EPA Budapesti Negyed 8. (1995/2)Ritoók Emma levele < > Ravasz László „általános tájékoztató”-ja

„Bíborosok
és püspökök
a zsidómentés barikádharcában”

___________
MAJSAI TAMÁS

Az alább bemutatásra kerülő egyháztörténeti dokumentum tartalma okkal veti fel az olvasóban a kérdést, hogy mi benne a „budapesti”, azaz, hogy mi indokolja e forrásnak a jelen folyóirat hasábjain való közzétételét? Aligha tekinthető mesterkéltnek, ha, rövidre fogva válaszunkat, egyszerűen csak úgy felelünk, hogy az irat keletkezésének pillanatában az életéért rettegő kétszázezer maradék magyar zsidó, aki immár kivétel nélkül „budapesti” volt; az a kétszázezer „budapesti” zsidó, akinek túlélési esélyei, túlélésének minőségi mutatói szoros belső összefüggésben álltak azzal is, hogy a református egyházban (a protestáns egyházakban, de bizonyos értelemben a korabeli keresztény közegben egyáltalában véve) a velük, sorsukkal szemben uralkodó szenzibilitási struktúrák mennyiben nem voltak mások, legalábbis a dolog lényegét tekintve, mint ami ebből a dokumentumból kirajzolódik előttünk.

      A Holocaust 1944-es magyarországi felvonásáról szóló írások, előadások közül alig található olyan, amelyik ne fodítana legalább némi figyelmet annak elemzésére, hogy milyen szerepet játszottak az eseményekben a keresztény egyházak. S ez természetes is. Indokoltságának érzékeltetésére aligha kell túllépnünk az olyan közhelyszerű általánosságok megemlítésén, mint e szervezeteknek a társadalmi-politikai térben betöltött igen rangos szerepe, országos hatókörű, évszázados tradíciókkal rendelkező struktúráiknak még a megszállást követő időszakban is megőrzött működőképessége, páratlan erkölcsi tekintélye, s hogy 1944-1945 gyilkos tizenkét hónapjában ez a közeg bizonyult - abszolút számokban gondolkozva - az egyik legeredményesebb életmentő szférának.
      Ennél talán kevésbé ismert viszont az, hogy a fenti általánosságokban nagyjában-egészében ki is merül az a konszenzus, amely az egyházaknak az 1944-es zsidó tragédia szempontjából játszott szerepe megítélésében az eltérő felfogások között tapasztalható. A véleménykülönbségek természetesen leginkább a szemléleti és az ezzel szoros összefüggésben álló értékelő kérdésekben nyilvánulnak meg. Hogy csak néhány jellegzetes elemüket említsük: Egyesek soknak, mi több, grandiózusnak, mások botrányosan kevésnek ítélik a Holocaust alatti humanitárius teljesítményüket; egyesek több, hovatovább abszolút, mások kevesebb megértéssel vannak az ún. körülményi kényszereknek az embermentés hatékonyságát befolyásoló magyarázatértéke iránt; egyesek végzetesnek és lényegszerűnek, mások a kritikai határon belül lévőnek, esetleg csak epizódszerűnek tekintik az egyházaknak az ellenforradalmi korszak antiszemita alapértékeivel való azonosulását, az általuk megjelenített ideológiának és a bibliai üzenetnek a nacionalista-antiszemita szellemiséggel való, évtizedeken át tartó érintkezését etc., s ennek megfelelően értékelik is e tényezőknek az 1944-es és a megelőző időszak alatti zsidó sorssal szembeni egyházi magatartásban játszott szerepét.
      E sorok írója nem kívánja véka alá rejteni abbéli véleményét, hogy az utóbb sorolt tényezők hallatlan erejű deszenzibilizáló hatást gyakoroltak a magyarországi keresztény egyházak Holocaust alatti segítő magatartására, s hogy a társadalom e nagy befolyással bíró közösségeinek a zsidóüldözés idején tanúsított elvi és gyakorlati viselkedésében a rendkívüliség jegyei még véletlenül sem fedezhetőek fel. Némileg sarkosan és másként fogalmazva: hogy az egyházak - legalábbis a rendelkezésükre álló segítő potenciál méreteihez viszonyítva - kevesebbet szinte akarva sem tehettek volna a Soah magyarországi áldozataiért, mint amit „fáradozásaik” eredményeként végül is tettek. Nem beszélve arról, hogy e tettek jelentős hányada szinte természetes velejárója is volt struktúráik működésének.
