EPA Budapesti Negyed 16-17 (1997/2-3) SzerzőMészáros I.: Antikváriusok < > Fabó B.: Moziépítészet

Tömegszórakozás a Városligetben -
A Vurstli

_______________
GRANASZTÓI PÉTER

      A kutatást a Bárczy István Alapítvány támogatta

A Vurstli volt a Városliget leglátogatottabb szórakozóhelye az I. világháború előtt, sokszor tízezrek mulattak ott nyári vasárnapokon. Népszerűségét szép számú és változatos látványosságainak köszönhette, amelyek évszázados hagyományokhoz nyúltak vissza. Bár a Vurstli tartalmában hagyományos szórakozási forma, mint tömegszórakozóhely az első volt a modern, világvárossá vált Budapesten. A budapesti tömegszórakozási szokások változásával azonban - az 1910-es évektől - a hagyományos szórakozóhelyek fokozatosan háttérbe szorultak, mely folyamat a Városliget és természtesen a Vurstli sorsán is jól végigkövethető.

      A Városliget és a Vurstli
      A Városliget - a 19. század első felében a neve még Városerdő - lassan és nehezen foglalta el helyét a szórakozó Pest életében. A Ligetet a 19. század elején már elég sokan keresték fel, de főleg az arisztokrácia és a fasori (városligeti) patríciusok. Népies vagy tömegszórakozás alig volt benne, legfeljebb csak rendkívüli alkalmakkor. „Amolyan igazi népies mulatóhely, mint például a bécsi Wurstelpráter nem volt a régi Pesten. A munkások, a köznép előszeretettel ment el messzebb a várostól ki egészen a Rákos mezejére, az Új épület mögött elterülő pusztai sivatagra, kedvtelenül, közömbösen hevertek a zsendülő réteken”. [1]
      Hogy hol mulattak a 19. század elején az egyszerű emberek ? Ebben a korszakban nagyon kevés szabad ideje volt az alsó társadalmi rétegeknek, legtöbbször vasárnap is dolgoztak. Ezért sem alakulhattak ki állandó népi szórakozóhelyek, de igény természetesen volt a szórakozásra, amit ki is lehetett elégíteni vásárokon, búcsúkban, népünnepélyeken.
      A vásárok (pl. Medárd napi, János fővételi) vonzották a különféle mutatványosokat, szórakoztatókat: végtelenül lehetne őket sorolni a panorámásoktól a lovasművészeken át az erőművészekig. Óriási, több tízezres tömegek vettek részt a híresebb vásárokon, a zene, a tánc, bor és sör is nélkülözhetetlen volt. A búcsúk sem különböztek szórakozási szokások szempontjából a vásároktól: a legnagyobb tömegeket a húsvéthétfői, a tavaszköszöntő gellérthegyi népünnep, a pünkösdhétfői svábhegyi búcsú és Május „elsője” vonzotta. A búcsúk és vásárok archaikus szórakozási szokásai nem sokat változtak a középkor óta: falusi, valamint 18. századi városi elemek keveredtek bennük. A mutatványosok általában külföldiek voltak, és vásárról vásárra vándoroltak, alig volt, aki letelepedett és állandó bódét épített.
      A Városligetet az 1860-as évektől kezdték nagy tömegek látogatni, de még nem rendszeresen, csak egy-egy híresebb mutatványos vagy más nagyobb esemény alkalmából. Az 1860-es évektől a legnagyobb népünnepélyeket már a Városligetben rendezték. Így például az 1865-ös húsvéthétfői gellérthegyi búcsú kisebb tömegeket vonzott. [2] A másik nagy népünnep, amely szintén a Városliget tömegszórakozóhellyé válását bizonyítja, a Május „elsőjének”, a rügyfakadásnak és lombnyílásnak a megünneplése, amikor a pestiek a Városligetben és a Városmajorban mulattak [3]: „Ünnepnapokon a szegényebb családok magukkal hozva az ételt és italt, letelepednek az árnyékos fák alá s a nagyterjedelmű virányos mezőkön különféle játékot s mulatságot űznek, a kintornák mellett táncolnak, sőt hintáznak kocsiban, még a levegőben is repdesnek, míg a gyermekek, dajkák, szakácsnék, szobalányok és imádóik a körjátékok (Ringelspiel) forgásaiban szédítik a fejöket.” [4]
      A Városliget növekvő népszerűsége szorosan összefüggött Budapest népességének többszörösére növekedésével, hiszen amíg az 1870-es évek előtt csak gazdag patríciusok éltek a Liget közelében a Városligeti fasorban, addig 1900-ban a parkot már több tízezres népesség által lakott, sűrűn beépített terület vette körül [5].
      A Városliget népszerűségét jó megközelíthetőségének is köszönhette, melyhez alapvetően hozzájárult a Sugár út (Andrássy út) megépítése (1885), ami lehetővé tette nagy tömegek számára is a kényelmes eljutást a várostól addig elzártnak tartott Városligetbe. A közlekedési eszközök sűrű hálózata is a város vérkeringésébe kapcsolta: már az első omnibusz, a lóvasút és a villamosvonalak a Ligetig futottak, nem is beszélve a földalatti vasútról.
      Bár a Városliget népszerűsége, látogatottsága sokat változott a 19. és 20. században, egy dolog azonban mindig jellemzője maradt, a főváros „minden rendű és rangú embere” [6] megfordult benne. A Városliget ezt a jellegét nemcsak annak a ténynek köszönhette, hogy területe a fővárosé volt, hanem annak is, hogy már a 19. század elején a városi hatóságok „népi” szórakozóhellyé akarták alakítani, ahol Pest-Buda minden rétege kielégítheti igényeit.
      De a Városligetet látogató közönség társadalmilag és kulturálisan vegyes rétegei legtöbbször élesen elkülönülve szórakoztak egymástól időben és térben [7]. A térbeli elkülönülés azt jelentette, hogy a Liget bizonyos területeit és helyeit kifejezetten az arisztokrata és polgári rétegek (Jégpálya, Cirkusz, szépen parkosított helyek stb.), más helyeket viszont (elsősorban a Vurstlit) csak az alsórétegek látogatták: „A Stefániára alig hallik a népliget bumberdója. A nép nem fogadja el az úri és a népliget distenkciót”-írták 1896-ban a Városligetről [8].
