Hol lesz majd lakóhelyünk?

__________
DIÓSI ÁGNES

 

      „Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk? Maradunk itt, vagy egyszer majd továbbmegyünk?”
      Korábban ismeretlen áradat lepte el néhány éve városunkat. A járókelők csak kapkodták a fejüket: hol voltak eddig? Nem hasonlítanak a hatvanas évek hippijeire, hobóira, a gazdag Nyugat konszolidált családi otthonait odahagyókra, társadalmából kivonulókra, behívójukat elégetőkre, nem bizony. Egy csöppet se virággyerekek ők. Kommunába se tömörülnek, nincs a fejükben semmi, de semmi ideológia. Nem emlékeztetnek Párizs kedves clochard-jaira sem, a számos művésztől nem sokban különbözőkre, zenélésért kedélyesen koldulókra, tehetős turistákból és fejlett szociálpolitikából úgyszólván tisztesen megélőkre. Egyáltalán nem. Mélyebb bugyrokból jöttek. Mondják, ott van ez a sereg mindenütt a jólét árnyékában; természetes jelenség, nem kell megijedni, ha a jólét beköszöntével nem múlik el.
      Számunkra mindenesetre szokatlan a sok padon alvó, lépcsőkön kuporgó, aluljárókban ténfergő, tereken gyülekező, utcákon céltalanul kóborló, koszos szatyrokat lóbáló öreg, fiatal és középkorú, szakadt szerelésén és tépett arcán a kitaszítottság és reménytelenség stigmájával.

      Hol voltak eddig?
      Egy részük minden bizonnyal családi otthonokban, családfenntartói minőségben. Aztán megszűnt a sokéves munkaviszony, és nem lett másik. Készség sem volt új lehetőségek felismerésére, mert ilyen készségekre eddig soha nem volt szükség. Maradt a fölöslegesség tudata, a tehetetlenség dühe, az önpusztító és környezete ellen forduló agresszivitás. Mígnem a családnak elege lett abból, aki csak bajnak van.
      A hajléktalanok között több a férfi, mint a nő.
      Az egykori úri Magyarországról emlékezetes kilakoltatások a 80-as évek második felének Magyarországán váltak ismét bevett gyakorlattá. Ekkorra tetőzött az a feszültség, amit a távoli településekről a fővárosba áramló, munkaalkalmat, megélhetést kereső tömeg jelentett. A hatóság olyan törvényekkel próbált gátat vetni ennek a folyamatnak, hogy például a lakáshoz jutás feltételéül ötéves budapesti illetőséget szabott meg. Ez azonban nem gátolta meg a reménytelen helyzetű embereket abban, hogy mégiscsak szerencsét próbáljanak a fővárosban, ha szülőfalujukban megélni nem tudnak. Bejelentkeztek nem sokkal rózsásabb körülmények között élő rokonaikhoz, ismerőseikhez. Ha elviselhetetlenné váltak a zsúfoltságból eredő konfliktusok, feltörtek üresen álló, szanálásra ítélt lakásokat, kis keresetükből lakhatóvá tették, és élni próbáltak. Ezzel újabb szankciót vontak magukra, mert az önkényes lakásfoglalás akadálya lett a törvényes lakáskiutalásnak, illetve annak lehetőségét újabb öt évvel tolta odébb. Az elszaporodó bűncselekmények kikezdték a lakosság türelmét; a hatóságnak lépnie kellett, ha nem akart a törvénytisztelő, adófizető állampolgárokkal szembekerülni. Egyes kerületekben kampányszerűen indult meg a kilakoltatás, ám az utcára kitett embereknek nem volt hova menniük.
      Három év óta a kilakoltatás szokásos oka a közüzemi számlák kifizetésének elmulasztása, az óriásivá duzzadt és behajthatatlan díjhátralék. Olyanok is vannak, akik emiatt önként hagyják el lakásukat, és bujkálnak a törvény elől, ahol tudnak.
      Azelőtt, ha valakinek nem volt igazolványba bejegyzett munkaviszonya, vitték közveszélyes munkakerülésért Baracskára, ahol egy-két hónapig, esetleg tovább, fedelet, fűtést, élelmezést biztosított számára a büntetésvégrehajtás. Mióta „állampolgári jog” a munkanélküliség, ez a „szociális juttatás” megszűnt.
      Hajléktalanná válnak azok a börtönből szabadulók is, akiknek nincs hova hazamenniük, például azért, mert időközben a család is hajléktalanná vált.
      Jelentős hányadot képviselnek a hajléktalanok táborában az egykori munkásszállók lakói, akiknek munkahelyükkel együtt lakhatásuk is elenyészett. Az a tény, hogy a hajléktalanok többsége az utóbbi három évben veszítette e1 a fedelet a feje fölül, azt is jelzi, hogy nem tudtuk, amíg nem kellett észrevennünk: milyen sokan vannak, akiknek a munkásszálló volt az egyetlen otthonuk.
      Az állami gondozásból való kikerülés is oka lehet a hajléktalanságnak.
      A volt állami gondozottak egy része a megszűnt munkásszállókról került az utcára. Az „intézetis” minősítés meglehetősen alacsony fokozatot jelent a hajléktalan-társadalom hierarchiájában.
      A hajléktalanok ügye a szociális munkások vállán nyugszik, pontosabban: arra nehezedik. A - sokszor elviselhetetlen - nehézség leginkább abból adódik, hogy a hajléktalanságot sokkal keményebb okok idézték elő, mint amelyek szociális munkával orvosolhatók. Kikerülni a problémát természetesen nem lehet, hiszen épp csak a szemünket nem szúrja ki. Két megközelítési mód kínálkozik: felszíni kezelés, amely a legalapvetőbb szükségletek kielégítésére szorítkozik: megmenti a rászorulót az éhhaláltól és a megfagyástól, de helyzetén nem változtat; vagy azon kevesek életének megváltoztatása, akiknek a sorsában fordulat következhet be a gondozás nyomán.