      Tudatában vagyunk persze annak, hogy egy ilyen súlyú kijelentés minimális mértékű komolyan vételéhez is elengedhetetlen előfeltétel a megfelelő dokumentálás, s hogy ehhez önmagában véve nem sokkal visz közelebb annak a további meggyőződésünknek a kifejezésre juttatása, hogy a Holocaust magyarországi fejezetének forrásai kimerítő bizonysággal szolgálnak megállapításunkhoz. A részletes elemzés mégsem lehet feladatunk e helyütt. Hogy véleményünket mégis megkockáztatjuk, annak sajátos oka van. Éspedig az a jelen munkában közreadott, méltán rendkívülinek nevezhető forrás, amely szinte a pars pro toto erejével ad felmentést minden további magyarázat alól.
      Mielőtt azonban a dokumentum közelebbi összefüggéseinek rövid ismertetésébe belefognánk, hadd ejtsünk néhány szót a fenti megállapítás által kiváltható ellenérzések egyik semmiképpen nem megkerülhető, s mondanivalónk szempontjából sem lényegtelen szeletéről.
      Arra a gyakran megszólaló, olykor csak látensen ott bujkáló kérdésre gondolunk, hogy mit jelent, mit jelenthet a fenti ítélet azoknak az egyházi szolgálatban buzgólkodó, hitük belső késztetése elől menekülni sem nem tudó, sem nem akaró hitvallóknak az „érdemei” és emléke szempontjából, akik mindent, de legalábbis sok mindent elkövettek személyes képességeiknek és az egyházi struktúrák kínálta lehetőségeknek üldözött felebarátaikért való kihasználása érdekében; akik a szeretet megnyilvánításának bibliai mértéke: az önfeláldozó odaadás betöltésére is késznek mutatkoztak a század Golgotájára szántakért; akik közül a legtöbben egyszerre tudták magukat földi egyházuk és a Mennyei Jeruzsálem hűséges polgárainak.
      Meglehet, formailag csak prolepszis, valójában azonban maga a válasz, hogy éppen ellenkezőleg, mint azt a kérdés sugallja, a csődöt vallott egyházi struktúrák csődjéről tett megállapítás mellőzése vagy megszelídítése nemhogy különösebb megbecsülést nem ad a közelmúlt történelem eme Igazainak, hanem egyenesen meg is fosztja őket kivételes minőségük illő méltánylásától. Engedni e felfogásnak ugyanis nem kevesebbet jelentene, mint közreműködni annak az elkendőzésében, hogy az Igazak tetteinek feltétlen önértéke van; közreműködni annak a több oldalról is előszeretettel elősegített félreismerésében, hogy kivételesen magasrendű helytállásuk az általuk reprezentált közösség megnyilvánulása is volt ugyan, ám mégis úgy, hogy az véletlenül sem érvényteleníti e közösség súlyos deficitekben megnyilvánult többségi reprezentációját; közreműködni annak a szintén csak igen népszerű és felszínes igényeket kielégítő eltakarásában, hogy az egyháztörténeti cezúrát (is) jelentő Holocaust és az egyházak által definíciószerűen képviselt szellemi-humanitárius értékrend adott esetben megvalósult megjelenítése között megállapítható viszony sokkal inadekvátabb, mint azt a vele kapcsolatos irodalom és közvélekedés általában véve láttatja.

      Rátérve mármost az exponált kérdésnek arra a szűkebb keresztmetszetű szegmensére, ami az említett dokumentumban meggyőződésünk szerint hangot kap, először is a probléma egy általánosabb vonatkozásáról szólunk.
