EPA Budapesti Negyed 9. (1995/3)Heiszler V.: Szimbólumok < > Jelentés a vitáról

Az 1953-as városépítészeti vita

______________
PRAKFALVI ENDRE

      „Budapest építészeti koncepciója természetesen nem önmagáért való cél. Eszköz a város sajátos jelentőségének kifejezéséhez.”
      (Preisich Gábor, 1953)
[1]

1945-ben s még egy-két rövid évig úgy tűnhetett, hogy talán a város újabbkori történelmében először nyílik jó lehetőség a közigazgatás reformjának keretében a városban és környékén a (nagy) Budapest-gondolat városépítészeti aspektusú megvalósítására is. [2] (Mint tudjuk, ez a világtörténelmi „tévedés” hazai esetének volt egyik eleme.) Egy olyan urbanisztikai valóság megalkotására, ahol is a „jövő perspektívája” reális, a megvalósíthatóság esélyével bíró utópiát vetíthetett a kortársak elé. Azonban a bekövetkezett (újabb) történelmi cezúra nyomán az ország lépésről-lépésre haladt az egypárti diktatúra, a társadalom gazdasági-szellemi életének totális alávetettsége (ennek kísérlete) felé.
      Az 1956-ig terjedő periódust építészettörténeti szempontból is két fő szakaszra bonthatjuk. Az első - nevesítve - 1948 júliusáig, az ÉTI városrendezési tervezetéig tart. [3] Ne feledjük, a pártegyesülés az év júniusában történik, és a fordulat éve nyomán kovácsolódik ki, többek között, a már tisztán szovjet típusú, tervutasításon alapuló ötéves népgazdasági terv. A korreláció a tervezésben, a hatalom szférájában végbement váltással, az „egészséges balratolódás”-sal (Rákosi Mátyás, 1948 ősze) nyilvánvaló. S itt fogható meg a városépítés számára is az a döntő helyzet, amikor is az önmagát történelmi nóvum-ként definiáló hatalmi berendezkedés úgy terhelte rá magát a városra (országra), hogy mind annak struktúráit, mind lakói életviszonyainak összességét megkísérelte a saját maga képére - esetünkben munkásvárossá, a dolgozók városává - formálni, átgyúrni. A cél az volt, hogy a város, Budapest, betöltse önmeghatározásának funkcióját: a rendszer történelmi legitimálását. [4]
      A romeltakarítást követő első építéstörténeti intervallumot a korabeli terminológia kozmopolita-funkcionalista szakaszként határozza meg. Ismertebb megvalósult példái mások mellett: a MÉMOSZ székház, az ún. Duna-parti pontház (a Parlamenttel átellenben), az ÁMTI székház a Molotov téren (a Vigadó épülete mellett), a Fehérvári úti OTI vagy az Erzsébet téri autóbusz pályaudvar. Itt kell azonban azt is megemlíteni, hogy az egyik legelső tervezői munka a háborús pusztítás után a Nemzeti Pantheon grandiózus elképzeléseket mutató pályázata [5] volt...
      A főváros általános rendezési terve tulajdonképpen a szakma és a hivatal számára folyamatosan a napirenden szerepelt. Preisich Gábor megállapítása szerint azonban ezek (a Közmunkatanács, a `47 februári közgyűlési határozat és még az ÉTI koncepciói) az átmeneti idők produktumai, s nem lehettek „szocialista értelemben vett konkrét, végrehajtható megoldások”, ugyanis a szocializmus építése majd csak most indulhat meg teljes valóságában. Így jelentőségüket ott és akkor preventív voltukban látta, mert megakadályozták (!?) az olyan beruházásokat, amelyek a város (szocialista) fejlődésére káros hatással lettek volna.
      Az ezen eseményekkel párhuzamosan megjelenő második szakaszt pedig már nem is az egyes épületek mineműsége, karaktere, stílusa írja le, fedi le teljességgel, hanem, fejtette ki Preisich (némiképp Major Mátéval polemizálva), a döntő az, hogy „megváltozott a lépték, amelyet csak az épülő szocializmus adhatott meg építészetünknek” (kiemelés tőlem - P. E.): a hierarchia egy magasabb szintjén vagyunk, s ezért a városépítés (mint olyan) szempontjából szükséges és kell az építészeti formát és funkciót kezelni. [6]
      „Milyen építőművészetre van szüksége mai társadalmunknak? Olyanra, amely érthető a kortársak számára, amely a mai generáció forradalmi jellemét örökíti meg, a kort dicsőíti, a dolgozó népet derűvel és boldogsággal tölti el és új győzelemre hív és vezet.” (Perényi Imre, Szabad Nép, 1949. november 13.) [7]
      Budapest rendszerspecifikus általános rendezési terve elkészítésének szükséges voltát a „nyilvánosság”, a dolgozó tömegek és még inkább az építésztársadalom számára, bevett gyakorlatként, egy Szabad Nép cikk prezentálta `49. december 7-én. (Az ország ekkor már népünk nagy barátja, Sztálin elvtárs és generalisszimusz 70. születése napja megünneplésének lázában égett.) Kis túlzással a kiinduló programadás történt meg az idézett írásban a helyzet és feladat vázolásával.