      Hogy hányan vannak a hajléktalanok valójában, pontosan nem tudható, mert regisztrálni csak azokat lehet, akik a szociális szférában valahol megjelennek: hajléktalan-szállón, ingyenkonyhán, utcai gondozásban vagy másutt. Az ezen a területen dolgozók véleménye szerint sokszorosan többen vannak azok, akik nem jelennek meg, akikhez nem jut el a gondoskodás. A tekintetben, hogy hányszor többen, csak óvatos becslésekre szorítkozhatnánk. És teljes körű felmérés a regisztrálhatók körében sem volt. Egy részleges, 545 főre kiterjedő vizsgálat 1992-ben három budapesti és tizenegy vidéki terepen történt. Egy 1987-es tanulmány 30-60 ezerre becsüli a hajléktalanok számát. Létezik persze olyanfajta közelítés is a kérdéshez, amely valamilyen prevenciós törekvés formájában a további hajléktalanságok megelőzésére irányul.
      A hajléktalanság nemcsak következménye kemény gazdasági-politikai tényezőknek, hanem oka is egyben különböző devianciáknak. Joggal feltételezhetjük, hogy a szóban forgó emberek eredendően nem bűnözők, alkoholisták, kábítószerélvezők vagy öngyilkosságra különös hajlammal születettek, sokkal inkább, hogy mindezek a körülményeikből következnek. Ugyancsak a körülményeikből következnek a betegségeik. Ekképp a következményekből okok is válnak, amelyek megnehezítik a körülményekből való kilábalást.
      Gyakori ezért a csöves életmódra való berendezkedés, de azért a csöves jelenség mégis más, mint amiről itt most szó van. A csövesség egy tizenöt évvel ezelőtti társadalmi állapot kifejezője volt, és nem a legalsó rétegre jellemző. Ma is vannak konszolidáltabb körökből való narkósok, otthonról elcsavargók - nem róluk van szó. Hanem azokról, akiknek életét a társadalmi meghatározottságú szegénység terelte e legreménytelenebb helyzetbe.
      „Legyen ez a színhely, legyen ez a díszlet... ”
      Rozzant öreg ház a hatodik kerület belsejében. Udvaráról töredezett lépcsők vezetnek le egy háromhelyiséges pincelakásba. Itt lakott Sándor a feleségével és hároméves kislányával. Helyzetük nem látszott reménytelennek, lakásigénylésük ügye biztatóan haladt a megoldás felé. Ebbe a lakásba fogadta be Sándor a testvérét, Jánost, feleségével és öt gyerekével. Úgy képzelték, ha Sándorék megkapják a lakást, Jánosék itt nyugodtan kihúzhatják, míg nekik is nem sikerül valami. Jánosék messziről jöttek, más választásuk nem volt. Történetük úgy szólt, hogy összegyűjtött pénzükön vettek egy tanyát, és annak a használható részeiből meg új anyagból építkezni akartak. Már megvolt a tervrajz, az anyag, amikor a hatóság kiderítette, hogy azon a területen nem lehet házat építeni. Kértek legalább egy szükséglakást, az sem volt. Pénzzé tették hát, amit lehetett - Sándor se csak testvéri szeretetből osztotta meg velük otthonát -, és feljöttek Pestre szerencsét próbálni. Az asszony elhelyezkedett a közeli iskolában takarítónőnek, oda íratta be az iskoláskorú gyerekeit is, a kicsit elhelyezte óvodában, a tizenhat éves fiú meg az apja mellé állt kenyérkeresőnek. Vállaltak alkalmi munkákat kőművesek mellett, szereztek egy ócska tragacsot, azzal is csináltak ilyen-olyan üzleteket. Nemcsak a napi megélhetésért dolgoztak, hanem azért is, hogy jussanak egyről a kettőre valahogy. János és Joli kifejezetten szép pár voltak, és látszott rajtuk: hátukat egymásnak vetve küzdenek, nehogy lezülljön a család.
      Amikor a kerületi lakásosztály konstatálta a tényállást, közölte Sándorral, névjegyzékre csak úgy kerülhet, ha jelenlegi lakását üresen, kimeszelve, kitakarítva hagyja ott. Kevéssé hihető, hogy valaki másnak akarták volna kiutalni, sokkal inkább Jánosék ösztönzéséről volt szó: menjenek vissza oda, ahonnan jöttek. Csakhogy nekik valóban nem volt hova visszamenniük, hiszen építkezni is azért akartak, mert korábbi lakhatásuk lehetetlenné vált. Sándor viszont szépen kérte a testvérét, ne kívánja, hogy miatta ne kerüljön névjegyzékre. Jánoséknak volt még pénzük arra, hogy egy éppen elvonókúrára készülő magányos fél szoba-konyhás lakásába albérlőnek bejelentkezzenek. Történetük ettől kezdve viharos gyorsasággal rohant a sorstragédia felé.
      János idegei kezdték felmondani a szolgálatot. Nem bírta felfogni, hogy fiatal, erős, munkabíró, gyerekkora óta dolgozó férfi létére mivel érdemelte ki a maga és családja számára ezt a földönfutó létet. Egy alkalommal, amikor fiával valamilyen útjára ment, karambolozott. Mind a ketten azonnal meghaltak.
      Joli összeroppant. Öngyilkosságot is megkísérelt, idegosztályra került, néhány hét alatt húsz évet öregedett. S mint aki mellől elvették a támaszt: a szép, erős asszony olyanná vált, mint egy rongybábu. Sógora is, apósa is megkörnyékezte. Hogy nem hajlott, elszedték a pénzét. (Nyilván elszedték volna akkor is, ha hajlik.) Komoly összeget kapott a biztosítótól, azt önként odaadta, csak hagyják békében. De nem hagyták. Zaklatta az alkoholista főbérlő is, mert nem tudta fizetni a lakbért. Ráküldte a haverjait éjszaka, betörték az ablakot, megverték az asszonyt, halálra rémisztették a gyerekeket. Nem babra ment a játék, a főbérlő másnak akarta kiadni a lakást, és eszközeiben nem volt finnyás. Volt ott az udvarban egy üresen álló, már szépen rendbe tett és valakinek - nem akárkinek - ki is utalt lakás. Joli ezt a lakást feltörte, beköltözött a négy gyerekkel. Rövidesen megjelent az illető, valami művészember, látta, mi a helyzet, és olyan áron, hogy kiteszi ezt a családot, nem akarta elfoglalni a számára kiutalt lakást.
