EPA Budapesti Negyed 15 1997/1Varga K.: Egyszer és azóta sem < > Gera M.: Képes főváros

Világháború végi szociofotók
____________
ALBERTINI BÉLA

   „Az emberek nem válogattak. Elvittek és megettek mindent, a ragadozók kivételével. Megették a papagájokat és a struccokat, a pelikánokat és a zebrákat, ritka szarvasainkat és a lámákat. Hat tevénk közül megsütöttek és megfőztek ötöt, pecsenye lett hat antilopunkból, a ritkaságszámba menő feketefejű szomáliai juhainkból, indiai thar-kecskéinkből, amelyeknek darabja békében ezer dollárba került, eltűnt harminc díszfácánunk, pecsenye lett a hattyúkból és a gázlómadarakból, amelyek között ritka íbiszek, batlárok és sirályok népesítették be a tavakat” - mondja Nádler Herbert, igazgató 1946 tavaszán, az Állat- és Növénykert háborús kárait idézve. [1] [Kiemelések az interjú készítőjétől - A. B.] Az általános kép, amit a történelemkönyvek szoktak emlegetni, s amire a kortársak többsége elbeszéléseiben emlékszik, miszerint a budapestiek az ostrom idején feltrancsírozták és elfogyasztották az utcán elpusztult lovakat, konkrét közelítésben bizony összetettebb és sötétebb.
   És ez, az élelemhez jutás, csak egyetlen - bár nyilván az egyik legfontosabb - része annak a jelenségsornak, amely a háború sújtotta fővárost jellemezte a végkifejlet idején.
   Amikor második világháborús budapesti fotográfiák között tallózunk, sokféle megközelítési, viszonyulási lehetőség kínálkozik. Vannak látványok, amelyek már sztereotípiákká merevedtek: Dunábalógó hidak, rombadőlt épületek, a majd minden képösszeállításban idézett fotográfia, amelyen egy ház sokadik emeletéből „farkával” kiálló repülőgép látható, tanácstalanul, döbbent arccal ténfergő emberek és így tovább, és így tovább. Indíthatnak ezek fájó, személyes visszaemlékezést, cinikus kézlegyintést - régen volt, felejtsük el!; kiválthatnak eszmei alapállástól függő ilyen vagy olyan politikai értékelést, egyszerű önvédelmi, menekülési reakciót, mondván, elég volt már a szörnyűségekből, ne tépjük fel az egykori sebeket! - a sor folytatható. Végleg megkerülni ezeket nem lehet. És a bármilyen előjelű az állásfoglalás, az emócióhullám ellenállhatatlanul megjelenik a képnézők körében.
   Amikor szociális fényképeket hívunk elő a háborút megélő fővárosról, több kérdés is megfogalmazódhat. Mit jelent a „szociális” ebben az összefüggésben? Miért pont ezeket idézzük itt? Mikori fotográfiák kerülhetnek ebbe a körbe?
   Kezdjük talán az utolsó kérdésnél. Az itt látható képek háború végiek. Hogy a világégés Budapestnek jutó része mikor fejeződött be, azt elég pontosan tudjuk. Érdekes, e dátum körül nem lángoltak fel olyan időpont-viták, mint az ország egészének békéjét jelentő napról.
   Szociális fotográfiák, tehát anyagi, társadalmi elesettséget, nélkülözést tükröző képek vitathatatlanul még 1946-47-ben is keletkeztek a fővárosban (tegyük hozzá: vidéken is). Hiszen a kiváltó okok, Budapest - az ország - károsodása, nyomorúsága köztudottan nem szűntek meg a háborús események elcsitulásával.
   Az ilyen jellegű fényképek létrejöttének kezdete elég egyértelműen az 1944-es év, amely - főként a német megszállás nyomán - Budapest számára a szó szoros értelmében testközelbe hozta - még pontosabban: ráhozta - a háborút. Bár a hadiállapot bizonyos negatív következményei már a megelőző időszakban is érzékelhetők voltak, a csapások súlya ez időtől éri el a kritikus mértéket.
   Az itt bemutatott fotográfiák az egyének sorsa által adnak történelemképet. Nem csupán bombázás- és ágyútűz-nyomot mutatnak fel, bár a maguk módján azok is igen jellegzetesek, hanem alapvetően az emberekről szólnak. A tudományos elemzések, összegzések természetüknél fogva többnyire absztrakciók, s leginkább az általánosat ragadják meg, a fényképek a konkrétat, az esetit. Mégsem fenyeget itt az esetlegesség veszélye, mert a képek sora alkalmas arra, hogy érzékeltesse a törvényszerűt, s az egyedi mögött felvillantsa az átfogóan jellemzőt is. Mivel azonban személyes kiindulási pontot kínálnak, ez talán jó alkalom arra, hogy a puszta szövegeknél mélyebb benyomást, hatékonyabb összképet nyújtsanak. Hogy minek? A „Soha többet háborút!” jelszava időben és politikailag nagyon közel van, és túl sok ostoba mellékhatás rakódott rá ahhoz, hogy hiteles lehessen. A „Historia est magistra vitae” klasszikus gondolata még mindig adna okot a meditációra - ha az volna a tapasztalatunk, hogy az emberiség valóban tanul a történelemből. Ha ez az állapot nem is egészen megnyugtató, abban talán mégis lehet bízni, hogy a sokrétű megismerés hozzájárulhat az értelmesebb folytatáshoz. Amerikai fotótörténész mondja, hogy az ottani szociális fényképezés egyik pionírja, Lewis Wickes Hine (1874-1940) olyan megrendítő erejű fényképeket készített a századelőn a gyermekmunkáról, hogy azoknak tényleges szerepük volt a korlátozó jogi szabályozás kidolgozásában. [2] Az akkori - és amerikai - viszonyok igen messze vannak, ma aligha lehetünk olyan naivak, hogy valami hasonló, közvetlen katarzist várjunk fényképektől. A továbbgondolásra azonban talán még most is van esély.
