EPA Budapesti Negyed 14 (1996/4)Gyáni G.: Egy budapesti < > Bodnár J.: A szakadozó

„Ékszerdoboz”
avagy, egy kisváros az „ország dobogó szíve felett”

____________
SZALAI ANDRÁS

Szentendre a budapesti agglomerációs övezet északi peremén, a Duna jobb partján - pestiesen a „budai oldalon” - fekszik. A Duna főága elkerüli a várost, az a váci oldalon folyik. A keskenyebb és festőibb Szentendrei Duna viszont közelebb hozza a két ág között elterülő Szentendrei Szigetet Szentendréhez. A város látványa a szigetről tárul fel a legszebben. Közel vannak a Pilis lankái is. A város a hegyek lábánál, mintha a Pilis „lábujjain” ülne.
      A vízpartra, hegyek lábához települt kisváros dél felől síksággal érintkezik. Arrafelé, ahol egy iramodásnyira a békásmegyeri lakótelep toronyházai torlaszolják el a távolba siklani próbáló tekintetet. A síkot túlnépesedett aprófalvak karéjozzák. Budakalászt és Pomázt, akárcsak Szentendrét vagy Békásmegyert a helyi érdekű vasút köldökzsinórja kapcsolja be az országos vérkeringésbe. A lakosoktól és lakásoktól duzzadt település-testeket életben tartó fő ütőér a hetvenes évek óta mégis elsősorban az Óbudától Leányfaluig vezető négysávos gyorsforgalmi autóút. Az út szinte nyílegyenesen hatol Szentendrébe. Itt a város testét kettévágva enyhe kanyarokra kényszerül. Ennek ellenére a jól szerkesztett kanyarívek fékezést nem igazán kívánnak a sietős sofőrtől. Fontos vagy magukat fontosnak vélő személyek - korábban jellemzően káderek vagy főosztályvezetők, manapság már menedzserek és művészek is - így bízvást félórán belül elérhetik az ország szívéből Leányfalut és a Dunakanyart, a lakásokat és az üdülőket, nap mint nap. Így Szentendrén ebédelni - majd az ebédet „lesétálni” - is kényelmesebb. Kisebb kényelmetlenségek persze adódhatnak, többnyire hétvégén, amikor kilométeres forgalmi dugók kígyóznak végig az úton.
      A hosszú történelmi múltra visszatekintő városka szerencséje és szerencsétlensége egy tőről fakad. Ez is, az is fekvésével függ össze, meg azzal, hogy közel van Budapesthez. Az ellentmondás, remélhetőleg, nem feloldhatatlan, de a megoldás még várat magára.
      A háromféle táj - hegyvidék, vízpart és síkság - találkozásánál kialakult település semmi igazán ritka vagy nagyon különleges sajátossággal nem rendelkezik, mégis páratlan és mással össze nem hasonlítható az, ami itt létrejött. Hamvas Béla, aki a város egyik temetőjében talált örök nyugalmat, így írt Szentendre különös varázsáról: „Az üde és kedves táj semmiképpen sem olyan festői, amilyet néhány kilométerrel távolabb ne találnánk... Nem a történeti emlékek. Szentendrén a történet a néppel együtt, amely kultúrát hozott oda, eltűnt. Az, ami megmaradt, még csak nem is a műemlék, úgy, ahogy máshol a műemlék, muzeális szépség és ritkaság, történet. Utánozhatatlan légkörére éppen a nem ritkaság jellemző.... Szentendre nem a történet, de az elsüllyedt kelet-európai hagyomány arcát élő köveiben, egy-egy utcaforduló szögében... őrző hely...”
      A város történetét, kultúráját alkotó és alakító népek mára eltűntek Szentendréről. Eltűntek a rómaiak és elődeik, csak az emlékezete és emlékszórványai maradtak fenn a középkori Szent-András falunak, és mára a szerbek (dalmátok, szerbek, macedónok, bolgárok, görögök) meg a többi népcsoport (németek, szlovákok) jelenléte és emléke is elhalványult, noha a 17. század elejétől az első világháborúig meghatározták a város életét. A „genius loci”, a hely szelleme feloldódott az időben.
