EPA Budapesti Negyed 8. (1995/2)Ember M.: Wallenberg elrablása < > Losonczy Géza levele

A kommunista polgárellenesség

_____________
STANDEISKY ÉVA

A Magyarországon nem túl erős, vallásilag, társadalmilag igen megosztott polgárság az 1948-49-es államosításokkal végképp gazdasági létalap nélkül maradt, a politikai, ideológiai cenralizációval pedig a közéletből is kiszorult. A sajtó, a rádió, a könyvek nap mint nap azt sulykolták az emberek fejébe, hogy küzdjenek a „káros polgári, kispolgári maradványok” ellen, szakadjanak el múltjuktól: mindennapi szokásaikat, gondolkodásmódjukat az újhoz, a megvalósuló szocializmushoz igazítsák. A „polgári” tehát a leküzdendő múlt megjelölésére szolgált, a polgárellenesség pedig a „szép, új világért” folyó harc szerves része lett.

      Antiszemitizmus és polgárellenesség [1]
      Magyarországon a zsidóknak meghatározó szerep jutott a késve indult polgári átalakulásban. Ezért a polgárellenesség gyakran antiszemitizmussal párosult. Így volt ez a radikális jobboldali és a radikális baloldali antikapitalista ideológiák esetében is. Alig néhány hónappal a második világháború vége után a kelet-európai kommunisták egy része cinikus kísérletet tett arra, hogy az antiszemita érzelmeket kihasználva tömegeket mozgósítson antikapitalista céljainak elérése érdekében. [2]
      A kommunisták „zsidózásának” azonban más volt a motívuma, mint a szélsőjobboldali antiszemitizmusnak. Amikor a kommunisták a „polgár” helyett olykor „zsidót” mondtak, többnyire az osztályharcos indulat vezette őket: a polgárban a polgár-zsidót, a kizsákmányolót látták. Az osztályszempontú szelekció azonban olykor óhatatlanul zsidóellenes hangsúlyt kapott. „Erősen megtizedelve, földrajzi kiterjedésében szinte kizárólag a fővárosra szűkítve, a maradék zsidóság még némileg alkalmas volt 1945 után is polgári funkciójának betöltésére. Ekkor megfordul a képlet: amíg korábban a zsidót ütve a polgárt találták, addig most a polgár a cél és a zsidó a találat” - írja Varga László. [3] Karády Viktor a zsidóellenesség kontinuus elemeit kapcsolja a második világháború utáni változásokhoz: „A baloldali pártok hivatalos ideológiáját adó antikapitalista demagógia, amely találkozott a népies mozgalmak polgárellenes demagógiájával, folytatta a magánvállalkozás, a kockázatvállalás, a tehetség és a munkabefektetés egyéni amortizációjának devalválását, majd megbélyegzését - lényegében abban a szellemben, melyet a polgárellenes, úri középosztálybeli zsidógyűlölet már olyan gazdagon kidolgozott volt. A zsidó kis- és nagyvállalkozó, aki néhány éve még származása miatt került a kiszolgáltatott üldözött helyzetébe, ezúttal mint »osztályidegen« játszhatta ugyanezt a szerepet.” [4]
      Az 1945 előtt zömében a polgársághoz tartozó zsidók 1945 után a kommunisták szemszögéből „reakciósok”, „osztályellenségek” lettek, hacsak fel nem adták, meg nem tagadták korábbi életüket. A polgár-zsidó családból jött kommunista osztályhátteréről még csak lehetett beszélni, a zsidó eredet azonban a nyilvánosság előtt tabutéma volt.
      A zsidókat ért 1944-es trauma szinte a kommunisták karjaiba lökte a magyarságukban jóvátehetetlenül megbántott zsidók egy részét. Sokan gondolták úgy, hogy a kommunista mozgalomban nincs, nem lehet faji megkülönböztetés, zsidókérdés; antiszemitizmus a szocializmusban nem létezik. A mindennapok gyakorlata olykor megcáfolta az elméletet. Sokakat megdöbbentett, hogy a kommunisták befogadták a pártba a „megtévedt kisnyilasokat”, és szemet hunytak szövetségeseik, egyes parasztpárti baloldaliak antiszemitizmusa felett. A kommunisták becsülték a pártba betértek, illetve a párthoz csatlakozók antikapitalizmusát, és rosszallották ideológiai eltévelyedéseiket. A koalíciós időszakban a kommunista párt vezetői azért nem léptek fel határozottabban szövetségeseik antiszemitizmusa és nacionalizmusa ellen, mert a hatalomért folytatott harcban szükségük volt támogatókra, utána pedig néhány évig úgy gondolták, hogy a proletárdiktatúra tisztítótűzén átment társadalom megszabadult a zsidóellenességtől és a faji elfogultságtól.
      1945 után antiszemiták is jócskán bekerültek a kommunista pártba. A kommunista ideológiai tanok sokukra semmilyen hatással nem voltak. Mások úgy váltak lelkes kommunistává, hogy antiszemitizmusukat polgárellenességgel maszkírozták. Ugyanakkor a kommunista mozgalomban, s különösen a fiatalok között általában nem számított, hogy ki zsidó, s ki nem.

