusztult el. [19]
      A római erőd körül kiépült kereskedő- és révésztelep közelében más, mezőgazdasággal foglalkozó, magyar és szláv népességű település is volt, melynek 11-12. századi köznépi temetőjét a Károlyi-kertben tárták fel.
      A város vámjára, valamint az itteni muszlim kereskedők adójára vonatkozó szórványadatokból látható, hogy a 13. század elején a város megindult a gazdasági felemelkedés útján, amelynek újabb lendületet adott a német kézművesek és kereskedők betelepítése 1218 és 1225 között. Az új telepesek, akiket a források, megkülönböztetésül a Kisebb Pesten élő szászoktól, következetesen németeknek (Theutonici) neveznek, vélhetőleg Ausztriából jöttek. Ezt látszik bizonyítani az is, hogy az egyik legtekintélyesebb pesti polgár - Werner - a bécsi patríciusok, a Ritter-Bürgerek közé tartozott, s Alsó-Ausztriában is voltak birtokai. A német telepesek bonthatták el a római erőd helyén épült Pest-várát, s köveiből építették fel házaikat a vártól keletre, kijelölve ezzel a város új központját, amely a vártól keletre fekvő főtér lett (ma az ELTE bölcsészkari épülete áll ott). Ugyancsak erre az időre tehető a város kereskedelmi és pénzügyi életében korábban oly fontos szerepet játszó böszörmények elköltözése az Újbécs néven emlegetett településrészre. A pápa és a magyarországi egyháznagyok minden igyekezete ellenére a pesti böszörményeket nem sikerült kiiktatni a város gazdasági életéből, sőt, ők is megkapták mindazon városi jogokat, amelyekkel a német telepesek is rendelkeztek. Ezzel a két városrész közti különbségek kezdtek elmosódni, s megindult összeolvadásuk. [20]
      A város fejlődését a tatárjárás szakította meg. Batu kán serege 1241. április 11-én a Sajó menti (muhi) csatában szétverte IV. Béla hadait, majd végigpusztította a Duna bal parti településeit. Erre a sorsra jutott Pest is, amelynek városfalai, s a mai Kiskörút vonalán sebtében felhúzott palánkfal nem voltak elég erősek ahhoz, hogy a vésztől megóvják a várost. A tatárdúlás után egy kifosztott, felégetett romhalmaz maradt Pest helyén. Batu kán harcosai 1242 elején átkeltek a Duna befagyott jegén, és a falak nélküli Óbudát is elpusztították.

      2.3. Újjáépítés az utolsó Árpádok alatt: Buda(vár) megalapítása
      Jóllehet a mongol hódítók a nagykán halála miatt kivonultak az országból, visszatérésükre számítani kellett. IV. Béla király, látván, hogy a nomádok seregeinek csak a várak és az erős falakkal védett városok tudtak ellenállni, nagyszabású várépítési programba kezdett. A várakon kívül a városokra is szüksége volt a királynak: a városi kézművesek készítették a számszeríjakat és a páncélt, s a városfalak mögé menekült a vidék népe is. A városok honvédő szerepükön túlmenően az ország kereskedelmi és gazdasági életében is meghatározó szerepet játszottak, így a gazdaság újjászervezése, új gazdasági központok kialakítása és kiváltságokkal való ellátása szerves részét képezte az uralkodó újjáépítési programjának. E koncepcióba illett a király legfontosabb - máig kiható következményekkel járó - intézkedése: Buda megalapítása Pesttel átellenben, a Duna jobb partján, az akkor „pesti hegynek” - ma budai Várhegynek - nevezett magaslaton. A hely kiválasztása minden szempontból ideális volt: terepviszonyai erődítésre a térségben a legalkalmasabbak, a hegyről a dunai vízi út, valamint a folyón és a közeli átkelőkön folytatott kereskedelem ellenőrzése is biztosítható volt, a túlparti Pest kiváltságolt polgársága pedig a születőben lévő új város lakosságát szolgáltathatta. Az uralkodó 1247-ben rendelte el, hogy a tatárdúlást átvészelt pesti német polgárok a hegyre telepedjenek, s a hegy északi részén élő, illetve az (Ó)budáról érkezett magyarokkal együtt építsék fel a várost és a városfalakat. A város elnevezése még egy ideig tükrözte új lakóinak területi és etnikai eredetét: hívták Budavárnak és Budaújhegynek az (ó)budai magyar telepesek származási helye után, de nevezték Pestújhegynek és Ofennek is a pesti német telepesekről. Így lett Ofen - ami eredetileg Pest német neve volt - máig ható érvénnyel Buda német neve. [21] A pesti németek magukkal hozták 1244-ben megerősített, de már a tatárjárás előtt is létező kiváltságaikat. Az új város e privilégium szerint rendezkedett be, ami azért sem jelenthetett nehézséget, mert a privilégium nemcsak a bal parti Pestre, de a budai oldalon lévő Kisebb Pestre is vonatkozott. [22]
      A telepesek eltérő eredete sajátos települési és egyházi kettősséget eredményezett: a Várhegy északi részén, a Szombathely tér (mai Bécsikapu-tér) környékén magyarok laktak, s itt építették fel egyhajós kis templomukat, a Mária Magdolna egyházat, amely alig különbözött a korabeli falusi templomoktól. A Várhegy középső részén a Pestről átköltözött németek telepedtek meg, s itt építették fel 1248-1269 között a város főtemplomát, a háromhajós Boldogasszony-templomot, amely a múlt századvégi átépítésig (1874-1896) sokat megőrzött középkori jellegéből. A két templom méretei jól tükrözték a két közösség eltérő gazdasági és társadalmi helyzetét. A „települési dualizmus” tükröződött abban is, hogy a városnak két piactere volt: a Szombathely téren a magyarok tartották hetivásáraikat, míg a mai Dísz tér környékén a németek országos vásáraikat. Jogi értelemben azonban nem volt különbség a két településrész lakói között, igaz, a város vezetésében a 15. századig a német polgárok játszották a főszerepet. [23] A német városrésztől délre eső területeken, a mai Szent György tér környékén, magyarok és zsidók laktak. A magyarok a városrész keleti részén a Szent János utcában, a Szent János ferences kolostor környékén, a zsidók a városrész nyugati oldalán, az akkori Zsidó utcában, ma Szent György utcában, ahol már ekkor állhatott zsinagógájuk. [24]
      A falakkal körülvett városba három kapu vezetett: északon a Szombat kapu, nyugatról a Zsidó kapu, keletről, a Duna felől pedig a Szent János kapu. A Szombat kapu környékén állhatott a Kammerhof, a pénzverő műhely. Az utcahálózat és az egységes telekrendszer tervszerű városalapítást tükröz. A keskeny, hosszúkás telkek utcafronti nagysága (9-10, 13-15 és 18-20 m) a vagyoni különbségeket mutató eltérő háztípusokra utal. A legvagyonosabbak házai az utcafronton többemeletesek lehettek. Az utcára nyíló boltozatos helyiségekben műhelyt, boltokat rendezhettek be. Ezután következtek a lakóhelyiségek, s a telek hátsó részében a gazdasági épületek, ahol a szőlő- és földműveléshez használatos eszközöket tárolhatták. A házak alatt többszintes pincerendszer húzódott.