   A felvételeket készítő fényképészek egy részét ismerjük. Ők azok, akik professzionista (esetenként sajtó-) fotográfusként már korábban is erős szociális érzékenységről tettek tanúságot, vagy későbbi pályafutásuk során váltak neves alkotóvá. De keletkeztek szép számmal olyan képek is, amelyek fényképezőiről még, már (?) semmit sem tudunk. Ez aligha igényel magyarázatot; a fotográfusi névtelenség békeidőben sem ritka, háborús állapotok közepette pedig igencsak érthető.
   Ismeretlen annak a fényképnek a készítője is, akinek a felvétele egy utcai padon tátott szájjal alvó gyereket ábrázol.
   Padon szundító szegénysorsú felnőttek évtizedekre visszamenőleg alanyai a szociális fényképeknek; századfordulós példákat idéz egy a közelmúltban megjelent album, a Császári Bécs királyi Budapest [3]; fotografált ilyeneket a harmincas években a szociáldemokrata író-publicista Szélpál Árpád [4], ezúttal azonban másféle fényképet látunk. Egy gyermek alszik napközben, s erre kevés példát ismer a szociofotó egyetemes története is. A dán származású amerikai Jacob Riisnél (1849-1914) előfordulnak hasonló képek a Hogyan él a másik fél című kötetben, de azok még a múlt század nyolcvanas éveinek végén keletkeztek New York arab negyedében. [5]
   A biztonságos éjszakai nyugalomra 1945-ben nem minden pesti gyereknek volt esélye. A főváros az első bombatámadást 1944. április 3-án szenvedte el, s az angolszász repülők megjelenése ettől kezdődően eltérő gyakorisággal és változó intenzitással folytatódott. [6]

   Ismeretlen fotográfus felvétele őrzi 1944-ből a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Fényképtárában egy kibombázott férfi maradék vagyonkájának mentését. Ha az ábrázolás tárgya nem az lenne, ami, azt mondhatnánk, a fénykép szép; a mentenivalót összefogó fehér lepedő foltja, amely kiviláglik a komor, sötét háttérből, szinte a megadás képzetét idézi fel a hagyományos jelképrendszerben. Érzékelhető, hogy a férfi mozgásban van, nem siet (most már minek?), de halad. Öltözéke azt jelzi, hogy a bombakárt megelőzően sem tartozott a tehetősek közé, ezúttal pedig a hátán elférnek az értékei. A kép többi építőeleme, a bal oldalt lezáró gerenda, s a beomló háztető-részek mintegy körülölelik hősünket. A több tűzoltó jelenlétéről is tanúskodó kép azt valószínűsíti, hogy ez a fotográfia még nem a bombatámadások csúcsidőszakában készülhetett.
   Az 1944-45 fordulóján végbement ostrom ugrásszerűen növelte az épületpusztulást. Egy 1945. március 25-i felmérés szerint a fővárosi épületekből 1494 teljesen megsemmisült (ez 3,8 százalékot tett ki), súlyosan sérült 9140 (23,1 %), sérült 18 686 (47,1%), és csak 10 323 maradt ép (26,0 %). [7] „Tízezer számra vannak olyanok [...], akik reggel még nem tudják, hol fogják este lehajtani a fejüket. Barát, rokon, ismerős fogadja be a boldogtalanokat egy-egy kis időre, soha ennyi »ágyrajáró« nem volt Pesten, mint manapság, igaz, hogy ezek az ágyrajárók a földön alszanak, székeken, a fürdőkádak mindenütt »ki vannak adva« a vendégeknek...” - mondja a Kisgazda Párt orgánuma, a Demokrácia 1945 tavaszán. [8] Volt persze erre a helyzetre is „megoldás”: „»Zsírt fizessen az albérlő!« Hónapos szoba 40 000 pengő - Napi szoba 4000 [...]” - írja a Kommunista Párt napilapja, a Szabad Nép ősszel, s a riport elbeszéli: a fenti összegeket zsírban kell téríteni, a tulajdonosok étolajat sem fogadnak el. [9]
   S akik feltételek híján - gyermek létükre - sem jutottak normális éjszakai pihenéshez, azoknak az utcapad jelenti a pihenés pótlásának lehetőségét.
   Az előbb idézett, magányos alvó gyereket ábrázoló fényképnek azonban van még egy sajátossága. Azt is láttatja, hogy a fiú egy teli zacskót őriz álma közben az ölében. Mit tartalmazhat ez a kis csomag? Csak tippelni lehet, hogy ennivalót. Kapta, vette, görbe úton jutott hozzá? - ki tudná rajta kívül megmondani. Hogy ez a „kincs” még felébredéskor is az ő tulajdona volt-e, nos, az erre adandó felelet az akkori viszonyok közepette bizonyára nagyon kétséges volt. Képünk hőse, ha túlélte a háború után állapotokat - s azóta sok minden más próbatételt - mostanában nyugdíjas lehet. A róla készült fénykép ismert szociofotóink sorában új mozzanatokat felmutató ábrázolás.
   Egy másik fotográfia kompozíciója miatt is figyelemkeltő. A kép készítője alkotó módon használta a kivágás eszközét; csak négy gyermeklábat látunk combközéptől lefelé. Két fiú-e a lábak tulajdonosa, vagy az egyik lány, ez nehezen eldönthető, de nem is igazán érdekes. A néző tekintete óhatatlanul a cipőkre siklik, helyesebben szólva azokra a lábbelikre, amelyek egykor cipők voltak, s most lábujjak bukkannak ki belőlük. A néző számára baloldali lábak további különösséget testesítenek meg. Ezeken a lábakon - micsoda „gazdagság”! - térdharisnya, vagy inkább legyűrt hosszú harisnya is van. „Apró” gyakorlati hibával. Ez a harisnya - legalábbis a jobb lábon lévő - lábfej nélküli, hiszen a a cipő szétnyíló orrában a lábujjak világosan láthatóan elválnak egymástól. A másik gyermeknek harisnya híján nincs ilyen „gondja”....