      Ettől még a lakásosztály nem ismerte el törvényesnek az ottlétüket, közölte is, hogy akkor majd megkapja más a lakást, de ők nem.
      Közben a hetedikes kislány, a hatodikos és ötödikes fiúk egyre többet mulasztottak az iskolából. Aztán a kislány sárgára festette a haját, kirúzsozta a száját, és a lakást stricibanda lepte el. Mocsok, bűz, tört üveg és bútor maradt utánuk. Meg egy összetört gyereklány.
      Joli élettársat hozott a lakásba, legyen, aki megvédi a rokonaitól. Ő is kirúzsozta fogatlan száját, melíroztatta a baját. A fiúk csavarogtak, csíptek-loptak, már a rendőrség is kereste őket. Joli tett még egy kísérletet a család megmentésére. Gondolta, elmegy vidéki rokonokhoz, ott eláll dolgozni, összespórol egy kis házra valót, elviszi innen a gyerekeit. De a rokonok megverték, szidalmazták, őt okolták a család pusztulásáért.
      A tizenöt éves lány terhes lett, összeállt a fiújával. A két Bú javítóba került, a kislány intézetbe. Joli eltűnt a város forgatagában.
      Éva egyáltalán nem járt iskolába a Borsod megyei faluban, amit 1970-ben elöntött az árvíz. Fölkerültek akkor sokan, akiknek a viskója összedőlt, a főváros huszadik kerületébe. Éva itt ment férjhez, itt születtek a gyerekei. Közben dolgozott gyárban, presszóban, IKV-nál - ahol leginkább elviselhető munka akadt. Mellette még virágot vagy paprikát árult utcákon, aluljárókban; szokásos mellékfoglalkozás lett ez az egész rokonságban, az egykori kereskedőhagyományok aktuális változataként. A gyerekek kicsi koruktól kezdve segítettek ebben a munkában; az ő feladatuk volt, hogy figyeljék, nem jönnek-e a rendőrök. Mert akkor pakolni, futni kellett, vagy némi kenőpénzzel megváltani a följelentést. A keresetre meg nagy szükség volt, mert Éva férjét korán leszázalékolták, a rokkantnyugdíj kocsmázásra kellett. Éva többször otthagyta, még hivatalosan is elvált tőle, aztán mégis mindig újra összekerültek.
      Amint a legidősebb gyerek, Tibi iskolába került, azonnal kiviláglott, hogy a család és az iskola között kibékíthetetlen ellentét feszül. Éva mindig illemtudóan viselkedett, a pedagógusok se bántották a gyereket, nem gyűlöletről, haragról volt szó, csak valami kölcsönös meg nem felelésről. Egyszerűen nem értették egymást, nem egy nyelven beszéltek, tehetetlenül álltak egymással szemben. Az analfabéta anya nem tudott mit kezdeni az iskolai követelményekkel. A pedagógusok meg áttelepítették Tibit a kisegítőbe; ez volt minden, amit tenni tudtak érte. S amikor ide se járt rendesen, elvitették intézetbe. Jót akartak, biztosan; gondolták, ott majd rászorítják a tanulásra, csak hát az anya meg a gyerek ezt nem így fogták fel. Ők ragaszkodtak egymáshoz, és úgy érezték, erőszakot követtek el ellenük. A gyerek megszökött, és Éva elrejtette, amikor vissza akarták vinni. Itt aztán megállt az iskola és Tibi tudománya a második kisegítő osztálynál.
      Sokan laktak együtt egy kis lakásban, beadták a lakásigénylést. Kapott is Éva a hatodik kerületben kétszobás, elvileg komfortos lakást. Gyakorlatilag a fürdőszobát nem lehetett használni. Rendbehozására se pénz, se különösebb igény nem volt. Mónika ekkor tizenhárom éves volt, és eljutott az ötödik osztályig, nagy szó. Fecó meg másodikba járt, illetve nem járt. Pedig Éva mindent elkövetett: elkísérte, ott is maradt vele olykor, hiába. Fecó (aki hat évig szopott), olyan cirkuszokat csinált az iskola miatt, hogy Évának a szíve szakadt miatt. A gyerek meg pontosan tudta, hogyan zsarolhatja az anyját. Az iskola feljelentést tett, és Éva ellen vádat emeltek kiskorú veszélyeztetéséért. A bíróság világosan látta, hogy itt nem éheztetésről, bántalmazásról van szó, és hogy ez az asszony a maga kultúrája szerint jó anya, elítélése indokolatlan és ésszerűtlen is lenne, tehát védő-óvó felügyeletet rendelt el. Amit pedagógus, szociális munkás, gyógypedagógus, pszichiáter ebben az ügyben elkövethetett, azt mind elkövette. Hasztalan. Mert az egyetlen és abszolútnak tűnő érték, ami a cselekvéseket megszabta, az iskola volt; amihez képest nemcsak a család bizonyult eleve alkalmatlannak, hanem a családhoz képest az iskola is.
      Tibi tizenhat éves lett, de két kisegítő osztályával még segédmunkásnak se tudott elhelyezkedni. Talán nem is igazán akart. Visszajárt gyerekkora színhelyére rokonok, haverok közé. Csoportos balhékba keveredett, egy kocsifeltörési ügyben ő is vádlottként szerepelt. Egy lánynak gyereke lett tőle. Éva mint anyaoroszlán vette magához az unokáját egy fillér nélkül: ha már a fiában nincs öröme, legalább az unokájában legyen. A gyerek anyja szedte a családi pótlékot, egyéb segélyeket is megszerzett, hogy a gyerekét nevelni tudja, de Éva nem adta. Megvolt a véleménye, hogy a lányt csak a szórakozás érdekli, nem a gyerek, és talán nem egészen alaptalanul vélekedett így. Tibi még arra se volt képes, hogy egy liter tejet hozzon a gyerekének. Csecsemő volt maga is: nem volt miben és mihez felnőnie. Mónika is bekerült a társaságba, szerepet osztottak rá az egyik balhéban, rendőrségi jegyzőkönyv lett belőle. Nagy verekedés volt érte a srácok körében, nehezen tudott igazságot tenni. Tizennégy éves korában az egyiktől terhes lett.
