EPA Budapesti Negyed 15 1997/1Nagy I.: Daguerreotyp < > Krúdy Gy.: Női arckép

A fotográfus
____________
BRÓDY SÁNDOR

Amikor zsíros hagymán paprikát pirítanak - ezt a szagot éreztem. Mi dolog ez Berlinben? Itt a házban magyar él. Kinyitottam az udvari ablakot, hogy megtudjam, honnan jön hazám jószagú üzenete.
      Kissé különös volt a ház, amelyben akkor laktam. Jórész olyan hölgyek éltek benne, akik éjjel táncoltak francia című tánctermekben. Nevük, ruhájuk, az erkölcseik: minden francia, ők maguk mégis németek. Délután, ha felébredtek, a májusi napban, az ablaknál szárították szegfű-teával mosott hajukat, és könyvet olvastak melléje. Némi légfürdőt is vettek hellyel-közzel. Amelyiknek leghosszabb és legbujább volt a haja, gondoltam, az magyar köztük, és ablakából jön a honi üzenet. Intettem neki magyarul. Németül felelt, hogy nem, tévedés, a szomszédban. Oda mindjárt felmentem, és igen rosszul fogadtak.
      Egy férfit és egy leányt találtam a lakásban, amely konyhából és fürdőszobából állott. A férfi mondta: - Borgia professzor vagyok, de az nem baj!
      Nem volt egy foga sem, és lehet, hogy csak ilyenfélét mondott. A leány nem mondta meg a nevét, és nem adott kezet, de a kelleténél talán több foga is volt, és azokat csaknem összeszorítva mondá:
      - Ön magyar? Nekünk nincs semmi pénzünk.
      - Pénz - dohogta a professzor - annyi lesz, amennyit akarunk. Most, egyelőre is van valamink, amit senki pénzért meg nem vásárolhat. Sem férfi, sem nő - nem. A te alakod?
      Az atya meggörbítette, majd merevre egyenesítette a gerincét - fáradsággal -, mint egy szélütött vén kandúr. Meghajolt a leánya előtt, és az nem is mosolygott.
      - Miből él ön? - kérdé tőlem a leány.
      - Én írok.
      - Igen - mondá a professzor -, ez olyan a férfiaknál, mintha a nő-hölgy azt mondja: színművésznő vagyok. Kontrollálni a dolgot bajos.
      - És miből - ha szabad kérdenem - élnek önök? - kérdeztem kissé ingerülten, mivel láttam, hogy kissé gyengén táplálkoznak: hagymás és paprikás krumpli volt az egész diner.
      - A gyomrom, az a hazához köt, egyéb semmi. Ahol az embernek jó, ott a hazája. Mi és Lukrécia - Lukrécia - ismételte még egyszer -, világpolgárok vagyunk. De kölcsön nem kérünk senkitől, nem is adunk. Holnap a lányomról tíz fölvétel van.
      - Én anzixnak ülök! - mondá a lány igen egyszerűen. Mintha igen közönséges dolog volna az, ha egy tizenhét-tizennyolc éves leány atyjával együtt abból élne, hogy képeslevelezőlapokon sokszorosítják a képét.
      - Már megvan mint Shakespeare nagy nőalakjai, Goethe női, félig mint nemzeti viselet, több hetéra, néhány szent, Lukrécia Borgia, két-három meghalt királyné, egy nevezetes és jó gyilkosnő, a tavasz, a hit, a kacérság és a szendeség. Mert ez a leány - doktor úr - minden, minden nő egy személyben. Maga a Mindenség!
      - Az nem! - szólt a leány szárazon, de nem szégyellte magát.
      - Most egy másodrendű levelezőlap-gyárban dolgozunk, de ez nem tart soká. Otthon nem tudják, az ország mit produkált e fiatal leányban. A nagykövethez már egyszer bementem, de ő nem volt bent. Semmit se ér ez a magyar diplomácia. Én professzor vagyok. Bennem a szín és a rajz tehát minden. A leányom azonban több, ő maga a Szín és a Rajz. Eredetileg fotográfus vagyok. De a gépeimet adóban és egyébben... Kell otthon fotográfia? Mindenki más és szebb akar lenni, mint amilyen.
      - Az atyám az utóbbi időben már csak engem fotografált. Összesen kétezerszázszor.
      - Tízezerszer akartam, de a platni elfogyott. Százezer se volna sok. Az ilyen fiatal nőnek minden öt percét le kellene örökíteni. Mindig más, új, fejlődik. Ebbe bele kell bolondulni.
      A leány őszintén igent intett a fejével. Most megnéztem, és érthetőnek találtam, hogy egy öreg férfi, főképp, ha az atyja, nagy gyönyörűséget találjon benne. A legszebb színben, az aranybarnában úszott az egész, kissé erőteljes, de mégis keskeny alak. A nyaka és a keze villant ki az egészből. A szemöldöke, a szája és a foga is kirikított, mintha ezek nem organikus, hanem festett színek lettek volna. Közelebb léptem hozzá.