   A fénykép a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár gyűjteményéből származik. Ott 1945-ös keltezésű, szerzője nincs megjelölve. A korabeli sajtóanyagot vizsgálva kitűnik, hogy ezt a képet 1946-ban közölte az Asszonyok, az M.N.D.Sz. - Magyar Nők Demokratikus Szövetsége - hetilapja. [10] (Ez az M. N. D. Sz. egyébként még más, mint az 1950-es évekből ismert azonos nevű szervezet, ez előbbinek vezetője akkor még Tildy Zoltánné, a Magyar Köztársaság kisgazdapárti elnökének felesége.)
   A lap közlése szerint a cikket kísérő képek készítője Zinner és Busztin, vagyis: Zinner Erzsébet (1909-1977) és Busztin Lívia (1911-1994). Zinner Erzsébet műtermében sajátította el a valamivel fiatalabb Busztin Lívia a fényképész mesterséget - innen datálódik az együttműködés. (Zinner Erzsébet 1961-től 1977-ig a Magyar Fotóművészek Szövetsége főtitkára volt.)
   A lyukas cipő is viszonylagos „tehetősséget” jelent ekkortájt; a következő, egyelőre ismeretlen fényképezőtől származó felvételen mezítlábas fiúk „potyáznak” a villamos végén (az egyiknek van valamilyen lábbelije). A szintén 1945-re datált felvétel mögött az akkori közlekedési viszonyok állnak; már az is ok volt az örömre, hogy voltak villamosjáratok. Jegyre azonban a mezítlábas utasoknak vagy nem futotta, vagy meg akarták spórolni meglévő pénzecskéjüket fontosabb kiadásokra. Más közelítésben abból kapunk itt ízelítőt, amit a köznyelv általában is pesti vagányságnak nevez - külön téma, hogy erre akkor az anyagi viszonyok sokakat kényszerítettek rá.
   Mint ahogy arra is, hogy a népkonyhán öreg hozzátartozóikkal ételre várjanak. Rév Miklós (1906) fotóművész - 1960-tól 1986-ig a Magyar Fotóművészek Szövetségének elnöke - fényképe az 1945-ös csepeli népkonyha-sorozatának egyik darabja. A felvétel mintha a televíziós képalkotás módszerét előlegezné meg; az arckifejezések erejére épül. Az előtér két felnőtt és két gyermek szereplőjének tekintete több történetet is elmond, s különféle személyiségeket jelenít meg a jóságostól a megkeseredett pesszimistáig. Az egyik kisfiú katonasapkája korfestő. A gyerek mindig és minden helyzetben gyerek; van, amelyik a fényképezés műveletére koncentrál, s akad, aki zavartalanul az orrát piszkálja.
   A népkonyha a szociális ellátás régi alapintézménye. Fényképen az 1891/92-es évben az orosz Makszim Petrovics Dmitrijev képein bukkan fel talán nemzetközileg is a legkorábban, a Volga-vidéki éhínség-enyhítés gyakorlatát mutatva be. [11] Tábori Kornél, az ismert író és publicista - s kevésbé ismert szociofotós - a századelőn a Tolnai Világlapjában kommentálja a Bakáts téri ingyenes ebédre várakozók fényképét. [12] A világgazdasági válság sújtotta Magyarországon a már idézett Szélpál Árpád több nevezetes budapesti népkonyha-felvételt készített; ezek egyike 1931-ben egy bécsi szociáldemokrata képes újságban jelent meg. [13]
   A csepeli népkonyha-jelenet az idézett fotótörténeti példáktól abban különbözik, hogy a régebbi keletű képek, ha sok szereplősök is, nem tumultuózusak. S ez elgondolkodtató. Dmitrijev öreg muzsikjai és gyermekei rendezetten ülnek a hosszú asztalok mellett; Tábori kitér arra, hogy a Bakáts-téri ételvárók két sort alkotnak, külön a nők, s külön a férfiak; Szélpál kanalazó emberei őrzik önálló aurájukat, szinte magányosak a tömegben. Rév Miklós képén viszont ... nos, látjuk. Miben keressük az okot? Háborús előzmény? „Modernitás”? - Lehet meditálni. (Némi sandasággal persze azt is mondhatnánk, na, igen, Csepel, de érdemes megfontolni, hogy Szélpál ingyenkonyhásai sem az úri kaszinó tagjai voltak.)
   A szikár számok ugyanakkor segítenek megismerni a hátteret. Budapesten a háború előtti időben egy átlagos lakos 2900, egy felnőtt férfi 3400 kalóriát fogyasztott naponta. 1945 végén „a hatósági jegyre kiadott kalóriamennyiség” egy átlagos fogyasztóra 556, egy hivatalnok számára pótjeggyel 680, egy testi munkásnak pótjeggyel 1100, s a nehéz testi munkásnak 1350 kalória. [14] Innen végiggondolva a kérdést, könnyebb megérteni a bevezetőben idézett állatkerti zebrák és hattyúk elvesztését is...