      Mindegyik rétegnek megvoltak a saját terei - szórakozóhelyek vagy a Liget bizonyos részei -, de nem léteztek olyan helyek, ahol aktívan, ugyanazt a tevékenységet végezve együtt lettek volna. Ez nem jelentett teljes fizikai elkülönülést, hiszen előfordult, „hogy a lipótvárosi gentrylány, aki angol nevelőnőjével teniszcipőben, a teniszütőt lóbálva siet hazafelé, a kioszk [Stefánia úton volt] előtt ácsorgó kereskedő segédbe ütközik, aki áhítattal hallgatja a bosnyák ezred zenekarát” [9]. De az együttlét legfeljebb egymás és főleg a felsőrétegek nézésében merült ki: „Egyszer a népliget a színhely, a köznép a szereplő, az elegáns világ a néző; máskor a turf, a corso képezi az arénát, a hol a créme a szereplő és a plebs a néző.” [10]
      A Városligetet látogató rétegek térbeli elkülönülése elsősorban eltérő szokásaikból eredt, hiszen a közép- és felsőrétegeknek a Liget nem annyira szórakozóhely, mint inkább a társadalmi élet színtere, ahol - sétálás, korzózás vagy kávézás közben - mindig találkozni lehetett barátokkal, ismerősökkel. Az alsórétegek számára viszont kifejezetten szórakozóhelyként funkcionált, ahol ünnepnapokon, a hétköznapok egyhangúságából kitörve, felszabadultan lehetett mulatni.
      Ez a felszabadult, sokszor féktelen mulatozás volt többek között az oka a felső- és alsórétegek térbeli elkülönülésének, illetve az annál sokszor jelentősebb időbeli elkülönülésüknek már az 1870-es évek előtt. A közép- és felsőrétegek kerülték a Városligetet az ünnepnapokon, amikor „az a plebejusé”: „uracsok nincsenek, a bon ton azt parancsolja, hogy ünnepnap ne menj a nyílt mulató helyre, amikor a Canail is mulat. Nézzük a népet, akinek csak ünnepnap van ünnepe.” [11]
      A tömegek által látogatott és sok kellemetlenséggel járó szórakozóhelyek térbeli elkülönülése az 1870-es évektől figyelhető meg. Ennek a folyamatnak az első lépcsője a Rundó környékén székelő mutatványosok - az „első Vurstli” - elköltöztetése a Liget kevésbé látogatott, kieső részére.
      A mutatványosok már a 19. század elején megjelentek a Városligetben, és többé-kevésbé egy helyen verték fel sátraikat, a Liget István út és Aréna út határolta délnyugati sarkában. [12] Nem véletlenül, hiszen itt volt a Liget legrendezettebb és központi része, nem messze a Rundótól, ide érkeztek a Városligeti fasoron keresztül. Így például „számtalan népség” nézte a norvég Mensen Ernst gyorsfutót 1844-ben, aki futó tudományával kápráztatta el a közönséget, a „rét-kört” háromszor futotta körbe gólyalábakon [13]. Kötéltáncosok is tartottak 1834-ben két hétig bemutatót a Városerdőben, [14] de a legnagyobb tömeget Troht Stuwer tűzijáték-bemutatója csalta ki a Ligetbe [15]. Egyre több mutatványos jött ki a Városligetbe, körhintások, céllövöldések, erőművészek, sőt 1838-ban megnyílt az első állandó mutatványos bódé, Wexlehner Sebestyéné, aki a kirándulókat egy tűznyelő mágussal és később egy erőművésszel szórakoztatta (sokan ekkorra teszik a Vurstli születését). [16]
      Ez utóbbi tény nagyon fontos változást jelentett, hiszen nem vándormutatványos szórakoztatta többé az embereket, hanem olyasvalaki, aki telephellyel, bódéval rendelkezett. Mindez szoros összefüggésben állt a vásárok megszűnésével, amikor az ideiglenes bódék és standok szerepét árucsarnokok, boltok vették át. Ezzel párhuzamosan fokozatosan vette át a Városliget és a Vurstli a népi szórakozások hagyományos formáinak és színtereinek a szerepét (vásárok, hídfők, városkapuk).
      Az 1870-es években szétszórtan, az egész Városligetben találhatók mutatványosok, még a Páva szigeten is (körhinták, céllövöldék). [17] A parkosítással és a Liget rendezésével párhuzamosan a mutatványosok fokozatosan egyre kijjebb szorultak a központi frekventált helyekről. Így történt 1878-ban is, amikor a Liget keleti szélére, az 1872-es térképek által tűzijátéktérnek nevezett területre (itt tartották a tűzijáték-bemutatókat) költöztek az akkori Bethesda kórházzal szembe, a Hermina út mellé. [18] Ekkortól vált el térben is a közép- és felsőrétegek által látogatott Rundó és környéke, amely a Liget elsőosztályú helyévé vált, és a tömegek által előnyben részesített Vurstli.
      A Hermina úti telep egyik legismertebb mutatványosa két körhintás volt, Kreuz és Kühr [19], akiknek a leszármazottai az I. világháború idején is ezt a mesterséget űzték. Itt „verte fel” első cirkuszi sátrát az olasz származású Baroccaldi József, akinek Nép-arénája sokáig a Vurstli egyik leglátogatottabb és legnépszerűbb helye volt. [20]
      A következő változások 1885-ben történtek, amikor a Városligetet az Országos kiállításra átalakították. Ekkortól kezdik a Városliget területeit funkcionálisan felosztani, hiszen ebben az időben alakult ki Pest szórakozó központja az Állatkerttel, a Cirkusszal, a Vurstlival és az olcsó színházakkal, 1896-tól az Ősbudavárával és később az Angolparkkal.
      A szórakozóhelyek a Városliget északi felében lettek elhelyezve, jól elkülönítve a parkosított részektől. A Városligetnek ezt a részét már a tömegek is rendszeresen látogatták, de nemcsak az alsórétegek szórakoztak itt, hanem egész Budapest.
      A középrétegeknek is több hely jutott itt, mint például az Angolpark [21], az Ősbudavára vagy a Cirkusz. A tér érdekessége még, hogy a közép- és felsőrétegek, miközben az Angolparkba, a Cirkuszba tartottak, keresztezték a tömegek által látogatott helyeket, amikor is „a népliget a színhely, a köznép a szereplő, az elegáns világ a néző” [22].
      A Liget északi részének legérdekesebb pontja az alsórétegek által felkeresett Vurstli, amely az 1910-es évek előtt élte fénykorát. Óriási tömegek látogatták, de a külseje, főleg télen, üresen - akár csak a Vidám Park manapság - lehangoló képet mutatott. A bódék télen-nyáron ott álltak, némelyik egész évben nyitva tartott, de a többség csak tavasztól őszig. A csúcsidőszak májustól az első nagy nyári melegekig tartott. A rendszer nélkül, összevissza elhelyezkedő bódék már nem illettek egy világváros centrális közparkjához, így aligha véletlen, hogy 1911-ben rendeletileg kisebb területre és egységes kőházakba szorították a mutatványosokat, így terjeszkedési lehetőségeiket is meggátolták. [23] Ekkor többen átköltöztek a Népligetbe, mások az Angolparkba, de sokan - főleg a régiek - 25 évre szóló használati jogot kaptak [24].
