EPA Budapesti Negyed 9. (1995/3)Kozári M.: Békeidők < > Prakfalvi E.: Vita 1953

Birodalmi és nemzeti szimbólumok
Bécsben és Budapesten (1867-1918)

______________
HEISZLER VILMOS

A Budapest és Bécs, Magyarország és Ausztria között fennálló meglehetősen bonyolult kapcsolatrendszerben fontos hely jutott a szimbólumoknak, szimbolikus cselekvéseknek. A két főváros önmagába sűrítve hordozta mindazon igényeket, elvárásokat és ambíciókat, melyekkel a két birodalomfél vezető csoportjai felléptek vagy szerettek volna fellépni. Mindezek az igények, elvárások és ambíciók elsősorban a két város kialakítása, fejlesztése, építészeti elrendezése során jutottak leglátványosabb módon kifejezésre, ezért példáinkat főleg az építészet területéről hozzuk.
      Minek tekintették Ausztriában (az egyszerűség kedvéért nevezzük így azt a konglomerátumot, mely 1867 után a birodalom Magyarországon kívüli területeit foglalta magába, s 1917-ig így hangzott hivatalos definíciója: a Birodalmi Tanácsban képviselt királyságok és országok) Bécset? Továbbra is birodalmi fővárosnak, a császár-király székvárosának. E felfogást alátámasztotta néhány nem elhanyagolható tényező: az 1867-es kiegyezés után létrejövő közös (ahogy a később kialakult pedáns, s Musilt is megihlető rövidítés jelölte:) császári és királyi, vagyis k. u. k. intézmények (minisztériumok, vezérkar) székhelye minden kétséget kizáróan Bécs maradt, s többségében itt tartotta üléseit az alkotmányos körülírás nélkül működő, de nagyon fontos döntéshozó szerv, a közös minisztertanács is. A dualisztikus paritásra csak a delegációk üléseinél vigyáztak: ezek felváltva üléseztek Bécsben és Budapesten.
      De fontosabb témánk szempontjából az, hogy Ferenc József udvarának székhelye Bécs maradt: a Hofburg és Schönbrunn, nyáron pedig Ischl volt az uralkodó és udvartartása rendes tartózkodási helye; a budai Várpalota inkább alkalmi szállás maradt az uralkodó pár látogatásai alkalmával, a gödöllői kastélyt is csak a jó vadászati lehetőségek miatt kedvelte Ferenc József. S ha az uralkodó és a közös minisztériumok székhelye Bécs volt, ehhez alkalmazkodott a külföld is: a külföldi hatalmak nagykövetségei és követségei kivétel nélkül Bécsben tartották rezidenciájukat, a magyar fővárosnak legfeljebb főkonzulátusok jutottak. A külföld, a bécsiek, a régi bürokratikus apparátus és a dinasztia szemében a székváros Bécs maradt. Jellemző példája ennek az a felháborodás, amit az uralkodó befolyásos nagybátyja, Albrecht főherceg érzett berlini látogatásakor 1875-ben, amikor a porosz trónörökös arra célzott, hogy a Habsburgok igazi otthona most már inkább Budán lenne, nem pedig Bécsben.
      Bécs tehát császárváros maradt, birodalmi székhelynek érezte magát, s ennek megfelelően alakította saját szellemi és fizikai arculatát. A soknemzetiségű ciszlajtán birodalomrész (Ausztria) 1867-es alkotmánya nem is tesz említést államnemzetről, csak a jellegzetesen prenacionális fogalommal jelölt „néptörzsek” egyenjogúságát szögezi le. Bécs tehát 1867 után sem lett nemzetállami főváros, továbbra is a soknemzetiségű birodalomfél központja. (Érdekes visszatükrözője ennek az a tény, hogy kifejezetten német-nacionalista vezetés nem volt Bécsben: mind a liberálisok, mind a keresztényszociálisok ideológiai arculatát egy német orientációjú nagy-osztrák szellemiséggel jellemezhetjük. A Schönerer-féle német-nemzeti irányzat Bécsben mindig marginális maradt.) Ennek megfelelően sem a bécsi szellemi életet, sem a város fizikai megjelenését alakító tényezőket nem foglalkoztatta a nemzeti problematika központi kérdésként. Talán ezzel is magyarázhatjuk a századfordulós Bécs szellemi életének világszínvonalát: tudomány, művészet inkább az általános emberi problematikára koncentrálva az egész világ számára érvényes és érdekes produktumokkal állhatott elő. A dinasztiáról a városra áramló nemzetek felettiség a kultúrát is meghatározta.
      Más volt a helyzet Budapesten. A XIX. század folyamán amerikai tempóban fejlődő Duna-parti városkettős önképét a bizonyítani akarás határozta meg: bizonyítani azt, hogy a modern európai nemzetállamok sorába lépő ország igazi fővárosa jött létre a Duna mentén. Míg Bécs természetes magától értetődéssel folytatta a császárváros-tradíciót, Budapest a reformkor dinamikusan lüktető Pestjét, jóval csendesebb, hivatalnokvárosi jellegű Budáját és mezővárosi Óbudáját próbálta ötvözni. De a „sollen” kategóriája határozta meg a fővárosi arculat alakítását is: egy soknemzetiségű, erősen korlátozott szuverenitású államalakulat, az Osztrák-Magyar Monarchia immáron egyenjogú részét képező, de magyar nemzetállami szerepben tetszelgő, közjogi értekezésekben és hangzatos politikai szónoklatokban a szuverenitás gondolatával játszadozó Magyar Királyság fővárosává kellett lennie az erős német és szláv népességgel és kulturális hagyományokkal rendelkező, de egyre inkább magyarosodó egykori Pest-Budának, mely 1873-ban, a három város (Pest, Buda, Óbuda) egyesítésekor kapta meg végérvényesen a Budapest elnevezést.