      A városhoz a Várhegy alatt külvárosi települések csatlakoztak, amelyek a választott budai bíró (1264-ben már a király által kinevezett rektor) joghatósága alá tartoztak: északkeletre, a Duna felé a Várhegyen épült magyar városrész síkföldi meghosszabbításaként, a magyarok által lakott Újbuda, később Szentpéter terült el. Dél felől, a Tabán és a Gellért-hegy között, a tatárjárás előtt Kisebb Pestnek vagy Kelenföldnek (Kreinfeld) nevezett német település alkotta Buda „váraljai külvárosát.”
      Buda alapításával a magyar városhálózatnak egy eddig ismeretlen, új típusa jött létre, amelynél a város maga volt a „vár” (castrum), szemben a korábbi típussal, amikor egy magaslati vár képezte a település központját, s e körül alakult ki maga a város, az előbbinek mintegy „váraljai” polgári településeként. Budavár erődített polgárvárosként vált rövid időn belül medium regni-vé, azaz az ország közepévé (1250). Mint ilyen kapta meg 1255-ben a kéthetes (szeptember 1-15) országos vásár tartásának jogát, azt a kereskedelmi előjogot, amellyel korábban csak Fehérvár rendelkezett. A királyi kezdeményezésre tervszerűen alapított első magyarországi város, Budavár, tehát nem királyi rezidencia jellege, hanem az ország gazdasági-kereskedelmi életében betöltött szerepe folytán vált - máig ható érvénnyel - az ország közepévé. [25]
      Budavár mellett a Nyulak szigetén (a mai Margitszigeten) is jelentős építkezések folytak. Illeszkedve a város megerősítését szolgáló tervekhez, a sziget déli végében - a korábbi római erőd felhasználásával - a johannita lovagok, északi végén pedig az esztergomi érsek vára épült fel. Ugyancsak ekkor épült a ferences szerzetesek kolostora, valamint a középkori Magyar Királyság egyik legfontosabb apácazárdája, a IV. Béla később boldoggá avatott lányának, Margitnak lakhelyül szolgáló ágostonos, később domonkosrendi apáca-kolostor. [26]
      Budavár felépülése után (Ó)buda és Pest veszített jelentőségéből. 1261-ben nevezik a korábbi Budát először Óbudának (Vetus Buda), igaz, a névhasználat még sokáig ingadozó. A királyi udvar elköltözésével a város sok kereskedőt és iparost veszít, ami kihat a város további fejlődésére is. Pesten a várhegyre áttelepült németek helyére magyarok költöztek. Az iparosok egy része és a révészek továbbra is a németek közül kerültek ki. A plébániatemplom mögött, a révkikötő közelében volt a vásártér. Bár Pest korántsem fejlődött oly látványosan, mint Buda, de mint a folyó bal partjának legfontosabb átkelő- és vásárhelye, gyorsan újjáépült. A Ferenciek terén már 1288-ban állt a Szent Péter ferences kolostor. Tőle keletre pedig egy tágas tér, ahol a 16. században majd az állatvásárokat tartják. [27]

      2. 4. Budapest a késői középkorban
      Az Árpád-ház kihalása (1301) után a magyar koronáért szinte minden fontosabb közép-európai dinasztia versenyre kelt. A koronát először a térség két legjelentősebb uralkodó családja, a nápolyi Anjouk (1301-1382) és a Luxemburgi-ház (1387-1437) viselték. Az Anjouk és Luxemburgi Zsigmond uralkodásának másfél évszázada Magyarország sikeres integrálódási kísérlete az európai centrumhoz. Ebben a folyamatban meghatározó szerep jut a városoknak, amelyek fontos szerepet játszanak az európai kereskedelem lebonyolításában, s amelyek Zsigmond uralkodása alatt nyerik el országrendiségüket: azaz képviselőik a főurakkal és a megyei nemesekkel együtt az országgyűléseken részt vesznek a törvényhozásban.
