EPA Budapesti Negyed 6-7. (1994/4-1995/1)Goldfield - Brownell: Világválság < > Teaford: 1964-1979

Várostervezés
a háború utáni Németországban

________________
JEFFRY M. DIEFENDORF

      Részletek Jeffry M. Diefendorf In the Wake of War: The Reconstruction of German Cities after the World War II (New York, 1993 - Oxford University Press) 181. o. 188-205. o. 218-219. o. - engedélyezett utánközlés.

A háború befejeződése csak időlegesen szakította félbe azt a lázas rekonstrukciós tervezést, amely 1943 vége óta folyt. A megszálló hadseregek átmenetileg magukra vállalták a helyi kormányzást, a kormányhivatalokat pedig megtisztították a magas rangú náci hívektől. A háborús idők tervezői csak néhány városban folytathatták a munkájukat. Ilyen volt Kielben Herbert Jensen, Freiburgban Joseph Schlippe és Lübeckben Hans Pieper. A legtöbb vezető tervezőt azonban eltávolították állásából vagy elfogadták a lemondását. A tisztogatás - bár helytől függően nagyon változó volt - az alacsonyabb beosztású tervezőket is érintette. A berlini központi hivatalokat, amelyek a városi tervezést szponzorálták, a birodalmi kormánnyal együtt megszüntették. Az újjáépítést tervező munkacsoport (Arbeitsstab Wiederaufbauplanung) tagjai, a Speer-féle minisztérium, valamint a Német Munkafront tervezői Németország különböző helyeire szóródtak szét. A városokban kerestek menedéket, azt remélve, hogy munkát kaphatnak vagy magánépítészekként, vagy az új városi kormányzat alkalmazottjaiként, vagy éppen a megszálló hatalmak alkalmazásában.
      A kedvezőtlen körülmények ellenére a legtöbb tervező valóban talált is új munkát, így a háború utáni korszakban folytathatták korábbi elképzeléseik megvalósítását és azt a gyakorlatot, melyet 1933 előtt, majd a náci érában alakítottak ki. Bár gyorsan kiderült, hogy a szövetségesek újjá kívánják éleszteni a helyi (és demokratikus) kormányzást és a tervezés felelősségét meghagyják a németeknek, eltartott néhány hónapig, amíg a dolgok elrendeződtek. A tervezőknek megfelelő műhelyt kellett találniuk, statisztikákat és egyéb adatokat összegyűjteniük és nekifogniuk az időigényes tervkészítésnek. Miközben az előttük álló tervezési feladatra próbáltak koncentrálni, figyelmüket gyakran olyan aktuális és sürgető teendőkre kellett irányítaniuk, mint a törmelék eltakarítása vagy az ideiglenes jellegű építkezések felügyelete. Mindenesetre hasznosítani tudták szakmai képzettségüket és tapasztalatukat [1]...

      Tervezési modellek
      A háborút követő első tizenöt évben a várostervezés alapvető céljaiban teljes volt az egyetértés. A különböző nemzedékekhez tartozó és különböző politikai beállítottságú tervezők valamennyien ugyanazokat a fogalmakat és kifejezési eszközöket használták. A következő elvekben volt köztük konszenzus. A ház kapjon elég természetes fényt, a lakások legyenek szellősek, az épületet fák, növények vegyék körül. A régi belvárosi lakónegyedek laksűrűségét csökkentsék. A lakosság gondosan megtervezett, új elővárosokban vagy „lakósejtekben” („residential cells”), vagy telepeken (Siedlungen) éljen. Az előváros és a belső lakónegyedek szomszédságként működjenek, önálló kulturális szolgáltatásokkal. A lakosoknak szükségük van a pihenést szolgáló zöldterületekre, ezeknek a körzeteknek pedig az épített környezetet és a helyi természeti adottságokat szerves városképpé kell összekapcsolniuk. Egy kanyargó, szétterülő várost - amelyben a látvány úgy változik, ahogy haladunk a tájban -, sokkal inkább kedvelnek a lakói, mint egy mechanikus, sematikus városszerkezetet.
      Az újjáépített városok megkívánták a megfelelő zónákra bontást, amelyek elválasztják az ipart a lakóterületektől, ugyanakkor a lakosok nem kerülnek túl messzire a munkahelyüktől. A zónáknak le kell fedniük minden alapvető városi funkciót, azokat a területeket pedig, amelyekben vegyesen találhatók üzemek, házak és kereskedelmi egységek, az egyes tevékenységek szerint külön övezetekre kell felosztani. Bár a belváros a központi kulturális, kormányzati és gazdasági funkciók ellátásával fontos szerepet játszik a polgárok összetartozástudatának kialakításában, ezt a központi részt, a „city crown”-t nem szabad telezsúfolni épületekkel. Sok szabad teret kell hagyni. Az épületek inkább levegősen, mintsem szorosan kövessék egymást. A közlekedési és úthálózatot korszerűsíteni kell. A központi városrészt pedig tehermentesíteni az átmenő forgalomtól. Követelmény az is, hogy a központban a polgárok gyalog intézhessék ügyeiket és vásárlásaikat, a munkások pedig ugyancsak gyalog vagy biciklivel mehessenek a munkahelyükre. Az új város formáját az emberek igényeihez kell igazítani, és nem olyan, esztétikai jellegű előfeltevéseknek kell megfeleltetni, amelyek egy fényképésznek talán megelégedésére szolgálhatnak, de a lakóknak semmi esetre sem. [2]
      Ahogy egy tervező írta, „magától értetődő, hogy Németországban a városaink lerombolását arra használjuk fel, hogy megváltoztassuk az egész városszerkezetet.” [3] A legtöbb városban a bombázások eltüntették a háború előtti legszörnyűbb nyomornegyedeket, a slumok felszámolása így már csak a törmelék eltávolítását jelentette, a városfelújítás pedig a belváros általános újjáépítésének volt a része. Ahogy Göderitz, Rainer és Hoffman írták, az új város „organikusan tagolt és elszórtan elhelyezkedő legyen”. A kővárost élő organizmussá kell változtatni, amelynek részei között logikai és természetes térkapcsolat van. Ennek az organikus városnak sejtszerű egységekből kell állnia, amelyek egészséges, természetes módon fejlődnek. (Az ilyen városokról készített korabeli vázlatok inkább osztódó amőbákra emlékeztetnek.) [4] A város funkcióit a test működéséhez hasonlították, a közlekedési rendszert például a vérkeringéshez hasonlónak tekintették. Az organikus város - lényegéből fakadóan - a természethez kapcsolódik és képes az „emberek biológiai igényeinek a kielégítésére.” Rainer szavaival „a növényzet beáramlik az egész városba, s nem korlátozódik a magánkertekre és a közparkokra.” [5] Így egy „térben határtalan, összefüggő vidék” jön létre, amely „teljesen új térélményt nyújt lakóinak”. [6] A környékeket, a városi sejteket és a kerületeket nemcsak a közlekedési főútvonalak, hanem a mindenütt jelenlevő zöldterületek tagolják és kapcsolják össze egy nagyobb várossá, egy biológialag egészséges entitássá, amely mentes a kőváros ártalmaitól. Amennyire lehetséges, a regionális tervezésnek - amelyet a háború utáni német politikai viszonyok nagyon megnehezítettek - organikusan kellene egymáshoz kapcsolniuk a nagyobb városi egységeket.
      Kevin Lynch amerikai elméleti szakember megállapítása szerint a várostervezésnek három alapvető, normatív modellje ismeretes. [7] A kozmikus tervezés a város formáját az adott politikai vagy vallási hatalom attribútumaiból származtatja. Ez a modell érvényes a barokk korban tervezett városra, az egyházi székhelyekre és a náci tervezésre. A mechanikus tervezés Lynch szerint a várost mint szabályos gépet fogja fel, amelyet szigorúan rögzített, mechanikus módon rendez el, hogy elősegítse lényeges elemeinek működését, úgymint ipari termelés, kereskedelem és lakás. Az ilyen város hasonlíthat rácsszerkezethez (mint néhány amerikai város) vagy lehet olyan mint egy hosszanti kiterjedésű szalagváros (lásd Le Corbusier terveit). Az organikus tervezés a várost olyan organizmusnak tekinti, amelynek részei különböző funkciókat látnak el - ipar, lakás és így tovább -, de amely keresztülmegy az egészség és a betegség, a növekedés és a zsugorodás életciklusain. Az ilyen tervező úgy közelít a városhoz, mint az orvos vagy a természettudós, s nem úgy, mint egy műszerész. Ez a gondolkodás jellemezte nagyjából a múlt század végének antiurbánus tervezését, de tetten érhető olyan tervezők modelljeiben is, mint például Reichow.
      A háború utáni német tervezés alapkoncepciója nyilvánvalóan a Lynch-féle második és harmadik modell, a mechanikus és az organikus kombinációjára épül. A háború után csak néhány tervező követte a városrekonstrukció kozmikus felfogását. Sőt, a német tervezők szempontjai túlnyomórészt strukturális jellegűek voltak, nem esztétikaiak. Kevésbé törődtek azzal, hogyan néz ki a város, mint azzal, hogy képes-e ésszerű, egészséges módon működni. Úgy érezték, hogy a város esztétikai hatása a fontosabb műemlékek restaurálásával és megőrzésével, valamint az új vagy adaptív építészettel érhető el. Mint már láttuk, a tervezők általában ellene voltak annak, hogy egy teljesen lebombázott várost érzelmi okokból a háború előtti formájában állítsanak helyre.
      A német építészet háború utáni állapotáról Alfons Leitl azt állapította meg, hogy bár a háború alatt a németek el voltak vágva a nemzetközi fejlődéstől, de „láthatóan létezik a művészi érzéseknek, sugallatoknak olyan titkos összhangja, amely túlterjed a határokon.” [8] Ugyanez igaz a tervezésre. Azok a tervezési modellek, amelyeket a korábbi évtizedekben dolgoztak ki a német ipari városok problémáinak megoldására, nemzetközileg elismertek lettek. [9] És nem utolsósorban: a modern várostervezés mindenütt ugyanazokkal a városi problémákkal találja magát szembe. A háború előtti kiterjedt nemzetközi kapcsolatok - a kertváros-mozgalmon és a modern építészek nemzetközi kongresszusán (CIAM) belül - a háború után újjáéledtek. Már 1947 elején megjelent Németországban az Athéni Charta német fordítása. (Ez a dokumentum foglalta össze a legjobban a funkcionális, organikus várostervezés eszméjét, amely a lakás, a munka, a pihenés és a közlekedés szempontjainak figyelembe vételén alapult.) Nem sokkal a háború után brit tervezők tartottak előadásokat Németországban, néhány német tervező pedig angliai tanulmányúton vett részt. Göderitz, Rainer és Hoffman angol és skandináv kertvárosok példájával szemléltették tervezési elméleteiket, és ugyanezt tette két kölni tervező is, Rudolf Schwarz és Eugen Blanck [10]. Az, hogy a német tervezők saját alapfelfogásukat látták viszont a nemzetközi törekvésekben, megkönnyítette számukra, hogy apolitikus szakembereknek tekintsék magukat, akik összetett műszaki problémákra keresik a megoldást.
