EPA Budapesti Negyed 9. (1995/3)Komárik D.: Feszl Frigyes < > Nagy Bálint interjú

„... megengedhetem magamnak, hogy vitatkozzak.”

__________________________________
MIHANCSIK ZSÓFIA interjúja FINTA JÓZSEFFEL

      Mióta dolgozik a Lakótervnél?
      Harminchat és fél éve. Az egyetemen először Rákosi-, aztán Népköztársasági ösztöndíjam volt - ezeket minden ellenkező híreszteléssel szemben nem politikai okokból osztogatták; egyszerűen el kellett érni a négy és feles vizsgaátlagot, ami igen nehéz volt, mert egy csomó olyan tantárgyat is jelesre kellett megtanulni, amelyik engem például nem érdekelt. Az ösztöndíjaim és a tanulmányi eredményem ellenére azonban az elhelyező bizottság olyan kivitelező céghez akart küldeni egyetem után, amelyik akkor csak recski munkákkal foglalkozott.
      Mi az az elhelyező bizottság?
      Én 1958-ban végeztem, akkor még létezett elhelyező bizottság. Ez ajánlott állásokat a végzősöknek, amelyeket illett elfogadni, már csak azért is, mert másra úgysem volt lehetőség. Tervezőirodába kerülni szinte lehetetlen volt.
      Miért?
      Mert nem illett kezdő építészeket tervezőirodában alkalmazni. Tervezővállalatok is meghirdettek állásokat, de ezeket nem az ifjú egyetemisták pályázhatták meg, hanem az elhelyező bizottság osztotta ki őket. Rám nem osztott ilyen állást, noha egyetlen kérésem volt a bizottsághoz, hogy lehetőleg Budapestre helyezzenek, mert édesapám már hetven felé közeledett, s együtt akartunk maradni. Ezek után osztottak be ehhez a vállalathoz, amelyik ugyan egy csepeli kivitelező cég volt, de csak Recsken volt építkezése. De hál' Istennek többet nem is tudtam meg róla, mert a diplomabizottságban ott volt a Lakóterv akkori igazgatója, aki rögtön szerződtetett a céghez, és politikailag annyira megbízható ember volt, hogy ezt meg is tehette. A Lakótervnél külön szerencsém volt, hogy felvétettek az Építőművész Szövetség mesteriskolájára.
      Mert tehetségesnek tartották?
      Gondolom. Tetszett nekik a diplomatervem, amelyet egyébként nem is kellett megvédenem: bemutattam a vizsgabizottságnak, s az minden további kérdezés nélkül megadta a jelest. A mesteriskolának az volt a jellegzetessége, hogy aki oda került, azonnal önálló munkához jutott. Tehát zöldfülűként bekerültem a Lakótervbe, majd Zilahy István műtermébe, ahol három másik mesteriskolás kollégám is dolgozott - nekik már többéves tervezőgyakorlatuk volt, s igen jó barátságba keveredtünk -, és egy év múlva állt egy házam. Két és fél év múlva pedig már megépült az a dunaújvárosi garzonház, amelyre Ybl-díjat kaptam. Egyébként mindig önálló tervezőként dolgoztam. Megcsináltam Salgótarjánban azt az üzletközpontot, amelyre állami díjat kaptam, aztán 1966-ban, mikor megnyertem az Intercontinentál versenyét, önálló műtermem is lett. Majdnem bele is rokkantam, mert nem tudtam emberekkel bánni - addig nekem még rajzolóm sem volt, saját magam dolgoztam föl a terveimet is -, és hirtelen a nyakamba szakadt tizennyolc ember, jobbára idősebbek, mint én. És meg kellett szerveznem ezt a csoportot, amelyik 69-ig csak az Intercontinentált - ma Marriott - csinálta. Attól kezdve tehát műteremvezető voltam, körülbelül tíz éve lettem a Lakóterv főépítésze, és most év végén nyugdíjba megyek.
      Van kedve hozzá?
      Dehogyis! Remélem, most fogok csak igazán dolgozni.
      Mi jött az Intercontinentál után?
      Egy év múlva jött a Volga szálló, majd egy sor csehszlovákiai munka: Pozsonyban egy nagy szálloda, Brnóban a Voronyezs nevű szálloda, egy sor egyetemi épület, megint Pozsonyban. Aztán jöttek a budapesti szállodák: a Novotel, a Penta, majd a Novotel mellett az a munkám, amelyet nagyon szeretek, főként belsejében, a Kongresszusi Központ. A Váci utcában a Taverna, a Trade Center irodaépülete, a másik Trade Center a Bajcsy-Zsilinszky utca és a József Attila utca sarkán, közben két bécsi munka: a Kärtnerstrassén egy banképület és a Hotel Hungária - mindkettőt Egyed Zoltán bécsi építésszel csináltuk. Ismét Salgótarjánban egy háromszázezer kötetes könyvtár - szép munka volt, és végre nem szálloda. Mostanában pedig a Liget szálló, a Kempinsky.
      Ezek pályázatok voltak vagy megbízások? S ha maga kapta meg őket, ez azért történt-e így, mert maga volt az, aki mögött volt referencia?