      A „zsidózó” Rákosi
      Rákosi Mátyás „nyomatékosan aláhúzta - írja a Népművelési Minisztériumot szervező Losonczy Géza a betegeskedő miniszternek, Révai Józsefnek 1949 júliusában -, hogy óvakodjunk az »ügyes kispolgári zsidó intellektuelektől«. Ezekkel - mondotta [ti. Rákosi] - legalább ugyanannyi bajunk lehet, mint azokkal az értelmes munkásokkal, akiket be fogunk hozni - azzal a különbséggel, hogy míg a munkáskádereknél néhány évi keserves-verejtékes munka az esetek többségében meg fogja hozni a maga gyümölcseit, addig az előbbi kategóriánál soha nem tudhatjuk, hogy mikor válnak belőlük kémek, és mikor teszik tönkre erőfeszítéseinket éppen a pártvonal végrehajtása ürügyén.” [5]
      Ritka dokumentum ez: az értelmiségi szóhoz kapcsolódó pejoratív jelzők között egymás mellett olvasható a kommunisták szóhasználatában gyakori „kispolgári” és a kínos tudatossággal került „zsidó”. Az „ügyes zsidó” az antiszemiták szókészletéből ismerős. A „kispolgári” melléknév a kommunista szövegek állandóan előforduló szava. A rossz, az elvetendő, leküzdendő, a meghaladandó megjelölésére szolgált. Mögöttes értelmét általában a szövegkörnyezet tárja fel.
      Rákosi „zsidózása” mögött kommunista polgárellenesség, értelmiségellenesség van, s nem antiszemitizmus.
      A magyar kommunista párt mindenható vezetője annyira elidegenítette magától a zsidó szót, hogy magánbeszélgetésben a nem zsidó többség pejoratív szóhasználatát is átvette, illetve sajátos negatív tartalommal töltötte meg. Számára a zsidó mindenekelőtt renitens, nehezen betörhető értelmiségit jelentett, potenciális vetélytársat, lázadásra hajlamos alattvalót, akik között - a magyarországi történelmi átalakulás sajátosságainak megfelelően - számosan voltak zsidó származásúak.
      Az idézett példából arra is következtetni lehet, hogy a szovjet pártvezetésben fel-felbukkanó zsidóellenesség beépült Rákosi vezetési manírjaiba. Olykor ő is aggályosnak tartotta a zsidó eredetűek viszonylag magas számát a pártbürokrácia és a szellemi élet bizonyos területein. Magára és közvetlen munkatársaira sohasem gondolt. Nem úgy a szovjet pártvezetők.
      1953-ban a szovjet pártvezetés Rákosit többek között zsidó voltára hivatkozva távolította el a miniszterelnöki posztról. A sors fintora, hogy csupán hónapok teltek el a magyarországi anticionista kampány elindítása, az úgynevezett orvos-per előkészületei óta, amelyet éppen a szovjet orvosok elleni hajsza nyomán maga Rákosi Mátyás szorgalmazott. A készülő szörnyű színjátékot mindkét országban Sztálin halála akadályozta meg. Rákosi számára a legmegalázóbb az lehetett, hogy a birodalom urai magyarságát kérdőjelezték meg, amelyhez addig - így merte remélni - nem férhetett kétség.

      Új azonosságtudat, régi „bűnök”
      Az új rend hívei és az általuk eltüntetni vágyott régi rendszer képviselői között egyaránt voltak zsidók. A zsidó eredetű pártvezetők és párttagok többsége nem tartotta magát zsidónak: múltbeli megaláztatásait elfojtotta, s mint „nem létezőt” gyermekei elől is eltitkolta. A kommunistává lett zsidók közül sokan szabadulni akartak származásuk koloncától. Tabula rasát csináltak: mintegy megszüntették múltjukat. Ez volt az egyik lehetséges módja annak, hogy feldolgozzák a zsidóságuk miatt korábban megélt traumákat. Az identitást váltók élni tudást reméltek a drasztikus szakítástól, valójában újabb szenvedések, a későbbi meghasonlások útjára léptek. „A sztálinista korszakon végigvonul bizonyos, gyakran a családokat is megosztó kettősség, vagy nem is kettősség: hármasság. Ugyanabban a fennmaradt zsidó családban lehetett például izraeli kivándorolt vagy nyugatra emigrált családtag, lehetett üldözött polgár, akit kitelepítettek, és a Hortobágyon élte meg az ötvenes évek elejét, lehetett prominens pártfunkcionárius vagy ÁVH-s tiszt is. Tehát még a sztálini kor zsidóságát sem szabad egységesen a rendszer kiszolgálói között látni, hanem tisztázni kell a megosztottságot. Egy gondos felmérés az áldozatok között valószínűleg éppen annyi zsidót azonosíthat, mint a párthívek között.” - mondja a kialakult helyzet abszurditásáról Karády Viktor. [6]
      A polgárságból jött zsidók jelentős hányada 1945 után a kommunista párt tagja lett. A nem zsidó eredetű polgárságból is számosan, de az előbbieknél feltehetően jóval kisebb számban léptek be a kommunista pártba. Mind az előzőeknek, mind az utóbbiaknak meg kellett tagadniuk múltjukat, vagy állandó bűntudatban kellett élniük „kettős lelkiségük” - kommunista voltuk és a korábbi osztályhelyzetükből adódó szokásaik, beidegződéseik - miatt. Nem egy közülük fogyatékosságnak, tökéletlenségnek tartotta származását, s neofita túlbuzgósággal próbált alkalmazkodni a csalhatatlannak hitt párthoz. Sokuknak szüleik hitét, a családi tradíciókat kellett megtagadniuk ahhoz, hogy elfogadott tagjaivá váljanak egy új, szigorúan hierarchizált közösségnek. „De az oszályából kilépett polgár kihez, mihez legyen hű, polgár-önmagához vagy a proletárosztály társadalmi eszméihez? Ha elhagyta osztályát, mint szülőinek gyermeke, öröklött természete, jó gyerekszobája, ingyen kapott műveltsége miatt önmagához sem lehet hű. Leglényegesebb vonásait, tág körű ismereteit, csiszolt ízlését állandóan takargatni kénytelen, mintegy bűntudattal él származása, múltja miatt. [...] Értelmileg azonosítja magát a szocialista mozgalom eszmei tartalmával, de érzelmeiben, szokásaiban nem tud azonosulni a proletárok alacsonyabb műveltségű, kisebb igényű, anyagi színezetű, szűk életformájával. Hogy leplezze ezt a szembeötlő különbséget, mintegy erőszakot véve magán, kíméletlenül követelőzik, hangosan vádaskodik, mindig kész lecsapni valakire, helyesebben szólva valaki hozzá hasonlóra, hogy ily módon is elhárítsa magáról a gyanakvók ellenőrző tekintetét. Nem mondom, hogy mindez ilyen tudatosan, előkészítetten történik, de lényegében így történik” [7] - írja Kassák Lajos.
      A diktatúra leigázta a pártonkívülieket, betörni azonban főként saját párttagságát akarta: mindenekelőtt az eleve kisebbrendűnek tartott polgári származású tagjait kényszerítette nyilvános önkritikára. A megalázó procedúra során kínosan kerültek minden zsidó eredetre utaló vonatkozást. Az önkritikára kényszerült kommunista általában elhallgatta zsidó eredetét. Származásának felemlegetése nehezen megszerzett azonosságtudatát ingatta volna meg.
      Méray Tibor regénye, a Búcsúlevél arról szól, hogyan deformál egy jobb sorsra érdemes, tehetséges kommunista fiatalt a gyanakvásra épülő hatalom. A frissen kinevezett funkcionárius azt a feladatot kapja külföldre távozó volt felettesétől, hogy leplezze le a közvetlen közelében dolgozó ellenséget. A lelkes kommunista ifjú volt kiskereskedő apját, akivel megszakított minden kapcsolatot, el tudja képzelni ellenségnek, munkatársait azonban - eleinte - nem. Kétség gyötri: „vajon nekem, aki ebből az ellenséges környezetből, igen, kimondom, a kispolgári fertőből jövök, éppen nekem van-e jogom, hogy ...a ...feladatot magamra vállaljam és teljesíteni reméljem? [...] ...évek óta nekem egyetlen nevelőm van: a párt, a lényeget tekintve tehát túlléptem osztálykorlátaimon, s lélekben, ideológiában azonosultam a proletáriátussal - de vajon sikerült-e ez már teljesen, vajon mi bennem a kispolgári csökevények és az új típusú, szocialista vonások pontos aránya...” [8] A zsidó-problematika nem merül fel a regényben.

