EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Eörsi István: Fazekak < > Diósi Á.; Lakóhelyünk
A szamizdat szubkultúrája

________________
CSIZMADIA ERVIN

 

      Bevezetés
      A magyar demokratikus ellenzék megszerveződésében igen fontos mérföldkövet jelentettek a hetvenes évek második felében megjelenő alkalmi és rendszeres szamizdat periodikák, kiadványok. Az alábbi írás nem vállalkozik többre, mint hogy áttekintse az 1977 és 1981 közötti időszak termését, illetve egy esetben - a Bibó-Emlékkönyv kapcsán - a politikai vezetés reagálását. Sem az 1977-et megelőző, sem az 1981-et követő időszak történéseire, a második nyilvánosság alakulására nem térek ki, és csak a politikai szamizdat értékelésére vállalkozom (a nem jelentéktelen művészeti underground bemutatása nem feladatom). A korai szamizdatok, viták bemutatása - reményeim szerint - a nyolcvanas évek megértése szempontjából is nélkülözhetetlen, miként az ellenzék egész élettörténetének ismerete is. A demokratikus ellenzék történetét egészében is igyekeztem földolgozni; e háromkötetes könyvnek részei az alább olvasható fejezetek.
      Az első szamizdatok között szerepelt a Marx-körkérdés, majd nem sokkal utána adta ki Kenedi János a Profil című gyűjteményes kötetet. 1977 végén megindították (Kornis Mihály ötletére) a Napló-t, 1978 nyarán pedig megjelent a Túlpartról című interjúkötet. Először ezekről lesz szó.

      Marx a 4. évtizedben
      A Marx-körkérdésre adott válaszok bemutatása előtt érdemes röviden kitérni az 1971-es - itt nem ismertetett - Lukács-körkérdéssel való összehasonlításra. Két okból is: egyrészt azért, mert nagyjából ugyanazok válaszoltak akkor is és most is (főleg a Donát Péter-féle lakásszemináriumok ifjúlukácsistái); másrészt hasonló Iratárhelyzet volt 1971-ben és '77-ben; az előbbi esetben Lukács halála, illetve a Lukács-iskola és az óvoda viszonyának megromlása, valamint nem kis részben az óvodisták önállósodási törekvései tették szükségessé az óvodisták 1968 utáni pozícióinak, a lukácsizmushoz, a marxizmushoz (és kisebb részben a rendszerhez) való viszonyuknak a meghatározását; utóbb a kelet-közép-európai független ellenzéki mozgalmak megjelenése, illetve egy esetleges itthoni ellenzékiség megteremtésének igénye vetette föl a tisztázást. Van azonban olyan vélemény is, hogy ez a társaság 1977 elején visszatért a fontos kérdések egymás közötti kibeszéléséhez (amiből arra következtethetünk, hogy a '70-es évek közepén az ilyen ki- és megbeszélések nem voltak mindennaposak.) [1]
      Talán nem véletlen, hogy a fenti vélemény képviselője, Kovács András kezdeményezte a Marx-körkérdést, 1977 februárjában. Arra volt kíváncsi: vajon mi a marxizmus, és mi a viszonya hozzá „ismerősei és barátai egy részének”. 1977. február 20-i dátummal négy kérdésre kért választ. A beérkezett 21 válaszhoz szeptemberben a következő „előszót” fűzte: „A hatvanas években jónéhányan a marxizmust választottuk a társadalomról való gondolkodásunk keretének, mások tudatosan elutasították. Ma a »helyzet megváltozásának« egyik legjellemzőbb tünete a marxizmussal kapcsolatos állásfoglalás külső és belső kényszerének eltűnése. Az a »generáció« azonban, amelyhez a kérdéseket intéztem, nem térhet ki az elől, hogy számot vessen ezzel a gondolkodásának és állásfoglalásainak lényegét érintő változással, ha tudatosítani akarja, hol tart ma.” [2]
      Nincs mód arra, hogy az összes választ ismertessem. Négy szempontot ragadnék ki a lehetséges megközelítési szempontok sokaságából. Az első a marxizmus fogalmi meghatározása; a második a marxizmusnak és a generációs aspektusnak az összekapcsolódása; a harmadik a marxizmus funkcióváltozása a hetvenes években; a negyedik a marxizmus esélye és esélytelensége.

      1. Definiálható-e a marxizmus?
      A körkérdésre válaszolók közül jónéhányan megpróbálkoztak azzal, hogy definiálják a marxizmust. Bauer Tamás - szembeállítva az uralkodó hagyományos magyarázatokkal - a marxizmust el tudja képzelni a kelet-európai gazdasági rendszerek tudományos igényekkel rendelkező munkatársának eszközeként. Szerinte Marxtól mindenekelőtt a társadalmi-termelési viszonyok központi kategóriaként való használata; a termelési viszony-determinizmus, illetve a történetiség elvének érvényesítése vehető át. [3]
      A Benda Gyula - Hamburger Mihály szerzőpáros a marxizmust ellenzéki elméletként definiálja, amely azonban „egyfajta elméleti menekülést jelentett a magyar, illetve sajátosan kelet-európai problémáktól, még abban az esetben is, amikor sajátosan magyar kérdéseket vizsgáltunk.” [4]
      Endreffy Zoltán kétkedően foglalja össze a marxizmus lényegét: szerinte az történetfilozófiai elmélet és politikai mozgalom. Középponti kategóriája az elidegenedés, ami a fejlődés egy meghatározott szakaszán megszüntethető, s megkezdődhet az emberiség igazi története. Endreffy nem hisz a marxi kommunizmusban, amelyhez egyrészt nincs meg a megfelelő anyagi bőség, másrészt az érdekellentétek fölszámolását sem tartja lehetségesnek. „Amit a marxizmus mond, azzal tulajdonképpen semmi bajom nincs, inkább hiányolom azt, amit nem mond.” Hogy mit hiányol a marxizmusból, arra is utal: „hiábavaló az objektív struktúrák bármilyen átalakítása, ha nem jár együtt az emberek belső megigazulásával«” [5]
      Fehér Márta szerint a marxizmus legalább öt dolgot jelent: ideológiát; a szocialista országok hivatalos világnézetét; gazdasági-politikai elméletet; Marxék nézeteit és a mai nyugati pártok eszmerendszereit. Fehér marxizmuson a Marx nézeteit és a történelmileg adott interpretációs hagyományt összekapcsoló eszmerendszert érti, bár megjegyzi: „a kifejezés így is többértelmű, mert mint minden tradíció, illetve »izmus«, a marxizmus is sokféle és egymással esetleg részleteiben összeegyeztethetetlen teoretikus álláspont jelölőjévé vált.” [6]
      Ugyancsak több értelemben definiálja a marxizmust Haraszti Miklós is. Egyik értelmezése: történelmi terv. A másik: a technológia szelleme, felismert és vallásos szeretettel előadott szükségszerűség. Marxot ebben az értelemben vallásalapítónak tekinti, aki a társadalmi Egész racionális megtervezőjeként lépett föl. [7]
      Kenedi János szerint a marxizmus egyik legfontosabb eleme a társadalmi reflexió; „nem tudom - írja Kenedi -, mi marad a radikális marxisták csoportjából, ha nem tudnak eleget tenni a társadalmi reflexió igényének, illetve az ilyen reflexió esetleg mégis kialakuIó eredményeit kapcsolatok híján, ennyire sem tudják eljuttatni senkihez sem.” [8]
      Kovács András ugyan elismeri, hogy a marxista tradíció a hetvenes évekre fölbomlott, mégis úgy véli, a marxizmus három dolgot továbbra is jelent: világnézeti indíttatást, tudományos igény és gyakorlati-politikai elkötelezettség sajátos kapcsolatát. [9]
      Végezetül Beke László álláspontját idézném. Arra a kérdésre, hogy definiálható-e a marxizmus, így válaszol: „mindenfajta »definíció« végső soron a hatalom eszköze a definícióból kirekesztettek hatalomból való kiszorítására. Ezzel szemben a folyamatos újradefiniálás biztosíthatná a marxizmus életképességét”. [10]

      A marxizmus mint generációs élmény
      A körkérdés szinte valamennyi résztvevője említést tesz arról a közös nemzedéki élményről, amely a hatvanas években eljuttatta a marxizmushoz. Benda és Hamburger fogalmazza ezt meg a legplasztikusabban. Ők azt állítják, hogy a kétségkívül meglévő generációs közösséget nem elsősorban a marxizmusban való közös hit határozta meg, hanem egy „sorsközösség”, amelyet Magyarország társadalom- és politikatörténetének válságai és hétköznapjai, valamint a nemzetközi politika „újraélése” alakított ki. A „generáció” közössége elsődlegesen nem a marxizmushoz való viszonyban érhető tetten, hanem a „létező szocializmushoz” való morális és politikai viszony közösségében.» [11] Mindez igen fontos distinkció. Arra hívja föl a figyelmet, hogy a marxizmushoz való viszony (ezt egyébként láthattuk már a Lukács-körkérdésnél is) nagyon eltérő, míg nagyjából hasonló magához a rendszerhez való viszony.
      Ezzel szemben Erdélyi Ágnes úgy látja, hogy a reneszánsz marxisták ifjú nemzedéke elfogadta, hogy van egy általános képlet, és nem vizsgálta meg: mi a múlandó és mi a maradandó belőle; „abból indultunk ki, hogy létezik egy olyan residium, melyet az sem érint, ha minden egyéb mulandó”. [12]
      A marxizmus sajátságosan pszichológiai (de generációs) mozzanatára hívja föl a figyelmet Kovács András. Tizenöt év Marxszal című önéletrajzi írásában azt a lélektani szükségletet fogalmazza meg, amely a marxizmus felé hajtotta. „Számomra a hatvanas évek fagyos levegőjében a marxizmus volt a balhé”. Ugyanakkor szintén Kovács András utal arra is, hogy a korai Marx-művek antibürokratizmusát fölfedező Marx-reneszánszot az egyetemen sokan reformizmusnak, Kovácsot a „burzsoázia szekértolójának” nevezik. [13]
      A kötet sajnos erről a nemzedéken belüli villongásról legföljebb csak igen közvetett formában tudósít. A 70-es évek második felében (de lényegében már '68 után) fölszámolódtak azok a szembenállások, amelyek például a reformmarxistákat és a maoistákat olyannyira szembeállították egymással. Ezek azonban nem azért történtek, mert egy elméleti marxizmus „középútján” találkoztak volna a nézetek, hanem azért, mert az óvoda (a „generáció”) tagjai rájöttek: a közösnek vélt filozófiai tradícióhoz való viszonynál fontosabb számukra a politikai rendszerhez való viszonyuk. Arról, hogy ez a folyamat mennyire nem volt könnyen földolgozható, Kenedi János tudósít, amikor arról beszél: 1977 előtt sokan „katapultáltak” a miszticizmus, a buddhizmus, a teológia irányába vagy egyszerűen megváltoztatták a véleményüket a marxizmuson belül, esetleg belesimultak a kurzusmarxizmusba: „olyanok is, akiktől mind a hivatalos szerep, mind a hivatalos ideológia távol állt.” [14] Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom: ez a veszteség annak a folyamatnak a visszája volt, amelynek során a fiatal nonkonformista értelmiség ”rendszerelhagyó„ magatartása kialakult. Mivel ennek nem voltak tradíciói Magyarországon, mert az értelmiség egymást követő nemzedékei 1956 után nem szocializálódhattak bele (például Lengyelországhoz hasonlóan) az ellenkulturális intézmények és ellenideológiák valamennyire összefüggő rendszerébe, amikor megindult az ellenkultúra „eredeti felhalmozódása” (Bence-Kis), ez nemcsak a hivatalos hatalommal és intézményrendszerrel került szembe, de a generáción belüli másfajta tájékozódással is. Ezért valóban igazat kell adnunk Bendának és Hamburgernek: a rendszerhez való hasonló viszony fontosabb volt a marxizmushoz való viszonynál. Ez magyarázza, hogy miért tudtak ultrabaloldali maoisták és reneszánsz-marxisták együttműködni egymással. Sőt, a rendszerhez való hasonló viszonyuk gyorsan relativizálta a köztük lévő világnézeti különbségeket, hogy aztán a hagyományos értelemben vett marxista világnézetnek legfeljebb a magánélet szintjén maradjon jelentősége.