      Nem pályázatok voltak, de ez mindenütt a világon úgy működik, hogy a megrendelők azokat keresik meg, akik mögött már van hasonló jellegű munka. Hiszen egy nagyobb szálloda, mondjuk a Kempinsky mai áron 8-9 milliárd forint. Az Intercontinentál 540 millió volt, 1969-ben. Ezek óriási összegek, és a megrendelők óhatatlanul valamiféle referenciát igényelnek attól, aki tervezi őket, mert ezek elég rizikós befektetések; az állami megrendelőnek is azok voltak, amióta azonban ez üzlet és külföldi cégek vannak benne, egyenesen vérre megy, hogy a ház funkcionálisan a leggazdaságosabb, legtestreszabottabb legyen. Hogy ki is nézzen valahogy, az már többnyire csak építész-hobby. Tehát ezek nem pályázatok, az Intercontinental volt szinte az egyetlen, de az is inkább versenytárgyalás volt a KÖZTI-vel szemben. Egyébként nagyon sok szállodapályázatot is nyertem, de azok közül egy sem épült meg.
      Ki volt akkor a megrendelő, a magyar állam?
      Igen, és a szállodacégek: a HungarHotels, a Pannónia. A Kempinsky esetében már beruházó-finanszírozó cégekkel kellett pályázni: én, illetve a Lakóterv egy dél-koreai társasággal együtt pályáztunk, de nem ők nyertek, hanem a Kempinsky cég a maga német beruházójával illetve finanszírozójával - szerintem ezek mögött a Lufthansa állt és talán a Dresdner Bank is. Én valójában Szemenkár Erikának, az IBUSZ vezérigazgatójának köszönhettem, hogy egyáltalán a megbízás közelébe kerültem, ő ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy a külföldiekkel szemben - mert svájci tervezőket hoztak be a tervezésre - legyen egy magyar tervező is. Az meg már a mi dolgunk volt, hogy meggyőzzük a külföldi partnereket, a mi koncepciónk jobb, mint a svájci. Nem volt kis munka, de elhitték.
      Hogy érti, hogy meg kellett őket győzni? Ott volt az orruk előtt a terv papíron....
      Nem ilyen egyszerű. Eléggé egyedülálló volt a tervünk ezzel az íves udvarral, arról nem beszélve, hogy ők a svájci tervvel pályáztak, azt már jól ismerték, tehát nem volt egyszerű meggyőzni őket róla, hogy a mi tervünk nemcsak formai szempontból izgalmasabb, attraktívabb - szerintem - és Budapesthez jobban illő, hanem még gazdaságosabb is. Hiszen ez nem valódi pályázat volt, hanem financiális jellegű ajánlatok ütköztetése. A financiális ajánlaton volt a hangsúly és nem az épületen. A svájciak sem építészeti pályázatot nyertek meg, hanem a külföldi finanszírozó mellett működtek építészeti szaktanácsadóként: a pénzügyi tervet alapozták meg műszakilag. Én egy másik cégnek csináltam meg ugyanezt, és a nyertes finanszírozót kellett meggyőznöm róla, hogy mégis inkább az én tervemet válassza. Elég kemény verseny volt.
      Kellett módosítania a terven?
      Persze, minden terven kell módosítani. A tervek rendszerint még saját engedélyezési terveikhez sem hasonlítanak, bár ezt nem szabad mondani, mert a hatóságoknak nem kell tudniuk róla, noha ők is tudják. A tervezés kemény optimalizációs folyamat: ha jó a terv, az első vázlatban már ott van a végeredmény, de azután - főleg ilyen nagy beruházásoknál - borzasztóan kemény gazdasági, műszaki, esztétikai, vizuális, városképi, kivitelezési optimalizáció következik. A sok vektorból össze kell hozni egy eredőt. Bizony sok esetben szürkébb és megalkuvóbb lesz, mint az első képlet volt. Az építész harcedzettségén, rátermettségén, rábeszélő képességén, makacsságán múlik, hogy az eredeti képlet mennyire menthető át a végeredménybe.
      Radikálisan kellett már változtatnia a megrendelő igényei miatt?
      Igen, de akkorát még nem, hogy az alapelgondolás nagy mértékben torzuljon. A Kempinsky-épületen is voltak kemény küzdelmeink, keserűségeink építés közben, például mikor egy amerikai belsőépítésszel terveztették meg újra az épület jelentős részét, teljesen másként, mint ahogy mi elgondoltuk. Végül itt is kialakult egy középút, mert hál' Istennek az amerikai túl drágára tervezte a belsőket, és a megrendelő sok helyen visszatért a mi elgondolásunkhoz. Szóval még ezekkel a belső torzulatokkal is lehet vállalni a házat.
      Az állami megrendelői hogyan viselkedtek ilyen szempontból? Felkérték, és...?
      Az állami megrendelők is mindig személyesedtek. Voltak nagyon kellemes tervezéseink is: mikor a Fórum szállót terveztük, már a tervezési megbízás mellé kinevezték a Fórum igazgatóját, Niklai Ákost, aki most Ausztráliában van. Ő kitűnő szállodás: meggyőzött egy sor szállodai technológiai-funkcionális igényről, és én meg tudtam győzni őt az építészeti szempontokról, úgyhogy végül mindketten jó érzéssel tudtuk vállalni a házat. Niklai minden porcikáját ismerte az épületnek, hiszen benne volt a tervezésben, azt hiszem, ezért is üzemeltette olyan mintaszerűen és vezette be kitűnően a Fórumot. De voltak sokkal több konfrontációt kívánó tervezéseink is: a Volga szállót tizenhárom hónap alatt kellett megterveznünk és kiviteleznünk, mert a vadászati világkiállításra készen kellett lennie. Házgyári nagy panelből kellett csinálom az épületet - ezt előírták, mert csak így lehetett gyorsan összeszerelni -, és volt egy olyan pillanata a tervezésnek, mikor megtagadtam a terv aláírását. Azt mondtam: én állami vállalatnál dolgozom, állami hivatalnok vagyok, természetesen tőlem telhetően jó tervet csinálok, de ezt a vacakot nem írom alá. Végül ebből a küzdelemből mégis az lett, hogy sikerült meggyőzni a kivitelezőket - ott ők próbálták a tervezést keményen terelgetni valami egyszerűbb megoldás felé - , mégis cizelláljuk kicsit a házat. Úgyhogy ma is vállalom a Volgát.
