EPA Budapesti Negyed 8. (1995/2)Karády V.-Palásti M.: Ortodoxia < > Zeke G.: A nagyvárosi kultúra

A
kalábriász parti

Pesti mulatságok és malacságok

________________
MOLNÁR GÁL PÉTER

Berlin híres-nevezetes század eleji zsargon-színháza a Gebrüder Herrnfeld-Theater. Két testvér, az izgő-mozgó Simon Dalles szerepében Donat Herrnfeld, Anton fivére pedig a flegmatikusan goromba Davidl Grünként a csernovici és tarnopoli zsidó kispolgárok megelevenítésével sikerre vitte a Die Klabriaspartie című egyfelvonásost. Megörökítette hírük a Németh Antal-szerkesztette Színészeti Lexikon (1930). Körberöhögtette a színdarab Európa nagyvárosait. Vakaródzó, veszekedő szereplői zsargonban perlekedtek. Eredetileg azonban magyar színműnek készült. Pesten került bemutatásra 1891-ben.
      Szerzője Oroszi Antal. Neve időnként előkelőbbé nemesítetten ypszilonra végződik, de sem így, sem úgy nem lelni még színházi lexikonokban sem, nemhogy irodalmiakban, s a Széchenyi Könyvtár kartotékjai nem ismernek hasonnevű szerzőt. Az egyik legtartósabb sikerű honi színmű íróját csakis álnevén tartja számon a nemzeti könyvtár. Mint Caprice.
      Írói neve lett a Caprice Oroszinak, akit persze eredetileg sem így hívtak. A mindent tudó bibliográfus, Szinnyei József a Magyar írók élete és munkái IX. kötetében megjegyzi, hogy „egy Lövi Antal pesti kereskedősegéd 1869-ben változtatta nevét Oroszira”. A Löviből lett Oroszi könyveléssel kezdte irodalmi pályáját egy Király utcai bornagykereskedésben. Nappal könyvelt. Éjszaka a szomszédos Kék Macska mulatóban élvezte frivol jeleneteinek - az úgynevezett caprice-oknak - sikerét. A Pesten időző walesi herceg - a későbbi VII. Edwárd - is megvizitálta Verlobung am turf (Eljegyzés a lóversenyen) című szeszélyét. „Az efféle mulató helyek anya-intézete Budapesten a »Kék Macska«, melynek nagyobb volt a híre külföldön, mint Petőfinek, a tokaji bornak, magyar lónak, sőt még mint a tiszta-újlaki bajuszpedrőnek, pedig az utóbbival mindenütt kedveskedtek nékem” - regéli Porzó (Ágai Adolf) Utazás Pestről - Budapestre című emlékezőkönyvében. - „Jártak is csudájára e karmos állatnak. Helyébe azonban inkább oda illet volna a kék disznó. Ami a »dalcsarnok«-ban hangzott, az nem volt nyávogás, az röfögés volt: még pedig olyan, hogy a dragonyos káplár is bele pirulhatott.”
      A Blaue Katze - mert a labancajkú publikum csak németül szólongatta - társulatában működött kihívóan kemény humorával Chorini Richárd, Schönberg Rudolf, Honetz Károly. Itt énekelt Waldau Janette, Hildegarde és Fischer kisasszony meg a két Mutzbauer-lány. Milyen értelmű dalokat énekeltek? Egyértelműeket. A Kazinczy utcával szemközti Király utcai Berger-pincében Weichselberg Riza tűzoltó egyenruhában perdült a publikum elé elénekelni a bécsi primadonna Marie Geistinger hírhedt kupléjának refrénjét: Mit der Spritzen in der Hand, vagyis hogy: kezében tűzoltófecskendővel szolgál. A pesti erkölcsök megengedték azt is a múlt század 60-as éveiben, hogy a mai Vígszínház félelmetes külvárosi táján, raktárak, malmok és a Tüköry sörgyár telepeinek szomszédságában álló Neue Welt nagyvendéglőben Debardeur-bálok tartassanak, és ki-ki kirakja, amije csak van: a hölgyek kizárólagos ruhadarabja az arcukat fedő álarc lévén.