   Az élelemhiánynak a gyermekek körében keletkezett következményeiről plasztikus képet ad a Jövendő 1946-ban (ez az orgánum a Magyar-Szovjet Művelődési Társaság hetilapja volt - címe profetikusnak bizonyult, az a jövő bekövetkezett). „Az egyik sarokban egy hatéves magyaráz: »Tudjátok, amikor még élt az anyukám, ilyen vastag kenyereket hoztam magammal tízóraira, kettőt egymásra rakva. És vaj volt rajta, meg szalámi, három...« A többiek hitetlenkedve hallgatják: »Óvó néni, az Andris hazudik...« kiabálja egy kis árulkodó. Mert a Piroskát meg a Hófehérkét elhiszik, de ezt a mesét a szalámis-vajas-kenyérről nem.” [15]
   Amikor még élt az anyukám... A háborús események következtében magasra szökött a budapesti halálozások mértéke. A békeidőszakban egy „normális” év első felében a halálesetek száma átlagosan 9500 volt, ez a szám 1945 első felében 34 100. Ebből a háború és az ostrom ártalmai miatt 15 700, a közvetlen háborús sérülések miatt 8900 ember halt meg a polgári lakosságból. [16]
   Számos gyermek maradt anya, szülő nélkül. „Szabó Ilonka árvája részére anyatejet kérünk bármilyen feltételek mellett [...]” - mondja a Szociáldemokrata Párt napilapjában, a Népszavában az egyik hirdetés 1945 áprilisában. [17] A hirdetések általában is jól tükrözik egy társadalom pillanatnyi állapotát, arculatát; a valósághoz való értelemszerű kötődésük miatt nem egyszer megbízhatóbb képet adnak, mint a publicisztika.
    A támaszukat elvesztett gyermekeknek Radványi Géza filmje, a Valahol Európában állított emlékezetes emléket. Művészi és dokumentatív értékű fotográfiák is születtek a kicsinyek sorsáról, elsősorban a különböző gyermekmenhelyeken. Langer Klára (1912-1973) a háborút megelőzően a falusi sorsok fotográfusa volt. „Pesten születtem, de gyermekkorom legszebb emlékei egy kis erdélyi faluhoz és parasztjaihoz fűződnek. [...] Gyerekkori élményeim indítottak arra, hogy a magyar és román paraszti élet fotós-szociográfusa legyek” - mondta egy 1962-es interjúban. [18] Erdélyi, majd később az egész országra kiterjedő útjai során főként az aratók munkáját, életét fényképezte. A háború végén Budapesten dolgozott. Az idézett beszélgetés lejegyzője így vélekedett: „...ha semmi más nyoma, dokumentuma nem lenne az 1945-ös történelmi fordulatnak, csak a Langer-fotók, a néző ezekről is sok mindent megtudhatna a lényegről.” [19] A fényképésznő szívszorító portréi, életképei megismerhetők a munkásságáról szóló kötetből (Bp., Corvina, 1973.), de a háború által szétdúlt gyermeksorsokról készült fotográfiái közül még sok publikálatlan. Ezek egyike a Rottenbiller utca 20. szám alatti gyermekotthonban 1947-ben készült felvétele. Ez az a kép, amely úgy gondolom, nehezen viselné a szavakat. Tegyük magunk elé, s engedjük érvényesülni a hatását!
   Van egy friss fénykép-élményem, amely az akkori gyermekélethez kapcsolódik. A Pozsonyban 1996 őszén rendezett Fotográfia Hónapja kiállítás sorozatában láthattuk a humanista riport klasszikusának, az autóbalesetben fiatalon elhunyt svájci Werner Bischofnak (1916-1954) a képeit. Budapesti felvételeinek egyikén 1947-ben a svájci Vöröskereszt gyermeküdültető vonata indulásra kész. Az ablaküvegen át egy igen kicsi leányka tekint ránk végtelen szomorúsággal. Arcán könnycseppek, nyakában kézzel írott tábla: Papp Jucika. S amennyire ki lehet venni a további írást, német nyelven az is olvasható, hogy hány csomagja van a kislánynak. Néz-e rá szülő vagy más hozzátartozó a peronról, s neki szólnak a könnyek, vagy csak az itt maradó ismerős környezetnek, a képről nem tudható. Hogy az utazás következtében sokkal több kalória várt rá, mint itthon, az a felnőtt néző számára bizonyos, de az is igen valószínű, hogy az első gondolatai e kép láttán a felnőttnek sem e körül forognak.
   Az élelmiszer-beszerzés mindennapos gondjait, a cserekereskedelem gyakorlatát jelzi a Népszava egy másik hirdetése: „Lisztet adok: bútor, edény, fehérnemű, írógép, tűzifáért [...]” - olvashatjuk 1945 tavaszán a nyelvileg nem igazán szabatos, de tartalmilag kifejező hirdetésben. [20]
   A tűzifa - s általában a tüzelő - ekkor és még a későbbiekben is szintén a nagy kincsek közé tartozott.
   „A költő és író éppen konyhakredencét hasogatja fel, amikor meglátogatom:
   - Luxusdarab. Ha nincs mit főzni, minek a konyhaedény, ha nem kell konyhaedény, minek a kredenc. Van 30 000 pengőm, de venni nem tudok rajta, legfeljebb sülttököt [...] De csak másfél kilóra telik a fenti összegből. [...]
   ... tíz év körüli srác jön szembe velem. Rongyos és koravén. Át van fagyva és látszik rajta, hogy éhes.
   - Fűtenek nálad otthon?
   Csodálkozva mér végig, valószínűleg megütközik a kérdés fölösleges és buta voltán.
   - Dehogy. Idén csak egyszer volt befűtve.” [21] [Kiemelések a riport készítőjétől - A. B.]
   A beszélgetés további részéből az derül ki, hogy az egyszeri fűtés anyagát a gyerek „szerezte”.
   1945. december 25-ét mutat a naptár e riport megjelenésekor. Karácsonyi hangulat a háború befejező évében.
   Egy Rózsa László (1898-1969) fényképen, amely 1946-ban készült, az utca élő fáin látható, hogy fűtési idény van (lenne). A fotográfus Németországban kezdte fotóriporteri pályáját 1927-ben, a hitlerizmus hatalomra jutása után 1941-ig Hollandiában dolgozott, az ostrom idején Budapesten bujkált, 1945 tavaszán a Szociáldemokrata Párt képosztályaként működő Orient ügynökség vezetője lett. [22] A háború utáni időkben kifejtett fotográfiai aktivitása folytán itt több képe is szerepel.