      Maga tulajdonképpen mindig egy megrendelővel és egy kivitelezővel áll szemben?
      Igen, és a hatóságokkal, mert velük is igen keményen meg kell küzdeni.
      És mi van, ha a kivitelező egyáltalán nem felel meg a maga ízlésének és igényeinek? Maga választja a kivitelezőt, vagy mások jelölik ki?
      A kivitelezőt sohasem választhatom meg. Régen is egyértelműen elő volt írva, hogy ki a kivitelező, mostanában meg tendereken választják ki őket. Tehát mi megcsináljuk az úgynevezett ajánlati tervet, a tender-dokumentációt, ezt nyilvánosan meghirdetik hazai vagy nemzetközi szinten, majd következik a kiválasztási folyamat, amelyben szakértőként majdnem minden esetben meghatározó módon mi is ott vagyunk. Tehát ott ülök az értékelő bizottságban, és ha nagyon alkalmatlannak tartok egy kivitelezőt, azt a bizottságban elég harsányan el is mondom, és ezt eddig mindig el is fogadták. Nyilván mindig mindenben van megalkuvás, hiszen valószínűleg nem a legjobb kivitelező adja a legjobb árajánlatot.
      Az állami megrendelések idején mennyire kényszerült rá, hogy kiszámítsa a megrendelő ízlését, vagyis olyan tervet készítsen, amely nem biztos, hogy a maga adott felkészültségi szintjének és ízlésének felel meg, de a megrendelőnek tetszeni fog?
      Szerintem ez már Michelangelo és Gyula pápa közt is így működött. Ez része ennek a játéknak, amelynek szereplői vagyunk. Most persze keményebbek a dolgok: két év alatt kell felépíteni egy 8-10 milliárdos épületet, vagyis rettentően felgyorsított a folyamat, sűrítetten merülnek fel a tervezésre, építésre vonatkozó döntések, és ebben az állandó küzdelemben általában fel is őrlődik az ember. De azt hiszem, minél nagyobb az épület, annál több a megalkuvás, mert annál meghatározóbbak a financiális igények. Amikor a nyolcvanas évek végén jött a rendszerváltás, természetesen hurráztunk mindannyian, és azt gondoltuk, hogy a szakma szabadságfoka is jócskán megnő majd: azok a néha kezelhető, néha bornírt állami beavatkozások, amelyek sokszor vitték kényszerpályára a tervezést-kivitelezést, megszűnnek.
      Mondjon, kérem, példát a bornírt beavatkozásra!
      Mondok: a Váci utcában a Taverna szálló és a vele szemben álló Trade Center össze volt kötve egy híddal. Azért terveztem így, mert mellette, a Régiposta utca torkolatában eleve kialakult egy kis tér, s úgy gondoltam, hogy ezzel a Váci utca fölött átívelő híddal, ezzel a kivilágított Ponte Vecchióval vagy Rialtóval - egyik szintjén bár lett volna, fölötte éttermi terasz, amelyet nyáron kinyitottak volna - nagyon izgalmassá válna az utca, s újfajta vizuális élményt jelentene. Az utolsó pillanatban azonban az akkori budapesti első titkárt meggyőzték - talán a kollégáim -, hogy ez veszélyes játék.
      Miért?
      Szerintem egyszerűen csak irigykedtek. Akkor megkértem a partnereimet, hogy hozzanak össze az illető elvtárssal, mert bíztam benne, sikerül meggyőzőm, hogy ez érdekes dolog lesz. Egy órán keresztül beszéltem neki. Ott volt Budapest akkori főépítésze is, aki kicsit nyuszi módon hallgatott, de mellém állt, pártolta az elképzelést. Végül az első titkár azzal zárta le a vitát, hogy Finta elvtárs, ha az a híd annyira kellene oda, már korábban is kitalálták volna. Ez után nem volt több érv. Noha egyértelmű volt, hogy a híd elmaradása funkcionálisan roncsolja a házat, vizuális-esztétikai értelemben is, de azzal is, hogy megszüntette a két épület közti közlekedést. Kétségtelen, hogy akkori áron 8-10 millió schillinget meg lehetett - meg lehetett volna - takarítani vele. Elkezdtünk vitatkozni az osztrák céggel, és pillanatok alatt bebizonyították, hogy az új homlokzat drágább, mint a híd - hiszen a homlokzatot azonnal, egy nap alatt át kellett tervezni. Az a homlokzat, melyet a Tavernán most látni lehet, s amelyet a budapesti posztmodern egyik képleteként emlegetnek, az egy nap alatt készült. Persze ma is vannak beavatkozások, de azok természetesek. Például hála Istennek már jóváhagyták a rendőrségi központ építését...