      A Budapesttel kapcsolatos szándékokat és elvárásokat plasztikusan foglalja össze a neves tudós-politikus, Pulszky Ferenc 1890-ből származó tanulmánya: „A főváros jelenleg átmeneti állapotban találja magát. Politikai körülményeknek köszönheti rohamos fejlődését és meglepő felvirágzását azóta, hogy a kiegyezés a nemzet és a korona között Budapestet tette az ország szívévé, melyben az egész nemzet vére lüktet, hová az állam értelmisége özönlik, hol mindenkinek látóköre kitágul, s a tudomány, az irodalom, a művészet, szóval a nemzeti kultúra gócpontját találja. Budapestnek az a rendeltetése, hogy azzá váljék, mivé Páris vált Franciaországra nézve.” [1]
      Budapest, szemben Béccsel, hangsúlyozottan magyar nemzeti főváros, a soknemzetiségű, soknyelvű, de politikailag egységes magyar nemzetállam fővárosa akart lenni, pontosabban ezt a szerepet szánták neki a magyar politika vezető csoportjai. Ezért a város építészetében, kulturális arculatában sokkal inkább találkozunk a nemzeti tematikával és problematikával, mint Bécsben.
      Hogy mit gondoltak a két fővárosról azok vezetői, arculatuk formálói, milyennek akarták láttatni őket, legjobban a reprezentatív főútvonalakról olvasható le. Ilyen volt Bécsben a Ringstrasse, Budapesten az Andrássy út (korabeli elnevezésén: Sugárút). A főútvonalak vezetése, alakítása, az ott elhelyezett intézmények jellege, funkciója, külső megformálása mind a kialakítók világ-, állam- és városképét adta vissza, szimbolizálta.
      A Ringstrasse kialakításának gondolata még a neoabszolutizmus idejéből származott, s létrejötte körül a rendszer jellemző protagonistái, egyrészt a polgárság gazdasági érdekeit beszámító, s gyakorta érte kiálló centralizáló bürokraták, élükön a belügyminiszter Bachhal, másrészt a régi állapotokat konzerválni kívánó, stratégiai szempontokat érvényesíteni akaró katonai vezetők (Grünne főhadsegéd, Kempen rendőrminiszter) vetélkedtek. S bár a bécsi belvárost övező falrendszer lebontásával a védelmi szempontok sérültek, a Ringstrasse széles, nagyvonalú kialakításával katonai szempontok is érvényesülhettek: a széles útvonal megnehezítette a barikádok építését, s lehetővé tette még a tüzérség felvonulását is. A párizsi bulvárok példája e szempontból is mérvadó volt, s így a Ringstrasse alapgondolata 1857-ben a városrendezés területén jelképezte a ferenc-józsefi neoabszolutizmus és III. Napóleon bonapartizmusának lényegi párhuzamát: Haussman párizsi bulvárjai és a Ringstrasse is a nagypolgárság és a katonai vezetés érdekeinek egyeztetéséből és egyeztetésével jöttek létre. A rendőrminiszter, Kempen ugyan elégedetlenkedve írta naplójába: „Die Wälle werden fallen, die Gräber sich füllen. Alle Republikaner jubeln...” A párizsi mintára és párhuzamra utalt a bécsi bulvárlapok őse, a népszerű „Hans-Jörgl”: „Wien wird endlich Deutsch-Paris, damit die Deutschen nicht mehr dahin laufen brauchen, wenn sie eine Weltstadt sehen wollen.” [2]
      A világvárosi utalás a talán legfontosabb szempont, a reprezentáció meglétét mutatja: a dinasztia székvárosa az európai élvonalhoz kíván felzárkózni, s az imperiális ragyogást nem csupán Párizsnak akarja hagyni. Ez a célkitűzés túlmegy a lokális kereteken, s ezért a Ringstrasse kialakításában a helyi hatóságoknak vajmi kevés szavuk marad: a falak lebontására s az új útvonal kialakítására egy városfejlesztési alapot (Stadterweiterungsfond) hoztak létre, melynek vezetése szorosan a császári belügyminisztériumba tagolódott.
      Maga a Ringstrasse építészete könyvtárnyi tanulmány anyagát adja, itt csak a legfontosabb, s valóban önmagukon túlmutató elemeket villantjuk fel. A dinasztia és a feltörekvő polgárság kompromisszumát sugallják az itt emelt pazar, magán- és közcélokat szolgáló paloták. Ami feltűnő: a régi, feudális múltú arisztokrácia szinte alig képviselteti magát a palotaépíttetők sorában: dominálnak a főleg kultikus funkciójú középületek; a magánpaloták építtetői főleg az új arisztokráciából és az azzal erősen összefonódó nagypolgárságból kerültek ki. Szimbolikus funkcióval elsősorban a középületek bírnak; létük, elhelyezésük, stílusuk sokat elárul építtetőjük mögöttes gondolataiból is.
      A lerombolt városfalak helyén először a neogótikus Votivkirche kapott helyet. Építését már 1856-ban elkezdhették, mert tulajdonképpen a régi városfalakon kívül fekszik. Elhelyezése egy balul sikerült merényletre utal, melyet a magyar Libényi János követett el 1853-ban a magyar forradalmat leverő Ferenc József ellen. Mivel a merénylőt egy derék bécsi polgár, egy hentesmester fogta el, a merénylet meghiúsítása alkalmat adott a dinasztia és a bécsi polgárság 1848 óta meglehetősen rossz viszonyának javítására. Ezt egyengette Ferenc József az ostromállapot feloldásával, s a gesztust Bécs elöljárósága a merénylet színhelye, a Schottenbastei közelében építendő fogadalmi templommal viszonozta. A választott stílus, a neogót, utalás volt arra a korszakra, melyet a középkori városi polgárság fénykorának tartottak, s a neogót kedvelt stílusa maradt mindazon építészeknek, akik építményükkel polgári értékeket kívántak kifejezni. Ezt a szemléletet tükrözi a bécsi városháza, a Rathaus hatalmas tömbje, mely tömegével és neogótikájával a középkori kommunák hatalmát idézi. Karl Weiss a Neue Freie Pressé-ben ki is mondta: a középkorban a szabad polgári városokban a gótika váltotta fel a püspöki székvárosok romantikáját, „... den gothischen Stil muss man... den bürgerlichen nennen.” [3]
      A Bécs török ostromának 200. évfordulójára elkészült városháza azonban nemcsak stílusválasztásával fejezte ki a feltörekvő polgárság öntudatát: az épület 1883-as átadására vendégként meghívott Ferenc József csak az első nap jelent meg, a másnapi ünnepségtől már távolmaradt, akárcsak a kormány tagjai és a magas rangú katonák is. (A katonák nem tudták megemészteni, hogy elveszítették a városháza helyén volt gyakorlóteret, s csak 1909-ben, az asperni csata évfordulóján rendezett ünnepségen áll helyre a jó viszony a város vezetése és a katonai vezetés között.) Jelen voltak viszont - mutatva a polgárság nemzetközi összetartását - Berlin, Róma és Budapest polgármesterei.