      A tervezők komoly nyomás alatt dolgoztak. Hogyan is tervezhettek gazdaságilag egészséges és funkcionális városokat, amikor nem volt világos, vajon a szövetségesek ragaszkodnak-e ahhoz, hogy a német ipart teljesen felszámolják? Hogyan gondolhattak volna regionális tervezésre, amikor Németországot megszállási övezetekre osztották? Hogyan valósíthatták meg eszméiket a korábbi központi kormányzat összeomlását és felszámolását követő káoszban, a megszálló hatalmak egymásnak ellentmondó elvárásai közepette, a tartományok és a városok közötti nézetkülönbségek idején, amelyek a tervezési hatóságok törvényes hatalmát teljesen bizonytalanná tették? A tervezők alapos és gondos munkát akartak végezni, ellen kívántak állni a „kapitalisztikus spekulációk” és a „földspekulánsok” nyomásának, amely a tizenkilencedik században meghiúsította az első tervezési próbálkozásokat. Philipp Rappaport felismerte annak fontosságát, hogy el kell kerülni a csúnya, ideiglenes építkezéseket, mert „Németország túl szegény ahhoz, hogy kétszer építsék újjá.” [11] Másrészt, miközben az ingatlantulajdonosok és az üzletemberek elfogadták a várostervezés szükségességét, úgy érveltek, hogy „nem várhatunk évtizedeket, amíg a várostervezők valamennyi hőn óhajtott kívánsága teljesül.” [12] A közvélemény a háború utáni években támogatta a tervezést, de szintén konkrét eredményeket várt a városi tervektől, s azt, hogy tegyék lehetővé a minél gyorsabb rekonstrukciót.

      Végletek
      Miután az újjáépítést tervező munkacsoport (Arbeitsstab Wiederaufbauplanung) már hozzáfogott olyan szabványosított tervezési modellek és eljárások kifejlesztéséhez, amelyeket a lebombázott városokban országszerte használhattak, a háború után is voltak törekvések ilyen standardizált tervezési technikák kifejlesztésére. Erich Kühn, az észak-rajna-vesztfáliai újjáépítési minisztérium tervezési csoportjának vezetője és Hans Schwippert, az aacheni műszaki egyetem építész-professzora készített néhány vázlatos tervezési útmutatót, de ezek a szakmában nem találtak komoly visszhangra. Philipp Rappaport, a Ruhr vidéki tervezési társaság igazgatója megjegyezte, hogy ilyen útmutatóra „egy igazán tapasztalt várostervezőnek nincs szüksége, a gyakorlatlan tervezők számára viszont nem pótolhatja az évtizedes képzést és gyakorlatot.” [13] A háború utáni tervezést nem specifikus előírások, hanem olyan általános koncepciók alakították, amelyekben majdnem mindenki hitt, s amelyek bő teret engedtek nagyon különböző megközelítéseknek.
      A legradikálisabb rekonstrukciós tervek Berlin, Mainz és Saarbrücken városa számára készültek, bár a radikális tervezés egyik esetben sem állta ténylegesen útját a gyakorlatiasabb javaslatoknak. Míg Berlinre a helyi építészek dolgoztak ki radikális terveket, a nyugati városokban ilyen tervek azoknak a francia építészeknek a ceruzája alól kerültek ki, akiket a francia katonai hatóságok helyeztek a helyi kormányzatokhoz. Miután a háború utáni első évtizedben a Saar-vidék francia katonai igazgatás alatt maradt, az itt folyó tervezési munkát kevéssé ismerték Németország többi részén, s csak mostanában kap tudományos figyelmet. Ezért hát Berlin és Mainz példáján keresztül fogjuk szemléltetni a radikális rekonstrukciós tervezést.
      A tervezőket Berlinben inkább foglalkoztatta az, hogy egy modern metropoliszt építsenek, mint hogy újjáépítsék a történelmi fővárost [14]. Berlin központját a tizennyolcadik század elejétől kezdve tudatosan úgy építették, hogy a porosz állam növekvő erejét és tekintélyét fejezze ki. Ezért a legtöbb várostervet a szimbolikus építészet eszméje hatotta át. Az 1920-as évek elején Bruno Taut a Stadtkronéról, a „városkoronáról” beszélt, egy olyan központi városmagot vázolva fel, amely a szimbolikus jelentőségű épületeknek ad helyet. [15]
      A második világháború után azonban ez a fajta gondolkodás nyilvánvaló nehézségekbe ütközött. Ahelyett, hogy a kontinens uralkodó városává vált volna, ahogy azt Hitler jövendölte, Berlin elvesztette valamennyi kormányzati funkcióját. A négy győztes szövetséges hatalom tartotta megszállva, és nagyon bizonytalan politikai jövő elé nézett. Poroszország történelmi állama megszűnt, és még nem született új német állam, amely a Harmadik Birodalom helyébe lépne. A nyugati megszállási övezetekben a szimbolikus építészet nagyon lejáratódott, miután azt vallotta, hogy egy város tervének az állam hatalmát kell tükröznie.
      A rekonstrukciós tervezés Berlinben gyorsan megkezdődött. [16] Nem sokkal a város bevétele után a városi kormányzat Hans Scharount nevezte ki az építési hivatal vezetőjének és a rekonstrukciós tervezés irányítójának. A húszas évek vezető modernista építésze (aki részt vett a Siemens-negyed házépítési projektjének tervezésében), bár végig Berlinben maradt s tervezett néhány magánvillát, a náci éra alatt semmilyen állami megbízást nem kapott. A háború alatt Scharoun és néhány hasonló gondolkozású kollégája bizalmas találkozóikon a háború és a Hitler utáni új Berlinről való elképzeléseiket vitatták meg. Amikor megkapta a lehetőséget Berlin újjáépítésének megtervezésére, Scharoun radikális utat választott. Tisztában volt a munkát akadályozó körülményekkel, azzal, hogy Berlint négy szektorra osztották, s a szövetséges megszállók különbözőképpen közelítették meg a városi problémákat. Mégis arra törekedett, hogy egységes városként tervezze meg Berlint. Azt remélte, hogy felkeltheti a szövetségesek érdeklődését egy olyan Berlin-tervvel, amely mintaként szolgálhat az új metropoliszok tervezéséhez. [17]
      Scharoun és munkacsoportja közös javaslatát, a „Kollektívplan”-t (melyet rendszerint Scharoun nevéhez kapcsolnak), a Hohenzollern palotában 1946 augusztusában rendezett kiállításon mutatták be a nagyközönségnek. A terv szükségesnek tartotta a város radikális átszervezését, amely az ingatlantulajdonosi viszonyok átalakításán és újrafelosztásán alapult. A koncentrikus körökben elhelyezkedő város helyett, amely történelmi minta volt és Albert Speer tervezett náci Berlinje is ezt követte, Scharoun - a Spree folyó ívét követve - szalagszerűen kívánta kialakítani a várost. Így remélt megteremteni egy olyan igazi városi tájat (Stadtlandschaft), amelyben a földrajzi adottságok és az épületek összhangban vannak egymással. [18] A lakosok különböző, egymással szomszédos, elszórtan elhelyezkedő körzetekben élnének és a forgalom nagy részét nagy befogadóképességű autópályák bonyolítanák le. Scharoun természetesnek vette, hogy Berlin Németország fővárosa marad, és azt javasolta, hogy a város szíve, amely az állami közhivataloknak és a nagyobb kulturális intézményeknek ad otthont, maradjon a háború előtti helyén. Ennek a városmagnak a központját egy tiszta, romlatlan táj, a Tiergarten park alkotná. [19] Bár ez a „City” az egységes Németországot fejezte ki, a terv központjában valójában az ipari üzemek és a lakókörzetek áttelepítése állt. [20] Scharoun és kollégái azt javasolták, hogy az ipart a Havel vidékére költöztessék, a házakat pedig szétszórtan, a Citytől távolabbi körzetekben építsék meg. Scharoun az elfogadott modernista tervezési alapelvek szellemében helyeselte a városi funkciók szigorú elválasztását, a lakás, a termelés, a vásárlás, a kultúra és a kormányzás összekeveredésének megakadályozását.
      Ugyanezen a kiállításon bemutattak egy kevésbé merész tervet is. A „Zehlendorf-terv”, amelyet Walter Moest vezetésével Zehlendorf kerület építési hivatalának munkacsoportja készített, elsősorban közlekedési terv volt egy nagy metropolisz számára. Ez a terv koncentrikus gyűrűk sorát tartotta szükségesnek. Az elképzelés sok tekintetben hasonlított Speer korábbi tervéhez, bár Moest kifejezetten kerülte, hogy „tengelyekről” és „reprezentatív, szimbolikus utakról” beszéljen. Speer tervét pedig mint „túl sematikusat” elutasította. [21] Moest ragaszkodott ahhoz, hogy a realitásokon belül maradjon, és elkerülje a náci évekre jellemző „hamis expanzionizmust”. A rekonstrukció egyik feladatának azt tartotta, hogy megmutassa a világnak: „a német szellem nem csupán utópiákban létezik.” [22] Moest azt fejtegette, hogy túl sok épület, utca és kommunális létesítmény élte túl a háborút ahhoz, hogy komolyan gondolhassunk a város radikális szerkezeti átalakítására.