      Az hol lesz?
      Váci út-Teve utca-Róbert Károly körút: a volt alkotmánybírósági épület mögött. Nagyon izgultam, hogy legyen belőle valami, mert építészetileg és formailag nagyon érdekes munkának tartom, bár funkcionálisan is izgalmas: 2-3000 ember mozog, dolgozik benne, roppant fejlett elektronikát kell befogadnia...
      Mert a biztonsági berendezést is meg kell terveznie?
      A helyét. Na de most le kellett faragni 800 millió forintot a ház utolsó állapotához képest: egész egyszerűen el kellett hagyni egy részét. Az is jellemző persze az építész munkájára, hogy én javasoltam a spórolást, mert különben soha nem épülne meg az épület.
      Itt ki a megrendelő?
      Áttételesen a Postabank Inveszt, mert a Postabank átveszi a rendőrség tucatnyi ingatlanát, amelyekben most a rendőrség dolgozik, tényleg lehetetlen állapotok közepette. Ez a helyzet teljesen alkalmatlan rá, hogy valamiféle számítástechnikai, bevetés-irányítási, elektronikai fejlesztést csináljanak.
      Milyen szavakat tud: bevetésirányítás!
      Igen, nagyon szakszerű vagyok, hiszen leírják nekem, mit kell megcsinálni. Szóval mikor ninóznak, és megy a rendőrautó. És biztos, hogy gazdaságosabb mindezt együtt, egy helyen működtetni. Most tehát el kellett hagyni az épület egy részét, de hát elég öreg róka vagyok már ahhoz, hogy ilyesmiken túltegyem magam, arról nem beszélve, hogy ez a helyzet új feladatot jelent: úgy kell áttervezni, hogy így se legyen csonka az épület. De vannak olyan házak is, amelyeket tíz éve tervezek, és csak reménykedem, hogy meg is épülnek egyszer. Ilyen például a Vas udvar: a Váci utca-Galamb utca-Régiposta utca-Pesti Barnabás utca tömbjén belül egy szálloda, irodaház, kereskedelmi központ. A régi Vas udvar - amely gyönyörű, eklektikus acélszerkezet volt - helyreállításával és egy teljesen mai körbeépítéssel csinálhatnánk ott valami unikális dolgot meg egy nagy üzletfórumot a Belvárosban. Talán most van rá remény, hogy meg is épül.
      Ezt magánpasszióból csinálja?
      Nem, megbízásból, csak sose épült meg. Sok ilyen van. Két szállodát is terveztem már így: a Palatinust a Váci út-Dagály utca sarkára, amit kiviteli szinten ledokumentáltunk, és a Zsigmond térre egy szállodát, amelyet már több változatban is ledokumentáltunk, de egyikből se lett semmi. A Soroksári út-Haller út sarkára terveztünk egy irodaházat - arról volt szó, hogy az Expóra érkező külföldi cégek bázisa lesz -, de már az Expo lemondása előtt elhalt az a Kft., amelyik megbízott bennünket, sőt a 18 millió forintunkat sem fizette ki. Úgyhogy ezek is benne vannak a pakliban.
      A meg nem valósult tervekből soha nincs bevétel?
      Nagyon sok esetben nincs. És mi mindenképpen beütemezzük a munkáinkat: úgy számolunk, hogy egy sikeres tender után azonnal jön a kiviteli terv. Ha az egész kútba esik, az a félévünk vagy negyedévünk hirtelen üressé válik, és bizony azt nagyon megérzi a cég.
      Milyen cég most a Lakóterv?
      Egy százhatvanöt fős magáncég. Kivásároltuk körülbelül százharmincan, de én most nyugdíjba megyek, és csinálok egy saját céget.
      És a Lakótervvel mi lesz? Maga tulajdonos marad?
      Igen. Nincs semmiféle konfliktus köztünk. Én főépítész-igazgatóhelyettes vagyok, tehát nem ez a probléma. Csak úgy gondolom, hogy jó lenne most már kipróbálni magamat és a műtermemet a piacon.
      Most is a piacon nyeri el a megrendeléseket, és a Lakóterv is saját cég, nem?
      Ó, hát az, hogy én százharminc tulajdonosból egy vagyok, az nem saját cég. Ebben a pillanatban úgy néz ki, hogy 15-16-an megyünk át. Nagyon remélem, hogy a kapcsolatom nem szűnik meg a Lakótervvel, hiszen az úgynevezett szakági tervezéseket - gépészetet, elektromos tervezést, statikát, táj-környezettervezést - szeretném itt tartani.
      Továbbra is ezt a profilt akarja csinálni: szállodák, irodaházak...?
      Mindent, amivel megbíznak. Csináltam én lakóházakat is, üzletházakat, a Kongresszusi Központ elég jól működő hangversenyterem...
      Lakóházat?
      Még a hatvanas években, OTP-foghíjbeépítéseket, társasházakat. Családi házat életemben egyet csináltam, az unokahúgomnak.
      Sose maszekolt?
      Ettől a családi háztól eltekintve soha. Nem volt időm. Éppen ezért nem is voltam soha jól fizetett építész. A Lakótervnél is jó a fizetésem persze, csak ez más kategória, mint egy vállalkozásban dolgozó építészé.
      Azt mondta az imént, a 89-es politikai változásokhoz nagy reményeket fűztek szakmailag is. Beváltak a reményeik?