      A szakirodalomban és a köztudatban még ötven év elteltével is ismeretlennek számítanak azok a tényezők, amelyek eredményeként 1944 júniusában-júliusában végül is elvetélt a protestáns egyházaknak a zsidók deportálása elleni tiltakozásaképpen kiadni szándékozott közös pásztorlevele. Az ismeretlenségből adódó számos probléma közül itt csak egyet állítunk előtérbe. Nevezetesen azt, hogy ez a forráskiesés jelölhető meg az egyik legjelentősebb éltetőjeként annak, hogy a fent futólag érintett témák körüli kontroverziák még fél évszázad elteltével sem jutottak viszonylagos nyugvópontra sem. Mindenekelőtt abban az alapkérdésben nem, hogy az 1944-es körülmények között tett protestáns zsidómentő lépések legrangosabbja, az allegált pásztorlevél olyan céltudatos, mindent, majdnem mindent elkövetni akaró szándékot tükröz-e, amitől, azaz az ország keresztény közvéleményének a nyilvános tiltakozás jelentette lelkiismereti sokkterápiájától, az egyházi kormányzat felelős tényezői csak a körülmények kényszere (kormányzati beavatkozás; a közös keresztény egyházi fellépés katolikus részről előidézett megakadályozása etc.) folytán és a budapesti zsidóság deportálásának kilátásba helyezett felfüggesztése veszélyeztetését nem vállalva voltak kénytelenek eltekinteni? Avagy, hogy mindebben nem a már említett diszfunkcionális tényezők által problémaérzékenységében, cselekvőkészségében és intellektuális-aktuálpolitikai teljesítőképességében megtépázott egyház zavara jutott-e inkább kifejeződésre?
      Nota bene: Az az egyházi oldalon és ún. egyházias körök, szép- és szakírók részéről gyakran hangoztatott állítás, hogy a deportálás megszüntetése a szóban forgó pásztorlevél nyilvánosságra hozataláról való lemondás kormányzati ellentétele lett volna, éppoly fikció, mint az a szintén népszerű felfogás, amely tárgyi tartalmat tulajdonít az egyházak tiltakozó akciójának feladásához bevetett kormányzati argumentációnak, nevezetesen a kormány ellenkező esetbeni lemondásának, illetve a deportálás felfüggesztésére tett ígéretnek. A Horthy-féle döntésben ugyanis a magyarországi egyházak egyfelől igen súlytalan szerepet játszottak csak, a protestánsok mindenképpen, másfelől pedig a deportálás leállítása a tárgyalások idején már befejezett tény volt. (Meglehet, a konkrétan rendelkezésünkre álló eddigi adatok alapján nem dönthető el kényszerítő erővel, hogy az egyházak vezetői ez utóbbiról mennyiben voltak informálva; a kormányzati körökhöz fűződő igen bensőséges kapcsolataik azonban felettébb valószerűtlenné teszik a tájékozatlanságot, s közel hozzák a hatalom képviselőivel e kérdés kapcsán folytatott további alkudozások színjátékjellegének gyanúját is.)
      A Világosság című folyóirat hasábjain ez év első negyedében módunk volt közreadni egy olyan dokumentumösszeállítást a nyilvános tiltakozás történetéről, amely egyúttal minden korábbinál autentikusabb bepillantást is kínált a református - és részben az evangélikus, azaz a magyarországi protestantizmus gerincét alkotó két - egyháznak az 1944-es zsidóüldözéssel szembeni intézményes magatartása elvi mozgatórugóinak és gyakorlati lépéseinek világába. (Világossá téve egyebek mellett azt, hogy az említett demonstráció elmaradásának primer akadálya nem a terv kormányzat előtti lelepleződése volt, hanem a határozott fellépés miatti hezitálás a püspöki karon belül; hogy a protestáns egyházak [és nem különben a katolikus felekezet is] mennyire nem voltak képesek sem történelmi, sem morális összefüggést látni a közelmúlt évtizedek negatív tendenciáinak, köztük az antiszemita potenciál gerjesztésében betöltött - meglehet, a naivitás és a szellemi rövidlátás tényezőivel is magyarázható - saját szerepük és az 1944-es helyzet között; hogy a zsidóüldözésnek az egyházakat status confessionis [hitvalláskényszer] elé állító karaktere felismerésének a szele még reprezentánsaik legjobbjait is legfeljebb ha múló pillanatra érintette csak meg.) Nem állítjuk természetesen, hogy e forrásanyaggal immár kezünkbe került a „gordiusi” kard is. A szövegek ugyanis interpretátorok koncepciói szerint fognak hasonlóképpen változó üzenetek, történeti magyarázatok hordozóivá és illusztrálóivá válni, mint minden forrás. Az azonban bizonyos, hogy nem lehet majd megkerülni azokat az újabb kérdéseket és értelmezési alternatívákat, amelyeket e textusok meglehetősen agresszív módon kiprovokálnak.