      A Scharoun-terv és a Zehlendorf-terv inkább a nagyvárosok funkcionális feladataira épült, mintsem az arról való nézetekre, hogyan kell kinéznie egy fővárosnak. Németország közelmúltbeli veresége és a pusztulás nagysága folytán egyik sem szentelt nagy figyelmet annak, hogy Berlinről mint fővárosról gondolkozzék. Egyes építészek ezt nyugtalanítónak ítélték. Hans Josef Zechlin arra buzdította kollégáit, hogy ne csak az újjáépítésre, hanem „egy szebb Berlin” építésére is gondoljanak. Egy olyan városra, ahol a tradicionális tereken álló történelmi épületek harmonizálnak a környezetükkel. [23] Max Taut, a húszas évek egyik modernista építésze, a háború után a szépművészeti akadémia építészeti tanszékének vezetője a funkcionális tervezést a modern építészeti formákkal igyekezett ötvözni. Szükségesnek tartotta, hogy számos „új városmag” jöjjön létre, amelynek acélból és üvegből épített kereskedelmi és közigazgatási épületei a metró vonala fölött, a széles sétányok mentén sorakoznak. [24] Azon kevés tanulmány egyikében, amely az új városmag formájával foglalkozott, Paul Mast kiállt egy új képviselőház megépítése mellett, amely az amerikai mintát követve „a város szerkezeti és építészeti központja” lehetne. Elképzelése szerint ehhez az épülethez csatlakozna az igazságügyi palota és a köztársasági elnöki rezidencia. Egy jelentősebb fővárosnak „impozánsnak” kell lennie, érvelt Mast, és „a Citynek egy gazdaságilag, társadalmilag és politikailag átalakult Németországot kell megjelenítenie, de ne váljon a felhőkarcolók városává, számtalan megoldhatatlan közlekedési problémával.” [25]
      E sok javaslatnak mégsem lett komoly foganatja. Éppen ellenkezőleg: a nagy-berlini törvényhozás 1946 októberében elmozdította Scharount főtervezői posztjáról, és ezzel radikális javaslata egy teljesen új városról, amely sosem élvezett széles körű támogatást, csupán a jövendő tervezőnemzedékek vitáihoz szolgáltatott témát. A Kollektívplan megvalósíthatóságát élesen bírálták. Egy vezető szociáldemokrata politikus például azzal érvelt, hogy ha egy teljesen új utcahálózatot erőltetnének rá a városra, csak a közművezetékekre milliókat kellene elpazarolni. Azt állította még, hogy „az utak sakktáblarendszere” nem egyéb, mint tízszeresre felerősített változata a nemzeti szocialisták „kereszttengelyeinek”(crossed axes), akik „soha nem mentek el ilyen messzire a meglevő létesítmények és szerkezetek lerombolásában.” Szintén elvetette a kizárólag munkások számára építendő lakótelep tervét. „Az ilyen autoriter lakhelykijelölés minden demokrácia megcsúfolása; a szocializmus is a költözés szabadságát és a lakosság egészséges társadalmi keveredését akarja, nem színtiszta munkásnegyedeket.” [26]
      Scharount Karl Bonatz (a konzervatív építész, Paul Bonatz testvére) váltotta fel, aki tervezési törekvéseiben a Zehlendorf-terv irányát követte, a jövő tervezésekor a meglevő történelmi városszerkezetre épített, és a közlekedés tervezését helyezte előtérbe. Szintén óva attól, hogy „utópiákat kergessünk”, Bonatz is a gyakorlati célok követéséhez ragaszkodott. [27] Elvetette a Scharoun-csoport „forradalmi” terveit, különösen a rácsos útrendszer ötletét azzal érvelve, hogy Berlin ténylegesen sugaras szerkezetű város volt. [28]
      A városi parlament egyetértett Bonatz gyakorlatias megközelítésével úgy gondolva, hogy a várostervezőknek a létező város problémáit kell megoldaniuk, nem pedig egy eszményi városról kell fantáziálniuk. [29] A berlini blokád, a szakadás a városi kormányzatban (és az építési osztályon), majd a két német állam létrejötte keleten és nyugaton egyaránt gondolataik újrafogalmazására kényszerítette a tervezőket. Abban a helyzetben találták magukat, hogy egyidejűleg próbáltak az egész város igényeivel számolni, valamint terveket készíteni egy kettéosztott városra. Nyugat-Berlinben Walter Moest és Richard Ermisch azt javasolta, hogy a régi City nagy részét úgy tervezzék át, hogy az ember „a történelmi utcákon is egy modern világban érezze magát.” Részben ez az átalakítás valósult meg egy Le Corbusier felfogásában készült felhőkarcoló megépítésével a Leipziger és a Friedrichstrasse sarkán. [30] A javaslat azonban nagyobb hangsúlyt helyezett a világvárosi jellegre, mint arra, hogy fővárost teremtsen az új Németországnak.
      Bonatz tervezési hivatala ezenkívül a közlekedés megtervezésére és kisebb körzetek kialakítására összpontosította energiáit, olyanokra, mint az Állatkert-állomás és a Kurfürstendamm környéke. Scharoun bírálata ellenére Bonatz elsőbbséget adott a nagy forgalom lebonyolítására alkalmas utak építésének. Ezért 1948-ban a nyugat-berlini építési hatóság pályázatot írt ki a Gedächtniskirche környékének rendezésére, a következő évben pedig bemutatta saját tervét erre a térségre. [31] A sajtóban heves ellenállást váltott ki, hogy a hivatalos terv a közledési szempontokat részesítette előnyben, valamint hogy az igazi szándék az volt: a környék váljon egy új City központjává, amely versenytársa lehet a kelet-berlini, történelmi Citynek. Bonatz cáfolta ezt az állítást, bár tényleg igaz volt. Az 1954-ben jóváhagyott végleges tervek azt javasolták, hogy ezt a területet modern épületekkel építsék be. [32] Végül is két domináns építmény jött létre: a modern Európa Center és az a templomegyüttes, amely a régi Gedächtniskirche romjait és az Egon Eiermann tervezte új, modern templomot foglalta magába.
      1949-ben Kelet-Berlin az új Német Demokratikus Köztársaság fővárosa lett, de a város kettéosztása, valamint a keletnémet rendszer szegénysége és bizonytalansága tartósan befolyásolta a keleti rész rekonstrukcióját. Kelet-Berlin tervezői a keleti rész újjáépítéséről mint egy reprezentatív szocialista főváros építéséről beszéltek, de törekvéseiket behatárolta, hogy nem tudták kiválasztani a megfelelő célokat. A szovjet szektorban, a Brandenburgi kapu és az Alexanderplatz között álltak Berlin legjelentősebb építészettörténeti műemlékei és épületei, amelyek a történelmi porosz és német főváros jelképei voltak. A keletnémet rendszernek a háború utáni első évtizedben ezen épületek vonatkozásában nem sikerült koherens politikát megvalósítania. A keletnémet kormány kijavíttatta a múzeumsziget épületeiben és a Brandeburgi kapuban keletkezett legsúlyosabb sérüléseket, és kinyilvánította azt a szándékát, hogy helyreállítja a Frederick Forum és a Gendarmenmarkt épületeit. Ennek a projektnek a megvalósítása azonban évtizedekig tartott.
      Kelet-Berlinben elsődleges szempont volt egy olyan utca kialakítása, amelyik a szocialista Németország eszméjét fejezi ki. [33] A Frankfurter Alleé-t, egy teljesen lebombázott körzet főútvonalát Sztálin Allée-nek keresztelték át, és végig az út mentén négy-kilenc emeletes lakóházak sorát húzták fel. Az építési miniszter, Lothar Bolz és a rendszer első számú vezetője, Walter Ulbricht kinyilatkoztatásai szabták meg a követendő irányt: az építészeti stílus inkább „nemzeti”, mint modernista legyen, és a történelmi Berlin klasszicizmusára emlékeztessen. Lelki szemeik előtt egy demokratikus, szocialista Németország új, nemzeti fővárosának képe lebegett. Az általános várostervezési alapelvek fontos eleme volt a különböző városi funkciók vegyítése. Ezt hivatalosan 1950-ben jelentették ki. Nyugat-Berlinnel ellentétben nem külön körzetekbe, hanem egymás mellé telepítették a házakat, a munkahelyeket, az üzleteket és a kulturális intézményeket, ahogy az az európai városokban régebben szokás volt. A keletnémet kisajátítási törvény megkönyítette a tervezők dolgát azzal, hogy a kártalanítás mértékét alacsonyan állapította meg, és így olcsón, könnyen ment a magántulajdon elvétele. A keletnémet tervezők - legalábbis elvileg - nyugati kollégáiknál jóval kevesebb akadállyal találták magukat szembe abbeli törekvéseik során, hogy nagyobb újításokat hajtsanak végre.
      A kelet-berlini tervezési szempontok szerint szükség volt egy közigazgatási és kulturális célú, monumentális épületekből álló, központi városmag kialakítására, valamint politikai felvonulásokra alkalmas óriási terekre és utakra. Az elképzelések szerint a központi tengely a Brandenburgi kaputól vezetne az Unter der Lindenen át az Alexanderplatzig, majd tovább a Sztálin Allée-n. Egy domináns épületet is terveztek: egy kétszáz méter magas kormányzati tornyot. A Richard Paulick és Edmund Collein irányításával és néhány építész, köztük Kelet-Berlin főépítésze, Hermann Henselmann közreműködésével folyó munkák során a tervek többször változtak, de nagyon kevés valósult meg belőlük azon kívül, hogy az Unter der Lindenen néhány épületet leromboltak, másokat restauráltak (például az Operát.) A nyugat-berliniek felháborodására lebontották a Spree partján álló Hohenzollern palotát, hogy helyet csináljanak egy hatalmas, gyűlésekre alkalmas tér számára, amely „hozzátartozik egy szocialista fővároshoz.” Bár a palota belseje a bombázások során kiégett, a falak megmaradtak és az épületet restaurálni lehetett volna.
      A háború utáni első tizenöt év alatt tehát - a szimbolikus építészet iránti szakmai vonzódás ellenére - Berlin történelmi központja nem éledt újjá az NDK szocialista fővárosának szíveként. Egészen a hatvanas évek elejéig, amikor a politikai légkör és a keletnémet politikai ízlés „nemzetiről” modernre és progresszívre váltott, s végre megindultak az új építkezések. Ennek eredménye volt a televíziós torony megépítése az Alexanderplatzon (az eredetileg tervezett kormányzati felhőkarcoló helyett), s a Köztársasági Palota alacsony, csupa üveg épülete a Marx-Engels Platz-on, egy hatalmas, rideg felvonulási téren.
      A nyugat-berlini tervezők többféleképpen reagáltak a keleti fejleményekre. Mereven visszautasították, hogy Kelet-Berlin egymaga főváros lehet, és élesen bírálták egykori kollégáik munkáját. [34] 1950-ben Bonatz irányításával a tervezők egy általános rendezési tervet dolgoztak ki Berlinre - valójában Nyugat-Berlinre. Kelet-Berlinnek azt az igényét, hogy az egész várost képviselje, 1957-ben ismét megkérdőjelezték egy tervpályázattal, amelyet „Berlin főváros kialakítására” írtak ki. Mivel a százötvenegy részvevő egyszerűen nem vette figyelembe a város megosztottságát, a pályamunkáknak nem volt gyakorlati jelentőségük. [35] Nyugat-Berlin a Hohenzollern palota lerombolására azzal válaszolt, hogy helyreállították a charlottenburgi kastélyt, a város nyugati részének legjelentősebb barokk palotáját. Bár a palota jelentős sérülései miatt vita folyt arról, hogy nem kellene-e inkább lebontani, de a kelet-berlini lépés a palota restaurációját hazafias és szimbolikus jelentőségű tetté emelte. A Sztálin Allée első épületeire válaszként Nyugat-Berlin nemzetközi pályázatot hirdetett meg a Hansanegyedben építendő új lakónegyedre; pályázati előírás volt, hogy „a szövetségi köztársaság fejlett demokráciáját fejezze ki”. A teljesen szabaddá tett területre 1953-ban írták ki a pályázatot, és 1957-ben, a nemzetközi építési kiállítás keretében adták át az első magasházakat. [36]
      A másik város, ahol egy radikálisan új terv bemutatása váltott ki vitát, Mainz volt. A francia katonai hatóságok felkérték Marcel Lodsot, egy francia modernista építészt, Le Corbusier tanítványát, az Athéni Charta tervezési alapelveinek kezdeményezőjét, hogy készítsen rekonstrukciós tervet Mainznak, amely 1946 közepén a francia megszállási zóna fővárosa lett. [37] Lods létrehozott egy független tervezői irodát, amelyhez csatlakozott Adolf Bayer, aki a háború alatt Mainz rekonstrukciójának tervén dolgozott. A karlsruhei Otto Ernst Schwitzer tanítványa, Bayer egyike volt a szalagváros-koncepció legjelentősebb német szószólóinak.