      Ezt követően a magyar trónon először jelentek meg a Habsburgok (1437-1439), majd a század derekától, Hunyadi Mátyás uralkodása idején (1458-1490), a Hunyadi-ház tett kísérletet egy új közép-európai dinasztia megalapítására. Ez az az időszak, amikor az ország déli határainál egyre fenyegetőbb veszélyt jelent a Balkán-félszigetet ekkorra már uralma alá hajtó expanzív Oszmán Birodalom. Ez a fenyegetettség is hozzájárult ahhoz, hogy a térség országai hol a Habsburgok, hol pedig a Jagellók vezetésével - egymással perszonális unióra lépve - megpróbálták erőforrásaikat egyesíteni az oszmánok ellen. A kísérlet csak részben járt sikerrel: 1526-ban Mohács mezején a korszerűtlen magyar hadak súlyos vereséget szenvedtek a kor egyik legjobb seregének számító oszmán hadseregtől. A Habsburg-ház vezetésével az ország közepén mégis sikerült másfél évszázadon át feltartóztatni az oszmánokat. Ezt az uralmat azonban Buda, 1541. évi oszmán kézre kerülésétől, már mint az oszmán Birodalom legészakibb tartományának székhelye élte át. 1541-ben lezárult a város történetének egy fontos szakasza, a középkori virágzás és hanyatlás korszaka.
      Az Árpád-ház kihalása utáni trónharc idején Buda polgársága a későbbi vesztes trónkövetelőket támogatta, és szembefordult a pápa által is pártolt későbbi uralkodóval, Anjou Károly Róberttel. A pápai legátus erre válaszul átokkal sújtotta a várost, mire a polgárok és papjaik kiátkozták a katolikus egyház fejét és a magyar püspöki kart. A történtek után érthető, hogy a hatalmát megszilárdító Károly Róbert király székhelyét nem Budán, hanem előbb Temesvárott, majd 1323-tól Visegrádon rendezte be, amely mint királyi rezidencia az Anjouk alatt élte fénykorát. [28]
      Jóllehet az Anjouk alatt a királyi udvar csak rövid ideig (1347-1355) tartózkodott Budán, s majd csak 1405 után, Luxemburgi Zsigmond költöztette véglegesen vissza a városba, az Anjouk és Zsigmond gazdaságpolitikája Buda életében is kedvező folyamatokat indított el. Károly Róbert, majd a század végén Zsigmond is megerősítette a város árumegállító jogát, ami az útkényszerrel együtt azt jelentette, hogy minden külföldi és hazai kereskedő köteles volt portékáit Budán eladni. Ha valaki megpróbálta e rendelkezést kijátszani, a budaiak elkobozhatták áruját. Ugyancsak kedvezett Budának az 1335. évi visegrádi király- és fejedelmi találkozó. A találkozó résztvevőinek (Károly Róbert magyar, János cseh és III. Kázmér lengyel király, valamint a térség több hercege) fő célja Bécs árumegállító jogának kiküszöbölése volt, amely a közvetlen nyugati-magyar kereskedelem közé ékelődve jelentősen felverte az árakat. A találkozón megállapodtak egy Bécset elkerülő új útvonalban, amely Dél-Németországból indulva Budáig vezetett. Az itteni árumegállító jog a Dunánál lépett életbe. A fellendülő kereskedelemben fontos szerepe volt a magyarországi aranynak. Az Anjouk gazdaság- és bányapolitikájának köszönhetően a nemesfémbányászat virágkorát élte, s Magyarország ekkoriban a világ aranytermelésének közel egyharmadát adta. A firenzei aranypénz, a fiorino d'oro mintájára 1325-ben bevezetett új magyar forint Európa kedvelt valutája lett, amiért a nyugati kereskedők szívesen hozták iparcikkeiket Budára. A városi önkormányzat megerősödését mutatja, hogy a polgárok élén 1346-tól ismét választott bíró állt.
      1402-ben Zsigmond öt határszéli városnak a budaihoz hasonló árumegállító jogot adott, és polgárait kivette a budai árumegállító jog alól, „nehogy egy város haszna vagy gyarapodása miatt országunk egész közössége szenvedjen kárt és rövidséget.” [29] Ez azonban nem jelentette Buda háttérbe szorulását. Ez az intézkedése szinte egybeesett azzal a döntésével, hogy a királyi udvart véglegesen Budára költöztette. Buda ismét királyi székhely lett, ami korábban soha nem látott mértékben felgyorsította a palota- és polgári építkezéseket. Az udvarban tisztséget viselő nemesek a városban házakat vettek, s házaik, palotáik formálták a városi ízlést is. Jóllehet Zsigmond 1410 után német-római királyként, majd 1433-tól német-római császárként, egyre jobban belebonyolódván a nemzetközi politikába, egyre kevesebbet tartózkodik Budán, s figyelmét főként Pozsony kiépítésére fordította, Buda mind gazdasági, mind kulturális téren virágzik. Buda fontos nemzetközi találkozók és politikai döntések színhelye. 1424 nyarán VIII. Palaiologos János bizánci társcsászár oszmán-ellenes szövetségkereső európai körútja idején nyolc hetet tölt Budán. [30] Zsigmond Budával kapcsolatos terveire világít rá az 1436. évi házösszeírás, melyet a király azért rendelt el, mert a bázeli zsinatot a magyar fővárosba akarta áttenni. Buda növekvő nemzetközi szerepével igyekezett az uralkodó lépést tartani a budai vár és a várpalota nagyarányú kiépítésével, amely az ő uralkodása alatt érte el legnagyobb kiterjedését, s amelynek építészete lépést tartott az nyugat-európai érett gótikával.