      A Vurstli utolsó áttelepítése 1926-ban, a Széchenyi strandfürdő építése és az Andrássy út meghosszabbítása miatt történt. Az érintett mutatványosok - a földalatti állomástól a Műszínkörig (a Vidám Park bejáratától nem messze) - kártérítést kaptak, vagy áttelepítették őket a Vurstli új helyére, a Cirkusz és az Angolpark közé, a Mutatványosok utcájába. [25] Nem véletlen a Vurstli ide-oda telepítése: a cél nyilvánvalóan a tömegek és a közép- és felsőrétegek által látogatott helyek minél jobb elválasztása volt.
      A Sugár út és folytatása, a Stefána út (a híres korzó színhelye), valamint az ettől délre eső területek is 1885-ben nyerték el végleges formájukat. A Ligetnek ez a déli kétharmada - kb. a Stefánia úttól délnyugatra - alapvetően különbözött a nagy tömegek által látogatott északi részektől, itt nem voltak szórakozó- vagy mulatóhelyek, hanem elsősorban gyönyörűen parkosított részek.
      A „népliget” és az „elegánsabb világ” által látogatott déli területek között rendkívül éles a határ: „Néhány lépésre a szibériai vasúttól [a Vurstliban volt] egy kis fa hídhoz jutunk, amely az Artézi fürdőhöz vezet. Pompás kert. A tarka kert sudár fái árnyékában vagy pompás allékon előkelő közönség sétálgat.” [26] Vagy „Másforma az élet ott, ahol a fenyvesek sötét zöldje mellett a divatos Stefánia-út porondja fehérlik. Ez már úribb és az igazán úri világ felkapott sétáló és néző helye.” [27]
      A Rundóra, illetve a szépen parkosított területekre a tömegek nem nagyon mentek, ők mást - szórakozóhelyet, látványosságot - kerestek a Ligetben. A Liget csak az 1880-as évekig jelentette a pesti alsórétegeknek a zöldet, amikor még le lehetett telepedni a fűbe egy-egy ünnepnap. Később már nem lehetett a parkosított helyeken a fűre lépni. A századfordulón pedig kifejezetten a Vurstliért vagy más szórakozóhelyek és a kocsmák kedvéért keresték fel a Városligetet.

      A Vurstli fénykora
      A Vurstli fénykorát az 1890-es évek elejétől élte, miután áthelyezték a Széchenyi fürdő helyére. Ezt bizonyítja, hogy a bevételi gondokkal küszködő Állatkert is ebben az időszakban kezd mutatványosokat szerződtetni.
      Nem véletlen nagy népszerűsége a századfordulón, hiszen a rohamosan benépesülő VI., VII., VIII. kerületek lakóinak jelentős részét vidékről bevándorolt tömegek tették ki, akiket ezer ok hajtott a Vurstliba szórakozni: rossz életkörülmények, a városi elidegenedés, a monoton munka.
      A Vurstli közönsége felettébb vegyes, így nehéz szétválasztani társadalmi rétegek szerint. Az 1870-es és 1890-es évek között még bizonyos polgári rétegek is megfordultak a Vurstliban, felültek a körhintákra, célba lőttek a céllövöldékben. A Vurstlit a közép- vagy felsőrétegek később kifejezetten lenézték, elavultnak tartották, és legfeljebb a gyerekeiket ültették fel néhányszor a körhintákra vagy vitték el a Feszty-körkép rotundájába és Hincz Károly bábszínházába.
      A Vurstliban szórakozók a budapesti népesség szegényebb és egyszerűbb rétegeiből kerültek ki: szegényebb kispolgárok, a gyári munkásság, napszámosok, inasok és segédek, cselédek, katonák és sok vidéki. Ezek a rétegek elsősorban a Városliget tágabban vett környékéről érkeztek, tömött villamosokon, omnibuszokon és társaskocsin. A szegényebbek, főleg a családosok, legszívesebben oda mentek, ahová lakóhelyükről gyalog eljuthattak.
      Az egyszerű emberek számára a Vurstliban szórakozni rendkívüli esemény volt, hiszen csak vasárnap vagy ünnepnap adatott meg nekik. A vizsgált időszakban, nagyjából az 1920-as évekig, a kétkezi dolgozóknak a mai értelemben vett szabad ideje alig volt. A munkásság számára csak 1891-ben foglalták törvénybe, hogy a vasárnap szabadnap, és az ünnepek közül is egyedül a Szent István napi munkaszünetet adták meg. [28] Hétköznapokon sincs sok szabad ideje a kispolgári és munkásrétegeknek, hiszen például a munkások 70 százaléka 10 óránál többet dolgozott 1910-ben, [29] nem is beszélve az „este 9-kor a boltból szabaduló divatárus segédről” [30]. Éppen ezért szórakozási igényeik fokozottabbak voltak, ami nem áll az arisztokratákra és jómódú polgárokra. Az ő számukra a Városligeti szórakozás nem számított rendkívüli vagy különleges alkalomnak.
      A vasárnapok, nem is beszélve az ünnepnapokról, élesen elváltak a szürke és gondokkal teli hétköznapoktól. Hasonlóan élték át a falusiak vagy a középkori városok lakói vásárok, búcsúk látványosságait, melyek felfokozott hangulatát a ciklikusságuk adta: rendkívüli alkalom az időben, amely élesen elvált a hétköznapoktól.
      A vasárnapokat a Vurstli közönsége „kifáradva egész heti fárasztó munkájában nyugtalanul, epedve várja” [31] és „kettőzött szorgalommal dolgoznak, hogy kijuthassanak a ligetbe és egy víg napot töltsenek” [32]. Erre a különleges alkalomra a legszegényebbek is - vagy főleg ők - kiöltöztek: „vasalt pofák az aszfalton”, szivarozó napszámosok, „quakkerekben parádézó suszterinasok, ropogós lefelé fordított duplamákvirág toilettes cselédek, dragonyosok csizmákban mint egy remorquer” [33].
      A Vurstliban a mindennapokon, a valós világon kívül lehetett kerülni. Ezt erősítette, hogy térbelileg is elválasztották, 1878-ban palánkkal körülvették, és úgy hirdették, „Itt a világ közepe, aki nem hiszi jöjjön be” [34]. De kiszakítottságát a környezetből, magából a hétköznapi világból már messziről jelezték az élénk színek és a fények is. Ez a különleges hangulat - „a jókedv másutt ünnepet ül, itt ágaskodik és cigánykereket vet. Ligetnek mondják, pedig egy világ, amelyben nincs nagy úr: mindenki a legnagyobb úr” [35] - a környékére is kisugárzott az 1860--70-es években, amikor a szegényebb családok a fűbe telepedtek le étellel, itallal, és különféle játékokat s mulatságokat űztek, kintornák zenéjére táncoltak, labdáztak, szembekötősdit játszottak, de legtöbben „a kint a farkas bent a bárányt” [36].