      Lods tervének első vázlata 1946 májusára lett kész. Bár finomítgattak rajta, lényegében Lods l948 áprilisi távozásáig nem változott. A katedrális körüli történelmi városmag utcaszerkezete alapvetően ugyanolyan maradt, bár néhány utcát kiszélesítettek, és csak a fontosabb műemlékeket restaurálták. Lods elképzeléseiben a régi városmag szemmel láthatóan csekély szerepet kapott. Az egész terület helyett a régi központ északi és nyugati részére koncentrált, amelyeket teljesen újjá kívánt alakítani. Itt a népesség nagy része magas, téglalapszerű bérházakban lakna, amelyeket zöldterület vesz körül. Az új város polgári központja - a kormányzati és a kereskedelmi központ - a régi központ és az új lakónegyed közötti újjáalakított körzetben helyezkedne el. Lods helyeselte az ipar kitelepítését, az új repülőtér építését, valamint a Rajnán át vezető fő vasútvonalat és autópályát. Mainzot egy új szalagváros részeként képzelte el, amely Wiesbadenen keresztül egészen Frankfurtig nyúlna.
      A Lods-terv hamar ellenállásba ütközött, először a kormányzat, majd - amikor 1948 januárjában nyilvánosságra hozták - a közvélemény részéről. Az okok nyilvánvalóak. Azon túl, hogy teljesen megváltoztatta volna a város jellegét, a hatalmas ingatlanügyletek, a kereskedelem és az ipar áttelepítése, a lakosság új helyre költöztetése rengeteg pénzt igényelt volna, és sokkal hosszabb ideig tartott volna, mint amit a polgárok elviselnek. A Lods-terv emellett nem vette figyelembe azt a tényt, hogy a Rajnától északra fekvő terület már az amerikai megszállási zónában fekszik, így nem tartozik a mainzi tervezők illetékességi körébe. Mainz polgárai egyszerűen ahhoz a megszokott városhoz akartak visszatérni, amelyet ismertek. Nem akartak várni vagy áldozatot hozni egy utópikus elképzelés megvalósulásáért.
      Emil Kraus polgármester és a hivatalos városi építész, Erich Petzold igyekezett „megfúrni” Lods tervét, ezért felkérték Petzold tanárát, Paul Schmitthennert egy alternatív terv elkészítésére. Schmitthenner szívesen vállalkozott rá, de mielőtt nekilátott volna a munkának, Adolf Bayer rábeszélte a franciákat, hogy követeljék Petzold elbocsátását. 1946 novemberében Petzold helyére Richard Jörgöt nevezték ki. Jörg láthatóan nem lelkesedett Lods tervéért, de tartott Schmitthennertől is. Ezért megakadályozta őt abban, hogy a régi központra korlátozódó rekonstrukciós elképzeléseit megismertesse a nagyközönséggel. Schmitthenner újra meg újra bírálta Lods javaslatát, utópikusnak és megvalósíthatatlannak nevezte, jóllehet néhány közlekedési elképzelésével egyetértett, és megengedte volna felhőkarcolók építését a város külső kerületeiben.
      Petzold 1948 márciusában megjelent kritikájában élesen bírálta Lodsot azt állítva, hogy a francia terv „életünk tökéletes megszervezéséhez, személytelenné és mechanikussá válásához, illetve kollektivizálásához vezetne.” [38] Nem sokkal ezután a városi tanács elvetette a Lods-tervet. A francia hatóságok - a katonai megszállás közelgő megszűnésének tudatában - nem próbálták a várost a Lods-terv elfogadására kényszeríteni. Áprilisban Marcel Lods elhagyta Mainzot. Bayer májusban a városi tervező irodában állt munkába, és két éven át Jörggel együtt részt vett a különböző városrészek terveinek kidolgozásában. 1950-ben Bayer Offenbachban lett tervező, Jörg pedig 1952-ben Mannheimbe költözött. Évek teltek el, amíg utódaik új általános tervet készítettek a városnak.
      Sem Scharoun közösségi terve Berlinben, sem Lodsé Mainzban - mindkettő modern szalagvárost szeretett volna - nem vált valóra. A városok maguk a konzervatívabb, gyakorlatiasabb és kevésbé átfogó felfogást részesítették előnyben. Ennek eredményeképpen Berlin és Mainz esetében - a nyugatnémet városok többségéhez hasonlóan - városrészenként folyt a tervezés.
      A skála másik végén található rekonstrukciós tervek - amennyire lehetett - megpróbálták megőrizni a háború előtti városközpontot. A konzervatív felfogás első alapelve szerint meg kell őrizni a történelmi utcaszerkezetet, a Grundrisst. Egy másik tétele helyesnek vélte az építési telkek hagyományos méretének megőrzését, különösen tiszteletben tartva a telkek utcafront felőli szélességét. Mindez garantálná azt, hogy a súlyos károkat szenvedett városok hagyományos aránya helyreálljon, függetlenül attól, hogy az új épületek stílusukban a régiekhez alkalmazkodnak-e vagy teljesen modernek. A konzervatív tervezőknek természetesen nem állt szándékukban újjáteremteni a háborúban elpusztult, zsúfolt, egészségtelen nyomornegyedeket. Ezért helyeselték azt, hogy az átépített tömböket belül nyissák egybe és egyes utcákat szélesítsenek ki. A városok történelmi léptékét megőrzendő olykor árkádokat építettek, hogy a kiszélesített utcákon legyen hely a gyalogosoknak is.
      A konzervatív tervezésre jó példa Freiburg. [39] A várost csak a háború vége felé érte bombatámadás: 1944. november 27-én. A légi rajtaütés során a házak egyötöde és - főként a város északi részében - sok jelentős műemlék elpusztult. Joseph Schlippe rekonstrukciós terve igyekezett megőrizni a történelmi város romantikus báját. Ehhez újjá kellett építeni a régi központ jelentősebb műemlékeit, és kerülni az olyan nagy, új épületek építését, amelyek a kifejezett „városi funkciókat” látják el. Ezek a kereskedelmi és kormányzati épületek ugyanis kiszoríthatták volna a lakóházakat és megölték volna a központ meghitt hangulatát. A forgalom nagy részét az érintetlen városmagot körülvevő új körgyűrűre terelték, amelybe északról és délről kiszélesített utcák torkolltak. Az új hoteleket, bankokat és irodaépületeket a körgyűrűn kívül építették fel. A bombázás során teljesen elpusztult terület arculatát új épülettömbök határozták meg, a hozzájuk tartozó kis kertekkel és a belső udvaron lévő zöldterülettel együtt, ezzel is csökkentve a központ zsúfoltságát. Bár néhány utcát ki kellett szélesíteni, a központ történelmi útszerkezete változatlan maradt. A város beépített területének tizennégy százalékát használták fel utcák kialakítására. A tervezési hivatal kijelölt építészeket, akikkel minden egyes tömb újjáépítését megtanácskozták. Amint az építkezés befejeződött, a tulajdonosok többsége visszatérhetett korábbi lakóhelyére.
      Míg Freiburg egy viszonylag kis város esetében szemléltette a konzervatív tervezést - miként Nürnberg vagy Münster - , Köln egy nagy történelmi Óvárossal rendelkező nagyobb városként nyújtott érdekes példát a konzervatív tervezésre. 1946 elejétől 1952-ig Rudolf Schwarz irányította Köln rekonstrukciójának tervezését. Schwarz két szempontból is különbözött a háború utáni tervezőktől. Először abban, hogy aktív építészeti gyakorlatot folytatott Kölnben és máshol is. Másodszor abban, hogy míg a legtöbb tervező aktuális, gyakorlati nézőpontból tekintette feladatát, Schwarz hajlott a filozofálásra a városi életről és a modern világról, s gondolkodását meghatározta mély katolikus hite.