      Hát a piac sokkal terrorisztikusabban viselkedik az építészekkel, a megbízásokkal, mint tette az állam. Vérre megy a pénz. Egy államot, pláne, ha ostoba volt, meg tudtam győzni bizonyos esztétikai, vizuális, formai igényeim igazáról. Sok esetben nem is azért, mert nem értett hozzá, hanem mert nem számított neki a pénz. Most ilyen aztán nincs! A ma Magyarországon futó megbízások igen kemények. Ki kell harcolni, hogy a ház ház maradjon. Különösen egy olyan kényes környezetben, mint amilyen például a Szabadság téri bankházunk - most épül a Nemzeti Bankkal szemben -, hogy az Alpár Ignác által tervezett architektúrának a miénk partnere tudjon lenni. Nagyon nehéz ügy! Mert ma már a megrendelő - aki többnyire külföldi - egészen pontosan tudja, hogy hány év alatt kell behoznia a beruházásnak a befektetett pénzt: tehát ha ez számításai szerint a mindenkori banki kamat fölött van néhány százalékkal, akkor befektet, ha alatta van, semmi értelme számára az egész üzletnek. Ezért esik kútba egy sor budapesti vállalkozás: egyrészt a tőke messze nem jön úgy, ahogy szeretnénk, másrészt lehetetlen magasságba kúsztak fel a telekárak, harmadsorban még mindig borzasztóan lassú a hatósági munka, s ez elriasztja a befektetőket. Vannak kerületek, amelyek toleránsabbak, megértőbbek, gyorsabbak, vannak kerületek, amelyek katasztrofálisak. Úgy néz ki az egész, mintha a városnak nem lenne érdeke, hogy fejlődjön. Az elmúlt négy évben is elég konzervatív és elég gyáva volt a hangulat. Amit bizonyos fokig megértek: elég nehéz Budapesthez hozzányúlni. Tényleg gyönyörű város. A külföldi tőke meg maximális beépítésre törekszik az adott telken, tehát nagyon kevés az olyan megrendelő, aki hajlandó toleráns lenni a várossal szemben. Az adott telekre valóban sokszor az elviselhetetlenségig túlzsúfolt beépítési volument kívánnak beszorítani, amivel a telekár fajlagos arányait le tudják vinni az adott beruházáson belül. Ezért is katasztrófa, hogy olyan magasak a telekárak, hisz ez önmagában steigerolja az építkezések volumenét. Öngól tehát, hogy az önkormányzatok és a budapesti piac ilyen magasan tartják a telekárakat. Ráadásul maguk az építészek is elég sokat vitatkoznak a jövő Budapestjén, azon, hogy vajon a mai lépték megőrzendő-e, ki lehet-e mondani teoretikusan, hogy Budapest eklektikus város, hogy mondjuk harminc méter fölé nem mehet a párkánymagasság, és ha a tojógalamb rászáll a harminc méterre, az már harminc méter tizenhárom centi lesz, és nem lehet jóváhagyni. Szerintem ez a felfogás túl merev: Pest hangulatát, a táj, a Duna és a város viszonyát meg kell őrizni, mert ez így gyönyörű. De nem hiszem, hogy elkerülhető volna a város növekedése.
      Fölfelé?
      Igen. Nem toronyházakkal, az valóban agyrém lenne, de nőnie kell. Minden korban ezt tette: a klasszicizmusban, az eklektikában, a romantikában, a modernben, és most is meg fogja tenni a maga módján. Amennyiben egy tőkeinvázió, amire vágyunk, bekövetkezik, nagyon nehéz lesz a város hangulatát, léptékét megmenteni. Nagyon fontos lesz az építészek, a tervezők, a hatóságok, a közvélemény összehangolt és egyértelmű álláspontjának megformálása a városról. Mert most ez az egész kaotikus.
      Ezt úgy kell elképzelni, hogy városnegyedek alakulnának ki, ahol magasabbak az épületek?
      Igen, tehát valahol a periférián: Csepelen vagy külső Újpesten, vagy Rákoson túl, ahol egyébként is tönkre van már téve a város a paneles gyűrűvel. Azokon a helyeken el tudom képzelni, hogy magasabb épületek is épülhessenek. Nem olyan agyalágyult módon persze, mint a Défense Párizsban, hanem természetesebb formában. A belterületen viszont valóban nagyon érzékenyen kell csinálni mindent.
      Még vitakérdés, hogy lehet-e ilyen városnegyed?
      Hogy lehet-e kívül ilyen városnegyed, az nem vitakérdés. És az sem, hogy a külföldi tőke egyelőre egyáltalán nem akar kimenni a perifériákra. Ma még minden komolyabb beruházó azt nézi, hol van még egy csipetnyi üres telek a belvárosban: ezt akarja túlzsúfolni, mert úgy véli, egyelőre ez az üzlet, hiszen Budapest egyelőre valóban a centrumában működik. Nagy szerencse, hogy bizonyos lineáris pozíciókban, például a Váci úton, elkezdődött bizonyos fejlődés, és remélem, hogy majd a Hungária gyűrűn is elindul. Tehát valami jele már van annak, hogy milyen irányokban rendeződnek majd kifelé az épületek, és nyilvánvaló, hogy az is kifelé irányítja majd a most még a centrumban zsúfolódó tőkeindulatokat, hogy a parkolás lehetetlen a belső területeken. Úgyhogy szerintem ha a város fejlődni akar, infrastrukturálisan rettenetes gyors fejlesztésre van szükség, kezdeni kell valamit a közlekedéssel, garázsokat, parkolóházakat, földalatti parkolókat kellene csinálni, noha már most is rettenetesen késő. Tehát mielőtt bármit eldöntünk, újra kellene formálni, tervezni a város jövőbeli működésének a karakterét. Nem azt mondom, hogy a város vezetése ezzel nem foglalkozik, de jóval többet kellene és lehetne foglalkozni vele. Ebbe az új hálóba, rendszerbe kellene belekényszeríteni az építészetet.