      Az univerzális rossz = polgári, kispolgári
      A kommunista szóhasználatban a „polgár” és a „kispolgár”, illetve a „polgári” és a „kispolgári” szavak jelentése olykor egybefolyik, máskor elkölönül egymástól: a párton belüli negatív jelenségek megnevezésére, mindenekelőtt a leküzdendő káros ideológiai maradványok jelölésére inkább a „kispolgári” szó volt használatos. A kultúrával foglalkozó írásokban mindkét kifejezés gyakori. A kispolgáriság bűnében mindenekelőtt azok a polgári származású kommunista írók marasztaltattak el, akiket tehetségük alkalmatlanná tett a pártdogmák szolgai követésére, akik mintegy akaratuk ellenére konfrontálódtak a hatalommal.
      A polgári származású kommunista írók a hatalommal szoros kapcsolatba került íróknak csupán egy csoportját alkották. Sokféleségük miatt nehéz lenne átfogó képet rajzolni róluk. Legismertebb képviselőjük Déry Tibor.
      Déry úgy volt szocialista, hogy megmaradt polgárnak, a legnemesebb szocialista és polgári tradíciók őrzőjének. Életvitelében, mentalitásában szabad és művelt polgárként élt, a közéletben szocialistaként, majd kommunistaként vett részt, műveiben pedig szocialistának, illetve kommunistának igyekezett látszani. Belső és külső konfliktusai a fentiekből eredtek. Találóan írja róla 1955-ben Kassák Lajos: „Szerintem ő a legtipikusabb polgári humanizmus és esztétikum képviselője a párt tájékán. Értelmileg rokonszenvez azzal, ami van, helyesebben ami lehetne a mai káoszból, egész érzelmi beállítottsága azonban ellenkezik az eszme megvalósításának gyakorlatával. Nem kommunista a pártélet követelményei szerint, és nem is lehet azzá. Helyzete nagyrészt Lukács György helyzetéhez hasonló, aki szintén hiába filozofál és szónokol a pártdogmák érdekében, ő maga sosem lesz kommunista a sztálini kinyilatkoztatások értelmében és gyakorlati módszerében. Déry ma, hogy úgy mondjam, a senki földjén áll, nem tudja elfogadni a polgári életforma eszmei tartalmát.” [9]
      A kommunista párt vezetői gyanakodva figyelték a „polgár” Déryt: mindenekelőtt a hatalmukat fenyegető potenciális renegátot láttak az íróban. Mintha érezték volna, hogy Déryt - bármmennyire is igyekszik az író alkalmazkodni elvárásaikhoz - sohasem törhetik be igazán. Révai József a legtehetségesebb kommunista írót, Déry Tibort éppen „le nem küzdött” polgári volta miatt nem tartotta igazán megbízhatónak. Talált is rá egy megbélyegző kifejezést: „párton belüli útitársnak” nevezte. (Az „útitárs” elnevezés a baloldali népi írók számára volt fenntartava.)
      Mind Lukács György (1948), mind Révai József (1952) az íróban tovább ható polgári múlt rovására írta, hogy szerintük Déry hibásan ábrázolja az illegális kommunista mozgalmat: szektásnak mutatja be, s ezzel alkalmatlanná teszi annak illusztrálására, hogy a háború után hatalomra jutó kommunista párt múltja révén is szervesen illeszkedik a „magyar haladó hagyományok” sorába.
      Nehezményezték azt is, hogy regényeinek polgári alakjai jóval élethűbbek, emberközelibbek, mint a vértelen kommunista figurák. Déry szégyellte a „realizmus diadalát” pártos énje fölött, a megváltozásra tett ígérete őszinte volt, „csak” a benne élő alkotó ravaszabb volt nála: az író-Déry éberségét egyre ritkábban tudta kijátszani a párttag-Déry.
      A Rákosi-rendszer sajátja volt, hogy ideológusai szerették volna befolyásolni a szuverén alkotói folyamatot. A nem ritkán durva és történelmileg hamis ideológiai beavatkozás veszélye nem csupán Déryt fenyegette. A kommunista írók azonban általában hajlíthatóbbak voltak Dérynél, igaz, tehetségük, egy-két kivételtől eltekintve, meg sem közelítette az övét.
      Déryt, minden szimpátiája ellenére, maga Nagy Imre is polgárnak tartotta, alapvetően az író 1956 júniusi Petőfi-köri felszólalása miatt. Erre mindenekelőtt Déry 1956 júliusában Nagy Imrének írott, sértettségről tanúskodó levele a bizonyíték. Nagy Imre egy évvel később a börtönben „zavaros burzsoá nézeteknek” minősítette Dérynek a sajtóvitán elhangzott kijelentéseit. [10]