      - Jó - mondá a leány -, ön is azt hiszi, hogy festve vagyok. - Megnyálazta a szemöldökét, és beharapta a száját. Mindezt mosoly nélkül. A fogatlan kandúr azonban nevetett.
      - A színes fotográfiát föl fogom találni - a kedvéért!
      - Igen, atyám, tudom, atyám! - mondá a leány, és evett a krumpliból; engem is megkínált. Ettem velük. Viszont az eddig forgalomba hozott képeslevelezőlapok ott lévő példányait meg akartam vásárolni készpénzért. Borgia - mért Borgia? azt nem tudom - elutasított.
      - Ezek az én példányaim. Ezektől meg nem válok. Beteszik velem a koporsóba.
      - És mit csinál a kisasszony mikor nem fotografálják?
      - Semmit. Várok.
      - Mire?
      - Semmire.
      - Az élettől nem kíván, nem akar semmi?
      - A frivolitást kikérem magamnak! - tüsszögte az öreg és elkomorodott.
      - Én nem óhajtok férjhez menni.
      - Mert nincs férfi, aki megérdemelné, aki méltó volna hozzá. Egy lett volna, de beteges volt, kicsi és kövér, régen meghalt.
      - Atyám Napóleont gondolja! - szólt a leány komolyan és pirulás nélkül.
      - És a tavasz, kisasszony? Mely hatást tesz önre a tavasz itt Berlinben, ahol annyi és oly olcsó a virág, és mindenki él vele és ami összefüggésben van mindezzel?
      - Mi nem ismerünk itt senkit. Öt márkát kapok a gyárban minden fölvételért, a kosztümöt leteszem, fölveszem ezt, ami rajtam van és hazajövök. Néha sétálunk a nagy kávéházak előtt, ahol bent muzsikálnak. Ha élvezni akarunk, elmegyünk a képtárakba, és ott atyám fölkeresi azokat a képeket, amelyek hozzám hasonlítanak...
      - Szegény Rembrandt és szegény Rubens. Hendrikjével, Saskiával, Fourmenttel dolgoztak! Tehenek! Ha ismertek volna valakit, aki - az enyém, az én munkám! - szólt az öreg, és üres hangja egyszerre megtelt. És a mellére ütött, de oly erősen, hogy beleköhögött. A leány átfogta a nyakát, az ölébe ült, és onnan beszélgetett velem. Mind kevesebbet, mind szárazabban. Mintha ott se lettem volna. Egymással beszélgettek, kibékültek, nevettek is. Végezetül ki is néztek, és arra se voltak kíváncsiak, hogy eljövök-e máskor is?
      Elmentem, sőt, kémkedtem is utánuk. Kivallattam a táncoló leányokat, a házmestert, sőt, privát detektívet is fogadtam, hogy megtudjam: mi ez? Itt Berlinben, ilyen házban és most, e különösen hő májusban egy tökéletes női teremtés él, akinek szépsége olcsó képeken sok millió példányban vibrál e parázna életben, és ő maga nem kíváncsi a tavaszra, a csókra, az életre, amely körülötte és biztosan benne is forr. Bezárkózik egy korcs aggastyánnal, aki félig kényelmetlen bolond, másik felében tisztátalan és beteg állat. Mi ez és miért? Mert az apja?
      Bizonyos, hogy rendben vannak a papirosaik, mert a rendőrség itt Berlinben nem tűr semmi rendellenességet, miatta szerelembe és bűnbe fúlhat az egész város, de együtt lakni csak azoknak szabad, akik törvényesen egymáshoz tartoznak. A fotográfus és a leánya, most már kétségtelen, hogy egymáshoz tartoznak, a törvény, a vér és a hit legerősebb kötelékeivel úgy összekötözve, szinte egy test, egy szú ette, korhadt és penészes ágon valami furcsa, húsos virágfej. Nem lehetett ezzel beszélni, tehát annál inkább megpróbáltam. Nem engedtem őket élni, színeket fedeztem föl az öreg elégetett fekete képein, a leánynak szerelmes magyar könyveket vittem, és ha már a magam számára nem lehetett, próbáltam megszerezni valaki számára, aki fiatal, még ismeretlen és majd csak eljön. Próbálkozott is egy-két fiatalember, alantas jellemek, szegény mesterségűek, köztük jómódú és csinos is. Még rosszabbul bántak ezekkel, mint velem, mert én nagyon hízelegtem és teljesen behódoltam a furcsa konyhalakók eszmekörének. Úgy beszéltem a leány néma szépségéről, mint valami aktív művészi alkotásról, mint a zseniről, ahogy az apja.
