EPA Budapesti Negyed 12-13 (1996/2-3)Szabó M.: Biliárd és szerencsejátékok < > Saly N.: Kisbibliográfia

Eszpresszók
1945 és 1957 között
*

____________
BODOR FERENC

      A második világháború hatalmas pusztítást okozott a főváros vendéglátásában. Az eszpresszók szinte az ostrom megindulásáig működtek, s különféle tiltó rendelkezésektől sújtva ugyan, de nyitva voltak a harcok megindulásáig. 1944 őszéig a közelgő vihar előszelétől űzetve a lehetséges nyitvatartási időn belül zsúfolásig telve voltak az akkori idők jellegzetes figuráival, feketézőkkel, hamis papírokkal bujkálókkal, menekültekkel. Az ostrom elején gyorsan lehúzták a redőnyt, esetleg csak a katonalovakat engedték be, ezek éhségükben a székek, pamlagok kárpitját rágcsálták, hogy lassan sort kerítsenek a bútorokra is. Természetesen a modern, funkcionalista csőbútorok nem ízlettek a négylábúaknak.
      Nincsenek pontos adatok a pusztítás mértékéről. Egy 1945 márciusi újságcikk arról ad hírt, hogy a hónap végéig 42 vendéglátóhely nyitotta meg kapuit. Ezekben jobbára egytálételeket kínáltak. A magántőke természetesen a történelmi változások első perceiben elbizonytalanodott, nem tudta, hogy mit hoz számára az új rend: a demokrácia. Az első nyilatkozatok a piacélénkítés és a gazdaság helyreállítása céljából bátorították a magánvállalkozókat, a kereskedelmet. A „kiskereskedő a demokrácia támasza”, és ehhez hasonló jelszavakkal próbálták előcsalogatni a magántőkét. Ebbe beletartozott a vendéglős, az eszpresszótulajdonos is.
      Minden világégés után van egy nagy kiengedés, a nagy fellazulás ideje, a „jó, hogy ezt megúsztuk” hangulata. A fővárosban a házak újjáépítése, a romok eltakarítása mellett megkezdődött a vendéglátás újjáélesztése is. Ez természetesen indulatokat, ellenérzéseket szült, elsősorban a baloldali pártok sorain belül. E „vendéglátás-ellenes” hangnak bőven találjuk nyomait a korabeli sajtóban. A Nemzeti Parasztpárt nagyalakú képes hetilapja, a Képes Világ így ír 1945. május 25-iki számában: „Valódi tejeskávét mérnek a kávéházakban. Isszák is buzgón azok, akik ráérnek kávéházazni és a feketepiacnak hála, nem vágódnak hanyatt az áraktól. Honnan van a kávésoknak tejük? (...) Nyilván igazuk is van, azt már az új demokráciában is olvashattuk, hogy »Budapest a kávéházak városa«, de azt még nem, hogy a gyermekeké.” [1
      Ugyancsak ebben a számban írják: „Szívhezszóló riportocskát olvashattunk az egyik délutáni lapban. Espresso nyílt az Andrássy úton és ebben hat »elsővonalbeli úriasszony« szolgál ki. Ez már igen! Úriasszony is, elsővonalbeli is - óriási! Éljen az ezeregyedik pesti espresso! Éljen az újságíró, akinek ilyen elsővonalbeli képzetei vannak a demokráciáról. Elsővonalbeli úriember lehet.” [2 Rohamosan szaporodtak a különféle támadások az újonnan megnyílt kávézók ellen. A támadások egy része közönséges fizikai erőszak volt, felheccelt vagy meggyőződéses fiatalok járták a presszókat, és molesztálták a vendégeket, különféle jelszavakat mázoltak a kirakatablakokra.
      A Nemzeti Parasztpárt lapjában, a Kossuth Népében ugyancsak májusban jelent meg egy írás, amely a következőképpen jellemzi a pesti presszókat: „nehéz, fojtogató füst borul a kis helyiségekre. Apró asztalok és székek állnak szorosan egymás mellett. Az emberek összepréselődve szoronganak. Vörösre és szőkére festett hajú nők észbontó tekintettel merednek a türelmes levegőbe. (...) A pincérek és pincérnők sürögnek-forognak (...) kibírhatatlanná válik a füst (...) Kilépek az utcára és elvakít a későtavaszi napfény. Az úton robogó autók, a járdán katonák, siető munkások. A házak düledező falai komoran merednek az ég felé, üzletek felszakított redőnyei, feltépett járdatestek és törmelékhegyek emlékeztetnek az alig elmúlt háború borzalmaira és figyelmeztetnek kötelességeinkre. Még orromban érzem a divatos bárespresso rossz levegőjét. Furcsa fogalmaik vannak egyeseknek a szabadságról.” [3
      Ez a denunciáló, érzelmekre ható sajtókampány nem is maradt eredmény nélkül. Egyre-másra tartották a razziákat a vendéglátóhelyeken, ahol természetesen bőven volt bűnöző, feketéző vendég is. De hát a purista társadalomjavító gőztől elvakított újságírók úgy hitték, hogy a bűnözés oka az eszpresszó. A Magyar Nemzet 1945. augusztus 4-én írta: „A politikai rendőrség csütörtökön a kora esti órákban villámrazziát tartott több divatos eszpresszóban, többek között végiglátogatták a My Dear, Kiskék Duna, Eax, Savarin, Presto, Revue, Pikkász és Pampam espresszókat.” [4 A jelzett helyekről emberek tucatjait állították elő, akiknél külföldi pénzt, aranyat találtak.
      A kimondottan eszpresszóellenes hangulatnak engedve a fővárosi törvényhatóság visszavonta az iparengedélyt számos kávéháztulajdonostól, eszpresszóstól. Megindult az éppen hogy újjáéledő vendéglátás megrendszabályozása. Az idegenforgalom elhanyagolható volt, a vendéglősök, kávésok ipartestülete semmilyen tényleges hatalommal nem rendelkezett, és tehetetlen volt. A vendéglátás stagnált, egyre-másra zárták be a presszókat, vendéglőket. A negyvenes évek végén a Gundel-féle kézikönyv 1200 budapesti vendéglátóhelyről tesz említést, ami az 1938-as 3500 üzemegységhez képest tragikus csökkenés. Ugyanakkor, amikor a főváros lakossága rohamosan elkezdett növekedni!