      „A város - Robert E. Park szerint - lélekállapot, szokásokból és hagyományból, a szokások keretében szerveződő s a hagyomány által közvetített viselkedésformákból és érzelmekből összetevődő egész.” A régi Szentendre, ebben az értelemben, végérvényesen eltűnt, nem létezik. De az időben feloldódott szellem (részbeni) megtestesülése, a „corpus loci”, a hely teste - még ha az időben változóan is - fennmaradt; utcákban, terekben, épületekben, egyszóval építészeti formákban, melyeket saját történetük, s így saját formájuk jellemez. Ezért nem tűnt el mégsem teljesen a régi Szentendre, idővel önmagára nőve, formáiban őrizve és változtatva emlékezetét. De hogyan keletkezik ez a térbeli-formai emlékezet, melyről úgy érezzük, „mintha elemeit valamely tudatos akarat a szépség kedvéért rakta volna össze”?
      Ha a városra gondolunk, általában mindig a történeti (középkori) város jut eszünkbe, az idéződik fel bennünk. Ilyenkor egy „élettel megtöltött individuális tárgy” esztétikailag szép képe jelenik meg képzeletünkben. Ennek alapján hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy a város tudatos esztétikai tervezés eredménye, amely maradéktalanul kiterjedt az „élettel megtöltött individuális tárgy” szinte minden elemére. Úgy érezzük, ez a tudatos esztétikai szándék (és érzék) a titok nyitja. Ám, ha hajlandók vagyunk elfogulatlanul belegondolni a dologba, akkor George Simmellel érthetünk egyet, aki szerint az „előre kitervelt terv nélkül kialakult régi város” - városképzetünk modellje - „az emberi célokból kialakult képződmények véletlen összenövése új, akaratlan szépséggé,” melynek képződésében a „legtisztább véletlen döntött arról, hogy milyen össz-forma jöjjön létre a korábbiból és a későbbiből, a hanyatlóból és az össze nem illőből.”
      Az „össz-forma” karakterét többnyire nem lehet csupán valamilyen „jelleg”-re vagy bizonyos (stílusú) motívumok jelenlétére és használatára visszavezetni.
      Szentendre esetében például a gyakran emlegetett „dalmát-jelleg” megfoghatatlan, bár sok dalmát (is) lakott itt. A Duna és az Adriai tenger partjában, nemcsak morfológiailag, hanem más értelemben is, csak annyi a közös, hogy mindkettő vízpart, és a folyó meg a tenger nevét is szokták a „kék” jelzővel együtt használni. Az első betelepülők emlékezetében még nyilván élt korábbi otthonuk formai emlékezete is, de új otthonukat nem a formai emlékezet esztétikai intenciói alapján teremtették meg, hanem az új környezet (éghajlat, életforma, társadalom stb.) szükségleteihez igazodva. Következésképpen Szentendre egy nem ritkaságában is szép, jellegzetes magyar(országi) kisváros lett.
      A ki nem mutatható „dalmát jelleg”-nél meghatározóbb az a kor, amikor Szentendre városszerkezete kialakult, formái keletkeztek. A történeti város, a régi Szentendre legfontosabb időszaka a 18. század. A kor stílusa a barokk. Ekkor épül hat görögkeleti templom és számos lakóház, rátelepülve a középkori utcahálózatra és térszerkezetre. Szentendre virágzásnak indul, épülése a 19. században is folytatódik. Bár a város testét és arcát leginkább meghatározó épületek 18. századiak, a város egészét alkotó többi elem is - helyenként tünékeny részletformáival - hozzájárul az összhatáshoz. Szentendrét tehát nemcsak a barokk és (klasszicizáló) későbarokk formái és motívumai jellemezték - talán éppen provincialitásuk miatt pótolhatatlanul -, hanem, kisebb számban és kevésbé hangsúlyosan, a múlt század historizáló részletformái is. Ezek is részei a szentendrei építészeti hagyományoknak, akárcsak azok a kisebb lakóépületek, melyeknek se megnevezhető stílusa, se formalizálható motívumai nincsenek, és épület-sorsukhoz szorosan hozzátartozik a változékonyság, tünékenység. Ez nemcsak egész épületekre igaz, hanem részeik - üzletportálok, ajtók, kapuk, kerítések stb. - sorsára is.