      Sematizmus és kispolgáriság
      A „továbbélő”, „fertőző” kispolgáriság: a „polgári ideológia kártétele” volt a központi témája az ún. Felelet-vitának, amelyet a pártközpont a kommunista írók ráncbaszedésére, kiokítására szervezett 1952 őszén. Az ürügy Déry Felelet-e második kötetének megjelenése volt, de Révai irodalmi vitává szélesítette a tanácskozást: olyan alkalomnak szánta, ahol jobb és bal felé egyaránt üthet.
      A vitát alapvetően a klikkek egymás elleni vádaskodása tette hírhedtté. A kommunista írók egyik csoportja - Benjámin László és az Új Hang körül tömörülők - szektásságban, sematizmusban marasztalták el a főként a Csillag-ba és az Irodalmi Újság-ba író Aczél Tamást, Devecseri Gábort és a többieket, akiket az „úri fiúk klikkjé”-nek neveztek.
      Mindkét csoportosulás tagjai káros burzsoá ideológiai befolyást vetettek a másik szemére. Az „úri fiúkhoz” sorolt Karinthy Ferenc „kispolgári vonalnak” nevezte az Új Hang vonalát. Molnár Miklós már-már politikai, ideológiai szembenállást gyanított: szerinte „Benjámin, Kónya és Zelk elvtársak” mögé „csoportosulnak az Írószövetség ingadozó elemei”, akik „azon az oldalon szekundáltak, ahol úgy látták - nem teljesen ok nélkül -, hogy tág rések nyílnak a burzsoá ideológia behatolása előtt”. Zelk Zoltán a következő érveléssel utasította vissza a veszélyes vádakat: „Nagyon igazságtalan lenne odáig egyszerűsíteni a dolgot, hogy az egyik csoportosulásban a sematikusok vannak, a másik csoportosulásban viszont azok, akikben erősebb a kispolgári csökevény. Nem, elvtársak: sematizmus is, kispolgári csökevény is van mindkét csoportban, és hogy mennyire van mind a kettőben, azt nem kell különösebben bizonyítanom, hiszen tudjuk, hogy a sematizmus a legtöbb esetben takarója a be nem vallott, de túlságosan féltett kispolgári csökevényeknek”. [11] Minden rossz egy tőről fakad tehát: a múltból, a le nem küzdött polgári világból.
      A vitán felszólaló Lukács György szerint is mindkét csoportnál „a polgári maradványokról van szó, mind a kettőben a polgári környezet hatásáról beszélünk.” A „kincstári irodalom” művelői azért sematikusak, vélte Lukács, mert a polgárokhoz hasonlóan tévesen értelmezik a proletárdiktatúrát, nem ismerik fel benne a „legmagasabbrendű demokráciát”, amelytől idegen a kispolgári hajbókolás, a mindent rózsaszínben látó megelégedettség. Lukács tehát „kispolgári” alatt mást értett, mint a többiek: „kicsinyes, korlátolt gondolkodású, szűk látókörű személyt, nyárspolgárt”. [12] A „nép” és a „párt” viszonyát ideálisnak feltételezve kijelentette: „A kincstári irodalom a nem antagonisztikus ellentmondások elhanyagolásával mellőzi a szocialista élet dialektikáját, az állami és pártvezetés reális, dialektikus összefüggését, kölcsönhatásait a tömegek teremtő kezdeményezésével, a tömegek gyakorlatával”. Érvelése mesterkélten túlbonyolított volt, ugyanakkor felfigyelt valamire, amit a többiek nem akartak észrevenni. Arra, hogy a sematikus írók kispolgári ízléshagyományokat követtek, giccset kedvelő tömegigényt szolgáltak ki. A marxista filozófusnál jóval meggyőzőbbnek tűnt az ugyancsak harcosan pártos Sándor Kálmán földközelibb magyarázata: „a sematikus esetben nagyon sokszor találkozunk az egyéni felelősség vállalásától való viszolygással, szellemi renyheséggel”. Szerinte Benjáminék vétke a nagyobb: idegenkednek a pártos szemlélettől, „kispolgári módon” értelmezik az egyéniséget, individualizmusuk „elkorcsosult”, ellenzékiségük „idejétmúlt”. „Politikai hibájuk”, hogy lebecsülik az irodalom nevelő funkcióját. „A kispolgári irányzat ...arisztokratikus finnyássággal éppen az irodalom öntudatfejlesztő, népmozgató kötelességét fitymálja le.”
      Révait elkeserítette a kommunista írók egymás elleni acsarkodása, a pártvonalat ügyetlenül szajkózó sok-sok kisszerű érvelés. Rádöbbent arra, hogy kudarcot vallott: az írók nem úgy törtek be, ahogy ő szerette volna. Kényelmetlenné vált számukra a járom, amelyet a nyakukba vettek, s ha nem sikerül megnyugtatni őket, le is rázhatják magukról. Révai megérezte a veszélyt: támadással védekezett. Régi beidegződései elragadták: népi-urbánus szembenállásról beszélt, a mindent meghatározó, illetve - ellentmondva önmagának - a semmit el nem döntő származásról. Szubjektív volt, sértődött és igazságtalan. Az ádáz szociáldemokrácia-ellenesség a kommunista alapdogmák közé tartozott, az azonban már erőszakoltnak tűnt, hogy ezt Révai összekapcsolta a látens népi-urbánus viszállyal. „A világfájdalom, a halálhangulatok, a költői én megéneklésének követelése, a szekszualitásban való naturalista turkálás azonban - az irodalmi élet sajátosságainak megfelelően - éppúgy megjelenési formái a polgári ideológia befolyásának, mint a szociáldemokratizmus befolyása az állami és pártmunka egyes területein” - figyelmeztette Révai a kommunista írókat. „Azelőtt a szociáldemokratizmus - fejtegette valamivel később - szövetkezett a polgári urbánusokkal a népiesek, a népi írók ellen. Ma egyes kommunista íróknál abban jut kifejezésre a szociáldemokratizmus bizonyos maradványa, hogy igyekszenek szövetkezni a népiesekkel a kommunista írók másik csoportja ellen. Az a veszély fenyeget tehát, hogy az urbánus-népies ellentét felújul.”
      Révai vitazárójában végképp összekuszálta a szálakat akkor, amikor a kommunista írók ellentéteinek okát a származási különbségekben vélte megtalálni. Valójában mindkét csoportban a polgári környezetből jött, zsidó eredetű írók voltak többségben. Révai szavaiból úgy tűnhetett, mintha az „úri fiúk” középosztálybeli értelmiségi környezetből jöttek volna, míg Benjámin, Zelk, Örkény és a többiek proletár környezetből. „... a proletár származás - mondotta Révai - egymagában nem jelenti semmiféle biztosítékát a helyes magatartásnak és a helyes ideológiának. A proletárszármazású szociáldemokrata árulók az értelmiségi származású proletárforradalmárokkal szemben szintén mindig a polgári származást vetették fel. [...] A szociáldemokrata neveltetés vagy a frakciós múlt egyáltalán nem jobb, mint például az Eötvös-kollégiumi múlt vagy mint valamely kávéházi literátori múlt. [...] Nekünk kedvesebb egy olyan volt polgári értelmiségi, aki leküzdötte polgári örökségét, mint egy olyan volt szociáldemokrata vagy frakciós munkás, vagy deklasszált kispolgár, aki nem küzdötte le.” Szavainak éle főként Benjámin László ellen irányult, akiről köztudott volt szociáldemokrata múltja, valamint az, hogy munkás környezetben él. [13]
      Révai a fentebbi idézetben az akkori általános szóhasználattól - és saját szóhasználatától is - eltérően nem mosta egybe a „polgár” és a „kispolgár” fogalmakat: az „értelmiségi polgárt” és a „deklasszált kispolgárt” lényegében életmódja és műveltsége alapján különböztette meg egymástól.
      Révai záróbeszéde következő mondatában „a származás felhánytorgatását” káros demagógiának nevezte: „ez és a nyomában járó bomlás arra vezet - figyelmeztetett -, hogy új viszonyok között, más köntösben, de felújul a régi népies-urbánus ellentét”. Az ötvenes évek elején a fentebbi Révai-fóbia minden alapot nélkülözni látszik. A Felelet-vita lényege jóval prózaibb: a hatalom kegyelt írói megérezték kilátástalan helyzetüket, azt ugyanis, hogy feltétlen párthűségükkel megfosztották magukat az alkotómunka lehetőségétől. Felgyülemlett feszültségeiket vezették le azzal, hogy egymásnak estek. Révai is megérezhette, hogy elvesztette a játszmát, ezért volt szélsőséges, dühödt és kapkodó. Megérzései nem voltak rosszak. Az 1952-ben még egymással szembenálló írócsoportokból kerülnek majd ki a kommunista reformellenzék legnevesebb képviselői.