      „Hazánk általános fejlődése és jóléte fővárosunkon is visszatükröződik... bár a felszabadulás utáni időkben az újjáépítés lendületét akadályozták a kisgazda, szociáldemokrata és más pártokba behúzódott ellenséges elemek, az elmúlt évek jó munkája ma már majdnem teljesen eltüntette a háborús pusztítás nyomait... (sőt) ... Nem is szerettük volna, ha csak a régi fényét és szépségét nyeri vissza... (mert az) .... nem egészséges, nem volt őszinte... a város akkori vezetői és a budapesti községtanács osztálypolitikát folytattak és fő gondjuk a gazdagoklakta városnegyedek kiépítése volt. (...) Az ötéves terv még több lehetőséget nyújt majd... a fokozott építkezéshez azonban szükséges, hogy tervszerűen (!) építkezzünk, tervszerűen (!) fejlesszük városunkat... mint egész népgazdaságunkban, úgy városépítésünkben is a tervszerűségnek kell uralkodnia.”
      Elengedhetetlen továbbá Budapest általános rendezési tervének kidolgozása és törvényerőre emelése, de legalább ilyen fontos - hangsúlyozza az írás - a dolgozókra támaszkodni a tervszerű építés vonatkozásában (is), mely követelmény teljesülését a tanácsrendszerre történő áttérés fokozott mértékben fogja majd elősegíteni. Ezek után a szakma 1950-ben hozzá is kezdhetett az addigi „vázlatok” továbbfejlesztésével a konkrét feladathoz.
      1951-ben a Szabad Nép augusztus 2-i számának vezércikkében foglalkozik az „új Budapest”-tel (a tervidőszak főbb mutatóinak jelentős emelése után vagyunk), mintegy előkészítendő a Politikai Bizottság november elsejei állásfoglalását. A rendezés probléma-komplexumának „elvi” alapon történő felvetése, kezelése voltaképp az (első) ötéves terv indításával is összefüggött, mondván, hogy már befejeződött az új Budapestnek mint a proletárdiktatúra fővárosának az (át)építése és megkezdődhet a szocializmus útjára lépett főváros a megvalósítása. Majd „pártunk” az említett határozatában rögzítette az elvárásait. Megszabta a rendezési terv egy éven belüli elkészítését, és célját is megjelölte: őrizze meg a városszerkezetet (!), annak gyűrűs-sugaras jellegét a Sztálin térrel mint központtal, juttassa érvényre haladó hagyományainkat, segítse elő egy egészséges szocialista főváros megteremtését. Erre a 12 éves időtartamú programra az előirányzat szerint 23 milliárd forint fordítható az alábbi fő bontásban: közlekedés 9; lakásépítés 6; közút 3,5; zöldterület 2,5 és közműfejlesztés 2 milliárd. [8]
      1952 augusztusában Pongrácz Kálmán, a városi tanács elnöke volt az előadója a PB előtt a városrendezés koncepciójának. [9] Prognosztizálta a város lakosságának 120 ezer fővel való gyarapodását, összességében mintegy 2,3 millió ember lakásszükségletének az igényét. A PB az előterjesztést ugyan elfogadta, de azt állapította meg, hogy nincsenek kielégítően tisztázva a tervezés fő feladatai, pl. a város központjának kialakítása, a városrendezés szocialista tartalmának kérdései és az, hogy mi valósulhat meg 12 év alatt.
      „Meg kell követelni a tervtől, hogy a szocializmus erejét, építésének pátoszát és optimizmusát megfelelő módon kifejezze és egyidejűleg a szocializmus hazafiságát érvényre juttassa.” (Preisich Gábor, 1953) [10]
      A vita közvetlen előzménye 1953 júniusában a BUVÁTI-ban megtartott városépítészeti értekezlet volt. [11] A megvitatandó és döntésre váró fő kérdések az alábbiak voltak:
      - Melyek azok a tényezők, amelyek Budapest szocialista városkompozíciójának alapjává tehető?
      - Hol és milyen módon alakítandó ki Budapest városközpontja?
      - Hogyan tehetők a városkompozíció uralkodó elemévé az alközpontok, esetlegesen új települési egységek?
      - Hol és milyen jelleggel szükséges a várostestből kiemelkedő vagy egyébként a városkompozíció szempontjából döntő jelentőségű épületek létesítése, ezek hogyan kapcsolódjanak a városkompozícióhoz?
      - Hogyan emelhető ki a Duna-partok jelentősége, a hidak, földalatti állomások [12] és egyéb döntő új létesítmények, s ezek milyen módon befolyásolják a városkompozíciót?