      Mindez így együtt jelenti és jellemzi Szentendrét, annak finom szerkezetű, sokrétű, megőrizendő és folytatandó építészeti hagyományát. Ehhez a folytatáshoz azonban nem elegendő a „barokk motívumok” - sokszor indokolatlan vagy rosszul értelmezett - szaporítása, esetleg ott, ahol sohasem volt ilyen. Erre a problémára is érvényes Hamvas Béla megállapítása: „Az elveszett mitikus kép felmerülése még nem teszi élővé a hagyományt. Ha kibontását nem folytatják, akár újabb babonák és újabb erőszak tárgya lehet.... a mítosz felmerülése jelenkortudat nélkül irreális... A folyatás sohasem utánzás, hanem az, amit a szó mond: folytatás.” Szentendre „barokk mítoszának” erőltetése kevés ahhoz, hogy a város „az elsüllyedt kelet-európai hagyomány arcát... őrző hely” maradhasson.
      A Városnak ezt a hagyomány-arcát fedezték fel újra és újra a század elejétől a Szentendrére érkező festők - Ferenczy és a többiek, aztán a harmincas években Vajda Lajos, „a szentendrei festő”, és mások.
      Az álmos-nyugalmas kisvárosnak nyilván a fővároshoz való közelsége is szerepet játszott abban, hogy a festők felfedezték. A „közel” akkor persze még „távolabb” volt, mint mostanság.
      A festők felbukkanásával nagyjából egyidőben jelenhettek meg ezen a vidéken az első kirándulók és nyaralók is. Idejövetelüknek a festőkéhez hasonló mozgatórugói lehettek. Ugyanakkor feltételezhető, hogy először a festők is kirándulni, nyaralni jöttek e tájra.
      A nyaralók felbukkanása nincs olyan pontosan dokumentálva, mint a festőké, de jelenlétükre bizonyítékot szolgáltatnak a korabeli képeslapokon ábrázolt nyaralóépületek és zöldvendéglők, meg ami belőlük máig fennmaradt. Az első nyári lakok birtokosai közt akadt püspök is, meg építész (Hauszmann Alajos) is.
      A jövevények megjelenése ellenére a dolgok nagyjából a régi, megszokott kerékvágásban haladtak továbbra is. A kisváros élete jószerével nem sokat változott, jóllehet a század első felének történetét „tarkították” sorsfordító események is, melyek azért éreztették hatásukat Szentendrén. Az első világháborút követően elhalványult a szerb múlt. A második világháború után pedig eltűnt a polgári életforma.
      A két világháború között állítólag majd negyven kisvendéglő és kiskocsma volt Szentendrén, amelyek a helyi polgárok, az olcsó hónapos szobákat bérlő festők és a többi vendég igényeit egyaránt jól szolgálhatták. Most, hogy újra keletje van a polgári létezésnek - legalábbis vágynánk azt -, és helyi lakosból, festőből és vendégből is sokkal több van, a „vendéglátóipari létesítmények” (!) száma összesen nincs negyven, akkor sem, ha a „fastfood”-ot és az egyéb gyorsetetőket és gyorsitatókat is ide vesszük. (Persze, van néhány kisvendéglő is köztük.)
      Mindennel együtt és mindezek ellenére Szentendre maradt, ami volt - egy falunál alig nagyobb kisváros -, egészen a hatvanas évekig. A város teste, annak ellenére, hogy lakóit alkalmanként háborgatták, szinte háborítatlanul nyújtózkodott a hegyek lábánál, a Dunaparton.
      A hatvanas években az egész országra ráköszöntött a felemás modernizáció, frizsider-szocializmus képében, motorizáltan, víkendtelek-tulajdonlással. Áldásai Szentendrét is elérték. A lassú változást „ugrásszerű növekedés” váltotta fel. Először ipar települt a város stratégiai pontjaira, a katonai főiskola és a szovjet laktanya közé a Dunapartra, és a (helyi érdekű) vasút közelébe. Aztán lakások épültek az ipari népvándorlás telepeseinek, a betongyár, a papírgyár és a többi üzem munkásainak és az ingázóknak. „Széles dolgozó tömegek” számára teremtett munkahelyet és lakást a rendszer, melynek megváltás- és küldetéstudattal áthatott gondoskodása az élet többi területére is kiterjedt. Törődött a kultúrával és az értelmiség szintén „széles rétegeivel” is.
