Fejezetek a vurstli multjából
___________
MAGYAR ELEK

      1915-ben egy júliusi estén, hintáslegények borgőzös danája szállt a liget fái között, a bécsi gyors sípolva fujtatott a nyugati pályaudvar felé, a barlangvasút boszorkánya szünetlenül élesztgette a kemence tűzét, hogy szép pirosra, ropogósra süsse a szegény kis Jancsit, az Angol-parkban szédületesen zuhanva keringett a modern, újfajta hullámvasút, mazochista kéjjel sikoltozó nőcskék ültek rajta, a »Zöld vadász« beszappanozott pallóján táncra riszálták magukat facér cselédlányok lábbadozó katonákkal, Barokaldi József néparénájában tombolva űzték a muszkát a »vörös ördög«-nek öltözött Könyöt-testvérek, a régi gazda, a pesti vurstli koronázatlan királya, Barokaldi apó, szép csendesen itthagyta birodalmát. Meghalt, nyolcvannégyesztendős korában, végelgyengülésben. Feketére festett harcsabajusza, tiszta fehér mellénye, örökös szalonkabátja eltünt vele, hosszú ostorát nem csörteti zsörtölődve az agácafák természetadta tribünjein kupor- gó ingyenpublikum felé.
      Ködbevésző őskora a pesti mutatványostér történetének ez elmagyarosodott kedves talián komédiással lép át a mai nemzedék emlékezetének fogalmi körébe. Ássák már a nagy szökőkút medencéjét a fasor végén a városligeti rondóban, a lóvonatállomás mögött, de Barokaldi még ott számoltatja tudós pónilovát a kifeszített kötéllel jelzett manézsban a régi helyen, a sárgára festett, oszlopsoros fővárosi sörcsarnok szomszédságában, ahol a 70-es évek elején telepedett meg. A kocsikorzó a rondó jegenyéi közül átköltözött a Stefánia-útra, Deák Ferenc nem tartott már »kis országgyűlést« a platánok tövében, az echós zöld omnibusz a Két pisztolytól jövet - Berencz Károllyal szólván - árván vágtatott, azaz hogy csak haladt a városligeti gesztenyefák alatt, elvonult a ringlispil, amelynek fantasztikus paripáit, struccmadarait és tevéit létra tetejéről forgatták egy-két ingyen menet fejében vállalkozó gyerekek. Lassan végre mégis odább hurcolkodott Barokaldi néparénája is.
      Befelé, a liget mélyébe, hogy később onnan is tovább kergesse az állatkert felé a 85-ös kiállítás. A nagy Iparcsarnok mögött ekkor csak a Ringer-kávéház maradt még egy darabig hírmondónak, meg az útvesztő, másként tömkeleg, amelynek furfangos útain öt krajcárért igen alkalmatosan lehetett eltévedni. Ha aztán valaki megúnta, kiugorhatott a palánkon, nem követelte tőle senki, hogy az ajtón távozzék. »Itt a világ közepe, ki nem hiszi, jöjjön be«, - hirdette a büszkélkedő firmatábla s vasárnaponként sokan akadtak, civilek és katonák őrmestertől lefelé, akik személyes meggyőződést akartak szerezni e kevély szavak igazságáról. A tapasztalatok megbeszélésére volt idő a Hermina-út mentén húzódó Garibaldi-kertben, a Diogenes hordajában, a Három rózsában, de leginkább a Cserebogárban, ahol olyan önérzetes hadfiakból alakult ki a törzsközönség, akik csak a legalább dupla katonai kitüntetéssel dicsekvő - Boszniát járt - rendőröket respektálták mégis valamelyest. Az igaz, hogy a Diogenes hordajában sem voltak sokkal békésebbek az erkölcsök, ami nem is csoda, mivelhogy ebben a hordóban nem annyira a lámpával kezében kipingált cinikus bölcs lakott, mint inkább sok-sok alkoholtartalmú nedű. A Garibaldi-kertben a vörös inges, nagykalapos marsalai hős a kapu cégére, bár jobban illenék ide a Barokaldi portréja, hisz tudvalevő dolog, hogy őt és cirkuszát hívta a vurstli új nevet nehezebben tanuló népe Garibaldinak, s őmiatta volt hangos a liget ettől a névtől még akkor is, amikor már feledésbe ment a magyar nóta, amely Kossuthtal, meg Türr Pistával kapcsolatban éltette az igazi Garibaldit.