      Oroszi irodalmi munkássága a nyers mulatságokhoz képest finomnak mondható. Jelenetei: kanavászok. Egyetlen erős helyzetre rárajzolt sematikus figurák. Megengedi a cselekmény a komikusoknak a fennmaradó űrt személyiségükkel kitölteni, rögtönzésekkel dúsítani. A kurta bohózatokat Thaisz Elek rendőrkapitánynak köszönhetjük. Világos után a cenzúra szigorúan tiltott minden rögtönzést, leírt szövegben ellenőrizhetetlen lengeséget. Thaisz engedélyezte színrevitelüket a sörcsarnokokban és zengerájokban. Előírta azt a szigorú kényszert, hogy minden műsorban lennie kell legalább három-négy magyar nyelvű számnak. Baumann Károly - a Kőműves Sándor papája - volt a legelső magyarul éneklő dalcsarnoki mulattató, kezdeti föllépéseikor Gerő Józseffel „puszta-spielerként” szerepelt borjúszájú ingben, pörge kalpagban, gatyában, de németül dalolva disznóságaikat.
      Budapest éjszakai mulatságát megmagyarítani a zsidók kezdték. Krúdy tiszteleg Somossy Károly előtt, aki „Budapestet mulatni tanította”, s 1874-ben Singer Károly néven varietével ékesítette a Carlé testvérek Rostély utcai mulatóját a Károly kaszárnya félemeletén - atájt, ahol manapság a Merlin elhelyezkedik. Somossy tovább vándorolt. Későbbi működésének máig álló emlékműve a nevezetes bécsi színházépítőkkel, Fellner és Helmerrel terveztetett Fővárosi Orfeum a Nagymező utcában. A varieté nélkül maradt Carlé-testvérek alálicitáltak a szórakoztatásnak. Tánchelyiségüket Amor Teremre keresztelték. A nyílt erkölcstelenséget megelégelte a főkapitány, és bezáratta a termet. Oroszi Antal ekkor összetársult Leitner Henrikkel. Átvették a ma Gerlóczy utcának nevezett Rostély utcai termet. Kiírták a Folies Caprice cégért. Alkalmi bohózattal nyitottak. Tartós sikernek bizonyult. 356 estén került színre a kaszárnyában. Ez volt A kalábriász parti. 1892-ben Oroszi megfejelte sikerét: Kalábriász-parti a bíróság előtt címmel tovább kárált a kártyázó társaság. Oroszi jól számított: egyvégtében nyolc hónapig ment az egyfelvonásos. Hat hónapig játszották a következő évben (1893) a megkedvelt zsidó zsánerfigurák folytatólagosát Estély Levinszkyéknél címmel.
      A tollas zsidók ábrázolásán Oroszi megtollasodott. Otthagyta társát, Leitnert. Csodamulatót építtetett keresményéből a hamburgi születésű Schmall Henrikkel, aki az Opera építési munkálatait vezette Ybl keze alatt. Schmall az ezredfordulón divatozó historizmus keresett tervezőjeként rinascimento palotákat díszlettervezett az Andrássy útra - az 52. szám alatti úgynevezett Haggenmacher-palotát -, teletortázta a Király és Szófia utca között a formálódó nagykörutat, mesevárat cifrázott a Ferenciek terére, alatta boltokat befogadó csarnokkal, Párisi udvar néven. A velencei gótika elemeit moreszko ékítményekkel elkeverve megtervezte a Rákóczi út 21. számú díszes épületet, az Oroszi Caprice mulatóját. Pompától fülledt, bársonnyal bélelt, rézkorlátos, aranydíszítésű, luxuskivitelű karavánszeráj. Lépten-nyomon rejtekajtók nyílnak. Csak meglököd a tapétaajtót, a polgárian ésszerű lépcsőházból máris följuthatsz a vasrácsos gangokról nyíló szobákba. A látványosságoktól, italtól fölhevült vendégek könnyen visszavonulhattak hölgyeikkel.
      Oroszit tönkretette a jövedelem. Belerokkant pazar vállalkozásába. Mulatóját eladni kényszerült. Lett belőle Alhambra. A század végén (1899) megvásárolta az Uránia tudományos társaság. A moreszko mulatóban vetített képes előadásokat tartottak. Helyén ma az Uránia mozi működik. A gyorsan, suttyomban lebonyolított pásztorórák emeleti helyszínein a Színművészeti Főiskola tanórái folynak.