      Ez a voluntarista (jó)szándék - tekintettel a szentendrei festészet hagyományára - létesített művésztelepeket, majd számos múzeumot a városban. Voltaképpen így lett a festőket inspiráló festői kisváros a „festők városa”. A „festők városa” kifejezés, főleg idegenforgalmi szlogenként, széles körben elterjedt. A kultúrpolitika aktuális gyakorlatára és gyakoroltatójára utalóan - kevésbé széles körben - később az „Aczélváros” (képzőművészeti Miskolc) szóösszetétel is lábra kapott, Szentendre művészeti életét és kulturális állapotát érzékeltetendő. Az „aczélos” szorítás nem tett jót sem a városnak, sem a festészetnek. Miközben Szentendre a „festők városa” lett, egyre kevésbé merítettek, majd egyre kevésbé meríthettek ihletet a festők a város hagyományőrző arcából. Ami hatni tudott, s a legjobbakra hatott is, az a szentendrei festészet sokrétű, bár nem túl jól gondozott öröksége volt. Ez az örökség mindmáig nem igazán áttekinthető a város tucatnál is több - fenntartási gondokat is okozó - kis múzeumában. De ez már egy „másik történet” lenne, jóllehet része a város múltjának és jelenének, sőt hatással van a jövőjére is.
      A hatvanas években, majd a következő évtizedben még inkább óhajtott és forszírozott „ugrásszerű növekedés” persze nem a festők létszámgyarapodásával és a múzeumszaporítással jellemezhető a legjobban. A „fejlődés” inkább a „korszerű városodás” folyamatában érhető tetten. Ez a városfejlesztés olyan különböző „modern” városkoncepciók és -modellek alapján történt, melyekre az a jellemző, hogy nem javítottak a városok helyzetén, sőt megszüntették egyéni jellegüket, mert „eltörölték az általános és egyedi döntések dialektikáját.” Leonardo Benevolo megállapításai különösen érvényesek Kelet-Európára, hisz az állami irányítás itt törölte el legmaradéktalanabbul az általános és egyedi döntések közti határt, „racionalizálva” a központilag irányított, itt-ott stratégiai szempontoknak is alárendelt területfejlesztést. „Állami kezelésben álltak a területek, az irányításnak nem kellett szembesülnie az egyéni vállalkozók érdekeivel, így önkényes, indokolatlan és jelentéktelen megoldások sora született: az építészek kedvük szerint terveztek... s így olyan kollektív területrendezések valósultak meg, amelyek szegényesek és nem állják ki az idő próbáját.” Most, hogy az ezeket a megoldásokat támogató politikai rendszer megdőlt, tragikus helyzetre derül fény: rendkívüli környezetkárosodás, elavult lakótelepek, szanálásra váró közterületek; egyéniségüket vesztett városok.
      A modern településfejlesztés forgószele Szentendrén is végigsöpört, sok és sokféle sérülést okozva a város arcán és testén. A város testét átszelő négysávos autóút végérvényesen két össze nem illeszthető részre szakította a település szerkezetét, szövetét. Mintha körbe lenne vágva egy óriási és nem túl kíméletes ollóval, úgy rekedt az út és a Duna-part közé a „belváros”: a régi város és a hozzácsapott kertvárosias területdarabok. Az idegenforgalom nyomása erre a térfélre nehezedik, trombózisos tüneteket okozva a „városszív” működésében: zsúfoltság, parkolóhiány stb. A másik térfélen a város szívéről leszakadt „végtagok”, az akadozó vérellátástól elszürkülten, rendezetlenül vergődnek. Alakulásuk leginkább sejtburjánzásra emlékeztet. Ez a térfél nyitott a táj felé. A gombamód szaporodó családi házak, üdülők, víkendházak egyre nagyobb területet falnak fel a várost övező tájból. Ezen a térfélen különülnek el - külön daganatokként a sejtburjánzásban - a gettószerű lakótelepek is. Néhány foszlány a régi várostestből ugyancsak a négysávos aszfaltút külső peremén fuldoklik.