      Közel a városházához egy másik épület, a Reichsrat épülete szintén polgári értéket, az alkotmányosság értékét szimbolizálja. Építője, a dán származású Hansen zseniálisan ráérzett az alkotmányosságnak a bécsi Hofburg szomszédságában kissé idegen jellegére, ezért a bécsi építészeti környezettől teljesen elütő, a klasszikus polgári erényekhez viszont igen közelálló, ugyanakkor általános jellegű stílust választott: a neoklasszikát. Az épületet sem külső megjelenése, sem belső díszítésének programja nem köti az osztrák múlthoz: a belső dekoráció is antik témákat dolgoz fel, ezzel is illusztrálva az osztrák állampatriotizmus nehézségeit a nacionalizmus korában: ha bármely ausztriai népcsoport hősét falra viszik, a többiek tiltakoztak volna. Így maradt a kényelmes és elegáns megoldás: az épület stílusához igazodva Lykurgos, Cato és társaik jelképezték a törvényességet és alkotmányosságot.
      Az osztrák Birodalmi Tanács épülete szintén 1883-ra készült el. Elődje egy építészettörténetileg jelentéktelen, a politikai szimbolika szempontjából azonban igen érdekes építmény volt, melyet a bécsi néphumor „Schmerling-Theater”-nek keresztelt el, s mint a néphumor általában, most is igen kifejező volt. Az elnevezés többszörösen indokolt. Az 1861-ben gyors elhatározással, Schmerling államminiszter sugallatára konstruált ausztriai törvényhozásnak épület kellett, s a színházépítő Fellner négy hónap alatt kitűnő akusztikájú faépületet emelt egy kőalapzatra a Währingerstrassé-n. Az épület anyaga pompásan szimbolizálta azt az esetlegességet és ideiglenességet, mely az 1860-as években az ausztriai alkotmányosságot jellemezte (1859 és 1871 között legalább hét, egymásnak gyakran gyökeresen ellentmondó alkotmányos berendezkedési modellt próbáltak bevezetni az abszolutizmust elhagyó birodalomban). A fa építőanyag, az építész színházi múltja s az ott folyó viták fölött érzett elégedetlenség formálta a bécsi köznyelv éles humorával a „Schmerling-színház” vagy „Schmerling-cirkusz” elnevezést - ez az épület is magyarázza talán, miért érezték Ausztriában sokáig komolytalannak, viszonylagosnak és ideiglenesnek az alkotmányos liberalizmust.
      A neogótikus városháza, a neoklasszikus parlament és a neoreneszánsz egyetem - a Ringstrasse északnyugati oldalán fekvő épületegyüttest szokták a polgári értékek jelképezőiként idézni, szemben az út másik, Belváros felőli oldalán fekvő Burgtheaterrel, Operával, a kissé beljebb húzódó Hofburggal s a vele átellenes két múzeumépülettel, melyeket az udvari reprezentáció képviselőiként emlegetnek. A stílusbeli eltérés szembeszökő: ezen az oldalon már felbukkan és dominál a neobarokk, kivételt csak a neoreneszánsz Opera képez. A Burgtheater, mely az udvari hatóság irányítása alatt működött, sajátos helyzetben volt: a császári udvarhoz tartozva törekedett a német nyelvterület vezető színházának szerepére - ez a kulturális törekvés azonban nem azonosítható a politikai nacionalisták elképzeléseivel. Az Opera ebből a szempontból semlegesebb, műfaja internacionálisabb lévén. A pompás neoreneszánsz épület 1868-ból a közvélemény szimpátiáját nehezen tudta kivívni, ez is közrejátszott építőik (Siccardsburg és Van der Nüll) korai halálában.
      A Hofburg, melyet általában az egész Habsburg-monarchia központjának tartottak, építészeti kiképzésével is ki akarta fejezni ezt a jelleget. Mint az udvari reprezentáció színtere (követek fogadása, udvari bálok), környezetét is formálni kívánta: e törekvés jegyében jöttek létre a múzeumi épületek a Ring túloldalán. Semper, a korszak hírneves építésze a régi Hofburg, a két monumentális múzeumépület és újonnan építendő szárnyak felhasználásával kívánta felépíteni a Kaiserforumot, mely a régi római császárok nyomdokain haladva hirdette volna építészeti eszközökkel a dinasztia nagyságát. A Ringstrasse vonalvezetését központi helyen keresztező elképzelés végül pénzhiány miatt csak elképzelés maradt, érdekes dokumentuma az újkori imperiális reprezentációs elképzeléseknek. S bár a Kaiserforum nagyra törő elképzelése (melyben a XX. századi birodalmak reprezentatív építészetének előfutárát is láthatjuk) terv maradt csupán, a Hofburg megőrizte kizárólagos szerepét az összmonarchia-reprezentációban, dacára mindazon magyar törekvéseknek, melyekről a Neue Freie Presse tudósított 1868-ban: királyi rezidenciák kiépítése Vajdahunyadon, Budán, Gödöllőn. [4]
      Az újságíró értesülései bizonyára nem voltak teljesen pontosak, de a tendenciát jól érzékelte: a magyar politikai vezetőréteg az állami-uralkodói reprezentáció szintjén is hangsúlyozni kívánta a dualisztikus berendezkedésből fakadó egyenjogúságot, s ennek jelképezése érdekében sokat tett a magyar főváros kiépítéséért.