      A Budapesti Negyed jelen tematikus számában publikált dokumentum maga is ennek a kollekciónak egyik darabja. (Forrás: Ráday Levéltár. C 141/16.) Célját tekintve egy olyan helyzetértékelő összefoglaló, melyet Ravasz László, az akkori dunamelléki református püspök, egyúttal a Magyarországi Református Egyház első számú vezetője készített a protestáns egyházaknak a zsidóüldözéssel szemben tanúsított magatartásáról.

      A keltezés hiánya ellenére is megállapítható, hogy a szóban forgó tájékoztató szövege 1944 június második harmadában készülhetett. Éspedig június 21-ike, azaz a benne említett „mindegyik evangéliumi püspök aláírásával” beterjesztett deportálás elleni tiltakozás (ez volt az addigiakat tekintve leghatározottabb protestáns egyházi ellenvetés a zsidóüldözéssel szemben) átadásának napja és június 26-a között, tehát a protestáns egyházak részéről az egyházközségek lelkészei általi kihirdetésre szánt, ugyancsak Ravasz László szövegezte nyilvános deklaráció megszületése közötti időszakban. (A jelenlegi, immár a nyilvános tiltakozás latolgatását is magába foglaló szöveg egyidejűleg tükre is annak, hogy a konzervatív politikus Ravasz László a maga részéről szintén késznek mutatkozott a deportálások beszüntetéséért ez idő szerint fellépni próbáló Horthy, illetve az őt ez irányba befolyásoló konzervatív erők szándékának támogatására.)
      Az irat keletkezésének okát kutatva legelőször is a szöveg polemizáló és emphatikus érvelése válik feltűnővé. De nemcsak feltűnővé, hanem jellemzővé is. Különösen, ha tudjuk, hogy 1944 tavaszán-nyarán a svájci egyházak és az ott székelő ökumenikus egyházi intézmények, mindenekelőtt az Egyházak Világtanácsának képviselői fokozódó elégedetlenséggel szemlélték a magyarországi protestánsoknak a zsidóüldözés nyilvánvaló skandaluma ellenére is hallgatásba merülő magatartását, s különböző formákban, leginkább egyes magyar rezidensek közvetítésével, hangot is adtak nézeteiknek és figyelmeztetéseiknek; köztük annak, hogy a pillanatnyi magyar viselkedésnek negatív következményei lehetnek majd a későbbi nemzetközi egyházi kapcsolatokra. Ha mármost innen nézve próbálunk meg közelebb kerülni a Ravasz-féle tájékoztató születési titkához, akkor meglehetősen kézenfekvő az a más adatokkal is támogatott feltételezés, hogy annak hátterében e kritikák valamelyike, közelebbről egy olyan állhatott, amely igen meggyőzően és úgy juttatta kifejezésre a külföldi egyházi tényezők nemtetszését, hogy komoly veszélyként villantotta fel a háború utáni időszakra létfontosságúnak ítélt nemzetközi protestáns támogatás elvesztésének a rémét a magyar vezetők előtt. (Ilyen tartalmú üzenetet többet is ismerünk a korabeli hetekből.) Az irat stílusának, érzelmi hangvételének meghatározó eleme azonban az a diffúz haragban lecsapódó ingerültség és önelégedetlenség is, amit a zsidóellenes kormánypolitika mind leplezhetetlenebb képtelensége, és talán az összefoglalóan Auschwitz-híreknek nevezhető információk sokkoló hatása, valamint a történtekkel kapcsolatos egyházi magatartás egészében véve nemcsak igenelt, de egyidejűleg meghaladni is próbált kettősségének lehetetlensége, továbbá az eseményekkel szembeni egyéb inkongruenciák válthattak ki a püspökben.