      A Rostély utcában maradt a Folies vad szellemességeivel. A sikamlós műsorok ugyanis rosszul tűrték a napvilágot. Kerülték éjszaka is a nyilvánosságot. A malacságokban tobzódó varieték megbújtak a mellékutcákban. Túlontúl szemet szúrtak a Rákóczi úton. Jellemző a Terézkörúti Színpad (ma: Játékszín) esete. Vendégeit eredetileg kizárólag a sötét Gyár utca felől fogadta. A Jókai utca - mint akkori neve is mutatja - inkább raktáraknak helyet adó fertály, semmint mulató negyed. 1916-ban a finom komikus, Sziklay Kornél megnyitja a helyiségben irodalmi igényű Érdekes Kabaréját. Csak ekkor törnek merész újítással kapubejáratot a körút felől. Azóta emelt fővel is beléphet a néző. Nem kell felgyűrt gallérú überciherben műélvezni, sompolyogni. Nem kell rettegni többé a rajtakapástól egy-egy vidékről fölrándult kereskedőnek, szégyenlősebb közigazgatási férfiúnak. A szórakoztatás és a nyilvánosház nehézkesen vált ketté. Grüner Jakab és Wabits Lujza Király utcai Tátra Mulatója összeütközött az erkölcsöket őriző kapitánysággal: kiderült, hogy jobb emberek a bérház privát kapuján besomfordálnak a szeparék hátsó ajtajához, nehogy ellenőrizhető legyen érkezésük-távozásuk.
      Miről szólt az oly kitartó érdeklődést kiváltó Klabriaspartie vaskos testiségek kézzel fogható és élcbéli árusítása közben?
      Kávéházban bonyolított kártyajátszmáról. Még csak nem is kártyacsatáról. Csupán partnerek mindennapi összeverődéséről. Szóváltás a pincérrel. Hajbakapás egymással. Komor tréfák. Mosolytalan ugratások. Játék közben is körültekintő haszonlesés. A kalábriász-partnerekről elmondható: számukra a kártyázás az üzlet folytatása egészen más eszközökkel.
      Oroszi Antal eredetije föllelhetetlen.
      A Nationaler Verlag (Wien, VII/1 Neubau-gasse 29) kinyomtatta 7. kiadású változatához kell fordulni tájékozódásul. A címlap A. Bergmannt jelöli szerzőként. Oroszit elhallgatja. Még Caprice alakban sem említi.
      Hat szereplőjű a bohózat:
      Simon Dalles
      Jonas Reis kávéházi vendégek
      Prokop Janitschek
      Dowidl, a gibic
      (Oroszinál Grünnek hívják)
      Móric, a pincér
      Reisné
      „A szín egy kis kávéház, jobbra asztal négy székkel, balra asztalka egy székkel.” A pincér kupléja és magánbeszéde exponálja a bekövetkezőket. Kevésbé a vékonyka cselekményt. Inkább a kávéda snorroló légkörét, a törzsvendégek kifogásolható jellemét. Elöljáróban elpanaszolja Móric, hogy déli egytől éjfélig rendszerint kártyáznak a vendégek, mégsincs náluk egyetlen lyukas kétfilléres sem, és csak a fizetéskor derül ez ki. „Gyufát nem készítek ki az asztalra, naponta eltüntetik a gyufaskatulyámat. Mondom tegnap: »Dalles úr, miért teszi el a gyufámat?;« - »Naná!« - mondja erre -, »megvárjam, amíg más teszi zsebre?«” Olyan kávéház ez, ahol a kibic így szól délután négy felé: „Móric, vigyázzon a székemre, el ne foglalják! Hazamegyek kávézni, rögtön jövök.” Elégedetlen a pincér a törzsvendégekkel. A vendégek elégedetlenek a pincérrel. Morognak szakadatlan: „Ez a kávéház nem kávéház!” - a refrénszerű kiszólásból soká fennmaradó szállóige lett. Hírlelték: Oroszi az Orczy-kávéházat és szennyes nyakú klientúráját mintázta bele egyfelvonásosába.
      A Király utcát megnyitó sok embert befogadó házban, ahol a gabonakereskedők irodái voltak, alul gabonabörzeként működött a boltíves kávécsarnok. A ház az Orczy bárók tulajdona. Az utca nem a magyar királyról, hanem az angolról nyerte nevét. Az Angliai Király Fogadóról. A deszkapadlós, öblös teremben a Zsidók Piarczán kifáradt kereskedők pihentek, vagy asztal mellett folytatták alkudozásaikat. A kávémérés kiváltsága az Orczy báróké volt. Természetesen nem a báróné állt a findzsák kihordásához. Kiadták árendába. Elébb Müller József, majd Finszter József bérlőknek.