      Ha Bécsben kiválaszthattunk egy útvonalat, mely köré mintegy felfűzhettük a birodalmi főváros számos szimbolikus és reprezentatív funkciót hordozó építményét, ezt megtehetjük Budapesttel is. Az eredmény a két főváros, sőt székesfőváros (mert Bécs Haupt- und Residenzstadt címe mellett nem elmaradva Budapest is megkapta 1892-ben a székesfőváros elnevezést) esetében - a számos hasonlóság mellett is - eltérő: az Andrássy út kevésbé koncentráltan reprezentálja a magyar fővárost, mint bécsi párhuzama az osztrákot. Ezt magyarázza részben keletkezéstörténete is. Andrássy Gyulát, a kiegyezés utáni első magyar miniszterelnököt az 1850-es évek párizsi emigrációs élményei komolyan befolyásolták városrendezési szempontból is, s a párizsi bulvárok budapesti megfelelője lebegett a szeme előtt, amikor elfogadtatta a magyar országgyűléssel egy a Városligetbe vezető díszes útvonal, a Sugárút megépítését előirányzó törvényjavaslatot. A reprezentációs szándék hasonló, mint Bécsben: kifejezni az állam (jelen esetben a Magyar Királyság) képességét arra, hogy egy pompás útvonallal emelje fővárosa fényét. Elsősorban nem közlekedési igényeket elégít ki (így volt ez a Champs Elysées, a Nyevszkij Proszpekt vagy az Unter den Linden esetében is), hanem az állami intézményeknek, a fővárosnak s a gazdag polgárságnak teszi lehetővé, hogy bemutassa gazdagságát épületei, a délutáni korzó alkalmával pedig hintói és toalettjei révén. A vonalvezetés az, ami Bécstől eltérő eredményt hoz: a korabeli Pest-Budán (és később Budapesten is) a különböző állami intézmények jóval szétszórtabbak voltak, mint Bécsben (ne feledjük, hogy a város is csak 1873-ban egységesül!). A dinasztikus reprezentáció és az államigazgatás központja a budai Várban volt, a kereskedelmi élet központja a pesti Duna-soron - az új Sugárút pedig nem a belvárost, a történelmi városmagot ölelte körül, mint Bécsben, hanem nevéhez méltóan sugáralakban kifelé, a Városliget irányába vezetett. Emiatt reprezentatív középület az Operán és az útvonal közelében fekvő Zeneakadémián kívül nem található itt. Belső szakaszán bérpaloták, hivatalok, külső szakaszán villák, paloták sorakoznak. Ami Béccsel megegyezik; a paloták lakói itt sem a régi arisztokrácia, hanem a feltörekvő, polgári újgazdag rétegek közül kerültek ki. Városképi és szimbolikus szempontból is legjelentősebb a sugárutat lezáró együttes: a Hősök terét kétoldalt záró két múzeum (Szépművészeti Múzeum és Műcsarnok) és a historizáló magyar emlékműszobrászat egyik fő reprezentánsa, a Millenniumi emlékmű.
      A bécsi Ringstrassét övező középületek budapesti megfelelői másutt vannak. A magyar közjogi felfogás és a városképben érvényesülő szimbolika szempontjából is elsőrendű a budapesti Országház épülete. A magyar államéletben mindig nagyon fontos törvényhozó és képviseleti intézmény elhelyezése fontos kérdés volt. Szemben Ausztriával, ahol az egész államot átfogó képviseleti intézmény csak 1861 óta létezett folyamatosan, Magyarország a középkorba visszanyúló országgyűléssel rendelkezett, melyet a magyar alkotmányosság egyik bástyájának tekintett a közvélemény, ezért „Schmerling-Theater”-szerű megoldásról szó sem lehetett. A neoabszolutizmus évei után a képviselőház új, de meglehetősen kis épületet kapott a Nemzeti Múzeum közelében, míg a főrendiház a Nemzeti Múzeum dísztermében ülésezett. 1885 és 1904 között a Duna partján hatalmas új épületet emeltek az országgyűlésnek. Az új Országház már tömegével is érzékeltette azt a jelentőséget, melyet a politika és a közvélemény a törvényhozásnak tulajdonított. Fontosságát jelzi az is, hogy egyedülálló módon nem kötötték meg előzetes költségvetéssel az építész Steindl Imre kezét, maga Tisza Kálmán miniszterelnök jelentette ki, hogy „most nincs helye kicsinyességnek”. [5] A magyar államiság és alkotmányosság szimbólumának szánt épületnél a stílus sem lehetett közömbös. Steindl a neogótikát választotta, mely az önálló magyar államiság XIV-XV. századbeli fénykorára utalt. Ahogyan azt az országgyűlés közlekedési bizottsága az Országház építéséről szóló törvény vitájakor, 1880-ban indokolta: „A gót styl ugyan nem nemzeti, de ha nemzeti stylusunk nincs, kétségkívül a legfényesebb eszmének, a szabadság és az államhatalom eszményének képviseletére teljes nyugodtsággal választja azon eredetében nem is német, hanem francia stylt, melyet... mutat a párisi és a bécsi községház. Az Országháznak az alkotmány régi és az állameszme magasztos voltának nagy arányokban, a királyi vár és a Duna átellenében meg kell felelnie.” [6] Tömeg, stílus és elhelyezés is szimbólumértékű volt tehát: az épület két hatalmas szárnya a felső- és az alsóháznak adott helyet, a történetiséget sugalló neogótikus stílustól idegen központi kupola a két ház egységét jelképezi, elhelyezésében pedig érvényesül a gyakori szempont: a törvényhozás az uralkodói palotával átellenben legyen. Budapesten az ugyan nehezen volt megoldható, lévén a királyi palota a budai Várban, de a pesti Duna-parton elhelyezkedő Országház a maga kupolás tömegével jó városépítészeti ellenpárját adja a budai Várpalotának.
      Nem csoda, hogy a kissé idegenszerűen ható bécsi parlamenttel szemben az építészetileg jóval kevésbé tiszta (neogótikus külső, neobarokkos térkezelés) budapesti Parlament a város jelképi erejű alkotórészévé vált. Itt nem volt probléma a belső díszítés programja: a magyar történelmi múltból vett jelenetekkel dekorálták az épületet, jeles magyar festők és szobrászok alkotásaival.