      És ezt kinek kellene végiggondolnia? A fővárosi önkormányzatnak, az építészeknek...
      A végiggondolás megindult. Egy kiváló fiatal építész-team éppen a főpolgármester-helyettes megbízásából csinált egy budapesti karaktervizsgálatot: ez a továbbrugaszkodás alapja lehet. Inkább az a baj, hogy az önkormányzatoknak olyan sok a napi gondjuk és annyira nincs pénzük, hogy ez a továbbgondolkodást eléggé megnehezíti.
      Mi az, hogy karaktervizsgálat?
      Megnézik, hogy egy adott városrésznek melyek azok a legfontosabb elemei, amelyek a jövő számára megmentendőek, a térstruktúra hogyan fejleszthető tovább úgy, hogy a lokális, az adott területre jellemző élet - a megjelenés, a lépték - megtarthassa a múltból örökölt sajátosságokat, de új elemekkel is gazdagodjon.
      És azt hogy értette, hogy konzervatívak és gyávák az önkormányzatok?
      Azt hiszem, elég nagy baj, hogy a kerületek és a főváros közt az ismert áldatlan állapotok uralkodnak. Kétségtelen, hogy ahol az élet folyik, ahol a bajok jelentkeznek, ott kell a döntéseket hozni, én mégis azt hiszem, Budapest egy város. A nagy, átfogó fejlesztési terveket nem lehet kerületenként csinálni, csak központilag.
      Magának minden nagy terve és építkezése ügyében a kerületi önkormányzatokkal kell tárgyalnia?
      Igen. Működnek zsűrik: például a világörökség területén, a Belvárosban, a Duna-parti területeken, ahol egy fővárosi-környezetfejlesztési, minisztériumi grémium bírálja el a terveket. Működik fővárosi zsűri is, de az építési engedélyt a kerület adja ki, és ezek a zsűrik csak tanácsadó jellegűek. Azonkívül megtilthatja az engedély kiadását például az Országos Műemlékvédelmi Hivatal is, ha az adott épület valamilyen műemléki, védett városképi érdeket sért. De sok olyan határeset van, ahol ez az érdek eléggé nyilvánvaló, jogilag mégsem érvényesíthető.
      Úgy érti, előfordulhat, hogy ide jön egy sor külföldi tőkés - megrendelő, kivitelező, tervező -, maga lejátssza velük a meccset, hogy a maga tervét fogadják el, amelyet egyébként a fővárosi zsűri is elfogad, majd ezek után az V. kerületi önkormányzat esetleg azt mondja, hogy márpedig itt nem épül Kempinsky szálló?
      Kiélezve a dolgokat, igen, ez az abszurd helyzet is előfordulhat. Aztán lehet fellebbezni a fővároshoz. Ezzel együtt is azt mondhatnám, hogy egy igen jó tervet vagy olyat, amelynek biztosított a finanszírozása, eddig még nem utasítottak el. Az időt viszont keményen el lehet húzni a jóváhagyási játékkal, s el lehet érni, hogy lehetőleg borzasztóan elmenjen a dologtól a befektető kedve. Azt hiszem, tömegesen lehet ma olyan befektetőket találni Budapesten, akik megunták a telekkel való játékot, a különböző versenyeket és álversenyeket meg egyéb visszásságokat, és föladták. Ezt is gyökeresen másként kellene csinálni, mert nem bővelkedünk külföldi tőkében. Ugyanis, ha le tudom mérni, hogy komoly az ide érkező tőkés cég s az is, amit építeni akar, ha tudom, hogy netalántán magyar munkásokat akar foglalkoztatni már az építkezésnél is - mert minden ellenkező híreszteléssel szemben a magyar építőipar már kezd európai színvonalú lenni -, egyáltalán, hogy itt fog adózni, akkor uram bocsá', akár még ingyen is adhatnám a telket. Ehelyett rögtön az egész tervet és szándékot megölik azzal, hogy azt mondják, a telek ára az összberuházás tizenöt százaléka - ez Bécsben is, Zürichben is olcsóbb. Ezért aztán az építtetők elmennek. Például Prágába, mert a csehek ezt jobban csinálják. Nem hiszem, hogy jó az, ha egy önkormányzati hivatalnok döntheti el, hogy komoly befektetői szándék mellett azt a bizonyos telket apportként a legmagasabb áron viszi-e be. Neki mint önkormányzatnak persze az az érdeke, hogy az adott telekért a legtöbb pénzt kapja. Csak éppen közben elriasztja a beruházót, ami rossz a kerületnek is, a fővárosnak is. És itt maradnak az ügyeskedők. Nem minden kerületben megy ez így, de sajnos jobbára ez a helyzet.
      Maga szerint ennek a döntésnek a fővárosnál kellene lenni?