      A belvárosi térfél testdarabján néhány középület éktelenkedik, fekélyes kelés módjára: például a posta, a volt pártház, a belvárosi, uszodával bővített iskola, az iskolai menza, és kevésbé bántóan mind közül az első, a kibővített múzeum. Bár a példák - ízlés szerint - szaporíthatók, az említett épületek vitán felül ufók; mintha az égből pottyantak volna oda. És kétségtelen, hogy nem tekinthetők egy szilárdan szakmai alapokon nyugvó „hivatásrendi ethosz” - egyszerűbben: építészi tiszta lelkiismeret - szép példáinak sem. (Még egyszerűbben: ezek a házak rosszak.)
      Azután vannak olyan létesítmények, amelyek funkciójuk következtében váltak idegenné, rosszul befogadhatóvá. Ilyen a központi akarat által Szentendrére „pottyantott” megyei művelődési ház, benne a könyvtár és a színházterem, a Barcsay-mozaikkal. A létesítmény egy régiókra szakadozott „virtuális” megye (Pest megye) központi intézményeként létezett és kapott központi támogatást. Amíg eleget kapott, nem volt túl fontos, hogy mennyire kihasznált és kihasználható. Most, hogy a városi művelődési funkciók Duna-parti helyükre szorultak vissza, és a támogatás is csak csurran-cseppen, inkább csak bolyonganak a látogatók az épület falai közt, illetve alagsori „kazamatáiban”. A ház lassacskán a voluntarizmus és a célszerűtlenség mementója lesz.
      Az építészet mellett a műemlékvédelemnek is - mely ez idő tájt vértezte fel magát, részben kényszerűségből, az építészettől elkülönült identitással - sikerült egyszer-kétszer „maradandót” alkotnia Szentendrére. Képtárrá alakításakor a főtéri kereskedőház öt szakaszból álló, tagolt homlokzatát sikerült vaskeretes ablakokkal és ablakként szolgáló ajtó-imitációkkal egységes síkká tenni, s így kissé elbutítani. A ház homlokzatát ugyancsak egységbe fogó művészi színezés (jellegzetes?) sötétbarnája nyilván ezt igyekszik jótékony homályba burkolni.
      A főtér szemközti oldalán, ahol szintén múzeum létesült, az épület helyreállítása során a rokokó ízű homlokzat mögött a középkor nyomára bukkantak a falkutatók. Ezért aztán a régi homlokzat helyére egy szegmensíves középkor-fikció épült. A homlokzat különösen „méltó” dísze az építéskor előállított, vasbeton szegmensíves, „eredeti” kapunyílás, melyet azonnal be is falaztak, és az ugyancsak sötétbarna (mélység, homály?), befalazott felületbe nyitottak egy „középkori formájú”, de a mai funkciót szolgáló bejárati ajtót. Idővel azután ez a fakó replika is megszokottá vált a főtér „fagylaltszínű” házai között.
      A hetvenes évek hathatós központi rásegítéssel létrejött építészeti, műemlékvédelmi és városrendezési „vívmányai” lassan elmerülnek a feledés homályában. Mintha a városvédő és lokálpatrióta lelkiismeretfurdalás (vagy rossz lelkiismeret?) is legszívesebben feledésbe taszítaná mindezt - „történt, ami történt” -, hisz akkoriban nem nagyon lehetett (vagy nem volt célszerű?) a központi döntések ellen apellálni. A hatalom különben is vállalt minden felelősséget, hisz felelősségrevonástól nem kellett tartania. A meg nem osztott felelősség így maga volt a felelőtlenség. (Minek vacakolni érdekek és vélemények összeegyeztetésével!)