      A pesti Országház városképi és politikai ellensúlyát jelentő budai Várpalota léte és funkciója sűrítve hordozta a dualista államberendezkedés, Ausztria és Magyarország, a magyar nemzet és a Habsburg-uralkodó kapcsolatának ellentmondásosságát. A középkori magyar uralkodók palotája a török uralom és az azt lezáró ostrom alatt elpusztult. Helyén a XVIII. században Mária Terézia királynő emeltetett palotát, mely szerény méretei miatt sem lehetett uralkodói reprezentáció színtere. Később a dinasztia és a nemzet közötti jobb kapcsolatok jegyében a Habsburg-dinasztia magyarországi oldalágából kikerülő nádorok (a rendi képviselet vezetői és az uralkodó képviselői egyszemélyben) állandó lakhelye lett, s lakói folyamatosan szépítették, bővítették. 1867 után a magyar vezetés abban reménykedett, hogy a dualizmus paritás-elvét a közös uralkodó udvartartására is kiterjeszthetik, s az uralkodó pár az év felét, de legalább néhány hónapot állandóan budai királyi palotájában tölt majd. E reményeket nemcsak Ferenc József húzódozása hiúsította meg: az 1867-es koronázás alkalmával kiderült, hogy a budai Várpalota alkalmatlan nagyvonalú uralkodói reprezentációra. Ezért 1904-re pazar neobarokk palotát emelt a kor ismert építésze, Hauszmann Alajos. A költségek itt sem számítottak, hogy a Hofburggal való konkurenciára képes épület álljon Ferenc József rendelkezésére. A fejedelmi reprezentációhoz szükséges tróntermek, fogadótermek, lakosztályok, báltermek, hivatali helyiségek mind elkészültek. A vágyott célt mégsem érték el, Ferenc József továbbra is a Hofburgot favorizálta, bár 1908-ban itt proklamálta Bosznia-Hercegovina annexióját. A királyi palota külső és belső munkálatait kizárólag magyar művészek végezték. A palota belső kiképzésében már szecessziós elemek is előfordultak, de uralkodó itt is a historizáló eklektika, elsősorban a Bécsben már megszokott neobarokk volt. Szükség is volt erre, hiszen súlyos milliókat áldoztak egy presztízsszempontokból kiinduló vágyálom: az állandó budai Habsburg-udvartartás elérése érdekében. A vágyálom beteljesíthetetlen maradt, Budapest nem tudott a téren (sem) Bécs egyenrangú konkurensévé válni.
      A köztéri szobrok, emlékművek - mentesek lévén gyakorlati-funkcionális szempontoktól - jóval közvetlenebbül tárják fel a megalkotásuk, felállításuk mögött húzódó szándékokat. A bécsi köztéri szoborállományra jellemző a művészeket ábrázoló alkotások nagy száma (mintegy ötven százalék). A fennmaradó ötven százalékon uralkodók, hadvezérek, politikusok osztoznak. Az ábrázolt személyek - természetesen az osztrák birodalmi gondolat hordozói (Mária Terézia, Schwarzenberg, Károly főherceg, Radetzky, Savoyai Eugén). Patetizmusukat megformálásuk kvalitása ellensúlyozza.
      Budapest ezen a területen kétszeres hátrányban volt: egyfelől hiányoztak a megfelelő tudású szobrászművészek, másfelől talán itt mutatkozott meg a dualista Magyarország egyik fő ideológiai problémája: a birodalmi egység és a magyar nacionalizmus egyeztetése. Hiszen sikeres hadvezérek az utolsó két évszázadban szinte csakis a Habsburg-ellenes függetlenségi mozgalmakban szerepelhettek (Rákóczi-felkelés 1703-1711, 1848-1849-es forradalom és függetlenségi harc) - a császári hadak ellen gyakran győző, bár végül elbukó hadak vezéreinek csakúgy ellentmondásos dolog volt szobrot állítani, mint a Habsburgokat detronizáló Rákóczi Ferencnek vagy Kossuth Lajosnak (ne feledjük: Cromwell emlékét is sokáig kiiktatták az angol közéletből!). Talán ezért is Budapesten előbb szintén az írók és költők kaptak szobrokat. Sikeres katonákkal nem nagyon dicsekedhettünk, legfeljebb az 1848/49-es szabadságharc hadvezérével, aki azonban éppen a tárgyalt időszakban a szabadságharc bukása miatt frusztrált nemzeti öntudat által szükségletnek érzett bűnbak nem túl hálás szerepét töltötte be. Görgei Artúrról van szó, aki katonához méltó önfegyelemmel viselte a hálátlan szerepet. Ő semmi esetre sem kaphatott szobrot - az osztrák kollégák még nem felejtették el az 1849 tavaszán az általa vezetett honvédseregtől elszenvedett vereségeket, a magyar közvélemény pedig az árulót látta benne, amiért 1849 augusztusában kapitulált az orosz intervenciós sereg előtt. (Azelőtt s azóta is sajátja a magyar köztudatnak, hogy a balsikerek mögött nem saját gyengeségét vagy hibáját keresi, hanem árulók és merénylők után kutat.)
      Az 1848/49-es konfliktus hagyott maga után egy emlékművet, ami azonban csak irritálta és felháborította a magyar közvéleményt. Hentzi tábornoknak, Budavár 1849 májusi császári parancsnokának emlékművéről van szó, melyet még 1852-ben állíttatott neki a hálás neoabszolutista rendszer. A magyar főváros lakói nem kedvelték az emlékművet, hiszen emlékezhettek még a pusztításra, melyet Hentzi parancsára a budai vár ágyúi a pesti Dunasoron végeztek. Azonban eltávolítani sem lehetett a császári-királyi hadsereg tuljdonában álló emléket. A budai várban álló szobor több tüntetés színhelye volt, többször okozott politikai válságba torkolló botrányt. 1886-ban a Hentzi sírját megkoszorúzó császári tisztek akciója ellen tiltakozott hevesen a budapesti ifjúság, s a több napon át tartó tüntetéssorozat halottakat követelt. 1892-ben az uralkodó és a nemzet kölcsönös egymásra találását szerette volna szimbolizálni a honvédelmi miniszter által kiötlött terv, mely szerint az 1848-as veteránokat tömörítő honvédegyletek küldöttsége megkoszorúzta volna a honvédemlékművet és Hentzi szobrát is. A jellemző módon közfelháborodást kiváltó tervet végül is elejtették, s 1897-re Hentzi szobra sem irritálta a budapesti közvéleményt: egy hadapródiskola udvarára került.