      - Hol indokolt a meglévő körutak, sugárutak továbbfejlesztése, új útvonalak nyitása? [13]
      A vita, illetve az ankét ötlete Pongrácz Kálmántól és Horváth Mártontól (építészmérnök, bár hivatását akkor már nem gyakorolta, 1953-ig mint a Szabad Nép főszerkesztője az MDP PB tagja, majd 1954-ig a KV osztályvezetője) származott, amit a PB elfogadott. Azonban jellemző módon az egyik legfontosabb adatot, amelyet az előterjesztés tartalmazott, hogy tudniillik 10 év alatt 60 ezer lakás épüljön meg, a PB töröltette, bár ez az ismertető 15-ik oldalán még megjelenhetett. A kiegészítés azonban ilyen konkrétumokig már nem ment „le”. [14] Horváth Márton állította össze a jelentést is a november 20-21-én lefolytatott ankétról a PB-nek. Megállapította, hogy a városi tanács terve csak az „imperialista korszakban kialakult Budapestnek egy javított változatát” adja, noha az általános rendezési tervnek azt kellett kifejezésre juttatnia, tükröznie, hogy Budapest „... a szocializmust építő Magyarország fővárosa. Itt összpontosul az ország vezetése, ez az ország kulturális és tudományos központja, a magyar proletariátus fellegvára, hazánk legjelentősebb ipari városa, a világhírű magyar sport középpontja”! Ismertette Horváth Márton a Dunával párhuzamos „szalagrendszerű” és a „gyűrűs-sugaras” alternatívákat, a várossziluettnek és a városközpontnak az Engels térre - mint központra - történő kialakítását is. [15]
      A városi tanács saját tervező intézménye mellett tehát 12 építészt is „felszólított”, hogy a város építészeti koncepciójára javaslataikat kidolgozzák. A Budapesti Városépítési Tervező Vállalat terve (ez volt a tanács terve) a város történelmileg kialakult szerkezetét vette alapul, melynek leglényegesebb eleme az Engels téri Fórum. A Sztálin-hídfőben, a Petőfi-hídfőben és a Kassai téren stb. létesít magasházat, a reprezentatívan kiépítendő peremvárosi központok pedig a főútvonalak révén kapnak megfelelő kapcsolatot a főközponttal [16]. Zsitva Tibor az Engels tér környéki városközpontot kinyitja a Dunáig, Weiner Tibor is kivezeti a Sztálin (Andrássy) utat a folyóig (szintén nem egyedül a résztvevők közül), valamint a sugárutak rendszerével és magas házak révén létrehozható axisokkal alkot építészeti egységeket, melyeket integrál a természeti táj sziluettjébe. A tervek majd mindegyike foglalkozik a már a két világháború között, sőt korábban is felvetett rendezésbeli tisztázatlanságokkal, miként az új Nemzeti Színház elhelyezésének kérdésével vagy az ún. Fórum problémával. Schömer Ervin nem a színház épületét helyezné el az Engels téri központban - többek verziója ez -, hanem egy új tanácsháza elhelyezését javasolja erre a területre. A Hegedűs Béla és Nyiri István-páros jegyezte terv lényege, hogy a peremvárosok központjaiban elhelyezett magasházak rendszere képezzen a városnak határozott sziluettet. Farkasdy Zoltán tervének alapgondolata két zöldsáv megteremtése, amely a pesti oldalt gyűrűsen fogná közre; a Kiskörút külső oldalán (nagymérvű bontások után) jönne létre az egyik, a meglévő parkok (Városliget, Stadion, Népliget) felhasználásával a másik. Borbiró Virgil kellő önmérséklettel és racionalitással azt az üdítő véleményt képviselte, hogy a város léptéke nem engedi meg a monumentalitás eluralkodását, s nem is kívánt hangsúlyos városközpontot kiképezni.