      A tüzijáték-téren, a Hermina-út és az Állatkerti-út között, ahol időnként a Bécsből lerándult Stuwer mester ragyogtatta pirotechnikai művészetét, zajlott le a pesti vurstli fénykora. Ha a bécsi Práternek tűzkarikájával az esti égbe rajzolódó kolosszális »Riesenrad«-ját, nagyszerű »Wasserrutsch-bahn«-ját nem is találtuk meg benne - az arányok általában kisebbek voltak, - mulatságos, nagyvárosiasan mozgalmas hely volt ez mindig. Ott nőtt egyre nagyobbra Barokaldi néparénája, a kerítést jelző kötelet impozáns palánk váltotta fel, a tudós póni helyén gyönyörűen kihízott pomp-fünéber-mén vágtatott körbe a manézsban, széles hátán »nudlbrett«, rajta valóságos műlovarnő csinált kacér piruetteket. A talán még Taljánországból hozott rongyos pokrócot eldobták, az egykori elkényszeredett gyerekpojáca utódai: »Ugye la Pacs«, a kitünő Auguszt, meg az első magyar klaunok, a Gusztona-fivérek széles, nagy szőnyegen űzték mókáikat, a kígyóember és a fogával asztalt s az asztalon ülő tornászcsoportot levegőbe emelő akrobata társaságában. Barokaldi papa, ki közben egész dinasztiát nevelt a magyar cirkuszművészet szolgálatára, még körüljárt néha, hogy megsarcolja a palánk fölött bekandikáló potyázókat, a balletszoknyás, kitömött trikójú műlovarnőnek azonban már nem tartozott a kötelességei közé, hogy tamburinját csörgetve, kövesse a sarcoló körúton az immár Wulffékkal konkuráló »igazgató urat«.
      Barokaldiékkal együtt nőtt, terjeszkedett a többi mutatványos. A Paprika Jancsi felvette a Vitéz László titulust, már ülőhelyekkel is szolgált az elegáns mamákkal, csinos bonnokkal érkező előkelő gyermekvilágnak, elszántan viaskodott a halállal, az ördöggel, meg örökös vetélytársával, Krumpli Miskával, naponta több házinyulat kínzott agyon s fektetett koporsóba, hogy papos, minisztránsos díszes temetést rendezzen nekik. Már öt-hat »személy« szerepelt kicsinyke színpadán, a gyermekeknek is szabad volt közbeszólniok s a sok »vérdráma« mellett »erkölcsmnemesítő színjáték« is került a műsorra.
      A ringlispilek ördögmotollából »körhintává« előkelősödtek, cifra, fényes téglaépületekbe kerültek, gépezet hajtja őket, az egykori hintáslegények »gigerlinek« öltözve, cilinderesen, nagy kockás, sárga kabátban, felgyűrött nadrággal, tulipiros nyakkendővel, zsebükbe dugott rövid, vastag bottal ellenállhatatlan pózban támaszkodnak egy-egy zsiráf vagy elefánt hátának. A mesterségükhöz ez új formában leginkább hang kell, ők mutatják be a legújabb bécsi vurstli-nótákat, a »Habn'san Idé«-t, meg a »Gigerl sein, das ist fein, Gigerl kann nicht jeder sein« kezdetű s ehhez hasonló nőbűvölő zenei termékeket. Amolyan csalogató hangulatcsinálók, aminők hajdan a Kerepesi-út ruhásboltjai előtt fogdosták a járókelőket.