      A város korabeli gazdasági-társadalmi élete, valamint a városi közigazgatás jól rekonstruálható az 1405-1421 között összeállított budai jogkönyv (Ofner Stadtrecht) alapján. [31] A jogköny - amelynek fő forrásai a városi szokásjog és a királyi kiváltságlevelek [32] - foglalkozik a városi elöljáróság választásával, a bíró és a főbb városi tisztségviselők feladataival és jogaival, a kereskedők és iparosok jogaival, a városi igazságszolgáltatással, valamint az idegen kereskedők és a város kapcsolatával. Ez utóbbira azért is szükség volt, mert a gazdasági fellendülés vonzotta a városba az idegen kereskedőket. Közülük a legfontosabbak a délnémet posztókereskedők és az itáliai pénzemberek, valamint a fűszer- és selyemkereskedelemmel foglalkozó kereskedők. Az olasz kolónia oly jelentős volt, hogy a város egyik főutcája, az Olasz utca, a mai Országház utca, az ő nevüket viselte. Ugyancsak fontos szerepet játszanak a város életében a zsidók, akiket ugyan Nagy Lajos 1360-ban kiűzött a városból, de akik 1364-ben már ismét visszatelepültek Budára. Mivel házaikat időközben a király magyar főuraknak adományozta, a betelepülők a Vár északi részén, a Táncsics Mihály utca alsó végénél, a Kammerhof környékén telepedtek meg, létrehozva ezzel az új zsidónegyedet. [33]
      Az Anjouk uralma Óbuda történetében is új helyzetet teremtett. Nagy Lajos 1343-ban az óbudai királyi várat anyjának, Erzsébetnek adományozta. A vár, s a várhoz tartozó birtok ettől kezdve királynéi tulajdon volt. Erzsébet özvegy királyné építtette a második prépostsági templomot és a klarisszák apácakolostorát, amelyről Pietro Ransano humanista a 15. század végén azt állította, hogy „az egész kereszténységben kevés szebb női klastrom” volt, mint az óbudai. Zsigmond uralkodása alatt Óbuda a magyar művelődésben is kulcsszerepet kapott. A király 1389-ben itt alapított egy bölcseleti felsőoktatási intézményt, amely 1395-től pápai jóváhagyással mint egyetem működött. Az intézmény 1410-ben kapta második kiváltságlevelét. Ekkortól teljes jogú, négy fakultással működő egyetem, amelynek kancellárja az óbudai káptalan mindenkori vezetője, prépostja. Az egyetem azonban nem élte túl alapítóját: Zsigmond halálakor már feltehetőleg nem működött. [34]
      Hunyadi Mátyás alatt a kulturális élet központja már a király híres budai palotája, a magyarországi korai reneszánsz művészet és humanizmus fellegvára. A magyarországi reneszánsz meglepően korán, az északi országokat megelőzve jelentkezett, s közvetlenül a nagy itáliai kulturális központokból - főként Firenzéből - kapott állandó utánpótlást. Ebben nagy szerepe volt az uralkodó személyes érdeklődésének, valamint a Beatrixszal 1476-ban kötött házasságának, melynek következtében itáliai humanista kapcsolatai felerősödtek. [35] Mátyás egyik legjelentősebb alkotása híres könyvtára, a király személyes könyvtárából kifejlesztett Bibliotheca Corviniana, amely a budai királyi palota Dunára néző oldalán, a királyi kápolna mellett kapott helyet. A könyvtár állománya a királyi kápolna és a királyné könyvtárával együtt mintegy 3000-3500 kötet lehetett, kb. ugyanannyi, mint ekkoriban a vatikáni könyvtáré, s jóval több mint a Mediciek 1000, vagy az urbinói herceg 1100 kötetet számláló könyvtáráé. A Bibliotheca a Szentírás és a teológiai irodalom mellett számos ókori, középkori és kortárs történeti, földrajzi, filozófiai, csillagászati, természettudományos és orvosi szakmunkát őrzött, de megtalálhatóak voltak benne a kortárs építészeti és hadászati művek is. Különösen értékesek voltak a görög kódexek, amelyekből Európában vélhetőleg Mátyás rendelkezett a legtöbbel, s amelyek az itáliai könyvtárakban is ritkaságnak számítottak. Jóllehet a kódexeket Mátyás főként Itáliában másoltatta, Budán is működtetett másoló és könyvfestő, valamint könyvkötő műhelyt. A budai miniátorműhelyben számos itáliai - főként firenzei - mester dolgozott, akik nemcsak a királyi könyvtár, de a főpapok és főurak könyvtárai számára is dolgoztak. A könyvkötő műhelyben készültek a híres Corvin-bőrkötések. A könyvtár könyvtárosai a kor ismert humanistái - főként olaszok - voltak: Galeotto Marzio és fia, Taddeo Ugoleto, Antonio Bonfini, Felix Ragusanus és a német Joannes Regiomontanus. [36]

      2.5. A város lakói
      A három város lakosságszámának megállapítása több szempontból is gondot jelent. A források csak a lakosság egy részét tartalmazzák. A városi polgárokon kívül ugyanis a 15. század végére a királyi udvar méltóságviselői nagyszámú kíséretükkel és szolgahadukkal az év nagy részét már Budán töltötték. Rövidebb-hosszabb ideig ugyancsak Budán tartózkodtak az országgyűlésekre, bírósági ülésszakokra (az úgynevezett oktávákra) érkezett nemesek is. A mezei munkák idején viszont jelentősen megcsappant mindhárom város lakossága. Mindezeket figyelembe véve Kubinyi András úgy vélte, hogy a Jagelló-kor közepén Buda lakossága Logoddal és Felhévízzel együtt 12-15 ezer, Pesté, külvárosaival együtt pedig 10 ezer körül lehetett. Óbudáról ebből az időből semmiféle megbízható becslés nem áll rendelkezésünkre. [37]
      Szemben a korábbi időszakkal, amikor nem volt ritka, hogy egy-egy budai polgárcsalád akár száz évet is megélt, a 15. század második felétől egyre gyakoribb az a Bécsben és más európai nagyvárosban is megfigyelhető jelenség, hogy a polgárság két-három generáció alatt kicserélődött. Ez részben a céheken belüli örökösödési szabályokkal, az általános örökösödési joggal, s az ebből következő házasodási szokásokkal magyarázható. Mivel Budán az özvegyeket az öröklésben ugyanolyan jogok illették meg, mint a gyermekeket, így azok jelentős vagyont örökölhettek. A gazdag mesterözvegyek így igen kelendőek voltak a fiatal iparoslegények között. Mivel az ilyen frigyeket csak ritkán kísérte gyermekáldás, ezek a családok ritkán éltek két-három nemzedéknél tovább. Az ilyen családok vezetéknevének továbbélését az a budai szokás hosszabbította meg valamelyest, amely szerint az özvegyet nőül vett fiatal iparos a házasságkötés után felvette az özvegy férjének vagy apósának vezetéknevét.