      A város, illetve a pesti oldal szerkezetét Rimanóczy Gyula tervezte a legradikálisabban átalakítani. A meglévő körút-sugárutas struktúrát fokozatosan sávos szerkezetűvé építette volna át. A Dunához közeli sávokban - szalagokban - lakóterületek, zöldterületek és sporttelepek, távolabb pedig az ipari létesítmények helyeit jelölte ki. [17]
      Az ankét anyagának szerkesztői a tanács Városrendezési és Építészeti Osztálya, a BUVÁTI, valamint a „tizenkettek” elgondolásainak „figyelembevételével” az alábbi koncepciót alakították ki. A városközpont az a történetileg kialakult központi terület - az Erzsébet tér térsége -, amely kapcsolatban kell álljon a várossziluett fő tengelyével, a Dunával, valamint a keresztirányú tengellyel, a Sztálin úttal és a Sztálinról elnevezett felvonulási térrel. Az Engels tértől keleti irányban térsorozat alakítandó ki, itt helyezendő el a kiemelkedő tömegű Központi Kultúrpalota, valamint a Nemzeti Színház, egyéb intézmények székházai és „reprezentális” lakóépületek is. Így alkalmazásra került volna a kánon egy eleme, mely szerint az építészeti együttes a műépítészet legmagasabb foka. A térség fő tengelye pedig a Várpalotára irányulna! A Főtéren álló kultúrpalota alkotja a kiemelkedő épületek, a magasházak rendszerének centrumát, amelyeket a Marx téren, azután a Sztálin híd pesti hídfőjénél, a Petőfi híd pesti és budai hídfőjénél lehet (mint Perényi Imre is tervezte) elhelyezni. A kivitelezés ütemezésében a legfontosabb feladat a városközpont kialakításának megkezdése, a Duna-part rendbetétele a Sztálin hídtól a Petőfi hídig, és egyidejűleg - ám mégis csak alárendelt módban - kell biztosítani a várható nagyarányú „lakásépítkezések koncentrálását a város struktúráját kiegészítő üres vagy elavult, bontásra érett területeken, olyan mértékben, hogy egy-egy építési gócpont (!) egy-egy új szocialista városrész kiépítését jelentse...”. [18]
      „... a toronyházak építése a szocialista nagyváros építésének módszere.” (Bonta János, 1954) [19]
      Annak ellenére, hogy rögzítették a Nagy Imre-féle kormányprogramnak a tömeges lakásépítést előirányzó trendjét, hivatkozva a szocializmusnak Sztálin által megfogalmazott alaptörvényére, amely a lakosság szükségleteinek kielégítését célozta (szemben a kapitalizmussal), mégis tapasztalhattuk, hogy a reprezentációs igény és az autoritariánus várostervezés jegyei uralták a tervek túlnyomó többségét, az összegzés pedig kiváltképp erről szólt. Jellegzetes megjelenési formáit az axisban (vertikális és horizontális) „távlatot” nyújtó és a magasházak rendszerében való tervezés prezentálja. Ehhez az „elméleti” háttér és példakép is biztosított volt, mindenekelőtt a moszkvai toronyházakban.
      Bonta János átfogóan elemezte a „szocialista város” tervezésében a toronyházak építése révén tételezett jellegzetességeket és útmutatást. (Meg kell jegyeznünk, hogy Bonta `53-ban, az ankéton e kérdésben még sokkal mérsékeltebb álláspontot képviselt. [20]) Nálunk nem épültek és ismereteink szerint a helyek megjelölésén túl részletes műépítészeti tervek sem készültek a moszkvaiakhoz hasonló nagyságrendű épületekre. Magas ház, még inkább magasabb ház is csak kevés valósult meg.
      Az ún. „stílusfordulat” (1951) előtti időszakból ismert példa az említett dunaparti pontház (Németh P., Scultéty J. Szilágyi J., 1949). Fentebb érintettük, hogy a főváros rendezési tervének előkészítése során rögzítették a három valóban magas ház felépítésének lehetőségét, szükségességét, a területek megjelölésének folyamatos változtatása mellett.
      Ebben az időben a szocialista város „teste” már nem a társadalom osztálytagolódásának, hanem a társadalmi élet szükségleteinek és igényeinek megfelelően tagozódik. A kapitalista várossal ellentétben már nem „rákos daganat” módjára burjánzik, hanem egészében egyetlen építészeti együttes. [21] Érzékelhető, hogy a centrális jelentőségűnek minősített városközpont és a szocialista város területének deklaratív egyminőségű volta közötti paradoxont a teória szintjén sem tudták feloldani.
      S miként Bonta „levezette”, a toronyházak Moszkvában nemcsak a világ első szocialista államának a fővárosát jelenítik meg esszenciális módon, hanem a „Szovjetunió köré tömörült egész béketábor eszmei főközpont”-ját is. [22] Ahol a toronyházak tervezett rendszere egyrészt már a kommunizmus korának eszméit képviseli és hirdeti, másrészt kitűzi a megtervezett szocialista város csomópontjait. (V. ö.: A pesti oldalon a sugárutak és a körutak metszésében kiemelkedő, magas épületek megvalósítása, mely által kialakul a várossziluett is. [23]) S az adott épület tervezésénél követendő kompozíciós módszereket is a cél, azaz a kommunizmus felépítésének építészeti feladatai határozzák meg. Következésképp a kompozíció legjellemzőbb vonása a szisztematikusan, hieratikusan fejlesztett lépcsős tömegelrendezés, a sziluett, a „fokozatosan emelkedő sztilobat”. Ebből lendületesen tör a magasba a főtömeg, amelyet aztán szintén lépcsőzetes, csúcsos koronázás zár le. Ez a fajta komponálás alkalmas (kizárólag) a kommunizmus építése korának levegőjét, optimizmusát, fokozatos, céltudatos előrehaladását visszatükröző épületformák kialakítására.
      A szocialista nagyváros építésének ezen módszere nem „korlátozható” Moszkvára, sőt „szükségszerűen” átveendő, annak ellenére, hogy Magyarországon még csak a szocializmus építése tétetett folyamatba, ám mégis meg kell találni a magyar építészeti múlt hagyatékából azokat az eszközöket, amelyekből a toronyházak építésének a rendszer városépítészetére jellemző feladata, a hazai táj és a jellegzetesen magyar művészeti eljárások (?) szellemében megoldható. [24] A pregnáns feladat-meghatározás ellenére nem került kivitelezésre a nagy példaképhez még csak hasonlítható opusz sem (leginkább Palcsik S. - Virágh P. Ganz vagongyári irodaépülete, a Könyves Kálmán körúton, idéz moszkvai reminiszcenciákat).