      A Vurstli az 1900-as évekre vesztett valamit felfokozott, kifejezetten szabados és könnyed hangulatából. Már nem lehetett bárhol táncolni, és letelepedni a fűbe, mert mindennek megvolt a saját helye, a fa bódékat egységes téglaépületek (1911) váltották fel: „egyik másik villának is beillik, minden modern és parádés, de azért még is vitatkozni lehet azon: melyik volt szebb, a kedélyesebb, a régi naiv világ vagy a mai rendszerbe szedett” [37].
      A Vurstlin belüli világ nem sokat változott, hangulata, térbeli elkülönése megmaradt, itt nem érvényesültek a társadalmi konvenciók. Ez a játék zárt és védett világa volt, ahol mindent a játék szabad, minden kötelezettség nélküli természete határozott meg, amit bármikor abba lehet hagyni, hogy egy másikat kipróbáljunk; egy fiktív világ tele különlegességekkel [38]. Mindenki igyekezett elfelejteni a valós életet, és különleges élvezetet nyújtó fizikai, lelki, valamint szellemi élményeket kívánt magának szerezni, általában csak néhány percre. Ennek érdekében sokszor az anyagiak sem számítottak, többet költöttek, mint amit a pénztárcájuk megengedett volna.
      De melyek is ezek a játékok? A hagyományos mutatványok csak 1910 körül kezdtek átalakulni vagy eltűnni, addig a paprikajancsi, a panorámások, a jósok, a hinták, a körhinták, a plasztikon, a Baroccaldi cirkusz, a céllövöldék stb. szórakoztattak. A játékok minden típusa képviselve volt itt, a versenyjátékoktól a szerencsejátékokon keresztül a szédületet okozókig.
      A legdivatosabbak éppen ez utóbbiak voltak, melyek némileg átalakulva ma is a legnagyobb attrakciói a vidámparkoknak. A körhinta, a hinta már a 19. század első felében népszerű mutatvány. A Városligetben már 1862-ben működött egy óriáskerék [39], 1868-ban 10-15 a „ringspiel”-ek száma [40], melyeket ekkor ló vagy legtöbbször napszámos, esetleg gyerekek hajtottak egy-egy ingyen menetért, három tolás után. Csak 1884-ben jelent meg a gőzerővel történő mozgatás, és 1909-ben a villanymotor. Ekkor a körhinták már téglaépületekbe kerültek, és külön körhintasor volt a Vurstliban. Hamar megjelentek a körhinták vetélytársai, a sárkányhinta, a hajóhinta, a hullámhinta, a léghajóhinta stb. A körhinta azon ritka mutatványok egyike, amelyet a jómódú polgári közönség is kipróbált, de az 1920-30-as években már csak a gyerekeik: „a ringlispil lovain, zebráin, kocsijain, oroszlánján, sőt aeroplánján már sokkal finomabb társaság ül és kékül-zöldül, de azért élvez a sebes forgatagban. Úri dámás ruhákat is lehet itt látni... szemben a masszív, nagy egetverő hintákon többnyire csak olyan bokorugrós, tízviganós cselédeket lehet látni, akik városi nevelésüknek még csak elején vannak, mostanában kerültek fel a csendes vidékről. A ringelspiel élvezetéhez úgy látszik bizonyos fokú városi kultúra kell.” [41].
      Szóltunk már korábban e játékok lényegéről, a szédületkeresésről, amelynek elérése olykor nehéz és mindig veszélyes (kábítószer, alkohol). Ebben a „másik világban” minden lehetséges, de előre kiszámított, rövid ideig tart és minden kockázat nélküli. Ezek a pörgő, forgó, zuhanó és gyors szerkezetek megzavarják az ember egyensúlyérzékét, és valamilyen fizikai, kéjes zavart, izgalmi állapotot keltenek. Ezt a kéjes állapotot csak tovább fokozta a nyári meleg, a kintornások zenéje, melynek dallamára „olyan jó kedvvel kurjongat [a körhintázó közönség], mintha ezzel összes vágyát kielégítette volna. Néhány tour után az egész közönség teljes képességével énekli az amúgy istentelen melódiát. Sokan új jegyet váltanak a következő körre.” [42].
      A pörgő, forgó gépekkel ugyanazt sikerült elérni, amit korábban a maszkos karneváli vigasságokkal, legföljebb a szédület vette át, igaz csak néhány percre, a maszk szerepét [43], egy másik világba vezette a résztvevőket, akik így elfeledték a jelent. A szédülettel párhuzamosan a szexualitás is szerephez jutott a hintázás közben, ezzel is fokozva az élvezeteket. Főleg a repülő hintákra és a hajóhintákra gondolunk, ahol általában legények és lányok hintáztak egymásnak feszülve, és „sikoltozás rikoltozás hallik, amikor a hinta a magasba perdül, de azért elülnének a levegőt hasító hajóban egész délután [a cselédek és udvarlóik]” [44].