      A reformellenzék és a polgárságból jött kommunisták
      A „polgár-probléma” a kommunista ellenzék formálódásában is szerepet játszott. A polgári származású írók oldani akartak azon a lelkiismeretfurdalásos állapoton, amelybe a kommunista pártban eltöltött évek után jutottak. Rájöttek arra, hogy neofita túlbuzgóságuk vakká és süketté tette őket a hibák iránt, s olykor maguk is az eszme eltorzítói lettek. Ráeszméltek, hogy becsapták önmagukat. A csalódás a hitet megtestesítő vezetőkben - és önmagukban - sokuknál olyan lelki megrázkódtatást okozott, amely logikusan vezetett el egy megtisztult szocializmus akarásáig. A teljes kiábrándulásig csak kevesen jutottak el, s ők is évekkel, évtizedekkel később.
      Legismertebb képviselőjük megint csak Déry Tibor. Déryt 1953-54-ben mindenekelőtt az alkotói szabadság bővítésének kérdése foglalkoztatta. 1954 októberében lelkesen üdvözölte az embercentrikus szocializmust hirdető Nagy Imrét, aki akkor - ritka kivételként - érvényesíteni tudta akaratát a pártvezetésben. Az 1955-ös konzervatív fordulat fokozta Déry közéleti aktivitását, ami 1956 nyarán Petőfi-köri felszólalásával érte el csúcspontját.
      A korábbi kultúrpolitika „végrehajtói”, a Szabad Nép hajdani rettegett publicistái, fontos irodalmi posztok betöltői - Gimes Miklós, Aczél Tamás, Molnár Miklós, Méray Tibor -, valamint Benjámin László, Zelk Zoltán és a többiek 1954 nyarától lettek a Nagy Imre képviselte reformvonal hívei. Reformellenzékivé válásukban elsődleges szerepe volt a börtönből szabadult barátaik beszámolóinak.
      A Szabad Nép 1954. október 22-24-i nevezetes taggyűlésén mondotta Méray Tibor: „Minket, akiket tíz év megedzett, ...nem lehet megijeszteni többé sem fenyegetéssel, sem lekispolgárosozással.”
      „Írói és emberi tragédiám - írja Zelk börtönbeli önvallomásában -, hogy mint kommunista költő részt vettem a régi politika hibáiban. Évekig éreztem Illyés, Tamási Áron, Weöres Sándor, Tersánszky és sok más író elhidegülését, sőt néha tüntető bizalmatlanságát. 1953 júniusa után pedig közel egy évig kommunista írók, Kónya, Kuczka, Sipos, Erdei Sándor, Déry, Örkény bizalmatlanságát is. Ez rendkívül hatott rám. S amikor Haraszti és más börtönből szabadult, majd rehabilitált emberek sorsáról beszéltek, gyakran kerültem olyan lelkiállapotba, hogy elöntötte a vér az agyamat.” [14]
      Az idézett jegyzőkönyv-részlet utal arra is, hogy a zsidó eredetű kommunisták közül többen „csak” 1954-ben lettek a Nagy Imre-féle reformvonal elkötelezett hívei. A korábban Nagy Imre mellé állókat nem, vagy másként kísértette a múlt - saját múltjuk -, mint a hozzá 1954-ben csatlakozókat. Az 1953. július 4-i Nagy Imre beszéd - a miniszterelnöki program - túlzottan magyarcentrikusnak érzett felhangjai régi, rossz emlékeket ébresztettek sok, vészkorszakot átélt kommunistában. A hazugságok, szép ígéretek után bizonyítékokra volt szükségük. Ezeket a bizonyítékokat a börtönből szabadultak beszámolói, valamint Nagy Imre következetes reformpolitikája szolgáltatta számukra.