      Az 1948-as politikai fordulat meggyorsította a vendéglátás átalakulását. A vendéglátóipar államosítása 1949. január 21-én vette kezdetét. Először a nagyobb, nagyforgalmú vendéglőket vették állami kezelésbe. A régi szakemberek egy részét megtartották, nagyobb részük azonban vagy elhagyta a pályát, gyakran az országot is, vagy alacsonyabb beosztásba került. Az első monolitikus állami cég az Élelmezési Nemzeti Vállalat volt, amely a Rottenbiller utca 14-ben működött. Nem sokáig, mert szélsebesen szétszabdalták kisebb kerületi egységekre. 1950. január 1-én megalakult a Budapesti Vendéglátóipari Vállalat. Az ún. bokor-vállalatok (korabeli elnevezés!) száma 14 volt, köztük olyanok, mint az EMKE Nemzeti Vállalat. 1950-ben aztán az állami vendéglátóipar gőzhengerként gyűrte maga alá a még meglevő magánvállalkozásokat. A VII. kerületben az államosításokig körülbelül 140 vendéglátóhely működött, az államosított üzlethálózatot negyven taggal indították meg. A számok önmagukért beszélnek.
      Hosszú és sötétnek tűnő alagútba került a fővárosi vendéglátás, noha a történtek után egy az Erzsébetvárosról szóló tanulmánygyűjteménynek a vendéglátásra vonatkozó fejezetében azt olvashatjuk, hogy „Az Erzsébetváros kávéházainak, klubjainak, vendéglőinek, mulatóinak múltját és jelenét sok nagyváros is megirigyelhetné.” [5 (Kiemelés tőlem - B. F.)
      Mi jellemezte a háborút, államosítást, bezárásokat, tulajdonosváltozásokat és közönségcserét át- és túlélt presszók belsőépítészetét? Erre nézve jobbára csak következtetésekre vagyunk utalva. Irodalmi leírás ezekről alig maradt fenn, és a jelenleg elérhető levéltári adatok sem sokat árulnak el az 1956-ig terjedő időszak belső tereinek állapotáról. A megmaradt fényképek a háború előtti állapotokra utalnak. Minden, ami megmaradt, őrizte régi formáit, talán egy kicsit kopottasabban, lepusztultabban, de még megmutatva az egykori mívesség nyomait. A maradék és egyre csökkenő jelentőségű szakipar a rekonstrukcióban, illetve az üdülőépítészetben dolgozott. A központi tervezőirodák 1955-ig nem foglalkoztak a vendéglátóhelyek tervezésével, csak a különböző kerületi vendéglátó vállalatok alkalmaztak egy-két tervezőt.
      Kozma Lajos 1948-ban meghalt, Kaesz Gyula az Iparművészeti Főiskola ügyeivel volt elfoglalva. A kis magántervező-irodák, ahol a nyelveket tudó, nagy külföldi tapasztalattal és gyakorlattal rendelkező tervezők dolgoztak, megszűntek. A tervezők a negyvenes évek második felében formálódó állami tervezővállalatokba léptek be, többnyire nem önszántukból. Elapadtak a külföldi kapcsolatok is. A korszerű anyagok, szerkezetek importja állami monopóliummá vált, egycsapásra érzékelhető lett a már a háború előtt is drámai nehézségeket okozó hiánygazdálkodás, a központosított anyagellátás.
      A nagy szerkezetgyártó és üzletberendező cégeket (Haas és Somogyi; Dobos András fémportál; Simai berendező üzeme; a Hennenfeld Rt.; a Hexner, a Rosenfeld; a Terasz Textil; a Tiller-féle cégeket) államosították vagy beolvasztották és összevonták őket. Profiljukat megváltoztatták, termelési szerkezetüket az akkortájt felfejlődő nehézipar, a gépgyártás igényeinek megfelelően alakították ki. Ez a folyamat a régi szakembergárda kicserélődésével járt együtt. Természetesen nem lehetett mindent egyik napról a másikra megváltoztatni.
      Maradt még valami a régi szakértelemből, a régi mívességből. Ez nyilvánvalóvá válik, ha megnézünk egy-két fényképet az ötvenes évek első feléből. Az egykori Ybl-féle Budai Takarékpénztár épületében volt a Lánchíd kávéház. Az ostrom alatt az épület nagy része rommá lett, a megmaradt egyik oldalszárny földszintjén azonban kinyitott a Lánchíd eszpresszó, valahonnan összeszedett, de mégis egységes belső berendezéssel. A fonott háttámlájú, kárpitozott székek, a fémkerettel övezett márvány asztalok, a szépen formált íves pult, az amerikai styling stílusban csillogó kávéfőző, az Élelmezési Nemzeti Vállalat emblémája alatt fegyelmezetten, mégis mosolygósan beálló személyzet örömmel várta a vendégeket a romokban heverő vár alatt. Az italválaszték a polcon gazdag, a jelmondat tervteljesítésre serkent. Ránézünk a képre, és tudjuk, itt még a mesterség aranyszabályai szerint formálták a teret!
      Nem sokat változhatott a Kontinentál Szálló eszpresszója sem 1951-re, hiszen a nemes faburkolat, a párnázott pamlag, a csillárszerű világítótest, a csipkés abrosz, a tükör egy letűnt ízlésvilág egységéről ad hírt. Ugyanezt a megkopott, de a régi szakmai tisztesség fényéről tanúskodó belső teret figyelhetjük meg az Anna, a Gong, a Trojka belső tereiben. A selyem lámpaernyők halványsárga, halványrózsaszín fénye világított ezekben a szomorkás belső terekben, ahol úgy táncolt a vendégsereg, mint annak előtte.
      Mindezek mellett az ötvenes évek a vendéglátásban is nagyon sok kárt tettek, és az 1955/56-ban újra beinduló és lassan fejlődő idegenforgalom és turizmus nem hozta még igazán mozgásba a beruházókat.
      Egyetlen műfaj fejlődött, a népbüfé és a tejvendéglő, ami voltaképp az olcsó tömegétkeztetést szolgálta. A felduzzadt népességű Budapesten nagy tömegeket a kis keresetekhez alkalmazkodva csak ilyen módon lehetett kiszolgálni. Kozma Lajos Vígszínház kávéházából lett a Tejvendéglő, Tejbüffé a Marx téren; dinamikus, erős lendületű neonfelirata a műfaj egyik korai klasszikus példája.
      Az eszpresszók, kávézók igen gyakran csak sorszámmal ellátva vegetáltak csendben, számuk 1955-ben mégis elérte a 300-at, ami összességében elég jelentős emelkedés. Ezek többsége azonban semmiféle belsőépítészeti „személyiséggel”, arculattal nem rendelkezett.