      A híres pékcsalád népszerű kocsmájában, a Breslmayerben recsegnek a budakeszi sváb banda bombardonjai, szaporán fogy a hanzlitól barnálló, szódavízzel habzásra serkentett árpalé, a három krajcáron vesztegetett félkilós »friss óriás« sóskifli, künn hosszú rúdra fűzött portékájukat áruló pereces legények riadót fújnak tülökhangú sípjukon, nyikorogva közeledik a fagylaltos kocsi, csengőjét rázza az olasz cukrász, ki babatányérkán egy krajcárért vesztegeti a legfinomabb vaniliás fagylaltot, kanál nincs hozzá, úgy kell kinyalni more patrio s a tányérkát szépen visszaadni. Piros fezes, kaftános »Ibrahim effendi« - különben derék óbudai zsidó - bárdjával szeleteli a nyúlós, fehér törökmézet, a halvét, a rózsaszínű, mandulásbélű rabatot, »sorbet« felírású vödörből gyanus folyadékot szűr öblös poharakba.
      Tatár Péter írói művei (kiadja Bucsánszky Alajos) szanaszét hevernek az út porába terített hosszú ponyván, nagy hangon olvas fel belőlük egy nyurga legény, Hazafi Veray János árvalányhajas Kossuth-kalappal a fején, fokossal a kezében, borízű hangon megrovási kalandokat szaval s egy hatoskáért gyönyörű, szerelmes rigmusokat költ a jelentkező leányzóknak. A lövöldében porrá mállik a vízsugáron táncoló tojáshéj, a »csúzlifa« mellett csattog a pofozógép, tagbaszakadt mészároslegény óriás fakalapáccsal nagyokat üt egy rúgós szerkezetre, ütése nyomán tarkára mázolt bádogemberke szökik a magasba, kilókban fejezve ki a mérőpóznán az »izomerőt«. Mezítlábas, fejkendős csitrilányok bádogkannákban friss vizet cipelnek. Olyiknak már megcsillan a szemén a korai tudás visszfénye, egy-két esztendő multán a rendőri krónikákban találkozunk vele - vagy a fogata után bámulunk a Stefánia-úton.
      A menazsériás sátra új attrakciókkal gyarapodott. Dobos Janit, a madárképű gyereket mutogatják benne; szörnyű, vad szerecsennek maszkirozva itt működik Köteles Vég Mihály is, a kiérdemült utcai bűvész, akrobata, kardnyelő és csepürágó, ezúttal valódi, hamisítatlan, emberevő kannibál. Pokoli üvöltéssel veti magát egy ártatlan csirkére, elevenen megkopasztja, elharapja a nyakát, kiszívja párolgó vérét, egypár gyöngébb idegzetű néző rosszul lesz, megjelenik a rendőrség, betiltja a durva produkciót. Köteles Vég Mihály, az alacsony, tömzsi, szélesvállú ferencvárosi kannibál kénytelen visszatérni a csepürágás nemes hivatásához.
      Átellenben a Breslmayerrel Fisch Variété »színház«-ának ajtajában vasrúdra dőlve lebeg egy trikóba öltözött, azaz hogy vetkőzött kebeldús dáma. Lehunyja a szemét s csak akkor nyitja ki és ugrik talpra, amikor varázsvesszejével megérinti a kikiáltó. »Melusina, a szép hableány - magyarázza - felébredt delejes álmából, a zenekar megadja az utolsó jelt s az előadás azonnal megkezdődik.« A szép hableány, aki láthatóan a legszebb férfikorban van, belibben az ajtón, a zenekar - vagyis egy hallatlan erejű, minden egyéb zajt elnyomó mechanikus verkli - rázendíti a Toreadort s az előadás csakugyan megkezdődik.
      Pár lépés csak innen a Fényes-féle panoptikum és plasztikon, amelyben életnagyságú viaszbabákon lehet megismerni - csakis felnőtteknek - az élet rejtelmeit a pihegő, bűbájos odaliszktől kezdve szegény III. Napoleonig, akit abban a pózban mutat be, amint éppen az operációs asztalon szenved.
      Hullámzó járású hajóhinta csábítgatja a tengeri betegség ellen beoltottakat, a »hoppla-hopp« bódéjában karikákat lehet dobálni fába tűzdelt bicskákra, bemegyünk a szomszéd kalyibába is, itt impozáns, üvegszemű búvársisakot, teljes gumitoalettet s vagy ötven kilónyi ólomtalpat ölt magára egy marcona férfiú, aztán belép egy piszkos vízzel teli ócska hordóba s míg két társa egy hatalmas légszivattyún teljes erejével pumpálja számára a levegőt, leguggol, nagy zajjal kettéfürészel egy fadarabot s már száll is kifelé, mutogatva »búvárkodása« eredményét.