      3. A marxizmus és a hetvenes évek
      1968 után alapkérdéssé vált az, amit Kovács András úgy fogalmazott meg, „marxista maradhat-e valaki akkor is, ha lemond mindarról, amit a marxista gondolkodásból legjobb tudása alapján utópiának kell minősítenie? Lehet-e valaki marxista, ha a szocialista perspektívákat illetően realista akar maradni?” [15] A fentiekkel egybehangzóan Kovács elismeri ugyan, hogy számára továbbra is van jelentősége a marxizmusnak, de míg ez a hetvenes évek elején még releváns kérdés volt, mára irrelevánssá vált, mert az aktuálisan fölmerülő elméleti és gyakorlati kérdésekben való tájékozódás „nem a marxista vagy nem marxista indíttatás függvénye” [16] Hasonlóképpen fogalmaz Laki Mihály is, bár más indoklással: őt azért nem érdekli marxistaságának (vagy mások marxistaságának) kiderítése, mert „sokkal fontosabb a fennálló intézményekhez fűződő viszonyom alakulása számomra.” [17] (A kötetben mások is kifejtik azt a nézetüket, miszerint semmi értelme annak a kérdésnek, ki marxista vagy ki nem marxista.)
      A kötetben Bence György és Kis János fejti ki leginkább a reneszánsz marxizmus korlátainak kérdését, illetve a „10-es évek változásait”. Szerintük a reneszánsz marxizmus azért maradt korlátozott, mert két komoly tehertétele volt: egyrészt az elmélet egyenlőtlenül fejlődött (nem jött létre például marxista gazdaságelmélet és szociológia); másrészt nem sikerült kijelölni az „igazi” marxizmus társadalmi címzettjét. Sőt. „A többség minden vizsgálódás nélkül elfogadta a marxista hagyományból, hogy az elmélet a munkásosztállyal van kitüntetett kapcsolatban, és aztán behelyettesítette a politikai vezetést a munkásosztály helyébe... Amikor aztán a vezetés véget vetett a párbeszédnek, az egész gondolati konstrukció összeomlott”. [18] De még ennél is több történt, ami a marxizmus szempontjából „végzetesnek” bizonyult: „lelepleződött” a reneszánsz marxizmus. Kiderült, hogy a filozófia nem azért volt a reneszánsz marxizmus vezető ágazata, mert többet tudott mondani a szovjet típusú társadalomról, mint a gazdaság vagy a szociológia, hanem azért, mert a filozófia elsiklott a rendszer működésének alapkérdései fölött. Végül is arról volt szó, hogy a marxizmusnak igazából nem volt mondanivalója a kelet-európai társadalmak tényleges gyakorlatára. Az „emberi lényeg” alkotta azt a vékony „metafizikai szálat”, amely a praxisfilozófiát a kelet-európai realitásokhoz kötötte. [19]
      A hetvenes évek közepére megszakadni látszik a marxista tradíció folytonossága, és ez arra készteti a szerzőket, hogy megkérdezzék: „lehetséges-e egyáltalán ellenzéki marxistának lenni.” [20] A választ a következő részben adom-adják meg. Mielőtt azonban azt néznénk meg, hogy a körkérdés szerzői milyen esélyeket adnak a marxizmusnak a 70-es évek utolsó éveire, hadd rögzítsem Ludassy Mária álláspontját is, aki nagyon érdekesen közelíti meg a marxizmus megváltozását a hetvenes években. Szerinte „1973 nem »ideológiai szigorodást« hozott, hanem teljes teoretikus felbomlást: nincs még egy egyeteme a világnak, ahol oly szabadon lehetne bárkinek (mármint 1968 és 1973-77 sarától be nem szennyezett valakinek) bármit, a legképtelenebb privát hobbyt, a kamaszkorban szokásos metafizikai konstrukciót vagy lelki onániát, marxizmusként« előadni, mint jelenleg a budapesti bölcsészkaron.” [21]
      Mindez arra utal, hogy nem pusztán a reneszánsz marxizmus vált folytathatatlanná, de egyben megkezdődött az alternatív elméletek, ideológiák megjelenése is a marxizmus fedőneve alatt. Ezek az elméletek pedig szépen tenyészhettek mindaddig, amíg nem formáltak jogot önállóságra, és besorolták magukat a marxizmus fedőneve alá. Ez a besorolódás volt a '70-es években a nem ellenzéki önmeghatározás fokmérője, függetlenül attól, hogy kinek mi volt a véleménye magáról a marxizmusról.
      A szerzők egy része - mint láttuk - egyáltalán nem tartotta fontosnak és értelmesnek annak a kérdésnek a fölvetését, hogy mi a marxizmus, illetve mi lehet a marxizmus jövőbeli szerepe. Ám ha jobban megnézzük a válaszokat, sok olyan megjegyzéssel találkozunk, amelyek valamiféle leszármazási marxizmus szintjén még nem vetik el teljesen a marxizmust. A már többször idézett Benda - Hamburger szerzőpár ezt a szándékot pontosan fogalmazza meg, amikor így írt: „teljesen új alapon kell vizsgálni a gazdasági szféra és a társadalmi élet többi területe közötti összefüggéseket. E vonalon tehát a marxista tradícióhoz való viszonyunkat a marxi szándékok megőrzése és az újrakezdés együttesen határozza meg.” [22] Fodor Géza a marxizmust mint minden ideológiával szemben megnyilvánuló kritikai szellemet, elméleti lelkiismeretként aposztrofálja, és ekként továbbra is elevennek tartja a maga számára. [23] Ludassy Mária álláspontja ugyancsak „leszármazási” alapon tekinthető még marxistának: „ha úgy vetjük fel a kérdést, hogy azon eszmei-emberi attitűd szellemi és erkölcsi örökösének tekintem-e magam, amit a XIX. században Marx reprezentált, akkor feltétlenül marxista vagyok - de karteziánus is, ha a »módszeres kétely« XVII. századi jelentőségére gondolok, s kantiánus is, ha a »gyakorlati ész« primátusa XVIII. századi szerepét veszem számba.” [24]
      A marxizmus jövőjét illetően tehát a válaszokból kirajzolódó egyik vonulat szerint (s ehhez sorolható még Bauer Tamás, Beke László és Kovács András is) a marxizmus módszertani-leszármazási alapon (adott egyének számára) továbbra is megőrizhető. De ez semmiképpen nem a reneszánsz marxizmus továbbélését jelenti, amelynek lényege a tan tudományos-elméleti rekonstruálásán túl a „megtisztított” tan igazságának, illetve a tan és a potenciális társadalmi címzettek kapcsolatának elfogadása. Valójában közös meggyőződés, hogy nem csupán a marxizmus létezik, de segítségével (a tannak a címzettekhez való eljuttatásával) a rendszer megváltoztatható. 1977-ben ilyen illúzió már nem létezik, ugyanakkor nem lenne szerencsés, ha azt mondanánk, hogy a szövegekből egy teljes filozófiai-elméleti leszámolás képe bontakozik ki.
      A válaszok második vonulata a marxizmus egyértelmű elvetése, de itt is két változatot különböztethetünk meg. Mikó István azt állítja: „Kelet-Európában a marxizmus nem lehet alkalmas eszköze a társadalomkritikának, könnyen beépíthető az intézményesült ideológiába.” [25] De Beke László distinkciója az, hogy ennek minden izmus áldozatává eshet. A definitivitás, az izmussá kövülés a hatalom eszköze, ami ellen csak egy folyamatos újradefiniálás védheti meg a marxizmust is. [26]
      Bence György és Kis János válasza tekinthető a harmadik vonulatnak. Két okból is. Egyrészt, mert náluk vetődik föl talán (Kenedi János mellett) a legélesebben a marxizmusnak a politikával való kapcsolata; másrészt ők gondolják végig a legkövetkezetesebben egy ellenzéki marxizmus lehetőségeit.
      A jelent és a jövőt illetően a szerzők politikai értelemben a radikális reformizmus álláspontján állnak (a minta a lengyel ellenzék volt számukra), s úgy vélekednek, hogy a radikális reformizmushoz csatlakozhatnak a marxisták is (hivatkoznak Kuron 1977. jan. 19-i Le Monde-beli interjújára), de a tapasztalatok szerint a marxizmus mint elmélet egyelőre nem sokat tud hozzátenni a radikális reformizmushoz. [27] Jobb a helyzetük a legalizmushoz és a liberalizmushoz (az előbbi a meglévő politikai struktúrát akarja törvényes alapokra helyezni, az utóbbi át akarja alakítani) húzó marxistáknak; „ők zavartalanul tovább vihetik azt a politikai és filozófiai apparátust, amelyet a marxista tradíció kelet-európai végződésénél találnak.” [28] Miért? Azért, mert míg a legalisták és a liberálisok „a megvalósítandó célokból indulnak ki, és céljaikat normatív előföltevésekből dedukálják”, addig a radikális reformisták „célok kitűzése és megvalósítása helyett a célmegvalósítás politikai és társadalmi feltételeire koncentrálnak.” [29] Bence és Kis tehát úgy látja, hogy a radikális reformizmus új paradigmája és a marxizmus között legföljebb személyi átfedések vannak, de a marxizmusnak nincs igazi hozadéka a radikális reformizmus számára. Ők is csak leszármazási alapon tekintik magukat marxistának, de „ez nem ok arra, hogy megtagadjuk őseinket.” [30]

      5. A kötet utóélete
      A Marx-körkérdésre adott válaszokról beszámolt a nyugati sajtó és a Szabad Európa Rádió is. A körkérdés megjelenését követő itthoni hivatalos politikai szankciók elsősorban azokat érintették, akiknek még volt állásuk (a már állástalanok esetében nem történtek szigorító intézkedések). Így mindenekelőtt Kovács Andrást, a kötet szerkesztőjét, a kérdések megfogalmazóját küldték el a Kossuth Kiadótól (1978 május), de ebben az időben a kötet más, még állásban lévő szerzőit is elbocsátották (Hamburger Mihály, Benda Gyula, Pap Mária). Poór Péter 1978 nyarán disszidált. [31]
      Ugyancsak alkalmazták az útlevélmegvonás büntetését; Kovács Andrást - Aczél Györgyhöz címzett levélben - meghívta az NSZK-ba Franz Benzeller (Lukács György nyugati hagyatékának gondozója). A kiutazási engedélyt Kovács majd csak 1980-ban kapta meg.
      Ellenben megadták a hatóságok az engedélyt a kötetben szintén szereplő - de állástalan - Haraszti Miklósnak, aki 1977-ben - igaz, hosszas huzavona után - DAAD meghívásra Nyugat-Berlinbe utazhatott. [32] 1978 tavaszán utazhatott először Nyugatra, pedig ekkor már a Profil elkészítése után vagyunk, Kenedi János is, aki többek között találkozott Kende Péterrel, Alekszander Smolarral, Zsoresz Medvegyevvel, Szabó Zoltánnal, az Amnesty International képviselőivel és másokkal. [33]
      A hatóságoknak ez a szelektív útlevélmegadási eljárása nem tekinthető véletlennek. Egyrészt számos olyan útlevelet adtak ki, amelyet 1973 után bevontak, illetve az ellenzék „kemény magjának” esetében azt szerették volna, ha kinn is maradnak. (Csak néhány példát fölsorolva 1977-ben emigrált Kemény István, vándorolt ki Heller Ágnes, Fehér Ferenc és Márkus György, ebben az időben utazhatott Brémába Vajda Mihály, illetve Nyugat-Berlinbe Konrád György, és így tovább).
      Másrészt nem engedélyezték a némileg fiatalabb, még állásban lévő személyek kiutazásait. Itt nyilvánvalóan tudatos megfontolásokat kell föltételeznünk. A második (1979 októberi) Charta-aláírás után a különböző kormány- és pártszervek a még állásban lévőket próbálták „jobb belátásra” téríteni; illetve hasonló volt a helyzet a Bibó-Emlékkönyv számos szerzőjével kapcsolatban.
      Az állami és pártszervek eljárásának tudatos „szelektivitása” tehát nem volt véletlen. Döntő oka az volt, hogy míg az 1977. január 9-i első Charta-nyilatkozat jószerivel a Lukács-iskola és - óvoda szolidaritási dokumentuma volt (bár voltak benne művészek, írók, szociológusok, zenészek is), a Marx-körkérdés, majd különösen a Profil már egy szélesebb horizontú disszidencia létrejöttét vetítette előre. Azaz: 1977 elejétől - persze nem előzmények nélkül - kísérlet történt valamifajta kapcsolatfölvételre, sőt, közös föllépési kísérletre a Lukács-óvoda és más értelmiségi csoportok (elsősorban a népiek) részvételével. A „szelektív” hatósági intézkedések az esetleges szorosabb együttműködés megakadályozására, illetve a Lukács-tanítványok 1971 óta tartó lokalizálásának fönntartására irányultak. A fontos ellenzéki személyiségek kiengedése az országból így kettős célt akart elérni: a párt és a kormány „engedékenységének” bizonyítékául szolgált; másrészt azt, hogy izolálja és lokalizálja a jelenséget. Ne felejtsük el ugyanis: a kádárizmusban a hetvenes évek elejétől különösen erőteljesen megjelent a nemzeti identitás gondolata; az MSZMP-nek igazán fontos volt, hogy a nemzeti-népi gondolat reneszánszát, illetve a kisebbségi kérdés hatékonyabb képviseletét valló népi írókat ne engedje leválni a kádári politikáról.

      A Napló
      1977-ben a Profilt és a Marx a 4. évtizedben-t leszámítva külföldön megjelent művek fordításai alkották a hazai szamizdatot. Az első a sorban Szelényi Iván franciából visszafordított műve, illetve Hegedűs András tanulmánya volt, majd ezt '77 tavaszán újabbak követték: a kelet-európai Figyelő lengyel dokumentumokat közlő számai; a Charta '77 alapnyilatkozatai, Zsoresz Medvegyev könyve a postai cenzúráról (ez utóbbiak Kenedi János szerkesztésében).
      Az első magyar magyar nyelvű szamizdatok, illetve fordítások után azonban kiderült: igény ugyan van a magyar szamizdatra, de kiadásához alapvetően hiányoznak az orosz, lengyel, cseh feltételek.
      Ebben a helyzetben született meg a Napló gondolata. Az ötlet szülőatyja Kornis Mihály volt. Kornis 1973-ban végzett a Színművészeti Főiskola rendezői szakán, s attól kezdve foglalt helyet az ellenzéki - avantgard értelmiség peremvidékén. Írással 1973 után kezdett foglalkozni, első írása 1975-ben jelent meg a Kortárs című folyóiratban (Apa győz). Ebben az évben ismerkedett meg Kenedi Jánossal, aki 1975 telétől felolvasásokra hívta meg lakására. 1975 és 77 között - több más lakásszeminárium mellett-zajlottak Kornis irodalmi felolvasásai.
      A Naplót Kornis azzal a reménnyel bocsátotta útjára 1977 novemberében, hogy a „»lyukas hetvenes évek« történelmi dokumentumává válik, s általa választ kapunk számos olyan kérdésre, amely ma mindannyiunkat foglalkoztat: hogyan élünk; miért élünk úgy, ahogyan élünk; hogyan kellene élnünk? Természetes formát teremt egy kis csoport felelősségteljes társadalmi beszélgetéséhez, esetleg baráti vitáihoz.” [34] Ebből a megfogalmazásból az derül ki, hogy Kornis a Naplót valamiféle öndokumentációs lehetőségnek tekintette, másrészt olyan kommunikációs fórumnak, ahol érdemi kérdéseket lehet megvitatni.
      A Napló megszervezése az úgynevezett Pala utcai társaság érdeme volt. Ide tartozott Sulyok Miklós, Petri György, Fodor Géza, Várady Szabolcs, Dalos György és Rimma, Mosonyi Alíz, Jeles András, Kornis Mihály és mások. A demokratikus ellenzék 1979-es októberi első igazi demonstratív föllépésének (a 2. Charta-aláírásnak) nélkülözhetetlen előzménye volt az ifjúlukácsisták közötti bizonyos mértékű polarizálódás, az „óvoda” alkörökre, alcsoportokra bomlása. 1977 három komoly vállalkozását három különböző személy (és környezete) hozta létre: Kovács András (és a klasszikus Lukács-óvoda) produkálta a Marx a 4. évtizedben című kötetet; Kenedi János állította össze a Profilt; Kornis Mihály és környezete indította útjára a Naplót. Ezek persze nagyon is összetartozó körök, mégis úgy hiszem, különböző árnyalatok.
      Milyen szerepet töltött be a Napló? Kenedi János nyomán három fő funkcióját látom. Az első az, hogy megindította az érzelmi kultúrák közötti közeledést. A másik, hogy lerakta az ellenzéki szolidaritás alapjait. Először a Napló oldalain jelentek meg tudósítások az üldözött metodista lelkészek ügyéről (Iványi Gábor írásai); a szegények helyzetéről (Havas Gábor és Zsille Zoltán). Itt mutatta be először a polgári radikális tradíciót Szalai Pál, és itt írt először az erdélyi kisebbség állapotáról Tamás Gáspár Miklós. Végül a harmadik fontos elem a politikai kultúra alapjainak lerakása, ami talán a legfontosabb feladat volt. Egyetértek Kenedi Jánossal: „A szovjet típusú rendszer terrort mindenütt létrehozott, de az amúgy is gyönge közép-kelet-európai politikai kultúrát csak Magyarországon roppantotta össze. Az orosz, a lengyel és a csehszlovák politikai kultúra eltér ugyan egymástól, de létezik. Ám a magyart újra föl kell építeni...” [35]
      Mindezt azzal egészíteném ki, hogy itt a magyar disszidens értelmiség helyzetének specifikumáról van szó. Több értelemben is. Először is azért, mert a politikai kultúra megteremtésének párhuzamosan kellett megtörténnie egy politikai alternatíva kialakításával. Ez azonban komoly vitatényező lett. Voltak, akik ezt az összekapcsolódást, párhuzamosságot elengedhetetlennek tartották, mások viszont a politikai alternatíva kialakítását (értsd politikai programot) a politikai kultúra újralétrehozása utáni időszakra szerették volna kitolni. (Ez a dilemma tükröződött többek között abban a vitában, amelyet először a Napló hasábjain folytattak, majd a Párizsi Magyar Füzetekben jelent meg a szamizdatról és az értelmiségi cselekvés lehetőségéről. E vita összefoglalásáról még lesz szó.)
      Másodszor specifikus volt a magyar disszidens értelmiség helyzete azért is, mert a magyar értelmiség egészétől különváltan kellett léteznie. Nem véletlenül gondolták ekkor többen: az egész disszidens mozgalom lényege a politikai kultúra elemeinek fölhalmozása és elraktározása egy majdani (egyelőre beláthatatlan) jövő számára.
      Visszatérve a Naplóhoz: 1977 végén 27 fő részvételével indult (1982-re ebből mindössze 8-an maradtak, de az öt év során körülbelül 100 szerzője volt a Naplónak.) Kornis javaslatával ellentétben nem egy napig, hanem egy hétig lehetett mindenkinél. Ez alatt az egy hét alatt bárkinek meg lehetett mutatni (olyannak is, aki nem szerepel a 27 alaptag között), de kölcsönadni nem volt szabad. Az egy hét lejártával tovább kellett adni a Naplót a soron következő személynek. A részt vevő személyeket három 9-es csoportba osztották. A dolog lényege az volt - a bonyolult rendszer kidolgozójának, Sulyok Miklósnak a szavaival-, hogy „egy időben három napló megy körbe, mindenki három példányban teszi be a nála lévő naplóba írását, a három példány minden negyedik héten találkozik valakinél.” [36] A Napló éveken keresztül fő orgánuma volt a disszidens értelmiségnek, 1982-ben azonban (nem sokkal a Beszélő megindulása után) megszűnt. Kornis Mihály (az ötletadó) már 1978 tavaszán abbahagyta a naplóírást.
      Nincs módom arra, hogy a Naplóban közzétett írások anyagát akárcsak jelzésszerűen is bemutassam. Annyit jegyeznénk csak meg, hogy a Napló jó kommunikációs forma volt a rendszeres nyomtatott szamizdat periodikák elleni időszakban. A rendőrség nem tekintette szamizdatnak, ezért íróit, készítőit nem is háborgatta. Csak 1982. december 14-én (a Rajk-butikban való házkutatás napján) kobozták el Sulyok Miklóstól a Napló éppen nála lévő két példányát (a harmadik példány megmenekült). Az elkobzott példányokat a rendőrség többé nem szolgáltatta vissza. [37]