      A múlt század legelejétől „a pesti bor, nyersbőr, prém, szaru, korpa, gubacs, timsó, hamuzsír, toll, sziksó és a cserzőgubacs Zsidóbörzéje volt, egyben pedig a vándorló falusi zsidó házitanítók, a Melamedek céhszerű Hebergája is” - tudósít elvarázsolt tollal Bevilaqua-Borsody Béla, Pest-Buda kávéházainak szenvedélyes krónikása. „Ide gyülekeztek naponta és várták a jószerencsét, mely egy valamely jómódú zsidó családba juttatja be őket házitanítónak. Itt ült közöttük 1852-ben egy fiatal, nagyon szegény Melamed, bizonyos Vámbéry Ármin nevezetű.”
      Ágai Adolf azt hírleli, hogy a későbbi híres orientalista a kávésék családjánál házitanítóskodott. Koszt mellé kvártélyt is kapott az Orczy-házban. Bevilaqua-Borsody cáfolja a makacs hitet, miszerint ebben a nevezetes kávéházban játszódna az elhíresült kalábriász parti. Tény: jó darab ideig tartotta magát a csalfán játszókra rápirító kiszólás - „Nem vagyunk az Orczy-kávéházban!” -, s a tréfásan csípős mondat még akkor is járta, amikor az Orczy-házat régen lerombolták már. Fennmaradt használatban a pincér szavajárása is: „Nur de Gall!” (Csak a méreg).
      A kalábriász parti kártyapartnerei ravaszkodnak, ügyeskednek, aprókat csalnak, nyerészkedni szeretnének egymáson. Ha mást nem, legalább egy potya szivart. Vagy beleisznak a másik megrendelt kávéjába. Morcosan összezsörtölődnek. Akár utóbb Sajó és Hacsek. Kártyába meredve boldogulni vágynak életükben.
      Mindenhol adják A kalábriász parti-t.
      Nemcsak külföldön, Pesten is szakadatlan fölújítják.
      1926-ban a Kis Komédiá-ban. A Révay utcai Folies Caprice akkor e néven működik.
      1930-ban a Komédiá-ban. A Jókai tér 10. szám alatt.
      1937-ben a Komédia Orfeum-ban. Ugyanott. A Jókai téren. Régi cég, régi vezetés, régi komikusok. Új cégérrel.
      Mivel mentegethető ennek a nagyon egyszerű egyfelvonásosnak térben és időben kiterjedt sikere? Két dologgal. A színésszel és a közönséggel.
      Amikor 1926-ban felújítják a Folies Caprice-ban („Spielt in einem kleinen Kaffehaus vor 30-40 Jahren”), a máskor elfojthatatlanul epés Nádas Sándor így áradozik: „Bizonyos rétegnek ez a kis darab az Ostrigás Micije, (!) Kaméliás Hölgye, Brasbound (!) kapitánya, éjjeli (!) menedékhelye. Klasszikus, örök érdeklődés kíséri... A viccek ugyan régi zsidó viccek lettek azóta, de hogyan mondják el a vicceket Steinhardt és Rott! Ez olyan, mint a káposzta szeggyel. Az is egy régi étek, de a Rozika tudja csinálni a legjobban... A kis Rottnál nincs jobb színész. A darab tele van durvaságokkal, s ő olyan finom, oly egyszerű, olyan klasszikus és felejthetetlen. Moissi, Pallenberg, Csortos, Hegedűs és Ujházi mellé kell rakni a fotográfiáját, s nem tudom, hogy nem-e középre. Babérlevelek közé.” (Pesti Futár, 1926. április 28.)
      Rott Sándort - aki Rothnak született 1868-ban - Oroszi és Leitner Henrik leszerződteti az éppen megnyíló Folies Caprice színpadára. Az apró termetű pályakezdő élete első szerepe Grün, a kibic A kalábriász parti premierjén. Rott zsebében aláírt szerződés a csernovici színházhoz. Pesten marasztalja az Oroszi-ígérte hatvan forintos fizetség. „Az első előadás után Oroszi berontott az öltözőmbe és lelkendezve mondta:
      - Tévedtem! Magának nem hatvan forint, hanem száz forint a fizetése!”