      Helfgott Sam, az első amerikai gyorsfotográfus is népszerű funkcionáriusa Barokaldi széles birodalmának. Negyven krajcárért örökíti meg jó, tartós bádoglemezen a vurstliban nászutazó ifjú párokat, a mirtuszos, fátyolos, fehérruhás menyasszonyt, a cilinderes, szalonkabátos, ünnepi díszben pompázó vőlegényt. S még olyan jó vicceket is mond hozzá, hogy egészen bizonyos lesz a képen az a sokat emlegetett »barátságos arc«. Legfeljebb attól lehet tartani, hogy egy kicsit túlságosan is barátságos lesz s a nagy nevetéstől hatszögletűre formálódik. Ez se nagy baj, mert hát hiszen az esküvői képen a cilinder a fő, meg a sleppes fehér ruha.
      A derék fotográfus egyik kartársa, a szerencsétlen sorsú szép Horvát Mici apja, már nagyobb stílusban dolgozott. Galló György népszínházi gépésszel a 90-es évek legelején megalapította a vurstli első igazi színházát az egész vidék fölött uralkodó dombon s a Népszínház egy, akkoriban igen népszerű gyerekdarabjáról, a »Hököm Matyi«-ról nevezte el. Jórészt egészen fiatal leányokból került ki az első társulat női része és a primadonna is a népszínházi »Hököm Matyi«, a szép szőke Bruchardt Boriska volt - egy-pár hónapig. Az ünnepelt kis primadonna férjhez ment s a legszolidabb polgári élet mezejére vonult vissza, hogy átengedje a teret a fehérarcú, lángvörös hajú, pikánsan pösze Hében Annának (aki különben később, magyarszínházi szereplése után, szintén férjhez ment s visszavonult a színpadtól), a kitünő táncosnő Toronyi Birinek, a széphangú Nyitrai Marcsának, Haulik Vilmának, a táncosnő karriérjében Párisig eljutott Musz Ter- kának s a szegény Tomcsányi (Tometz) Rusinak, aki már a Magyar Színház pompás szubrettje volt, amikor egy feldőlt petróleumlámpa a gyötrelmes tűzhalálnak dobta martalékul.
      A tornyos, erkélyes, tágas színházban (húszkrajcáros belépődíjért) apró jelenetekből ügyesen összeállított kabarészerű előadást kapott az ember, zsúfolva is volt mindig, a közönség együtt énekelte a refréneket a színészekkel, virágot dobált a kedvenc primadonnának s nagy volt az intimitás, a kedélyesség mindaddig, míg valaki egy délután spárgára kötött szafaládét és sóskiflit hajított az egyik szereplő, egy Sanyaró Vendel külsejű színész felé. Szegény gyanutlanul kapott feléje, de az imposztor visszarántotta az étvágygerjesztő ajándékot; csinos botrány kerekedett s másnapra szigorú rendelet hirdette, hogy »a színpadrai feldobálás és a velei éneklés rendőrileg tilos«. A páholyok ifjú jogászgyerekei, akik egyszer-mászor egy darab vajaskenyérre meg egy üveg libapezsgőnek tisztelt málna- vagy citrom-gazőzre látták vendégül tamburaszó mellett a khartumi hős Gordon basához címzett közeli apró kis kávéházban a szerény igényű Hököm-primadonnákat, persze a drákói rendelkezés után is hívek maradtak Horvát és Galló műintézetéhez.
      A Hökömből később Sziklai Kornél Kis színköre lett és Shakespearet népszerűsítette a Hermina-út vidékén, de - miként az ibolya a hóból - kimaradt a vurstliból, amelyet az új Artézi-fürdő miatt az Állatkert levágott csücskébe zsufoltak össze a Barokaldival egyetemben.

      Magyar Elek: Pesti Históriák, Bp., 1920.
      „A 30-40 évvel ezelőtti, vagy még régebbi Pestről szól”