      Bár építészként és templomépítőként mindig inkább modernistának, semmint tradicionalistának számított, a modernista alapelveket már 1932-ben kezdte megkérdőjelezni, midőn így írt:
      „A tizenkilencedik században az emberek burzsoá városokat építettek, amelyekből kifejlődtek a baljóslatú gazdasági városok nevetséges felhőkarcolóikkal, közigazgatási palotáikkal és komikus közlekedési problémáikkal. Ezek a városok az üzlet kultikus helyei, amelyek olyan embereknek épülnek, akiknek minden eladható.... De ez már a múlt. Most, amikor a Kelet bejelentette a munka diktatúráját és bevezette a gép kultuszát, ez úgy tetszhet nekünk, mint a saját idejétmúlt javaslataink bevezetése.” [40] A háború után Schwarz azt remélte, hogy egy új társadalomban építhet városokat, egy szocialista társadalomban, amely az isteni akarat megvalósításának és az igazságtalanságok jóvátételének szenteli magát. [41]
      Úgy vélte, a várostervezés „nem a tudomány, hanem a történelem ügye, egy történelmi pillanatban és egy adott történelmi helyzetben véghezvitt cselekedet.” [42] „Ezért minden munkánál tisztában kell lenni a dolog visszafordíthatóságával. Egy jó tervnek a történelem mozgásába kell beépülnie, amely egy nap legyőzi őt... Jó tudni ezt, mert ez annyit jelent, hogy nincs objektivitás.... A tiszta objektivitás egy történelmi mozgás halála volna.” [43] Ráadásul a várostervező tudja: „azért, hogy eredményes legyen, a történelemnek szüksége van általa korábban felhasználatlan elemeire a káosznak, melyeket a terveiben elegyít.... Ennek a káosznak teret enged, hatalmas szabad teret, és szintén teret enged a terveiben és a lelkében rejlő ellentmondásoknak, szándékát pedig az örökké tervezhetetlenben való mélységes hit jegyében cselekedve valósítja meg.” [44]
      Ez a megközelítési mód és nyelvezet Schwarzot keresett szónokká és esszéistává tette, de Köln tervezése során olykor nehéznek bizonyult eszményeit átültetnie a gyakorlatba. Köln számára készített tervei a háború alatt Lotharingiában végzett munkájából származnak. Schwarz azt állította, hogy a korábbi tervezők nem ismerték fel azt a tényt, hogy most két tervezési sztenderd létezik. Az első maga az emberi test. A második a technológia, amely az emberi szellem terméke. Az emberiségnek a gépekkel sikerült megkettőznie önmagát. A városoknak ezért kettős városoknak kell lenniük. [45] Ezért nem lehet az új Köln sugaras vagy körkörös szerkezetű, egyetlen városmaggal, hanem inkább kanyargós szalagvárosnak kell lennie, amelyet a Rajna-völgy természetes környezete formál, és két pólus körül jön létre. A történelmi Óváros uralja a déli részt, és egy új kertváros, amelyben háromszázezer ember él és a közeli ipartelepekre jár dolgozni, adja meg az északi városrész jellegét. Schwarz szerint az északi új pólusnak igazi, független városközponttá kell válnia. De hamis várakozás volna azt remélni, hogy a régebbi elővárosok, mint délre Marienburg, amelynek lakói mindig az Óvárosba jártak be dolgozni vagy szórakozni, a történelmi központtól teljesen függetlenedjenek. [46]
      Az északi új városközpont terve sok szempontból rokon Scharoun és Lods radikális elképzeléseivel, bár éles ellentétben Lodssal, Schwarz az apartman-toronyházakkal szemben a családi sorházakat preferálja. Schwarz elkötelezte magát a zöldterületek mellett. Megírta, hogy hadifogolyként fedezte fel: a saját kertes ház iránti vágy volt az egyetlen dolog, ami enyhítette fogolytársai szenvedését és nélkülözéseit, s „áthatotta ezeknek a reményüket vesztett embereknek a szívét.” Schwarz felfigyelt a kölniek által fenntartott konyhakertek nagy számára is. A gazdasági fellendülés idején is a családok egynegyede gondozott ilyen kertet, bár gyakran sokat kellett menniük azért, hogy megműveljék őket. [47] 1947 áprilisában, a birminghami polgármester látogatására készülve Schwarz bejelentette azt az elképzelését, hogy sok új kis elővárost építsenek, amely kertes családi vagy ikerházakból áll. Elismerte, hogy mindez utópiának tűnhet, amikor egész évre csak negyven új épület volt tervbe véve. Mindazonáltal Schwarz úgy gondolta, hogy ilyen kertes telepek igen fontosak volnának a munkásosztálynak. Amellett, hogy képessé tenné a munkásokat arra, hogy „megtermeljék maguknak a szükséges zöldséget, gyümölcsöt és virágot, ez a szép és értékes tevékenység arra ösztönözné a gyerekeiket, hogy felkészüljenek egy olyan életre, amely sokkal tartalmasabb, mint a mai nagyvárosban élő munkás élete.” Schwarz azt remélte, hogy „a munkásnépesség nagyobb részét valóban ilyen új telepekre költöztetik át.” [48] Az új városra vonatkozó vázlata nagyon hasonlít Hans Bernhard Reichownak az „organikus városról” megfogalmazott javaslatára.
      A kertes lakótelepre vonatkozó terveivel ellentétben Schwarz nagyon is konzervatív elveket vallott a régi városközponttal kapcsolatban. Úgy vélte, hogy a régi városnak lakó- és kulturális funkciókat egyaránt el kell látnia. Az embereknek családi otthonokban kell lakniuk, nem pedig bérkaszárnyákban vagy „termeszfészkekben”. [49] Az otthon legyen kicsi, ne „egyedülálló villák nagy parkokban, hanem inkább, mint szüleink otthona: háromkéményes sorházak, kis kertre néző terasszal.” [50] Maguknál a házaknál nem kell ragaszkodni semmiféle hagyományos építészeti stílushoz, de az arányoknak tradicionálisnak kell maradniuk. [51] A régi városnegyedek, amelyeket Schwarz békés egyházközségekként képzelt el, a rekonstruált város alapegységeiből állnának. Minden egyes negyednek az újjáépített templom lenne a meghatározó építészeti jellegzetessége éppúgy, mint az erkölcsi központja. És „meg akarjuk tartani a régi, csöndes, szűk utcákat. Máskülönben nem maradnak azok, amik voltak, hanem autók száguldoznak rajtuk keresztül.” [52] Ezenfelül a Griechenmarkt negyedet mint a belvárosi házépítés modelljét kell átépíteni.
      Hogy „Hochstadtként” funkcionáljon, vagyis a hitélet, a kultúra, a közigazgatás és a kereskedelem központi helye legyen, a régi várost különböző negyedekre kell tagolni, amelyekbe koncentrálják ezeket a funkciókat. [53] Akárcsak a kanyargó szalagvárosét, a „Hochstadt” gondolatát is a háború alatt készített terveiből hozta át Schwarz. Kategorikusan visszautasította a Stübben-kor nagy épületeinek helyreállítását azt állítva, hogy a tizenkilencedik század végi építészetnek el kell tűnnie.
      Csak a történelmi utcaszerkezetet és a telkek hagyományosan kis méretét megőrizve szolgálhat az Óváros „Hochstadtként” és lakónegyedként. Bár ez hatékonyan megvédte volna ezeket a negyedeket a túlzott forgalomtól, valamit kellett csinálni a központon keresztülmenő forgalommal. Schwarz elvetette a nácik által tervezett két, egyenként hetvenkét méter széles tengely gondolatát mint amely „egy sematikus és a valósággal szembeni végzetes averzióban megnyilvánuló kínos elfogultság terméke.” Az ilyen tengelyek teljesen felborítanák a kis utcák és házak arányait. El kellett ismerje azonban, hogy hetvenkét méter nem túl széles, ha villamosokat, autókat, bicikliutakat és parkolókat is el akarunk helyezni. [54] Kölnnek szüksége volt közlekedési főútvonalakra, de Schwarz úgy gondolta, elegendő az utaknak tizennyolc méter. Az egyes városnegyedeket a nagy forgalmú utcák választják el egymástól, de nem szabad, hogy tönkretegyék őket. Emellett mindennek gyalogszerrel megközelíthetőnek és bejárhatónak kell lennie. Schwarz a másik fő „szétválasztó” eszközt, a vasutat is el akarta távolítani a belvárosból. Mint előtte minden más tervező, a főpályaudvart a dóm mellől a körgyűrűn kívülre akarta áthelyezni.
      Annak ellenére, hogy elfogadta, észak-déli és kelet-nyugati főútvonalként szükség van néhány szélesebb utcára, Schwarz tervében sok szempontból az a vágy öltött testet, hogy Köln újra egy csendesebb, az iparosítás kora előtti város legyen. Amikor a rekonstrukciós terv első változatát befejezte, így írt Mies van der Rohénak:
      „Befejeztük Köln általános tervének elkészítését, de olyasvalami született, amitől a modernizmus ádáz hívei feltehetően visszaborzadnak. Ahogy újra és újra tapasztalom, alapjában nagyon konzervatív ember vagyok, akinek mindinkább nehezére esik hinni némely modern barátunk látomásaiban... Kölnben nem lehet mindent egymásra hányni és valamiféle elvont új tervek szerint újraépíteni, amint azt egyes modern idealista építészek gondolják. Ezért a tervem lényegét tekintve ultrakonzervatív lett, viszont elnyerte a lakosság viharos tetszését.” [55]
      Bár elképzelései széles lakossági támogatásra találtak, csak részben valósultak meg. Schwarz keserűen csalódott. Amikor 1952-ben megvált hivatalától, így írt a polgármesternek: „Az én szememben a tervezésünk legalább ötven százalékban kudarcot vallott, mivel egy új társadalmi rend kialakulásának reményében kezdtem hozzá, amelyben a jogaitól megfosztott kisembernek is van helye a nap alatt. Ebből semmi sem lett, s ami megvalósult, az mindössze annyi, hogy az autók majd könnyebben keresztül tudnak hajtani a városunkon.” [56] Schwarz a terv teljes megvalósulásának elmaradásáért a többi hivatal együttműködésre nem hajlandó tisztviselőit, a nem megfelelő tervezési és építési törvényt és az 1948-as pénzreform okozta pénzügyi problémákat tette felelőssé. Véleményét utódja, Eduard Pecks is osztotta, bár Schwarz kiállhatatlan természete legalább ennyire hozzájárult ahhoz, hogy tervezői pozíciója megingott, és hogy rekonstrukciós elképzelései nem váltak teljesen valóra.[57]
      Bár a régi városszerkezetet alapjaiban megőrizték, az észak-déli, illetve a kelet-nyugati főútvonalakat lényegesen szélesebbre építették, mint azt Schwarz akarta. Ezek valóban megtörték a város szerkezetét, e hiba helyrehozatala miatt a mostani tervezők feje fő. A többéves tárgyalások ellenére a pályaudvar a dóm tövében maradt. [58] A régi város nem lett a családi házak menedékhelye, viszont a rekonstrukció során eltűntek a tizenkilencedik század stílusában épült bérkaszárnyák. Igen kevés hívő invesztált sok energiát az átépített templomokba ahhoz, hogy azok a belső kerületek eleven színterei legyenek. Szükségtelen is mondani, hogy az Isten akaratát megvalósító szocialista társadalom álma beteljesületlen maradt. Az Óváros a dómmal, az új operaházzal, a múzeumokkal, a városházával, a nyugatnémet televíziós hálózat épületeivel, a nagyobb bankok és biztosító társaságok irodáival „Hochstadtként” szolgál. A Griechenmarkt-negyed az ötvenes évek második felében lett csak kész, túl későn ahhoz, hogy modellként szolgáljon, miként azt Schwarz akarta. Az új lakótelepek északon épültek meg, de inkább elővárosként, nem autonóm városközpontként, s ez a térség nem is tud egy kétközpontú szalagváros második pólusává válni.
      Schwarz részleges sikere ellenére is igaz, hogy a konzervatív tervezők sokkal többet tudtak megvalósítani elképzeléseikből, mint radikális társaik, mert a konzervatív felfogást a lakosság tekintélyes része támogatta. A konzervatív tervek nem fenyegettek a tulajdonviszonyok felforgatásával, viszont azt ígérték, hogy megőrzik a város hagyományos képét. Ez nagyon lényeges ahhoz, hogy a lakosok azonosulni tudjanak a városukkal. A konzervatív tervezés különösen a kisebb városokban bizonyult sikeresnek, s mint láttuk, kevésbé volt az az olyan nagyobb, dinamikusabb városokban, mint Köln.