      Fecó is megtalálta a maga társaságát: iskola helyett lépcsőházakban szipuztak. Semmit se lehetett csinálni vele. Kilencéves eszével fölmérte esélyeit, és úgy döntött, nem érdemes erőfeszítéseket tennie.
      Mónika egészséges kislányt szült, Éva újraélte anyaságát ebben az unokájában is. Felnövő gyerekei kicsúsztak a kezéből. Tudatában egy archaikus, rég felbomlott közösség értékei éltek: használhatatlanok abban a közegben, amelyben élniük adatott.
      Egyetlen megélhetési forrásuk az utcai virágárusítás maradt. Mónika segített az anyjának, vállvetve próbálták felszínen tartani a családot, de a díjbeszedő elől menekülniük kellett, elköltöztek a kerületből.
      Patináns ház a Hősök tere közelében. Két kapuja van. Az egyiken belépve lépcső vezet föl az emeleti lakásokhoz. A másikon meg néhány lépcsőfok lefelé az alagsorba. Itt is van néhány lakás, parányi ablakaikból kilátással a járókelők lábaira. Valamikor nyilván itt lakott a felsőbb emeleteken lakókat kiszolgáló személyzet. Aztán benépesült peremre szorult, bizonytalan egzisztenciákkal.
      Itt lakik Feri is. Intézetekben nőtt fel, és korán tudomásul vette - szerencsére, istenáldotta humorral -, hogy hol a helye a világban. Megtanulta semmibe se venni azokat, akik őt lenézik és akik neki a törvényeket szabják. Nem volt szüksége nagy éleslátásra ahhoz, hogy átlásson rajtuk. Szemléletesen oktatták. Nagykorúságára kapott annyi pénzt, amiből a legszükségesebb ruhadarabokat megvásárolhatta, és visszatérhetett ősei örökébe, a testvérével közösen birtokolt üzlethelyiségbe. Amikor bátyja épp egy-egy élettársnál vagy börtönben tartózkodott, ő volt a korlátlan tulajdonos; ide jártak hozzá a haverok és a rendőrök. Aztán a bátyja igénylést adott be minőségi cserére, kapott is egy másfélszobás lakást. Hogy az öccsét ne kelljen magával vinnie, adott párezer forintot egy öregembernek, aki a szóban forgó alagsor egyik lakásába családtagnak bejelentette. Ferinek így komoly esélye lett egy önálló lakásra, ha az öreg feldobja a bakancsot. Jónéhány éve ennek, de megvannak békében. Feri kifesti, rendben tartja a lakást, hazacipeli az öreget, ha részegen hempereg valahol. Az öreg megosztja vele a nyugdíját, ha nincs keresete. Szakmát nem tanult Feri, de számos munkahelyén sokféle szakmában szerzett jártasságot. Ügyesen dolgozik, de hosszú időt sehol se tölt. Valami közbejön mindig. Időnként befészkeli magát egy-egy asszonyhoz, de ezek a kapcsolatai se tartósak. Még a pártállam idején történt, hogy szórakozni ment egy lánnyal. Ahogy kijöttek a diszkóból, rendőrautó közeledett feléjük. A lány elszaladt, őt igazoltatták a rendőrök. Szokás szerint nem volt nála a személyi igazolványa. Őt arra tanította az élet, hogy a személyi igazolvány csak bajt okoz, ha van, ha nincs, szóval teljesen mindegy. Akit folyton igazoltatnak, úgyse tudja igazolni magát. A két rendőr agyba-főbe verte gumibottal; mikor már a földön feküdt, összerugdalták, elvesztette az eszméletét, másnap reggel a Szobi utcai kórházban ébredt fel, elöl két foga hiányzott. Még az alvadt vért se mosták le róla, úgy engedték el. Megkeresésre a kórház nem volt hajlandó nyilatkozni a beszállítás körülményeiről és akkori állapotáról. Csak arról, hogy a vérében alkoholt találtak. Feljelentésre a katonai ügyészség szembesítést rendelt el. Felsorakoztatták az összes rendőrt, aki abban az időben szolgálatot teljesített. Csak az a kettő hiányzott, akikre ráismerhetett volna. Hogy mégsem látta be tévedését, figyelmeztették: nem ott szedte fel a mentő, ahol állítása szerint az eset történt, hanem egész máshol. Tanú van rá, egy portás, hogy ő ott egy középületnél randalírozott, betörte az üvegajtót, nyilván ettől sérült meg. Megjelentek a mentők is és tanúsították: igen, ő az, akit onnan kórházba szállítottak. Az ügyészségnek természetesen megküldte a kórház a jelentést, amiből valószínűsíthetőnek tetszett, hogy a sérüléseket az összetört üveg okozta. Ő mindezek után se vonta vissza a feljelentést, csak azt kérte, most már tovább ne nyomozzanak, mert utóbb még kiderül, ő verte ki a rendőrök fogát. Rövidesen idézést kapott tárgyalásra: hamis vádaskodásért vádat emeltek ellene. Ott voltak mind a tanúk, de vallomásuk mégsem bizonyult eléggé meggyőzőnek. Az ügy áthúzódott a rendszerváltás utánra, akkor gyorsan lezárták, bizonyíték hiányában elejtették a vádat. Így aztán ép bőrrel megúszta, hogy kis híján agyonverték. Fogsora azóta is hiányos, minden bizonnyal most már így marad, amíg él. Váltott ki később vállalkozói engedélyt, balul ütött ki az is. Kereskedett mindenfélével, vásárolt például határmenti faluban határon áthozott konyakot, árulta pesti piacokon-megint igazoltatták. Mondta, hogy ő azt rendes magyar forintért vette és különben is, jobb lenne, ha lopna, rabolna? Hát valamiből élnie kell. Megpróbálta nyomatékosan is jobb belátásra bírni a rendőrt, de az úgy tett, mint akit nem lehet megvesztegetni. Ki is szabták a bírságot szabálysértésért; rabolhat, ha ki akarja fizetni, vagy mehet börtönbe. Néha úgy érzi, minden mindegy már. Aztán jön egy haver, egy ötlet, egy lehetőség, nekirugaszkodik megint valaminek. Estéről estére hazatér az alagsorba, tudja, milyen nagy szó, hogy van hova hazamennie, és a jövője is biztosítva van, hiszen örökké nem fog élni az öreg. Tudomásul veszi, hogy neki ennyi jutott, és semmi köze azokhoz, akiknek ennél több van. Él, amíg él - mint akinek nincs letelepedési engedélye a Földön.