      * (Számos más kávés tárgy mellett a budapesti presszók történetének megírása is várat magára. Bodor Ferenc volt az az ember, akitől - a presszók végállapotát érzékeny búcsúképekben rögzítő kötete (Pesti presszók. Bp., 1992.) után - alappal várhattuk e munka elvégzését. A hozzá közel állók sem tudták, hogy nem vitte magával a tárgyról felhalmozott minden tudását. A Magyar Iparművészeti Főiskola Tervezési és Menedzser szakának végzős hallgatójaként 1988-ban szakdolgozatot készített 'A magyar snassz - az eszpresszók üzenete' címmel. Ennek első fejezete az itt olvasható szöveg, a szerkesztő a szerző feleségének, Borsos Annának tartozik köszönettel, amiért publikálását lehetővé tette. Bodor Ferenc korai halála nem pótolható veszteség a kávékultúra elkötelezettjei számára. A fönti írást a tárgy fontossága mellett a szerzőre és életművére való emlékezésképp adjuk közre. - A szerk.)

      1. Képes Világ, 1945. május 25.
      2. uo.
      3. Kossuth Népe, 1945. május 18.
      4. Magyar Nemzet, 1945. augusztus 4.
      5. Kolozsvári Andor: Kávé és kávéház. In: Erzsébetváros. (Szerk. Tímár Andor) Bp., 1970. 225. p.


EPA Budapesti Negyed 12-13 (1996/2-3)Szabó M.: Biliárd és szerencsejátékok < > Saly N.: Kisbibliográfia