      A szédületet kiváltó szerkezetekhez hasonló élvezeteket nyújtottak a tükörlabirintusok, a különféle rémek és ijesztő szörnyek, emberevő kannibálok, hibridek, törpék, óriások, vérbefagyott testek, korcsszülemények. Ezek félelmet, émelygést, elfojtott kiáltásokat váltottak ki, amelyek a mutatvány végén felszabadult és megkönnyebbült nevetésben végződtek. A félelmet okozó mutatványoknál a fokozott érzékiség a partner átkarolásában nyilvánult meg: „Ez a vonat [„Szibériai vonat”] a legpraktikusabb ismerkedő hely - udvariasságból átkarolják a mellettük ülő hölgyet, amit ők hálás karral viszonoznak.” [45]
      Az említettekhez hasonló mutatványokba lehetett ütközni lépten-nyomon a szakállas nőtől a madárfejű Lajcsikáig. A legnépszerűbb az 1896. óta működő Plasztikon volt, amely viaszba öntve jelenítette meg a szörnyűségeket: „keresztény római nő az éhes oroszlán elé kötve”; „Lidérc nyomás (alvó nő testén ugráló majom)”; „A spanyol inkvizíció kínvallatása”; „Elhunyt trónörökös pár (Ferenc Ferdinánt és felesége)” [46] stb. De a Plasztikon ugyanakkor az egyik bizonyíték rá, hogy a Vurstliban a 20. század elején nem könnyen lehetett megélni pusztán a hagyományos vásári jellegű rémségekből. A közönség mindinkább igényelte a városi tematikát és az aktualitásokat, így aztán nem véletlen, hogy röviddel az események megtörténte után a híres pesti gyilkosok és gyilkosságok „rémítő jelenetei” is bekerültek a Plasztikonba: „áldozat fehérneműben, fejéből dől a vér”, „Kiss a cinkotai rém”, „a Fehérvári úti gyilkos” stb. [47]
      A legvisszataszítóbb a Plasztikon első emelete volt , ahová csak felnőttek léphettek be. Itt rendezték be az anatómiai szekciót, amely a tulajdonos szerint ismeretterjesztő funkciókat látott el: „egy asszony, aki fatörzsbe kapaszkodva szüli gyermekét”; „nemi betegségek: phallus ha egészséges, ha beteg, ha vérbajos”; „vérbajt öröklő gyermek” stb. [48] Ezek a rémségek a mai embereket is megijesztenék, de olyan hatást talán nem tenne rájuk, mint a Plasztikont látogató cselédekre, akik „Mintha élne” kiáltással rémüldöztek. [49] A cselédlányok „élményei” valóban hasonlítottak a hintákon átélt szédüléshez, émelygéshez és félelemhez, nem is beszélve a végén átélt óriási megkönnyebbülésről.
      A Vurstli eddig bemutatott látványosságai kivétel nélkül egy más világba kívánták átvezetni a szórakozni vágyókat, hogy elfelejtsék a hétköznapokat, megismerve új helyeket és különleges érzéseket. Hasonló a funkciója a panorámának (körképnek) is, amely nagyon népszerű volt a századfordulón.
      A panoráma a képmutogatót váltotta fel az egzotikus, Európán kívüli világot ábrázoló képeivel, melyeket egy kis lyukon és nagyító üvegen át lehetett csodálni.
      Sokkal nagyobbszabásúak a körképek, melyek közül a Feszty-körkép a leghíresebb, de a Városligetben voltak felállítva a „Hódoló díszfelvonulás”, a „Bem és Petőfi” vagy a Kosciuszkó győzelme című óriásképek is a 19. század végén. [50] A monumentális panorámaképek előtt a látogatók rövid időre egy soha sem látott világba csöppentek. „A nézőt először egy lesötétített alagúton vezetik át, s csak azután lép lépcsőkön vagy rámpákon keresztül az illuzórikus világba. Eltakart forrású, mesterséges fényben tárul fel előtte körös-körül a kilátás a messzeségbe. A néző távolságát a vászontól úgy állítják be, hogy ne vehesse észre az ecset vonások részleteit. A közeli és a távoli közti átmenetet gyakran tárgyakkal töltik ki, növénnyel borított emelkedővel hidalják át a realitás és illúzió határát, teljes mértekben a barokk szellemében.” [51]
      A Feszty-körkép a legnagyobbak közé tartozik 15 méteres magasságával és 120 méteres hosszúságáva. A látványa, a hatása óriási volt, nem lehetett eseményt jobban vizuálisan megjeleníteni a mozgókép feltalálásáig. A budapesti népesség minden rétege megcsodálta a századfordulón „A magyarok bejövetelé”-t, melyet ekkor még a Szépművészeti Múzeum helyén állítottak fel, ott, ahol a tömegek és a közép-, illetve felsőrétegek által látogatott terek találkoztak [52]. A Feszty-körkép a Millennium után a Vurstliba szorult, egy körhinta mellett állították fel rotundáját 1909-ben. Vásári attrakciónak számított, mint a többi mutatvány, hiszen a mozi ekkor már hatásosabban vezetett be a fiktív világba.
      A Vurstliban kezdetektől jelen voltak a körhinták népszerűségével vetekedő versenyjátékok, mint például a céllövöldék. A céllövölde az ügyességi játékok egyik klasszikus formája, de nem hiányoztak az erő kifejtését igénylő versenyjátékok sem. A cselédlánnyal sétáló „férfi egy-két jól irányzott kalapács ütést tesz az erőmérőn, vagy hatalmas öklét érezteti meg a pofozóbábu bőrarcán és az ízelítő után hozzáláthatnak a tulajdonképpeni mulatsághoz.” [53] A Vurstli játékterén minden vágy teljesülhetett: „Egy siheder inasgyerek elkeseredve püföli az ütőpárnát [pofozó-masináé]. Nyilván a májszter urának vagy az első legénynek az orrát képzeli benne. Minden ütés után szájába kapja véresre marjult fekete, tömpe körmét. De hát: édes a bosszú. Így szerez magának vasárnapi elégtételt a hétköznapi ütlegért.” [54].
      A szerencsejátékok sem hiányozhattak innen (lottó, sorsjegyek), valamint a velük rokon jósló, jövendölő, gyógyító mutatványok sem. Ezek sokszor a technikai csodákhoz és újdonságokhoz kapcsolódtak, mint 1867-ben a villanygép: „a legszegényebb ember is megismerkedhet 5 kr-ért a Volta és a nagy Franklin találmánya mutatványaival. Csak az a kár, hogy a gép tulajdonosa nem elégszik meg az egyszerű magyarázattal, hanem ámít, midőn a gép segítségével fog főfájást, csúzt egyszerre meggyógyítani.” [55] De a rádió, a telefohhírmondó és a mozgókép szintén a mutatványosoknál kezdte meg diadalútját.
      Másfajta világ elevenedett meg a nyári színpadokon, a paprikajancsi bódékban, a cirkuszokban, bohócok, clownok, balerinák, erőművészek alakjában. De a közönség már csak passzív szemlélője mindennek, ami a színpadon folyik le.
      Egyedül a paprikajancsi, illetve később a Hincz-bábszínház jómódú polgári gyermekközönsége különbözött a többi színház látogatóitól. A legegyszerűbb és legprimitívebb színház a Liliputi volt, népszínműves, „csárdásos” darabjaival. [56] Az 1890-es évek elején alapított Hököm színház is népszínműves hagyományokat követett, apró jelenetekkel, bohózatokkal, sok zenével, énekkel és tánccal, vagyis „aféle krajcáros varieté volt” [57]. A sok dal és tánc képezte a lényegét, amikor a közönség együtt énekelhetett a színészekkel, és virágot dobhatott a sztár primadonnának. A Hököm színházból később Sziklay Kornél Kis Színháza lett, és „Shakespeare-t népszerűsítette”, de ekkor már nem a Vurstli területén. [58] A fából ácsolt, csak nyáron játszó Műszínkör a Vurstli legszínvonalasabb színháza. Előadásai a kisembereknek szóltak, a népszínművek hagyományait követték, de sokszor bohózatokat vagy vulgáris humorú darabokat is előadtak. Idővel elvesztette egyedi vonásait, külvárosi színházzá vált, amely a belterületi színházak repertoárjából lekerült operetteket, bohózatokat játszotta olcsó kivitelben.