   Rózsa képén a kétkerekű fás kocsi felnőttje nem igazán pesties öltözékű - bár abban az időben a városi emberek közül többen viseltek kucsmát -, ifjú társa a szállító-alkalmatosságot húzva nagyrészt takarásban van. A jelenet egésze szimptomatikus: előttük villamossínek, a háttérben emeletes házak, s ők hasábfákat és rőzsét szállítanak a fővárosi utcán. Honnan származott a levágott fa, erről fogalmunk sem lehet.
   A fagyoskodók minden lehetséges eszközt megragadtak, hogy tüzelőhöz juthassanak. „Budai erdőkkel fűt a télen Budapest” - szól egy képanyag címe 1945 október végén a Szabad Nép képes mellékletében. Az egyik ottani fényképen egy asszony, hátán az erdőn gyűjtött fával. - „Hatvanöt év és 15 kg fa” - mondja a képaláírás. [23] Ez a képes melléklet a harmincas évek liberális Pesti Naplója „ingyenes képes mellékleté”-nek nyomdokain indult, s funkcióját eredményesen be is töltötte, amíg a sajtóorgánum mögötti politika nem diszkreditálta.

   Hogy a Rózsa-képen szereplő szállítók maguknak vitték-e a fát vagy „bérmunkát” végeztek, mára már közömbös. Az viszont bizonyosan megállapítható, hogy rászorulók voltak.
   A szállítás egy másik alapvető ellátási cikk, az élelmiszer szempontjából is létfontosságú volt. Fentebb esett már szó arról, milyen mértékben éheztek a budapestiek. A háború végére nemcsak a vidéki mezőgazdasági termelés lett gyengébb hatásfokú, hanem a közlekedési eszközök nagyarányú károsodása miatt a már megtermelt élelmiszerek felhozatala is erősen korlátozódott.
   1945-ben több mint harmincszor kevesebb tej érkezett Budapestre, mint 1943-ban. A főváros baromfiellátottsága 1946 májusa és szeptembere között majdnem háromszor volt rosszabb, mint 1939 azonos időszakában; a tojáshoz való hozzájutás esélye a két időpont között a hetedére csökkent, gyümölcsből alig több mint felényit fogyaszthattak a budapestiek, s ennél is nagyobb arányban romlott a zöldség- és főzelékfélék felhozatala. [24]
   Ebben a helyzetben vált mindennapossá az elhíresült „batyuzás”; a fővárosiak különböző csomagokban - leginkább batyuban - hozták vidékről az élelmiszereket. Aligha van ötven év feletti budapesti, vagy akkori Magyarország-történelmet tanult ember, aki ne látott volna ilyen jelenetet, vagy batyuzós képeket. Rózsa Lászlónak erről a jelenségről is van olyan 1945-ös fotográfiája, amely képes többletet adni az ismert sémákhoz. Az ő élelmiszer-szerző fényképi hősnői egy mozdony oldalán ülve mennek beszerzésre (jönnek a zsákmánnyal?).
   A kép bal oldalán ülő nő félrefordított fejét eltakarja a fotográfus kíváncsi gépe elől - a fotográfia másik oldaláról ezen láthatóan mulatnak. Az arcát takaró nő szomszédja letargiába merevedve támasztja fejét, nem vesz részt a többiek „játékában”. A középen ülő is önálló, külön világot képvisel; zavartan mosolyogva látszik reagálni a helyzetre - vagy a fényképezésre, vagy a különös utazásra, avagy egyidejűleg mindkettőre. Ami valamennyiüket közös nevezőre hozza, az a csomagrengeteg; zsákok, batyuk, fonott kosarak, az egész jelenet fő célját képező, a túlélést szolgáló javak hordozói.
   Rózsa valódi riporttémát fogott meg; a háború végi viszonyok a nőiesség egyedi jegyeivel ötvöződve formálódnak meg képén az „alkotó pillanat” fotográfiai érvényesüléseként.
   E fénykép szereplői önmagukért, s feltehetőleg családjukért szálltak a mozdonyra. Nekik legalább volt valamilyen cselekvési terük, lehetőségük. A munkahelyek pusztulása, szétesése folytán azonban igen sokan nem jutottak munkához - azok sem, akik pedig akartak volna dolgozni.
   „Egyedül Nagy-Budapesten mintegy 5 ezer munkanélkülit tartanak nyilván és naponta mintegy 200 új munkaerő jelentkezik, akiket nem tudnak teljes számban elhelyezni” - írja a Szabad Nép még 1947 tavaszán is. [25] Valamivel korábban, 1945-46 fordulóján készült az a fénykép, amely az Aréna úti MÉMOSz székház előtt ácsorgó állástalanokat ábrázol a munkaközvetítő bejáratánál. (Az ifjabb olvasónemzedék érdekében: MÉMOSz = Magyarországi Építőmunkások Országos Szövetsége - megalakítása 1903-ban történt.) A kép készítőjét egyelőre nem ismerjük. A látvány maga az esetlegesség, képszerkesztési rendet hiába is keresnénk, a fényképező fő célja nagy valószínűséggel a bejárati tábla „képre helyezése” volt. Mielőtt elmarasztalnánk az ismeretlen szerzőt a „dekomponáltság” miatt, érdemes végiggondolni, miféle rendet, rendszert is várhatnánk egy ilyen téma közvetítésekor. Félreérthetetlen, hogy ezúttal a dokumentatív érték egyszerűen kiszorítja az esztétikait. Annak itt és most nincs helye.