      A város lakossága tehát, akárcsak más európai nagyvárosoké, nem a születések számának növekedése miatt, hanem a nagyarányú bevándorlás következtében gyarapodott. Az 1440 és 1529 között Budára és Pestre költözők főként az ország más városaiból (Budára főként Vácról, Pozsonyból, Kassáról, Pécsről és Pestről) és mezővárosaiból, az Óbudára betelepedettek pedig zömmel a falvakból és néhány mezővárosból érkeztek. A beköltözők származási helye jól érzékelteti a három város közti hierarchiát: a környező városok és mezővárosok lakóinak Buda és Pest jelentette a perspektívát, Óbudát azonban nem volt érdemes felcserélniük lakhelyeikkel. Óbuda inkább a falusiaknak jelentett emelkedést.
      Buda lakossága ekkor már többségében magyar, de mellettük igen jelentős a német és a zsidó kisebbség. Megtalálhatók a polgárok között az ország területén élő nemzetiségek: szlovákok, horvátok és szerbek; a kereskedelmi kapcsolatok miatt olaszok, osztrákok és lengyelek; a cseh-magyar perszonálunió miatt csehek és sziléziaiak.
      A városi társadalmon belül mind Budán, mind Pesten kimutatható a polgárság hármas tagozódása: a patríciátus, a középpolgárság és a plebejusi réteg. A patríciátus, amelyet az oklevelekben a 15. század harmincas éveitől egyre gyakrabban különböztettek meg a circumspectus címzéssel, főként az esküdtekből, gazdagabb és tekintélyesebb kereskedőkből, a mészáros, szabó, szűcs, ötvös, zsemlesütő, üveges szakmát űző iparosokból, valamint néhány nemesből állott.
      A bírákra vonatkozó dokumentumok, valamint a fennmaradt tanácslisták elemzéséből látható, hogy a korábbi korszakkal szemben a vezetőréteg némileg leszűkült, s hogy Budát a kereskedők vezették. 1440 és 1529 között 30 bíró összesen 75 éven keresztül látta el a város legrangosabb hivatalát. A 15 kereskedő foglalkozású bíró 52 esztendeig, a 10 ismeretlen foglalkozású 17, a 3 hivatalnok 4, a két iparos pedig 2 évig viselte a bírói tisztséget. Ha csak az ismert foglalkozású 20 bírót vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy a vizsgált időszakban a bírók 75 százaléka volt kereskedő, s 90 százalékban ők töltötték be e hivatalt. Hasonló tanulságokkal szolgál a budai tanácstagok vizsgálata is. A forrásokban szereplő 120 tanácstagból 43 kereskedő (35 százalék), ugyanennyi ismeretlen foglalkozású, 19 iparos (15,8 százalék), 15 pedig értelmiségi (12,6 százalék) volt. Az ismeretlen foglalkozásúakat nem számolva, a kereskedők aránya 59 százalék! Figyelemre méltó, hogy az iparos tanácstagok között zömmel azok a szakmák képviseltetik magukat, amelyek tagjai a circumspectus címet viselve a patríciátushoz tartoztak, s szakmájuk révén közel állottak a kereskedőkhöz. [38] Hasonló, de még látványosabb változás játszódott le Pesten. A korábbi hat esküdtből álló tanács 1469 után tizenkét főre bővült, ezzel is jelezve Pest egyenjogúságát Budával.

      3. Az iszlám erős védőgátja: Budapest a török korban [39]
      Jóllehet Szulejmán szultán 1526-ban és 1529-ben is bevonult Budára, mégsem foglalta el a várost. Nem azért, miként azt egyes történészek vélik, mert előre látta volna, hogy mily katonai-pénzügyi terhet jelent számára a birodalom logisztikai központjától oly messzire fekvő, hadseregének hatósugarán kívül eső város és az alája tartozó terület meghódítása, hanem azért, mert az 1526-ban magyar királlyá választott Szapolyai János lojalitása, s a szerémségi várak török őrhada elegendő ellenőrzést biztosított a szultán számára Magyarország felett. Szapolyai halála után, amikor a magyar nemesség egy része által 1526-ban szintén magyar királynak választott Habsburg I. Ferdinánd elérkezettnek látta az időt Buda és Magyarország korábban Szapolyai által ellenőrzött részeinek meghódítására, Szulejmán sem várhatott tovább: csapataival 1541. augusztus 29-én, a mohácsi csata 15. évfordulóján csellel elfoglalta Budát. Buda elfoglalása után Magyarország három részre darabolódott: a Magyar Királyság, Habsburg uralkodók alatt, az ország északi részein a hajdani országterület harmadára, mintegy 100-120 ezer km2-re zsugorodott, a középső, kb. ugyanekkora nagyságú országterületet az oszmánok csatolták birodalmukhoz. Szapolyai keleti országrészéből pedig, amely az előbbieknél valamivel kisebb volt, a török függés alatti Erdélyi Fejedelemség született meg. Buda, a középkori Magyar Királyság fővárosa 145 évig az Oszmán Birodalom legészakibb tartományának, a budai vilajetnek lett a központja. A sikertelen 1683. évi bécsi török ostrom után a Szent Ligába tömörült európai keresztény államok elérkezettnek látták az időt a török Magyarországról történő kiűzésére: e folyamat egyik fontos állomása volt Buda felszabadítása 1686. szeptember 2-án.