      Így tartottam egy darabig a pozíciót, amíg jött egy képeslevelezőlap-gyűjtő, valami nagyon gazdag ember fia; nem lehetett több húsz-huszonkét évesnél. A kép után talált rá a modellre, és meg akarta tőle venni lefotografáltatásának jogát, örök áron. Kezdetben azt hitték, hogy szerelmet akar, és nagyon gorombák voltak vele. Később elvált, milyen komoly ember, és semmi rosszat nem akar, keveset beszél, csókról, ilyesmiről semmit, csak a tárgyról. Új és echt kosztümöket hozott, kevésből, de annál drágább anyagból álló ruhadarabokat. A leány szakszerűen, úgyszólván előttünk öltözködött, szemérmességének egy részét kiölte a különös mesterség, amelyet már évek óta folytatott. Vállát és mellét, sőt, a lábait is megmutatta, egész elefántcsontszínű térdéig, de hozzáérni nem lehetett.
      A gazdag férfi tettette magát - éppen úgy, mint én -, hogy nem is akar. Azonban nagy ravasz fiú lehetett, és én láttam, mint küzd vele az apa, akit a leány külsejének adorálásában egyszer-egyszer fölül is múlt. Kísérleteket tett arra nézve, hogy - mesterséges világításnál - a leány árnyékát is lefényképezze, külön felvételeket csinált a hátáról, kezéről, külön a keze és a kis lába ujjáról is.
      - Ez tud! - mondá a nő.
      És egyszer az apja előtt - és én előttem - belemarkolt a fiatalember szőke hajába.
      - Önnek fehér a homloka! - mondá, és nyitva feledte az ajkait. Lélegzett, élt: először láttam ezt. Nagyon gyorsan ment a többi. Egyszer a leány nem az apja sorvadt nyakát ölelte át, és nem annak a száraz ölébe ült. Zavartan nevetett, és pardont kért az atyjától, de ottmaradt a fiatalember ölében. Sőt, továbbment, egyszerre elkiáltotta magát - mintha apparátus előtt ülne:
      - A csókos nő!
      És megcsókolta a fiút. Az atyja elkényszeredetten nevetett, és én is. Aztán borzasztó csend lett.
      - Bocsánatot - szólalt meg Borgia -, ez ciankáli dolog. Elég kisebb adag is, de egyszerre. Magának, Világszép, választania kell köztem és e fiatal svindler között, akinek pénze nincs, vagy ha van, lopja. Ha akarja, nem leszek önnek se az igazgatója, se az atyja többé. Nemde? - szólt felém fordulva.
      A leány fölállott, és folyamatosan, mint aki készült erre a beszédre, szólt:
      - Atyám, én elmegyek Kain úrral, ő méltányol engem, és én is őt.
      - Vigyázni fogok az alakjára, én értem őt legalábbis úgy, mint maga. Ami pedig a pénzt illeti, nem kívánom, hogy ön, mint az alkotó, károsodjék. Kárpótlásról lehet szó...
      A fiatalember csekket szakított le, írt alá, és át akarta nyújtani. A fotográfus elhárította magától, és teljesen érthetően mondá:
      - Most, gyorsan, menjenek. Éppen este van. Ez jó - maguknak.
      Kezelni és csókolódzni akartak, nem tűrte. Állt a küszöbön a nyitott ajtónál, és én vele.
      - Professzor, maga férfi, maga atya, ezeknek most jó lesz, magának most boldognak kell lennie!
      - Az vagyok! - mondá az ősz kalandor, de most már kevésbé érthetően. Nem marasztott többé.
      - Tessék menni, mert most már én is aludni akarok erre. Egy jó nagyot a vízióra. Én művelt ember vagyok - ha ön nem tudná -, érettségim is van.
      Tudom, ilyenkor erre aludni kell.
      A gyönyörű vízióra a gyönyörű leányról, aki miatt ez az öreg csavargó újra föl akarta találni magát a forró és fényes napot. Nem tudta, de ha tudta volna is, hiába! Ez a kín, ez a vád benne volt az öregember szemében, mint a szegény kóbor kutyáéban, amikor ezt - okkal vagy ok nélkül - agyonütik.
      - Miért, minek, mi ez?
      A szem, a szín alázatosan kérdi.
      Azonban meg vagyok nyugtatva. Nagy és hosszadalmas baj itt nem lesz. A hagymás, paprikás krumplit a fotográfus gázon főzte. Van itt gáz, és annak minden csapja kinyittatik az éjjel. Szín és rajz őrült öreg kontárja, minden szépség kicsinyes és semmis ahhoz a nagy fekete folthoz, a legfenségesebb vízióhoz képest, amelybe belejutsz még ez éjjelen.
      Nem is szóltam a házmesternek. Menjen minden a maga rendes útján. Ha ez a vándor magyar el akar menni, menjen!
      El is ment.

      Bródy Sándor: Húsevők. Magvető, Bp., 1960. 2. kötet. 194-202. old.


EPA Budapesti Negyed 15 1997/1Nagy I.: Daguerreotyp < > Krúdy Gy.: Női arckép