      Az irat erős indulati töltése, majdnem minden taktikai-diplomáciai fegyelmet nélkülöző jellege persze világossá teszi, hogy szerzője nem gondolhatta komolyan annak ilyen formában való felhasználását. Ugyanakkor éppen ezek a karakterisztikumok: a fésületlenség, a gondolati direktivitás, a szellemi és érzületi mélyrétegek kendőzetlen őszinteségű feltárulása azok, amelyek olyannyira értékessé és fontossá is teszik számunkra e forrást a korabeli történések megértése szempontjából. Hogy csak néhányat említsünk a kézenfekvő konzekvenciák közül: Újragondolásra ösztökélnek e sorok annak az eddigi, majdhogynem evidenciaszerű - és többé-kevésbé még a történészi vizsgálódásokban is kifejeződésre jutó - vélekedésnek az érvényességi határait illetően, amely az ország keresztény közösségei közül a református felekezetet „mentette fel” leginkább a zsidóságot sújtó 1944-es tragédia felelőssége alól; felvetik e sorok a mögöttük álló szemlélet rokonságának a kérdését az e tekintetben egyedülállónak ismert Serédi Jusztinián-féle felfogással, amelyben ismeretes módon úgy kapott hangot a zsidóüldözés elítélése (ld. a hercegprímás június 29-iki híres-hírhedt pásztorlevelét), hogy egyúttal legitimálta is azt. De nyilvánvalóvá válik e dokumentum alapján az is, hogy a Holocausttal szembeni egyházi magatartás hiányosságaiban mennyire komoly saját helyi értéke volt az antiszemitizmus inherens, önerős tényezőinek, s az, hogy következésképpen mennyire felszínes is minden olyan kísérlet, amely - abból a kimondatlanul is érzékelhető előfeltevésből kiindulva, hogy a Holocausttal kapcsolatos egyházkritikai megállapítások alapvetően ideologikus és más érdekszempontok termékei - szinte köteles módszertani eltökéltséggel keresi az egyház falain kívüli történelmi tényezőknek e kritikai momentumokat úgymond hatálytalanítani, de legalábbis jelentősen relativizálni képes nyomait.
      Nem kétséges persze, hogy a kulturális és erkölcsi fékek, a politikai és morális racionalitás és egyéb rokon tényezők adott esetben jelentős gátlások alá is helyezhetik az olyan típusú naturális ősindulatokat, mint amelyek a püspök tájékoztatójából kiviláglanak. Ám az sem igényel bővebb okfejtést, hogy ezeknek a faktoroknak a korlátozhatósága meglehetősen esetleges, s hogy azok éppen a fennálló történelmi helyzethez hasonló szélsőséges időkben válhatnak beláthatatlan bizonytalanságok fenyegető forrásaivá. A konkrét esetet illetően Ravasz Lászlónál például az önmaga determinációin való felülemelkedés szándékának már-már megható jelei ellenére is megállapítható (minden prózai szempont, önérdekűség ellenére is), hogy a döntéseiben megjelenő összteljesítmény alapvetően annak a gondolkozásnak, annak az értékrendszernek és annak a problémaérzékenységnek a struktúráit tükrözi vissza, amely ebben a közreadott „őserejű” megnyilatkozásban kirajzolódik előttünk.
      És végül még egy fontos szempont. A vizsgált forrásból elénk táruló struktúrák természetesen nemcsak Ravasz Lászlóról szólnak. Sőt, furcsa módon talán legkevésbé róla. A dokumentum relevanciájának legfőbb hordozója ugyanis minden bizonnyal az, hogy annak szerzője nem „egy” püspök volt, hanem az az egyházfejedelem, aki egyszersmind a korabeli református egyház és az egész magyar protestantizmus legbefolyásosabb, osztatlan tekintélyt élvező vezéregyéniségének is számított; az a Ravasz László, akinek - igazi paradoxonként - nem utolsó sorban azért volt kulcsszerepe a Holocaust eseményeivel kapcsolatos protestáns egyházi döntésekben, mert az illető két felekezet hierarchiáján belül mégis ő volt a magyar zsidóságra zúdult 1944-es tragédiával szembeni cselekvőkészség legenergikusabb és legkoncepciózusabb képviselője.

Dokumentum
Ravasz László „általános tájékoztató”-ja 1944 júniusában


EPA Budapesti Negyed 8. (1995/2)Ritoók Emma levele < > Ravasz László "általános tájékoztató"-ja