      A Túlpartról és az értelmiség öndefiniálása
      Bár csak 1979-ben látott napvilágot (akkor is csak 20-30 példányban), először kell szólni a Túlpartról című kötetről. A kötet 39 - főként 1978-ban készült - interjút tartalmaz, főleg a disszidens értelmiség prominens képviselőivel. Szerzői Farkas Péter és Németh Gábor azonban nem tartoztak a disszidensek csoportjához, sőt a disszidensek körüli szélesebb baráti társasághoz sem. Mint a kötethez írt bevezetőből [38] megtudhatjuk: a történet számukra 1976-ban kezdődött, amikor Farkas Péter, Németh Gábor, Tóth Gábor és Garaci László találkoztak egymással a budapesti tanárképző főiskola magyar-történelem szakán. De - s ez a dolog külön érdekessége - nemcsak hogy nem tartoztak a disszidens értelmiségi társasághoz, de nem is tudtak róluk. A kötet tehát nem úgy született, hogy Farkas és Németh (mert az interjúzást ők végezték, bár a végére Farkas egyedül maradt) eleve egy ellenzékiekkel készített kötetet kívánt összeállítani. Ellenkezőleg. Néhány „hivatalos” próbálkozás után döntöttek úgy, hogy hivatalos megrendelő nélkül is hozzálátnak a munkához. Mivel nem ismerték az említett kört, ezért természetesen olyan személyekkel vették föl a kapcsolatot, akiket olvasmányélményeik alapján ismertek. Levelezés, telefonálás, ajánlgatás útján végül is eljutottak azokhoz a disszidensekhez is, akiket korábban nem ismertek.
      Az akkori magyar közállapotokat és közgondolkodást jelzi, hogy a szerzők által egy év alatt fölkeresett száz-száztíz személy közül. csak 39 merte válaszait nyomtatásban is vállalni; körülbelül tízen válaszoltak ugyan a kérdésekre, de nem járultak hozzá válaszaik publikálásához; több mint ötvenen pedig fogadni sem voltak hajlandók (vagy ha igen, érdemben nem tárgyaltak velük) a kérdőív összeállítóit. Legalább húsz személy azért tagadta meg az együttműködést, mert BM-provokátorokat vélt fölfedezni a kérdezőkben. Végül az elutasítók közül számosan a kérdezők „névtelenségével” indokolták döntésüket, mert attól tartottak, hogy ez a „névtelenség” esetleg még egy pert is eredményezhet. (Ez egyébként egyáltalán nem volt pesszimista föltételezés, hiszen - mint mindjárt látni fogjuk- 1973-74 után a hatóságok valóban kevésbé foglalkoztak az „ismertebb” nevekkel, és annál több eljárást folytattak le úgynevezett „névtelenekkel” szemben.) A várakozásokkal ellentétben az ügynek nem lett semmiféle rendőrségi következménye. Pontosabban - mint Farkas Péter egy leírásából tudjuk - évekkel később, 1981. november 4-én behívták a Kürt utcai rendőrségre, de akkor sem az érdekelte a kihallgatókat, hogy kik név szerint a Túlpartról válaszadói, hanem csak demonstrálni akarták: mindent tudnak róla. A Túlpartról-nak azonban semmiféle más hatósági következménye nem volt.
      A szerkesztők a többszáz oldalas nyersanyagból egy kerekasztalt „montíroztak” össze, amelybe különböző tematikák szerint összerendezték az egyes nyilatkozók válaszait. A demokrácia, a tabu, a cenzúra-öncenzúra, a hatalmi rendszer és az értelmiség állapota voltak a szerkesztők által kiugratott szempontok. Eredeti terveik szerint 16 kérdést tettek föl a válaszadóknak, de ez a vizsgálat második részében kiegészült spontán beszélgetéssel. A megjelent kötet Függelékében pedig a 39 válaszoló véleménye olvasható egymás után.
      A válaszolók „név nélkül” adták meg válaszaikat, némi támpontként korukat, nemüket és foglalkozásukat megjelölve. Az általam fölhasznált példányon azonban föl vannak tüntetve a nevek is, amelyből megállapítható, hogy a disszidens, féldisszidens, marginális értelmiség képviselőiről volt szó. (A Lukács-iskola és -óvoda tagjairól, Hegedűs András néhány tanítványáról, a Kemény-iskola tagjairól, néhány reform-közgazdászról, néhány népi íróról, egy-két '56-osról és történészről és pár kevésbé ismert - föltehetőleg a kérdezők ismeretségi körébe tartozó - tanárról. Ugyanakkor föltehetőleg nyugati tartózkodása miatt hiányzik a kötetből Kenedi János, Kis János vagy Haraszti Miklós is. Nincs tudomásom a „távolmaradás” okairól, csak mint tényt rögzítem, semmiféle következtetést nem kívánok levonni belőle.)
      A névnélküliség egyáltalán nem tekinthető meglepőnek. 1973-74 és 1977 között még a valamennyire ismert marginális társadalomtudományi értelmiség is „névtelennek” számított. 1977-ig az 1973-74-ben kiszorított filozófusok, szociológusok fiatalabb nemzedékének nem igazán állt rendelkezésére a nemzetközi közvélemény és a külföldi nyilvánosság támogatása. A Budapesti Iskola (Heller, Fehér, Vajda, Márkus, Hegedűs, Márkus Mária) a hatvanas évek közepétől-második felétől rendszeres szereplője volt a nyugati baloldali folyóiratoknak és tudományos konferenciáknak, nemzetközileg jegyzett nevek voltak, állásfoglalásaik széles nyilvánossága bizonyos oltalmat jelentett nekik. Az ifjú lukácsisták és más, még kevésbé ismert csoportok megítélése azonban ettől eltérő volt. Valószínűleg azért, mert 1977 előtt ezek a csoportok nem tettek egyértelmű politikai gesztusokat; Nyugatról - különösen az emigrációból - nézve talán túlságosan baloldalinak látszottak. De érdekes módon az 1977 utáni időszakban sem volt elég a változó külföldi megítélés ahhoz, hogy ez a fiatalabb nemzedék azonnal és minden témában saját névvel jelentkezett volna. Pontosabban a Marx a 4. évtizedben és a Profil tapasztalatai (többeknek fölmondtak munkahelyén) arról győzték meg az értelmiséget, hogy saját néven szerepelni még mindig kockázatos. Talán nem véletlen, hogy egészen a Magyar Füzetek l. számáig a Bence-Kis-szerzőpáros is a Marc Rakovski álnevet használja. Nézetem szerint a hazai és ennek nyomán a nyugati (francia) emigráció közötti viszony rendeződése és a nyugati magyar nyelvű nyilvánosság védelme is közrejátszott abban, hogy az álneveket 1978-tól saját nevek váltják föl. (E tekintetben persze különbség volt az állásnélküliek és az állásban lévők között. Ez utóbbi csoportnak több „vesztenivalója” volt, s például a Charta-aláírás után a hatósági retorziók elsősorban ezt a réteget érintették).
      S most térjünk rá a Túlpartról című kötetre, . amely névtelenségével együtt is a disszidens magyar értelmiség Kádár-rendszerbeli tudatállapotának első látlelete. A kötet „alapélménye” nyilvánvalóan a rendszer zavartalan működése, kedvező nemzetközi megítélése, és a különféle tudományterületek, művészeti ágak „renitens” alkotóinak lehetőségei közötti ellentmondás. Az interjúkból (és a montírozott kerekasztalból) három dolog derül ki. Az egyik az, hogy a nyilatkozók egyáltalán nem tartják jónak a helyzetet; a másik: jónéhány kérdést különbözőképpen látnak (például a tabu, az öncenzúra kérdését); és végül: tanácstalanok vagy bizonytalanok az értelmiség további szerepét, lehetőségeit illetően.
      Miért tartják rossznak a helyzetet? Mindenekelőtt azért, mert a konformista értelmiségi (és nem értelmiségi) magatartásformákat helyezi előtérbe; magyarán: azok boldogulhatnak leginkább, akik elfogadják a létező játékszabályokat, belenyugszanak a létező állapotok megváltoztathatatlanságába. Miért teszik ezt az emberek? Bauer Tamás szerint (32. válaszoló) azért, mert „amibe belenyugszanak az emberek, az nem olyan rossz. És a nem-belenyugvásnak a kockázata nagyon nagy.” Földvári Tamás viszont az ellenkezőjét fogalmazza meg (11. válaszoló): „Az az érzésem, hogy olyan mértékű gazdasági romlás várható, hogy egyre többen fogják azt mondani, hogy itt tenni kéne valamit.” Melyik vélemény járt közelebb az igazsághoz? Az első azt a véleményt rögzítette, amely a hetvenes évek második felében korántsem egyedi volt: a rendszernek vannak tartalékai, az (intézményen belüli) értelmiség számára van cselekvési tér, és különben is, amíg a társadalom nagyobbnak tekinti a nem-belenyugvás kockázatát a belenyugvásénál, a helyzet érdemben nem változhat. A második vélemény ellenben épp abban bízik, hogy a feltételek romlásával (anyagi helyzet, életszínvonal, biztonság stb.) módosulhat a konformista-belenyugvó magatartás.
      Ez utóbbi vélemény - amelyet mások is képviselnek - egy nagyon fontos összetevőre irányítja a figyelmünket. Nevezetesen arra, hogy mit tehet egy csoport (mozgalom), amelynek egy viszonylag prosperáló gazdasági helyzetben, a hivatalos vezetés szempontjából kedvező nemzetközi légkörben kell identifikálnia önmagát. Hogyan lehet úrrá lenni azon a helyzeten, hogy a feltételek egy belső disszidens kultúra és cselekvés számára igen korlátozottak?
      A válaszoknak ebből a szempontból két vonulata van: egy individuális és egy kollektív jellegű. A fennálló, konformizmusra, belenyugvásra ösztönző helyzetben lehet válasza az egyénnek, az alkotónak és lehet válasza egy adott csoportnak, mozgalomnak. Az egyéni válasz a cenzúra-öncenzúra kérdéséhez vezet el, illetve ahhoz a kérdéshez: ha olyan sok tabu van Magyarországon, amennyi van (Szabó Miklós például négyet említ: a Szovjetunió szerepét; a honvédséget, az igazságszolgáltatást és az államvédelmet; a vezető politikusok személyének bírálhatatlanságát; végül a kiélezett kritika gyakorolhatatlanságát. Dalos György az ellenzékiséget is tabunak tekinti, de még jónéhány tabut említenek a többiek), akkor vajon miért nem lehet (pl. a Szovjetunióhoz vagy Lengyelországhoz hasonlóan) intézményesített cenzúra? Vajon nem az lenne-e a megoldás, amit a kötetben Petri György (8. válaszoló), egyébként pedig a hetvenes évektől az Irószövetség közgyűlésein Eörsi István követelt (1976-ban és '81-ben): hogy legyen nyílt, mindenki számára egyértelmű a cenzúra. A nyílt cenzúra intézményének és követelményrendszerének hiánya azonban - mint mások rámutatnak - éppen a létező Kádár-rendszer természetéből következik. Nagy András (15. válaszoló) ezt úgy fogalmazza meg, hogy „A hivatalos cenzúra hiánya része annak a megszövegezetlen társadalmi szerződésnek, ami a hatalmi elit felvilágosult képviselői és az értelmiség (potenciálisan) vezető rétegei között jött létre Magyarországon.” Dalos pedig ezzel egybehangzóan azt mondja (7. válaszoló), hogy pontosan az öncenzúra létezése az, ami más szocialista országokkal szemben, abol cenzúra van, biztosítja „a pluralizmus látszatát”.
      A kérdés persze az, hogy az értelmiségnek az intézményekből kiszorított része megelégedhet-e a látszatokkal; másképpen fogalmazva: mit ér az öncenzúra szabadság-nélkülisége? Hiszen az öncenzúra éppen „a tabuk létének interiorizálása” (Szabó Miklós). S nem éppen az-e az értelmiség feladata, hogy a teljés szabadságra törjön, s ne vegye tekintetbe a létező tabukat? Persze vannak további kérdések is. Valóban léteznek-e a tabuknak nevezett dolgok? Törzsök Erika (12. válaszoló) szerint nem, mert az értelmiség szolgalelkűségéből következően maga hozta létre a tabukat.
      A válaszolók egyik része (kisebbsége) a nyílt cenzúra bevezetésére voksol, míg nagyobb részük a rendszer „szerves részének” tekinti az öncenzúrát. Az öncenzúra
      hasznáról„ aztán már élesen megoszlanak ” a vélemények: Zsille Zoltán (14. válaszoló) nem éppen hízelgően nyilatkozik azokról, akik öncenzúrát gyakorolnak, és Csalog Zsolt is (l. válaszoló) úgy véli, hogy az öncenzúra elfogadhatatlan; mindent meg kell tenni az információ szabadsága és szabad áramlása érdekében. Vannak viszont olyanok, akik bizonyos megszorításokkal nem vetik el teljesen az öncenzúrát. Donát Péter (31. válaszoló) az öncenzúrát „egészséges önvédelmi rendszernek”; Pap Mária (37. válaszoló) olykor hasznos taktikázások eszközének tekinti. Beke László pedig (39. válaszoló) világosan elhatárolja egymástól az önkontrollt (amelyre szükség van) és az öncenzúrát (amelyet abnormális dolognak tekint).
      A cenzúra-öncenzúra kérdésében mutatkozó individuális értekezési sokféleség jelen van a kollektív követelményekre vonatkozóan is. Ne felejtsük el: a kötet anyaga 1978-ban készült, amikorra már a disszidens és marginalizálódó értelmiség önálló csoportot alkotott. Helyzetét nem pusztán az határozta meg, hogy individuálisan miként foglal állást például a kultúrpolitika aktuális kérdéseiben, hanem az is, hogy önmagát mint csoportot miként határozza meg. A válaszok ebből a szempontból - nyilván nem kis részben a körülményekből következően - jó adag tanácstalanságról árulkodnak.
      A magyar disszidensek számára a cseh, lengyel és orosz ellenzékből sem az ellenzéki, hanem az ellenállási minta volt a legvonzóbb, illetve számos kelet-közép-európai mozgalom eleve nem ellenzékiként határozta meg önmagát. Azok a mozgalmak, amelyeknek korábban volt valami közük a marxizmushoz, inkább választották a szimbolikus emberi jogi disszidencia különböző formáit; míg azok a csoportok, amelyek a marxista tradíción kívülről érkeztek (pl. Lengyelországban a ROPCIO), sokkal közelebb álltak egy klasszikus politikai ellenzékiséghez (Lengyelországban 1980-81-ben ez tökéletesen be is bizonyosodott). Továbbá 1978-ban Magyarországon nem volt sem cseh, sem lengyel „helyzet”. Nincsenek nyilvánosan üldözött alternatív zenészek (mint a Plastic People pere ellen jött létre a Charta 77 Csehszlovákiában); és nincsenek alkotmánymódosítási és drasztikus áremelési törekvések sem (mint Lengyelországban). A disszidensek csoportja éppen 1978-ban tart ott, hogy keresi azokat a belső tényezőket, amelyekből levezetheti saját tevékenységét. Csakhogy ezek a tényezők egyáltalán nincsenek szem előtt. Hiányzik a társadalomról való mély, empirikusan megalapozott tudás (Solt Ottília, 10. válaszoló), illetve „a nem deklarált latens nép és közakarat összetevőinek és eredőinek felfedezése” (Nagy András). Holott, folytatja Nagy András, a demokratikus érzület jelen van Magyarországon, csak az intézmények hiányoznak: „A fennálló helyzetbe való belenyugvás helyett sokkal inkább tudást és ismeretet kell nyújtani a meglévő érzülethez, és ezáltal megkezdeni egy eljövendő demokratikus világ magyarországi megszervezését.”
      Ez a már hazai talajon kisarjadzó elképzelés azonban korántsem problémamentes. Egyrészt, mert ez az értelmiség nincs fölkészülve érvényes teóriák kidolgozására (Solt, Földvári); másrészt, ha föl is lenne készülve, akkor sem biztos, hogy vállalkozhatna saját problémáin kívül más társadalmi rétegek, csoportok problémáinak megoldására, más csoportok céljainak kitűzésére. (Kovács András, 13. válaszoló) A közeg és az ország állapota olyan, sugallják a válaszolók, hogy egyrészt nincsenek meg a politikai cselekvés feltételei, másrészt - ha kedvezőbbek lennének is a feltételek -, nincsen olyan szellemi erő, amely képes volna mozgalommá szerveződni. Mindez Földvári Tamás szerint azért baj, mert „egy gyökeres rendszerváltozás lehetősége nem kizárt”.
      Ha valamiféle összegzést akarunk adni a Túlpartról című kötetről, illetve ennek kapcsán a disszidens értelmiség önreflexiójáról, akkor azt mondhatjuk: számosan tisztában vannak azzal, hogy szerepük az öncenzúrára és konformitásra épülő értelmiségi létből való kilépés, egy tágabb második nyilvánosság megteremtése, mert mindez „Első lépcsője lehet annak, hogy az értelmiségi kritika túljusson a magánbeszélgetések és a rossz közérzetek kontemplativitásán” (Petri). Ugyanakkor vannak ennek ellenzői is (Tordai Zádor, 19. válaszoló; Laki Mihály, 33. válaszoló). A fő dilemma tükröződik ebben a problémában, mert a második nyilvánosság kereteinek kiépítése, esetleg ellenzéki intézmények létrehozása a rendszer irritálását jelentheti. Nem is beszélve arról, hogy individuális magatartási mintákat nem célszerű kollektív követelményekké fogalmazni és mások elé állítani. Márpedig a volt marxisták számára éppen azt a célt szolgálta a Marx a 4. évtizedben kötet, hogy korábbi világnézetük két dogmáját, elitizmusukat és az izmusjelleget általában föladják. A Túlpartról legfontosabb üzenete, hogy a társadalomnak kell „megszólalnia”, nem pedig az értelmiségnek kényszeríteni rá céljait a társadalomra.