      A nyolcvanas években kicsit módosult a helyzet. Kivirult a „maszekvilág” Szentendrén. Az első fecskéket követően sorra nyíltak a butikok, antikvitások, „szuvenír-shopok”, kávézók és vendéglők. Mindez újabb impulzust adott az amúgy is növekvő idegenforgalomnak. Már „haladó hagyománynak” számított a Szentendrei Nyár meg a többi fesztivál, és a kibővített Kovács Margit Múzeum is csúcsot döntött a látogatók számában. Kora tavasztól késő őszig, főleg hétvégén, egynapos turisták seregei szállták meg a várost. Egyre több lett köztük a külföldi. A helyi lakosok pedig szombaton néha lemaradtak a kenyérről az élelmiszerboltokban, ha a pismányi nyaralók nem hozták magukkal a fővárosból hétvégi kenyéradagjukat. Az ország is, Szentendre is a szocialista típusú „vállalkozások korát” élte. A városban és környékén az állami beruházásokat felváltotta a magánépítkezés. Zsúfolásig beépült a Pismány-hegy, és a többi domb gerincén is házak garmadája nőtt ki egy csapásra a földből. Felszöktek a telek- és ingatlanárak. Minden fejlődni és mindenki gyarapodni látszott, csak néhány városvédő és lokálpatrióta ráncolta a homlokát. Jogosan. A várost észrevétlenül elborította a konzumálás lepedéke.
      Az illetékesek és döntéshozók egyre jobban elbizonytalanodtak. Igazi (város) koncepció korábban sem volt, de akkor még nem is rajtuk múltak a dolgok - akkor még jobban lehetett magabiztosnak látszani. A bizonytalanság állapotában egyszerre kerestek segítséget és bűnbakot. A dolgok végiggondolására és a megnyugtató (konszenzusteremtő) megoldásra nem volt, és azóta se jutott idő.
      Segítségképpen albizottság alakult a város pusztuló értékeinek védelmére. A bizottságban végre mindenki véleményt nyilváníthatott. Kinyílhattak a korábban elzárt szelepek. A bökkenő csak az volt, hogy a véleménynyilvánítás konkrét felelősséggel nem párosult, miközben a jó szándékú, de felelőtlen (felelősség nélküli) vélemények nyomán jogilag vitatható döntések születtek. Egy nem létező „sensus communis” nevében, szentenciának tűnően hangoztatta mindenki a saját egyéni véleményét, anélkül, hogy előzetesen sor került volna az érdekek és az értékek egyeztetésére. Az egyforma ízlés és érzés (sensus communis) erőltetése helyett az érdekek összehangolására (consensus communis) lett volna szükség ahhoz, hogy a problémákra megoldást lehessen találni.
      Konszenzust keresni és teremteni persze jóval fáradságosabb dolog, mint tilalomfákat emelni. A konszenzushoz nem elég a saját vélemény időről-időre való hangoztatása, a konszenzus nemcsak akaratérvényesítés; meggyőző érvek és ellenérvek, belátás és nem utolsó sorban a nyilvánosság kontrollja szükséges hozzá. Különben marad minden a régiben; csak a kollektív felelőtlenség és a hisztéria növekedhet. Ilyenkor jól jöhet, ha sikerül bűnbakot találni. Sikerült.
      Bűnbaknak a főleg magántervezéssel foglalkozó, magánmegbízóknak dolgozó helyi építészek voltak leginkább alkalmasak. Ennek volt ugyanis a legkisebb tétje. Az illetékesek és döntéshozók ezen a terepen sikeresen érvényesíthették a demokrácia látszatát, ráadásul döntéseikben takarózhattak a városvédők véleményével - már ha ez a vélemény kapóra jött; ha nem, hát nem. A felkért, kijelölt és önjelölt városvédők pedig megfelelhettek szerepüknek. A város védelmében rendre megleckéztették a „várost tönkretevő” építészeket, a várost elözönlő „gátlástalan” magánvállalkozók „szekértolóit”. Az albizottsági üléseken gyakran parázs volt a hangulat. A helyi építészek nehezen tudtak az albizottság kedvére tenni, pedig törekedtek rá, s közben láthatták azt is, hogy „messziről jött emberek” esetenként simán jutottak át a „vizsgán”, néha nemcsak Szentendrére nem való házakkal. A „város védelme” elvi megalapozottság és konszenzus hiányában meddő szócséplésbe - „tájszépészeti szájtépészetbe” - fulladt. A tehetetlenségnél csak a bizalmatlanság nőtt nagyobbra - elsősorban a helyi építészekkel szemben. Kár, hogy így alakult.
      Ez a helyzet alapvetően attól sem változott sokat, hogy szabadon választott önkormányzat vette át a város sorsának irányítását. Megszűnt a műemlékvédelmi albizottság, de a bizonytalanság és a bizalmatlanság maradt. Az „általános és egyedi döntések dialektikája” továbbra sem valósult meg. Nem alakult ki elképzelés a helyi politika és a döntéshozás szintjén a várossal kapcsolatban.