   A dokumentatív értékről szólva azonban kívánatos egy kis meditáció. Ezt az előbb idézett írás egyik korábbi bekezdése indukálhatja. „Az asszony három hete járt már a MÉMOSz munkaközvetítőjébe és nem kapott munkát” - olvasható a lapban, majd a cikk így folytatódik: „A férfi segédmunkásokat egy-két nap alatt kiközvetítették. [...] A nők meg hiába várnak munkára. Akkor gondolt egy nagyot, elkérte az öccse ruháját, sapkáját és bélyegzőlapját és jelentkezett férfinek. Ki is közvetítették az OTI Lehel-utcai telepére. Azóta is ott dolgozik mint férfi. De nem minden nő ilyen élelmes.” [26] Ebből a távlatból hozzátehetnénk - s talán nem is mindenki lehetett ilyen szerencsés -, hogy ugyanis megúszta a lebukást. A történet viszont beindítja a képzeletet. Talán nem véletlen, hogy az itt bemutatott képen csak férfiakat látunk? Vagy lehetséges, hogy nemcsak hímneműek vannak előttünk férfiruhában?
   Itt elkerülhetetlen néhány szó a szociális fotográfia hitelességéről. A fénykép valóság-hűségére, „realizmusára” - általában - közismert módon mitológiák sora épült (néha épül még ma is), mint tudjuk, nem egészen ok nélkül. De az is tény, hogy a három elemből álló fokozás: közönséges hamis eskü - bírósági vallomás - fénykép, ha cinikusan hangzik is, de nem minden indok nélkül való. A fényképi hazugság - amely azért súlyosabb, mint a szóbeli, mert az igazság láthatónak vélt álcája mögé rejtőzik - főként a politika világában virulens, amely terület viszont - valamely furcsa ok folytán - a hazugság birodalmában tűnik listavezetőnek. Az igaznak látszó hamis politikai fénykép tanulságos példatárát nyújtja egy francia szerző, Alain Jaubert jó évtizede megjelent összeállítása, [27] egyik példáját, a fényképen „lépcsővé vált” Trockij esetét a nem szakmabaliek közül is sokan ismerik.
   Ritkábban esik szó a szociális fénykép (lehetséges) hamisságáról - ennek oka talán az a szégyellősség, amely többé-kevésbé érthetően „kijár” egy olyan fotográfiai területnek, amely az átlagosnál nagyobb mértékben épít a fotográfia hitelére. Az élet azonban gazdag, s e téren is teremt furcsa jelenségeket. Egy ilyenről számol be Reismann János, maga is tehetséges fotóriporter, amikor elmondja, hogy a harmincas évek elején a berlini Arbeiter Illustrierte Zeitung megrendelésére ő maga úgy állított elő egy „öreg ember könnyebben válik munkanélkülivé, mint egy fiatal” mondandójú szociofotó-anyagot, hogy egy Piscator színházából kölcsönzött színésszel alakította ki a lefényképezendő jelenetsort... [28]
   Balogh Edgár írta meg egy helyen, hogy Az Út című pozsonyi lapjukba tervezett komáromi „fecskefészek” (a várfalhoz tapasztott proletárviskó) fényképe helyére Prágában a tördelő 1931-ben egy csehországi nyomorúságos ház képét tette be (alighanem viskó - viskó alapon), s korrekcióra csak erélyes tiltakozásuk nyomán került sor. [29] Lehet tehát „huncut” vagy egyszerűen csak nemtörődöm maga a fotográfus, de lehet az egy szerkesztőség - általában a felhasználó - is.
   Ugyanakkor meg kell jegyezni - nem a mentegetés, hanem csak a tényszerűség érdekében -, hogy a szociális fényképezés idézett problémái - lényegüket tekintve - kevésbé súlyosak.
   Reismann ugyan eljátszatott egy történetet, de a dolog, amit kifejezni akart, igaz volt - hadd ne hivatkozzak arra a mindenki által ismert mai hazai gyakorlatra, hogy 35 éven felüli ember (akár munkanélküli státuszból, akár egyébként) nehezebben juthat munkához, mint egy ifjú, s ez a gazdasági válsággal küzdő Németországban szintén realitás volt; Komáromban valóban léteztek nyomorúságos „fecskefészkek”, s a munkanélküliség akkor is nyomasztóan érvényesült a háború utáni Budapesten, ha a munkaközvetítő előtt férfinak öltözött nők is lappangtak. Teljesen hiszékenynek lenni tehát a szociális fotográfiákkal kapcsolatban sem kívánatos, mérlegelőnek viszont érdemes.
   Az 1944-es év csapásainak része volt a holocaust, amelynek Budapestre tervezett mértékét ugyan különböző lépésekkel sikerült csökkenteni, de a történtek így is felejthetetlenül tragikusak voltak. A már többször idézett Budapest közállapotai című könyv 1946-ban azt mondja: „...az izraelita lakosságból 100 000 fő hiányzott”. [30] Nem szívesen bonyolódnék ezzel összefüggésben az utóbbi években fellángolt számháborúba - hogy ugyanis mennyi volt az áldozatok „pontos” száma Budapesten és általában Magyarországon -, a magam részéről úgy vélem, hogy tartalmilag egy ember halála semmivel sem súlytalanabb, mint százezeré.
   Rózsa László itt látható képe a közismert vonatkozó fotográfiákhoz képest sajátos: a halállal az életet állítja szembe. Az Auschwitzban született című 1945-ös felvétel tömör fogalmazású, és szűkszavúságában is sokatmondó.
   Ha valakinek Budapesten hosszasan nem jutott munka, vagy - esetenként a háború közvetlen következményeként - elvesztette munkaképességét, végképp a peremre sodródott.