      A Terézvárosi Családsegítő Szolgálat - vagy ahogy ügyfelei emlegetik, a „családkisegítő” - 1985-ös fennállása óta célzottan foglalkozik a volt állami gondozottakkal. Egy-egy családgondozó profilját a velük való munka határozta meg. Klubot szerveztek, fórumot teremtettek számukra, ahol problémáikat megbeszélhették. Ebből nőtt ki később a Sztéhló Gáborról elnevezett önsegítő egyesület. Komoly eredménynek számított, hogy megtanulták ügyeik intézését, kezükbe vették a sorsukat-ahogy mondani szokás, más kérdés, milyen eredménnyel, hiszen az nem rajtuk múlt csupán. Az intézmény kezdettől fogva szeretett volna létrehozni egy átmeneti szállót a krízishelyzetben lévők számára, de a szándék megvalósíthatatlannak bizonyult. 1993-ban sikerült a házban lakó két családnak megfelelő lakást felajánlani másutt, és a felszabadult két lakásban az önkormányzat támogatásával családos hajléktalanszállót rendeztek be. Három házaspárt tudnak egyszerre befogadni a három szobába, gyerekkel is, ha szükséges. A berendezés otthonos, a konyha és a két fürdőszoba korszerű igényeket kielégítő. A bejutás feltétele, hogy az illetőknek közük legyen a kerülethez, érvényes lakásigénylésük a lakásosztályon, megalapozott reményük problémájuk megoldására. Három hónapra kötnek szerződést mindenkivel, ennek meghosszabbításáról team dönt. A lakásért havi ezer forintot fizetnek, és minden egyébről maguk gondoskodnak. Az intézmény adja az ügyeletet és a gondozást, amit a szerződés értelmében kötelesek elfogadni. Jogi és életvezetési tanácsadásról van szó. Nyilván sokkal többen vannak, akiken nem tudnak segíteni, mint akiken tudnak. A szociális munka nem oldhat meg társadalmi problémákat, csak egyes embereken segíthet. Hogy kiken igen és kiken nem, azt valamilyen meggondolás alapján el kell dönteni. Megbocsátható, ha a választást a siker reménye vezérli, mert siker nélkül ezt a munkát nem lehetne elviselni. Ha a segítségből kimaradók úgy érzik, hogy velük igazságtalanság történ, akkor ebben teljesen igazuk van. Ám ez az igazságtalanság társadalmi, a szociális munkás is nehezen él együtt vele.
      A huszonegy éves Attila és tizennyolc éves Vera kisbabájukkal élnek itt. Attila anyja, mostohaapja és egy testvére laknak a kerületben, szoba-konyhás lakásban. Hétéves volt a fiú, amikor állami gondozásba került, akkor még Szabolcs megyében laktak. A szülők szétmentek, anyja adta be intézetbe. Lett egy testvére, másik apától, azt még pólyás korában beadta, le is mondott róla az anyja. Attila szeretné megismerni, de nem tudja, hol keresse. Apjával tizenhárom éves korában találkozott először egy gyámhatósági tárgyaláson, azóta nem látta. Több intézetet megjárt vidéken és a fővárosban, szakmát is kezdett tanulni, aztán az abbamaradt. Mielőtt útjára engedte volna, az intézet megszerezte számára az útlevelet, beadta a lakásigénylést. Anyjához ment vissza, egy évig csavargott. Akkor már járt a családsegítő klubjába, ismerte azokat az embereket, akik segítenek. Verával baráti társaság hozta össze. Laktak az anyjáéknál - nehezen fértek el és össze; egyik testvérénél, hatan ott is egy szoba-konyhában - nem ment. Itt most megvannak. Reménykednek, hogy lesz lakásuk. Attila a csokoládégyárban dolgozik, bruttó tizenötezret keres két műszakban. Vera kapja a GYED-et és a családi pótlékot, ezt félrerakják. Gyűjtik a csúszópénzt arra az esetre, ha a lakásosztályon azt mondanák nekik, hogy nincs üres szükséglakás.
      Józsi másképp gondolkodik. Mondja, ha ilyen áron, akkor neki inkább nem kell lakás.
      Tolna megyében született, huszonhárom éves, négy testvére van. Apja sokat részegeskedett, testvérei állami gondozásba kerültek. Anyja elment Makádra egy másik emberhez, ő vele maradt. Iskola helyett korcsolyázott, csavargott, focizott - intézetbe került ő is. Tizennégy éves korában Pestre hozták tanulni, épületasztalos szakmát. Nem érezte, hogy ez fontos, nem akarta tanulni. Visszakerült Pomázra. Mostohaapja közben meghalt, anyja nem örökölte a lakást. Kapott ötvenezer forintot a rokonoktól, hogy lemondjon a haszonélvezeti jogáról, elköltözött Pápára, vett egy kis házikót. Makádon alkalmilag dolgozott a téeszben, eljárt házakhoz, nemigen talált munkát. Anyja analfabéta.