      Politikai alternatíva vagy politikai kultúra
      (Vita a szamizdatról és az értelmiségről)
      Láthattuk az eddigiekből, hogy az ifjú lukácsisták, majd a részben belőle kinőtt disszidens értelmiség 1968 és 1978 között számos vitát folytatott. Az 1971-es Lukács-körkérdéstől kezdve az 1978-79-es Túlpartról-ig több menetben, időről időre fölmerültek a Kádár-rendszerrel, a szovjet típusú társadalmak működésével kapcsolatos kérdések, és ezekre a kérdésekre többnyire túlságosan teoretikus válaszok születtek. A fiatal Lukács-tanítványok ugyan 1968 után kevés illúziót tápláltak a rendszer javíthatóságát, reformálhatóságát illetően, de gondolkodásuk '68 után is erősen kötődött a marxizmus kategóriáihoz, fogalmi kereteihez. Az 1978 előtti viták lényegében a marxizmus körül folyó viták voltak; a változás 1978-tól kezdődően következett be. Mégpedig döntően három okból.
      Először is a marxizmusnak mint értelmezési keretnek a zárójelbe kerülése miatt. Nem mondhatjuk, hogy a marxizmustól szinte varázsütésre szabadultak volna meg, de azt igen, hogy erre az időszakra a marxizmus elveszítette teoretikus magyarázó érvényét, fölöslegessé vált. Másodszor az empirikus rendszerleírás nem tűrt meg többé előre gyártott elméleti dogmákat. Végül harmadszor: erre a korszakra a korábbi, meglehetősen szűk marxista-volt marxista disszidensek mellett más csoportok is megjelentek, amelyek alapvetően befolyásolták a viták jellegét, irányát.
      A Kenedi János által kirobbantott „Mi az ördögöt fogunk csinálni”-vita tehát már nem vagy nem pusztán a korábbi kérdések körül forgott. Már nem az volt a tétje, hogy bárki is tisztázza a marxizmushoz fűződő viszonyát, és ebből vezesse le az általa elképzelt követendő stratégiát. A cél az volt, hogy a disszidens értelmiség a továbblépésről gondolkodjék.
      Kenedi János és Radnóti Sándor vitája a már korábban bemutatott Naplóban jelent meg 1977-78 fordulóján, nem sokkal a Napló indulása után. A Napló a disszidens kommunikáció akkori legautentikusabb színtere volt, alapjában azt a célt szolgálta, hogy a résztvevők dokumentálják gondolataikat, törekvéseiket (lásd Kornis Mihály Naplóindító üzenetét). Ilyen értelemben a Naplót joggal hasonlíthatjuk a Túlpartról kibeszélő-kritikus gondolataihoz. Kenedi elmondása szerint azonban voltak olyanok (s mindenekelőtt Bencére és Kisre gondol), akik helytelenítették a Naplót, „mondván, hogy a sok locsogás elcsorgatja az igazi politika robbanófolyadékát”. [39] Kenedi a két álláspont között állt. Fontosnak tartotta a Naplót, de az ellenzék politizálódását 1978-ban kevésbé rohamos tempóban képzelte el, mint Bence és Kis, akik ismét Kenedi szerint „be akarták hozni az elvesztegetett éveket.”
      A Naplóban lezajlott vita két írása (Kenedié és Radnótié) aztán kikerült a Párizsi Magyar Füzetekhez (Molnár Gál Péter kulturális újságírót Kenedi cikkének kicsempészési kísérletéért elbocsátották a Népszabadságtól), és meg is jelentek a 2. és 3. számban. Mellettük Vajda Mihály, Kende Péter és Perneczky Géza szólt hozzá a témához.
      Kenedi „Mi az ördögöt fogunk csinálni?” című írásának és nyomában az első „ellenzékvitának” [40] két középponti kérdése volt. Az egyik az '56-os értelmiség Kádár-rendszerbeli szerepének megítélése; a másik a szamizdat feladataival összefüggésben a politikai alternatíva vagy politikai kultúra kifejlesztésének, kidolgozásának kérdése. Nézzük őket kicsit részletesebben.
      Az 56-os generáció és a Lukács-óvoda, majd a disszidens fiatalabb nemzedék viszonya a 60-as évek végétől nem volt felhőtlen. Ennek a viszonynak a hátterében egy teoretikusan és emberileg is feldolgozatlan konfliktus állott: az 56-os értelmiség doktrinérnek, „javított sztálinistának” tekintette a marxizmus reneszánszának képviselőit, ezek pedig a rendszerbe történő beilleszkedésük miatt ellenszenvesnek az 56-osokat. [41] Ez a feszültség nem pusztán a marxisták és a nem marxista '56-os magyar értelmiség kapcsolatában, egymásról való kölcsönös negatív megítélésében volt tetten érhető, de a marxizmus különböző generációihoz tartozó reprezentánsai között is. A Lukács-iskola és a Lukács-óvoda 1971-es szétválásának hátterében nem kis szerepet játszott, hogy az idősebb lukácsisták az ifjabbak szerint, hasonlóan a beilleszkedő 56-osokhoz, maguk is megkötötték kompromisszumaikat a rendszerrel, elfogadták annak felkínált szabályait. Mindenesetre tény, hogy egészen a hetvenes évek végéig (78-79-ig bizonyosan) komoly elválasztó tényező volt az értelmiség '56-os része és a fiatalabb disszidensek viszonyában a rendszerben elfoglalt hely és szerep eltérő megítélése. Bár a fiatalabbak már 1978-ban eljutottak 1956-nak forradalomként való elfogadásához (Bence és Kis ismereteim szerint 1978-ban publikált először ilyen értelmű cikket), ez nem jelentette azt, hogy automatikusan megszűntek volna a két „tábor” közötti különbségek. Azt mondhatjuk tehát, hogy a marxizmushoz fűződő viszony tisztázása után a következő fontos lépés az 56-osokhoz (nem pusztán '56-hoz) való viszony tisztázása volt. Kenedi írásának bírálói (elsősorban Vajda) meg kívánják védeni az értelmiséget Kenedivel szemben, bár Kenedi utólag úgy interpretálta cikkét, hogy annak legfontosabb vonatkozása, hogy a forradalom értékeit fölvegye programjai közé az ellenzék. [42] (Szerinte Mérei Ferenc és Donáth Ferenc ennek nyomán „vették a lapot”, és kezdtek el írni a Naplóba, sőt, Donáth ennek hatására kezdett el szorosabban együttműködni Bencével, Kissel és Kenedivel).
      A „Mi az ördögöt fogunk csinálni?” című írás azonban - noha valóban fölveti 1956 újraértelmezésének kérdését - elsősorban vitairatnak tekinthető (Kenedi annak is szánta). Így mindenekelőtt kiélezi azokat a problémákat és kibeszéletlen kérdéseket, amelyek a két „fél” kapcsolatát az elmúlt évtizedben jellemezték. Melyek ennek az értelmezésnek a legfontosabb részei? Kenedi először is meghatározza az '56-os generációt; azok tartoznak ide, akik lojálisak '56-tal, másrészt kifelé közös szemléletbeli és gondolkodásbeli tulajdonságokat képviselnek. „Az elmúlt két évtizedben, az általános depolitizálódás közepette, ez a csoport szinte egyedül tartotta fönn az ellenzékiségnek legalább a hangulatát”. A szerző úgy véli: a Kádár-rendszerben nem alakult ki politikai kultúra, sokkal inkább beszélhetünk „a politikai gondolkodást helyettesítő szemléleti mechanizmusok kialakulásáról”. Nem azért marasztalja el az '56-osokat, mert ők tehetnek a politikai kultúra hiányáról, hanem mert alkalmazkodtak a rendszer által teremtett keretekhez, a helyettesítési mechanizmusok normaként való elismertetésének folyamatához. Kenedi viszonylag részletesen elemzi a kádári konszolidációt és annak pandantját, a 60-as évek közepétől megszilárduló értelmiségi szemléletet. Ez a konszolidáció a felejtésre épült, s „az 56-os nemzedék maga könnyítette meg a felejtést mindenkinek”: A 60-as években nem alakultak ki 56 folytonosságára alapozva ellenzéki politikai programok. A felülről jövő reform azért lehetett annyira népszerű, mert az uralkodóvá váló értelmiségi szemlélet ezt tökéletesen alátámasztotta. A '60-as évek utolsó harmadára ugyan a társadalomtudományok szalonképessé váltak, „de egyre messzebb kerültek a valóság tényleges ismeretétől, mind a tényleírás, mind a tények értékelése tekintetében. A legegyszerűbb kérdésekre sem lehetett világos feleletet adni: mi a jó, vagy mi a rossz a népesség meghatározott szegmentumai számára.” [43] Az 56-osok nem tudták érdemben befolyásolni a folyamatokat, sőt ellenkezőleg: maguk is eszközévé váltak a rendszernek.
      A szamizdat és a disszidens értelmiség mozgolódása tehát a rendszer ('56-osok által támogatott) adott berendezkedésének kritikájaként fogható föl, mintegy „a légüres térből való kitörés egyik lehetősége ha úgy tetszik: programjaként”. [44] Ezzel azonban már a második kérdésnél vagyunk: politikai alternatíva vagy politikai kultúra legyen-e a szamizdat tevékenysége?
      A vitatkozó felek álláspontjának ismertetésekor induljunk ki Kenedinek abból a megállapításából, amely szerint „A politikai kultúra majdani megvalósulásának viszont ma is nélkülözhetetlen feltétele az, hogy ha már van szamizdat, akkor a léte által is felkeltett viták különféle cselekvési elképzelések és programok felé konvergáljanak.” [45] Kenedi utólagos véleménye szerint álláspontját mind Vajda, mind Radnóti félreértette, mert mindketten „úgy hitték, attól, hogy a jövendő politikai kultúráját programok kidolgozásától várom, a programokat meg a valóság föltárásától, én (mármint Kenedi-Cs.E.) vagyok az új bolsevik párt, azaz a trójai Bence-Kis előretolt falova.” [46] Ez a vélekedés - mármint Vajdáék - két szempontból is vitatható. Egyrészt azért, s erre már utaltam, mert Kenedi, és a Bence-Kis-szerzőpáros álláspontja nem esett teljesen egybe: Kenedi, noha a programok kidolgozását fontosnak tartotta, mégsem osztotta ekkor egy politikai ellenzékké való átalakulás koncepcióját. Másrészt Kenedi különféle cselekvési elképzelésekről és programokról beszélt, s a bolsevizmus kevéssé egyeztethető össze a többféleség elfogadásával. Kenedi írásából egyértelmű, hogy ő a politikai kultúra újramegtalálását nem egy mindentudó avantgardista értelmiség programalkotó hevületétől várja, nem a közös cselekvéstől, hanem a közös helyzetfelismerési igénytől. Itt azonban fontos distinkció következik: a helyzetfelismerés után „remélhetőleg” szét is válik az értelmiség önálló politikai utakat bejáró áramlatokra, s ezt a szétválást „sokféle, realisztikus ellenzéki program egymással szemben álló elvei idézik elő, s nem az izolációs térben egymásra fenekedő indulatok.” [47] Ez utóbbi megjegyzések minden bizonnyal a fiatalabb lukácsisták élettörténetére utalnak (talán a 71-es szakításra), arra, hogy csakis a világos politikai artikulálódás mentheti meg az értelmiséget attól, hogy újabb éveket, évtizedeket elvesztegessen.
      Vajon miért minősítették Kenedit vitapartnerei avantgardistának (Vajda); rétegérdekek képviselőjének (Kende); illetve romantikusnak (Perneczky)? Nézzük röviden Vajda Mihály, majd Radnóti Sándor gondolatmenetének lényegét.
      Vajdának az a baja Kenedi írásával, hogy önértéknek tekinti a marginalizálódást, s szerinte csak a marginális értelmiség lehet ellenzéki, az ellenzékiségnek pedig az alternatív cselekvési program adása a kritériuma. Vajda szerint viszont az igazi nyilvánosság nem a hivatalos kereteken kívül létezik, ha „a hivatalos kereteken kívül akarunk létezni, elismerjük a hivatalos kereteket. Ha ellenzékiek akarunk lenni, nagyon is függünk még a hatalomtól. Az igazságot kell akarnunk, az igazság kimondásának szabadságát. Az igazság akarását, nem pedig az ellenzékiséget tekintem mértéknek.” [48] Nincs itt mód annak részletezésére, hogy ez a megfogalmazás mennyire rokonítható a cseh mintával, a Charta elképzeléseivel, Vaclav Havel A kiszolgáltatottak hatalma című esszéjének fölfogásával, vagy hogy magyar példát hozzak, Konrád György híres és a disszidens ellenzék körében igen népszerű velencei előadásának fő mondanivalójával. Vajda cikke a disszidens értelmiségen belüli egyik tipikus álláspont kifejeződése, ha tetszik, a Kenedi által is bírált magatartás, amely másként közelít a „hatalomhoz”, mint az értelmiség fiatalabb nemzedéke. Vajda a problémák gyökerét történetileg abban látja, hogy az értelmiség tradicionálisan elkülöníti magát a „hatalomtól”, retteg attól, hogy egyetért a „hatalommal”. Egyet nem értését pedig örökös avantgardista mozgalmakban juttatja kifejezésre, visszatérően mintákat, bővítendő utakat kínál föl a társadalomnak. Vajda szerint az értelmiségnek nem lehet feladata a politikai demokrácia megteremtése sem, mindaddig, amíg meg nem jelennek és meg nem nyilvánulnak a különféle társadalmi csoportok. Amíg erre nem kerül sor, minden értelmiségi szándék avantgardizmusba torkollik. Nem várni kell ezekre, hanem kimondani, amit látunk és gondolunk. „De - összegzi véleményét Vajda - politikai alternatívát nem kínálhatunk fel.[49]
      A politikai alternatívának ugyanis csak szilárd tömegbázisra épülve van értelme. Ha hiányzik a tömegbázis, merő avantgardizmus politikai alternatívával próbálkozni. A fennálló helyzetben az értelmiség mégis megpróbálkozhat, meg kell próbálkoznia a „sötétbe ugrással”. A sötétbe ugrás ma lehet alternatíva, mert „A hatvanas évek elején megkötött kompromisszum keretei kimerültek.” De a társadalom többsége számára még fennáll a kompromisszum, s „amíg az fennáll, sem felülről, sem alulról jövő kezdeményezések nem változtathatnak lényegesen a helyzeten.” [50] A magyar helyzet jellemzője tehát - ellentétben a lengyellel -, hogy az értelmiség (és csakis az értelmiség) rúghatja föl a kompromisszumot, senki más. Ezért nem dolgozhat ki a magyar disszidens értelmiség programokat. A szamizdat nem tehet többet, mint hogy fölmutatja: mi van.
      Radnóti Sándor cikkében három tézist fogalmaz meg: 1. Jó dolog, ha szamizdat az ellenzéki politikai kultúra szerve, de nem jó, ha „egy szentséggé emelt politikai ellenzéké”; 2. A szamizdat nem helyettesítheti (legfeljebb kiegészítheti) a civil kurázsi cselekvésformáit; 3. Nem szabad összekeverni a szamizdatnak az értelmiségi szubkultúrában és az egyetemes magyar kultúrában betöltött szerepét. [51]
      A magyar szamizdat - állítja Radnóti - azért nem vállalhat direkt politikai funkciókat, mert nem politikai harcok, összecsapások eredményeként született meg: „Ahol nincs különböző érdekeknek, szükségleteknek direkt politikai kifejeződése, ott nem alkotható realista politikai program, nem gondolható végig politikai alternatíva, nem képződhet politikai ellenzék. [52] A kérdés azonban az, hogy ilyenné akarta-e tenni a szamizdatot Kenedi. A fentiekből következően nem. Kenedi nem kér többet az értelmiségtől, mint hogy mozduljon ki „az öröklött értelmiségi szemlélet szorításából”. Talán nem túlzás azt állítani, hogy erre a kimozdulásra való fölhívás, illetve a konszolidációs értelmiségi minta és a disszidens minta szembeállítása volt az, ami a vitapartnerek ellenvéleményeit motiválta. Radnóti egyébként igen plasztikus példán szemlélteti a politikai alternatíva és a politikai kultúra különbségét. Fölidézi Kenedinek azt a megállapítását, hogy a magyar értelmiség Bibó Istvánnak 1957-ben írott Emlékiratát (mint a tényleges politikai kompromisszumra tett egyetlen javaslatot) nem hallotta meg, nem vette figyelembe. Radnóti elismeri, hogy az Emlékirat keletkezésekor bátor politikai tett volt, de pillanatok alatt vált halvány alternatívából a politikai kultúra emlékművévé. „A Bibó-memorandum elméletileg aktuális, de nem volt cselekvésre fordítható aktualitása években, és nincsen ma sem. A '60-as évek értelmisége nem azért marasztalható el, mert nem volt képes alternatív programokat kiizzadni magából, hanem azért, mert globálisan kevésszer tudott egy-egy határozott s egyszerű nemet pusztán a saját nevében kimondani. Kevés volt a civil kurázsija.” [53] Márpedig - fogalmazza meg Radnóti - a civil kurázsi elismertetése a politikai kultúra „előmozdításával” történhet. A szamizdatnak ez lehet az elsődleges feladata. A szamizdat nem szerveződhet politikai alternatívák nevében, s különösképpen nem lehet maga a politikai alternatíva, mert akkor „szembekerül a civil kurázsival”. A szamizdatozó magatartás marginalizálódáshoz vezethet, ami azonban nem javasolható, nem követhető, nem kívánható. Ami kívánható, az a civil kurázsi, amelynek „adott esetben következménye lehet a marginalizálódás”. S a szamizdat egyik legfőbb feladata „a speciális jogkritika és jogi felvilágosítás, mintegy a civil kurázsi eszközeinek szállítása a tökéletesen elsatnyult jogtudat országában. [54] (Csak érdekességképpen jegyezzük meg, hogy 1984-ben a Radnóti által megbírált Kenedi János a következőképpen fogalmazott az 1976-79 közötti évekről: „A demokratikus ellenzék a polgárjogi elvek nevében lépett föl: a jog ismerete nélkül. Az ellenzék legalista stratégiát folytatott a nemzetközi jog és a Helsinki Egyezmény szellemében, de reflektálatlan maradt viszonya a magyar alkotmányhoz, a BTK-hoz, a Munka Törvénykönyvhöz”.) [55]
      A Kenedi-tanulmány kapcsán kibontakozott vitában azonban nem pusztán a fenti két tényező - az értelmiségi szerep és a szamizdat - az érdekes, noha a vitában megszólalók csak ezekre reagálnak. Legalább ilyen fontosnak tartom az értelmiség politikai szétválásának Kenedi által fölvetett problémáját, amit az írás időtálló gondolatának tartok. Miért hát mégis, hogy vitapartnerei erre a szétválási-differenciálódási tézisre mint az „elkövetkező tíz év programjára” egyáltalán nem reagáltak? Másként szólva: miért félnek olyannyira a politizálódástól, a szamizdattól mint politikai alternatívától?
      Úgy vélem, arról van szó, hogy a Marx-körkérdés után mindenki azt várta, hogy nemcsak a marxizmus, de mindenfajta más izmus is kiszorul a disszidens értelmiség gondolkodási horizontjáról. Ehhez képest a „Mi az ördögöt fogunk csinálni?” komoly aggályokat ébreszthetett a politikai izmusok kiűzésére vonatkozóan. Maga a helyzet volt ellentmondásos. Egyfelől létezett egy nagyfokú cselekvési igény (ismét a Túlpartról-ra és a Naplóra kell hivatkoznunk), ugyanakkor ez a cselekvés pillanatok alatt politikai gyanúba keveredhetett. Viszont a politikai dimenzió megkerülhetetlen volt; a Lukács-iskola és az ifjúlukácsiták kapcsolatától kezdődően a magyar értelmiség nem tudatosította helyzetének politikai konzekvenciáit. Ahogyan a reformfolyamatból is „kispórolták” a politikai változtatásokat, az értelmiségen belül sem zajlottak le komoly, tisztázó viták a lehetséges politikai alternatívákat illetően. Kenedi talán ennek a helyzetnek akart véget vetni, amikor írásában fölvetette az értelmiség majdani politikai tagolódásának gondolatát. A vitaindító figyelmes elolvasása után kiderül, hogy a szerző a politikai kultúra újrateremtődését távolról sem egy új értelmiségi-szamizdatos elit avantgardista akciójától várja, hanem a politikai véleményformálások politikai álláspontokká válásától. Ezért is olvashatjuk az írásban azt, hogy a marginalizálódó (nem szamizdatos) értelmiség is kezdeményezzen a szamizdattal párhuzamos cselekvési alternatívákat. Mert pontosan ezáltal lehet elszakadni attól a sajátos kádári helyzettől, amelyben mindenkinek volt ugyan - ha másként nem, magántársaságban - politikai véleménye, de nem szilárdult meg hasonlóan gondolkodó emberek politikai álláspontja. A vitaindító cikk „avantgardizmusa” annyiban érhető tetten, hogy a szerző „szeretné”, ha az értelmiség tagolódna, föladná kompromisszumos magatartását, azaz végső soron valóban megfogalmaz egyfajta „fejlődési pályát”, de nem mindenki számára. Kenedi a szamizdatot a légüres térből való kitörés egyik lehetőségeként említi, amely jobb alternatíva a belső vagy a külső emigrációba vonulásnál. A szamizdat „intézményes megnyilatkozás” az elégedetlenség diffúz és „sokszorosan inadekvát megnyilatkozásaival” szemben.
      Az írásból pontosan rekonstruálható, hogy a koncepció expressis verbis semmiféle bolsevik elemet vagy kelet-európai küldetéstudatot nem tartalmaz, már csak azért sem, mert nem az egész értelmiség számára íródott. Ami miatt a vitapartnerek mégis bizonyos bolsevista jelleget, avantgardizmust stb. tulajdonítottak neki, az az írás érdekfölfogása, mondhatnánk úgy is: a direkt érdekképviselet. Az tehát, hogy egy mozgalom önmaga és a társadalom egy része között közvetlen kapcsolatot kíván teremteni; „mert vannak a társadalomban védelmet keresők, és jelenleg az értelmiségnek van arra lehetősége, hogy akár csak korlátozott fokú, de elfogulatlan közvélemény nyilvánosságát nyithassa meg ügyüknek. Mert nem egy szociológiailag körülhatárolható csoport létezik, amelyik nincs abban a helyzetben, hogy megfogalmazhatná létkérdéseit, s még kevésbé abban, hogy kívánalmait az információs eszközök felett rendelkező kiváltságosokhoz továbbíthatná.” [56] A vitapartnerek közül egyedül Kende Péter utal rá, hogy szerinte nem fogadható el a politikának ez az érdekképviselettel azonosított fölfogása, mert „Nem attól lesz Magyarországon több demokrácia, hogy a különböző rétegérdekek tisztább és nyíltabb kifejezést nyernek.” [57]
      Az elméletnek, programnak, cselekvésnek valamilyen társadalmi réteghez, csoporthoz rendelése ébresztett tehát félelmeket, az, hogy Kenedi bizonyos csoportok életmegnyilvánulásaiból közvetlenül próbálta levezetni a szükséges cselekvést, pontosabban életnyilvánulást látott ott is, ahol a vitapartnerek nem. A kritikákat tehát abból a szempontból jogosnak kell tekintenünk, hogy ez a fajta törekvés logikusan illeszkedik a volt marxista ifjaknak abba a „tradíciójába”, hogy társadalmi címzetteket találjon a maga számára. Az emberi jogi gondolat 1976-77-es megjelenése után kétségkívül egyik lehetséges alternatívaként kínálkozott új társadalmi címzettek keresése, míg ezzel szemben - s ez ebben a vitában is kiderült - a másik alternatíva az volt, hogy egész egyszerűen nem érdemes címzetteket keresni és még kevésbé kreálni. Kenedi vitapartnerei a címzettkeresői attitűdben ismertek föl számukra nemkívánatos jegyeket. Kende kritikájával együtt is megértőbb volt: Kenedi írását a magyarországi politikai eszmélés lényegig hatoló dokumentumának tartotta. [58]