      A Vurstli legnagyobb látványossága - az 1920-as években is - a Baroccaldi cirkusz, később Néparéna, amely az 1870-es évek óta működött. Színvonala jóval alatta maradt a Wulf vagy Beketow cirkuszénak, de egyszerű közönsége még az 1920-as években is megtöltötte nézőterét.
      A Vurstli mutatványosai az 1910-es évekig tudták követni a tömegek egyre polgárosuló és városiassá váló igényeit. Az első világháború utáni időkről viszont ez már nem mondható el, bekövetkezett a gyors hanyatlás időszaka.

      A hanyatló Vurstli
      Az első világháború éles határt jelent a szórakozási szokásokban. A változások az 1910-es években megindultak, de igazán jelentőssé csak az 1920-as évektől váltak. A modern városi élet hasonló jellegű szórakozási szokásokat igényelt: az első világháborúval nemcsak a Vurstli virágzó időszaka fejeződött be, hanem a varietéké és a cirkuszoké is. A hagyományos szórakozások nem tudták immár kielégíteni a városi ember kulturális igényeit, nyilvánvalóvá lett anakronisztikus voltuk. A technikai haladás eredményei is hiányoztak belőlük, így teljesen eltűntek vagy a perifériára szorultak. A szabad idő eltöltésének módja változóban volt, a hétköznapok nem váltak el többé olyan élesen a vasárnaptól, és a több órás szórakozások is (Vurstli, korzó, népünnepély) 2-3 órásra rövidültek. A közönség egyre inkább saját városrészének vagy a belterületnek a kávéházait, mozijait látogatta, esetleg elment a városon kívülre kirándulni, strandolni.
      A hanyatló, s egyre gyengébb színvonalú szórakozóhelyeket (Cirkusz, Vurstli, olcsó színházak) már legfeljebb csak olyan rétegek tagjai látogatták tömegesen (katonák, munkások), akik szegénységük miatt nem tudtak mást, megfizetni, vagy azok, akik nem voltak képesek vagy nem is akartak kellően integrálódni a nagyvárosi társadalomba, mert vidéki életükhöz szándékoztak visszatérni (cselédek, napszámosok).
      „A Vurstlit természetesen motorizálta az idő, amely nem múlt el nyomtalanul a szakállas asszony és a panoptikum víziszörnyei felett sem. Itt látható Sándor cár, a merénylet után, amint éppen piheg és itt látható a fektői rém is. A Vurstli fejlődik. De igazi értelme éppen az, ami nem fejlődött e száz évben: az örökös játékos és vásári elem, a művészet és bűvészet, ahogy ez száz éve, ezer éve él a nagyvárosok közterein, a modern Pesten, az ókori Rómában, a középkori Nürnberg vagy Velence zsúfolt piacain” - írta Márai Sándor 1938-ban a százéves születésnapját ünneplő Vurstliról. [59] A nosztalgikus hangvétel ellenére Márai kitűnően ragadta meg a Vurstli jellegét és lényegét, a 20. század derekán azonban az örök, de a lerongyolódott Vurstli aligha tudott a sport, a mozi (ekkor már hangosfilm volt), lassan a televízió korában fennmaradni.
      A már említett általános okokon kívül még egy fontos tényt meg kell említeni. A Vurstli mutatványosai a kézműves-kisipari korszak szórakoztatói voltak, saját maguk készítették mutatványaikat, állították fel sátraikat vagy bódéikat, és például Baroccaldi saját, szamár húzta szekerén toborozta előadásaira Pesten a közönséget. [60] A mutatványosoknak nem volt rá pénzük, tőkéjük, hogy modern, divatos, csillogó-villogó játékokat vegyenek. Szomorú sorsuk volt: nemcsak a pénz hiányzott, de egész lényük a hagyományos vásári mutatványokhoz kötődött. Az 1926-os áthelyezésükkor - melynek egyik oka nyilvánvalóan a Vurstli „pusztulása” lehetett - az egyik mutatványos, egy cukrász felvágta az ereit, amikor meghallotta, hogy lebontják a Vurstlit: búcsúlevelében azt írta, nem tudna máshol dolgozni. [61]
      A mutatványosok, amit lehetett, megtettek, hogy megtartsák városiasodó közönségüket. Az egyik legjobb példa erre a Plasztikon, amely már a század elején is az aktuális és városi eseményeket, személyeket mutogatta. Sok új szenzáció került a Plasztikonba 1929-ben is, olyan alakok, akik a pesti tömegek fantáziáját különösen izgatták: a düsseldorfi rém, Mussolini, tiszazugi gyilkos asszonyok, a derék csendőr őrmester, aki leleplezte az eseményeket, Nobile csoportja az Északi-sarkon [62]. De a Plasztikon legérdekesebb alakja, amely már teljes mértékben a modern városi tömegkultúrát reprezentálta a Vurstliban, Valdemar Psylander viaszfigurája volt. Valdemar Psylander világhírű filmcsillag volt, a némafilmek sztárja, és óriási szenzáció volt, hogy a szegények vigasztalóját és mulattatóját, a „nyomorgók utolsó örömét” [63] szerződtette a Royal Orfeum. Egész Budapest lázban égett, róla beszélt mindenki. A szenzáció, a sztárkultusz tipikus nagyvárosi jelenség, amely a Vurstlit is megérintette - legalábbis a Plasztikonban -, ahol a „szegények bohócáról” viaszbábut készítettek, és a pesti pletyka szerint főbe lőtte magát előtte egy reménytelen szerelmes. [64]
      Hincz Károly bábszínháza, melyet 1926-ban költöztettek át a Kis cirkusz mellé a mutatványosok utcájába, a másik példa a megújulásra és a pesti közönséghez való alkalmazkodásra. Hincz Károly az 1920-as évek első felében még elsősorban a 19. századi vándorbábszínházas hagyományok alapján dolgozott, de áttelepülése után egyre több újítást és változtatást vezetett be, melyek következtében darabjaiban megjelent a szenzáció, az egzotikum és a városi tematika. A városi témát feldolgozó darabok az 1920-as évek végéről valók: Hangverseny (1930), Virágárus (1928), harmónikás és szaxofonos négerekkel. A legnagyobb változás az 1930-as években következett be, amikor már teljesen eltűntek a hagyományos formák és bábok, és a városi kozmopolitizmust követve Grimm mesék és Walt Disney történetek adták az előadások gerincét. Az óriási sikerű filmek bemutatása után néhány évvel, 1937-ben megjelent a babszínházban a Mickey egér család, és mindössze egy évvel bemutatása után Donald kacsa. [65]
      A népligeti Kemény bábszínházban viszont Vitéz László maradt a főhős, és minden más vonatkozásban is nagy különbségeket mutatott városligeti kortársával szemben. A népligeti bábszínház és a mutatványosok műsorai 19. századi tradíciókhoz kötődtek. Nem voltak Walt Disney és Grimm bábok, az előadások sokszor a panorámák látványát és a ponyvairodalom betyárvilágát idézték. [66] A Népliget ekkor élte fénykorát, és a szórakozási szokások sokban hasonlítottak a századfordulós Városligetéhez.
