EPA Budapesti Negyed 15 1997/1Juhász Gy.: Fotográfiák < > Füst M.: Démonokról

Hozzászólás a fotografiához
_________
DÉRY TIBOR

Ahogy nekiülök e cikk megírásának, elsőnek - minthogy az ember legelőször témája genezisével foglalkozik - az jut eszembe, hogy fogalmam sincs róla, hogy ki találta fel a fényképezőgépet. Miért? Ha illik tudnom, hogy ki fedezte fel Amerikát, ami a világnak az ötödrésze, miért szabad ignorálnom azt, aki egy egész világot fedezett fel, egy világot, mely addig ép oly ismeretlenül lappangott az úgynevezett valóság rétegei alatt, mint ahogy Amerika hosszú teste húzódott meg süketen az óceán párái mögött, míg Kolumbusz meg nem érintette kalandor ujjaival. Azt sem tudom, mikor történt e felfedezés, Amerika előtt vagy után s legföljebb annyit sejtek, hogy még mindig kiaknázatlanabb, mint emez.

     

*

      Civilizációnk tele van titkokkal, melyek oly magátólértetődőkké váltak a mindennapi használat folyamán, hogy észre sem vesszük őket. Azt sem tudom tulajdonképen, mi is a fényképezés (s vajjon a sok millió közül, akik „fényképeznek” hányan tudják?) s ép oly kevéssé ismerem a lencse, a lencse előállításának, a fénytörésnek, a fényérzékeny papírnak, pozitívnak, negatívnak s még hány száz ismeretlen részletnek komplikált törvényeit, mint ahogy nem ismerem testem legegyszerűbb funkcióit sem, mint ahogy teszem föl, nem tudom azt, hogy miért ásítok, ha unatkozom, hogy micsoda fiziologiai értelme van annak, hogy szájam akkorára nyílik, csak azért, hogy levegőt nyelhessen, mint amekkorára legvadabb éhség idején semmiféle chateaubriand kedvéért sem tudnám kitátani. Nem ismerjük azt, ami körülöttünk s bennünk van, nem ismerjük saját magunkat sem s mégis egyre újabb Amerikák után vágyódunk.

     

*

      Hogy mennyire nem ismerjük a legkézenfekvőbb, a legegyszerűbb, a látható világot sem, hogy legpontosabban működő érzékszervünk, a szem is milyen felületesen és önzőn működik, csak abból a szögből s csak annyit választva ki ebből a látható világból, amennyire a legszigorúbb ökonómia szerint szükségünk van, hogy mennyire nem ismerjük még a világ felületét sem, arra a fényképező lencse tanít meg legjobban. A szemünk nem lehet tárgyilagos, a szemünk átalakítja a világot. Azt látja meg, jobban mondva, azt regisztrálja a látottakból, amire szükségünk van, ami ellen védekeznünk kell, vagy ami hasznunkra lehet. Ha a déli forgalom idején végigmégy az Andrássy úton, legföljebb ha minden tizedik ember vesz észre, a többi kilenc nemcsak hogy nem veszi tudomásul üzleti vagy higiénikus sétádat, de a szó szoros értelmében nem is lát meg s aki meglát, az is legföljebb, mint forgalmi akadályt, tested általános körvonalait s mozgásod irányát veszi tudomásul. Ha az Andrássy úton abban az órában történetesen csak személyes ismerőseid sétálnának, az arányszám már megjavulna, már hárman vagy négyen látnának meg tíz közül, mert már nem vagy közömbös látvány, már érdekek fűzik őket hozzád, szükségük van rád (akkor köszönni fognak) vagy védekezniük kell ellened (mert hátha pénzt akarsz kölcsönkérni). De ha helyetted déli tizenkét órakor egy oroszlán sétálna végig az Andrássy úton s ha akár a legnagyobb csendben s a legbékésebb szándékkal sétálna is az autóbuszok között, százat lehet tenni egy ellen, hogy tíz ember közül legalább kilenc meg fogja látni s a tizedik legföljebb azért nem, mert a Dreyfus-pert olvassa ép az újságjában. Azt látjuk meg a világból, amit meg kell látnunk. S aszerint, amit meg kell látnunk, más és más szögből, más és más síkját látjuk meg az egésznek. Ha mezítláb kellene végigmenned ugyanezen az Andrássy úton, teljességgel ki van zárva, hogy ne vennéd észre az aszfalton heverő gombostűt, amelyet cipőben semmi körülmények között sem méltatnál figyelmedre. S néhány napi ilyen Kneipp kúra után csodálkozva állapítanád meg, hogy az Andrássy út, felülről nézve, milyen új, ismeretlen világot rejtegetett eddig talpaid alatt.
      A világ tehát több és más, mint amilyennek ismerjük s ezt a többletet s ezt a másmilyenséget van hivatva megmutatni a fényképező lencse. Erre csak a modern fényképészet jött rá s a legnagyobb elragadtatással, saját örömeiben duskálkodva regisztrálja most ezt a felfedezését. Azon a hivatásán kívül, amit eddig jól rosszul elvégzett: az emlékek rögzítésén (s a szigorúan tudományos fényképezésen) kívül, itt kezdődik az új lehetőség: a fényképezés, mint művészet. S ebben a gondolatsorban értelmezendő, a fotográfiára alkalmazva, a modern tárgyilagosságra való törekvés is. A fényképész, saját tiszta és szigorú eszközeivel, a fénnyel és árnyékkal élve, nem a látható világ megszokott elemeit építi át, egy új világot komponálva - ez a festő feladata - hanem megismertet ennek a látható világnak számunkra idegen rétegeivel, azokkal, amelyeket az emberi szem különböző okokból nem ismer. A világ tele van ismeretlen világrészekkel s minden sarokban egy kaland lapít. A jó fényképésznek vakmerőnek és leleményesnek kell lennie, mint egy sarkutazónak, nyitva kell tartania a szemét, mintha az őserdőben járna s nem szabad attól félnie, hogy kalandozásai közben meglátja az Andrássy úton láthatatlanul sétáló oroszlánokat.

     

*

      (Egy lírai megjegyzés. Az író bevallja, hogy gyáva s utólag megijedt, mert bevallotta, hogy nem tudja, ki találta fel a fényképezést. Megkérdezte több művelt barátját s barátnőjét, akik még gyávábbak voltak mint ő s különböző neveket hazudtak ijedtükben. A leggyakrabban előforduló a Daguerre-é volt. De a Konversations-Lexikon szerint Niepce, a Grand Larousse szerint egy Fabricius nevű alkimista, más lexikonok szerint meg mások találták fel elsőnek a fényképezés alapelvét, míg Daguerre csak tökéletesítette az eljárást. Tehát?
      De ez nem fontos. Még mindig nem tudom, hogy mi az a fényképezés.)

      Magyar Fotográfia, 1930. december 20. 8-9. oldal


EPA Budapesti Negyed 15 1997/1Juhász Gy.: Fotográfiák < > Füst M.: Démonokról