      A Bibó Emlékkönyv és a Kornidesz-Knopp jelentés
      A magyar szamizdat egyik dokumentuma az 1980 októberére elkészült Bibó-Emlékkönyv. Réz Pál visszaemlékezése szerint a szerkesztő bizottság (amelynek tagja volt Bence György, Csoóri Sándor, Donáth Ferenc, Göncz Árpád, Halda Alíz, Kenedi János, Kis János, Réz Pál, Szűcs Jenő, Tordai Zádor, majd később Csoóri helyén Tornai József) több mint kétszáz nevet írt össze, akiktől kéziratot akart kérni. Nyilván ehhez képest jóval kevesebb személyt kértek föl, mert végül 75 írás (plusz Horváth Barna, Bibó egyik tanítómesterének írása) jelent meg a több mint ezer oldalas Emlékkönyvben. A kötetet a szerkesztők nem szánták szamizdat kiadványnak; csak miután a Gondolat Kiadó visszautasította, akkor határozták el a sokszorosítást, legépeltetést. Nem sokkal a visszautasítás után (1981. március 2-án) született meg a Kornidesz-Knopp-jelentés az Agitációs és Propaganda Bizottság számára. (A jelentés elkészítésére a december 9-i PB-határozat kötelezte a Kulturális Osztályt.)
      Mint láthattuk az előzőekben, a magyar disszidens és marginális értelmiség 1976 végétől számos kiadvánnyal és szimbolikus gesztussal jelezte, hogy nem fogadja el többé a fönnálló kereteket. A Bibó Emlékkönyv egyfelől beilleszkedett ezen kiadványok sorába, másfelől azonban több is volt azoknál. Vajda Mihály szerint a Bibó Emlékkönyv a Kádár-rendszer hazugságon alapuló kiegyezésének nyílt fölmondása. [59] Szabó Miklós úgy fogalmaz, hogy „Az Emlékkönyv legfőbb jelentősége valószínűleg abban van, hogy vele haladta meg egy értelmiségi generáció a sajátos hagyományidegenséget, amit egyazon mértékben alapozott meg a késői hatvanas évek újbaloldali gondolatvilágának tradíciótlansága, az 1956 következményeképp beállott össztársadalmi emlékezetvesztés és a deheroizáló, bálványdöntő szkepszis, melynek számára a hagyomány a heroizálás oldalára sodródott és az irracionális, romantikus jelenségek gyanújába került.” [60] Dalos György is inkább a konstruktív hagyományébresztésben, az értelmiség történelmi tudatának felélesztésében látja - Vajda megállapításával vitatkozva - a kötet jelentőségét. [61] Kenedi János egy újabb szempontot vet föl, amikor az Emlékkönyv „páratlan kísérletének” jelentőségét abban látja, hogy általa „megindult az összeszoktatási folyamat a pártállam megosztási taktikája által széttagolt csoportok között. Donáth Ferenc politikai tehetségének köszönhető az a felismerés, miszerint egyedül Bibó reálpolitikai érzéke és társadalomfilozófiai gondolatai köré rendezhető el az a demokratikus minimum, amely még összefoghatja a népiesek és urbánusok, antimarxisták és revizionisták, az establishmenthez tartozó tudósok és foglalkoztatási tilalom alatt álló gondolkodók csoportját...” [62] (Ez utóbbi szempontot azért is kell külön is hangsúlyozni, mert például 1977-ben a „népfrontos” együttműködés még nem sikerült.)
      Mindezek a szempontok azonban további magyarázatot igényelnek. Minden további nélkül elfogadhatjuk őket, de a kérdés még mindig nyitva áll: mi az, amiért a magyar értelmiség különféle csoportjai vállalkoztak erre az akcióra; illetve miért Bibó lett a magyar ellenzék kulcsfigurája.
      Szabó Miklós és Dalos György fogalmazta meg a hagyományébresztés, a történelmi tradíciók fölelevenítésének fontosságát, de Bibó nemcsak (vagy nem is elsősorban) azért lett az ellenzéki önmeghatározás jelképe, mert a demokratikus politikai kultúra értékeit képviselte. Hanem azért, mert történetszemléletében kulcsszerepet kapott a hazugság és az igazság megkülönböztetése, illetve a magyar történelemnek egyfajta újszerű ábrázolása. Ebben a szemléletben az 1867-es kiegyezés utáni rendszer és a Kádár-rendszer kísértetiesen hasonló képződményekké vált, vagy legalábbis így értelmeződött (lásd Kovács András: Két kiegyezés című tanulmányát az Emlékkönyvben). Bibó olthatatlan ellenszenvvel viseltetett az 1867-es „hamis” kiegyezés iránt, mert a kiegyezés „eredendő hazugságokon” alapult, és ezek a hazugságok határozták meg Magyarország fejlődését az azt követő történelmi időkre. A '70-es évek disszidens, majd ellenzéki értelmisége Bibó írásaiban történelmi érvet is talált a létező hamis konszenzus fölmondásához. Ez volt az az újabb, ha tetszik: univerzális elem, ami miatt Bibó az elveszett marxi univerzális világmagyarázat helyébe léphetett. Történelmi és regionális magyarázatot adott (gondoljunk Szűcs Jenő Vázlat Európa három régiójáról című tanulmányára), amelynek recepciója az évszázados negatív trendvonalak megváltoztatásának vagy legalábbis befolyásolásának reményét inspirálta.
      Bibónak ez a '67-ellenes beállítódása azért lehetett revelatív erejű, mert a '70-es években megindult a kiegyezés utáni korszak valamifajta „rehabilitációja”, átértékelése a magyar értelmiségi köztudatban. Ez az értelmiségi köztudat ironikusan ugyan, de alapjában pozitívan viszonyult az akkori kiegyezéshez; „régi szép időket”, „boldog békeidőket” látva az 1867 utáni korszakban. Az említett Kovács András-tanulmány az 1867-es kiegyezésnek ezt az átértékelését (az akkori gazdasági felemelkedés, a polgárosodás hangsúlyozását) a '70-es évek új kiegyezéséből eredezteti. Az 1970-es években még létező kiegyezéshez - véli a szerző - szükségképpen kapcsolódott a kiegyezési korszak „stilizációja”, az alapvető hazugságok zárójelbe tétele. Bibó a történelmi hazugságkomplexumok leírásának és a politika igazságalapra heIyezésének teoretikusaként válhatott Kenedi szavaival „a demokratikus minimum”' szimbólumává. Ez volt talán a bibói életmű legegyértelműbb, legmesszehangzóbb üzenete. S pontosan az erre való rámutatásban, Bibó történelmi léptékű igazságainak fölelevenítésében találhatta meg magának az arkhimédeszi pontot a Kádár-korszak számos értelmiségi kisebbsége. Azzal, hogy az Emlékkönyv az értelmiség többsége ellenében találta meg a maga számára Bibó példáját. [63]
      Ezek után nézzük meg az úgynevezett Kornidesz-Knopp-jelentést a Bibó Emlékkönyvről. Az 1981. március 2-i jelentés a Politikai Bizottság 1980. december 9-i, az ellenzékről szóló határozata alapján készült, amelyben a PB megbízta a KB Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályát az Agitációs és Propaganda Bizottságnak készítendő jelentésre. Most csupán a jelentésnek az Emlékkönyvvel, annak szerzőivel foglalkozó vonatkozásairól szólok.
      A Jelentés egyik kiinduló megállapítása, hogy „a Bibó István személye és munkássága előtti tisztelgés csak jól megválasztott ürügy, keret volt a kötetben kifejtendő politikai mondanivaló előadásához... Az ellenzéki szándékú és tartalmú írások összehangoltsága következtében az általuk képviselt koncepció relatív súlya, kisugárzó ereje oly mértékben meghatározó, hogy még a nyilvánvalóan mérsékelt, józan tanulmányok is kontextusuknál fogva szerzőjük szándékain kívülálló megvilágításba kerülnek.” [64] A Jelentés írói ezért elsősorban a kifejezetten ellenzéki szerzők munkáit kívánják megvizsgálni. De először az érdekli őket, miért válhatott a Bibó-féle attitűd és életút mintaszerűvé. Az okot abban látják, hogy Bibó személye és példája „alkalmas különböző értelmiségi rétegek látszólagos egyetértésének kialakítására”. Másrészt Bibó életútja az elmúlt évtizedek olyan sorsfordulóihoz kapcsolódik, amelyekről az ellenzéknek is van mondanivalója. Bibóban az ellenzéki szerzők az „elvszerű értelmiségi különállás magatartásbeli mintájának” és az egész 1945 utáni fejlődési út elutasításának megalapozását látják.
      A Jelentés ezután igyekszik csoportokba sorolni a szerzőket. [65] Először is vannak olyan szerzők, akiknek írásai nem Bibóval foglalkoznak, szereplésük jelképesnek tekinthető. Másodszor megemlítik a mértéktartó tudományos megközelítéseket. Harmadszor külön csoportot alkotnak azok, akik „misztifikálják” Bibó életútjának egyes mozzanatait. Végül a negyedik csoportot az ellenzékiek alkotják. A továbbiakban a Jelentésben csak az ellenzéki szerzőkről esik szó. Melyek az ellenzéki szerzők „összehangolt álláspontjának” főbb elemei?
      Mindenekelőtt a szocialista rendszer illegitimnek tekintése. Aztán 1956 forradalomkénti meghatározása. Végül a politikai pluralizmus- néhány szerzőnél a többpártrendszer - követelményének megfogalmazása. A következő szerzők minősíttetnek ellenzékinek: Bence György, Donáth Ferenc, Eörsi István, Gáli József, Haraszti Miklós, Kenedi János, Kis János, Konrád György, Kovács András, Krokovay Zsolt, Molnár Gusztáv, Radnóti Sándor, Réz Pál, Szalai Pál, Szilágyi Sándor, Tamás Gáspár Miklós, Vajda Mihály.
      A Jelentés írói végezetül fölhívják a figyelmet a Bibó Emlékkönyv két új, az ellenzék történetében új vonására: a koalíciós jellegre és a belpolitikai (a hatalomra, az egypártrendszerre, a szocialista fejlődésre) orientáltságra. Az ellenzéki szerzőket - olvashatjuk - (ha még van munkahelyük, mint Tamás Gáspár Miklósnak, Réz Pálnak, Halda Alíznak) el kell bocsátani munkahelyükről, hogy ne dolgozhassanak „olyan munkakörben, ahol nézeteik érvényesülhetnek és politikailag károsan befolyásolhatják az ifjúságot, illetve az adott intézmény tevékenységét.” Ugyanakkor a fő feladat „a kötetben szerepet vállaló különböző indíttatású és szándékú szerzők megosztása.” E célból beszélgetést kell folytatni mindazokkal, akik írásaik, eddigi tevékenységük, munkaviszonyuk stb. alapján leválaszthatók a „szervezőkről.”
      A Jelentést Dalos György különösen az 1973-as „filozófusper” határozatával összevetve viszonylag kedvezően ítélte meg, elismerve aránylag mérsékelt, hűvös hangnemét. [66] A Jelentés mai szemmel nézve valóban mérsékelt, bár azért ne legyünk meggyőződve e mérsékeltség kedvező hatásairól. És nem is az a legfontosabb, hogy a még állásban lévő ellenzékieket el kell távolítani munkahelyükről (ez akkor még nem is történt meg), hanem az, hogy az egyes csoportokat szét kell választani egymástól: Márpedig a kötetnek éppen az volt a legnagyobb értéke, hogy ellenzékiek, félellenzékiek, marginálisok és különféle tudományos intézményekben, kiadásban, lapoknál dolgozó értelmiségiek közösen léptek föl, alkottak koalíciót. Ha így mérlegeljük a Knopp-jelentést, nem is tűnik olyan mérsékeltnek. Különösen akkor nem, ha az 1979. októberi, második Charta-aláírások utáni elbocsátásokat, disszidálásokat is ide számítjuk.
      Mindezen körülmények ellenére a Bibó Emlékkönyv siker volt (noha abban nem kaptak helyet emigráns magyar szerzők, illetve az itthoniak közül például Zsille Zoltán írásai). [67] A kiadványt 1984-ben megjelentette a Magyar Október és az AB Kiadó.