      A vázolt nagyívű teoretikus megalapozás nem volt (nem lehetett) elégséges alap ahhoz, hogy olyan toronyházaink legyenek - „a technika és a művészet egységének példái” -, amelyek a deklarált igényeknek megfelelhettek volna. Így nem demonstrálhatták, nem tölthették be a nekik szánt eszmei és praktikus funkciót: a „legkorszerűbb anyagokkal, szerkezetekkel és építési módszerekkel megvalósult művészeti alkotások (tudniillik a toronyházak - P. E.) cáfolatai a konstruktivizmusnak, amely lemondott arról, hogy a technikát a művészet szolgálatába állítsa, mely, ellenkezőleg, a technika rabjává tette a művészetet és ezzel megsemmisítette azt”. [25]
      „... a feladat megoldásában fontos szerepet kell betöltenie a ragyogó szocialista jövő korlátlan lehetőségeire való állandó gondolásnak.” (Major Máté, 1953.) [26]
      Az ankétot követően a BUVÁTI „kidolgozta, illetve kiegészítette a szaktárcákkal már korábban egyeztetett általános rendezési tervet”, melyet 1955. január 7-én tárgyalt meg a városrendezési állandó bizottság. Ezt követően ugyanez év február 11-én a Budapesti Pártbizottság és a Főváros Tanácsa együttes ülésen foglalkozott a „Budapest általános városrendezési tervéről” szóló előterjesztéssel. Az előadó Preisich Gábor a tanács Városrendezési és Építészeti Osztályának vezetője volt. [27] Az „összefoglaló ismertetés” stílusa, miként a munka maga, kopárra fordult, nyoma sincs már a korábbról ismert heroikus pátosznak. A hangvétel kiábrándultsága érthető, ám (úgy tűnik) csalódottan racionális, azonban jelzi is a csődhelyzet akkumulálódását. Kedvetlen irattá, aktává szürkült a „holnapra megforgatjuk...” (eltöröljük-átépítjük-felépítjük) hevülete. A terv célja - fogalmaz az irat -, hogy „biztosítsa a népgazdasági beruházásainknak a fővárosban egységes elgondolás szerinti, gazdaságos (lásd a tömegesen megjelenő „cs” lakásokat), a lakosság egyre növekvő anyagi és kulturális igényeit kielégítő épületek... elhelyezését illetve létesítését”. Csak az egységes elgondolás lehet az alapja és biztosíthatja az ésszerűséget mind a lakásépítkezések, mind a közművek és úthálózat fejlesztésénél, mind az iparüzemek telepítésében. „Csak ilyen terv alapján akadályozhatók meg a város fejlődése szempontjából helytelen, a lakosság érdekeit zavaró beruházások... pl. a stadion tövébe épült iparüzem vagy a városból kivezető útvonalak elszűkítése stb.”
      A műépítészeti elvekre reflektáló városépítészeti kompozíció megfogalmazása is lecsupaszodott: a terv egységes építészeti kompozíciót alkosson, fejezze ki a szocializmust építő Magyarország fővárosának jelentőségét, támaszkodjon a város szerkezeti és építészeti hagyományaira, jelölje ki és határozza meg a fő központját és az egyes alközpontokkal való kapcsolatát. Ez a kompozíciós terv is előirányoz néhány, a várostestből kiemelkedő építészeti hangsúlyt, itt új elemként a Nagyvárad téren. De rögzíti is, hogy ezek nem moszkvai léptékűek, a tömeg és magasság nem haladhatja meg a Parlamentét, illetve a Bazilikáét!
      Közintézmények vonatkozásában: a kormányzati szervek székhelye a vár legyen, a Boráros téren helyezendő el a Nemzeti Könyvtár, a Nemzeti Képtár a Sztálin téren, Sztálin szobrától délre, a Műcsarnok pandantjaként, a Nemzeti Színház elhelyezésére pedig az általános terv a Sztálin úton, a volt Andrássy úti leánygimnázium épülete helyén nyújt lehetőséget.
      Ugyan a terv lényege továbbra is az, hogy kifejezi a szocialista városnak a kapitalista várostól alapvetően különböző voltát, amennyiben „biztosítja a lakosság számára a lehető legjobb életkörülményeket a munkahely, a lakás, az üdülés és a közlekedés terén, egyúttal a szép (kiem. tőlem - P. E., így, nemes egyszerűséggel) város igényének kielégítését.” Azonban a terv és a megvalósítás ütemezése már „csupán keret a végrehajtandó népgazdasági beruházások megfelelő elhelyezése számára.”! [28]
      1956 elején, hivatkozással a népgazdaság távlati tervezésének elégtelen voltára, a téma lekerül a „napirendről”. [29]

      A tanulmány a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával készült.