      A pártvezetők változatlan polgárellenességéről
      Mint korábban, 1953 után is a kommunista párt vezetői minden rossz forrását a polgári befolyásban vélték felfedezni. Révai azzal magyarázta Déry Felelet-e második kötetének sikerét, hogy „a polgári és kispolgári nézeteknek még mély gyökerei vannak a magyar irodalmi és kritikai közvéleményben.” [15] A helyzet szerinte 1952-höz képest Nagy Imre kormányra kerülése után tovább rosszabbodott. „Az irodalmi életben most a főveszély az, hogy a kispolgári, sőt itt-ott egyenesen reakciós hullám elönt bennünket, sőt még a kommunista írókat is befolyásolja és eltéríti a helyes úttól”. [16] A kommunista vezetők polgárellenessége 1953 után is lépten-nyomon kimutatható. Az 1955 decemberi irodalmi párthatározatot elfogadó PB-ülésen Gerő Ernő például a következőket mondotta: „...az írók között kialakult egy csoportosulás, melynek képviselői pártellenes, revizionista, jobboldali álláspontot képviselnek. [...] Nevén kell nevezni a gyereket, s én Déry, Aczél, Zelk mellé a Mérayt is felemlíteném, felvenném. (Rákosi elvtárs: Nagyon bővül a lista.) Mérayra én azért gondolok, mert amióta én ismerem, igen arcátlanul viselkedik. Van néki bizonyos renoméja, de - a mostani filmjével kapcsolatban is [9-es kórterem] - népszerűséget mi adtunk neki. Azonkívül Déry, Aczél és Méray is nagyburzsoá-származásúak, valamelyik gyárosnak a fia, lényegében tehát nagyburzsoá elemek, és erre feltétlenül utalni kell. [...] Ezek nem kommunisták, ezt így mondani nem helyes.” [17]
      A reformellenzékhez tartozó kommunisták ugyanakkor egyre nyíltabban fejtették ki a közelmúlt hibáival kapcsolatos véleményüket. Különösen így volt ez a Szovjetunió Kommunista Pártjának a sztálinizmus bűneit részben feltáró XX. kongresszusa utáni időszakban. Az egyik lap vezércikkírója így ír a „kispolgári” szó jelentésének eltorzításáról: „...az értelmiség köreiben gyakran jelenkezett a kispolgári befolyás. (És itt mindenekelőtt a valóságos jobboldali, nacionalista, antiszemita, kozmopolita stb. hatásokra, illetve a velük szövetséges szektás, dogmatikus nézetekre gondolunk. Amit az elmúlt években »kispolgári befolyás« címszóval illettünk, az igen gyakran a munkásosztály és a parasztság befolyása volt az értelmiségre, a munkásosztályban és a parasztságban fortyogó hangulat megfogalmazása, kicsapódása az irodalomban, művészetben, újságírásban stb).” [18]
      A polgár-problematika a Kádár-korszak elején is felmerült. Az MSZMP-ben nem volt ritka az a nézet, hogy a „fegyveres ellenforradalom” felszámolásával egyidejűleg nem szűnt meg az „imperializmust szolgáló” szellemi erők támadásának veszélye. Szerintük az 1956 szeptemberétől lazára fogott, majd október végén eleresztett gyeplőt újra határozottan kézbe kell fogni. „A marxizmus elleni támadás - olvasható a pártközpontban 1957 tavaszán készült feljegyzésben - szélesen bontakozik ki az irodalmi és művészeti élet gyakorlatában. Az irodalom pártosságának, a szocialista realizmusnak polgári liberális tagadása tág teret nyitott nem csak a polgári irodalmi és művészeti irányzatoknak általában, de ezen belül is különös súllyal az olcsó sikert hajhászó, színvonaltalan műveknek, a kispolgári giccsnek. ...Az eszmei zavarkeltés ellen eddig még nem vettük fel kellő eréllyel a harcot. Ideológiai téren nem a párt, hanem az ellenforradalom támad.” A még október 23-a előtt jelentkező „kispolgári, anarchista nézetek” továbbra is uralják a szellemi életet, amelyet tovább fertőz a „szovjetellenes nacionalizmus” és a „Nyugat előtt hajbókoló kozmopolitizmus”. [19]
      A polgári ideológia veszélye a forradalom mellé állt kommunista írók megbüntetése (erről később részletesebben lesz szó), valamint a népi írókkal való viszony rendezése kapcsán is szóba került. Ez utóbbi záróakkordja az Állásfoglalás a népi írókról című pártdokumentum elkészítése volt, amelyet 1958 áprilisában vitatott meg az MSZMP Politikai Bizottsága.

Az anakronisztikus osztályillúziók képviselői (Kádár János, Nemes Dezső, Biszku Béla, Marosán György) leginkább a „paraszti demokrácia”, „paraszti szocializmus” kifejezéseket nehezményezték az állásfoglalás-tervezetben. „A marxizmus szerint paraszti demokrácia nincs - mondotta Kádár János -, csak szocialista és burzsoá demokrácia van. [...] Nem lehet lebegni két osztály között.”
      Kádár János felfigyelt arra, hogy a népi író-problematika előtérbe kerülésével egyidejűleg erősödtek a párton belül a polgári származású - mindenekelőtt a zsidó eredetű - értelmiségiek elleni hangok. Kádár a kommunisták nem népi író ellenfeleit urbánusoknak nevezte. Szóhasználata világosan jelzi az ideológiai fogalmak értelmezése körüli zűrzavart, bizonytalanságot, amely a beszűkült, torzult szellemi élet következménye volt. [20] Kádár a munkásságra hivatkozva tagadta az urbánus-veszélyt: „A paraszti demokrácia mellett - mondotta Kádár - még egy veszedelmes nézettel találkoztam. Azt mondják, hogy az urbánusok ettől rosszabbak. Ez nem igaz. Ha politikai tömeghatását nézem, ez (ti. a népiek mozgalma) volt a rosszabb. Volt idő - vetette közbe Aczél -, amikor Ignotus és társai komoly veszedelmet jelentettek.” Kádár ezzel sem értett egyet: „A munkástömegekre nem voltak politikai befolyással, a párttagságra nem voltak veszedelmesek, csak a polgárságra. Ez az irányzat tehát nem olyan veszedelmes, mint a népieseké. ...Tagadom tehát, hogy az urbanizmus (sic!) rosszabb lett volna.”