      Folyóiratok 1980-81-ben
      Az, hogy valamiféle szamizdat folyóiratra is szüksége van az ellenzéknek, különösen az 1976 utáni lengyel fejlemények hatására, nem volt kérdéses. Kenedi János szerint a szamizdat-nyomtatás mesterségének megtanulását Bence György és Kis János 1979-es tavaszi útján készítette elő; Rajk László 1980-as, illetve Demszky Gábor 1981-es útja már kifejezetten azzal a céllal jött létre, hogy a Szolidaritás konspirált nyomdáiban megtanulják a legfontosabb technikákat. [68]
      A lengyel ellenzéknek 1976 és '81 között bőséges tapasztalatai halmozódtak föl szamizdat-hírlapok, folyóiratok és könyvek előállításában. Csak a KOR irányításában 1976 és '80 között körülbelül 500 könyvet nyomtattak, a Szolidaritás időszakában pedig (1980-81-ben) már több könyvkiadó vállalat működött. A magyar viszonyokhoz képest elképesztő méreteket öltött a különféle bulletinek, folyóiratok, regionális és országos közlönyök, újságok példányszáma: 1980-81-ben országosan körülbelül 300 információs bulletin és újság került forgalomba, megközelítőleg másfél milliós példányszámmal. A Szolidaritás hetilapja a Tygodnik Solidarnosc hetenként 500 ezer példányban jelent meg. [69] Érhető tehát, ha a demokratikus ellenzék tagjai utazásaik során lengyel tapasztalatokat gyűjtöttek. Ha napi- vagy hetilapot nem is sikerült ebben az időben előállítani, több folyóirat is beindult, közülük több hosszabb ideig (néhány hónapig) létezett. A Jaruzelski-puccsot azonban csak a nem sokkal előtte induló Beszélő élte túl. E téren csak 1983 elején, a Tájékoztató megjelenésével következett be változás.
      E periódusban elsőként, 1980 márciusában a Kenedi János szerkesztette Kelet-Európai Figyelő jelent meg. (Ilyen címen 1977-ben is jelent meg gyűjtemény) Ennek a folyóiratnak az első számában került szóba 1956 témája; „A magyar '56 kelet-európai szemmel” című összeállításban egy-egy lengyel, román és szovjet író méltatta a forradalom jelentőségét saját hazája szempontjából. A második szám a román disszidenciával foglalkozott, a harmadik Zsoresz Medvegyev levéltitokról szóló esszéjét közölte, a negyedik a Charta '77 tagjainak 1979-es perdokumentumait publikálta, az ötödik szám pedig az 1980-as lengyel nyár eseményeit dolgozta föl. [70]
      1980 júniusában kezdődtek meg az előkészítő munkák a Szféra című főként irodalmi-közéleti folyóirat megindítására. A folyóirat 1980 szeptemberétől 1982 elejéig 9 számot és egy válogatást jelentetett meg. A Szféra annak a körnek az ötletére született meg, amely korábban a Túlpartról című szamizdat-kiadványt is készítette. Ez a társaság (amelynek két tagja, Tóth Gábor és Horváth László hozta létre a Szférát) nem tartozott a demokratikus ellenzék közvetlen köréhez; ők. azok közé a fiatalabb generációk közé tartoztak, akik a szervezettebb ellenzéktől függetlenül, mintegy magánúton próbáltak valamit változtatni korlátozott lehetőségeiken. Hasonlóan a Túlpartról elkészítésének módszeréhez, a szerkesztők ezúttal is azokat a személyeket célozták meg, akik ismertebbek-nevesebbek voltak, és akik válaszoltak a Túlpartról kérdéseire. A folyóiratot 25 Ft-ért árusították, ezt az összeget - mivel a Szférát postaládákba dobták be - utólag lehetett eljuttatni a szerkesztőknek.
      A Szféra erősen demonstratív folyóirat volt, szándékosan szerepelt rajta Tóth Gábor neve és címe (ő ekkor, a Tanárképző Főiskola elvégzése után, állástalan volt). Olyan szerzők írtak a lapba, mint Könczöl Csaba, Radnóti Sándor, Mérei Ferenc, Dalos György, Petri György és még sokan mások. Szemben más szamizdatokkal, ez a kiadvány erősen irodalmi arculatú volt; igen sok politikai töltetű verset közöltek (pl. Hajdú Zsuzsa Képek a nemzetmentésről 1981 telén, amely a Szféra búcsúzó antológiájában jelent meg).
      A szerzők névsorát és a folyóirat tematikáját nézve úgy tetszik: a Szféra szerzőinek egy része a demokratikus ellenzéknek ahhoz az ágához tartozott, amely a politikát kevésbé direkt eszközökkel képzelte el. A Naplót elindító úgynevezett Pala utcai társaság (lásd a Naplóról írottakat) például a Szférának is adott cikkeket: Az antológiában leközölt levelek tanúsága szerint azok, akikhez eljutott a körülbelül 100 példányban gépelt Szféra, rokonszenvvel figyelték törekvéseit. Ugyanakkor a szerkesztőkhöz írott levelek némi bepillantást engednek a korszak hangulatába. Az egyik fölkért szerző például így ír, amikor nem vállalja a lap fölkérését: „Van most kialakulóban egy próbaalkum a Hatalommal, mely szerint ha én nem publikálok külföldön és szamizdatban, akkor feloldják a rám vonatkozó publikációs tilalmat... Megpróbálkozom a dologgal, aztán majd meglátjuk, hogy tisztességes volt-e az üzlet, kapok-e valamit azért, mit áldozok. Ha nem, akkor szabad a gazda...” És tovább: „Keményebb időben nyilván jobb színvonalú szamizdatot lehet csinálni, de én nem tartozom azok közé, akik a keményebb időket vágyják. És nem felejtem el, hogy a viszonylag jobb publikációs lehetőségek záloga a létező szamizdat.”
      A Szféra végül is 1982 februárjában jelent meg utoljára. A megszűnés pontos okai nem egyértelműek. Tóth Gábor személyes közlése szerint a hatóságok ugyan tudtak a folyóirat létezéséről, de a 8. számig nem háborgatták a szerkesztőket. A 8. szám után kapták az első rendőrségi idézést (1981 novemberében), amelyen fölszólították őket, hagyják abba tevékenységüket. [71] Miután Tóth Gábor erre nem tett ígéretet, a 9. szám után ismét beidézték, s ekkor már keményebb büntetést helyeztek kilátásba. Valószínűleg ez, valamint a Beszélő „talpon maradása” és a Szféra tekintélyének megcsappanása vezetett a folyóirat megszűnéséhez.
      Bába Iván nevéhez köthető az 1981 áprilisában meginduló és 6 számot megérő szamizdat, a Magyar Figyelő. A Magyar Figyelő a romániai és a csehszlovákiai magyar kisebbség ügyeinek orgánumaként határozható meg (mai fogalommal nemzeti liberális szellemiséggel), de sokat foglalkozott a lengyelországi fejleményekkel is. A 3. számban olyan dokumentumokat közöltek, amelyek értelmiségi csoportok és a kulturális hatóságok összetűzéséről tudósítanak (Pl. a Kecskeméti Forrás baráti kör levele Horváth Istvánhoz, a Bács-Kiskun megyei PB első titkárához [aki röviddel később belügyminiszter lett] vagy a Fiatal Írók József Attila körének programelképzelései és az Írószövetséggel folytatott levelezése.) A 4. szám Bibó-emlékszám volt, amely tartalmazta többek között Bibó életében megjelent műveinek kronológiáját, Bibó kései levelét Szalai Pálhoz és a Bibó Emlékkönyvről készült Kornidesz-Knopp-jelentés kivonatát. A lap harmadik számában jelent meg Bába Iván (Dénes Gyula álnéven írt) cikke Néhány gondolat az értelmiségről című cikke, amelyben a magyar értelmiséget két táborra osztó zsidókérdésről értekezett. A lap egyik fő tematikája egyébként is a demokratikus és a nemzeti áramlatok közötti feszültség problematikájának nyílt elemzése volt. A 6. szám pedig részletes kronológiát hozott 1956-ról, és sok más mellett közölte Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról című versét. A vers elhangzott az első, '56-ról szóló nyilvános megemlékezésen, 1981. október 19-én. [72]
      A következő szamizdat folyóirat, amelyről szólnom kell, a Kisúgó. Egyetlen példánya jelent meg mindössze, 1981 decemberében, de előtörténete jóval távolabbra nyúlik vissza, és kapcsolódik a Beszélőhöz is.
      Lányi András - a Kisúgó egyik ötletgazdája - elmondása szerint a folyóirat ötlete 1980 augusztusában vetődött föl. Egy baráti társaság, Dániel Ferenc, Bojtár Endre, Horváth Iván, Vági Gábor és Lányi András együtt határozták el egy szamizdat-újság megindítását. Lányi szerint Bojtár és Horváth később visszaléptek, viszont Szabó Miklós bekapcsolódott az előkészületekbe, a lap vendégszerzője lett Tamás Gárpár Miklós (a cikkek névtelenül jelentek meg).
      Dániel Ferenc révén a csoport kapcsolatba került Orosz Istvánnal (rá a Beszélő kapcsán visszatérve), aki vállalta a '80-81 fordulóján már készenálló anyag stencilezését. A kéziratok tavasszal kerültek át Oroszhoz, azonban kinyomtatásukra csak egy héttel a Beszélő megjelenése után (1981 októberében) került sor.
      A Kisúgó és Orosz István kapcsolatairól Lányi azt föltételezi, hogy a Kisúgó korábbi megjelentetésére a Beszélő „képbe kerülése” miatt nem került sor. Lányi szerint 1980-81 fordulóján Orosz István talán úgy vélte, a Kisúgó lesz az a szamizdat, amely hosszabb távon is sikeres lehet, és csak időközben változtatta meg a véleményét. [73] A Beszélő szerkesztői minderre másként emlékeznek.
      Nem kívánok belebocsátkozni annak a kérdésnek az eldöntésébe, vajon lehetett volna-e a Kisúgóból a „Beszélő”. Csupán a tényt regisztrálom: 1981 októberében megjelent a Kisúgó első és egyetlen példánya. Az, hogy milyen irányokban tájékozódott volna, elég pontosan meghatározható a Mit akarhatunk? című, feltehetőleg Vági Gábor által írt vezércikkből: „Az a független és kritikai szellem, amelyre olyan rátartiak vagyunk, amelyet meghurcolt szerzeményünknek, sokszor egyenesen eredménynek tartunk, nem sokat ér... Vegyük már észre, hogy az elszánt elutasítás, a makacs és mégoly éleseszű kritika (bárcsak valóban mindig éleseszű és elemző volna!) folytatás után kiált... Szégyenletes, hogy az új és kritikai nekirugaszkodások mennyire ritkán lendítenek át a pozitív akarás tartományába; hogy nem törjük a fejünket: mindeme »rossz« helyett mi is lenne a »jó«? Túlságosan kevés monománia születik a nagy garral bírált intézmények reformjáról és a helyükbe állítandó új intézményekről.” Javaslatok, programok kellenek - mondja a cikkíró -, mert „javaslatok... nélkül soha, semmiből nem lesz követelés. Program nélkül szövetséges, szövetséges nélkül tábor.”
      A vezércikk eme gondolatai önmagukért beszélnek, s ékesen szólnak az ellenzék bizonyos körének „közhangulatáról”. Magyarán: a nyíltabb-egyértelműbb, az elvontabb politizálás, vagy mondhatnánk úgy is: a programkészítés programnélküliség dilemmájáról van szó. Kenedi János szerint 1980-ban az ellenzéki közvélemény elsőszámú formálói Bence György és Kis János „a programcsinálást változatlanul ellenezték.” [74] (1981-re azonban változott a helyzet) Akár igaza van Kenedinek, akár nincs, egészen bizonyos, hogy a Kisúgó az ellenzéki tevékenység programnélküliségét (mint láttuk hasztalanságát) bírálta a leginkább. Ilyen értelemben mintegy meg is előlegezte a Beszélő első programját (Hogyan keressünk kiutat a válságból? A Beszélő javaslatai, 5-6. szám. 1982. november)
      A folyóirat másik újdonsága - a programkészítés fontosságának megfogalmazása mellett - a fennálló rendszerhez vezető utak és a jelenbeli állapotok mind teljeskörűbb leírása (A magyar társadalom öntudatának felbomlása; Mitől jó a magyarok közérzete?; Miről van szó; A vezetőember: Aczél György megszólal; Kádár; Miért tetszünk a Nyugatnak?; Magyarország a háború előtt; Proletár internacionalizmus 1980-81-ben.)
      Mi lett volna, ha az igen színvonalas Kisúgó életben marad? Történt-e jóvátehetetlen veszteség? Ha a Kisúgó szellemiségét, programját összevetjük a Beszélőével, azt mondhatjuk, nem pusztán a Kisúgó szerzői, de az általuk képviselt szellemiség is megjelent a Beszélőben.