      A frissen meghódított terület védelmére a budai várba már 1541-ben 2653, a pesti várba pedig 914 katonát rendeltek. A védelem erősítésére további 4196 főt helyeztek át a délvidéki török várakból. [40] A katonák nagyobbik fele nem török, hanem délszláv nyelven beszélő, orthodox hitű volt. De a muszlimok között is sok volt a bosnyák, horvát vagy szerb. Buda utcáin a hódító törökök és a szolgálatukban álló délszlávok mellett magyarok, latinnak nevezett raguzaiak, zsidók és az összeírásokban kiptinek mondott orthodox hitű cigányok keveredtek.
      A katonák részint a várak kaszárnyáiban, részint a polgári lakosokkal együtt a várak mellett lévő városok házaiban telepedtek le. A budai helyőrség a királyi palota környékén, a Várhegy szélein és a kapuk táján lakott. Janicsárkaszárnyák voltak még a mai Fortuna és Országház utcában, a Bécsi-kapu tér környékén. A lovasságot a várhegyen kívül, a külvárosban helyezték el. A budai pasa először Martinuzzi házában, majd a Duna partján lakott, de az 1598. évi ostrom előtt ő is felmenekült a Várba, s a mai Várszínház közelében rendezte be hivatalát. A janicsáraga a Bécsikapu tér közelében lelt otthonra. A magyarok a mai Dísz tértől északra lévő utcákban és a Vízivárosban, azaz a Széna tértől a Lánchíd budai hídfőjéig elterülő városban laktak. Az olaszok az Olasz utcában, a zsidók a Zsidó utcában, azaz a mai Táncsics Mihály utcában éltek. A Vízivárosban - elkülünülve az ottani magyar keresztényektől és zsidóktól - nagyszámú cigányság élt. [41]
      A város lakossága jól rekonstruálható a török adóösszeírások alapján. A lakosokat, miként a nagyobb városokban általában, Budán is utcánként, illetve a török városi igazgatás sajátos beosztásához igazodva mahallénként, azaz „városnegyedenként” írták össze. A mahallékat a nagyobb múltú muszlim városokban általában valamely jelesebb vallási építményről nevezték el, Budán azonban a város utcái után kapták nevüket: így volt Olasz ucca mahalle, Szentgyörgy ucca mahalle, Mindszent ucca mahalle, Szombathel ucca mahalle, Szent Pál ucca mahalle, Ötvös ucca mahalle, Zsidó ucca mahalle, Szent Péter mártír ucca mahalle és Kopt mahalle. Az oszmán hatóságok felekezetek szerint tartották nyilván a város lakosait: az elsőként felsorolt mahallékban a keresztények, a Zsidó ucca mahalléban a zsidók, a Kopt mahalléban pedig az orthodox hitű, délszláv nevű cigányok laktak.

Buda nem muszlim lakossága a 16. század második felében [42]

időpontkeresztény zsidókiptiösszes
összeírtakdzsizje
fizetők
összeírtakdzsizje
fizetők
összeírtakdzsizje
fizetők
összeírtdzsizje
fizetők
1546366136101505630523216
15472381231003360?398156
155932916058406334450234
156224017512249??362224
158022319086649082399336
1590228140120103??348243

      A legnagyobb vallási csoport a keresztényeké volt. Az 1559. évi összeírás készítői megjegyezték, hogy Budán az 1546-ban lajstromba vett 366 keresztény közül 209 meghalt, 3 családfő eltűnt, heten pedig elköltöztek. 1559-re adóköteles lett 45 korábbi fiú, s beköltözött a városba 95 családfő és 42 nőtlen fiú. Az első összeírás óta eltelt 13 év alatt így a budai keresztények száma csak 10 százalékkal csökkent.
      Budán a második legnagyobb vallási csoport a zsidó volt: 1547-ban 73 családban 33 dzsizje-fizetőt vettek lajstromba. Az 1546-ban összeírt 101 zsidó közül 1559-ig 12 meghalt 70 pedig megszökött. Időközben Budára költözött 35 családfő és három nőtlen férfi, valamint összeírási sorba jutott egy fiú. Mivel az 1547. évi összeírás készítői külön feltüntették a beköltözők származási helyét, így tudjuk, hogy Budára a többi között 25 család telepedett be vagy költözött vissza Isztambulból, Kavalából, Szalonikiből és Monasztirból. A beköltözések azonban nem pótolhatták az elvándorlókat, így 1559-ben a defterbe vett zsidók száma az 1546. évinek csupán 58 százaléka volt. A visszaesést a század végéig azonban sikerült kiküszöbölni, sőt jelentős növekedést regisztrálhatunk. Amíg 1546-ban még csak 72 családfőt írtak össze, addig 1590-ben már 104-et, ami 44 százalékos növekedést jelent.