      Nem biztos, hogy a telkek odaadásáról a fővárosnak kellene döntenie, hiszen egy sor kérdésben valóban a helyi önkormányzat az érintett. De jó lenne, ha ennek az egész munkának a koordinálása, befolyásolása, a jelentkező külföldi finanszírozó komolyságának véleményezése - amiben a magyar bankok is nagy segítséget nyújthatnának - egységesen történne. Például értelmes dolog lenne az Expo területén, a pesti Duna-parton majdnem ingyen odaadni telkeket külföldi cégeknek, hogy kezdjenek el építkezni. Mert az első befektetőt borzasztó nehéz megtalálni, de ha azt látja valaki, hogy tíz daru forog a környéken és nagy lendülettel elindult egy beruházás Budapest egyébként legértékesebb Duna-partján, akkor már szívesen beszáll, akár magasabb telekárért is. Magyarország szerintem csak előre menekülhet, például azzal, hogy a lehető legtöbb befektetőt ide hozza. Ha nem tudjuk elérni, hogy üzleti, informatikai és kulturális szempontból a közép-kelet-európai régió vezető pozíciójába kerüljünk, akkor ez az ország meghal. Ezért minden olyan spórolás, koordinálatlanság, korrupció - mert az is van -, ami ezzel szemben hat, egyszerűen országroncsoló cselekedet.
      Most a rendőrségi székházat tervezi. Az már magánmunka lesz?
      Nagyon remélem, hiszen eléggé élveztem eddig a főkapitány úr és a Postabank Inveszt vezetőjének a bizalmát. De az Expo magyar pavilon-tervpályázatának mellékleteként megnyertük a Műegyetem és a Tudományegyetem közös informatikai szakának az épületét, ami meg is épül, sőt úgy néz ki, hogy még ebben az évben (1994) le is kell alapoznunk. Szerencsém volt, hogy nem a magyar pavilont nyertem, mert ez megépül, az meg sajnos nem. Ez megint 2-2,5 milliárdos munka. És talán a Vasudvar is megépülhet, ami körülbelül négymilliárdos beruházás. Ez épp elég nagy volumen, hogy rá lehessen építeni egy magánirodát.
      Volt valaha is konkurense ebben az országban az ilyen jellegű tervezésekben?
      Persze, hogy volt. Nagy szerencse, hogy Makovecz Imre nem ilyen jellegű épületekkel foglalkozik, de így is eléggé fölosztódott a piac. A konkurenciám elég nagy, azzal együtt, hogy a saját szakmámmal, hála Istennek, most jóban vagyok. Választmányi tagja vagyok az Építészkamarának, tagja vagyok a Művészeti Akadémiának - most már jó ízűeket tudok beszélgetni kollégákkal.
      Mert korábban?
      Volt egy pár év, a nyolcvanas évek végén, amikor szinte kiközösített a szakma, mert túl sok volt a munkám. Működik az irigység, persze nemcsak az építészek között. Ma már nem érzem magam körül ezt az ellenséges légkört. És pár év múlva szeretném is abbahagyni a munkát. Remélem, ez a stúdió majd egyre több terhet vesz le a vállamról. Igen tehetséges emberek vannak itt, akik régen megérettek rá, hogy önállóan dolgozzanak, ne csak a Finta-név mögé bújva. Én meg szeretnék rajzolni, kritikákat írni, sokkal többet kellene dolgoznom a Tudományos Akadémián, többet kellene sétálnom, többször kellene hazamennem Erdélybe...
      Hol született?
      Kolozsvárt. Édesanyámék kalotaszegiek, édesapám aranyosszéki.
      Egyébként úgy vélem, érthető volt a kollégái irigysége, hiszen kevés nagy megrendelés volt az országban, s nyilván nem vették jó néven, hogy ezt mind maga kapja.
      Elsősorban a szállodákra vonatkozott ez az irigység, mert a nyolcvanas években a legtöbb és leglátványosabb budapesti beruházás szálloda volt. Én tényleg nem kapartam ezekért a munkákért: megkerestek. És ez valóban így működik mindenütt a világon: azokat az építészeket keresik meg, akik mögött van referencia, így az ő megbízásuk jelenti a legkisebb rizikót. Ez az automatizmus persze nem mindig igazságos, hiszen nagyon tehetséges kezdő, félkezdő vagy középgenerációs építészek esnek el munkáktól. És ezt éppen én mondhatom, aki huszonhárom éves korában már házat épített, és harmincegy évesen jutott az Intercontinentál megbízásához.
      Ami valóban eléggé meglepő ebben az országban.
      Engem is meglepett. Ezen a házon tanultam meg a szakmát és ment tönkre részben az egészségem. Álmomban ne jöjjön elő az Intercontinentál tervezése. Nem tudtam a megrendelővel szemben taktikázni, nem tudtam az érveimet meggyőzően előadni, ráadásul olyan tini képem volt, hogy nem is vettek komolyan. Néhány ősz hajszál, meg bizonyos múlt, ismertség, referenciatömeg is kell ahhoz, hogy az ember hangsúllyal tudjon érvelni egy vitában.
      Ha ennyire nem tudta a megrendelőit kézben tartani, nem tudott viselkedni, bánni velük, hogyhogy nem csúszott el ezen? Hogyhogy a következő körökben is magára esett a választásuk?