      A társdirektor nem jótékonykodott. Rott megérte a pénzét. A kalábriász parti bemutatójának másnapján már népszerű színész. Az maradt színpadról való letiltása, „a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” rendelkező 1939:IV. törvénycikk - az úgynevezett 2. zsidótörvény - bevezetése után is. Haláláig szerette a közönség. Istene kegyes volt a Kis Rottnak becézett nagy bohóchoz: nem ütötték agyon puskatussal, tarkón sem lőtték a Duna-parton, el sem gázosították. Polgári halállal halhatott meg 1942-ben. A költő és hírlapíró Kemény Simon, akitől elkonfiskálták az újságba írás lehetőségét, megörökítette Naplójában a komikus halálát:

      „1942. december 18.
      Rott Sándor, a régi-régi orfeumvilág rendkívüli tehetségű művésze meghalt (...) Maszkokkal, öltözködéssel, mozdulatokkal mindig új és új embert tudott formálni. Az emberek nagy tömegéből szedte ki alakjait, e furcsa, félszeg, tragikomikus figurákat, akik chapliniek voltak régen Chaplin előtt. A csehovi és gogoli figurák százait alkotta meg ez az áldott tehetségű művész, akinél több embert és jobban senki nem mulattatott magyar színpadon. A nagy színészek, a nagy művészek, a politikusok és az írók rajongtak érte. Minden hónapban megnézték új szerepében. Mindig jobb és mindig más volt, mint az előző darabban. Óriási megfigyelőképessége volt, hogy azt a temérdek figurát össze tudta rakni azokból a vonásokból, melyeket az életben gyűjtött.”
      Rott három alkalmi kivételtől eltekintve - Zilahy Lajos: Pelikán, Kohn és Kelly, valamint Anna Nichols: Ábris rózsája című darabjai - orfeumban játszott drasztikus darabokban. A jellemábrázolás egykorú nagyjai tisztelték emberábrázoló erejét, színészi költészetét. Az embermaró Csortosról följegyezték, hogy amikor elnököt kerestek a fasiszta Színészkamara élére, kijelentette: „Csak ketten jöhetnek számításba. A kis Rott, aki nem lehet, mert zsidó, és én, aki nem vállalom.”
      1898-ban a Folies költözködött. A Rostély utcából a mai Vidám Színpad helyére. Az 50-es években, amikor nem borította még lambéria a nézőteret, a földszinti ülések mellett benyúlóan tágas, alacsony korlátú páholyok szegélyezték a földszintet: látható volt még az eredeti orfeumszerkezet. A damaszttal terített asztaloknál estélyi ruhások vacsoráltak. A zártszékek soraiban szürke öltönyös férfiak csipkegalléros kispolgári nejükkel nézték a színpadot és az étkezőket. Inkább a sör járta, semmint a pezsgő.
      Az emeleten a szemérmesebb publikumnak úgynevezett incognito páholy állt rendelkezésre, leeresztett rács mögül szemrevételezni a heti malacságokat. Elrejtve lenni, mégis mindent látni.
      Este korán kezdődött a műsor. Kövessük 1900 januárjától szeptemberig a Magyar Színpad műsorújság közléseiből. 1900. január 25-én adták a Der Namenstag der Frau és az Egy karambol okai című bohózatokat. Ezt Ferenczy Zsófia, „a kedvelt dalénekesnő” műsora követte. Majd az este fénypontja, a németül játszott zenés bohózat, Leitner Henrik úr darabja Kmoch Adolf karmester muzsikájával: Der Aushilfs-garson.
      Rá egy héttel (február 3.) Kmoch és Leitner új zenés darabjának címe: Blonde Bestien. Herman Grünfeld bankdirektort a kövér Schönberg Rudolf játszotta, aki a Király utcai Kék Macskából hírességgé nőtte magát. Fiait - „Beider Söhne” -, Árpádot Rott úr, Richardot Steinhardt úr. A Szőke Bestiát a siker ébren tartja áprilisban is. Egy műsorban vele játszanak parodisztikus bibliai daljátékot (Sámson és Delila), francia bohózatot (Ő nem tud franciául), nagy fantasztikus daljátékot (Lorelei), paródiát (Otello im Schlafrock), Croiset átdolgozott bohózatát (A csonkafülű ember), bohóságot Leitner igazgató úrtól (Die Hochstaplerin), Rott-rendezte komédiát (Ügyvédek alkonya).