      Budán kétségkívül az orthodox hitű cigányok között regisztrálhatták az adóösszeírók a leglátványosabb gyarapodást: összeírt családfőik száma 1546 és 1559 között 12 százalékkal, 1546 és 1580 között 75 százalékkal növekedett. Ez a gyarapodás annál inkább figyelemre méltó, mert épp közülük tértek át a legtöbben a hódítók új hitére. A budai kipti lakosság számarányának növekedése a nagyarányú bevándorlással magyarázható.
      Egységesebb képet mutatott Pest lakossága. Az összeírók zsidókról és orthodox hitű cigányokról itt nem tesznek említést. A lajstromba vett 121 család kizárólag magyar volt. Az 1546-ban összeírt pestiek 66 százaléka 1559-re meghalt, elköltözött vagy megszökött. A beköltözők azonban kiegyenlítették ezt a veszteséget, így a város lakossága nem csökkent. Hasonló volt a helyzet Óbudán is: jóllehet az 1546-ban összeírtaknak 34 százaléka meghalt vagy megszökött 1559-re, a beköltözéseknek köszönhetően itt sem csökkent a népesség. [43]
      A hódítók lassan a saját képükre formálták a városokat. A messziről érkező utasnak először a dzsámik égbe nyúló tornyai, azaz mináréi tűntek fel. A dzsámik zöme átalakított keresztény templom volt. A templomokból eltávolították a keresztény szimbólumokat, a padokat kihordták, a hideg köveket szőnyegekkel takarták le. Kialakították a mekkai irányt (kible) jelző mihráb-fülkét, s annak jobb oldalán kőből vagy fából elkészítették a pénteki szónok (hátib) számára a szószéket (minber).
      A dzsámik körül lassan kialakultak a muszlim városok jellegzetes negyedei, a mahallék. A dzsámik mellett elemi (mekteb) és középiskolák (medresze), szegénykonyhák és fürdők épültek. Lassan megjelentek a kézművesek műhelyei és a kereskedők boltjai is, a nagyobb városokban szakmánként elkülönülve. Budán külön utcájuk volt a csizmadiáknak, fazekasoknak és rézműveseknek. A mai Mátyás-templom előtti téren állt a bedeszten, a fedett vásárcsarnok. A város állandó kézműveseinek és kereskedőinek itt voltak a raktárai és árusítóbódéi. A vándorkereskedők a karavánszerájokban vertek tanyát hosszabb-rövidebb ideig.
      Ez a keleti világ idegennek tűnt azoknak a nyugati utazóknak, akik néhány évtizeddel korábban Budán jártak. A törökök nemcsak az utcákat építették be bódéikkal, de befalazták a templomok és lakóházak ablakait is. A török és a nyugati forrásokban is visszatérő kép a lassú, de mindenütt észlelhető pusztulás. „A házak sorban egymás után beomlanak. Építkezésnek nyoma sincs, legfeljebb annyi, hogy a lakó meghúzhassa magát az eső és hó elől. A nagy, tágas termeket, szobákat istállószerűen, kőből-agyagból-fából összeeszkábált cellák tömegére darabolták fel. Pincékre nincs szükségük; ezeket szeméttel töltötték meg. Saját házának senki sem ura és gazdája.” [44]
      Ne feledjük azonban, hogy a középkori Magyar Királyság hajdani fővárosa a török időkben csak egy volt a birodalom tartományi központjai közül, majd 1500 kilométerre a birodalom kulturális központjától. S ahogy nőtt a távolság Isztambultól, úgy lettek egyre kisebbek és szürkébbek az épületek, úgy jutott egyre kevesebb pénz a budai dzsámik és középületek építésére. S ne feledkezzünk meg a háborús viszonyokról: „Ugyan minek építkeznénk? Hiszen egyszer csak itt teremnek a keresztények, és összelövöldözik az egészet. Inkább pénzünk legyen, amit könnyen és bármikor magunkkal vihetünk” -mondták a budai törökök 1605-ben egy már hónapok óta közöttük élő német szolgának. [45] Persze mindez aligha vigasztalhatta Buda lakóit, akik 145 éven át török uralom alatt élve kénytelenek voltak végignézni városuk lassú pusztulását.

      1. Swoboda, E.: Carnuntum. Seine Geschichte und seine Denkmäler. Graz-Köln, 1964.
      2. Dobó Árpád: Die Verwaltung der römischen Provinz Pannonien von Augustus bis Diocletianus Bp., 1968.
      3. Pannónia hanyatlására általában ld. Mócsy A.: Pannonia a késői császárkorban. Bp., 1975. Aquincumra ld.: Gerevich László szerk.: Budapest története I. Budapest története az őskortól az Árpád-kor végéig. (a továbbiakban: Budapest I.) Bp., 1975.
      4. Bónis Éva.: Die spätkeltische Siedlung Gellérthegy-Tabán in Budapest. Bp., 1969. 223-237. old.; Budapest I. 75. és Szabó Miklós: A kelták nyomában Magyarországon. Bp., 1976.
      5. Kocsis László: Aquincum castra. In: Archeológiai Értesítő 110, 1983.
      6. Szilágyi János: Az aquincumi helytartói palota. In: BpR 18, 1958. 53-70. old.
      7. Póczy Klára: Aquincum-castra,canabae, colonia. Az 1976-1980 közötti ásatási eredmények összefoglalása. in: BpR 25, 1984. 15-25. old., Kaiser Anna-Póczy Klára: Budapest római öröksége. Bp., 1984.
      8. Szilágyi János: Aquincumi amfiteatrumok. Bp., 1956.
      9. Mócsy András: Pannónia a korai császárság idején. Bp., 1975. 136., 158-167. old.; Póczy Klára. Aquincum polgárvárosa. Kiállítás. Budapest Történeti Múzeum. Bp., 1983. és Kaiser-Póczy: I. m.