      A technikai haladás vívmányai sem kerülték el teljesen a Vurstlit, hiszen „az egyszerű ringlispilek helyett szédítően száguldanak a levegőben a repülőgépek és léghajók, amelyeket a villamos áram hajt körbe” [67], és a harmincas évek végén már dodgem is volt a Vurstliban.
      A megújulási kísérletek ellenére a Vurstli állapota lehangoló a 1920-as évek második felétől: sok mutatványos hétköznap zárva tartott, a Baroccaldi cirkusz is megszűnt. „A Vurstliban nem kell tolongani, nincs publikuma a ringlispileknek, fél órákat áll”, de a hintákon is sokszor csak az előhintázók, vagyis a „gusztus csinálók” ültek, és a Feszty-körkép se érdelt már sok embert [68]. A Vurstli közönsége sokat változott, egyre fogyott s szegényedett, és az 1930-as évek végén csak a lumpen- és a legszegényebb rétegek látogatták.
      A hanyatláshoz hozzájárult az első világháborút követő és az 1929-es gazdasági válság is. „Most nem az üdülést, pihenést kereső emberek vannak a ligetben. Most a padokat a munkanélküliek vették birtokba” - írta némi kis túlzással a Népszava [69].
      A mutatványosok maguk is keresték a közönség elpártolásának az okát, és már 1912-ben arról panaszkodtak, hogy az új Állatkert nagyon jól megy: 4 hónap alatt közel egymillióan váltottak jegyet, de a válság kezdete szerintük az Angolparkkal kezdődött [70]. Ez azonban nem teljesen fedte a valóságot, hiszen az 1912-ben újonnan megnyílt Állatkert elég drága volt, mint ahogy azt egy városi tisztviselő megállapította: „a Vurstlinak nem az Állatkert a konkurense, azt nem tudja az egyszerű ember, a Vurstli közönsége megfizetni”. [71] Anyagi okok miatt viszont már az Angolpark sem volt elérhető szélesebb tömegek számára: a belépő 30 fillér (1926), és minden játékért külön kell fizetni [72], miközben 10 fillérért lehet a Vurstli látványosságait megtekinteni (1931). [73]
      De voltak mutatványosok, akik örültek az Állatkert nagy forgalmának: a mozgóképszínházak, mert így hozzájuk is több ember jött be. „A mozisoknak sokkal jobb szezonja volt, mint az elmúlt szezonban!” - mondták róluk irigykedve mutatványos társaik 1915-ben [74].
      A mozgóképszínházakat a századfordulón először mutatványosok üzemeltették, ami nem volt véletlen, hiszen minden technikai találmány a Vurstliban kezdte diadalútját. A mutatványosok jól érezték meg a moziban rejlő hatalmas üzletet: ekkor még kikiáltóval és verklivel toborozták az újszerű látványossághoz a nézőket. A filmek a panorámákhoz hasonlóan egzotikus témákat dolgoztak fel, és a közönség a mutatványos bódéján átsétálva nézte az alig 35 méter hosszú filmeket.
      A mozi - már nem mint vásári látványosság - diadalútja az 1900-as évek elején kezdődött. „A mozgó, a mozgó... Ez mozgatja Budapest népét... Most minden héten megnyílik egy új mozgószínház” - írták 1906-ban [75]. Számunkra felfoghatatlan, hogy milyen óriási újdonság volt a mozi a kor emberének. A filmek tartalma nem volt különösebben eredeti, szerelmes történetek, gyorsvonat- és hajókatasztrófa, egzotikus tájak, mint „India, Japán, a kambodzsai király udvara, Tahiti szigete, meg tenger és tenger, meg cowboy-históriák viharos lovaglásokkal a vad erdőkön át” [76] . A lényeg a mozgás, „a történetek rohanása”, amit „csak álom és fantázia tud produkálni” [77]. Olyan álmok elevenedtek meg, amelyeket egyik mutatványos sem tudott túlszárnyalni egzotikus vagy ijesztő csodáival. A mozielőadás alig tartott tovább mint egy óra, ott volt általában a lakóhelyek közelében, télen is kényelmesen és melegben lehetett nézni a filmeket.
      A mozi lett egyértelműen a legnépszerűbb tömegszórakozás az első világháborút követően, a fővárosban 80-90 mozi működött a húszas évek közepén, melyeket 100-110 ezer ember látogatott a hétvégeken, és alig kevesebben hétköznap [78]. A mozi népszerűségét leginkább a hagyományos szórakozóhelyek sínylették meg, például a városligeti Vurstli: „Ez a konzevativizmus, az egyszerű embereknek és gyerekeknek a ragaszkodása a hagyományokhoz, s kevés új dolog tudott itt akkora fordulatot elérni, mint a mozi. Ez ott van hódító erejével a Ligetben is, és az emberek ott szoronganak a vásznak előtt, a hőségben, amikor kint a napsütötte zöld fák között friss szellők járnak. A mozinak ellenállni a Ligetben sem lehet. Ezt mindenekelőtt a panoráma érezte meg, amely a maga nagyító üvegein át látható képeivel eltűnt, amióta a mozi hódít.” [79] Csökkenő forgalmukért a mutatványosok már egyértelműen a mozit okolták a harmincas években: „a mozi csinált készre bennünket. A párok is oda mennek, ott sötét van.” [80]
      Ekkor már jó ideje fényreklámos mozi hívja a nézőket a Városligetbe, a Royal Vio. Itt játszották a Valdemár Psylander-drámákat, a western filmeket, és erre a mozira vonatkozhatott a panaszkodó mutatványosok megjegyzése is: itt bújtak össze a szerelmespárok, akiknek csengő jelezte a villany felgyújtását [81]. A ligeti Royal Vio az 1930-as évek végén csődbe ment, nyáron is csak hetente egyszer játszott, így nem tudta tartani a versenyt a belterületi mozikkal.