      1. Preisich Gábor (az Építészeti Tanács tagja): Budapest városrendezési problémái. Magyar Építőművészet (M.Épm.) 1953/5-6. sz. 139-148. Az idézet a 145. oldalon. Cf.: Budapest városépítészeti kérdései. Az 1953. november hó 20-21-én tartott ankét (Ankét) anyaga. Szerk.: Preisich G., Sós A., Brenner J. Építésügyi Kiadó, 1954. 23. o.
      2. A politikatörténeti háttér és az eszmetörténeti recepció összefoglalását lásd: Budapesti Negyed 2. sz. Koncepció és vízió. 1993. Az 1950. január elsején hatályba lépett minisztertanácsi határozat - Budapest, a peremvárosok és községek egyesítése-elemzéséhez: György Péter: Nagy-Budapest - az elképzelések és a valóság. Id. mű. 68-90., valamint Miklóssy Endre: A negyven év Budapestje. Magyar Szemle, 1994/4. sz. 339-358.
      3. Építéstudományi és Tervező Intézet: Nagy-Budapest általános rendezési terve. Készült az ÉTI Területrendezési Osztályán. Ter- vezték: Preisich Gábor, Ruisz Rezső, Karafiáth László, Kismarty- Lechner Gyula. Budapest é.n. (1948 július) Kefelevonat. Országos Műemlékvédelmi Hivatal, Magyar Építészeti Múzeum (OMvH. M.ÉpM) Benkhard-hagyaték. Elkészüléséhez, Preisich Gábor: Budapest városépítésének története, III. 1919-1969. Bp. 1969. 44. o. és 62. jegyzet. A téma egészéhez 46 skk.
      4. Cf.: Prakfalvi Endre: Elmélet és gyakorlat építészetünkben. 1945-1956. In: Építészet és tervezés Magyarországon, 1945-1956 (Éét). Kiállítási Katalógus. Szerk.: Prakfalvi Endre OMvH. M.ÉpM, 1992. 7-22.
      5. A téma feldolgozásához, Vadas Ferenc: Budapesti tervpályázatok 1945-ben I. II. III. In: M.Épm. 1985/2. 3. 5. sz. és Éét id. mű 8. o. és 11. jegyzet
      6. Cf.: Preisich Gábor M.ÉpM 1953/5-6. sz. id. mű 141. o. és Preisich Gábor: Építőművészetünk problémái. Csillag 1955/6 sz. 1283-1288. Major helyzetmegítélése ugyanerről a kérdéskörről id. hely 406-418. (február)
      7. Cf. Szabad Nép, 1949. augusztus 27. (szerző nélkül)
      8. Cf. Politikatörténeti (volt Párttörténeti) Intézet Levéltára, PIL 276, FPB 1136.
      9. Előző jegyzetben id. h. Az előterjesztést augusztus 25-én Friss István láttamozta. Az előterjesztés és határozat az 1952 áprilisában kialakított irányelveken, illetve az erre épülő és májusban bemutatott terveken alapult. Lásd Preisich, 1969. A 3. jegyzetben id. mű, 47. o. Azon év szeptemberében egy munkabizottság is működött, mely számára szempontokat írtak elő a város kompozíciós tervének elbírálásához: „Miben látja a tervező a szocialista Budapest városrendezési terveiben az eszmei tartalom kifejezését? Milyen módon tesz javaslatot benyújtott elgondolása ennek kielégítésére?” etc. A „szükségletek” kielégítésének szempontjai nem igazán kifejezett módon jelentek meg itt sem és a későbbiekben sem. Az 1952 folyamán kialakult tervek és szempontok - alapvetően nem változtak már - képezték az `53-as nagy szakmai ambícióval megejtett tanácskozás bázisát. A hatalom számára kétségkívül fontos volt az építészet. A PB-határozat után november hó folyamán működött egy bizottság, amely értékelte a terveket (a névsor egyezik az `53-as csapattal, lásd alább) a megadott szempontok alapján. OMvH. M.ÉpM Benkhard-hagya- ték. Az iratcsomag (gépiratok) talán legfontosabb része a 12-ek anyagát mintegy előzetesen bírálat tárgyává tevő bizottság - Kardos György, Benkhard Ágost és Preisich Gábor - jelentése, mert sarkos tárgyszerűséggel fogalmaz. Pl. Rimanóczy Gyula terve: „Egységes, de funkcionalista városépítési kompozíciót ad, mely teljes mértékben irreális és a szocialista fordulatot nem tükrözi.” Ellenben Schömer Ervin: „Fő súlyt a szocializmus építésének ünnepi karakterére fekteti. Ebből kifolyólag a Duna-partok ünnepélyes kialakítását tervezi, olymódon, hogy a Dunát architektonikus tengely gyanánt fogja fel, kapukkal, szobrokkal és kihangsúlyozott parlamenti épületekkel díszíti. Új díszutat vesz fel a Madách út vonalában annak folytatásával, Sztálin-szobor pandantjaként Lenin-szobor elhelyezését javasolja. E díszút tengelyében tervezett térre helyezi a Nemzeti Színházat és koncerttermet.” Évszám nélkül, valószínűleg 1952 november. cf.: Rimanóczy műleírását a saját városrendezési tervezetéről, 1952. november 9. (U. o.)