      Józsi tizenhat évesen kikerült az intézetből, Tolna megyébe helyezték dolgozni építőipari vállalathoz, munkásszállón lakott. Két év után úgy döntött, hogy anyjához költözik. Otthagyta a munkahelyet - nagyon keveset keresett. „Akkor még kötelező volt dolgozni. ” Fölkerült Pestre, házgyárban, vasszerelőknél dolgozott. Egyik nővére segített, akinek Pomázon volt egy pici lakása, ott lakott másfél hónapot. Utána elment munkásszállóra. Katona is volt.
      Hajnival úgy jött össze, hogy közös ismerősük, egy keresztény lány, aki ilyen csoportot vezetett, összehozta őket. Istent próbálta eléjük tárni. Akkor Józsi a Vízműveknél dolgozott, munkásszállón lakott. Hajni a Bartók Béla úti szállón volt takarítónő, és a Fehérvári úti szállón lakott. Nem titkolta el, hogy gyereke van, akit intézetben helyezett el.
      Megunta Józsi azt a munkahelyet, eljött, egy darabig hajléktalanoskodott. Lépcsőházban aludt, ingyenkonyhára járt kajálni. Kürti Erzsébetnél gyakran megfordult, de nála is munkahelyet kellett keresni. Három hónapig csinálta ezt, télen. Utána egy hajléktalantáborba ment Budaörsre, mert egy ismerőse mondta, hogy ő ott lakik. Volt ott rendesen ebéd, kilencszáz forintot kellett fizetni egy hónapra. Egy laktanyát alakítottak át. Hajni még dolgozott, szállón lakott, néha kijött Józsihoz, aztán végképp együtt maradtak. „Valamennyire higgyék el azt, hogy tényleg dolgozni akar az ember”, állítja Józsi. Úgy talált munkahelyet, hogy kapott címet, a Csatornázási Üzemét, bruttó tizenötöt keresett. Csatornába kellett lemászni, ellenőrizni, hogy minden rendben van-e. Először igen, aztán már nem tetszett neki. Inkább a kényszer vezette, hogy ezt a munkahelyet elfogadja, más lehetőség nem volt. Eljött, ment megint lépcsőházba, három hónapig lépcsőházban lakott meg vonaton. A vonat annyiból volt jobb, mint a lépcsőház, hogy meleg volt, de sűrűn jöttek a rendőrök. Vagy leszállították Józsit, vagy mondták neki, hogy további jó éjszakát, és kész. Ha lezavarták, a váróteremben megvárta, míg elmennek, aztán vissza. Olyan vonatot nézett ki, amelyik a lehető legkésőbben indul. Hajni néha vele aludt, de ő hajnalban fölkelt, ment dolgozni. Józsi vagy elkísérte, vagy aludt tovább. Előfordult, hogy Százhalombattán ébredt föl. A családsegítőben kapott fürdőjegyet, Hajni a szállón kimosta a ruháját. Ha cigi kellett, mentek a Körtérre, ott kértek, vagy a Moszkva térre, ott voltak a Máltaiak, reggeltől délutánig osztottak a melegedőben teát és zsíroskenyeret. Józsi ment egyik ingyenkonyhára, másik ingyenkonyhára, ahol levest adtak, harmadik ingyenkonyhára, ott zsíroskenyeret adtak. Szóval éhen nem halt. Hajnival délután találkozott, elmentek egy melegedőbe. Volt, hogy szállodában aludtak, abban az időben 1350 forint volt egy éjszakára, Békásmegyeren, az átalakított munkásszállón.
      A hajléktalan szálláson kialakult egy társaság. Az egyik „telefonozott”: három-négyszáz forintot kiszedett naponta. Józsitól vontak adót, amíg a Vízműveknél dolgozott, öt hónapig. Csinált adóbevallást, segítettek, és megoldották, hogy visszakapja azt a pénzt. Pont, amikor a hajléktalan-szálláson volt, akkor. De jó volt az a hétezer forint, soha nem felejti el. Aztán megszűnt az a szállás, de akkor már kitavaszodott.
      Találtak egy barlangot. Fölállni nem lehetett benne, de azért az nagyon jó volt. Szabadnak érezték magukat. Hajni ott lett terhes. Ősszel költöztek be ide, Hajni már régóta járt a családkisegítőbe, dolgozik, muszáj. Ha megkapják a lakást, kihozzák a kislányt is az intézetből.

      „Ez adatott”
      Ha van a múltnak átkos öröksége-ahogyan letűnt korszakokra mutogat minden új korszak -, a gyermekvédelem abból jócskán kiveszi a részét. Mert az újnak nemcsak a mostani gyerekekre kell kiterjesztenie gondoskodását, hanem az egykoriakra is, azokra akiket nem sikerült „kigondozni”.
      Azok az évtizedek, amikor a válságos helyzetű családok szociális ellátásának egyetlen módja volt ismeretes: a gyermek kiemelése a családból, súlyosan éreztetik hatásukat az intézetekben felnőtt emberek sorsában. Ne gondoljunk itt most szörnyűségekre. Csak a barátságos, jól felszerelt, a családi otthonoknál sokkalta komfortosabb nevelőotthonokat képzeljük el, amelyek mégis a kitaszítottság stigmájával jelölték meg a bennük felnövőket. Más-más helyeken töltötték csecsemőkorukat, óvodás éveiket, iskoláskorukat, ifjúságuk idejét. Ez a rendszer a testvéreket is elszakította egymástól. Időről időre el kellett válniuk megszokott nevelőiktől. Egyazon időben is több nevelő vette körül őket. De mindig hiányzott az az egyetlen, akinek a szeretetére mint a kősziklára építhetnek. Az érzelmi biztonság hiánya visszavetette szellemi fejlődésüket, személyiségzavarokat okozott. Hozzászámítva ehhez hátrányos környezetből való származásukat, emberi minőségükben leértékelődtek, lehetőségeik szűkösen behatárolódtak. Kivételes tehetség birtokában fejleszthették csak ki adottságaikat, de minden bizonnyal elkallódott számos kivételes tehetség is. Általában meg se kérdezték őket, hogy mik szeretnének lenni, mert az nem volt kérdés. Ha egyáltalán eljutottak odáig, hogy szakképzésük számításba jöhetett, azokra a szakmákra képezték ki őket, amelyekre szerencsésebb kortársaik nem jelentkeztek kellő számban. Napjainkban ezek a szakmák veszteséges iparágakhoz, felbomló vállalatokhoz kötődnek. Bennük pedig nem fejlődött ki a készség a váltásra, mert azt szokták meg, hogy mindig helyettük gondolkodnak és határoznak. Nagykorúvá válva a legritkább esetben mehettek haza, mert az a környezet, ahonnan egykor intézetbe kerültek, azóta még jobban lepusztult. (Gyermekeiktől megfosztva, már semmi sem tartotta vissza ezeket a szociálisan ellehetetlenült embereket a teljes erkölcsi széthullástól.) Sokuk otthona lett a munkásszálló, s ez a lakhatás is megszűnt a munkaalkalom elmúltával.