      Április 17-én este 9 órakor az Othello hálóköntösben ment németül; 10 órakor következett a magyar egyfelvonásos, az Ő nem tud franciául, 11-kor a Lorelei, továbbá a La jolie Juliette (Tableau vivants), vagyis élőképek. Minél későbbre jár, annál vaskosabb volt a műsor. Lehetett az emeleten is folytatni. Nem úgy, mint az Uránia-házban. A Folies emeletén télikertként működött a Casino de Paris éjféltől hajnali 5-ig. Mezítlábas táncosnők, cigányzene, francia kánkán, az angol 3 Sisters Violette... aki pedig visszavonulni óhajtott, csak a sarokig kellett fáradnia, a mai Belcanto helyén garniszálló várta. Bordélyfertályon helyezkedett el a Folies. A Terézváros keskeny utcáiban a középosztálynak szolgálták fel azt, amit a Magyar utcában a felső rétegeknek és a Conti utca vagy a Teleki tér környékén a rosszabbul öltözötteknek.
      Vaskos mulatságokat kínált a színpad.
      Kmochné Jozefinről, a Folies kövér komikájáról mesélte Gobbi Hilda, hogy látta színiakadémista korában az élemedett komikát A cselédszerzőnél című egyfelvonásosban. Állástalan cselédek csoportosultak a cupringer előszobájában, amit éppen festettek, így a mázolók leakasztották a zsanérjáról a bejárati ajtót. Keresztbefektették száradni két széken. Kmochné érkeztekor foglalt volt már padon, széken minden ülés. Helyet keresett magának. A bakra rakott ajtón is ültek. Kmochnénak csak a kilincs maradt. Kissé tétovázott, majd beleült a terebélyes asszony. Meghökkent, megérezve, hová nyomódik testében a kilincs. Fészkelődött, izgett-mozgott. Megtalálta helyét és növekvő örömét. Egy szót sem szólt Kmochné. Arcjátéka fejezte ki a trágár kalandot, amit átélt.
      A Folies-ban a vásári humort művelték roppant választékos színészi eszközökkel. Testi tréfákra alapozták mimikai remekeiket. „Az orfeum hódít. Ezen lehet szomorkodni. De ezt meg is lehet magyarázni. Kontaktusa a nyugattal nagyobb az orfeumnak, mint a különben is szerencsétlen, maradi szerkezetű színháznak. És e sivatag-Budapesten örüljünk, ha valami nyugat felé fejlődik” - írja a Budapesti Naplóban 1905. szeptemberében egy újságíró, aki öt évvel korábban Nagyváradon erősen orfeumellenes nézeteket fejtett még ki. („Ám meg nem értjük, hogy egy ilyen kis városnak miért kell orfeum. A morfiumfecskendőt csak az összeölt idegrendszer kívánja meg.”) Írta volt Ady.
      Az egyfelvonásosok azonossága, hogy mindegyikben párban lépett a nézők elé Rott Sándor és Steinhardt Géza. Mózes hordár és Birkusz Izidor magánzó az Ő nem tud franciául-ban, dr. Kazár Endre ügyvéd, mellesleg milliomos és dr. Spitz Gerő idegorvos A csonkafülű ember-ben.
      Steinhardt és Rott: a felvágós és a szerény, a tutista és a nimolista, a méltóságteljes és a félszeg, a robbanékony és a nyugtalanul flegmatikus.
      Steinhardt mindig ugyanaz.
      Rott mindig más.
      Steinhardt az állandó típus.
      Rott a pontos megfigyelés, a részletek gazdagságával mulattató mímus.
      Természetesen tipo fisso-szereposztásuk értelmében Rott csakis a kibic lehetett annál a kávéházi asztalnál, ahol Steinhardt kártyázott.
      A kalábriász parti ötödik jelentében bejön Dowidl, a kibic - Grün névvel ezt játszotta Rott. „Leveszi sálját, leteszi sapkáját, felrakja Dalles cilinderét a fejére és kiissza Reis kávéját.”