      10. Az 1. sz. jegyzetben id. mű (1953) 146. o.
      11. Cf.: PIL 276. f. 54/243. A PB az 1952. augusztus 28-ai ülésén döntött arról, hogy a kérdést szakmai vitára kell bocsátani. 1953 májusában Horváth Márton a KV Agit. Prop. Osztálya részéről tűzte ki az időpontot és hagyta jóvá a megvitatásra kerülő kérdéseket. Lásd 14. lábjegyzet.
      12. Prakfalvi Endre: A budapesti ős-metró (1949-1956). In: Budapesti Negyed 5. sz. A város alatt. 1994. 25-47. o. Az ankéton elhangzott: „El kell érnünk, hogy a városkép olyan élményt nyújtson, mint nyújtanak a moszkvai metró állomásai az ottani dolgozóknak” (Kovács Zsuzsa) lásd 17. lábjegyzet.
      13. Cf.: Budapesti Városi Tanács Vb. ismertetője a Budapesti Városépítészeti vitához. 1953 június. Kiegészítve 1953 november, valamint a mellékelt „Tézislap”.
      14. PIL 276 f. 50/138. Május 13. Az ankét a lakóépületek városalakító szerepét hangsúlyozza, ne a középületekét! (Megjegyzendő, hogy Nagy Imre miniszterelnöksége július 4-től datálódik.) Tulajdonképpen már ekkor eldőlt az általános rendezési terv(ek)ben megjelenített „víziók” sorsa, mert a KV titkársága lefektette, hogy a főváros „fejlesztésének alapja a II. ötéves terv”! Megtörtént a problémahalmaz csúsztatása.
      15. PIL 276 f. 50/138. 1953. december 8.
      16. Ankét, 144. o.
      17. A vonatkozó helyek az Ankét anyagából sorrendben: 144. o., 143. o., 142. o., 21. kép, 140. o., 134. o., 133., 132. o. és 139. o. A hozzászólások szó szerinti jegyzőkönyv (gépirat) OMvH. M.ÉpM. Benkhard-hagyaték. (A kötetben szerkesztett anyag került kiadásra.) Ebből idézünk két jellemző részletet. November 20., Pongrácz Kálmán elnöki megnyitójából: „A tervnek azonban reálisnak kell lennie. Ez a terv nem lehet utópia... Lépésről-lépésre megvalósítható tervet kell kidolgoznunk, amely számol a város meglévő értékeivel, történeti és műemlékeivel, haladó építészeti hagyományaival, és ugyanakkor ügyel arra, hogy az új városképre rányomja a maga bélyegét a szocializmus építésének korszaka. Éppen ezért, mert nagy koncepciót felölelő, de egyben reális tervet kell készíteni: a jó ütemezés fontosságát is hangsúlyoznunk kell. A tervnek ütemezhetőnek kell lennie... Városrendezési tervünknek alapvető feltétele a népgazdasági tervezési problémával való egybehangolás (...). A megjelent elvtársakra most az a feladat vár, hogy mondják el őszintén és bátran véleményüket mindazokkal a kérdésekkel kapcsolatban, amelyek a városrendezési és építészeti terv megállapításával összefüggenek. Adjanak választ arra a kérdésre, hogy milyen általános koncepció alapján, hol és hogyan kell kezdenünk a főváros szocialista átépítését...” Majd Tabéry Iván (a MÉSZ elnöke) tett bejelentést: „Kormányzatunk az építőművészet terén végzett kimagasló tevékenységükért több építőművész elvtársat kitüntetett, illetve az Ybl Miklós-díjjal megjutalmazott. Az Építőművész Szövetség nevében kormányzatunk felé köszönetet mondok azért, hogy kimagasló építészeti tevékenységért - évente rendszeresen visszatérően - igen komoly összeggel jutalmazzák építészeinket. Minthogy a kitüntetés, illetve jutalmazás tegnap délután történt, ennél fogva az elvtársak közül nem mindenkinek van róla tudomása - így tehát közlöm az elvtársakkal, hogy kik nyertek kitüntetést, illetve kik részesültek az Ybl Miklós-díjban. Weichinger Károly elvtárs a Munka Érdemrendet, dr. Radnai Lóránt elvtárs a Szocialista Munkáért Érdemérmet, Lakatos Kálmán a Szocialista Munkáért Érdemérmet, Szabó Árpád, Juhász Jenő és Pál Balázs elvtársak a Munka Érdemérmet kapták. Az Ybl Miklós-díj 7000 forintos I. fokozatában részesültek: Gárdos Lajos, Janáki István, Károlyi Antal, Nyiri István, Rimanóczy Gyula és Weiner Tibor elvtársak. Az 5000 forintos II. fokozatában részesültek: Körner József, Szrogh György, Valentiny Károly, Winkler Oszkár, Zilahy István és Zöldy Emil elvtársak.” Majd hangsúlyozta, hogy az ankét elsősorban építőművészeti jellegű, tehát „építőművészeti szempontból óhajt eredményeket elérni”! Harrer Ferenc „professzor elvtárs” felszólalásából: „A szocialista városrendezésről és építészetről eddig kapott eszmei meghatározások: mint az emberről való gondoskodás, a nép szolgálata, a demokratikus, általános szólamok. (!) A szocialista társadalom tartalmi és tárgyi követeléseit a városrendezés és az építészet terén körülbelül - Sztálin is a 'körülbelül' szót használja - a következőképp határoznám meg: A gazdaságilag biztosítható legjobb életkörülmények környezetben, lakásban, munkahelyben, közlekedésben a lakosság számára; a tömegnek és a kormányzat igényeinek megfelelő monumentális terekben, utakban, zöld területekben, középületekben és közösségi épületekben, ezek egységes koncepcióba foglalva, a követeléseknek összhangzó formában kialakítva, az anyag- és a szerkezetismeret korszerű szintjén. Ebben az értelemben fogom véleményemet a feltett kérdésekre összefüggően megválaszolva megadni...”