   Escher Károly (1890-1966) egy köztes eset megjelenítését adja 1944-es Vak muzsikusával. A fotóriporter hírét sokan ismerik. Kevesebben tudják viszont, hogy ő még a némafilm hőskorában kipróbálta - és eredményesen művelte - a filmoperatőri munkát is. Escher profi riporter volt a szó valódi értelmében, az események vadásza, aki nem sokat törődött a politikával. Így filmezte a Tanácsköztársaság eseményeit, [31] fényképezte a parlamentben beszélő Gömbös Gyulát, [32] a magyar hadsereg 1940-es kolozsvári bevonulását, [33] s a munkáspártok vezéreit, középen Rákosival az 1946-os május elsején. [34]
   Klasszikus nagyságát a magyar szociális fényképezésben még az a hatvanas évekbeli kísérlet sem csökkentheti, amely arra irányult, hogy őt szinte kizárólag a harmincas évek szociofotósként aposztrofálják.
   A Vak muzsikus, amely a háborút követő időszakban a Képes Figyelőben is megjelent, [35] a premier plán eszközével maximálisan élő fotográfus mesterműve. A hegedülő férfi környezetéről csak jelzést kapunk, a hangsúly alapvetően az arckifejezésen és a zeneszerszámon van. Zenei szempontból talán nem sértő itt „szerszámot” mondani, hiszen látható szerepe meglehetősen egyértelmű. A zenélő arca extatikus - hogy ez az előadás tartalmához, vagy a muzsikus sorsához, vagy mindkettőhöz együtt kötődik, azt a néző csak mérlegelheti. Hatásának drámaisága azonban bármelyik változat esetén sem igényel hosszas leírást. A kép riporteri, szociofotós telitalálat.
   Az adott időszakban megnövekedett azoknak a koldusoknak a száma is, akik már „ellenszolgáltatás” nélkül kéregettek. Rózsa László fehér botos embere a körúton 1945-ben szintén ilyen. A mai szemlélő számára talán „aránytalanságnak” tűnhet e témakörben két világtalan fényképének közreadása, de a korabeli forrásokat tanulmányozva feltűnően nagy a látásukat vesztettek köre a mindennapi életben. „Sok a hadivak!” - mondja ekkor dr. Molnár Erik népjóléti miniszter egy interjúban. [36]
   Rózsa jellegzetes mozdulatot rögzít, ábrázolása már-már tényszerűen egyszerű, csak alaposabb szemlélődés után veszi észre a néző, hogy szigorúan átgondolt kompozícióval van dolga.
   A későbbiekben a koldulás mögött már nem minden esetben a rászorultság állt, ezt a kortársak világosan észlelték. Egy 1947-es Képes Figyelő-cikk erre hívja fel a figyelmet. „Ha van is nyomor, nem akkora, mint amennyi az utcán megmutatkozik. Élelmes álkoldusok használják ki a háború utáni »konjunktúrát« és a Teleki-téren vett katonaruhába öltözve sarcolják az áldozatkész közönséget.[37] [Kiemelés a szerzőktől - A. B.] Az ügy pikantériáját az képezi, hogy a szöveget kilenc darab Escher-kép kíséri a koldulás különböző megnyilvánulásairól. Hogy közülük esetleg melyik jelenet hamis, annak megvilágítására a szerzők sem tesznek kísérletet. Ez tehát olyan szituáció, amikor mind a fotográfus, mind a képfelhasználó vétlen a csalásban - szemben a korábban bemutatott esetekkel -, ám a valóság-hamisítás megtörténte nem zárható ki.
   A pénzszerzésnek más, ősidők óta ismert módszere is létezik, amelyhez a háborús, és a háború utáni viszonyok fokozott mértékben adtak talajt. „Budapest ismeretlen arca. 35 000 titkos prostituált, akinek [sic!] csak egy részét lehet megmenteni” - olvasható címként a Szabad Népben 1947 elején. Az írásból megtudjuk: „1946-ban 5916 lányt állítottak elő titkos prostitúció miatt - ezek közül 22,5 százalék volt beteg.” [38] [Kiemelések a szerzőtől - A. B.] Igaz, hogy a helyzet javuló, mondja a riport: 1945-ben 40 százalékkal több beteg volt az előállítottak körében. A publicista korrekt: adata megegyezik a hivatalos statisztikai közléssel [39] Figyelemre méltó egyébként, hogy amíg a hivatalosan bejegyzett prostituáltak 1937 és 1946 között ez utóbbi évben voltak a legkevesebben, addig a titkos kéjelgésért előállítottak száma ugyanezen viszonyításban a legmagasabb. [40] A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár fényképgyűjteménye több képet is őriz ebből a tárgykörből. Az itt mellékelt fotográfia szerzője ismeretlen, készítési dátuma: 1947 június. Esetlegessége aligha kíván kommentárt, a felvétel készítője feltehetőleg örült, hogy túl van vállalt feladatán.
   Világháborús szociofotók... soruk folytatható lenne, de az adott keretek között számuk nem növelhető. Ez a keresztmetszet talán hozzájárulás lehet ahhoz, hogy a végzetes esztendők történetét közelebbről megismerjük és megértsük.

   Ezúton mondok köszönetet a kutatáshoz nyújtott segítségért és a fényképek közlésre történt átengedéséért a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Fényképtára, a Magyar Fotográfiai Múzeum (Kecskemét) és a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára vezetőinek és illetékes munkatársainak, valamint Bence Pálnénak.

   1. Paál Jób: Budapest népe az ostrom alatt megette az Állatkertet. Képes Figyelő, 1946. 20. sz. 21. old.
   2. Pollack, Peter: Die Welt der Photographie von ihren Anfängen bis zur Gegenwart. (The picture history of photography from the earliest beginnings to the present day.) Bearb. d. deutschsprachigen Ausg. Walter Boje-Peter Cornelius [etc.] Wien-Düsseldorf, Econ Verlag, 1962. [302.] old.