      Az Intercontinentál már nagyon nagy referencia volt. És az lett a Volga. Világrekordnak számított, hogy tervezéssel-kivitelezéssel együtt egy harmincöt éves ember tizenhárom hónap alatt meg tud csinálni egy ilyen házat. Később aztán a külföldi megrendelésekkel olyan háttérhez jutottam, amivel nehéz volt nem számot vetniük a megrendelőknek. Másrészt én sohasem gondolkoztam azon, hogy egy skiccet, egy első vázlatot pénzért vagy túlzottan hosszú határidőre vállaljak. És sokszor dolgoztam előre. Amikor például jött az a négymilliárd schillinges osztrák hitelkonstrukció a budapesti szállodákra, akkor nekem már készen állt a Novotel meg a Penta terve panelben, és jóvá is volt hagyva. Tehát amikor a magyar államnak vagy a Pannóniának, illetve a HungarHotelsnek meg kellett mondania, hogy ezt a négymilliárdot mire költi, akkor azokat a házakat vette elő, amelyekre már kész számok voltak: szobaszám, finanszírozhatóság, megtérülés stb. Persze az osztrákok már nem voltak olyan őrültek, hogy panelből dolgoztassanak. És nagyon sokszor lehet a beruházót egyedi irányokba terelgetni: a Kongresszusi Központ megbízását én úgy kaptam meg, hogy csináljak egy 1500-2000 fős konferenciatermet a következő pártkongresszusra. De borzasztóan szeretem a zenét, ezért úgy gondoltam, hogy ha már van egy ekkora terem, talán bele lehetne lopni egy kis természetes akusztikát is. Szerencsére partner volt hozzá a művelődési minisztérium is: rájöttek, hogy itt a pártkongresszus pénzéből lehetne hangversenytermet csinálni. Le is modelleztettük a berlini Bauakadémie-n az akusztikai modellt, és így épült meg a Kongresszusi Központ. A végén majdnem baj is lett belőle, mert a terem beszédhangra alig volt jó, és elektroakusztikai manipulációk voltak szükségesen, hozzá, hogy ne csak zenélni lehessen benne. Mindenesetre itt csak azon múlt a dolog, hogy szeretem a zenét.
      Meg azon, hogy tudta, kihez kell odamenni a művelődési minisztériumban.
      Így van. De ezek a taktikák mindenütt a világon beletartoznak az építészek eszköztárába. És még valami: én már teleettem maga. Annyi házam épült, hogy megengedhetem magamnak, hogy vitatkozzak. Nem kell rohannom a munkáért, hogy feltétlenül és megalázkodva és akár rosszat is csinálva, de én kapjam meg.
      Volt ilyen időszaka?
      Soha. De nagyon sok tehetséges kollégám rászorul erre. Már csak azért is, mert a magyar tervezőkkel szemben hatalmas versenyt jelent a harmad-negyed-ötödosztályú, Magyarországra behozott nyugati tervezők tömege. Létezik ugyan egy rendelet, amely szerint építési engedélyezési tervet csak akkor szabad külföldi tervezőnek aláírnia, ha van magyar aláíró partner is. Ezt azonban rém egyszerűen ki lehet játszani: fizetnek X márkát egy aláírási joggal rendelkező magyarnak, aki alá is írja. Ezt a kamara megakadályozhatná - az aláírót azonnal kizárhatná a tagjai közül -, de nincs kamarai törvény. Egyébként a rendelet szerint azon külföldi országok tervezőjét engedi be Magyarország felelős tervezőként, amely országokkal cseremegállapodás van, tehát amelyek a magyar tervezőt is beengedik. Na, ilyen ország nincs egy sem. Szóval itt is elszabadult a pokol, és ezért kellene kamarai törvény rettenetesen gyorsan.
      Még valami: van-e olyan stílus, amelyikbe szívesen sorolná be magát?
      Nincs. Megérintett a posztmodern szele, de nem mint stílus, hanem mint játék, mint olyan eszköz, amely perbe szállt a vulgarizált szériamodernnel. Én abban hiszek, hogy a jelennek is joga van rá, hogy kifejezhesse magát. Nem hiszek semmiféle eklektikában, inkább a high-techben hiszek. Bár még sose csináltam ilyen épületet, mert nem volt rá pénz. De most a rendőrség ilyen lesz.
      Ez a csupa fém, csupa üveg ház?
      Igen. Nagyon hálás vagyok a rendőrségnek, mert funkcionálisan erősen meghatározta ugyan, hogy milyen legyen az épület - ami teljesen természetes, hiszen pontosan kell tudni, hol megyek be szabadon és hol megyek be, ha összekötözött kézzel visznek -, de ezen túlmenően elhitték nekem, hogy ez a mozgalmas ház, amit csinálok, nem lesz túlságosan drága. Hála Istennek a tender végeredménye engem igazolt. Az a magyar csoport, amely feltehetőleg csinálni fogja a házat, alacsonyabb négyzetméter-árért csinálja meg, mint egy mai rózsadombi ház ára. Mert az messze százezer forint fölött van, ez pedig egyértelműen alatta marad ennek a négyzetméter-árnak. Bizonyítani szeretném, hogy egy borda nélküli, csupa üveg, teljes klimatizálással ellátott, meglehetősen drága elektronikával felszerelt, a mai legfejlettebb technikával épült, külső megjelenésében is hangsúlyosan mai épületet kvázi olcsón is meg lehet építeni.


EPA Budapesti Negyed 9. (1995/3)Komárik D.: Feszl Frigyes < > Nagy Bálint interjú