EPA Budapesti Negyed 16-17 (1997/2-3)Krúdy Gy.: Kötéltáncosnőt szeretni! < > Magyar E.: Fejezetek a vurstli múltjából

Yvette Guilbert
__________
HELTAI JENŐ

Kerek hatvan éve annak, hogy a francia dal királynője a Somossy Orfeum színpadán először lépett a magyar közönség elé. Azóta is gyakori, ünnepelt vendégünk volt.
      Ez az évforduló nekünk jóval többet jelent egy távoli, idegen művésznő csöppnyi életrajzi adatánál. Mert ez a csontos, soványka, huncut szemű, lángvörös hajú, furcsa lány nemcsak a francia előadóművészetet forradalmasította, hanem fiatal - akkor fiatal! - íróinkban és muzsikusainkban is életre ébresztette egy nálunk is ismeretlen új színpadi műfajnak, a kabarénak az ötletét. Ő világosított föl minket arról, hogy a tehetségtelen minisztereket, az ostoba diplomatákat, a köztársasági elnököket, királyokat, pápákat, ágyúgyárosokat, újságfejedelmeket, az elbizakodott tisztecskéket, a nálunknál is ostobább tábornokokat nem muszáj föltétlenül ájultan tisztelnünk, hanem kifigurázni és nevetségessé tenni is lehet, támadnunk is szabad őket, sőt ez a kötelességünk, ha világosságot és szabadságot akarunk. Föl kell lázadnunk mindenféle elnyomatás és zsarnokság ellen, tiltakoznunk a dolgozók kiuzsorázása, a kivándorlás állami támogatása, a szegény lányok piacra hurcolása ellen. És mindezt nem a reggeli kávéhoz mel- lékelt újság politikai vezércikkével, filozófiai értekezésekkel, nagyhangú, dörgedelmes frázisokkal, hanem az aktív beavatkozást megelőzőn, a mindenesti kuplé vagy chanson hétköznapi, még csak nem is költői, de mindenki számára egyformán érthető és hatásos, egyszerű, goromba vagy finoman gúnyos szavaival, az igazságot, a békét, a boldogulást és a boldog- ságot szolgáló biztató és vigasztaló jót akarók örökös szellemi sztrájkjával.
      Hatvan évvel ezelőtt a vidéki urak és gavallérok „művelődni” jártak Pestre, színházba, orfeumba. Budapestre utazni ezt jelentette: elmenni a Folies Caprice-ba, mulatni a kis Rotton, a nagy komikuson, a legújabb német és zsidó vicceket hazavinni a kaszinóba, Ősbudavár színpadjairól pedig a shimmyt a Nőegyleti bálba. Mert a főváros orfeumaiban, a Kék Kacsában és a Rostély utcai Folies Caprice-ban német szó járta csak. Íróink és újságjaink sok esztendeig elkeseredetten harcoltak azért, hogy a műsorban helyet szorítsanak a magyar szónak is. Az orfeumok és mulatóhelyek könnyen és kényelmesen azzal védekeztek és velük a főkapitány is, hogy nincs magyar kuplé. Ma komikusan hangzik, hogy akkor hazafias kötelesség volt magyar kuplét írni. Mi, fiatal újságírók mégis kiverekedtük a kötelező magyar műsort is, eleinte csak néhány számot, színpadra segítettünk magyar színészeket is, hiszen sok volt akkor már a színész, és kevés a színház. Nagy munka volt. Hős Terka, a szerény kis magyar énekesnő, nemcsak nevével volt Hős, hős volt azzal is, hogy „első szám” volt, olyankor énekelte megható magyar nótáit, amikor egy lélek sem ült még a nézőtéren. Lassan-lassan mégis mindenütt elnémult a német szó. Amikor Oroszi mester német társulatával a Rostély utcából beköltözött az Uránia pompás színházába, elkésett. Új színházából kifogyott a régi közönség, új pedig nem akadt többé.
      A fehér pamutkesztyűs, cilinderes bécsi komikusok, a mosónőnek öltözött Donau Weibchenek, a csicsergő francia gommeuse-ök, a csipkés női nadrág, az óriási legyező és a kápráztató ékszerek együgyű és kétértelmű színpadi világát Yvette Guilbert úgy kavarta föl, úgy söpörte el, mint jeges szél a szemetet. Akkor híres volt már. Interjúra érdemes.
      Jól beszéltem franciául, gyermekkoromban kezdtem tanulni, mesterem monsieur Rocher volt, ízig-vérig francia és katona. Bal karját és bal szemét Szebasztopol ostrománál veszítette el. Őrnagy volt vagy ezredes. Jókedvében olykor kivette üregéből az üvegszemét, és tenyerén táncoltatta. Mi mindenen kellett keresztül mennie, amíg Budapesten megfeneklett, és francia leckék adásából tengette életét. Életem titokzatos alakjainak hosszú sorában ő volt az első, ő hintette el gyermeklelkemben a regényesnek és a kalandosnak a csíráját, amelyet utána aztán mindenféle szélhámosok, hamiskártyások, szemérmetlen házi szegények, állandó konok kölcsönkérők, nemzetközi ügynökök, detektívek, kémek ápoltak és bontottak kis elbeszélések és humoreszkek hamar hervadó virágaiba.