      Az 1848/49-es szabadságharc leverését követő megtorlás áldozatai közül először Battyhány Lajos gróf, az első alkotmányos magyar miniszterelnök kapott emlékművet kivégzése helyszínén, a volt Újépület (Neugebäude) lebontása után. A katonai rendeltetésű hatalmas épület a pesti Belvárostól északra különösen az 1849 őszi megtorlás hónapjai után vált gyűlöletessé a magyarok szemében, mintegy a magyar Bastille-t látták benne. Le is bontották a század végére, s a zsarnokságot jelképező épület helyén létesített térnek a Szabadság-tér elnevezést adták. Ugyancsak az osztrák katonai elnyomás szimbóluma volt a szabadságharc után a Duna fölé magasló Gellérthegyen emelt Citadella: a hegyi erőd a rebellis fővárost fenyegette bármiféle megmozdulás esetére. Az anyagi gondok és a jó ízlés azonban megmentette a Gellérthegyet koronázó építményt: miután elvesztette katonai jellegét, középső falrészét szimbolikusan lebontották, s azóta funkciót kereső építményként díszíti a Gellérthegy azelőtt kopárnak tartott tetejét. (Fontos, s a magyar közírók által sűrűn sérelmezett különbség volt a katonai épületek bécsi és pesti lebontása között, hogy Budapesten komoly megváltást kellett fizetni a katonai hatóságok számára, míg Bécsben ettől eltekintettek.)
      Kossuth Lajos, a forradalom vezetője 1849-es emigrációba vonulásától 1894-ben bekövetkezett haláláig nem tette lábát hazája földjére. Az emigráns politikusból így a térbeli és időbeli távolság (gyakorlati politizálása 1849-ben lényegében befejeződött) már életében szimbólumot csinált (ebben is méltó ellenpárja lett nagy ellenfelének, Ferenc Józsefnek, aki szintén már életében szimbólum lett, a Monarchia változatlan létének szimbóluma). Kossuth a független magyar nemzetállamiság szimbóluma lett, a magyar politikai nacionalizmus kielégítetlen ambícióinak megtestesülése. A turini remete az olaszországi emigrációból jelképként is hatott Magyarországon, s a személye köré fonódó nimbuszt olyan cinikus reálpolitikus is ki tudta használni, mint a dualista idők nagy magyar miniszterelnöke, Tisza Kálmán, aki elkerülhetetlen lemondását ügyesen összekötötte a nagy emigráns állampolgársága miatt Ferenc Józseffel kialakult nézeteltéréssel, s így mint Kossuth ügye miatt bukott államférfi javította foszladozó imázsát.
      Kossuth temetése újabb problémákat vetett fel: hogyan búcsúzzon a nemzet nagy halottjától, aki azonban egyúttal a koronás, s már szintén atyaként tisztelt uralkodó engesztelhetetlen ellenfele volt, s érzelmei viszonzásra is találtak? (Ferenc József hálószobáját többek között a világosi magyar fegyverletételről festett kép díszítette.) Az uralkodó kerek perec megtiltotta a magyar kormány tagjainak, hogy részt vegyenek a budapesti gyászszertartáson. A temetés megrendezését végül Budapest székesfőváros törvényhatósága vállalta magára. A hatalmas tömeg, a grandiózus szervezés messze időkre érvényes mintát adott a következő évszázad gyakran ismétlődő el- és újratemetései számára: a politikusok és mártírok gyászszertartásai a magyar politikai kultúra egyik legfontosabb alkotóelemévé váltak, egészen napjainkig. Bár a halálkultusz éppen a századfordulós Bécsben öltött egészen magasrendű artisztikus formákat, a politikai halál-kultuszban Budapest vezet Bécs előtt.
      Kossuth gyászszertartása után már nem volt pszichológiai gát a Kossuth-szobrok létesítése előtt. 1912-ig 76 Kossuth-szobor létesült az országban - a magyar városok szinte elengedhetetlen tartozéka lett a jellegzetesen deklamáló pózba merevített figura. Kossuth és a magyar halálkultusz közötti összefüggést sejteti az a tény is, hogy a Kossuth-szobrokat szinte iparszerűen gyártó Horvay János, a haláltémák specialistája lett a legtöbb Kossuth-emlékmű alkotója. Fáradt, enervált kompozíciója a reprezentatív budapesti emlékművet is meghatározza.
      Magyar állameszme és birodalmi lojalitás ellentmondásának sajátos keveredése látszik a Sugárutat (Andrássy út) lezáró millenniumi emlékművön. Az emlékművel a magyar honfoglalás ezeréves jubileumának ünnepségeire készített városrendezési újításokat (Andrássy út kiépítése, városligeti létesítmények az ún. Ezredéves kiállításon) kívánták mintegy megkoronázni. Az emlékmű természetesen jóval az ünnepségek után készült el véglegesen, de ne legyünk szigorúak: már a megünnepelni kívánt honfoglalás időpontját is a lehetőségekhez és kívánalmakhoz igazítva állapította meg az Akadémia dodonai válaszát (892 és 900 között) követően az országgyűlés: előbb 895-ben, majd a felkészülés nehézségei miatt 896-ban határozták meg a hős elődök honfoglalásának idejét, inkább a méltatlan utódok munkatempójához igazodva. Ennek tudatában igazán megbocsátható, hogy az emlékmű még 1914-ben sem volt teljesen kész, csak a világháború alatt fejezte be a szobrász, de 1918-ban már el is távolították (először, de nem utoljára) a Habsburg-királyokat ábrázoló szobrokat. A Habsburg-szobrok már jelzik a millenniumi emlékmű ideológiai programját: magyar nemzeti érzés és a Habsburg-dinasztia iránti lojalitás egyeztetését (ami állandó törekvése a politikai hatalomnak 1867 és 1918 között). Ennek a programnak a jegyében került fel öt Habsburg-házi uralkodó az emlékmű főcsoportja mögött húzódó félkörív magyar uralkodókat ábrázoló szoborcsarnokába. De nemcsak Habsburg-házi uralkodó szobra utal a dinasztikus hűség és a magyar nacionalizmus egyeztetésére: az