      Az „egyedi döntések” szintjén továbbra is az „ízlésszeszély” határoz. Csak ez most nem albizottsági ízlés, hanem valami más: például főépítészi. Így aztán szaporodnak a többnyire rosszul használt, „jellegzetes motívumok”, a vakolatkeretek, az ilyen-olyan tetőablakok. Ez nem az építészeti hagyomány átgondolt folytatása, hanem motívum-lapátolással egybekötött giccsszaporítás: megannyi dovin-udvar, turul-udvar - így, csupa kisbetűvel -, meg miniatűr városház-oromzat. Az ízlésszeszély nyomán tobzódó ízléstelenség - mindez látszólag a csak az építészeket hibáztatókat, az ízlésterror követelőit igazolja. („...és örülhetnek, hogy nem állítjuk őket falhoz!” - sikoltotta az egyik „lokálpatrióta” egy felkorbácsolt hangulatú, moderálatlan lakossági gyűlésen, miután az építészek leváltását (!) követelte.)
      Az ízlés zavaraira és a város - ezzel (is) összefüggő - (építészeti) gondjaira azonban az ízlés terrorja, a nem létező „sensus communis” erőltetése sohasem hozhat megoldást érdekegyeztetés, közmegegyezés, a „consensus communis” előzetes megteremtése nélkül. Most sem, ahogyan régebben sem. Az érdekek makacs dolgok, majdnem annyira, mint néhány, az építészeket a bajok fő okozójának tartó rögeszme.
      Az egyik rögeszme például az, hogy az építészek, „ha nem védett épületről van szó, lebontják” az adott házat. A helyzet azonban az, hogy nem az építész akar mindenáron régi házat bontani, ehhez neki közvetlen érdeke nem fűződik. Az építtetőnek annál inkább, hiszen lényegesen nagyobb összegű hitelt kaphat egy új ház felépítéséhez, mint a régi felújításához. Ezt az érdeket nehéz figyelmen kívül hagyni - rábeszélés, delejezés vagy ízlésnevelés ezen a problémán nem segíthet.
      A különböző - sokszor nem is igazán ellentétes - érdekeket egyeztetni kell, nem pedig figyelmen kívül hagyni. A közmegegyezéshez ezen keresztül vezet az út. Az így kialakuló közös érdekeknek a város közösségét képviselő önkormányzat jogszerű és megalapozott döntései adhatnak formát. Az önkormányzat helyett sem építészek, sem vétójogot követelő lokálpatrióták - kik lehetnek és hányan lehetnek azok, és vajon építész is lehet-e lokálpatrióta? - nem dönthetnek, legfeljebb segíthetnek a döntések előkészítésében.
      Sok dolgot el kellene dönteni: nemcsak azt, hogy mi bontható le és mi nem, illetve, hogy ha valaki egy épületet mégsem bont le, abból milyen előnye származhat, hanem azt is, hogy az egész város szempontjából mi számít védendő értéknek, és azt is, hogy ezt az értéket aztán hogyan védi a város közössége. Emellett persze azt is sejteni kéne - legalább a vízió szintjén -, hogy az egész város, értékeivel együtt, milyen irányba alakuljon, fejlődjön.
      De „ez már nem esztétika” - énekelte annak idején a szentendrei Bizottság zenekar -, vagy még nem az, hanem valami más: a „város dolgaival való törődés”, politika, a szó eredeti értelmében.
      Mindehhez először is (újra) meg kell tanulnunk viselkedni és előre pontosan lefektetni azokat a „játékszabályokat”, amelyektől a város, minden egyes polgára számára, újra a „szokások keretében szerveződő...egész” azaz „lélekállapot” is lehet. Afféle valódi „ékszerdoboz”, melynek testét nem a szelleme emészti fel.
      Amíg ez nem megy, addig Szentendrét nemcsak az „ország dobogó szíve” körüli agglomeráció szorítása és közelsége fenyegeti, de saját tehetetlenségébe is belefulladhat.


EPA Budapesti Negyed 14 (1996/4)Gyáni G.: Egy budapesti < > Bodnár J.: A szakadozó