      Polgárellenesség az 1957-es periratokban
      A kommunista reformellenzék írótagjai, a potenciális renegátok 1956-ban egyre közelebb jutottak ahhoz, hogy valódi renegáttá váljanak. Átalakulásuk folyamatát önkényesen zárták le a kádári megtorló hatóságok, amikor politikai bűnténnyel vádolták őket. Az első íróper [21] majdani egyik vádlottja úgyanúgy vélekedett Déryékről, mint az íróperek koncipiálói. Molnár Zoltán ezt írja a „Déry-Benjámin-Zelk csoportról”: [22] „Déry, Háy, Örkény nemcsak polgári származású, hanem ilyen vagy olyan vonatkozásban polgári gondolkozásúnak és magatartásúnak is maradt emberek. Benjámin proletárköltő volt, s gondolom, közöttük is az maradt. Mi vitte közéjük? ...a színvonal igénye és politikai csalódásai”. [23]
      1956 végén, 1957 elején a Kádár-kormány politikusai, publicistái, politikai nyomozótisztjei csoportot formáltak néhány kommunista íróból. Úgy vélték, hogy a „tagok” polgári származásának, le nem vetett polgári allűrjeinek is része volt abban, hogy ezek az írók az „ellenforradalmiság bűnébe” estek. Déry Tibort, Háy Gyulát, Zelk Zoltánt sorolták ide.
      Kádárék szemében a „nagy íróper”-nek mind a négy vádlottja - Déry, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor - a megbízhatatlan - polgári eredetű és mentalitású - kommunista volt. Nincs semmi nyom arra, hogy a perbe fogottak kiválasztásában a zsidó származásnak szerepe lett volna.
      Az 1957 őszén rendezett Déry Tibor és társai-perben mind az ügyész, mind a bíró kitért az eljárás alá vontak osztályszármazására, mintegy azt sugallva, hogy „bűncselekményeik” nem függetlenek a családi háttértől. A vádirat szerint Déry „polgári származású”, Háy Gyula „földbirtokos származású”, Zelk Zoltán „kispolgári származású”, Tardos Tibor „polgári származású”. A vádirat valamennyiük esetében megemlíti, hogy a perbe fogottak mikor kapcsolódtak be a munkásmozgalomba, valamint azt is, hogy milyen kitüntetéseket kaptak. A tendenciózusan kiemelt élettényekkel azt sejtették, hogy a vádlottak ingatagok és háládatlanok.
      A Vida Ferenc által összeállított ítélet még ideologikusabb, mint a vádirat. Déry családi hátteréről ez olvasható: „I. rendű vádlott ...tőkés családból származott, apja ügyvéd volt.” Háy Gyuláról ez áll az ítélet indoklásában: „II. rendű vádlott ...földbirtokos családból származott, apja mérnök volt.” Zelk Zoltán eredetéről ugyanaz olvasható, mint a vádiratban: „kispolgári származású”. Tardos Tibor „vidéki ügyvéd gyermeke”. Írhatták volna azt is, hogy Zelk kivételével értelmiségi származásúak, csak az nem lett volna szerintük megbélyegző. [24]
      A „kis íróper” vádlottjainál inkább takargatni akarták a származást: Molnár Zoltán munkásszármazású volt, Fekete Gyula pedig paraszti környezetből jött, igaz, a szülei „kulákok” voltak. Ők a kommunista felfogás szerint inkább a „megtévedt”, s nem az „áruló” kommunisták közé tartoztak. Talán miattuk vádlotttársaikra is átsugárzott némi jóindulat. A vádirat szerint Varga Domokos „papi”, Tóbiás Áron „értelmiségi” származású volt. „Bűncselekményük” súlyosságának igazolásaként azonban a vádirat szövegezője a „burzsoá” jelzőt használja tendenciózusan és igaztalanul: „...Tóbiás Áron ...megismertette Varga Domokossal Bibó István ...tervezetét, amely nyíltan a burzsoá restauráció, a burzsoá demokratikus köztársaság megvalósításának gazdasági és politikai programját tartalmazta”.
      Az ítélet szövegezője (feltehetően Molnár László tanácsvezető bíró), amikor a vádlottak családi hátteréről ír, kerül minden ideologikumot. Varga Domokos „Vargha Gyula költő és műfordító unokája, apja református pap, aki 50 hold gyenge minőségű föld tulajdonosa volt 100 aranykorona körüli kataszteri tiszta jövedelemmel. Földjét bérbeadás útján hasznosította, majd 1948 vagy 1949 évben az államnak felajánlotta.” Tóbiás Áron „apjának a foglalkozása előbb postatisztviselő, utóbb gépésztechnikus, anyja óvónő”. Molnár Zoltán apja szabó volt, Fekete Gyuláé „földműves, aki a harmincas évek közepén szüleitől 80 hold földet örökölt.” [25]

      A hatalom a Kádár-korszakban jóval visszafogottabban volt polgárellenes, mint a keresztül-kasul átideologizált Rákosi-korszakban. Az alapelvek, amelyekből a polgárellenesség is következett, változatlanok maradtak ugyan, de az ideológia nem hatolt be mindenüvé, mint korábban. A művészeket is kevésbé gyötörték álvitákkal, fejtágítókkal. A nyilvános önkritika kiment a divatból. A tabu témák azonban megmaradtak, a szellem emberei továbbra is bizonyos önkorlátozásra kényszerültek. A letűnt polgárságról tudományos dolgozatokat lehetett írni, a létező kispolgáriság írók témája lett. A polgárellenesség a rendszer korrodálódásával anakronizmussá vált, bukásával pedig végképp a történelem süllyesztőjébe került.