      18. Ankét, 24 skk. Lásd még Preisich Gábor: Építőművészeti tanácskozás Budapest általános városrendezési tervéről. M. Épm. 1954/1-2.
      19. Bonta János: A szovjet toronyházak és a szocialista építészeti együttesek. Mérnöki Továbbképző Intézet 1953-54 évi előadássorozatából. Kézirat Bp. 1954. 6.
      20. Cf.: Ankét. 53. o.
      21. Bonta id. mű (1954) 7 sk. Cf.: Preisich Gábor: A szocialista városépítés alapfogalmai. A Mérnöki Továbbképző Intézet előadássorozatából. Kézirat. Bp. 1952. A szocialista városrendezési terv helyes kialakításához nélkülözhetetlen: a gazdaságosság, a funkciók kielégítése és az eszmei tartalom visszatükrözése, ami „elsősorban abban áll, hogy a városban az azt létrehozó nép politikai élete, nemzeti kultúrájának jellege és foka visszatükröződik”. Eszköze, illetve jellemzője a „monumentalitásra és az ünnepélyességre való törekvés”! (14-15. oldalak). Major Máté ezt úgy definiálta, hogy „e társadalom építészetének lényegében másnak kell lennie, mint a kapitalizmus, az imperializmus építészetének, túl kell szárnyalnia ezeket (és a megelőzőeket) a társadalom pozitív kifejezésében”! Major Máté: Építészet és társadalom. A Mérnöki Továbbképző Intézet előadássorozatából. Kézirat gyanánt. Bp. 1952. 47. Ugyanis minden művészetnek, így az építészetnek is „társadalmától rábízott feladata, hogy betöltse felépítmény jellegéből folyó szerepét, hirdesse, propagálja társadalma mondanivalóját, világnézetét, szóval védje alapját”! Tehát „megbízatását, a monumentális propagandát a legmagasabb szinten kell teljesítenie”. Major Máté: Az építészet dialektikája. Klny. MTA Műszaki Tudományok Osztályának közleményei. Bp. 1955. 164. o.
      22. Bonta i. mű (1954) 11. o.
      23. PIL 276. f. 50/138, a „végleges” irányelvek között.
      24. Bonta id. mű (1954) 10.11. 18 skk. 24. A kérdéskör aktuálpolitikai vonzata a korban Sztálinváros főtere kialakításának példáján tanulmányozható a legpregnánsabban. Cf. ÉéT id. mű 9-13 és 62 j.
      25. Bonta id. mű 6 sk.
      26. Ankét, 93. o.
      27. Az iratanyag két részből áll. Preisich röviden áttekintette a tervezéstörténet láncszemeit, illetve kidolgozta a határozati javaslatot. Ezt láttamozta Bartos István, a VB elnökhelyettese is (február 7.) A másik rész az általános városrendezési terv összefoglaló ismertetése. Stencil OMvH. M.ÉpM. Benkhard-hagyték. (Benkhard Ágost építész az Építészeti Tanács titkára volt). A meghívókat az MDP Budapesti Pártbizottsága postázta, a tárgyalás helyszíne a Köztársaság téri pártszékház (emeleti) tanácsterme volt.
      28. „Összefoglaló ismertetés” (lásd előző j.): a terv célja; 1. o., a városépítészeti kompozíció; 14 skk.; az ütemezés; 3. o. Az ütemezés alapja a terv távlata, ami „nem tévesztendő össze a meghatározott időre (!) szóló népgazdasági tervekkel.” 2. o.
      29. Cf.: Preisich, 1969. id. mű, 48. o.


EPA Budapesti Negyed 9. (1995/3)Heiszler V.: Szimbólumok < > Jelentés a vitáról