   3. Császári Bécs királyi Budapest. Fotográfiák a századforduló idejéből. Összeállította Jalsovszky Katalin, Tomsics Emőke, előszó: Hanák Péter. Wien-Budapest, Verlag Christian Brandstätter-Képzőművészeti Kiadó, 1996. 50-51. old.
   4. Szélpál Árpád kiállítása. Budapest, V., Dorottya u. 8. 1985. november 14-december 7. [Katalógus.] Budapest: Műcsarnok, 1985. Borító és 8. old.
   5. Riis, Jacob: How The Other Half Lives. Studies among the Tenements of New York. Ed by Sam Bass Werner Jr. [Publ. by] The John Harvard Library. (Illustr.) Cambridge/Mass. The Balknap Press of Harvard Univ. Press, 1970. A 25-26. sz. képmellékletek.
   6. Budapest története. 5. köt. Szerk. Horváth Miklós. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980. 569. old.
   7. Budapest közállapotai az 1945/46. tél küszöbén. Közrebocsátja Kővágó József polgármester. Összeállítás, Budapest székesfőváros Statisztikai Hivatala. Bp., „Budapest” Irodalmi Művészeti és Tudományos Intézet, [1946.] 47. old.
   8. A lakáskérdésről. Demokrácia, 1945. 6. sz. 3. old.
   9. György István:"Zsírt fizessen az albérlő!" Hónapos szoba 40 000 pengő - Napi szoba 4000 - Lakásuzsora az albérleti szobákkal. Szabad Nép, 1945. november 10. 2. old.
   10. Izsáki Margit: Törvénytelen gyerek. Asszonyok, 1946. 16. sz. 9. old.
   11. Dmitrijev, Makszim Petrovics: Nyeurozsájnüj 1891-92 god v nyizsegorodszkoj gubernii. Nyizsnij-Novgorod, a szerző kiadása, 1893. (A képtáblák számozatlanok)
   12. Tábori Kornél: Budapest nyomora. Tolnai Világlapja, 1905. 10. sz. 375. old.
   13. Wo Horthy herrscht: Keine Milde für Arbeitslose! Der Kuckuck (Wien), 1931. 1. sz. 8. old.
   14. Budapest közállapotai... I. m.: 40. old.
   15. Dr. Földes Éva: Így ebédel Budapest. Jövendő, 1946. 3. sz. 15. old.
   16. Budapest közállapotai... I. m.: 20. old.
   17. Népszava, 1945. április 19. 6. old.
   18. D. T.: Paraszti képes krónika. Beszélgetés Langer Klára érdemes művésszel. Szabad Föld, 1962. 16. sz. 8. old.
   19. U. o.
   20. Népszava, 1945. március 22. 4. old.
   21. Szilágyi Lilla: Éhes didergők fővárosa: Pest. Népszava, 1945. december 25. 11. old.
   22. Rózsa László/Kincses Károly. [Kiállítási vezető.] Mai Manó Fotógaléria, Budapest, 1996.
   23. Budai erdőkkel fűt a télen Budapest. A Szabad Nép képes melléklete, 1945. 25. sz. 5. old.
   24. Budapest székesfőváros statisztikai évkönyve az 1944-1946. évekről. 33. évf. Szerk. Budapest székesfőváros Statisztikai Hivatala. Bold.: Budapest székesfőváros Irodalmi és Művészeti Intézete, 1948. 146-147. old.
   25. Máté György: Dolgozók, akik nem dolgoznak. Szabadban alszanak, kenyér nélkül tengődnek, a megváltó munkát várják a munkanélküliek. Szabad Nép, 1947. május 9. 5. old.
   26. U. o.
   27. Jaubert, Alain: Le commissariat aux archives. Paris, Éditions Bernard Barrault, 1986. Német nyelvű változata: Fotos, die lügen. Politik mit gefälschten Bildern. Frankfurt am Main, Athenäum, 1989.
   28. Nyugtalan évek. Reismann János fotóművész munkássága. Budapest, Corvina, 1982. 37-38. old.
   29. Balogh Edgár: Hét próba. Egy nemzedék elindul. Budapest, Szépirodalmi, 1965. 285-286. old. A téma bővebb kifejtésben: Albertini Béla: A Sarló szociofotós vonulata. Pozsony/Bratislava, Madách Könyv- és Lapkiadó, 1993. 58-59. old.
   30. Budapest közállapotai... I. m.: 7. old.
   31. Escher Károly: Riportfényképezés. (Függelék: A Petőfi-dagerrotípia. A szövegezésben [közrem.] Papp Antal.) Budapest, Műszaki Kiadó, 1959. 125. old.
   32. A Pesti Napló képes műmelléklete, 1933. május 21. 2. old.
   33. Híd, 1940. 1. sz. 22-23. old.
   34. Május 1. A tömeg viharosan ünnepli a munkáspártok vezéreit a Hősök terén. Képes Figyelő, 1946. 18. sz. (címlap-fénykép)
   35. Kotányi Nelly: Koldusinvázió. Képes Figyelő, 1946. 36. sz. 17. old.
   36. U. o.
   37. Kinizsi Andor-Escher Károly: Koldusok ezrei lepték el Budapestet! Képes Figyelő, 1947. 25. sz. 14. old.
   38. György István: Budapest ismeretlen arca. 35 000 titkos prostituált, akinek csak egy részét lehet megmenteni. Szabad Nép, 1947. február 19. 5. old.
   39. Budapest székesfőváros statisztikai évkönyve az 1944-46. évekről. 33. évfolyam. Szerk. Budapest székesfőváros Statisztikai Hivatala. Bp., Budapest székesfőváros Irodalmi és Művészeti Intézete, 1948. 61. old.
   40. U. o.


EPA Budapesti Negyed 15 1997/1Varga K.: Egyszer és azóta sem < > Gera M.: Képes főváros