      „Reis: Dalles úr, ha megfelel, játszhatnánk mi ketten.
      Dalles: Nem játszom sem egyedül, sem kettesben. Csak hármasban játszom.
      Dowidl: Ha megengedik az urak, beülhetek harmadiknak.
      Dalles: Akárkivel nem játszom.
      Dowidl: Én igen.
      Dalles: Ez a kávéház nem kávéház! Móric, szerezzen nekem egy rendes harmadikat!
      Móric: Janicsek úr, nem akar beszállni egy jó partiba?
      Janicsek: Dehogynem. Régen meg akarok házasodni.
      Móric: Ki akarja, hogy megnősüljön? Kalábriászozzon.
      Janicsek: Kalábriász? Aha, tudom már! A klarinétra gondol.
      Móric: Nem kérjük, hogy klarinétozzon. Kártyáznia kellene.
      Janicsek: Magával?
      Móric: Nem velem. Azokkal a finom urakkal.”
      És így tovább. Kártyáznak. Ingerkednek. Gorombáskodnak. Leleplezik egy-más csalafintaságait. Csillogó elmésségű riposztok helyett funkcionális párbeszédek sorjáznak. Alkalmat kínálnak a színésznek, hogy az üresen maradt részekbe beillessze egyéniségét, a gondolattalanságot behelyettesítse bölcseletével, a vígjátéki szkémákat kitöltse tipikussá sűrített megfigyelésekkel. A szakadatlanul közbekotyogó kibic földühíti a vérmes Dallest. Erőből rácsap a slemil cilinderére. „Nem is az én kalapom!” Bálint Lajos Művészbejáró (1964) című kötetében visszaemlékszik Rott játékára. „Nem csinált semmi különöset, de éppen egyszerűségével, amellyel a póruljárt föveget leszedte, a sunyi szánakozás, amellyel a roncsra rátekintett, az egyetlen halkan és közömbösen elmondott mondat nemcsak percekig tartó kacagást váltott ki, hanem kicsit is hozzáértő számára valódi művészi élmény volt. (...) Benne volt mindaz, ami régebben és gyakran megtörtént vele, benne volt, hogy nem ok nélkül tette le a saját kalapját és tett egy másikat a fejébe” (...)
      A Bécsben föllelt német példány nem tartalmazza a bohózat elhíresült drasztikumát, utalás sincsen a szövegkönyvben arra a szagra, amit az asztal körül ülők gyanakodva szimatolnak, haragos bizonytalansággal méregetik egymást, melyikükből árad szét a kellemetlen illat? Boross Elemér szerint „A méltatók a szerepből csak az elmondható, szobatiszta játékot emelik ki. Való igaz, az exkrementum nem esszétéma. De az is való igaz, hogy hosszú és mélyre leható tanulmányt, a mímus-történelem nagy fejezetét igényli az a leutánozhatatlan némajáték, ahogyan ez a senki kis nyikhaj visszanéz a hústorony játékosokra, akik előbb egymáson dühösen szimatolva, majd a csendben pislogó kibicre felfigyelve megtalálni vélik az elkövetett bűn tettesét. Földön fetrengett az egész nézőtér” (A „nagy” Rott. in: Arcok a tegnapból, 1966.)
      A tréfák - az olasz komédiákban, a commedia dell'arte idején lazzi-nak nevezték az ehhez hasonlító testi áriákat, a cselekményt a drasztikus költészet felé kinyitó mutatványokat - lazán fölrakottak a cselekmény szerint. Feszességet, szigorú logikát a színészi erő adott nekik. A szöveg is módosult. Steinhardt Géza színpadról letiltása idején megjelentetett emlékkönyvében (Ötven víg esztendő 1890-1940) az Oroszi-bohózat egyik szilánkját citálja:
      „Kohn bejön a kávéházba. Schwartz kíváncsian fogadja.
      - Mi az, Kohn, mi volt az öccsével?
      - Mi lett volna?
      - Hallom, be volt zárva. Azt mesélik, hogy biciklit lopott.
      - Ugyan! Az én voltam.”
      Antiszemita humor. Antiszemita humor, de zsidók művelésében. Forrása lehet a zsidó öngyűlölet. Azt hiszem, inkább az egyenjogúsítottak biztonságából fakadó önirónia esetével van dolgunk.