      Pragmatikus tervezés
      Csak kevés város választotta a rekonstrukciós tervezésben a tisztán radikális vagy a tisztán konzervatív megközelítést. A többség a pragmatikus szemléletet részesítette előnyben, amely inkább a városok modernizálását tekintette céljának, mintsem a háború előtti formában való újjáépítésüket. A tervezők engedményeket tettek és harcoltak, hogy összeegyeztessék a polgárok vágyát és a tervezők álmát. A polgárok azt szerették volna, hogy a várost történelmi alakjában és minél gyorsabban építsék újjá, a tervezők viszont a szakmailag elfogadott modell szerint kívánták korszerűsíteni a városok szerkezetét. Amint azt egyszer Rudolf Hillebrecht megjegyezte: a várostervezés „a lehetséges művészete.” [59]
      Az új városközpontokban két lehetőség kínálkozott: egyfelől a zsúfoltság csökkentése, másfelől olyan útrendszer kialakítása, amelyik képes megfelelni a motorizáció igényeinek. A központi részek elpusztítása és az azt követő népességfogyás már elindította a lakosság csökkenésének folyamatát, amelyet a tervezők igyekeztek véglegessé tenni. Megkísérelték ellenőrzésük alá vonni a külső körzetekben folyó házépítéseket, támogatták a kertes lakótelepek és új, egészséges környékek létrehozását, és igyekeztek megakadályozni, hogy a spekulánsok újabb szegénynegyedeket teremtsenek. Ezzel egyidőben a belső városrészekben új lakótömböket terveztek, csökkentve a lakások számát, s a házak között nagyobb zöldterületeteket és belső tereket alakítottak ki. E célok elérése érdekében gyakran bátorították a szociális lakásépítést, kezdeményezték a telektulajdonok önkéntes vagy elrendelt egyesítését.
      A népességcsökkentés politikájában az első tizenöt esztendő komoly sikereket hozott. 1885-ben Nürnberg városában 57,588-an éltek. Az óváros népessége később 45,000-re csökkent. A rekonstrukciót követően ez a szám húszezerre esett. Számottevően csökkent a központi körzetekben a munkások száma, feltehetően válaszul a munkaadók számának csökkenésére. Az óváros 3807 épülete közül 1939-ben 69 százalék volt magántulajdonban, és 43 százalékában maga a tulajdonos lakott. 1969-ben már csak 1694 ház állt az óvárosban, 72 százalékuk volt magántulajdonban, de csak a felében lakott benn a tulajdonos. Kevesebb telek volt, de sokkal nagyobb méretűek voltak, így lehetővé vált, hogy a szociális lakásépítő társaságok, valamint az olyan vállalkozások, mint például az áruházláncok nagy épületeket húzzanak fel a telkekre. [60] Hasonló volt a tendencia Münchenben. 1871-ben a lakosság harminc százaléka, körülbelül ötvenezer ember élt a központban. 1933-ban csak 33,000 ember, a népesség négy százaléka lakott itt. 1956-ra viszont már csupán a népesség 1,7 százaléka, 16,000 ember élt itt - hasonlóan az 1945-ös arányokhoz. [61] A rekonstrukció tehát felerősítette azt a folyamatot, amely már a háború előtt elkezdődött, s amelyet a bombázások nagymértékben felgyorsítottak.
      Kiel és Aachen városának példája jól mutatja a német pragmatikus várostervezés megvalósulását. Kielben a pragmatikus, progresszív rekonstrukciós tervezés viszonylag zökkenőmentesen és gyorsan ment végbe. Herbert Jensen, aki 1935 óta vezette a kieli tervezési és építési hivatalt s a háború alatti rekonstrukciós terveket is ő készítette, a húszas és a kora harmincas évek tervezése folytatásának tekintette munkáját. A korábbi tervezés a központi térségek népességének csökkentésére, jobban működő övezetek létrehozására és új, kertes elővárosok létesítésére helyezte a hangsúlyt. [62] Kiel, ez a fontos hadiipari (különösen hajógyártási) központ 1939 előtt gyorsan terjeszkedett. A háború után a szövetségesek gyakorlatilag az összes háborús célú ipari üzemet, amely túlélte a bombázásokat, leszerelték vagy felszámolták, megfosztva így a várost gazdasági jólétének legjelentősebb forrásától. Mivel azonban nagy számú menekült telepedett le Schleswig-Holsteinben, a város lakosságának száma hamarosan elérte a háború előtti szintet.
      Jensen felismerte: Kiel életben maradása azt kívánja, hogy a város más célokat találjon magának. Ösztönözni kell a munkahelyteremtő, kis és közepes, nem katonai ipar kialakulását. A központi körzetet úgy kell újjáépíteni, hogy vonzó hely legyen az új tartományi igazgatás, az egyetem és a kereskedelem számára. Az első általános rendezési terv már 1946 májusára elkészült. Mire a terveket kidolgozták, a törmeléket már eltakarították és töltelékanyagként a kikötő menti partszakasz szélesítésére használták fel. A többé-kevésbé megtisztított telkeket füvesítették és bokrokkal ültették be. 1948-ban pályázatot írtak ki egy új utca tervezésére. [63] Konstanty Gutschow és Hans Bernhard Reichow is a pályázók között voltak. Reichow - mint mindig - most is organikus tervezést tartott szükségesnek, értve alatta a domborzati adottságok kiaknázását, a part mentén parkok, a központban zöldterületek kialakítását, „sejtszerű” házegyütteseket, valamint a sűrűn egymás mellé épített belvárosi tömbök megnyitását. [64]
      1949-re Jensen befejezte a lebombázott városrészre készített rekonstrukciós tervet. Ez nagyobb útátalakításokat igényelt, beleértve egy új főút kialakítását, amely a vasútállomás északi oldalától vezetne a tizenhatról negyven méterre kiszélesített Holstenbrücke Strass-éig, majd tovább folytatódna észak felé a Bergstrassén és a Holtenauerstrassén. Ez a főútvonal nagy forgalmat bonyolítana le a városon keresztül, a külvárosokban pedig terelőutak épülnének a központot elkerülni akaró járműveknek. A Holtenauerstrasse mentén földszintes üzletsort terveztek, az utcára merőlegesen pedig egy sokemeletes apartmanházat azzal a céllal, hogy a bérleményekbe kevésbé hallatszódjon fel az utca zaja, s hogy az apartmanok között maradjon hely a növényzetnek. A központban szintén hagytak helyet parkoknak. Egyesítettek telkeket, hogy ésszerűbben lehessen építkezni, és megnyitották a tömbbelsőket. A kieli terv megvalósításának kulcsa az volt, hogy a tulajdonosok nagyrészt önként együttműködtek a telkek újrafelosztásában. [65]
      Mindent egybevetve Jensen a tervet kísérletnek tekintette egy városi táj (Stadtlandschaft) megteremtésére. [66] Nem meglepő, hogy Jensen rekonstrukciós terve, amely zökkenőmentesen megvalósult, nagy elismerést váltott ki a tervezők körében. Roland Rainer például Kiel rekonstrukcióját „a modern tervezéselmélet megállapításain alapuló, progresszív várostervezés mintapéldájának tekintette, amely nemhogy nem okoz csalódást, de beteljesíti, sőt, mármár felülmúlja az 1945-ös nagy várakozásokat.” [67]
      Aachen pragmatikus megközelítést tükröző rekonstrukciós terve Wilhelm Fischer munkája volt, aki a háború befejezése után harmadikként vállalta a tervezés felelősségét. Az első építész Hans Schwippert volt, akit az amerikaiak bíztak meg a munkával, miután 1944 őszén elfoglalták a várost. Bár a súlyos károkat szenvedett városban Schwippert elsősorban a legsürgősebb teendőkkel, a házak helyreállításával és a szolgáltatások újraindításával törődött, egy előzetes tervet is felvázolt az újjáépítésre. [68] A központ zsúfoltságának enyhítését, zöldfelületek kialakítását és - a központot körülvevő három koncentrikus körgyűrű létesítésével - a közlekedési feltételek javítását tartotta szükségesnek. Nagy jelentőséget tulajdonított a város gazdasági bázisát adó termálfürdők restaurálásának, és az uralkodó tervezési elmélettel szemben azzal érvelt, hogy nem szükséges a város teljes textiliparát áttelepíteni a kizárólag az ipar számára kijelölt övezetekbe, mert ez az iparág nem csinál nagy zajt és piszkot.
      1945-ben Karl van der Leydent nevezték ki a városi építési hivatal élére, aki a műszaki egyetem professzorát, R. von Schöfert bízta meg a tervezéssel. A professzor azonban nem sok vizet zavart. Ezért 1948 februárjában egy új tervezési hivatalt hoztak létre, és Schöfer egyetemi tanársegédje, Wilhelm Fischer kapott megbízást a rekonstrukciós tervezés irányítására. Fischer 1956 végéig, van der Leyden nyugdíjba vonulásáig a városi kormányzattól független építész maradt, s csak ekkor lett városi hivatalnok. [69]
      Fischer gyakorlatiasan állt a feladathoz. 1953-ban azt mondta, hogy „abszurd volna - tisztán elméleti megközelítések alapján - fűzőt rakni a város testére. Az összes ilyen elképzelés - szatelitváros, városnegyedek városa, szalagváros -, nem más, mint elmélet az elméletért, ami nagyon veszélyes.” [70] Fischer nem hagyta magát befolyásolni és eltéríteni az elméleti várostervezők érveitől. Megvalósítható tervet igyekezett készíteni, bár másokhoz hasonlóan ő is úgy látta, hogy a pusztulás alkalmat kínál a századforduló óta egyre szaporodó városi bajok orvoslására.
      Aachen középkori városa az ősi dóm körül alakult ki. Ahogy növekedett, három védőfalgyűrű épült meg, amit azután elbontottak és utcákká alakítottak (az utolsót a tizenkilencedik században). Aachen egy medencében terül el, mindössze öt kilométerre a holland és a belga határtól. A város a tizenkilencedik és a huszadik században keleti irányba, Németország és a Rajna felé terjeszkedett, a gazdaság alapját a termálfürdők, valamint a textil- és a fémmegmunkáló ipar jelentik. l939-re a lakosság száma elérte a százhatvankétezret. 1944 szeptemberében a keletre történő kényszerevakuáció következtében a lakosság száma háromezerre zuhant, de 1946 őszére már száztízezerre nőtt, és 1952 őszére elérte a 140,000-et.