      1. A polgárellenességről In: Fejtő Ferenc: Szép szóval. Ars Scribendi, Bp. Nyilvánosság Klub-Századvég, 1992. 288-306. o.
      2. A magyar vonatkozásokról lásd Standeisky Éva: Antiszemita megmozdulások a koalíciós időszakban. Századok, 1992. 2. szám 284-308. old.; Varga F. János: A miskolci népítélet. In: Skandalum, Magyar közéleti botrányok. Szerk.: Gerő András, Budapest, T-Twins, 1993. 194-215. old.
      3. Varga László: A magyar zsidóság 1945 után. Hiány, 1990. február 27. 9.o.
      4. Karády Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére In: Zsidóság az 1945 utáni magyarországon. Magyar Füzetek, Párizs, 1984. 133.o.
      5. Politikatörténeti Intézet Levéltára, 793.f. 2.ő.e. II.k. 484. o. A levél kelte: 1949. július 14. Lásd Dokumentum: Losonczy Géza levele Révai Józsefnek.
      6. Zsidókérdés itt és most. Gyökerek és indák. Kerekasztalbeszélgetés. Világosság, 1989. 6. sz. 439. o.
      7. Kassák Lajos: Szénaboglya. Szépirodalmi K. Bp. 1988. 209. o. Kassák Lajost egész életében foglalkoztatta a polgárrá, értelmiségivé válás problémája. Mindenekelőtt regényei tanúskodnak erről.
      8. Méray Tibor: Búcsúlevél Bethlen Gábor Könyvkiadó, Bp. 1989. 34. o. A kiemelések tőlem származnak.
      9. Szénaboglya. Szépirodalmi K. 1988. 132-33. o.
      10. Standeisky Éva: Déry Tibor és Nagy Imre Múltunk, 1992. 4. 40-48. o.
      11. Vita irodalmunk helyzetéről. Bp. Szikra K. 1952. 78. o. A további idézetek is a fentebbi jegyzőkönyvből valók.
      12. A Magyar Értelmező Szótár így definiálja a „kispolgár” egyik jelentését. A „kispolgári” szó leggyakrabban életmódbeli, kulturális igénytelenséget jelöl. A kommunisták szóhasználatában a „kispolgári” végletesen egyoldalú, pártosan ideologikus tartalmú lett.
      13. A költő származása homályos: a Szombat 1992. októberi számában két cikk is utal Benjámin családi hátterére: az egyik szerint a költő zsidó eredetű, a másik szerint nem az. Litván György: Zsidó szerepvállalás a magyar kommunizmusban, antisztálinizmusban és 1956-- ban 15.o. ill. Benjamin Geist: Az 1956-os forradalom és a zsidók: a revizionista (Irving-féle) változat 22. o.
      14. Magyar Országos Levéltár Jelenkori Gyűjtemény. XX-5-h, Déry Tibor és társai perének iratai. Operatív iratok. (Továbbiakban: MOL Déry és tsi. Op.) 1. doboz, 3. kötet. 300. o. Fogolytársa, Molnár Zoltán így jellemezte őt: „Neki nemigen voltak polgári illúziói és vágyai, mint esetleg Dérynek és Háynak ...sőt neki politikai kifogásai, elméleti kritikája, vagy szociális felháborodása sem igen volt, mint mondjuk az inkább népközelben lévő népieseknek, vagy riport után járó fiatal kommunistáknak (mint Kuczka stb.). Neki csak végtelen nagy elkeseredése volt. Nem lett hát belőle sem vezér, sem cikkíró, sem határozatszerkesztő, hanem csak - taggyűlési felszólaló. De az aztán igen! [...] Zelk 'véresszájú' felszólaló volt, de biztosan nem akart ellenforradalmat.” Uo. 59. d. 14. k. 52. o. 1957. június 1.
      15. PIL 793.f. 2.ő.e. II.k. 431.o. A Politikai Bizottságnak, 1953. szeptember 30.
      16. PIL 793.f. 2.ő.e. I.k. 410.o. Levél A Politikai Bizottságnak. 1953. november 10.
      17. Petőfi Irodalmi Múzeum, Horváth Márton-hagyaték.
      18. Elvhűséget! Művelt Nép, 1956. szeptember 9.
      19. „Az irodalmi élet egyes kérdéseiről. Az MSZMP KB Tudományos és Kulturális Osztályának előterjesztése.” 1957. márc. 14. MOL 288.f. 33/1957/1.ő.e. 18-23. o. A dokumentumot más forrásból idézi: Huszár Tibor: Mit ér a szellem, ha... Szabad Tér K. Bp. 1990. 162. o.
      20. Korábban már utaltam arra, hogy 1952-ben Révai szintén a napi politikai helyzethez igazodva aktualizálta a harmincas évekbeli népi-urbánus ellentétet, kevéssé meggyőzően. A Magyar Értelmező szótár nem tud mit kezdeni az „urbánus” szóval a „szocializmusban vagy szocializmust építő társadalomban”. A legegyszerűbb megoldást választja: csak az általános, illetve a harmincas évekre vonatkozó jelentéséről ír.
      21. Az úgynevezett „kis íróper”: Varga Domokos és társai - Molnár Zoltán, Fekete Gyula és Tóbiás Áron - pere.
      22. Közéjük sorolta az 1953-ban igen aktív, de a későbbiekben visszahúzódó Örkény Istvánt és az 1956-ban tevékennyé váló Háy Gyulát.
      23. MOL Déry Tibor és tsi. Op. 38. doboz, 13. kötet, 328. o. 1957. május 31. A hatalom is meg volt akadva Benjáminnal: a költő sehogy sem illett a renegát polgárok csoportjába.
      24. Mind a vádirat (1957. szeptember 12.), mind az ítélet (1957. november 13.) a MOL Jelenkori Gyűjteményében található. Déry Tibor és társai perének iratai.
      25. MOL Varga Domokos és társai-per iratai. A vádirat kelte 1957. augusztus 29-e, az ítéleté október 9-e.


EPA Budapesti Negyed 8. (1995/2)Ember M.: Wallenberg elrablása < > Losonczy Géza levele