      A Beszélő létrejötte
      Annak ellenére, hogy 1980-81-ben hosszabb-rövidebb ideig működtek szamizdat-kiadványok, egyáltalán nem volt természetes, hogy hosszútávon van esélye egy rendszeresen megjelenő periodika életben tartásának. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy ebben az időszakban a legtekintélyesebbnek számító filozófusok és szociológusok szánták rá magukat legkésőbb a lapindításra.
      Folyóiratot elvileg régebb óta akart az ellenzék. Egy komolyabb befolyásolási potenciállal rendelkező folyóiratot azonban már nem lehetett gépelési-sokszorosítási technikával, pár száz példányban elkészíteni. A Beszélő azért lett az „utolsó” a sorban, mert ennek előkészületei során kellett végiggondolni mindazokat a kérdéseket, amelyek a többi szamizdat esetében - lévén a legegyszerűbb technikával készültek - nem jelentettek problémát. Egy nagyobb példányszámban megjelenő folyóirat létrejöttének elsőszámú előföltétele volt tehát a technikai infrastruktúra megléte. Miből állt ez a technikai infrastruktúra?
      Először is elemi folyóirat-előállítási, „nyomdászi” ismeretekből. Ezeket az ismereteket részint Lengyelországban (Rajk, Demszky), részint itthon (Orosz István) lehetett megszerezni (Demszky Gábor hazatérése után /1981 tavasza/ szabályos „kurzusokat” tartott a legfőbb technikai tudnivalókból.)
      Másodszor szükség volt az előállításhoz szükséges stencilgépekre és különféle járulékos feltételekre (papír, stencilpapír). Kis János emlékei szerint francia szakszervezeti vezetők révén jutottak egy használt stencilgéphez; Kovács András pedig úgy emlékszik, Bill Lomaxon (ill. a nottinghami egyetemen) keresztül jutott egy géphez németországi ösztöndíja során, amelyet nyugatnémet anarchisták hoztak át Magyarországra üzletembernek öltözve. Nagy Bálint szerint Orosz Istvánnak saját stencilgépe is volt, s a Beszélőt csak akkor indították meg, amikor már rendelkeztek tartalékgéppel. [75]
      A harmadik technikai előföltétel az előállítás biztosításához szükséges környezet volt, magyarán egy jól konspirálható lakás vagy ház. Itt lép be a történetbe Orosz István. 1985 februárjáig dunabogdányi házuk nyomdája lebukás nélkül üzemelt.
      Orosz István 1976-ban végzett a BTK magyar-orosz-esztétika szakán (1973-ban a reform-KISZ vezetője volt). 1979-ben aláírta a második Charta-nyilatkozatot, majd utána nem sokkal a Tudományos Minősítő Bizottság elutasította aspirantúra pályázatát. 1976 után kizárólag különféle fizikai munkákból tartotta fönn magát. Emlékezése szerint 1979-ben még nem aratott osztatlan elismerést a nyomtatott szamizdatra vonatkozó elképzelése, 1980-ra azonban már változott a helyzet: kimondottan azért költözött családjával Dunabogdányba, mert a parasztház pincéje „alkalmasnak látszott egy kis nyomda feltűnésmentes üzemeltetésére”. Magyar Bálint révén pedig (aki egyetemi évfolyamtársa volt) kapcsolatba került Kis Jánossal, s nem kis részben ez is hozzájárult, hogy Kis vállalta a lapkészítés kockázatát. [76]
      Ehhez még hozzátartozik az is, hogy a fő nyomdásznak olyan valakinek kellett lennie, aki „nincs szem előtt”, nem exponálta magát különféle ellenzéki akciókban, nem járt semmilyen „gyanús” helyre. Mert - mondja Orosz - „számomra a magamutogatásnál fontosabbnak látszott, hogy a bősnagymarosi vízi erőmű botrányát, a csehszlovákiai és a romániai magyarok emberjogi helyzetét vagy a szolgálatmegtagadók ügyét Magyarországon először cenzúrázatlanul elemző írások; az 1953-as KV-határozat, az' 56-os kronológia, meg az '56-os szám, sok-sok fennakadás, késlekedés után, de mégiscsak megjelenhessen.” [77]
      A negyedik technikai előföltétel a lap terjesztésének (szállításának, raktározásának) megszervezése volt; létre kellett hozni egy személyi apparátust, illetve egy működőképes elosztási rendet az 1500, majd később 2000-2500 példány elosztására. Olyan rendszert kellett kialakítani, amelyben elváltak egymástól a különféle pozíciók; voltak szerkesztők; voltak közvetítők; volt főelosztó és alelosztó és volt a nyomda. A lap előállításának és terjesztésének mechanizmusa természetesen csak idővel vált bejáratottá, de már az előkészítés szakaszában föl kellett mérni: képesek lesznek-e megfelelni az erősen konspirált feladatnak. [78]
      De mindezek együtt is csupán a lapindítás technikai előföltételét jelentették.
      Bármelyik feltétel hiánya meghiúsította volna a lapindítást, de meglétükből nem következik automatikusan a Beszélő megindulása. Ambiciózus szerzőgárdára, valamiféle következetes politikai alapállásra és elszánásra is szükség volt a lap létrejöttéhez.
      Az, hogy ezek a nem technikai föltételek nem voltak egyértelműen adottak, kiderül abból a megbeszélésből, amelyet az ellenzék szűkebb köréhez tartozók (egyesek szerint 25-30-an, mások szerint 50-60-an) tartottak 1980 legvégén Kenedi János lakásán. Ezt a megbeszélést Szilágyi Sándor kezdeményezte, aki azon szerencsések közé tartozott, aki augusztusban még kiutazhatott (Kovács M. Máriával) Gdanskba; személyesen találkozhatott a Szolidaritás képviselőivel. Ő egyébként 1978-ban fejezte be az egyetemet, s utána főleg fizikai munkákból és szociológiai munkák kódolásából tartotta fönn magát. A szabadegyetem megszervezésében is komoly érdemei voltak; 1980-ra már az ellenzéki kör integráns tagjának számított, így egyáltalán nem volt meglepő, hogy lengyelországi útja után nem sokkal összehívta az említett értekezletet.
      Az első körben összehívott kör többsége elvetette - noha elvileg fontosnak tartotta volna - a lapindítást. Kenedi János például elmondása szerint nem hitt a lapkészítéshez egyaránt szükséges nyíltsisakosság és konspiráció összehangolásában; abban, hogy lenne a lapnak következetes politikai programja és politikailag ambiciózus szerzőgárdája. [79] Mások a technikai feltételek megteremtésének esélyeiben kételkedtek. Konrád György például magnókazettán terjesztett sajtó lehetőségét vetette föl (Iránban ilyesféle kazettán terjesztett sajtóval készítették elő Khomeini ajatollah hazatérését). A többség által képviselt ellenérvek hatására a megbeszélés eredménytelenül végződött; úgy döntöttek, nem indítanak lapot.
      A találkozó után azonban öten (a szervező Szilágyin kívül) Petri György, Nagy Bálint, Kőszeg Ferenc, Haraszti Miklós [80] és Kis János, úgy döntöttek, hogy mégiscsak megpróbálkoznak a lapcsinálással. A Kenedinél rendezett, eredménytelenül végződő találkozó után „a Beszélő az utcasarkon született”. [81] Érdemes megemlíteni, hogy például Krassó György, aki szintén ellenezte a stencilezett folyóirat megindítását, a kisebbség utólagos döntését, bár utólag igazoltnak, de mégiscsak a demokrácia leninista értelmezésének tekintette. Krassó nem a lap megindítását helytelenítette (utólag), hanem azt, hogy „mindig minden úgy van eladva, mintha teljesen demokratikusan történne”. [82] Talán nem túlzás azt mondani, hogy Krassó és a demokratikus ellenzék (Krassó szerint a fogalom Haraszti Miklós találmánya volt, aki behelyettesítette a baloldali ellenzék kifejezést a demokratikus ellenzékbe) viszonya a Beszélő megindulása kapcsán erősen megromlott, bár addig sem volt felhőtlen (gondoljunk csak az 1956 nyilvános vállalásában mutatkozó különbségekre). Krassó világosan meg is mondja, mi volt a fő baja az ellenzékkel: „kisajátított valamit, ami az ország lakosságának mondjuk negyedrészét megilleti, vagy a felét, de semmiképpen nem egy kis csoportot.” [83]
      Visszatérve a Beszélő előkészületeire: az 1981-es év első fele a technikai apparátus megszervezésével, a terjesztői hálózat kiépítésével, illetve a lehetséges szerzők „felkutatásával” telt. Miután az említett „szűkebb” kör úgy határozott, mégiscsak megpróbálkozik a lapcsinálással, heteken keresztül többnyire Kőszeg lakásán folytak a lap nevével, profiljával kapcsolatos megbeszélések. Végül is Iványi Gábor ötletét - Beszélő - fogadták el a több száz fölmerülő névjavaslat közül.
      Érdemes megemlíteni, hogy a Beszélő első számának impresszumában névvel és címmel föltüntetett szerkesztők valamennyien állástalanok voltak. A legkésőbb, 1980 januárjában Kőszeget bocsátották el az Európa Könyvkiadótól, a többiek hosszabb-rövidebb ideje fordításokból, alkalmi, szellemi vagy fizikai munkákból éltek. A Beszélő körül megszerveződő elosztói, közvetítői hálózat számos tagja azonban állásban volt. Például Miklóssy Endre, az elosztói apparátus vezetője a VÁTI-ban dolgozott, Magyar Bálint a Szövetkezeti Kutatóintézetben volt, és mindazok, akik álnévvel írtak a meginduló Beszélőbe, az intézményes értelmiségi lét perifériáján mozogtak. A magyar demokratikus ellenzék mozgalmának sajátossága volt, hogy az első vonalban azok álltak, akiket állásaikból elmozdítottak; ugyanakkor körülöttük meglehetősen széles és erős szolidaritási gyűrű alakult ki.
      Végezetül szóljunk röviden - a Beszélő 1. számának vázlatos ismertetése előtt - a Beszélő-kör konspirációs viszonyairól. Az nyilvánvaló volt, hogy a Beszélő létrehozásában érintett személyek többségét a belügyi hatóságok régebbről ismerik. A Beszélő sikere ebből adódóan azon is múlott: vajon sikerül-e kevésbé ismert személyeket bevonniuk az előkészületekbe, illetve bizonyos feladatok (nyomda, elosztói munka stb.) ellátásába; továbbá sikerül-e biztosítani az egyes feladatkörök egymástól való elválasztását. Ennek a taktikának a jegyében a technikai kulcspozíciókat ellenzéki múltjukban kevéssé ismertté váló személyekre bízták (Miklóssy, Orosz, Magyar, kisebb mértékben Nagy Bálint, Sulyok Miklós), akik közvetlenül „illegális” ügyekben nemigen találkozhattak egymással. A lényeg ebben az volt, hogy ezeket a kulcsembereket mindenképpen meg kellett védeni a lebukástól. Magyar Bálint mint közvetítő három és fél év alatt talán tízszer járt „hivatalosan” Dunabogdányban; a terjesztést megszervező Nagy Bálint pedig szinte egyáltalán nem állt kapcsolatban Orosz Istvánékkal: mindössze kétszer találkozott vele, a munka beindulásakor és amikor Oroszék abbahagyták a nyomtatást. [84]
      Fölmerülhet a kérdés: vajon tudták-e, ismerték-e ezeket a szálakat a hatóságok? S ha igen, vajon miért nem avatkoztak közbe, illetve miért nem törtek a szerkesztőkre lapzártakor, és miért nem vitték el a megjelenés előtt álló kéziratokat?
      Minden bizonnyal a hatóságok, ha lett volna elegendő politikai elszánás, felszámolhatták volna a szamizdatot. Ennek azonban fölmérhetetlen kockázatai lettek volna, különösen Magyarország kedvező nyugati megítélése szempontjából. A hatóságok „megtorlási kedvének” elsőszámú szabályozója a megtorlás alá vonható tevékenység nyilvánosság foka volt. Pontosan fogalmaz Nagy Bálint: „...soha nem vitték el a megjelenés előtt álló kéziratokat és a nyolc szerkesztőt együtt. [85] Szerintem ennyi védelmet jelentett a nyilvánosság, ezt a nagy balhét nem vállalhatták. Lefogtak papír- és kész újságszállítmányokat, azokat a terjesztőket kapták el, akik névtelenek voltak, akiket nem ismert a nyilvánosság”. [86]

      A Beszélő első számának anyaga 1981 októberében készült el, a kész folyóirat pedig a Jaruzelski-puccs időszakában jelent meg. Az első kérdés, hogy vajon milyen programmal állt elő a Beszélő; egyáltalán: volt-e programja? Láthattuk, hogy az időben majdnem ugyanakkor megjelenő Kisúgó markáns politikai program megfogalmazását szorgalmazta, és meg is próbálkozott egy lehetséges program körvonalainak kijelölésével. A Beszélő beköszöntő cikkében nincs nyoma ilyen határozott programalkotó törekvésnek: a Lapunk elé című cikk szerint Magyarországon elsősorban a kusza információkat kell rendbe szedni és a tényeket kell hozzáférhetővé tenni az emberek számára, mégpedig azért, mert „Szeretnénk, ha ezek a tapasztalatok nem vesznének el, s többet tudnának egymásról azok az emberek, akik ilyen történetek szereplői voltak vagy lehetnek.” Rendkívül érdekes, hogy csak a társadalomban élő különböző csoportok és személyek szabályszegő lépéseinek föltárása után (annak mintegy kiegészítőjeként) kerülhet sor az „ellenzéki fellépésekről” történő beszámolókra, de nem azzal a céllal, hogy „valamiféle Ellenzéki Híradót csináljunk. Abban szeretnénk de lehetőségeinkhez mérten segíteni, hogy önmagáról tudjon igazabb képet az a halkan morajló embertömeg, amely fölött két törpe kisebbség, az ellenzék és az ország vezetése perel egymással.[87]
      Ezekben a sorokban nem pusztán a direkt-követhető politikai program hiánya vagy a programalkotás elhárítása tűnik föl, hanem az is, hogy a szerző mennyire nem akar a társadalomnak, a társadalom helyett programot adni. Az emberi jogi ellenzékiség korai periódusában (1976-79), de az 1979-et követő időszakban sem volt szó a társadalom lehetséges jövőbeli státusáról.
      A magyar ellenzék 1981-ben (de korábban és később sem) vezethette le önmaga szerepét kirobbanó társadalmi indulatokból, illetve ezeket orientálni képes társadalmi osztályokból és csoportokból. A „halkan morajló embertömegre” való rátalálás annak a beismerése is volt, hogy Magyarországon nem lehet a lengyelhez hasonló módon elképzelni a rendszer megváltoztatását, vagy akár a vele való együttélést.
      Ugyanakkor tagadhatatlanul halasztó hatályú is volt az ellenzék potenciális bázisának ilyen „bizonytalan” megjelölése. A Beszélő „nyíltan” nem vállalta fel Bence és Kis Bibó Emlékkönyvben írott tanulmányának szellemiségét, pontosabban nem gondolta következetesen tovább az ott elvont szinten körvonalazódó, de mégiscsak politikai programot. Ebben nyilván az is közrejátszott, hogy a Beszélő megindítását illetően eltért Bence és Kis álláspontja; Bence azok közé tartozott, akik nem helyeselték a létrehozását. [88]
      A Beszélő 1. száma beharangozott szándékának megfelelően több érdekes eseményről tájékoztatott. Így például beszámolt az 1981 tavaszán megtartott Egyetemi-Főiskolai Napokról és az azokat megelőző egyetemi diákmozgalmakról; cikk elemezte a katolikus másként gondolkodás állapotát; a katolikus egyház és az ifjúság viszonyát. A Hogyan sztrájkolnak Magyarországon? című riport a Heves megyei Állami Építőipari Vállalat kispesti építkezésének öltöző-sztrájkjáról szólt, Haraszti Miklós pedig a politikai pszichiátria magyarországi helyzetét elemezte. Mindezek mellett az 1981-es nyári lengyel gyermeküdültetési akcióról és a Bibó Emlékkönyvről is írt a lap, továbbá kronológiát közölt a csehszlovákiai magyar kisebbség 1944-1981-es történetéről, valamint egy kerekasztal-beszélgetést Lengyelország és a Szolidaritás jövőjéről (a Robotnik 1981. augusztus 27-i száma alapján).
      A Beszélő megjelenése mindenképpen nagy esemény volt. A magyar ellenzék teljesítette „első ötéves tervét”. [89] A sors furcsa fintora, hogy a lap decemberi megjelenésével szinte egybeesett a Jaruzelski-féle katonai hatalomátvétel. Ez egész Kelet-Közép-Európa és benne a magyar ellenzék számára merőben új helyzetet teremtett.