      A hajléktalanokkal foglalkozó számos intézmény sorában a Fővárosi Gyermek- és Ifjúságvédő Intézet Utcai Gondozó Szolgálata is kialakította sajátos profilját működésének három éve alatt: tevékenysége zömmel a volt állami gondozottakra irányul. A munkát az intézeti gyám feladatkörét ellátó igazgatóhelyettes kezdeményezte - felelősséget érezve azok iránt is, akik nem az ő gyámsága alatt nőttek fel. Munkatársai a feladatra elhivatott emberek. Van közöttük, aki szerzetesi elszánással tette fel rá az életét; magánéletét, otthonát is beleértve. Van, aki tudja magáról, hogy ezt hosszú távon nem fogja bírni. S van, aki józan mérlegeléssel szabja meg magának a beleérzés határát, kellő távolságtartással kondicionálja magát arra, hogy sokáig csinálhassa, mert szereti ezt a munkát. Nincsenek világot megforgató ambícióik, világosan látják - mert nem lehet nem látni - törekvéseik korlátait. Leginkább az a biblikus hit sarkallja őket, hogy aki csak egy embert is megment, a világot menti meg. A hivatástudat olyan kelléke ennek a munkának, ami nélkül úgyse vállalja senki, tehát az nem követelmény. Valamint az sem, hogy ki milyen világnézeti alapon állva végzi a munkát, ha jól végzi: Követelmény viszont valamilyen szakképesítés. A szakszerűség szab határt az egy gondozóra jutó gondozottak számának is. Jelenleg tíz főállású gondozó foglalkozik kétszáz gondozottal, és ennél több nem is vállalható.
      A gondozó hiányokat kell hogy pótoljon. Ezek között vannak alapszükségletek és szellemi-lelki természetűek is. Akárhonnan közelíti meg a hiányokban szenvedőt, mindenképp az embert kell megközelítenie, nem a hiányait.
      A gondozás egyik terepe az utca. Meghatározott helyeken és időben nagyjából azonos csoportok várják a kenyérrel, konzervvel érkező gondozókat. Mindenkiről adatlapot töltenek ki. Adatokat gyűjtenek a családi háttérről, kapcsolatokról, utolsó lakóhelyről, jelenlegi lakhatásról, munkaviszonyról, devianciákról, betegségekről. Ez utóbbiakat a Szolgálat orvosa is diagnosztizálja. Jellemző a felsőlégúti hurutos megbetegedés, a bőrfertőzés, a toxicomania, az emésztőrendszeri betegségek, a rüh, a tetű, a fejfájás, az érelváltozások és a nemi betegségek.
      A csoportok karaktere különböző. A hajléktalanok társadalma is rétegzett. Más-más réteghelyzetű csoportok gyülekeznek a Moszkva téren, a Keleti vagy a Nyugati pályaudvar aluljárójában. Némelyek jól berendezkedtek a parazita létre, mások nem tudnak megbékélni sorsukkal.
      Marci öngyilkos akart lenni. Fogta a ragasztót, a bort és a borotvapengét, elvonult gyerekkora kedvenc helyére, hogy ott az alkohol és a szipu mámorában végezzen magával. Mit tesz Isten, nem találta a pengét. Lecsapta az üveg nyakát, azzal se sikerült megvágnia magát. Úgy érezte, ezt valaki nem akarja, de megpróbálta harmadszor is. Nem sikerült. Akkor bement egy templomba, hogy beszéljen az Istennel, aki ezt nem akarja. Azt mondta neki: „Szarban vagyok, segíts. Küldj valakit. Szemüveges legyen, hogy ráismerjek, és itt lakjon a közelben”. Még aznap ráismert a szemüveges gondozóra a Moszkva téren, aki onnan egy megállónyira lakott. Le is szokott szépen az alkoholról, a ragasztóról, és rászokott az Istenre. Nagyon szép élményei voltak, testileg is érezte a jelenlétét - van ilyen. Aztán mégis visszatért a ragasztóhoz. Azzal egyszerűbben elő tudta idézni a mámort.
      Csoki viszont megmaradt a hitben. Az istenélmény életformává alakult: szerzetes lett. Az egykori börtöntöltelékből! Ilyenek az Isten útjai.
      Vannak csodák és kellenek is, mert nélkülük jóformán semmi se lenne. A kétszáz gondozott feje fölött mintegy harminc férőhely a háttér: a raktárból átalakított férfiszállón, az egykori munkásszálló három szobájában kialakított családos szállón és a bérlakásban berendezett anyaotthonban. Nyilvánvaló, hogy ezekről a helyekről senkit se küldenek vissza az utcára; mindenki addig marad, amíg sorsát nem sikerült megnyugtatóan elrendezni. És ez évekbe is beletelik. Érdekes módon sokkal nehezebb sínre tenni a magányos férfiakat, mint a lányanyákat. A férfiak láthatóan szétesettebbek. Az állami gondozás okozta ártalmak következtében nemcsak a munkahelyeken, hanem a párkapcsolatokban is kudarcot kudarcra halmoznak. Magánytól üvöltő farkasokká vagy kivert kutyákká válnak, arcukra kiül a reménytelenség, és ezzel a bélyeggel hiába próbálják sorsukat jobbra fordítani. Elmennek, ha tudnak, alkalmi munkára, dolgoznak hatszáz forint napszámért a kukásautón, négyszázötvenért a költöztetőknél - még a betevő falatra is szűkösen elég csak.