      A népsűrűség mindig a városmagban volt a legnagyobb. Míg a háború előtt a városi átlag 387 fő/hektár volt, a legzsúfoltabb területeken hektáronként hétszázan laktak. Fischer arra törekedett, hogy az átlag népsűrűséget 335 fő/hektárra csökkentse, a központban pedig maximum ötszázan lakjanak hektáronként [71]. E cél eléréséhez a lakosság tíz százalékát, majd' tizenötezer embert új lakótelepeken kellett elhelyezni. Ezekből a lakótelepekből Fischer tizenhatot tervezett. [72] Az életkörülmények javítását is tervbe vette, ezért az ipar nagy részét erre a célra kijelölt övezetekbe telepítette, és új zöldterületeket alakított ki. A város kilenc tulajdonos kezében levő, tizennyolc hektárnyi területének kisajátítását vette tervbe két ilyen nagy zöldterület számára. [73]
      Az úthálózat szintén felújításra szorult. l939-ben a városban tizenkilenc emberre jutott egy motorkerékpár. 1952-ben ez a szám 18,6 volt, de Fischer úgy gondolta, hogy a jövőben 8-10 emberre jut majd egy jármű, s ez a mennyiség már jelentős forgalomnövekedéshez és az utak bedugulásához vezet. [74] Fischer előnyben részesítette a történelmi utcaszerkezet megőrzését. A legjelentősebb műemlékek kivételével a háborúban gyakorlatilag minden fontosabb lakó- és középület elpusztult, ezért Fischer arra buzdította az építészeket, hogy próbálják megtartani az eredeti arányokat, színeket, formákat és anyagokat. Ugyanakkor úgy vélte, hogy a város igazi arcát elsősorban az utcaszerkezet, a Grundriss határozza meg. [75] El kellett ismerje azonban a közlekedési szempontok primátusát is. „Csak ott lehet tájékozódni és csak ott garantált a lokálpatriotizmus növekedése, ahol az utcák szerkezete jól kivehető. Ezt a rendet csak a felsőbbendű és az alárendelt útvonalak elválasztásával lehet megteremteni.” [76]
      Vitába szállt ugyanakkor az öncélú közlekedéstervezéssel. Egy funkcionális utcarendszer az embereknek és nem a gépeknek akar közlekedési előnyöket nyújtani. Az emberi természetnek jobban megfelel, ha az utcák - sőt a főútvonalak is - ívelnek és kanyarodnak, s nem tökéletesen egyenesek. Az utcák, a terek ívei, valamint a különböző méretű útkereszteződések új vizuális perspektívát nyitnak. Az útrendszerben szükséges átalakítások megvalósítására Fischer 78 projektet tervezett, a régi utcákat két méterről harmincra kívánta szélesíteni. [77] Egy észak-déli és egy kelet-nyugati főútvonalat is tervezett a városon át, bár ezek a körgyűrűbe torkolltak és nem mentek keresztül a központon. Mindent egybevetve Fischer rekonstrukciós terve kerülte a radikális változtatásokat a város szerkezetében, miközben próbálta orvosolni az előző korszakokból származó bajokat azoknak az alapelveknek az alkalmazásával, amelyeket minden kortárs tervező elfogadott. Fischer aacheni rekonstrukciós terve a lényegre összpontosított, nem volt érzelgős, s nem utolsó sorban: egyaránt élvezte a hatóságok és a közvélemény támogatását. ...

      Konklúziók
      A háború utáni várostervezést éppoly élesen bírálták, mint a háború utáni építészetet és házépítést. ... Valójában az elvont modellek és a valóság közötti dialektikus viszonyban formálódott. A tervezők nagyon is tudatában voltak ennek a küzdelemnek. A számtalan utópikus rekonstrukciós terv közül, amelyet a háború befejezése után felvázoltak, egy sem valósult meg. Maguk a tervezők úgy vélték, hogy a rekonstrukció fogyatékosságainak oka nem a tervezési eszményekben keresendő, hanem a gazdasági feltételek miatt kényszerültek eszméik feladására. A német tervezők ráadásul csak öt év után, amikor a rekonstrukciós terv elnyerte végső formáját, kezdtek tartani attól, hogy elvesztik ellenőrzésüket a rekonstrukciós folyamat felett.... Néhány belső városrészben ismét házakkal „töltötték ki” a tömbök közti tereket, ami azzal fenyegetett, hogy a népsűrűség „visszaáll” a háború előtti egészségtelenül magas szintre. Azok a kísérletek, hogy az ipart a lakónegyedektől távolabbra telepítsék és a városokat funkciók szerint övezetekre osszák, egyes üzletemberek ellenállásába ütköztek. A kereskedelmi és ipari célra kijelölt területeket nemegyszer nagyon sűrűn építették be. [78] A közönségnek vagy legalábbis annak a részének, amelyik abban a helyzetben volt, hogy építkezhetett, megvolt az elképzelése arról, hogy mit szeretne. A tervezők hamarosan észlelhették, hogy 1945 nagy lehetősége tovatűnt.
      A tervezők nagy csoportja felkészülten látott neki a rekonstrukciónak. Közös tapasztalataik és közös elképzeléseik voltak, s magukat technokratáknak, problémamegoldóknak és döntéshozóknak tekintették. Hatékony törvényeket akartak és olyan közigazgatást, amelyik az elképzeléseiket átülteti a gyakorlatba; azt, hogy a papírra rajzolt vonalak téglává, betonná és aszfalttá változzanak. De a demokrácia gyakran nem a leghatékonyabb politizálási forma, mivel a közösségi részvételre és a politikai döntéshozatalba való bekapcsolódásra ösztönöz.
      A tervező szakma nagyon ambivalens volt a közvélemény bevonását illetően.... Még mindig nagyon erős a szakmában a tekintélyelvű viselkedésre való hajlam, amely sok tervezőnek lehetővé tette, hogy kényelmesen dolgozzon a Harmadik Birodalom idején is.
      Nagyon sok kifogás érte a tervezési osztályokat a tervek titkos kezelése miatt; de azt is a szemükre hányták, hogy a polgárokat puszta tárgyaknak tekintették. Egy olyan demokráciában, mint a Szövetségi Köztársaság, nem volt mód az autoritáriánus tervezésre, ezért a szakma egy új, inkább politikai szerep felé tapogatózott. Amint a hamburgi Otto Meyer-Ottens elismerte: „mi, tervezők még mindig nem tanultuk meg, hogyan kell demokratikusan cselekedni és gondolkozni.” [79] ... A tervezés technikai jellege nehézzé, ha nem egyenesen lehetetlenné tette a közvélemény bevonását... A hatvanas évek második feléig nem vált általánossá az a gyakorlat, hogy a közönséget szisztematikusan bevonják a városi tervezésbe...

      1. Az erről szóló művek közül lásd Hans Bernhard Reichow, Organische Stadtbaukunst. Von der Großstadt zur Stadtlandschaft (Braunschweig, Berlin and Vienna, 1948.) and Johannes Göderitz, Roland Rainer and Hubert Hoffmann, Die Gegliederte und aufgelockerte Stadt (Türbirgen, 1957.)
      2. Ezek a célok sok műben megtalálhatók. A legismertebb közülük Göderitz, Rainer, Hoffmann, Die Gegliederte und aufgelockerte Stadt.
      3. Philipp Rappaport, „Gedanken zum deutschen Städtebau”, in Der Aufbau 8 (1953): 352.
      4. Göderitz, Rainer, Hoffmann, p. 8.
      5. Göderitz, Rainer, Hoffmann, Die Gegliederte und aufgelockerte Stadt, p. 23.
      6. Roland Rainer, Die Behausungsfrage, (Vienna and Zürich, 1942) p. 19.
      7. Kevin Lynch, A Theory of good City Form (Cambridge, MA. and London, 1981), pp. 72ff.
      8. Alfons Leitl, „What's wrong with German City Planning: The Lessons of Reconstruction” in Landscape 5 (1955-56): 29.
      9. Erich Kühn, „Organische Stadtplanung” in Amt licher Katalog der Constructa Bauausstellung 1951, (Hannover, 1951) pp. 84-6.
      10. „Ausführungen des Architekten Blanck über die Städtebauliche Planung Kölns am 11. 11. 1946.” dated 12 November 1946, in Historisches Archiv der Stadt Köln (Cologue) (HASK) 2/137, and Rudolf Schwarz, „Bericht zu Stadtvertretung u. Stadverwaltung über eine Studienreise durch England” in HASK 2/1315.
      11. Rappaport, „Wünsche und Wirklichkeit des deutschen Wiederaufbaus,” p. 9.
      12. Rheinisch-Westfälisches Wirtschaftsarchiv, Cologne (RWWA) 1/23/1/Bauwesen, Allgemeines, vol. 1/Verband Rheinischer Haus- und Grundbesitzer e.V. Köln, „Hausbesitz und Wiederaufbau,” 12 November 1946, p. 4.
      13. Hauptstaatsarchiv Düsseldorf, Nordrhein-Westfalen (HSAD/NW) 73/146/ P. Rappaport to Minister für Wiederaufbau, Gruppe Plannung, 8 March 1948.
      14. Olykor megkülönböztetünk nagyvárost (Grossstadt) és világvárost (Weltstadt). Berlin mint világváros igénye már XIX. században megfogalmazódott. Lásd: Joachim H. Schultze, „Die Weltstadt als Objekt geographischer Forschung” and Martin Pfannschmidt, „Probleme der Weltstadt Berlin,” both in Zum Problem der Weltstadt, Joachim H. Schultze, ed. (Berlin, 1959)
      15. Fain Boyd Whyte, Bruno Taut and the Architecture of Activism (Cambridge, 1982)
      16. Berlin tervezéséről a legalaposabb tanulmányt Frank Werner írta: Stadtplanung Berlin: Theorie und Realität (Berlin, 1976). A recent survey is Harald Bodenschatz et. al, „Nach 1945: Wiederaufbau, zweite Zerstörung und neue Tendenzen,” in 750 Jahre Architektur und Städtebau in Berlin, Josef Paul Kleihues, ed. (Stuttgart, 1987).
      17. „Tätigkeitsbericht des Stadtrates für Bau- und Wohnungswesen des Magistrats von Gross-Berlin von Mai-Dezember 1945,” reproduced in Hans Scharoun, Hans Scharoun: Bauten, Entwürfe, Texte, Peter Pfankuch, ed. Schriftenreihe der Akademie des Känste, vol 10. (Berlin, 1974) pp. 153, 156.
      18. Scharoun, „Vortrag anläasslich der Ausstellung 'Berlin plant-erster Bericht,' gehalten am 5. 9. 1946,” in Hans Scharoun: Bauten, Entwürfe, Texte p. 158.
      19. Goerd Peschken, „Stadtlandschaft: Scharouns städtebauliche Vision für Berlin und ihre Provinzialisierung,” in Die Metropole. Industriekultur in Berlin im 20. Jahrhundert, Jochen Bober, Tilman Fichter, Eckart Gillen, eds. (Munich, 1986), p. 304.