      [1] Kovács András, a Marx-körkérdés ötletének kitalálója elmondja, hogy ő a Chartától függetlenül is fontosnak tartotta volna Marx és a marxizmus szerepének megvitatását. Interjú Kovács Adrással. Kézirat, 1990. Kovács egyébként nem írta alá az 1977-es januári nyilatkozatot, mert - elmondása szerint - nem jutott el hozzá az ív. Lásd még Ludassy Mária válaszát a körkérdésre, 226. o.
      [2] Kovács András előszava a Marx a 4. évtizedben című gépiratos kötethez, 1977. Lásd a vitához Hanák Tibor: Mi jön a marxizmus után? Magyar Füzetek, 8. 1981. 127-143. o.
      [3] Bauer Tamás válasza, uo. 5. o.
      [4] Benda-Hamburger, 21. o.
      [5] Endreffy Zoltán válasza, 130-131. o.
      [6] Fehér Márta, uo. 141. o.
      [7] Haraszti Miklós, 263/1-7. o.
      [8] Kenedi János, 193. o.
      [9] Kovács András, 210. o.
      [10] Beke László, 8. o.
      [11] Benda-Hamburger, 10. o.
      [12] Erdélyi Ágnes, 135. o.
      [13] Kovács András, 200. o.
      [14] Kenedi János, 194. o.
      [15] Kovács András, 201. o.
      [16] Uo. 213. o.
      [17] Laki Mihály, 220. o.
      [18] Bence György-Kis János, 49. o.
      [19] Uo. 50. o.
      [20] Uo. 53. o.
      [21] Ludassy Mária válasza, 230. o.
      [22] Benda-Hamburger, 20. o.
      [23] Fodor Géza, 145. o.
      [24] Ludassy Mária, 227. o.
      [25] Mikó István, 235. o.
      [26] Beke László, 8. o.
      [27] Bence-Kis, 59. o.
      [28] Uo. 60-61. o.
      [29] Uo. 54. o.
      [30] Uo. 74. o.
      [31] Interjú Kovács Andrással. Kézirat, 1990.
      [32] Vö.: Az ellenzékiség perifériájából a hatalomnélküliségbe; Interjú Pécsi Verával (Haraszti volt élettársával), Közgazdász, 1990. december 19. A külföldi utazásokra vonatkozóan akkoriban három jogszabály rendelkezett, valamennyi 1970 márciusában lépett hatályba. Az Elnöki Tanács 1970 évi 4. sz. törvényerejű rendelete (amelynek 8. paragrafusa szerint a tvr. végrehajtásáról a kormány gondoskodik); a kormány 4/1970/III. 3. sz. rendelete (amely szerint az útlevél kiadása a belügyminiszter hatáskörébe tartozik); illetve a belügyminiszter 2/1970/III. 3./BM sz. rendelete, amely fölsorolja azokat a belügyminisztériumi szerveket, amelyek az útlevélkérelmek elbírálására jogosultak. A korszakban irányadó igazából az Elnöki Tanács 4. sz. törvényerejű rendelete 3. paragrafusa l. és 2. bekezdése volt. Az 1.: „Minden magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy útlevelet kapjon és külföldre utazzék, amennyiben a jogszabályokban meghatározott teltételeknek megfelel”.
És a 2.: „Nem adható útlevél annak, akinek kiutazása vagy külföldi tartózkodása a Magyar Népköztársaság állami vagy gazdasági érdekeit, illetve egyéb jelentős közérdeket sért vagy veszélyeztet”. Uö. Krassó György: Az útlevélhez való jog 1980-ban Magyarországon. Magyar Füzetek, 8. szám, Párizs, 1981. 146-154. oldal. A hatóságok 1980 előtt meglehetősen „szelektíven” alkalmazták a jogszabályokat. Persze például Haraszti vagy Konrád Nyugatra „engedésében” közrejátszott az is, hogy esetleg nem térnek vissza. Konrád ügyében erről tanúskodik a PB 1978. december 12-e előterjesztett jelentés, Országos levéltár, 288. f. 5/650. ö. e. Lásd még Krassó levelét Kádár Jánoshoz (1977. július 13.) Beszélő, 1992. október 17. 22-23. oldal.
      [33] Interjú Pap Máriával, kézirat, 1992.
      [34] Vö.: Komis Mihály naplóindítója. A Napló, 1977-1982. Válogatás) Minerva Kft. Budapest, 1990, 9. o.
      [35] Interjú Kenedi Jánossal, Ellenzéki interjúk. I. kötet.
      [36] A bonyolult rendszer leírására lásd A Napló id. kötet 7-8. és 11-23. oldal.
      [37] Uo. 8. o.
      [38] Farkas Péter 1982-es bevezetőjéről van szó. Az 1979-es - Farkas és Németh által írt - bevezetőből a biográfiai adatok nem derülnek ki. lásd Túlpartról. Gépelt szamizdat, 1979, VI-X. oldal.
      [39] Vö.: Interjú Kenedi Jánossal, I. kötet.
      [40] A második ellenzékvita 1982 és 84 között zajlott a Beszélőben. Érdekes, hogy a szembenálló álláspontok mennyire hasonlóak, holott 4-5 éves különbségről van szó.
      [41] Ennek a viszonynak igen szemléletes leírása bontakozik ki Krokovay Zsolt interjúkötetéből, amelyet Kérem szépen címmel Oltványi Ambrus emlékére készített. Kézirat. 1986.
      [42] Interjú Kenedi Jánossal, I. kötet.
      [43] Kenedi János: Mi az ördögöt fogunk csinálni? In: Mit ér a kéziratos irodalom, ha - magyar? Magyar Füzetek, 2. 1978. 125. o.
      [44] Uo. 129. o.
      [45] Uo. 131. o.
      [46] Uo. 122. o.
      [47] Interjú Kenedi Jánossal, I. kötet.
      [48] Mi az ördögöt fogunk csinálni? Id. mű, 139. o.
      [49] Vajda Mihály: Az értelmiség védelmében, Magyar Füzetek, 2. 143. o.
      [50] Uo. 145. o.
      [51] Uo. 149. o.
      [52] Radnóti Sándor: A szamizdat jó dolog, de - In: Mi, kelet-európaiak, Magyar Füzetek, 3. szám, 136. o.
      [53] Uo. 137. o.
      [54] Uo. 138. o.
      [55] Uo. 139. o.
      [56] Kenedi János: A magyar demokratikus ellenzék válsága, In: A halál és a leányka, Századvég Kiadó, 1992.
      [57] Kenedi János: Mi az ördögöt fogunk csinálni? Id. mű, 133. o.
      [58] Uo. 154. o.
      [59] Vajda Mihály: Realizmus és lényeglátás (A Bibó Emlékkönyv), In: Orosz szocializmus Közép-Európában, Századvég Kiadó, 89. o.
      [60] Szabó Miklós: A Bibó-Emlékkönyv, Beszélő 1. szám, 1981. 98. o.
      [61] Lásd: Dalos György: A magyar szamizdat kialakulása 1980-ig, kézirat, 62. o.
      [62] Kenedi János: Bibó időszerűtlenségéről, id. mű 78. o.
      [63] Lásd például: Csurka István: Bibó-felejtés, Bibó Emlékkönyv, szamizdat kiadás, 968-969. o.
      [64] Tájékoztató Jelentés az Agitációs és Propaganda bizottság számára a Bibó Emlékkönyvről. 1981. március 2. Politikatörténeti Intézet Levéltára. Bizalmas. Készült 25 példányban. A végén Komidesz Mihály gépelt aláírása fölött Knopp András kézzel írott aláírása. A továbbiakban az idézetek ebből a dokumentumból valók.
      [65] A kötet szerzőinek névsora - csoportokra bontás nélkül - a következő:
Illyés Gyula, Petri György, Komlós Aladár, Csűrös Miklós, Berkovits György, Oltványi Ambrus, Csoóri Sándor, Duray Miklós, Kovács István, Beke László, Kiss Gy. Csaba, Niederhauser Emil, Litván György, Bojtár Endre, Szűcs Jenő, Erdélyi Ágnes, Vezér Erzsébet, Márványi Judit, Szász János, Erdei Sándor, Éliás József, Szántó Piroska, Lakatos István, Vas István, Rácz Pál, Fazekas László, Eörsi István, Donáth Ferenc, Varga Domokos, Halda Alice, Mészöly Miklós, Radnóti Sándor, Granasztói Pál, Bence György, Kis János, Domokos Mátyás, Réz Pál, Fekete Gyula, Konrád György, Kiss Ferenc, Tomai József, Mérei Ferenc, Göncz Árpád, Hegedűs László, Bali Sándor, Dalos György, Képes Géza, Bertalan László, Tordai Zádor, Kovács András, Gelléri András, Tamás Gáspár Miklós, Szalai Pál, Vajda Mihály, Kenedi János, Molnár Gusztáv, Kodolányi Gyula, Haraszti Miklós, Krokovay Zsolt, Németh Lajos, Fodor András, Endreffy Zoltán, Csalog Zsolt, Andrásfalvy Bertalan, Kántor Lajos, Juhász Pál, Fügedi Erik, Granasztói György, Vályi Nagy Ervin, Gáli József, Perjés Géza, Szilágyi Sándor, Vargyas Lajos, Weöres Sándor, Csurka István.
      [66] Dalos György id. mű 62-66. o.
      [67] Lásd ennek körülményeiről Zsille Zoltán: Egy önhit életrajza, Áramlat Független Kiadó, 1988, 270-272. o. Zsille szóbeli közlése szerint Rácz Sándor írását is „kicenzúrázták”.
      [68] Vö.: Interjú Kenedi Jánossal, I. kötet. Interjú Demszky Gáborral, I. kötet.
      [69] Ted Kaminski, id. mű.
      [70] A Kelet-Európai Figyelő 1977 tavaszán már néhány hónapon keresztül megjelent. Többek között Adam Michnik Új evolucionizmus című dolgozata is ebben jelent meg. Később - 1985 júniusában - Máshonnan Beszélő címmel gyakorlatilag a Kelet-Európai Figyelő folytatódik. Lásd Bill Lomax id. mű.
      [71] Nem egyértelmű, hogy ennek a beidézésnek van-e köze a 8. számban megjelenő „Akasszátok fel a KIRÁLYOKAT” című cikkhez, amely Király István 60. születésnapjára íródott. Az mindenesetre tény, hogy a 8. szám után Radnóti Sándor például elhatárolódott a cikk hangvételétől.
      [72] Vö.: Állóképek a második nyilvánosságról. Beszélő Összkiadás, valamint Beszélő 2. szám, összkiadás, 98. o. I. kötet, 1. szám, 50-51. o.
      [73] Orosz István: Töredék című írásában nem említi kapcsolatát a Kisúgó-körrel, Beszélő 1992. június 6. 18-19. o. Más visszaemlékezők sem közöltek érdemi információkat erről a kérdésről. Lányi András véleményét ezért sem megerősíteni, sem megcáfolni nem tudom.
      [74] Interjú Kenedi Jánossal, I: kötet.
      [75] Interjú Kis Jánossal, I. kötet és Kovács Andrással, kézirat, Nagy Bálint visszaemlékezése. Vö.: Beszélőkénk 10 éve Beszélő, 1991. december 14. Interjú Iványi Gáborral, I. kötet.
      [76] Orosz István: Töredék, Beszélő, 1992. június 6. 18. o. Interjú Magyar Bálinttal, I. kötet.
      [77] Uo. 19. o.
      [78] A kezdeti években a szerkesztőségből Nagy Bálinthoz kerültek a kéziratok, aki továbbította Réti Andreának, aki egy esti iskolába (Külkereskedelmi Főiskola) járt Orsz István feleségével. Ilyen közvetítő volt Magyar Bálint is. Az anyag utána kikerült Dunabogdányba, ahonnan a központi terjesztőhöz került (Miklóssy Endre). Tőle - 150-es bontásokban - az alelosztókhoz jutottak az elkészült példányok, akik 25-30-as bontásban ismét továbbadták. Ezekből azután még kisebb csomagok képződtek (5-ös-6-os). A terjesztés, az előállítás rejtelmeiről lásd Beszélőkénk 10 éve Interjú Nagy Bálinttal és Miklóssy Endrével. Beszélő, 1991. december 14. Orosz István id. mű. Beszélő-múlt. Beszélgetés Kőszeg Ferenccel, Kritika 1991 április.
      [79] Interjú Kenedi Jánossal, I. kötet.
      [80] Haraszti 1980-ban tért haza nyugat-berlini ösztöndíjáról.
      [81] „Senki sem akar a saját történetének a levéltárosa lenni”. Beszélgetés a Beszélőről és a Beszélő-körről Nagy Bálinttal és Magyar Bálinttal, Mozgó Világ, 1992.
      [82] Lásd: Statárium és happening, Bozóki András interjúja Krassó Györggyel. Mozgó Világ, 1990 január, 72. o.
      [83] Uo. 71. o.
      [84] „Senki sem akar”, Mozgó Világ id. kerekasztal.
      [85] Az öt - néven nevezetten kívül - Szilágyi Sándorról, Solt Ottíliáról és Iványi Gáborról van szó.
      [86] „Senki sem akar”, Mozgó Világ, 1992 - 78. o. A lefogott „névtelen” terjesztőket ért atrocitásokról nincsenek összesített adataink.
      [87] Lapunk elé. Beszélő 1. szám. In. Összkiadás, I. kötet, 11-12. o. A cikket Kis János írta.
      [88] A rendelkezésre álló információk szerint kettejük kapcsolata már a Beszélőtől függetlenül sem volt felhőtlen, de hogy pontosan miért és milyen stációkon keresztül romlott meg, nem tárgyaljuk. Kis a „válást” úgy kommentálta: „Intellektuálisan hosszú időre magamra maradtam. Politikailag azonban nem”. Vö.: Interjú Kis Jánossal, I. kötet.
      [89] Kőszeg Ferenc szerint Kis 1978-ban azt jósolta, hogy öt éven belül lesz magyar szamizdat folyóirat. Lásd Kőszeg-interjú, I. kötet.

EPA Budapesti Negyed 22. (1998/4) Eörsi István: Fazekak < > Diósi Á.; Lakóhelyünk