egyes szobrok alatt a reliefek a magyar történelem jeles eseményeit ábrázolják. Így került az egyik reliefre az 1278-as morvamezei (dürnkruti) csata ábrázolása, ahol Habsburg Rudolf magyar segítséggel legyőzte a cseh királyt, Premysl Ottokárt. A kép sugallata egyértelmű: a Habsburgok és a magyarok szlávellenes összefogását propagálja. S az ideologikus mondanivaló itt még a történelmi pontosságnál is fontosabb volt a tervező számára: a csatában a magyar hadat vezető IV. László nem tartozik a legjobb emlékezetű magyar uralkodók közé, ezért egy elegáns csúsztatással a jelenetet I. Károly, a magyar Anjou-ház megalapítójának szobra alá illesztették, aki jó 30 évvel a dürnkruti csata után került a magyar trónra (igaz, hogy cseh riválisa is volt). A királyi szoborcsarnok előtt a honfoglaló magyar törzsek vezéreinek marcona lovascsoportja látható, a szoborcsoportok kompozíciója fölé pedig egy hatalmas oszlopon Gábriel arkangyal kettős keresztet tartó alakja magaslik. Az emlékmű tehát egységbe kívánja forrasztani a keresztény vallás szimbolikus jegyei alatt a honfoglalás pogány magyarjainak hagyományát a középkori keresztény feudális állam hagyományával, kombinálva mindezt a magyar nacionalizmussal és a Habsburgok iránti lojalitással. Az emlékmű - tekintsünk most el az esztétikai szempontoktól - ikonológiai programja maradéktalanul teljesíti a századfordulós magyar politikai vezetés igényeit: a honfoglalás kori hagyományokra és a középkori önálló magyar államiságra visszanyúló magyar nacionalizmus és a keresztény elemeket és a Habsburg-lojalitás érzületét jobban kiemelő birodalmi szemlélet egyaránt megtalálhatta a számára fontos elemeket. Kitekintésképpen: az emlékművet a következő korszakok folyamatosan „aktualizálták”. 1918-ban Ferenc József szobrát összetörték, 1919-ben eltávolították a Habsburg-királyokat; 1920-ban a Habsburgokkal együtt visszakerült Ferenc József, de nem az eredeti, huszárgenerálisi egyenruhában, hanem koronázási palástban; 1945 után újból elvitték a Habsburgokat, s helyükre a Habsburg-ellenes szabadságmozgalmakat vezető alakok: Bocskai és Bethlen erdélyi fejedelmek, Rákóczi magyar fejedelem és Kossuth Lajos került. A nem megfelelő reliefeket is újakkal pótolták, csak a dürnkruti csata képe lóg ki most a sorból: a helyén maradt, bár a magyarázó feliratot kivakarták alóla - tetszőleges csatajelenetnek gondolhatja bárki. Ez is egy megoldás. Bécsben hasonló jelenséggel nem találkozhatunk, legfeljebb Radetzky szobrának helyváltoztatásai utalnak az aktuális szempontok érvényesülésére.)
      Budapesten a császári hadvezérek közül ketten kaptak szobrot: Mária Terézia magyar generálisa, Hadik András, valamint a törökellenes felszabadító háborúk nagy hadvezére, Savoyai Eugén. Mindkettejük szobra a budai Várban áll, de Savoyaié van exponált helyen, a Várpalota bejáratánál őrködik a neobarokk lovas szobor. (Vitatták is a Várpalota helyreállítása után, az 1970-es években, hogy állhat-e ilyen exponált helyen egy császári hadvezér szobra. Szerencsére győzött a tudomány és az esztétika, s a lendületes lovas szobor újra régi helyén áll. A szobrot egyébként 1900-ban állították fel, úgy, hogy Ferenc József megvásárolta és saját, tervezett lovas szobra helyére tétette.)
      Egy város nemcsak emlékművekkel és épületekkel, hanem rendezvényekkel is ki akarja fejezni önmagát, be akar mutatkozni a világnak. Erre szolgálnak a különböző világ- vagy egyéb kiállítások. Általában egy sikerekben gazdag fellendülési időszakban vagy annak lezárásaként igyekszik egy város vagy egy ország „megmutatni magát”. Az osztrák liberalizmus fénykorában rendezett kiállítás a haladás eszméjének bűvkörében igyekezett az alkotmányos Ausztria gazdasági, társadalmi tudományos és művészeti eredményeinek bemutatásával emelni tekintélyét a világ - és nem utolsósorban önmaga előtt. A világkiállítások ekkoriban szinte mindenütt ezt a célt szolgálták. A történetiségre nem nagyon figyeltek, a jelen és a jövő állott a középpontban. A bécsi kiállítás központja a Práter volt, de voltak párhuzamos rendezvények is, így pl. a kor divatos festője, Makart barokkos pompájú óriásfestménnyel („Velence Conaro Katalinnak hódol”) mutatkozott be a Künstlerhausban. A kiállítás éve - 1873 - végül a bekövetkezett tőzsdekrach miatt baljóslatú évként vonult be az osztrák történelembe, s mindezek tetejébe a kiállítás is deficites lett.
      Az 1896-os budapesti millenáris kiállítás jellegében, mondanivalójában is teljesen eltért a bécsitől. Országos kiállítás volt csupán, ahol az évfordulós jelleg eleve historizáló irányba vitte az ügyet: egyszerre kívánták bemutatni a dicső nemzeti múltat és a prosperáló jelent. Ennek megfelelően a kiállításon külön „történelmi főcsoportot” létesítettek, ahol az építész Alpár Ignác az országban található, különböző korokból származó, de jellegzetes és kvalitásos épületek elemeiből komponált egy telivér eklektikus és historikus épületegyüttest. Ez a néprajzi és a gazdasági kiállítások mellett a fő attrakciónak bizonyult. Így a millenáris kiállítás a világkiállításokhoz képest - amelyeken az újdonságokon volt a hangsúly - anakronisztikusnak hatott, viszont tökéletesen megfelelt a korban domináló magyar historizáló felfogásnak, melyben főleg az elfogadott dualizmusból fakadó magyar állami szuverenitáshiányt kompenzálták a történelmi magyar királyság állandó emlegetésével.