      20. „Professor Hans Scharoun sprach zur Eröffnung der Berliner Ausstellung”, Der Bauhelfer 1, nr. 5 (Sept. 1946): 5.
      21. Moest, Der Zehlendorfer Plan. Ein Worschlag zum Wiederaufbau Berlins (Berlin, 1946), pp. 14-15. See Hans Stimmann, „Die autogerechte Stadt,” in Jochen Boberg et al, eds. Die Metropole. Industriekultur in Berlin im 20. Jahrhundert (Munich, 1986), for a discussion of postwar traffic planning in Berlin.
      22. Ibid., pp. 11, 30.
      23. Hans Josef Zechlin, „Das schönere Berlin,” in Neue Bauwelt 1, nr. 16 (14 Oktober 1946): 3-7.
      24. Max Taut, „Betrachtungen zum Aufbau Berlins”, in Der Bauhelfer (1, nr. 2 July 1946): 5; and Max Taut, Berlin im Aufbau (Berlin, 1946), which contains color drawings in large format of Taut's vision of the new city.
      25. Paul Mast, „Gedanken zum Aufbau Berlins,” in Neue Bauwelt, 1, nr. 17 (28 Oktober 1946): 8.
      26. Akademie der Künste, Berlin (AdKB) Nachlaß Scharoun, Magistrat/ Mappe „Ausstellung 'Berlin Plant'/ Erläuterung Dr. Runge, SPD, 2 September 1946.”
      27. Karl Bonatz, „Der neue Plan von Berlin,” Neue Bauwelt 2 (1947) p. 755.
      28. Karl Bonatz, „Meine Stellungnahme zu den Planungsarbeiten für Groß-Berlin, die ich bei meinem Amtsantritt vorfand,” in Neue Bauwelt 2 (1947): 163.
      29. Flächennutzungsplan, Stadtverordnetenversammlung Berlin, Drucksache 1034, II. Wahlperiode, (23 September 1950), p. 2.
      30. Walter Moest and Richard Ermisch, „Zum Gestaltbild der Berliner City,” in Neue Bauwelt 2 (1947): 788 and passim.
      31. See Neue Bauwelt 3 (1948): 579-585, and 4 (1949): 109ff, 516-18, 536-37.
      32. Bonatz, „Rund um den Zoo,” in Neue Bauwelt 4 (1949): 639.
      33. Kelet-Berlin tervezéséről számos jó tanulmány készült. Frank Werner, Städtebau Berlin-Ost (Berlin, 1969) and Thomas Topfstedt, Grundlinien der Entwicklung von Städtebau und Architectur in der Deutschen Demokratischen Republik 1949 bis 1955 (Diss., Leipzig, 1980). Christian Borngräber, „Die sozialistische Metropole,” in Die Metropole. Industriekultur in Berlin im 20. Jahrhundert, Jochen Boberg, Tilman Fichter, Eckhart Gillen, eds. (Munich, 1986).
      34. Karl Bonatz, „Fortführung der Stadtplanung in Berlin im Jahre 1950,” in Neue Bauwelt 5 (1950): 23.
      35. Bibliothek des Senators für Bau- und Wohnungswesen, Berlin (BSBWB) Protokoll über der Sitzungen des Preisgerichts zum internationalen städtebaulichen Ideenwettbewerb 'Hauptstadt Berlin,'" June 1958.
      36. „Die Neugestaltung des Hansaviertels in Berlin. Ergebnisse eines Ideenwettbewerbes,” in Baukunst und Werkform 7 (1954): 31ff. Interbau Berlin 1957. Amtlicher Katalog der Internationalen Bauaustellung (Berlin, 1957).
      37. A mainzi tervezés ellentmondásos folyamatáról részletesen beszámol Cohen és Frank: Deutsch-französische Beziehungen 1940-1950, vol. 2, 175-480; Werner Durth, „Mainz: Blockierete Moderne,” Archt 67 (1983) and Werner Durth and Niels Gutschow, Träume in Trümmern, Planungen zum Wiederauffan zerstörter Städte im Westen Deutschlands, 1940-1950, vol 1, Konzepte, vol 2 Städte (Braunschweig and Wiesbaden, 1988)
      38. Quoted in Durth and Gutschow, Träume in Trümmern, p. 914.
      39. See Schlippe, „Wie Freiburg wiedererstehen soll?” and Schlippe, „Der Wiederaufbau für Freiburg,” in Die Neue Stadt 1 (1947): 115ff.
      40. Rudolf Schwarz, „Baustelle Deutschland,” Baukunst und Werkform 2 (1948) p. 54.
      41. Rudolf Schwarz, „Das Anliegen der Baukunst,” in Mensch und Raum Darmstädter Gespräch nr. 2 (Darmstadt, 1952), p. 71.
      42. Rudolf Schwarz, „Gedanken zum Wiederaufbau von Köln,” Aufbau 2 (Stuttgart, 1947) p. 8.
      43. Schwarz, „Das Unplanbare,” in Baukunst und Werkform Heft 1 (1947): 82.
      44. Ibid., 83.
      45. Schwarz, „Gedanken zum Wiederaufbau von Köln,” pp. 13-4.
      46. Ibid., p. 15.
      47. Schwarz, Das neue Köln - Ein Vorentwurf (Cologne, 1950), p.8.
      48. Rudolf Schwarz, „Der Wiederaufbau von Köln,” 18 April 1947, in HASK/ 30/66.
      49. Ibid., p. 14.
      50. Schwarz, Das neue Köln, pp. 18-19. 27.
      51. Ibid., pp. 23-4.
      52. HASK/ Acc. 2/ 1323/ „Berichte von Prof. Dr. Schwarz und Prof. Dr. Neundörfer über die Kölner Stadtplanung in der nichtöffentlichen Sitzung der Stadtvertretung am 24 Juni 1948,” pp. 24-6.
      53. Schwarz, „Gedanken zum Wiederaufbau von Köln,” p. 17.
      54. Schwarz, „Gedanken zum Wiederaufbau von Köln,” p. 12.
      55. Library of Congress/ U.S.A./ Mies von der Rohe Papers, General Office Files (1923-69), container 53, Schwarz to Mies, 9 October 1948.
      56. HASK/ Acc 2/ 1323/ 4: Schwarz to Görlinger, 25 February 1952.
      57. Schwarz, „Das neue Köln,” and Eduard Pecks, „Kölner Stadtplanung, Erfahrungen und Sorgen,” in Baukunst und Werkform 10 (1957): 250, 265ff.
      58. See Markus Caris, „Verkehr, Verkehrspolitik und Stadtplanung in Köln 1945-1948,” in Geschichte in Köln nr. 14 (1983).
      59. Rudolf Hillebrecht, „Neuaufbau der Städte,” (1957), újra kiadva in Hillebrecht, Städtebau als Herausforderung (Cologne, 1975), p. 40.
      60. Erich Mulzer, Der Wiederaufbau der Altstadt von Nürnberg, 1945-1970 (Erlangen, 1972) pp. 8-9, 25, 31-3, 41.
      61. Stadtarchiv Munich (SAM)/ Bauamt-Wiederaufbau/ 1095, „Statistik,” I, section III (1949); and Helmut Koenig. München setzt Stein auf Stein (Munich, 1958). Ez utóbbi a városi építési hivatal jelentése.
      62. Herbert Jensen, „Stadtplanung und Baupolitik der Stadt Kiel seit 1945,” Neue Bauwelt 7 (1952): 97.
      63. Herbert Boehm, „Kiels inner Neugestaltung,” Die neue Stadt 2 (1948): 287ff.
      64. Hans Bernhard Reichow, „Organischer Aufbau der Stadt Kiel,” in Die Neue Stadt 2 (1948): 329-41.
      65. Lásd a Szövetségi Lakásépítési Minisztérium, „Aufbau der Stadt Kiel Holstenauer Straße: Ein Beispiel für städtebauliche Neuordunung durch Zusammenlegung,” (Bonn, nincs évszám, de valószínűleg 1957), és Ernest Thomas Greene, „West German City reconstruction: Two Case Studies,” in Sociology Review 7 (1959): 237ff.
      66. Herbert Jensen, „Neuaufbau der Innenstadt - eine Lebensfrage für die Stadt Kiel,” Baurundschau 40 (1950); Jensen, „Stadtplanung und Baupolitik der Stadt Kiel seit 1945,” és Ernest Thomas Greene, Politics and geography in Postwar German City Planning (diss. Princetown University, 1958)
      67. Roland Rainer, „Auferstehung einer zerstörten Stadt,” in Der Aufbau 7 (1952): 393.
      68. HASK/ 5/ 673/ Hans Schwippert, „Notizen zum Wiederaufbau Aachens,” 12 May 1945.
      69. Stadtarchiv Aachen (SAA) Verwaltungsbericht der Stadt Aachen zugleich Bericht über den bisherigen Wiederaufbau, 1 December 1944 to 31 December 1946 (Aachen, 1947), p. 34; Verwaltungsbericht der Stadt Aachen für das Jahr 1948 (Aachen, 1949), p. 27; and interview with Aachen's Verwaltungsdirektor Paul Müllejans, 1 July 1982.
      70. Wilhelm Fischer, „Die Neuplanung Aachens nach dem zweiten Weltkrieg,” in Das alte Aachen, seine Zerstörung und sein Wiederaufbau Bernhard Poll and Albert Huyskens, eds. (Aachen, 1953), p. 159.
      71. Wilhelm Fischer, „Erläuterungsbericht der städtebauliche Neuplanung der Stadt Aachen,” (mimeo, Aachen, 1952), p. 3. This document, the „Neuordnungsplan der Stadt Aachen 1950,” and the „Leitbild der Stadt Aachen 1956 (Änderung und Ergänzung des Leitplans vom Jahre 1950),” Az 50-es évek tervdokumentációját Paul Müllejans igazgatási igazgató bocsátotta rendelkezésemre.
      72. „Erläuterungsbericht,” (1952), pp. 111-13.
      73. „Neuordungsplan” (1950), pp. 19, 43.
      74. „Erläuterungsbericht,” (1952), p. 72.
      75. „Erläuterungsbericht,” (1952), pp. 138, 141.
      76. Fischer, „Die Neuplanung Aachens,” pp. 168, 175.
      77. „Neuordnungsplan” (1950), pp. 27-30. Az észak-déli főút sosem épült meg a Fischer által elképzelt formában.
      78. Rudolf Hillebrecht, „Städtebau und Aufbau der Gemeinden,” in Amtlicher katalog der Constructa Bauausstellung (Hannover, 1951), pp. 70-1.
      79. Stadtarchiv Hamburg (SH) Denkmalschutzamt/ 38/ Cremon Insel/ Meyer-Ottens, 19 March 1947.


EPA Budapesti Negyed 6-7. (1994/4-1995/1)Goldfield - Brownell: Világválság < > Teaford: 1964-1979