      A Vurstli 1938-ban ünnepelte fennállásának százéves születésnapját, s az eseményről minden újság megemlékezett nosztalgikus hangvételű cikkekben. Utoljára jött össze nagy tömeg a karneválra, amelyen híres művészek is részt vettek (a Latabár testvérek, Mezei Mária). [82] Utána pár évre minden visszazökkent a régi kerékvágásba.

      1 Vay Sarolta: Régi magyar társasélet Bp., 1900. 342. old.
      2 Fővárosi Lapok, 1865. 351. old.
      3 Békés István: Szegény ember gazdag városban, Bp., 1973. 238. old.; Gombos Zoltán: Régi kertek Pesten és Budán, Bp., 1974. 146. old.
      4 Vahot Imre: Budapesti kalauz, Pest, 1864. 79. old.
      5 Preisich Gábor: Budapest városépítészetének története II. Bp., 1964. 87. old.
      6 Cassius: Magyarország fővárosa, Pest, 1866. 21. old.
      7 A Városliget közönségének térbeli elkülönülésére Gyáni Gábor hívta fel a figyelmet először két tanulmányában is: Social History of Urban Space. Human Affairs, 3, 1993. 1. 46--57. old.; Nyilvános tér és használói Budapesten a századfordulón, Századok, 1994. 6. sz. 1057-1077. old.
      8 Lenkei Henrik (szerk.): A mulató Budapest, Bp., 1896. 55. old.
      9 Pesti Hírlap, 1905. április 16. 33-34. old.
      10 Jókai Mór: Budapesti élet In: Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben III. Bp., 1893. 133. old.
      11 Vasárnapi Újság, 1868. június 14. 311. old.
      12 Magyar Elek: Pesti históriák, Pest, 1920. 57-58. old.
      13 Honművész, 1844. szeptember 26.
      14 Uo., 1834. 132. old.
      15 Zoltán József: Népi szórakozások a reformkori Pest-Budán Bp., 1962. 59. old.
      16 Jókai Mór, i. m., 139. old.
      17 Czippán György: A budapesti Vidám Park története, Bp., 1975. 9. old.
      18 Magyar E.: i. m., 58. old.; Tábori Kornél: Pesti specialitások Bp., é. n. 81. old.
      19 Tábori K.: i. m., 81. old.
      20 Magyar Elek: i. m., 57-58. old.; Tábori Kornél: i. m., 82. old.
      21 Az Angolpark a Vidám Park elődje volt amerikaias játékaival, mint például Dodgem, hullámvasút, The Bug, Elvarázsolt Kastély stb.
      22 lásd 10. jegyzet
      22 lásd 10. jegyzet
      23 Jécsai László: A Vurstli, Budapest, 1947. 3. szám. 99. old.; Tábori K.: i. m., 84. old.
      24 Czippán Gy.: i. m., 27. old.

      25 Belitska-Sholtz Hedvig: Vásári és művészi bábjátszás Magyarországon 1945-ig, Tihany, 1974. 24. old.; Az Est, 1926. szeptember 23.
      26 Ország-Világ, 1893. 338. old.
      27 Fővárosi Lapok, 1888. június 15.
      28 Fluck András: A gyáripari munkavállalók szabadideje, Bp., 1940. 9-10. old.
      29 Budapest története, IV. 1978.
      30 Pesti Hírlap, 1905. április 16. 34. old.
      31 Hazánk és Külföld, 1867. június 6. 4. old.
      32 Vasárnapi Újság, 1868. június 14. 311. old.
      33 Pesti Hírlap, 1885. szeptember 5.
      34 Magyar E.: i. m., 58. old.
      35 Lenkei H.: i. m., 54. old.
      36 Hazánk és Külföld, 1864. június 6. 4. old.
      37 Tábori K.: i. m., 84. old.
      38 Caillois Roger: Les jeux et les hommes, Paris, 1967. 42-43. old.
      39 Czippán Gy.: i. m., 11. old.
      40 lásd 31. jegyzet
      41 Tábori K.: i. m., 65. old.
      42 Ország-Világ, 1893. 348. old.
      43 Caillois R.: i. m., 265. old.
      44 Tábori K.: i. m., 65. old.
      45 Ország-Világ, 1893. 348. old.
      46 Békés I.: i. m., 260-261. old.
      47. A „Plasztikon” útmutatója, Bp., 1897. 29, 42. old.
      48 lásd 46. jegyzet; A Hét, 1917.
      49 lásd 47. jegyzet
      50 Békés I.: i. m., 263. old.; Gyáni Gábor: Hétköznapi Budapest, Bp., 1995. 94-97. old.; Kovács Ákos: A Feszty-kép. In: Mozgó Világ, 1995. 7. sz. 34. old.
      51 Klein, Heijko: Látványvágy. In: Új Művészet, Bp., 1994. II. szám. 12. old.
      52 lásd 50. jegyzet
      53 Tábori K.: i. m., 64-65. old.
      54 Ágai Adolf: Utazás Pestről Budapestre, Bp., 1908. 125. old.
      55 lásd 3. jegyzet
      56 Békés I.: i. m., 274. old.
      57 lásd 56. jegyzet; Magyar E:. i. m., 62-63. old.
      58 lásd 57. jegyzet
      59 Pesti Hírlap, 1938. július 14.
      60 Szilágyi György: Komédia nagyban és kicsiben, é. n. 27. old.
      61 Az Est, 1926. szeptember 3.
      62 Czippán Gy.: i. m., 39. old.
      63 Krúdy Gyula: A fény hőse, In: Filmvilág, 1995. 2. szám, 18-20. old.
      64 Szilágyi Gy.: i. m., 67. old.
      65 Belitska-Sholtz H.: i. m., 26. old.
      66 lásd 63. jegyzet
      67 Tábori K.: i. m., 84. old.
      68 Népszava 1930. július 20., 10. old.
      69 lásd 68. jegyzet
      70 Budapesti Napló, 1912. szeptember 27. 27. old.
      71 lásd 70. jegyzet
      72 Kritika, 1981. 12. sz., 26. old.
      73 Népszava, 1931. április 26. 6. old.
      74 Budapesti Hírlap, 1915. május 9.
      75 Vasárnapi Újság, 1906. december 16., 818. old.
      76 Szép Ernő: Lila akác, Bp., 1949. 51. old.
      77 Pásztor Mihály: Budapest zsebe, Bp., 1926. 261. old.
      78 lásd 77. jegyzet
      79 Tábori K.: i. m., 85. old.
      80 Népszava, 1938. május 1. 23. old.
      81 Békés I.: i. m., 257. old.
      82 Czippán Gy.: i. m., 42-47. old.


EPA Budapesti Negyed 16-17 (1997/2-3) SzerzőMészáros I.: Antikváriusok < > Fabó B.: Moziépítészet