      A lányanyák viszont nincsenek egyedül, gyerekük van, és ez arra ösztökéli őket, hogy összeszedjék magukat.
      Móni huszonegy éves, négy testvére van, apját nem ismeri. Anyja életében három apa fordult meg, a legutóbbival házat építettek, de amikor szétmentek, a férfi maradt benne új élettársával. Móni tizenegy évesen került intézetbe, előzőleg kétszer bukott, az intézetben kitűnő tanuló volt. Szakmát is szerzett, élelmiszerkereskedő lett. Terhes volt már, amikor kikerült az intézetből, össze is házasodtak, és a fiú szüleihez költöztek. Házasságuk nem lett hosszú. Anyósa „intézetis hülye kurvá”-nak becézte, férje nem szólt semmit. A gyereket örökbe akarta adni. Válnak, sok veszekedés után. R. doktor intézte el, hogy ide bekerüljön. Most éjszaka dolgozik pékségben, 12 nap alatt megkeres tizenháromezer forintot. A GYED és a családi pótlék kitesz kilencezret. Szeretne lakást pályázni, akkor kaphatna életkezdési támogatást. Helyzetét nem érzi reménytelennek. Gyerekét nem fogja intézetbe adni, az biztos.
      Saci huszonhat éves. Nem ismeri a szüleit, még csecsemőkorában került intézetbe. Tíz testvéréről tud, hatot ismer. Gyermekbénulásból eredően mozgássérült; az utolsó intézet, amelyben időzött és szakmát is tanult, a Mozgássérültek Állami Intézete volt. Hatéves kislánya van, intézeti elhelyezettként nevelkedett, amíg - R. doktornak köszönhetően - be nem költöztek az anyaotthonba. A gyerek apjával nem tart kapcsolatot. Azóta már egy vőlegénye is volt, az a kapcsolata is megszakadt. Nincs elkeseredve, megtanulta leküzdeni a nehézségeket. Úgy érzi, kapott annyi szeretetet az intézetekben, hogy belőle sem hiányzik a szeretet. Nagyra értékeli, hogy tanulhatott, hogy odafigyeltek a tehetségére. A mozgássérültek közösségében barátokat talált, szívesen szerepel fesztiváljaikon, szeret énekelni. Ezekből meríti, amit a gyerekének továbbadhat. Nem tudja pontosan megfogalmazni, mi az, ami mégis hiányzik belőle. Az anyaotthonban - négyen laknak egy-egy gyerekkel a három szobában - segítik egymást, a gondozónők is segítenek, hogy mindazt megtanulják, ami az önálló élethez, gyerekük felneveléséhez szükséges. Varrónő. Szociális foglalkoztatótól kap bedolgozó munkát, ezzel négyezer forintot keres - sok ülést nem bír. Rokkantnyugdíja kilencezer forint. Készül az önálló életre.
      A Szolgálat vezetője is az anyaotthont ítéli a legsikeresebb vállalkozásnak: „Az eddig eredmények alapján elmondható, hogy a szilárd háttérnek köszönhetően leányanyáink magabiztosan rendezték életüket. Mindezt úgy, hogy közben gyereküktől nem kellett megválniuk, és a szülő-gyermek kapcsolat kialakulásának legfontosabb szakaszában emberi körülmények között, szakirányú segítséggel küzdhettek teljesen önálló életük megteremtéséért, miközben a gyermekért való felelősséget egy percig sem vette át tőlük egyetlen külső szerv sem, hogy ezáltal felmentést adjon, vagy akadályt gördítsen a gyermekért való felelősség kialakulása vagy vállalása elé. Eredményeink magukért beszélnek. Az otthonba került gyermekek közül egyet sem kellett később az állami ellátó rendszerbe utalni.”
      Konzervvel, kenyérrel megpakolt szatyrokkal indulnak útjukra délben az utcai gondozók. Kápolna van a közelben, először oda térnek be. Mondják, Szent Rita a lehetetlen ügyek védőszentje. Miközben nézem a szobrokat, a segítségért hálálkodó táblácskákat és az imádkozó embereket, arra gondolok: az mosolyogja meg először ezt a hitet, akinek hatékonyabb módszere van.
      A Keleti aluljáróban már ott ácsorognak csoportba verődve azok, akik életük fenntartása egyik támpontjának tudják az ide érkezőket. Van közöttük, aki valamelyik haver lakásában meg tudja melegíteni az ételkonzervet, és olyan is, aki itt nyitja ki bicskával és hidegen eszi meg. Távolabbról egy idősebb ember méltatlankodva nézi a jelenetet. Nem tudni, miért háborog: azért-e, hogy az állam ingyenélőket támogat, vagy azért, mert ő nem kapott. Aztán szétszéled a társaság. Mennek a másik aluljáróba, harmadik térre, negyedik ingyenkonyhára. Legközelebb visszajönnek ide.

      Hová mennének?
      „Itt van a város, vagyunk lakói. Maradunk itt, neve is van:
      Budapest. ”

      Irodalom:
      Boros István - Vértessy Péter Narkó-blues. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986.
      Dr. Lévai Miklós: A kábítószer-probléma. Gyermek-és Ifjúságvédelem 1991/3-4.
      Molnár D. László - Gyuris Tamás - Szárgó Róbert: Hajléktalanok. Család, gyermek, ifjúság 92/l-2.
      Rácz József és munkatársai: A csöves jelenség - egy aluljárós csoport vizsgálata. Kézirat, 1981.
      Dr. Radoszáv Miklós: A Fővárosi GYNI Utcai Gondozó Szolgálatának munkájáról. Család, gyermek ifjúság 93/l-2.
      Mottó: Cseh Tamás - Másik János: Budapest