      Oroszi Antal zsargondarabokat írt a múlt század végén. Felújításaikkor már fordításban ment a szöveg. 1930-ban a Komédia színpadán Szász Miklós fordításában magyarul játszotta Rott és Steinhardt. Németül tudott volna még a közönség. Jiddisül nem. 1937-ben a Komédia orfeum-ban Görög László átdolgozására volt szükség, mint ahogy a Mundi Rosencrautz-ot (Endlich Allein) - amit Rott hatszázszor játszott - ugyancsak Görög támogatott meg magyar szöveggel. Mundi Rosencrautz nászútra érkezik egy pocsék kis hotelbe új feleségével, Malvinnal. Már a vonatkupéban kényelmetlenül rájuk tapadt Fleck Móric, borvigéc (ha alagútba ért a vonat, menten gyufát gyújtott). A hotelben sem engedi a nászutasokat magukra maradni. A borkereskedő hamis táviratokkal tréfálja meg őket. A rendőrség rajtuk üt, egy feljelentés veszedelmes anarchistának hírlelte őket. A malacság ott rejtőzik a díszlet hátterében. Az elfoglalhatatlan nászágyban.
      A kiszólások és a típusok a századvég polgárosodó zsidó kereskedői. A Folies közönsége boldogan ismert önmaga karikatúrájára. A pesti és vidéki színházak betelhetetlenek Az árendás zsidó-val, A zsidó honvéd-del. Gyöngyi Izsót, a tehetséges jellemszínészt tönkreteszi a Goldstein Számi sikere (Kövessy Albert darabjának címe Az új honpolgár ugyan, de elhíresül címszereplőjéről). Gyöngyi színészileg teljesen lecsúszik: Goldstein Száminak látják nézők is, direktorok is. Konti József Goldstein-kupléit akarja hallani tőle mindenki.
      Tizenegy évvel azután, hogy a nyíregyházi törvényszék fölmentette a vérvád alól Solymosi Eszter feltételezett rituális gyilkosait, egy évvel korábban, hogy Párizsban kimondják Dreyfus bűnösségét: az 1895:XLII. tc. bevett felekezetnek nyilvánítja az izraelita felekezetet. Az érintett törvénycikk és az 1939:IV. törvénycikk közötti négy évtizedben az antiszemitizmus magánügy. A törvény biztosítja az egyenjogúságot. A bőrből, gabonából és tollból megtollasodottak nevetve nézik papáik színpadi gúnyképeit. Fölszabadultan együtt mulatnak az antiszemitákkal. Ez a békés egymáson röhögés kora, még ha Orgoványnál lincselgetnek is snájdig tisztek.
      A csámpás kávéházi kártyasvindler zsidócskák brettlifigurái között föltűnik egy elegáns szépasszony. Kerékbetöri a magyar nyelvet a kabarettisták közt, akik nyakatekert idiómában makognak, merítve a rosszul beszélők rétegeiből és visszahordva vödörszám a csámpás mondatokat. A kabarékban és kabarékból élők társadalmáról írta Nagy Lajos A lázadó ember-ben: „nem tud jól zsidóul, mert magyar, nem tud jól németül, mert galíciai eredetű zsidó, nem tud jól magyarul, mert németül beszélnek a szülei és mert a Király utcában élnek. Ezt furcsaságnak néztem és néha nevettem rajta. Ők maguk is csúfolták egymást emiatt.”
      A magyart kerékbetörő asszony bécsi nő. Rott a Venedig in Wien práterbéli mulatófertályának Bijou színházacskájában - éppen A kalábriász parti-t vendégszerepelte - megismerkedik Türk Bertával. Feleségül veszi. Az évtizedekig szép asszonynak 60. születésnapja táján öngúnyoló kuplét ír Kellér Dezső:

      Az elegáns hölgy még az ostrom után is énekelte Pesten huncut dalait, ahol a kézenfekvően disznóra forduló rímet elrontja az énekesnő:

      Türk Berta kivándorolt fia és lánya után. Ausztráliában élt módos nagymamaként leánya kastélyában. Addig, amíg férjét és meggyilkolt publikumát követve öngyilkos nem lett egészen megmagyarázhatatlanul.


EPA Budapesti Negyed 8. (1995/2)Karády V. - Palásti M.: Az ortodoxiáról < > Zeke G.: A nagyvárosi kultúra