      A millenniumi ünnepségek központi elemei - a dicső nemzeti múlt, a jelen nemzeti sikerek - hűen tükrözték vissza a századforduló idejének ideologikus közgondolkodását, mely a társadalmi élet szinte valamennyi színterén a nemzeti összetevőket kereste. Már-már mániákusan keresték mindenben a nemzeti jelleget: művészektől, építészektől is elvárták a magyar nemzeti géniusz kidomborítását. Ennek a túlhajszolt nemzeti nézőpontnak az érvényesítése jegyében utálták ki szinte a budapesti Operaházból Gustav Mahlert, ennek a bűvöletében keresték parlamenti vitákban a nemzeti géniusz ismérveit. A lázas nemzeti nézőpontkeresés kompenzatorikus jellegét világosan mutatja az ifjabbik Andrássy Gyula kijelentése 1896-ból: „Sajnos, igen sok más tekintetben szomszédaink messze túlszárnyalnak minket. Szorgalomban, takarékosságban, üzleti szellemben és tudományosságban előbbre vannak, mint mi. Nemzeti érzés, politikai érzés tekintetében azonban a fölény a miénk.” [7] Ez a szempont a 90-es évektől egyre erősebben érvényesült a művészek téma- és formakeresésében is. Az építészek között Lechner Ödön nevéhez köthető a „nemzeti stílus” megteremtésére irányuló, művészileg is értékelhető törekvések kezdete. Lechner főleg ornamentikus elemek alkalmazásával remélte kialakíthatni a magyar nemzeti építészeti stílust, s „Keletre magyar!” c. pályázati jeligéje programot is jelentett: a magyar népművészet forrásának tekintett keleti, elsősorban iráni és indiai motívumoktól ihletett ornamentikával feldíszített épületeivel keltett feltűnést, s aratott sikereket. (Egyik első híres alkotását, az 1896-ban felavatott Iparművészeti Múzeumot egyik bírálója rosszindulatú, de találó megjegyzéssel a „Cigánycsászár palotájának” nevezte.) Lechner törekvései szerencsésen kapcsolódtak az éppen akkor induló szecesszió művészeti mozgalmához, mely az unalmas akadémiai és historizáló művészettel szemben - Lechnerhez hasonlóan - szívesen nyúlt a népművészet vagy az egzotikus vidékek formakincse felé. A magyar szecesszióra azonban hangsúlyosan jellemző - más kelet-európai nemzetek művészetéhez hasonlóan - a nemzeti jelleg kiemelése és érvényesítése. Így a magyar képzőművészetben folytatódott a nemzeti stílus komponenseinek keresése: a közmegegyezéssel „tiszta forrás”-ként elismert népművészet mellett voltak olyanok, akik továbbra is az egzotikus Napkeleten keresték a használható elemeket. Így került elő pl. hosszas fáradozás után egy igazán „nemzetinek” tekinthető építészeti stíluselem, a boglyakupola, vagy boglyaív. A szénaboglya kétségbevonhatatlanul népi, paraszti alkotás, s mint ilyennek, a boglyaívnek a pedigréje elsőrendű. Ennek első építészeti variánsát a lelkes kutatók a boglyakemencében lelték meg, történeti előképként pedig az ókori Kisázsia hasonló formájú házfedelei és a szasszanida Irán építészeti motívumai szolgáltak. Méltán került tehát ez a megoldás 1901-ben Lajta Béla Kossuth-mauzóleum-pályázatába.
      A nemzeti stílus formakincsét mások a középkori művészetben vélték feltalálhatni (itt közvetlen kapcsolat volt az angol preraffaelitákhoz). A magyar sajátosság itt is az, hogy művészeti elemekhez és értékekhez rögtön nemzeti értéket is rendeltek - hűen a politizált művészet kelet-európai jelenségéhez. Így kereste Schulek Frigyes, a budai Halászbástya alkotója és a Mátyás-templom újraalkotója a középkorban a „nemzeti stílus” gyökereit. Méltatója ismét a nemzeti elemet hangsúlyozza a gótikus stílusban nem csupán renovált, hanem valóban újrakomponált templomról írva: „... a középkori színmagyar nemzeti uralom fényét ragyogtatja reánk... a művész lángelméje az ellenséges hatalom által ráerőszakolt hamis burok alól felszabadította... a dicső hagyományok őréül helyreállította.” A gótikus stílusban tehát (csakúgy, mint korábban az Országház esetében) a történelmi kontinuitás kifejezőjét is látták. A Halászbástya építészeti programját pedig maga Schulek Frigyes így fogalmazta meg: „A bővítés és kiegészítés nem történhet másként, mint kultúrtörténetünk kezdőpontjának, István király korának programmatikus kifejezésével.” [8]
      Schulek felfogásához állt közel a századelőn induló polihisztor Kós Károly, aki a preraffaeliták mintájára a középkori művészetben kereste az igazi művészet, így a népművészet forrását is, s le is szögezte: „konstruktív népművészetünk alapja a középkor művészete”. [9] Konstruktív szemlélete teszi modernebbé Lechnernél, aki az ornamentikára koncentrált.
      A századelőre tehát a magyar építészetben is teret kapott a konstruktív szemlélet, a funkcióközpontúság. De míg Bécsben Otto Wagner és iskolája ezt a szemléletet a modernitás úttörőjeként érvényesítheti, Magyarországon a nemzeti problematika túlhajszolása, központba erőltetése nem engedi a tehetségeket sem az egész világ számára érvényes mondanivaló kibontásához (az egyetlen kivétel talán a korszakban indult, s igen hasonló problematikával birkózó zeneszerző, Bartók Béla). A császárváros, Bécs szélesebb horizontot tudott biztosítani a benne lakóknak, mint a vele versengeni kívánó, de mindvégig nemzeti fővárosként viselkedő Budapest.

      1. Pulszky Ferenc: A városok. Magyar Salon 1890. 180. old.
      2. Idézi Andics, Hellmuth: Ringstrassenwelt. Wien, 1983. 248. l.
      3. Neue Freie Presse 1869. november 10. Idézi Springer, E.: Die Ringstrasse. Wien 1979. 431. old.
      4. Neue Freie Presse 1868. december 24.; Idézi i. m. 503.
      5. Idézi Lukács, John: Budapest 1900. Budapest, 1991. 58. old.
      6. Idézi A magyar művészet története 1840-1918; Budapest, 1987. I. k. 190. old.
      7. Idézi i. m. 30. old.
      8. Idézi i. m. 192. old.
      9. Idézi i. m. 375. old.


EPA Budapesti Negyed 9. (1995/3)Kozári M.: Békeidők < > Prakfalvi E.: Vita 1953