      Amikor a művésznő öltözőjébe léptem, derékig meztelenül ült tükre előtt, az arcát festette. Hátra se nézett, csak a tükörből látta az ismeretlen fiatal újságírót. Kedvesen elbeszélgetett velem. Elmondta, hogy négy évvel ezelőtt még elárusító lány volt egy nagy cipőboltban. Onnan indult el a világhír felé, ahogy sok esztendővel utána a film egyik istennője, Greta Garbo, a kalaposboltból. Egy színész beajánlta valamelyik kis színházba. Kis szerepét rosszul töltötte be, trikóját annál jobban. Emiatt az újságok meg is dicsérték. Ez nagyon elkedvetlenítette. Örökre elbúcsúzott a színészettől, énekelni tanult, és reggeltől késő estig a város nagy könyvtárait bújta, a klasszikusokat olvasta, a francia chanson történelmével, elmúlt századok divatjával és a régi francia népdalokkal foglalkozott. Rajzolni is tudott, ma is őrzöm még egyik karikatúráját, amelyet ő maga rajzolt szá- momra.
      Elmondta, hogy színpadi kosztümökre - három egyforma, fehér muszlinruha, tizenkét pár majdnem vállig érő, hosszú, fekete kesztyű - évenként alig háromszáz frankot költ. Lelkiismeretesen följegyeztem minden szavát. Nem törődött azzal, hogy a bőrét meg a csontjait látom. Szemérmes, együgyű fiú voltam. A helyzet egy kicsit kínos volt számomra, ő inkább mulatott meghökkenésemen. Közönyösen, szorgalmasan pirosította a száját, és fehérítette az arcát meg a vállát tovább is. Mi volt neki a barbár kis magyar újságíró?
      Már első dala után elszédültünk tőle. Előadása után ketten-hárman, írók, újságírók megvártuk, és megkérdeztük tőle, van-e kedve ahhoz, hogy velünk vacsorázzon. Szívesen fogadta meghívásunkat. A vacsora költségeit összeraktuk, még pezsgőről is gondoskodtunk. Elvittük a Hungáriába. Gróf Bánffy Miklós a fiatal író és festő, később az Opera intendánsa és külügyminiszter, nagyon szeretett volna hozzánk csatlakozni. Yvette Guilbert hallani sem akart róla. Újságírókkal, színész kollégákkal boldogan vacsorázik akármelyik kiskocsmában, de grófokkal nem. Amikor megtudta, hogy mi fizetjük az akkor pénztelen, fiatal gróf vacsoráját is, elnevette magát, és beadta a derekát:
      - Hát jó, nem bánom, jöjjön maga is. Szegény kis gróf, maga nem tehet arról, hogy grófnak született. Elég nagy hiba ez, még én is büntessem?
      Körülbelül ezzel a „világszemlélettel” indult el Yvette a dicsőség felé. Amikor fehér muszlinruhájának és hosszú, fekete kesztyűjének puritán egyszerűségében megállt a színpadon, a csontos, szikár, nagyszemű, vöröshajú, nem is túlságosan csinos lány forradalom volt minden tradícióval szemben. Az volt a műsora is. Száz meg száz mulatságos és megható dal, pajkos tréfa, félelmetes ballada és üde népi legenda, külvárosi idill és politikai szatíra, éhség, nyomor, szerelem, gyilkosság, börtön, nyaktiló... A századvég közönségének édes bárgyúságokon és vaskos kétértelműségeken nevelkedett fülét megdöbbentette ez az őszinteség, a dalban való tökéletes fölolvadás varázsa, az átélés dermesztő valódisága, a vakmerő szókimondás, az eljövendő viharokkal fenyegetőző villámlás. Yvette Guilbert a közönség elé azt a Párizst tárta, amelyet Párizs szórakozó világa akkor maga is alig ismert még: a proletár, az apacs, a fortifikációk sötét Párizsát, Mémilmontant, La Vilette, La Rocquette rejtelmeit Aristide Bruant, Jules Jouy és Maurice Donnay dalaiban: Donnay-t később megválasztották az Akadémia tagjának, azzal büntették azért, hogy a kabaréban annyit csúfolódott a halhatatlanokkal.
      A karikatúrára született, hosszú nyakú, hosszú karú nagy darab lány a szüntelenül izgő-mozgó, föl-alá szaladgáló, táncolgató, szoknya emelgető énekesnők világában nyugalom és mozdulatlanság volt. Szeme, szája, hangja játszott csak, ez a hang, amely olyan felejthetetlen, mint a Duseé. Tragikus, jókedvű, kegyetlen, csintalan, nyers és lágy, érzelmes és csúfolkodó elnémulásaiban is remek. Amikor ezeket a dalokat hallottuk, szédülten gondoltunk arra, hogy amit a francia költők tudnak, meg tudjuk csinálni magyarul talán mi is, és ha megcsináljuk, terem talán számunkra is olyan színésznő, aki elénekli, eljátssza őket, megnevettet, megríkat velük, ahogy Yvette Guilbert. Lefordítottuk magyarra ezeket a dalokat, újakat írtunk. Furcsa, de hiteles valóság, hogy a főváros megmagyarosításáért való harcban rendkívül nagy szerepe volt ennek a francia énekesnőnek. Érv, anyag, eszköz és lelkesítő példa volt számunkra. Blaha Lujza és Yvette Guilbert a magyar népdal és francia sanzon - két véglet. Két tűzvész, amelyben a föltámadás reménye nélkül elhamvadt a dohos zengerájszemét. Mindenütt győzött a magyar szó, és jóval később, sok kísérlet, sok bukdácsolás után eljött a mi nagyszerű Medgyaszay Vilmánk, a magyar dal királynője is, akit a kezdet kezdetén megsejtettünk, vártunk és reméltünk itthon a magyar színpadi dal számára, Yvette Guilbert-ünknek.

      In: Heltai Jenő: Színes kövek, Bp., Szépirodalmi, 1957. II. köt.


EPA Budapesti Negyed 16-17 (1997/2-3)Krúdy Gy.: Kötéltáncosnőt szeretni! < > Magyar E.: Fejezetek a vurstli múltjából