      10. A „római örökség” kifejezés Fügedi Eriktől származik. Ld. Fügedi Erik: Topográfia és városi fejlődés a középkori Óbudán. TBpM 13, 1959. 9-10. old.; vö. még uő.: Városok kialakulása Magyarországon. In: Kolduló barátok, polgárok, nemesek. Bp., 1981. 311-314. old.
      11. Szűcs Jenő: Az utólsó Árpádok. Bp., 1993. 56-57. old.; Altmann Julianna et al.: Medium Regni. Bp., 1996. 5-8. old.
      12. Györffy György: King Saint Stephen of Hungary. Boulder, Colorado, 1994. 22-23. old.
      13. Györffy György: Kurszán és Kurszán vára. A magyar fejedelemség kialakulása és Óbuda honfoglaláskori története. In: BpR 16. 1953. 9-34. old., különösen 18. old.
      14. Györffy György, Budapest története az Árpád-korban. In: Gerevich László szerk.: Budapest története I. 251-258. old. (a továbbiakban: Györffy: Budapest története az Árpád-korban).
      15. Uo., 258-262. old.
      16. Györffy György: Anonymus. Rejtély avagy történeti forrás. Bp., 1988. 45. old.
      17. Györffy: Budapest története az Árpád-korban, 268-281. old.
      18. Az egyházszervezésre és Gellért püspökre ld. Györffy: King Saint Stephen, 151-155. old. Gellért püspök holttestét hét évvel később püspöki székhelyén, Csanádon helyezték örök nyugalomra.
      19. Gerő László: A pesti belvárosi templom. Bp., 1956.
      20. Pest történetére ld. Györffy: Budapest története az Árpád-korban. 281-288. old.
      21. Szűcs: I. m., 54-55. old.
      22. Fügedi Erik: Középkori magyar városprivilégiumok. In: idem.: i. m., 306. old.
      23. Szűcs: I. m., 55. old.
      24. Komoróczy Géza szerk.: A zsidó Budapest. Emlékek, szertartások, történelem. Bp., 1995. 13. old.
      25. Szűcs: I. m., 56. old., és Györffy: Budapest története az Árpád-korban, 307-308. old.
      26. Gerd Biegel: Budapest im Mittelalter. Braunschweig, 1991.
      27. Györffy: Budapest története az Árpád-korban. 308-309., 312-313. old.
      28. Medieval Visegrád. Royal Castle, Palace, Town and Franciscan Friary. Edited by József Laszlovszky. Budapest, 1995., Gergely Buzás: The Royal Palace at Visegrád. The Hungarian Quarterly 35. 1994. 98-109. old.
      29. Kubinyi András:Budapest története a későbbi középkorban Buda elestéig in: Gerevich László szerk.: Budapest története II. köt. Budapest, 1975. 49. old.
      30. Moravcsik Gyula: Bizánci császárok és követeik Budán. Századok 95 (1961), 832-847. old.
      31. Károly Mollay hg.: Das Ofner Stadtrecht. Eine deutschsprachige Rechtssammlung des 15. Jahrhunderts aus Ungarn. Bp., 1959.
      32. Megjegyzendő, hogy az újabb kutatás a magdeburgi jog hatását nem látja bizonyítottnak. Erre ld.: Kubinyi András: A középkori Magyarország városfejlődése. Rubicon, 1993. 8-9. 17. old. A kérdéssel kapcsolatos irodalom ismertetése: Katalin Gönczi: Ungarisches Stadtrecht aus europäischer Sicht. Die Stadtrechtsentwicklung im spätmittelalterlichen Ungarn am Beispiel Ofen. Frankfurt am Main, 1997. 155-166. old.
      33. Komoróczy G.: I. m., 16-20. old.
      34. Mályusz Elemér: Zsigmond király uralma Magyarországon 1387-1437. Bp., 1984. 223-225. old.
      35. Mátyásról, mecénási tevékenységéről és a magyarországi reneszánsz kultúráról ld. általában: Balog Jolán: Die Anfänge der Renaissance in Ungarn-Mathias Corvinus und die Kunst. Graz, 1975., uő: Mátyás király és a művészet. Bp., 1985. és Matthias Corvinus und die Renaissance in Ungarn. Schallaburg, 1982. Katalog der Ausstellung. Wien, 1982.
      36. A könyvtárra ld. Csapodi Csaba: The Corvinian Library. History and Stock. Bp., 1973.
      37. Kubinyi: I. m., 134. old.
      38. Uo.: 139. old.
      39. A törökkori Buda történetére máig a legjobb összefoglaló Fekete Lajos klasszikus monográfiája. Fekete Lajos: Budapest a törökkorban. Bp., 1944. Ld. még Fekete Lajos-Nagy Lajos: Budapest története a török korban Bp., 1986. és Lajos Fekete: Buda and Pest under Turkish Rule. (Gyula Káldy-Nagy ed. Studia Turco-Hungarica III.) Bp., 1976.
      40. Káldy-Nagy Gyula: A budai szandzsák 1559. évi összeírása. Bp., 1977. 7. old.
      41 Fekete: Budapest a törökkorban. 80-86. old.
      42 Káldy-Nagy Gy., A budai szandzsák 1546-1590. évi összeírásai. Demográfiai és gazdaságtörténeti adatok. Bp., 1985. 150-152. old.
      43. Uo., 152-153. old.
      44. Hans Dernschwamm: Erdély, Besztercebánya, Törökországi útinapló. Bp., 1984. 498. old.
      45. Idézi: Ágoston Gábor: A hódolt Magyarország. Bp., 1992. 134. old.


EPA Budapesti Negyed 20-21. (1998/2-3) SzerzőElőszó < > Poór János: 18. század